A szánalmasság új szintjeit látszik meghódítani az emberiség és ezen belül a „magyar társadalom” nevű szociokulturális közösség – ami már rég nem nevezhető nemzetnek – a nemrég az RTL2 nevű „next generation” szennycsatornán indított Szelfi című műsorral. A mi „szórakoztatásunkra” gyártott napi sorozat (mellesleg az izraeli „Connected” című műsor hazai változata) egy újfajta „reality show” valószínűleg első szériája, aminek újítása, az eddigi műsorstruktúra leegyszerűsítésében áll.

A vv-villa lakóit kiengedték, szintet léptek, és a bekamerázott házat elhagyva kezükbe vették saját megfigyelésük gondjait.

Amúgy is, túl sok munkával és költséggel járt minden sarokba kamerákat szerelni, sokkal olcsóbb mindenkinek adni egyet, hogy filmezze magát szépen, egész nap, hisz úgyis imádnak szerepelni, pózolni, kifele élni, és a saját személyiségüknek hitt szerepet a „nagyvilág” előtt eljátszani. Ironikus, hisz akkor a Szelfi mégiscsak egy sorozat színészekkel? Valójában igen, csak az a súlyos, hogy erről most el akarják hitetni, hogy ez a való élet…

Beszédes logó: kamerafejű ember. A technikai eszközökkel teljesen összenőtt ember, akitől a gondolkozás, a döntéshozás és a helyes ítélés feladatait átveszi a hideg és élettelen robot.

Nézzük a szereplőket. Röviden összefoglalva, van egy család két kisgyerekkel, akik burzsoáziában laknak saját házukban, ők lennének az idill, de az a nő meg a férfi folyvást olyan, mintha életükben először találkoztak volna, és próbálnának valami erőltetett beszélgetést kicsiholni magukból. Van egy fiatalabb pár, valami zenész félék, aztán két szingli anyuka (a műsor célközönsége nem vitatható), akik hol utálják a férfiakat, hol nem, és a sor végén két lelki beteg, szétcsúszott életű, negyvenes agglegény (hogy ilyen ódivatú kifejezést használjunk). Hogy a műsor (egyedül élő) nőknek készült nem vitás. A „férfiak” sajnos szánalmasak, depressziósak, és teljesen nők által uraltak. Ez utóbbi szinte már evidencia a filmeken, tévéműsorokban és lassan a hétköznapokban is, de megemlíteni azért nem árt, hátha valakiben felsejlik, hogy nem kell ennek törvényszerűen így lennie.

Ma már közhely, hogy a mainstream média és Hollywood diktálja a viselkedési normákat és társadalmi trendeket.

Az emberek szinte egészében filmekből és sorozatokból tanulják el viselkedési mintáikat, ha tudnak róla, ha nem, és ez leginkább tudattalanul történik, lévén a tudatalattira ható szuggesztiókkal „operál” az összes, képernyőnkön keresztül ható formátum. De ezt az enyhén szólva ferde és egyoldalú szociokulturális látképet már ismerjük. Ez egy régóta sugalmazott téma, találkozunk ezzel más hazai sorozatokban is, ebben nincs semmi új, márpedig egy új műsornak új trendeket kell hoznia, és új viselkedési mintákat, mert erre éhes (tudatosan, vagy tudattalanul) a közönség.

Az újítás tehát nem a tematikában, hanem a formátumban keresendő (mily meglepő).

Amivel új trendet nyithat a műsor, az a „szelfikamerázás”, és ennek az egész jelenségnek a társadalmilag elfogadottá tétele.

