A hazai ellenméreg

Médiavadász

Az új évezred hamis prófétái és a többség

2017. június 30. - MédiaVadász

prophet.jpg

Ezúttal az áltekintélyeknek a kérdésével a követőik szempontjából foglalkozunk.

Kiinduló pontunk, hogy (ma)

a többség által követett tekintélyek mindegyike áltekintély.

Amit képviselnek, törvényszerűen hamis, és mint ilyen, képviseletük stílusa pontosan az ellentéte annak, ahogy az Igazságot képviselni lehet.

Tulajdonképpen azt, ami nem igaz, csak visszatetsző stílusban lehet képviselni, nem beszélve arról, hogy ami nem igaz, az maga is mindig visszataszító. Esztétikailag is. Az, hogy a többség csalhatatlanul kizárólag a visszataszítót követi, figyelemre méltó, és pontosan ez teszi szükségessé, hogy erről néhány szót ejtsünk.

Az egyén paradox módon a többséget követi. Paradox módon, hiszen a többséget tulajdonképpen nem lehet követni. A többség mindig követ valamit vagy valakit, és ezt mindig passzívan teszi; emiatt a passzivitás miatt helyesebb azt mondani, hogy a többség még követésre sem képes. A többség mindössze influenciákra reagál.

Nyilvánvaló, hogy a többség bármit és bárkit aktívan vezetni képtelen.

Különbséget kell tennünk a sok/sokaság és a többség között. Többségről csak akkor beszélhetünk, ha az az Igazsággal szemben áll.

Ha mondjuk majdnem mindenki az Igazság oldalán áll, az az Igazság oldalán állók szemszögéből normalitást jelent, amit nem többségként élnek meg, hiszen a normalitás minőségi és nem mennyiségi fogalom. Nem érzik magukat „többségben”, mint ahogy az esetleges abnormális megnyilvánulásokra sem kisebbségként tekintenek. Fölösleges hangsúlyozni, de jegyezzük meg, hogy legitimitásukat (a „normálisak”) nem abból nyerik, hogy többen vannak. Ez fel sem merül. Ezzel szemben minden, ami hamis, kizárólag mennyiségi megfontolások által nyer legitimitást: a többség körében. Mi más által? A normalitást tehát nem a többség határozza meg.

benny-hinn-false-prophet-billy-graham-will-be-sign-end-times-tbn-933x445.jpg

Mit jelent, hogy az igazság oldalán nincs többség? Azt, hogy mindenki magát követi. „Ismerd önmagad”. Ez az előfeltétele az egységnek. Amikor az identitás hiányzik, amikor az ember nem képes önmagát követni, megjelennek a tömegek. Ez akkor is érvényes, ha klikkekről beszélünk. Például a Szilikon Völgy világviszonylatban egy kis szigetnek tekinthető: világos hogy a többség nem ott dolgozik. Viszont kétségtelen, hogy a Szilikon Völgyön belül beazonosítható egy vitathatatlan többség.

A sok eleve abnormális. Nemcsak akkor, ha az Igazsággal nincs kapcsolatban, hanem akkor is, ha kapcsolatban van vele, sőt, akkor is, ha az igazságot szolgálja. Erre az ellentmondásosnak tűnő kijelentésre ezúttal nem térünk ki.

Abban a döntő pillanatban, amikor a sok többé, többséggé válik, az Igazsággal összefüggő minőségek a háttérbe húzódnak és az értékek értelmüket vesztik. A többség értelmetlen és értéktelen. Ez az értelmetlenség és értéktelenség jellemzi a tömegeket – „sátáni idióta”, mondja Hamvas. A többségben nincs igazság, nincs szépség és ízlés, nincs intelligencia – valami gonosz viszont van benne. Maga a többség, és minden, ami a többséghez igazodik, valamilyen mértékben gonosz. Nem csak rosszindulatú. Kimondottan gonosz.

A többség egy minőségtelen, arctalan, jellegtelen, inert, nehéz, emelkedésre képtelen massza. Egy álminőség teszi őket hasonlóvá, ami különböző szinteken érhető tetten.

A világnézetek szintjén a többséget a naiv realizmus különböző árnyalatai jellemzi. Ez az intellektuálisan passzív világnézet, csak hogy a leggyakorlatiasabb példát vegyük, a megfigyelésre tulajdonképpen alkalmatlan.

Az egyén képes ugyan reagálni különböző ingerekre (látni lát), nem megy neki a falnak, viszont képtelen például arra, hogy különbséget tegyen a szép és a ronda között. Más szemszögből képes például akár bonyolultabb matematikai számításokat végezni, „elegáns” kódot írni, zongorán játszani, esetleg szórakoztató előadást tartani egy Platón és Nietzsche közötti képzeletbeli beszélgetésről, mondjuk az evolúcióról vagy a relativitáselméletről, viszont az Igazság koncepciója, aminek a megragadásához az intelligencia elengedhetetlen, teljesen hidegen hagyja, és meg van róla győződve, hogy az vagy egyéni megítélés kérdése, vagy Istenhez hasonlóan, egyszerűen egy kitaláció.

Tehát az, hogy a többség paradox módon magát követi azért lehetséges, mert a tömegegyén intellektuálisan passzív:

képtelen különbséget tenni az igaz és a hamis, a szép és a visszataszító, a lényeges és lényegtelen között.

Megfordítva: a többség csak magát képes követni, hiszen ahhoz, hogy az Igazságot, illetve annak képviselőit kövesse, intellektusra, illetve az arra való érzékenységre lenne szükség.

Az áltekintélyek mindannyian magából a többségből kerülnek ki, és természetesen a többséghez igazodnak. Szemléletük, viselkedésük, stílusuk, életvitelük és értékrendjük, „álmaik”, ambícióik stb. teljes mértékben azonos a többségével.

Donaldtrumpok, tonyrobbinsok, hillaryclintonok, stevejobsok, johnnydeppek, billgatesek, madonnák, raykurzweilok, larrypagek, zuckok, illetve ugyan ezek mennyiségileg alacsonyabb szinten, az alelnökök, a helyi sztárok, a helyi politikusok: mind ugyanúgy élnek, mind ugyanúgy vélekednek, mind ugyanúgy nyilvánulnak meg.

A különbség köztük és a többiek között mindössze mennyiségi. Mondhatjuk úgy, hogy valamennyire gyorsabban zuhannak, és ezáltal járnak előbbre (lejjebb), mint követőik.

A többség egyes képviselőinek az elemzése szinte fölösleges: aki látja őket, azoknak nem kell mondani, akik pedig a többséghez tartoznak, nem látnak. Az önkorrekció, a saját nézetek és stílus finomítása, a saját gondolkozás csiszolása, a saját viselkedés konzisztenciájának az elmélyítése érdekében ugyanakkor hasznos azoknak a tendenciáknak a finom megvilágítása – akár az egyes tömeg-tekintélyeken keresztül –, amik dominálják a többséget, mint például az individualizmus, a progresszivizmus, az evolucionizmus, a materializmus, általában a mennyiségi értékrend, vagy konkrétabban a szcientizmus, a technokratizmus, a pragmatizmus, és hasonlók.

Karlo Valois

A rejtett rábeszélők – 4. rész – Titkolt aggodalmaink

2017. június 10. - MédiaVadász

„Az öröm és a bűntudat konfliktusában a reklámszakember fő dolga nem is annyira az, hogy árut adjon el, hanem, hogy megadja a vevőnek az erkölcsi fölmentést, s így az lelkiismeret-furdalás nélkül örülhessen.” (ERNEST DICHTER, az Indítékkutató Intézet elnöke)

Miközben megtanulták, hogy a tudatalattinak árusítsanak, a kereskedők óvatosan nekifogtak egy másik terület, titkolt nyomorúságaink, önbizalomhiányunk világának föltárásához. Arra a következtetésre jutottak, hogy a sokmilliárd értékű áru eladása jórészt attól függ, sikerrel tudnak-e manipulálni, meg tudnak-e birkózni bűntudatunkkal, félelmeinkkel, szorongásunkkal, ellenszenveinkkel, magányérzetünkkel, belső feszültségünkkel.

packard0401.jpg

A sokmilliárd értékű áru eladása attól függ, meg tudnak-e birkózni bűntudatunkkal, félelmeinkkel, szorongásunkkal, ellenszenveinkkel, magányérzetünkkel, belső feszültségünkkel.

