Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Világűr. Mi vonzza a kisfiúkat ekkora erővel a világűr felé? Miért akarnak űrhajósok lenni, és miért szeretnek rejtélyes kinézetű bolygókat, különös színekben pompázó idegen világokat ábrázoló atlaszokat bogarászni? Mi hívogatja őket egyre az apró fénypontokkal ékesített végtelen feketeségbe? Miért álmodnak az éjszakai égen misztikusan vibráló drágakövekről? Hogyan ébred fel bennük a vágy, hogy meghódítsák a modern tudományos szemmel fekete lyukak és fortyogó gázgömbök, hagyományos rátekintésből az égre kihelyezett mitikus lények határtalan birodalmát? Miért kockáztatnák életüket, csakhogy a leghatalmasabb hegycsúcsot is meghaladó magasságból tekinthessenek le a fenséges mélységbe, s az egyre parányibbá váló emberek távolodó zsongásának otthont adó Földre? Mit várnak legfőbb útitársuk, a metszőn bíráló zord magány s az anyagtalan, mélysötét tér kapaszkodók nélküli formátlan ürességétől?
Az ég, s az eget gazdagon benépesítő csillagok nem csupán képzeletbeli kalandos űrutazások terepe lehet. Szimbólum is, mely egy húron rezonál az ember szívében, ha halványan is, de kiolthatatlanul izzó vággyal, mely a végtelen felé tör. Vannak, akik szerint a hollywoodi filmekben vagy a Nasa által közzé tett videókban látottak ellenére, nem lehetséges kijutni az űrbe. De ha a többséghez igazodva el is fogadjuk, hogy lehet, fel kell tenni a kérdést: érdemes-e hamiskás ürügyekre hivatkozva, a saját világát leromboló emberiség számára új otthont keresve, a túlértékelt tudományos felfedezések lehetőségétől elcsábulva, idegen életformákat kétségbeesetten kutatva, a különféle missziókra milliárdokat költve útra kelnünk a nagy fizikai semmibe? Vajon hányan akadtak, s akadnak majd a csillagok közt hosszú éveken át zarándokló űrremeték közt, akikben felsejlik, hogy az imént említett vágy eléréséhez, az egektől homályosan remélt csoda beteljesüléséhez, az emberi létsík tényleges elhagyásához űrhajók és szkafanderek, kifinomult műszerek és tudományos forradalmi áttörések sem elegendők?
A csillagképek formájában égre szegezett Orion és Perszeusz még ma is visszhangzó ősi kiáltása, a hajdan erőkként és istenekként tisztelt bolygók titokzatos lüktetése néhányakban valami többet is felébresztenek. Törekvést, de már nem a Holdra, a Marsra vagy távoli galaxisokba. Törekvést: befelé, lényegi önmagukba. Azokról beszélek, akiknek az égre tekintve már nem az űrháborúknak vagy az értelmes lények látogatásának gondolatára dobban meg nagyravágyó szíve, hanem azon felismerés miatt, hogy az ég nem más, mint transzcendens valóságunk egy apró szelete, a metafizika leheletnyi ígérete. Hogy ezt elérjük, már nem a Földtől, hanem esendő lényünktől kell eloldódnunk, hogy ezt megtapasztaljuk, már nem az élettelen, fagyos űrt kell egyre spécibb távcsövekkel kémlelnünk, hanem a bennünk rejlő, mindenségnek alapot adó égtiszta ürességet. Utaznunk már nem a fényévekre lévő, reménytelenül hajszolt, életre alkalmas bolygókra kell, hanem saját lényünk mélyebb dimenzióiba.
Mire vágyik hát a gyermek, mikor az üstököst szemléli, s nem tud betelni a szivárványszínű alkonyat esthajnalcsillagának szenvedélyes tündöklésével? Mi rejlik lelke mélyén, mikor úgy érzi, oly szívesen szállna űrhajóba, s lebegne a gondtalan súlytalanságban? Mit keres ott, a mérhetetlen messzeségben, és sejti-e, hogy amit kutat, talán közelebb van, mint azt a legtöbben valaha is gondolnák? Istenre szomjazik ő, a mennyek örömére, angyalhadak hatalmára, a mindent magában foglaló, végtelenül szabad, emberfeletti egyedüllétre. Végső soron mire vágyik? Önmagára. S e halványan felderengő titkot a természet örök szentkönyvéből ő olvasta ki.