Menjünk vissza kicsit az időben. Amikor megjelentek az első headsetek a mobiltelefonokhoz: teljesen hülyének nézték eleinte azokat, akik utcán használták ezeket. Áll a villamoson, és magában beszél vagy sétál az utcán, és magában vitatkozik, ez akkor még csak a hajléktalanokra volt jellemző, és meglepő volt üzletemberektől látni. Aztán hamar rájött, aki nem tudta, hogy az illető telefonál, csak kicsit másképp (megjegyzendő, hogy az utcán mobiltelefononálás is furcsa jelenség volt amikor indult). A Szelfi szereplői kamerával a kezükben mennek mindenhova, és utcán vagy a boltban is kommentálják, ami velük történik. Eltekintve attól a rémképtől, hogy mi lesz abból, ha ez meghonosodik, és az összes proli folyamatosan videózni fogja magát a wc-től a buszon át a tescoig mindenhol, most az önkamerázás kérdésének egy másik, sokkal baljósabb aspektusára hívnánk fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy pszichológiai megközelítésben

kihez beszél az ember amikor videoszelfizik?

Szelfikészítés: az embertársaitól elidegenedett, megértés- és szeretethiányos ember parodisztikus pótcselekvése

Ha az ember egymaga van, és hangosan beszélni kezd valamilyen okból (például versmondást gyakorol), rögtön szembetalálkozik azzal az akadállyal, hogy nincs közönség, akihez beszélne, és ezért nem tudja eldönteni, hogy milyen módon nyilvánuljon meg. Hallgatónak lennie kell, mert annak a személynek a tulajdonságait és a vele való viszonyomat erősen figyelembe kell vennem a megfogalmazásom stílusának és tartalmának a megválasztásakor. A befogadó alany hiányában azt szokták tanácsolni (pl. színészeknek), hogy képzeljenek oda valakit vagy valakiket közönségnek. A kérdés az, hogy a „szelfikamerázók” vagy videobloggerek és a többi hasonló új formátum felhasználói kihez beszélnek, mikor a szobájukban egyedül ülnek?

Ismert az a jelenség, hogy az ember egy kitalált vagy létező alakkal képzelt belső monológokat folytat le magában, amik rövidebb-hosszabb figyelemkieséseket okoznak. Bizonyos patologikus esetekben olyannyira eluralkodhat ez a kitalált „valaki” az emberen, hogy folyamatosan minden élményt „megoszt vele”. Egyre inkább úgy tapasztalja, hogy minden átélést ketten „együtt” élnek meg.

Ennek a jelenségnek az elhatalmasodása egy személy felett odáig fajulhat, hogy teljes pszichikus megszállottság alá kerül, és nem képes szabadulni ettől a belső „lénytől”.

A lelki harmónia kiépítése és a személyes problémák feloldása végett az archaikus ember a vallásokhoz fordult. A mai nyomorult ember számára egy fekete színű, pirosan világító, groteszk, személytelen „izé” maradt.

A személyiség ekkor kettéhasad, megfordul, hogy ki az előadó és a hallgatóság, és az eddig kitalált közönségként jelenlevő „társ”, akivel egy folyamatos sustorgásba keveredett az ember, szép csendben átveszi az előadó szerepét, és egy ponton már az is kétségessé válik, hogy eredetileg mi volt a szereposztás: ki volt ki? Zavart állapotok – amikben a képzelt lénnyel beszélgető lehasadt személyiségdarabok kerülnek felszínre – és tisztultabb állapotok váltják egymást, éppen az alapján, hogy milyen pszichikus inger éri a személyt. A kontroll teljesen kicsúszik a kezéből, és

végső stádiumban a képzelt entitás teljesen magába zárja saját teremtőjét; ezt hívják orvosi szakszóval skizofréniának.

Tehát a kérdés: kihez beszél az ember mikor videoszelfizik? Nyilván itt van közönség, a tévénéző. De a közönség nincs akkor ott. Nincs ott senki, azon kívül aki kamerázza magát. Valakihez beszél, mert az előbb elmondottakból következően, olyan, hogy magának beszél, nem létezik. Legfeljebb nem kívül, hanem belül létezik az a lény, akihez igazítja a megnyilvánulását az ember. Tehát hallgatóság törvényszerűen kell, hogy legyen, a kérdés, hogy az adott „szelfizőben” tudattalanul alakul ki a közönség „képzete”, vagy inkább tudatosan alakítja ki magának. És ez talán a legfontosabb kérdés, mert ebből következik az is, hogy

mennyire uralja magában ezt a kialakult kis belső „beszélgető társat” vagy fordítva, őt uralja-e ez a felkeltett suttogó hang?