Igen, épp a bűntudat bizonyult a legsúlyosabb problémának, amivel az indítékkutatónak meg kell birkóznia. Az amerikai piac jelentős hányadát élvezeti és munkát megkönnyítő cikkek alkotják – édességek, üdítő italok, cigaretták, szeszes italok, tésztamasszák, munkamegtakarító berendezések −, és az amerikaiak a szívük mélyén még most is puritánok.

Dr. Dichter sokat töprengett az átlagamerikai ómódi puritanizmusán, aki „ugyan cigarettázik, iszik, üdítő italokat fogyaszt… de láthatóan helyteleníti, amit tesz”. – A töprengés és a kísérletek eredményeként dr. Dichter arra az általános érvényű következtetésre jutott, hogy: − Ha az ember élvezeti cikket ad el… mindig enyhítenie kell (a vásárló) bűntudatán… feloldozást kell kínálnia neki.

A dohányzás például sok emberben szül mélységes bűntudatot. Ez részben talán annak tulajdonítható, hogy gyermekkorukban szigorúan tiltották nekik, részben meg annak, hogy ösztönösen él bennük a gyanú: minden egyes cigarettával egy-egy szöget vernek a saját koporsójukba. Az ötvenes évek elejének rákpánikja volt az a lökés, amely végleg kibillentette a cigarettaeladást a rendes kerékvágásból.

Az indítékelemzők a dohányárugyárak dilemmájának vizsgálatakor arra a következtetésre jutottak, hogy bár a gyárak egész vagyonokat költöttek reklámra, ez javarészt kidobott pénz volt, mert módszerük pszichológiailag helytelen. Sőt, egyesek úgy vélték, hogy a cigarettagyárak képtelenek kitörni reklámmondókájukkal saját ostobaságuk köréből. Vagy zavartalan, álmatag boldogságot ígérnek, vagy azzal próbálják megnyerni a vevőt, hogy: Ez nem öli meg!

Dr. Dichter csak egy gúnyos pillantást vetett a cigarettareklámokon látható álmatag arcokra és kereken kijelentette, hogy nem érnek semmit. A dohányos ember tudja, mondta, hogy akkor gyújt rá, ha ideges, vagy siet. Pierre Martineau meg a nyilvánosság előtt nyilatkoztatta ki, hogy a dohányipar úgy látszik öngyilkosságot akar elkövetni ezzel a negatív „nem árt” jelszóval. Megjegyezte: − Képtelen vagyok elképzelni azt a whiskyreklámot, amely kedélyes-meghitten közli mindenkivel: Őrizkedjetek a májzsugortól – vagy bejelenti: a legnagyobb orvosi tekintélyek tízhavi munkával se tudták fogyasztóink közt kimutatni a heveny vagy idült alkoholizmus egyetlen esetét sem.

Annyira utálta ezt a hirdetésmódszert, hogy megbízta a Social Research Rt.-t, hogy készítsen alapos mélyinterjút háromszázötven dohányos emberrel, és ehhez használja fel a pszichiátria és a mélyszondázás egész eszköztárát. A jelentés – A cigaretta szerepe és funkciója általános feltűnést keltett kereskedelmi körökben.

A kutatók kimutattak vagy tucatnyi okot, amiért az emberek, bár rossz lelkiismerettel, mégis megmaradnak dohányosnak: rágyújtanak, hogy enyhítsék feszültségüket; hogy kifejezzék társas hajlamaikat; jutalmul valamilyen erőfeszítésükért; hogy megőrizzék az egyensúlyukat; megelőzzék az idegességet; bátorságuk, konformitásuk bizonyítékaként; mert vérükké vált a rágyújtás rítusa stb. Úgy találták, hogy a legtöbb ember szívesen tart cigarettát az ujjai közt, ha belép egy emberekkel teli szobába, mert így nem látszik rajta annyira, hogy ideges, és mert így megfontoltabbnak tűnik.

A kutatók legjelentősebb megállapítása azonban az volt, hogy az amerikaiak a dohányzásukkal férfias érettségüket akarják bizonyítani. A dohányzást az életerő, a potencia jelének tekintik. A jelentés megmagyarázza: − Az amerikaiaknak a dohányzás lelki kielégülést okoz, elég erőset ahhoz, hogy elnyomja az egészségük miatti aggodalmat, s hogy ellenálljanak az erkölcsi rosszallásnak, gúnynak, sőt annak a paradox ítéletnek is, miszerint „a dohányos ember a szokás rabja”.

A fiatalok azért dohányoznak, mert így próbálnak öregebbnek látszani; az öregek, mert így próbálnak fiatalnak látszani! E ködös mitológia megalkotja a dohányos ember ideálképét, aki épp élete tavaszát éli. A kamasz tudja, hogy „ő már elég nagy ahhoz, hogy dohányozzék”: s ha a felnőttek rajtakapják, valószínűleg csak annyit mondanak: − Persze, szeretne a kölyök felnőttnek látszani. – Az öregasszonyok dohányzását viszont többnyire halvány helytelenítéssel szemlélik. A jelentésben egy pszichológus beszámol az egyik interjújáról, mikor is beszélgetőpartnere az alábbi megjegyzést tette egy idősebb hölgyismerőse dohányzásáról: − Persze, szeretne a vén tyúk bakfisnak látszani!

1957-re a cigarettahirdetések az indítékelemző szemszögéből kezdtek már reálisabbá válni. A képeken megjelentek az ideges dohányosok, vagy akik kemény munkájuk jutalmául épp rágyújtanak. Valamennyi reklámkép árasztotta az érett férfiasságot. Elhalkultak a „negatív” orvosi vélemények. A Printer’s Ink bejelentette a jó hírt: − A közönség kezdi felnőtt módján szemlélni a dohányzás és az egészség viszonyát.

Közben a cukorkagyárak kerültek szembe hasonló nehézséggel, most a nyalánkságok eladása szenvedte meg a tömeg-lelkiismeretfurdalást. Az emberek egyre inkább tartózkodtak mindentől, ami különösen édes vagy cukros. Ez több volt, mint az amerikai ember soha nem szűnő bűntudata minden miatt, ami élvezet; súlyosbította a túltápláltság és a rossz fogak veszélyének szellőztetése, márpedig mind a kettőt a tápláló, cukros ételeknek tulajdonították. (Az édességek fogyasztása 1950 és 1955 között 10 százalékkal csökkent.) Hozzá kell tennünk, e veszélyeket leglelkesebben a kis kalóriatartalmú élvezeti cikkek és a fogápoló cikkek gyártói hangoztatták. (A kis kalóriatartalmú üdítő italok fogyasztása 1952 és 1955 között megháromszorozódott!) A jelentések szerint az édesipar egyre több fogyasztót veszített a „kicsinyes” piacon. Akkor az édességgyárak félmillió dollárt teremtettek elő, hogy eladják a maguk sztoriját. De ami még ennél is fontosabb: tanácsadóul megfogadták dr. Dichtert.

Dr. Dichter intette őket, hogy ne is próbáljanak csapást csapással viszonozni, fogadják el „azt a szerepet, amit a propaganda az édességnek tulajdonít, azaz, hogy rontja a fogat és hizlal, s nem az, ami: pompás, jóízű, tápláló étel…” Fölvázolta előttük a stratégiát, amellyel minden propaganda ellenére visszaállíthatják jogaiba az édességmajszolás ősi szokását. A kérdés magja, ameddig le kell hatolniuk, mondta, az élvezet miatt érzett bűntudat. A helyes taktika, ajánlotta, hogy a jelenlegi nagy csomagokon belül a falatnyi darabokra helyezzék a hangsúlyt. Ez, mondta, fölhívás, hogy szerezzünk magunknak örömet, de mérsékelten. – Meg kell adni a fogyasztónak a kívánt mentséget, ha szeretne magának egy tábla csokoládét venni: − „Végül is nem muszáj egyszerre megennem az egészet. Csak egy falatot eszem, a többit majd elteszem későbbre.” – Persze, nagyon is kétséges, hogy valóban elteszi-e. De akkor is megmarad az az érzése, hogy a gyáros megérti, és a falatnyi darabok megadják neki az annyira vágyott „engedélyt”, hogy csokit vegyen, hisz a gyáros „hozzájárult”, hogy mértékletesen fogyassza.

