Ezúttal az áltekintélyeknek a kérdésével a követőik szempontjából foglalkozunk.

Kiinduló pontunk, hogy (ma)

a többség által követett tekintélyek mindegyike áltekintély.

Amit képviselnek, törvényszerűen hamis, és mint ilyen, képviseletük stílusa pontosan az ellentéte annak, ahogy az Igazságot képviselni lehet.

Tulajdonképpen azt, ami nem igaz, csak visszatetsző stílusban lehet képviselni, nem beszélve arról, hogy ami nem igaz, az maga is mindig visszataszító. Esztétikailag is. Az, hogy a többség csalhatatlanul kizárólag a visszataszítót követi, figyelemre méltó, és pontosan ez teszi szükségessé, hogy erről néhány szót ejtsünk.

Az egyén paradox módon a többséget követi. Paradox módon, hiszen a többséget tulajdonképpen nem lehet követni. A többség mindig követ valamit vagy valakit, és ezt mindig passzívan teszi; emiatt a passzivitás miatt helyesebb azt mondani, hogy a többség még követésre sem képes. A többség mindössze influenciákra reagál.

Nyilvánvaló, hogy a többség bármit és bárkit aktívan vezetni képtelen.

Különbséget kell tennünk a sok/sokaság és a többség között. Többségről csak akkor beszélhetünk, ha az az Igazsággal szemben áll.

Ha mondjuk majdnem mindenki az Igazság oldalán áll, az az Igazság oldalán állók szemszögéből normalitást jelent, amit nem többségként élnek meg, hiszen a normalitás minőségi és nem mennyiségi fogalom. Nem érzik magukat „többségben”, mint ahogy az esetleges abnormális megnyilvánulásokra sem kisebbségként tekintenek. Fölösleges hangsúlyozni, de jegyezzük meg, hogy legitimitásukat (a „normálisak”) nem abból nyerik, hogy többen vannak. Ez fel sem merül. Ezzel szemben minden, ami hamis, kizárólag mennyiségi megfontolások által nyer legitimitást: a többség körében. Mi más által? A normalitást tehát nem a többség határozza meg.

Mit jelent, hogy az igazság oldalán nincs többség? Azt, hogy mindenki magát követi. „Ismerd önmagad”. Ez az előfeltétele az egységnek. Amikor az identitás hiányzik, amikor az ember nem képes önmagát követni, megjelennek a tömegek. Ez akkor is érvényes, ha klikkekről beszélünk. Például a Szilikon Völgy világviszonylatban egy kis szigetnek tekinthető: világos hogy a többség nem ott dolgozik. Viszont kétségtelen, hogy a Szilikon Völgyön belül beazonosítható egy vitathatatlan többség.

A sok eleve abnormális. Nemcsak akkor, ha az Igazsággal nincs kapcsolatban, hanem akkor is, ha kapcsolatban van vele, sőt, akkor is, ha az igazságot szolgálja. Erre az ellentmondásosnak tűnő kijelentésre ezúttal nem térünk ki.

Abban a döntő pillanatban, amikor a sok többé, többséggé válik, az Igazsággal összefüggő minőségek a háttérbe húzódnak és az értékek értelmüket vesztik. A többség értelmetlen és értéktelen. Ez az értelmetlenség és értéktelenség jellemzi a tömegeket – „sátáni idióta”, mondja Hamvas. A többségben nincs igazság, nincs szépség és ízlés, nincs intelligencia – valami gonosz viszont van benne. Maga a többség, és minden, ami a többséghez igazodik, valamilyen mértékben gonosz. Nem csak rosszindulatú. Kimondottan gonosz.

A többség egy minőségtelen, arctalan, jellegtelen, inert, nehéz, emelkedésre képtelen massza. Egy álminőség teszi őket hasonlóvá, ami különböző szinteken érhető tetten.

A világnézetek szintjén a többséget a naiv realizmus különböző árnyalatai jellemzi. Ez az intellektuálisan passzív világnézet, csak hogy a leggyakorlatiasabb példát vegyük, a megfigyelésre tulajdonképpen alkalmatlan.

Az egyén képes ugyan reagálni különböző ingerekre (látni lát), nem megy neki a falnak, viszont képtelen például arra, hogy különbséget tegyen a szép és a ronda között. Más szemszögből képes például akár bonyolultabb matematikai számításokat végezni, „elegáns” kódot írni, zongorán játszani, esetleg szórakoztató előadást tartani egy Platón és Nietzsche közötti képzeletbeli beszélgetésről, mondjuk az evolúcióról vagy a relativitáselméletről, viszont az Igazság koncepciója, aminek a megragadásához az intelligencia elengedhetetlen, teljesen hidegen hagyja, és meg van róla győződve, hogy az vagy egyéni megítélés kérdése, vagy Istenhez hasonlóan, egyszerűen egy kitaláció.

Tehát az, hogy a többség paradox módon magát követi azért lehetséges, mert a tömegegyén intellektuálisan passzív:

képtelen különbséget tenni az igaz és a hamis, a szép és a visszataszító, a lényeges és lényegtelen között.

Megfordítva: a többség csak magát képes követni, hiszen ahhoz, hogy az Igazságot, illetve annak képviselőit kövesse, intellektusra, illetve az arra való érzékenységre lenne szükség.

Az áltekintélyek mindannyian magából a többségből kerülnek ki, és természetesen a többséghez igazodnak. Szemléletük, viselkedésük, stílusuk, életvitelük és értékrendjük, „álmaik”, ambícióik stb. teljes mértékben azonos a többségével.

Donaldtrumpok, tonyrobbinsok, hillaryclintonok, stevejobsok, johnnydeppek, billgatesek, madonnák, raykurzweilok, larrypagek, zuckok, illetve ugyan ezek mennyiségileg alacsonyabb szinten, az alelnökök, a helyi sztárok, a helyi politikusok: mind ugyanúgy élnek, mind ugyanúgy vélekednek, mind ugyanúgy nyilvánulnak meg.

A különbség köztük és a többiek között mindössze mennyiségi. Mondhatjuk úgy, hogy valamennyire gyorsabban zuhannak, és ezáltal járnak előbbre (lejjebb), mint követőik.

A többség egyes képviselőinek az elemzése szinte fölösleges: aki látja őket, azoknak nem kell mondani, akik pedig a többséghez tartoznak, nem látnak. Az önkorrekció, a saját nézetek és stílus finomítása, a saját gondolkozás csiszolása, a saját viselkedés konzisztenciájának az elmélyítése érdekében ugyanakkor hasznos azoknak a tendenciáknak a finom megvilágítása – akár az egyes tömeg-tekintélyeken keresztül –, amik dominálják a többséget, mint például az individualizmus, a progresszivizmus, az evolucionizmus, a materializmus, általában a mennyiségi értékrend, vagy konkrétabban a szcientizmus, a technokratizmus, a pragmatizmus, és hasonlók.

Karlo Valois