Vajon képesek szabadulni ezektől, miután kikapcsolják a kamerát, vagy az ott marad akkor is, és az életük egy folyamatos szerepléssé válik, amiben önmagát már nem igazán tudja megkülönböztetni attól a szereptől, amit felvett a kamera előtt? Ennek következtében egy olyan belső állapot állhat elő, amiben a belső monológok nem szűnnek meg, és tiszta pillanatokat már nem él meg a személy, olyat, amikor „csönd van a fejében” és szabadon arra irányíthatná a gondolatait amerre akarja. Idővel teljesen összenő a szerepével, és az a reflex, hogy minden tapasztalatát először ennek a belső lénynek a mércéjével mérje meg, automatikussá válik, aminek a személyiségtorzító hatásait nem kell külön részletezni.

„Házasodj a kameráddal!”

Nos, ahogy mondtuk, a néző utánozza amit a tévében lát, jelen esetben azt, hogy a szereplők folyamatosan kamerázzák magukat (tényszerűen csak akkor látja a kamerát amikor valamin tükröződik, de a tudat, hogy ő most mások „szelfizését” látja, állandó). A néző gondolkozása észrevétlenül megváltozik. Viselkedni és szerepelni kezd egy képzelt belső kamera elvárásai szerint, még akkor is, ha egyedül van. Kihúzza magát, mert úgy érzi, hogy figyelik, fegyelmezi magát a buszon, mert úgy érzi, hogy figyelik, úgy beszélget másokkal, mintha figyelné az „a” kamera…

„Nyílj meg a kamera előtt”, „tárd föl az intim személyes életedet”, „engedd be a kamerát az otthonodba”, „merj fájdalmat kimutatni”, „vállald önmagad” és még sokáig lehetne sorolni hasonló jellemzéseket arra, hogy milyen háttér szuggesztiókkal operál ez a műsor. Nagyon úgy tűnik, hogy a cél első fázisban az önvideózás egyszerű szokáskénti meghonosítása és elfogadtatása,

de e mögött burkoltan az a valódi cél rejlik, hogy egy kis képzeletbeli kamerát szereljenek oda, ahova eddig nem láttak be: a nézők lelkébe.

Nem feltétlenül kell kamerát ragadnia a nézőnek, és utánozva a tévében látottakat, videonaplót forgatnia az életéről, sokkal „jobb”, ha egy szimbolikus kamera van elültetve a tudatában, ami mindig ott van, és nem tudja kikapcsolni.

Legyen a „kamera”, akinek megvallod a legbelső érzéseidet, legyen a „kamera” az, akivel megosztod a titkaidat! És előbb, mint férjeddel, anyáddal, barátaiddal, sőt előbb, mint magaddal! A műsorban is ez történik.

A néző sokszor előbb tudja egy feleség belső titkait, mint a férje, egy barát titkait, mint a barátnője. Csodálkozunk, hogy megromlanak ezek a kapcsolatok? Csodálkozunk, hogy átverve érzi magát az, akit kibeszélünk? A legújabb érzelmi megcsalások egy kamerával történnek.

De ki ez a kamera, hogy jobban bízunk benne, mint azokban, akik a legközelebb állnak hozzánk? Ki ez, hogy ő akar lenni a legjobb barátunk, a legbelső bizalmasunk, a gyóntatónk? És milyen szándék van a mögött, hogy ezt az új trendet elterjessze ez a műsor, és hogyan teszi ezt?

Hogy is mondta Dolák-Saly? „Imádom engem, imádom én.”