Egy édesipari gyár, amely külön pszichológiai szaktanácsadót fogadott, más stratégia mellett döntött: − Jutalmazd meg magad! – hirdette. E stratégia elméleti alapja az volt, hogy a gyereket is édességgel jutalmazzák, ha „jó kisfiú” vagy „jó kislány”. Az édesség tehát már a kora gyermekkorban mint a jutalom szimbóluma vésődik be az ember agyába. E tudattal fölfegyverkezve az édességgyáros, a Loft’s cég, együtt alkalmazta a falat- és a jutalomfelhívást. Oldalas reklámokat közölt, amelyek karcsú energikus embereket ábrázoltak, például Maria Talchieffet, a karcsú prímabalerinát. Épp táncolt, és tánc közben – ha ugyan el tudják képzelni – egy falat édességért nyúlt. A reklám a balerina szavait idézte, hogy milyen nehéz megőriznie kondícióját, s hogy azért szereti a Loft’s Little Aristocrats-csokit, mert csak bekap egy falatot a színfalak mögött, s nincs „eltelve” tőle. De otthon is jólesik neki a napi nehéz munka végeztével. Így fejezi be: − Imádom a nyalánkságot! (Időközben az Édesipari Tájékoztató az egész oldalas hirdetések sorozatát tette közzé, amelyek mind arra igyekeztek rávenni az embereket, hogy az étvágyuk korlátozása érdekében „tudományosan torkoskodjanak”.)

Ennek az édesség – kontra − ép fogak vitának egyik érdekes mellékhajtása, hogy a cukorfogyasztás hanyatlásával komoly konjunktúrája támadt a köhögés elleni cukorkának. A köhögés elleni cukorkagyárosok boldogan igyekeztek kihasználni a konjunktúrát, a Social Research Rt. pedig megpróbált a jelenség mélyére tekinteni. Bár e cukorka látszólag gyógyszer, a kutatás kiderítette, hogy fogyasztói többsége számára az édesség megengedhető formája lett, s azért vásárolják, hogy nyalánkságigényüket kielégítsék. A vállalat tehát azt ajánlotta a gyárosoknak, hogy ravaszul bár, de feltétlenül hivatkozzanak termékeik jó ízére. – Az „édesség” szót nem szabad használni – intette őket −, mert megzavarná a fogyasztó logikáját, hisz azért vesz köhögés elleni cukorkát, hogy megelőzze vagy megszűntesse a köhögést. – Talán ezért van az, hogy a Pine Brothers cukorkáinak zacskóján elöl is, hátul is nagy betűkkel áll a méz felírás, a Cocilana köhögés elleni cukorka pedig az áru „pompás ízét” hangsúlyozza.

A másik terület, ahol a tömegesen jelentkező bűntudat az eladás komoly akadálya, a háziasszonyt segítő modern munkamegtakarító, munkát megkönnyítő berendezéseké. A feleségek, ahelyett hogy hálásak lennének e csodálatos jótéteményért, sok esetben fenyegetésnek tekintik e holmikat, mintha azok alkotóképességüket, hasznosságukat csökkentenék. A dolgozó asszonyok (vagy tízmilliónyian) örömmel fogadják e készárukat, de házon kívül nem dolgozó háziasszonyok nem várt módon – haragszanak rájuk.

Az egyik hirdetővállalat „alkotó” kutatási igazgatója e szomorú szavakkal ecsetelte a helyzetet: − Ha az ember azt mondja a háziasszonynak, hogy ha mosogatót, mosógépet, centrifugát vesz, akkor bőven marad ideje bridzselni, meghalt! A háziasszonyt, manapság, háttérbe szorították; amúgy is bűnösnek érzi magát, hogy nem dogozik annyit, mint annak idején az édesanyja. Az ember a legérzékenyebb pontján érinti, ha még több szabadságot kínál neki. Inkább azt kell hangsúlyozni, hogy ha használja ezeket a holmikat, több ideje marad a gyerekei számára, és jobban eleget tehet anyai kötelességeinek.

Apró szorongásaink és aggodalmaink, éppúgy, mint a bűntudatunk, kapaszkodót jelentenek a mélységi manipulátoroknak; segítségükkel hadjáratot indíthatnak ellenünk a vállalkozó szellemű kereskedők érdekében. Kiderítették például, hogy bizonyos termékek iránt enyhe, de mérhető ellenszenvvel viseltetünk, mert valami halvány szorongást keltenek bennünk.

packard0402.jpg

Apró szorongásaink és aggodalmaink, éppúgy, mint a bűntudatunk, kapaszkodót jelentenek a mélységi manipulátoroknak; segítségükkel hadjáratot indíthatnak ellenünk a kereskedők érdekében

Jó példa erre a Jell-o gyümölcspuding esete. A Jell-o puding hosszú éveken át megszokott látvány volt a háztartások millióiban, mert az emberekbe belerögződött, hogy egyszerű, könnyen és pillanatok alatt elkészíthető édesség. Aztán az ötvenes évek elején a gyár reklámfőnökei, nagyravágyásukban, hogy a Jell-o minél szebben mutasson, gyönyörű, több rétegű, sokszínű és díszes süteménykreációkon reklámozták. A képek mutatósak voltak, de a várt forgalomnövekedés elmaradt. A Jell-o forgalmazása nehézségekbe ütközött, s nem lehetett tudni, hogy miért. Dr. Dichtert kérték fel, hogy ezzel kapcsolatban végezzen mélyelemzést. Kutatói hosszú beszélgetéseket folytattak a háziasszonyokkal, s végül kiderítették, hogy mi volt a baj. Az asszonyoknak alacsonyabbrendűségi érzésük támadt, mikor meglátták a hirdetéseken ezeket a gyönyörű pudingkölteményeket. Kétségeik támadtak, hogy ha megpróbálnák utánozni, nem sülnének-e föl, s bár maguk sem tudtak róla, kissé meg voltak sértve, hogy valaki átles a válluk fölött és azt mondja: − Ennek ilyennek kell lennie. – Így aztán sokan azt mondták magukban: − Hát ha úgyis annyit kell bajlódnom vele, akkor inkább magam sütök tésztát.

Dr. Dichter diagnózisa után a Jell-o megint az lett, ami volt: egyszerű, gyorsan összecsapható, szerény csemege. 1956-ban például jellemző módon egyszínű kupacként jelent meg a hirdetéseken mulatságos meserajzok közt, s ennek meg is volt a sikere, emlegették és megcsodálták.

A bortermelők is hasonló szorongásba ütköztek, mikor termékeiket a fogyasztónak bemutatták. Mikor egy pszichológus a probléma mélyére hatolt, közölte a kereskedőkkel, hogy félelmesen nehéz helyzetben vannak. A különféle borok nagy száma, a jó és rossz évjáratok különbözősége, a fajtához illő pohár megválasztása megrémítette és elkedvetlenítette a fogyasztót, ha borvásárlásra gondolt. A pszichológus azt a tanácsot adta a bortermelőknek, hogy hagyjanak fel ezzel az ezoterikus blablával, és inkább azt verjék be a fogyasztó tudatába, hogy minden bor jó, mindegy, hogy hogyan szervírozzák; a tanácsot meg is fogadták, és így figyelemre méltó sikereket arattak.

Néha a termékkel kapcsolatos félelmünk teljesen logikátlannak látszik, míg egy szakember a mélyére nem hatol. A Corning Üveggyár ilyen látszólag teljesen logikátlan ellenállásba ütközött, mikor Pyrex üvegcsövet kínált élelmiszeripari célra a mérnököknek és kereskedelmi ügynököknek. Az áru műszaki jellemzői nagyon kedvezőek voltak, de a fogyasztók makacsul ellenszegültek az ötletnek, hogy üvegcsövet használjanak, bármilyen jó is. A vállalat dr. Charles Winnick kutatási tanácsadó segítségét kérte. Winnick pszichológusai egy sor vásárlóval beszéltek. Következtetésüket, amelyet a Wall Street Journalban olvashatunk, így fogalmazták meg: − A mérnökökben és a kereskedelmi ügynökökben a törékeny üvegcsővel szemben „emocionális blokk” képződött, amely gyermekkori tapasztalataikon alapult. Már kora gyermekkorukban megtanulták, hogy az eltört vizespohárért verés jár. – A vállalat kioktatta ügynökeit, hogy rábeszéléseik során hogyan ismerhetik föl és vehetik számításba az ilyen irracionális ellenállást.

Egyik-másik félelmünk azonban nagyon is valóságos, és megvan a maga nyilvánvaló alapja: ám az indítékkutató szakember ilyen esetben is meg tudja mondani a kereskedőnek, hogyan lehet legyőzni a fogyasztó ellenállását.

Egy nagy középnyugati mezőgazdasági gépgyár, mikor megpróbált több traktort eladni, de nem sikerült, egy pszichológiai tanulmányból tudta meg, hogy a traktorait vezető farmerek lejtőn fölfelé tartva félnek, hogy a traktor hanyatt fordul és őket maga alá temeti. Ez a mélyen gyökerező félelem volt az akadálya, hogy a gyár több traktort adjon el. A Tide magyarázatot nyújtott a kérdésre, és közölte az alábbi, meglepő megoldást is: − Ha a traktor meredek lejtőn megy fölfelé, olykor – ha súlyelosztása nem megfelelő – előfordul ez a borzasztó baleset. (A súly javarésze szükségszerűen a hátsó keréken nyugszik.) A vállalat tehát, hogy e félelmet legyőzze, áttervezte a traktor külsejét, s most már úgy látszott, mintha a súly egyenletesebben oszlanék meg az első és a hátsó kerék között.

Az indítékelemzőktől olykor azt kívánják, hogy ne csak valamely termékkel, hanem különböző kereskedelmi szempontból jelentőséggel bíró szituációkkal kapcsolatos félelmeinket is győzzék le. Ilyen helyzet, amelynek megoldására egy légitársaság kérte fel dr. Dichtert: a légiutasok félelme. Az American Airlinest néhány évvel ezelőtt nyugtalanítani kezdte az a tény, hogy utasainak jó része csak akkor utazik repülőgéppel, ha muszáj. A társaság egy hagyományos módszerekkel dolgozó kutatóintézetet kérdezett meg, miért van az, hogy olyan sokan nem hajlandók repülőgéppel utazni. A válasz: − Az életüket féltik. – A társaság rengeteg pénzt költött járatai biztonságosságának szélsőséges propagálására, de utasforgalma dr. Dichter szerint mégsem nőtt a várt mértékben. Ezután fordultak dr. Dichterhez. Ő a kérdés mélyére hatolt, projektív teszteket alkalmazott, amelyek lehetővé tették, hogy az esetleges utasok repülőszerencsétlenség áldozatainak helyzetébe képzeljék magukat. A vizsgálat azt bizonyította, hogy a megkérdezettek, ha a helyzetet megjelenítették, egyáltalán nem a halálukra, hanem arra gondoltak, hogy a családjuk hogyan fogadná a hírt. Dichter oda lyukadt ki, hogy nem is a haláluktól félnek, hanem valami poszthumusz szégyenkezéstől és lelkiismeret-furdalástól. A férj elképzeli, amint a felesége azt mondja: − A bolond, mehetett volna vonattal is. – A társaság komolyan vette a diagnózist, és reklámhadjáratát ezután inkább az otthonmaradó feleségre irányította; arról igyekezett meggyőzni, hogy a férje, ha repül, hamarabb otthon lesz, és az asszonynak családi útiterveket kínált, hogy együtt üljenek repülőgépre. – Ily módon – magyarázta doktor Dichter – a férj kimozdult a holtpontról, kimozdította a család helyeslésének szimbóluma.

Időközben valamennyi repülőtársaság fokozta erőfeszítéseit, hogy utasainak a levegőben „nyugodt pszichológiai környezetet” teremtsen. Légikisasszonyaikat megtanították, hogyan viselkedjenek az olyan utasokkal, akiket izgat, ha szikrát látnak kirepülni a motorból. Egy légiforgalmi tisztviselő megmagyarázta, hogy a légikisasszonyok elsősorban azért kérdezik meg és írják föl az utasok nevét, hogy szót váltsanak velük, s nyugodt hangjukkal megnyugtassák őket, hogy minden rendben van. Több légitársaság is megkívánja, hogy légikisasszonyai gyakorolják a nyugodt, halk modort; beszédüket magnetofonra veszik, hogy visszahallgassák, és kijavíthassák esetleges hibáikat. Némelyik repülőtársaság a pilótákat is megtanítja a biztonságérzetet árasztó hanghordozásra. Az egyik azt mondja: megkívánja a pilótától, hogy ha a hangja megszólal a hangszóróban, „érezni lehessen, hogy érti a szakmáját”. Egy másik meg arra tanítja, hogy „a tekintély hangján szóljon a vezetőfülkéből”.

Mélységi szondázással a bankokkal való kapcsolatunkban is fölfedezték a félelem tényezőjét, és kidolgozták a félelem csökkentésének módszerét is.

Egy rochesteri hirdetővállalat (New York állam) indítékkutatáshoz folyamodott, hogy kiderítse, miként fokozhatná az egyik nagy helybeli bank forgalmát. Munkatársai a megkérdezettek nagy részénél különféle, bankkal kapcsolatos félelmekkel találkoztak: féltek, hogy visszautasítják kölcsönkérelmüket; féltek, hogy a bank kideríti, milyen rendezetlenek a család pénzügyei; féltek, hogy a bank tanújelét adja a helytelenítésnek. A vállalat arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az emberek a bankban valami szülőfélét látnak, aki összeszidhatja őket, megtagadhatja hozzájárulását kérelmükhöz, és szakadatlanul akadékoskodhat. Anélkül, hogy tudatában lettek volna, elgyávultak a bennük élő szülőszimbólum színe előtt; a hirdetővállalat tehát megtervezett egy hirdetést, amelyen egy férfi áll a bank kapujában, s azt mondja: − Istenem, milyen nehezen nyitottam ide be! – majd elmeséli, hogy milyen meleg fogadtatásra talált.

Dr. Dichter is hozzájárult kutatásaival ahhoz, hogy a bankok barátokra tegyenek szert. Őt főleg az a paradox jelenség érdekelte, hogy miért a pénzkölcsönző vállalatok forgalma nő, és nem a bankoké, holott a bankok kisebb kamatra nyújtanak személyi kölcsönt, s enyhébbek a feltételeik. Megállapította, hogy a pénzkölcsönzők előnye a bankokkal szemben épp alacsonyabb morális tónusok! A bank nagy hátránya – s itt megállapítása egybeesik a rochesteri kísérlet eredményével −, hogy az emberekben a páratlan morális szigor szimbólumaként él. Ha bankhoz fordulunk kölcsönért, mutat rá, a megtestesült erényt kérjük, hogy kegyeskedjék nekünk, gyarló emberi lényeknek, egy lehetőséget engedélyezni. Ha viszont pénzkölcsönzőhöz fordulunk kölcsönért, mi vagyunk az erényesek, és a kölcsönző a gonosz, akivel kénytelenek vagyunk ideig-óráig megalkudni. Itt nekünk, adósoknak van jogunk megvetni a másikat. – Azzal, hogy a morális fölény a hitelezőről az adósra szállt át – magyarázza doktor Dichter −, megváltozott az egész ügylet emocionális alaphangja. Nem érezzük magunkat már „megbízhatatlan kamaszoknak”, hanem „erkölcsileg feddhetetlen felnőtteknek”. A magasabb kamat tulajdonképpen olcsó ár ezért a nagy formai változásért. – A nagyobb haszonra törő bankoknak azt a tanácsot adta, hogy igyekezzenek enyhíteni a szigorukról alkotott képet.