A szerepeket, amiket sugall és „elvár” tőlünk, nagyjából már ismerjük, mert ezek ugyanazok, amiket eddig is sugalltak. Ami az új ebben a műsorstruktúrában, hogy ezek a szerepek most belsővé lettek téve, vagyis

nincs már különbség szerep és az ember valódi személyisége közt.

Ez az összemosás, és a válaszfal lebontása, a fent leírt folyamatból annak felel meg, amikor a belső monológ elbeszélője és hallgatója szerepet cserél, vagy pontosabban összeolvad, és a szerepjátszás a személyiség minden addig épen maradt részére is betör. Ezért van az, hogy

amit nagyon nem szeret a kamera: ha valami titokban marad előtte. Gyűlöli, mert mindent látni akar, a szereplőit mindenben ő akarja mozgatni, és teljes függésben tartani. Ő adja a hírnevet, a sikert, a boldogságot, mindent! Vágyaid az ő vágyai, érzéseid az ő érzései, gondolataid az ő gondolatai, és mindent, amire szükséged van vagy megkívánsz, csakis tőle kaphatod meg!

Legalábbis ezt állítja. Igaz, az akciós mennyországért a saját személyiség teljes felszámolását kéri cserébe, és a szerep folyamatos fenntartását, ami azoknál a generációknál, akik már egy szelfiző világba nőnek majd bele, könnyen egy visszafordíthatatlan torzulássá válik. A megszállottság végső stádiumában, a videoszelfizőnek vagy videobloggernek nem lesznek már tiszta pillanatai, nem tud különbséget tenni a közt, hogy most magában van, vagy épp kamerázza magát. Ez kívülről egy felületes szemlélő számára akár észrevehetetlen változás maradhat, mégis belül eléri a személy a „végső állapotot”,

a kamera győzött, a „mindent látó szem” hatalomra jutott ott, ahonnan eddig el volt zárva: a lelkünkben és a gondolatainkban.

Hogy mi ennek a célja?

Függést létrehozni. Függést a kamerától, függést a szerepektől, függést attól, aki a kamerát (vagyis szereplési lehetőséget) és a szerepeket adja.

Cél, megtörni az individuum egységét, önállóságát, függővé tenni, mert aki függ, az kiszolgáltatott, aki kiszolgáltatott az fél, és aki fél az félelmében újabb függőséget keres. Ördögi kör. Láthattuk már a korai valóságshow-k szereplőinél, hogy a műsor után bármit meg lehetett csináltatni, olyan szinten elvesztették önálló, független személyiségüket, és amit műsor után annak hittek, az egy kamerának szóló szerep volt, amiből nem tudtak kilépni. Ami eddig zárt reality show-k emberkísérletei voltak, most kikerült, és az egész társadalmat át akarják vinni ezen a „kamera előtt tűzkeresztségen”, ami után

egy megújult (értsd sötét megszállottságban lévő) ember születik, aki szabadnak érzi majd magát, pedig épp ellenkezőleg, egy szerep, egy kamera, egy megnevezhetetlen új erő szolgája.

Ebből látszik, hogy a szájhős és megalkuvó Puzsér valójában milyen érdekeket szolgál...

Kérdés, visszafordítható-e az, ha valakibe beköltözött már egy ilyen suttogó, állandó megfigyelő, amihez igazítja viselkedését? A válasz az, hogy biztosan lehetséges, de nem egyszerű.

Még egy gondolat. Régen Istent tartották a „mindent látó szemnek”, annak, aki ott van velünk mindig, figyel, és jelenlétével figyelmeztet, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz. Talán érthető már, hogy miért nevezik néhányan az Antikrisztus korának a jelenlegit, ahol a „mindent látó szem” démoni megszállottságot injektál a lelkekbe, és ahol a személyiség megélését egy boszorkányos technikai kütyünek (annak a bizonyos félszeműnek) a függvényévé teszik.

Hámory Dénes