A vásárló szorongása jelentős szerepet játszik az élelmiszerüzletben is. James Vicary állapította meg, hogy a fiatal háziasszonyok szívesebben vásárolnak szupermarketben, mint kis üzletben, mert ott a segéd előtt nehéz eltitkolniuk, hogy mennyire nem ismerik az ételeket. A Jewel Tea Company egy indítékelemzésből kiderítette, hogy ez a szorongás főleg a hentesrészlegnél jelentkezik. A háziasszonyok félnek a hentestől, mert olyan keveset értenek a húsfajtákhoz. A Jewel-boltok, ennek megfelelően, arra tanítják henteseladóikat, hogy a női vásárlók iránt tanúsítsanak különleges tapintatot és türelmet. E stratégia ki is fizetődött: nem csak a hentesrészlegek, hanem a boltok többi osztályának forgalma is föllendült.

A fogpasztasikerek közül is kiemelkedik a Gleem, amely pedig látszólag semmi mutatós fegyverrel nem kecsegtet a szájunkban lakozó rém ellen. Egyik alkotóelemét GL 70-nek hívják, s ez a GL 70 – nem kétséges – jó fertőtlenítő, de mint a Fortune rámutatott, a többi nagy hangon hirdetett tisztítószerhez képest gyengécske csalétek, s így aligha lehetett volna rá egy hirdetési hadjáratot fölépíteni. A Gleem azonban titkos fegyverre bukkant. Az indítékkutatók kiderítették, hogy a legtöbb ember, a fogpasztagyárosok évek óta tartó handabandája következtében, homályos lelkiismeret- furdalást érez, hogy nem mos fogat minden étkezés után. A Gleem megváltást ígért e lelkiismeret-furdalástól gyötört emberek fogainak, mikor azt mondta, hogy „azoknak készült, akik nem érnek rá minden étkezés után fogat mosni”. (Nem vitás, hogy ők alkotják az emberiség többségét.) Két évvel azután, hogy piacra dobták, a Gleem egy kivételével valamennyi fogpasztaellenfelét maga mögött hagyta.

A fájdalomcsillapítók gyártói szintén gondosan kitapintották rejtett szorongásainkat. A Social Research Rt. úgy találta, hogy a fájdalomcsillapítók vásárlói 1. a befolyásolható, szorongásra hajlamos, fájdalmaikat eltúlzó, és 2. az agresszív, magabiztos, spártai természetű, az orvosokat megvető és önmagukat gyógyító emberek közül kerülnek ki. Egy indítéktanulmány fölfedte az érdekes tényt, hogy a Bufferin-tabletták fogyasztói ellenségesebben viszonyulnak az élethez, mint a régebbi Anacin hívei. Talán azért, mert a Bufferin hirdetései valósággal a hipochonderek csemegéi voltak: keresztmetszetben ábrázolták az emberi testet, amint a Bufferin-tabletták épp áthaladnak az egyes szerveket jelképező csöveken, tartályokon, szelepeken.

Még a vasárnapi vicclapok is fölfigyeltek a titkolt szorongásaink kihasználásában rejlő lehetőségekre. A vasárnaponként megjelenő Puck, amely nyíltan vicclapnak mondja magát, egy indítékkutatást végeztetett, amelynek címe: − A vasárnapi vicclapok társadalomlélektani vizsgálata, különös tekintettel a hirdetési lehetőségekre. – A kutatás kiderítette, hogy a vicclapolvasás „magányos, majdnem titkolt időtöltés”. Ebből arra következtetett, hogy e vicclapok hálás területül kínálkoznak minden olyan hirdető számára, aki hipochondriás szorongásainkra épít. A vicclapokban, állapítja meg a tanulmány, viszonylag közvetlenül hivatkozhatunk olyan vágyakra és félelmekre, amelyeket a legtöbb ember soha nem vall be. Itt kimondhatjuk például, hogy van aki fél, hogy büdös, súlyos beteg, erőtlen, mert megtámadta valami láthatatlan csíra vagy betegség, és azt hiszi, hogy fájdalmai vannak. – Ezután pontos tanácsokat adott, hogyan vehetik ennek hasznát a hirdetni kívánó vállalatok.

A ravasz kereskedők forgalmuk gyarapítására kihasználják azokat a titkolt keserűségeinket is, amelyek ellenséges érzéseket, agresszivitást váltanak ki belőlünk. Megtanulták, hogy áruikat kínálják fel eszközül agresszivitásunk levezetésére.

A Chicago Tribune gépkocsikkal kapcsolatos tanulmánya világosan bizonyítja, hogy a kocsi egyik fontos funkciója „az agresszív hajlam kifejezése”. Ezt így magyarázza: − Ez az indíték világos kifejezést nyer a sebesség, a kormánymű, a lóerőszám, a gyorsulás, a fékberendezés és a kocsi vonalai iránti érdeklődésben. – Dr. Smith az indítékkutatásról írott könyvében lényegileg ugyanezt állapítja meg: szerinte azért kedvelik olyan sokan az erős motorokat és azért hajtanak olyan gyorsan, hogy kiéljék agresszív ösztöneiket. Egyik-másik autókereskedő ennek megfelelően föl is hívja a figyelmünket a kocsi mindazon tulajdonságaira, amely lehetővé teszi, hogy repesszünk, ha kedvünk tartja.

Az egyik chicagói hirdetővállalat pszichológiailag képzett igazgatója azt állítja, a vállalat kutatóinak megállapítása szerint, akiknek erős testszaguk van, a szívük mélyén nem is akarnak szabadulni tőle. Azt mondja: − A testszag harc. Akinek testszaga van, védekezésül használja, akár a görény. – Kutatói úgy jutottak e meglepő következtetésre, hogy egy szappangyár megbízásából, amely enyhíteni kívánta egy régóta bevezetett szappanfajta kellemetlenül erős szagát, mélységi elemzést végeztek, hogy ez előnyös lesz-e vagy sem. Mikor a gyár piacra dobta a kellemesebb szagú szappant, dühös panaszokkal árasztották el. A panasztevő fogyasztók tudat alatt nyilván erősen vonzódtak a kellemetlen szaghoz. Az igazgató, mint természetes tényt tette hozzá: − Akinek erős testszaga van, az harcias vagy haragos ember. A testszag védekezés nála. Fél a támadástól.

 (Egy másik szappangyár viszont két egymásnak ellentmondó tanácsot kapott, mikor megkérdezett két indítékkutató vállalatot, hogy hivatkozzék-e reklámhadjáratában egy szappanfajta desodoráns tulajdonságára. Az egyik tanácsadó úgy vélte, hogy az emberek szeretnének szabadulni a testszaguktól; a másik, hogy tudat alatt félnek megkülönböztető testszaguk elvesztésének gondolatától. A megzavarodott ügyfél égnek emelte a kezét, és hirdetéseiben pusztán a szappan kellemes illatára hivatkozott).

packard0403.jpg

Végül a kereskedők azt is megtanulták, hogy biztos kézzel játszanak rejtett magányérzésünkkel, mely talán a legnehezebben elviselhető emberi emóció

S végül a kereskedők azt is megtanulták, hogy biztos kézzel játszanak rejtett magányérzésünkkel, mely dr. Harry Stack Sullivan, a híres pszichiáter szerint talán a legnehezebben elviselhető emberi emóció. Egy középnyugati nagy képeslevelezőlap-gyár tudni szerette volna, hogy az emberek tulajdonképpen miért is vesznek képes levelezőlapot, hogy ennek ismeretében többet adhasson el. A vállalat vezetőit zavarba ejtette, hogy évről évre az a képeslapjuk volt a legkelendőbb, amely egy kopasz, korhadó, magányos fát ábrázolt egy szél járta, hóborította dombon. Nem volt valami vidám kép, és mégis félelmesen vonzotta a vevőt. A vállalat által végzett indítékkutatás kiderítette, hogy miért: a képeslevelezőlap-vásárlás kulcstényezője a magányosságérzés. A leggyakoribb vásárlók az özvegyek, vénkisasszonyok, elvált emberek; ők úgy érzik, hogy maguk is korhadnak, magányosak, de vágynak rá, hogy figyelmesek legyenek. A freudi elemzés kimutatta, hogy a legsikeresebb képeslapok zsúfolva voltak szexuális szimbólumokkal: romantikus holdvilágot, gyertyát, oválisokat, köröket ábrázoltak. Harry Henderson a Pegeant című magazinban beszámolt róla, hogy a „képeslapgyár tervezőművészeinek rendelkezésére bocsátotta a tanulmány eredményeinek summáját”, hogy segítséget nyújtson nekik népszerűbb levelezőlapok tervezésében és

leállítsa az olyan levelezőlapok gyártását, amelyek nem tartalmaznak tudatalatti szimbólumokat.

Lejegyezte: Kecskeméthy Levente

Keserű méz

2017. június 09. - MédiaVadász

bitter-moon00.png

Polanski. Nagy rendező, mondják dicsérői. Sokan vannak ilyenek. Nevét sokszor hallottam, filmjét keveset láttam. Még nem talált meg, úgy igazán, ahogy mondjuk Malick vagy éppen Tornatore. Lehet, hogy nem is fog. A Zongorista, ez ugrik be először, tetszett is, de vagy tíz éve láttam. Aztán újságcikkek úsznak elő néhány évvel ezelőttről, feldereng egy régi liliomtiprási ügy, szexbotrányok, ilyesmi.

Tegnap találkoztam vele. Felkavaró élmény volt. Nem szelíd, nem szép, állatias és durva. Ösztönszerű. Perverz. Mégis izgató. De nem érzékien, hanem rútul, szégyenkezve az. Démonikusan, talán így is lehetne fogalmazni. Nigel lettem, az egyik szereplő. De Nigel talán nem is Nigel, nem úr, nem angolosan angol férj, csak egy metafora. Ő mi vagyunk. Én voltam. A nézők, akik minden borzadásunk és ellenszenvük ellenére tovább hallgattuk őt, Oscart, vagy magát Polanskit, amint a szánalmas tolószékében ülve szexuális gyönyörökről, fékezhetetlen vonzódásról, az élvezetek végletekig fokozásáról, őrültségekről, nyomorúságról, megaláztatásról, kínról, bosszúról beszélt. Egyszerre taszított és vonzott. Nem tudtam otthagyni. Nigel sem tudta.

bitter-moon02.jpg

Polanski, vagyis Oscar, meggyalázta a szépséget. Az ártatlanságot, a tisztaságot. Ezt már rögtön a film elején bevallotta, amikor először találkozott Mimivel, a buszon. Azt mondta, vonzotta a gyermeki ártatlansága, a tisztasága, a szépsége. Aztán kereste őt, mint egy megszállott, a rabjává lett, és amikor találkoztak, nem tudott vele mit kezdeni. A szintjére rántotta. A minden emelkedettséget és fenséget, lelki és szellemi szintet nélkülöző, egyszerű, állatias szexualitás és testiség szintjére, ahol nem számít semmi, csak a mellek, a nemzőszervek, a nyelv, a száj, a testnedvek, az orgazmusok, és ezeknek az egyre perverzebb formában történő végletekig hajszolása. Malacként röfögni a szőnyegen, lehugyozni a tv-t, aztán egymást, pengeéles borotvával izgatni a másikat, majd kéjesen lenyalni az arcról a kifröccsenő vért, mert ennyi maradt. Soha nem is volt több. Lehetett volna, Miminek lehetett volna, csak nem Oscarral.

Mimi más volt, sokkal több, mint Oscar. Gyönyörű és ártatlan, és szerette a férfit. Akkor is szerette, mikor az már ráunva testére másoktól várt kielégülést. Akkor is, amikor a férfi folyamatosan megalázta, megnyomorította, szidta, bántotta. És ahelyett, hogy felismerte volna a nőiségnek ezt a brutális erejű és teljesen irreálisnak tűnő odaadó természetét, szadista kéjjel tovább alázta, mert ennyire volt képes. Mert teljesen méltatlan volt ahhoz a nőhöz. És

miután kifacsarta a nő testét, hát kifacsarta a lelkét is, megteremtve így a bestiát. A boszorkányt. A női létezés sötét oldalát. A bosszúszomjas, alattomos és jégszívű szörnyeteget. A másik Mimit.

bitter-moon01.png

Ez a Mimi beteg volt. Kínozta a balesetéből kifolyólag tolószékbe kényszerült Oscart. Ő lett a gondozója, aki jéghideg vízben fürdette, aki egész éjszakára a tolószékben „felejtette” a férfit, hogy az maga alá csináljon és megszégyeníthesse, aki a szeme láttára adta oda magát egy másik férfinak, csakhogy tovább kínozhassa. Aki az erényes, nős férfiak elcsábítására specializálódott. Aki azt akarta, hogy beleszeressenek, aztán faképnél hagyja őket és elvegye a legkedvesebb kincsüket. Mert az övét is elvették. Tündérből boszorkánnyá lenni. A létezés furcsa játéka.

Hányszor és hányszor történik meg, hogy magunkhoz méltatlan partner karjaiban kötünk ki, és mégsem szakadunk el, hanem kínlódunk. Nem állunk fel. Nem értjük, miért él valaki szeretőként, nincs önbecsülése, mondjuk. Nem értjük, miért nem lép ki valaki a bántalmazó kapcsolatból, nincs ereje hozzá, gondoljuk. És ezek akár igazak is lehetnek, de a fő ok talán az, hogy nők vagyunk. Hogy van valami bennünk, valami a természetünkben, amit akkor sem tudunk levetkőzni, ha száz és száz modern kézikönyvet olvasunk el, vagy száz és száz előadást hallgatunk végig arról, hogyan kell öntudatos, okos nőnek lennünk, aki sikeresen mozog a világban, aki férfias tulajdonságokkal ruházza fel magát, hogy ne sérüljön. Az odaadással nincsen baj. Az a nő sajátja, hiába próbálja elnyomni. A baj a méltatlan partnerrel van. Hogy sokszor szinten alul választunk, mert félünk, vagy önbizalomhiányosak vagyunk, vagy nem ismerjük saját magunkat és lehet még vagy ezerféle variáció, és rossz tapasztalatainkból kifolyólag saját nőiségünk lényegét kérdőjelezzük meg, vagy tagadjuk meg. Rosszabb esetben fúriává, boszorkánnyá válunk, amit már nagyon nehéz meggyógyítani.

bitter-moon03.jpg

Nem tudom, hogy Polanski miért alkotta meg ezt a filmet, milyen célból. Mégis, minden durvasága, perverzitása, gonoszsága ellenére megéri. Mert egy bizonyos szemszögből nézve még taníthat is valamit. Nem biztos, hogy a rendező és én örök barátságot kötünk, de az biztos, hogy kíváncsivá tett.

Kegyes Angéla

A tisztánlátás kedvéért álljon itt néhány okkult színezetű adalék a rendező valódi kilétét illetően (a szerk.): 

  • Polanski számos rejtett szimbólummal dolgozik a filmjei során. Illetve személyes tapasztalata is van démonikus szekták terén.
  • Sharon Tate színésznő, az egyik volt felesége, nyolc hónapos terhes volt a gyermekükkel, amikor Charles Manson rituálisan meggyilkolta. Polanski saját otthonában történt a gyilkosság. Négy másik ott tartózkodót is megöltek.
  • A Rosemary gyermeke című filmet is Polanski rendezte, 1968-ban. Egy évvel az állapotos felesége rituális meggyilkolása előtt. A filmben egy nő a sátán gyermekét hordozza.
  • A Rosemary gyermekét abban az úgynevezett Dakota-házban (ez a ház neve New Yorkban) forgatták, ahol pár évvel később meggyilkolták John Lennont.
  • A Polanskihoz hasonló rendezőknek bejárásuk lehet bizonyos körökbe. Talán maga a film is egy rituálé. A kilencedik kapu, amelyben sátáni rituálékat tartalmazó ősi könyv megszerzéséért megy a harc, határozottan ezt a benyomást kelti.

Kik a hamis próféták?

2017. június 06. - MédiaVadász

Érdemes felvetni, hogy a „hamis próféta” jelensége nem csupán a szorosan vallásinak mondott vezetők körében merülhetnek fel. Kikerülhetnek politikusok, milliárdos üzletemberek vagy a technikai fejlesztések élharcosai köréből is. Hamis prófétáknak tekinthetőek mindazok, akik elterelnek a szellemi igazságoktól, és Istentől, vagy másképp kifejezve, az ember transzcendens, metafizikai céljától. A hamis próféta a mi értelmezésünkben nem azokra vonatkozik, akik nem követik a keresztény utat, hanem azokra, akik önnön valódi természetünk felismerésében segítő módszerek és szellemi utak eltörlésén, és egy álságos, hazug birodalom felépítésén munkálkodnak. Szerepük sosem volt olyan meghatározó, mint korunkban.

wolf.jpg

Hamis próféta (lat. pseudoprophaeta): hamis prófétaként föllépő ember, akinek vagy nincs küldetése az igaz Istentől, illetve küldetését hazugsággal teljesíti; vagy hamis istenségről prófétál (bálvány). Megkülönböztetendő tőle a saját nevében beszélő tévtanító. Izrael történetét végigkísérik a hamis próféták, mint az igaz próféta ellenfelei, akik mindig azt hirdették, amit a hatalmasok vártak tőlük. Mózes törvénye halálbüntetéssel sújtja a hamis prófétát (MTörv. 18,20-22), aki arról ismerhető fel, hogy az általa hirdetett jövendölés nem valósul meg. Illés, az igaz próféta egyedül maradt Baál 450 hamis prófétájával szemben (1Kir. 18). Izaiás részegséggel (28,7), Jeremiás hazugsággal (8,10) vádolja a hamis prófétákat, akikben nincs Isten szava (5,13), a Hazugság nevében jövendölnek (5,31). Jeruzsálem elpusztult, mert hamis prófétái nem tárták föl a vétkeket, becsapták és félrevezették a népet (Siral. 2,14; 4,13). Ezekiel a babiloni fogságban hallja az Úr szavát a hamis próféták és hamis prófétanők ellen (12; 13): „Látomásuk csalás, jövendölésük hazugság, amikor ezt mondják: »Az Úr mondja«, hiszen az Úr nem küldte őket” (13,6). Szofoniás Jeruzsálemet lázadó és tisztátalan városnak látja, melyben a fő emberek ordító oroszlánok, bíráik farkasok, prófétáik fennhéjázók és gonosztevők (3,1-5). A beteljesedés napján az Úr kiirtja országából a bálványokat, a hamis prófétákat és a tisztátalanság lelkét (Zak. 13,2). Jézus Krisztus figyelmezteti tanítványait, hogy óvakodjanak a hamis prófétáktól, akik báránybőrben jönnek, de belül ragadozó farkasok (Mt. 7,15-23). Eszkatologikus beszédében a végső idők jeléül adja, hogy hamis próféták és hamis krisztusok fognak föllépni (Mt. 24,11). Szt. János inti a hívőket, hogy ne higgyenek minden léleknek, mert sok hamis próféta támadt a világban (1Jn. 4,1-6). Az idők végén egy különösen veszélyes hamis próféta fog föllépni, akit Krisztus a vadállattal együtt a tüzes tóba vettet (Jel. 19,20; 20,10).

Forrás

Szemünk helyett szemünk – Európában is kapható a kamerával felszerelt napszemüveg

2017. június 06. - MédiaVadász

Eddig csak az Egyesült Államokban volt kapható a Snapchat beépített kamerával felszerelt szemüvege, a Spectacles. A szemüveg tíz másodperces videókat (úgynevezett snapeket) tud rögzíteni széles látószögben, amelyeket azonnal tolhatunk is ki a világhálóra.

Mint már jeleztük, a legújabban piacra dobott készülékek veszélyforrást jelentenek az ember ma még viszonylag megfelelően birtokolt kognitív képességeire. A rövid és többnyire bizonyára jelentéktelen élmények tárolására és megosztására alkalmas készülék a jelen pillanat közvetlen megélésétől távolít el. Olybá tűnik, többé nem a dolgok átélése és a velünk történő események tanulságának levonása a fontos, hanem azok megőrzése és digitalizálása. Ráadásul memóriazavarokat is okozhat. Az ember számára ugyanis nem lesz olyan fontos az emlékezés képessége, mivel az eseményeket úgyis eltárolja a szemüvege, illetve az internet. Ezzel pedig egyre inkább kiszolgáltatottjává válik az ilyen eszközöknek. Azzal, hogy átengedi a látás képességét a gépeknek, szó szerinti és átvitt értelemben is vakká válik a valóságra.

spectacles.jpg

Arról nem is beszélve, hogy mennyi jelentéktelen információval szennyezik majd be ezzel a már így is súlyos őrültségeket tartalmazó kiberteret.

Űrbiznisz

2017. június 06. - MédiaVadász

Jól ismertek az űr meghódítására irányuló ünnepelt kezdeményezések: az űrturizmusra, a Mars kolonizációjára irányuló, lelkes vállalkozók által finanszírozott tervek. Sokak elszörnyedésére egyszer az ilyen kezdeményezéseket egy 800 dolláros szendvicshez hasonlítottuk. Mit értünk ezen?

spacex03.jpg

Kritikánk azon a modern jelenségen alapul, amire tradicionális szerzők mint horizontális tévelygésre hivatkoznak.

A horizontális tévelygések olyan tevékenységek, amelyekből hiányzik a vertikális orientáció; más szóval, olyan tevékenységek, amik nem arra irányulnak, hogy meghaladják az egyént.

Nem kell túl szigorúnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, ez magában foglal minden modern tevékenységet és ideológiát: a konzumerizmust, az ipart vagy általában a szcientizmust, esetleg konkrétabban a luxus-ipart, csak hogy ezerből párat emeljünk ki. Minden modern tevékenységet az individualizmus égisze alatt végeznek.

Az űrrel kapcsolatos kereskedelmi tevékenységek mindössze forrásintenzívebb verziói a luxusturizmusnak vagy a vonatkozó iparágaknak (közlekedés, anyagtudományok, gyártás stb.).

A mi szemszögünkből az, hogy ezeket a kezdeményezéseket végül is siker koronázza-e vagy sem, lényegtelen; hasonlóan a 15. századdal kezdődő felfedező expedíciókhoz, majd kolonizáló tevékenységekhez, ezek valószínű, hogy ugyancsak megvalósulnak, hiszen az állhatatosság végül is eredményre vezet, függetlenül attól, hogy milyen célokra irányul – azonban

pusztán a tevékenység sikere sajnos nem ruházza fel az eredményeket értékelhető minőségekkel.

A szenzációra éhes tömeg nem érti, hogy lehet az, hogy egyesek nem ünneplik reflexszerűen a kibontakozó app ökoszisztémát, hogy az égvilágon semmi pozitívat nem látnak az iPhone-ban vagy az önvezető Teslákban, hogy a lélekzetük nem áll el a Mars kolonizálásának, vagy az agyat a „felhőhöz” kapcsoló implantációk grandiózus víziójától (ami Ray Kurzweil gyenge elméjű prédikációja szerint még a mérnököket is viccesebbé, szexibbé vagy istenszerűbbé teszi majd, hiszen szerinte Istenhez az út a neocortex kiterjesztésén keresztül vezet).

spacex02.jpg

A horizontális tévelygések azon képességek és orientációk hiányának arányában válnak egyre intenzívebbé, amik az individuális állapot meghaladásához szükségesek; más szóval, ha valaki nem „felfelé” irányul, amikor a mérték nem az Igazság, hanem annak szurrogátumai: a relativizmus, a materializmus, az individualizmus; amikor a partikulárist abszolútnak tekintik; amikor annak áldoznak, amit korábban kicsinek és jelentéktelennek ítéltek meg: amikor az emberfeletti nagyságot összekeverik az emberalatti sokkal.

A Marsra szállított plasztikai sebészettel kezelt, chipbeültetett testek ötlete ugyanannak a típusnak imponál mind az eladói, mind a vásárlói oldalon: az elegendő pénzforrással rendelkező (vagy arra áhítozó), de felnőtt felügyelet nélküli infantilis projektmenedzser típusának , ami a poláris ellentéte annak, amire tisztelettel, vagy elismerően tudunk tekinteni.

Karlo Valois

Észrevételek a legújabb Samsung VR reklámokkal kapcsolatban

2017. június 06. - MédiaVadász

Összegyűjtöttünk néhány reklámot, amelyek a virtuális szemüvegek népszerűsítésével kapcsolatosak. Azon túl, hogy a reklámok megpróbálnak eladni nekünk valamit, ily módon profitot termelni, mögöttes üzenetekkel is bombáznak bennünket. A most következő rövid reklámelemzések ezekre a háttérben megbújó sugalmazásokra igyekeznek rámutatni. (A korábbi reklámok, amikről már írtunk, azt szuggerálták, hogy a virtuális szemüveg által „legyőzhetjük a félelmeinket”.)

samsungvr01.jpgAz első reklám egy struccról szól, aki egy családi házhoz téved, és ahogy a reggeli maradékát csipegeti, az asztalon hagyott Samsung VR szemüveg valahogy a fejére kerül. A szemüveg azt a képet tárja elé, mintha a felhők között repülne. Ezt követően a fején lévő szemüveggel éjt nappallá téve futkározik, kitárja a szárnyait, és egyre inkább elhiszi, hogy képes repülni. Végül, strucc társai legnagyobb megdöbbenésére a magasba emelkedik. Ekkor megjelenik a reklám sokat ígérő üzenete:

„Létrehozzuk, amit lehetetlen létrehozni… hogy megtehesd, amit lehetetlen megtenni.”

samsungvr03.jpg

A reklám azt akarja sugallni, hogy aki megveszi ezt az eszközt, az olyan dolgokra lesz képes általa, amit addig elképzelhetetlennek tartott. Azt ígéri, hogy a szemüveg használata révén nemcsak a virtuális térben, hanem a való életben is új képességekre tehetünk szert, illetve képessé válunk féltve őrzött vágyaink beteljesítésére. Nos, a struccról nem csak az közismert, hogy nem tud repülni, hanem az is, hogy „homokba dugja a fejét”, vagyis azt hiszi, hogy bizonyos problémák elől elmenekülhet, ha egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Hasonlóan viselkedik a virtuális világba beletemetkezett ember is, aki a való élet kihívásai és próbatételei elől menekül ebbe a látszatvilágba.

A következő reklám egy gyermek születésével kezdődik, akit apja egyből lefényképez, és akit eleve a telefonján keresztül tekint meg. Ez egy szimbolikus utalás arra, hogy az újabb generáció már nem annyira a valós életbe, mint inkább a virtuális életbe fog beleszületni. A következő jelenetben egy kislány a víz alatt egy tengeri lényt lát, ám kiderül, hogy barátnője viccelte csak meg azzal, hogy okostelefonján lejátszott egy videót. Ez a jelenet azt mondja, hogy az új generáció sokkal közelebbi kapcsolatot fog ápolni a virtuális jelenségekkel, mint a valós természettel.

samsungvr04.jpg

A következő jelenetekben is gyerekeket látunk. Az egyik okosórájával vásárol, a másik a telefonon keresztül figyeli, ahogy apja 3D-s fényképezőjével a sarki fényt fotózza, aztán iskolás gyerekek 3D-s szemüvegen keresztül tanulják az őslénytant, mintha jelen lennének a dinoszauruszok között. A szlogen:

„Ami a lehetetlent jelenti az egyik generációnak… az a normális a másiknak.”

Mondani sem kell, hogy ez az igazság csak arra a hagyományellenes, minden szellemi igazságot megtagadó világra érvényes, amely fellázadt azon évezredes normák ellen, amelyek az állandóságot, a rendet és a szellemi tudás átadását biztosították egy civilizációban. És amely a fejlődés címszava alatt generációról generációra egyre jobban eltávolítja az embert az egykoron birtokolt, tradicionális ismereteitől.

A következő reklámban a telefon képernyőjén különböző jeleneteket látunk. A jelenetekben megjelenő figurák átalakítják a telefon kinézetét. Eltüntetik róla a gombot és a keretét, egy szimpla képernyővé alakítják át a telefont, ami így még jobb látványt eredményez, és jobban azt a képzetet kelti, mintha nem lenne különálló a környezetétől. Ez a reklám azt sugallja, hogy a virtuális világ egyre nagyobb hatással lesz emberi világunkra, és mintegy be fog törni életünkbe, és valóságunk szerves részét fogja képezni.

Egy másik reklámban újabb és újabb világokba lépünk be a telefonon keresztül, miközben nyugodt hangon a narrátor azt mondja, hogy a telefon „megnyílik, amikor meglát”, „a világodat végtelenül nagyobbá teszi”, „egy intelligens barát, aki megismer téged, és megérti a körülötted lévő világot”, „otthonodat még otthonosabbá teszi”, „mindenhová elvisz, ahová csak akarod”, és hogy mindez „végtelenül nagyszerűvé” teszi ezt a telefont. Arról persze a reklám nem beszél, hogy ez az új valóságba vezető kapu nem biztos, hogy az a világ, ahova az ember eredetileg el akart jutni.

A következő reklámban egy technokrata család tagjai a nemrégiben piacra dobott készülékekkel ajándékozzák meg egymást. Mindenki végtelenül boldog. A mottó:

„Ez nem csupán ajándék… ez egy lehetőség.”

De vajon mire nyújt lehetőséget? Minden bizonnyal arra, hogy részeseivé váljunk a Samsung Galaxy által életre keltett hamis édennek, a Paradicsom kígyójának álságos ígéreteinek.

Egy újabb videóban, minden bizonnyal fizetett színészek eljátsszák, milyen nagyszerű dolgokat látnak a virtuális szemüvegben, megkívántatva a nézővel, hogy ő is kipróbálja.

Egy újabb videóban egy ember megtalál egy gyanúsan egyedül hagyott VR szemüveget, amit felvesz, és elakad a lélegzete. Megfeledkezik a külvilágról, és teljesen belefeledkezik a virtuális tér által kínált programokba, amik láthatóan olyan élményeket váltanak ki benne, amelyekhez foghatót még soha sem tapasztalt. Persze magasrendű, kivételes élményekben a technikai eszközöktől nem függő ember is részesülhet. Ezekben a videókban viszont mindig úgy állítják be, mintha a valóság szürke, unalmas, korlátolt és egysíkú lenne, amibe az életet, a színt, az élményt a telefonok, a 3D-s fotózás és a virtuális szemüvegek hoznák el.

Ebben az utolsó videóban pedig a virtuális szemüveg a házsártos feleség távolságtartására is megoldást vél nyújtani. Még ebből a bugyuta reklámból is kiderül, hogy az ilyen készülékek csak tovább mélyítik az emberek közti feszültséget, illetve elodázzák a problémákkal vagy például a felelősséggel való érdemi szembesülést.

Érzékelhető, hogy ezek a reklámok nem pusztán a legújabb technikai kütyüket igyekeznek eladni. A virtuális világot akarják elfogadtatni velünk. Normálisként igyekeznek feltüntetni jelenlétüket az emberi életben. Arra akarnak ezek a reklámok megtanítani, hogy fogadjuk el, hogy együtt kell élnünk ezzel a jelenséggel, sőt, hogy a virtuális valóság jobbá és teljesebbé teszi életünket. Valójában ezek révén csak egyre jobban eltávolodunk a valóságtól, miközben képességeink is egyre jobban elsorvadnak, mert minden önálló erőfeszítést áthárítunk ezekre a gépekre.

samsungvr05.jpg

Ha megfigyeljük, milyen súlyos deviációkhoz vezetett, milyen durván átalakította a normális emberi viszonyokat, látásmódot és életvitelt a televízió megjelenése, a VR szemüvegek esetében ez csak fokozódni fog. Ugyanis ebben esetben egy fejre illesztett, személyre szóló tévéről beszélhetünk, amely még közvetlenebbül fogja manipulálni hordozóját.

Réb István