A madár az ász

Médiavadász

A szolgálólány meséje – Lázadás a „rémisztő képződmények” ellen

2020. március 16. - MédiaVadász

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Filmeket és könyveket – mert ne feledjük, könyvek is vannak a világon – számtalan okból lehet nézni és olvasni, és rengeteg szempontból lehet értelmezni is. Van, amikor egyszerűen azért vesszük elő őket, hogy szórakozzunk vagy kikapcsolódjunk. Azon állásponton vagyok, hogy még egy ma ritkaságszámba menő tudatos ember is megengedheti magának, hogy eltekintsen a zavaró részletek és a mögöttes utalások felett, és egyszerűen élvezze, amit elé tárnak. Nem jó, ha az eltúlzott szőrszálhasogatás miatt elfelejtünk önfeledten, játékosan viszonyulni az élet dolgaihoz. De a másik végletbe sem eshetünk. Nincs róla statisztikám, de tudom, hogy a legtöbben úgy darálnak le néhány nap alatt több évados sorozatokat, úgy nézik egymás után az őket rendkívül nagy információmennyiséggel bombázó filmeket, hogy utána soha az életben nem gondolkoznak el azon, hogy mit is láttak. Nem beszélgetnek róla a barátaikkal, legalábbis semmiképp sem beszélgetnek róla érdemben, a mű megértésének kifejezett szándékával. „– Láttad? –Ja! – Jó volt? – Jó!” – Valahogy így néz ki egy mai átlagbeszélgetés egy alkotásról, mondjuk négy évaddal számolva, akár negyvenórányi tartalom megtekintését követően is.

Nem csoda, ha az embereknek hideg futkos a hátán, ha olyasmiről hallanak, hogy szórakozásuk tárgya mögöttes sugalmazásokat is tartalmazhat. Így nem gondolnak bele abba sem, hogy mindazok a dolgok, amiket egy mű kapcsán nem tudatosítottak, az ott lebeg majd valahol a tudatalattijukban, és befolyásolni fogják őket a szemléletük kialakításában és a döntéseikben, anélkül, hogy észrevennék. Ez ugyanaz, mint amikor azon kapod magad, hogy egész nap egy szar számot dúdoltál a fejedben. Nem tetszik, nem is értesz vele egyet, mégis az adja a napodhoz az alaphangot. A különbség, hogy a filmekben még hozzájön a kép is. Látsz egy ártatlan anyát, akit elszakítanak a gyermekétől. Látsz egy nőt, akit kegyetlenül elvernek, amiért megpróbált megszökni embertelen fogvatartóitól. Mutatnak egy másik nőt, akinek kiszúrják a szemét, mert ellentmondott egy vezetőnek. Látsz egy harmadikat, a film zsargonjával élve egy „nemi árulót”, akit kérdés nélkül felakasztanak azért, mert egy másik nőt szeret. Valakinek még a csiklóját is levágják. A készítő ezt úgy jeleníti meg, hogy megsajnáld őket, együtt érezz velük. Olyannyira, hogy a néző számára valahol még az is érthető és elfogadható, amikor egy másik jelenetben ezek a nők jogos dühükben, pár perc erejéig végre tettekben is kiélve bosszúszomjukat, szó szerint szétmarcangolnak egy férfit. Ezeket a képeket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, ha tudatosan nem dolgozod fel őket, ha nem vizsgálod meg, pontosan miről is szól az, amit láttál, szintúgy magaddal viszed, és befolyásolni fognak a világban zajló folyamatok megítélésében.

A szolgálólány meséje a nem túl távoli jövő Amerikájának disztópikus világában játszódik, ahol megtizedelődött a társadalom, a nők többsége pedig meddővé vált. Ezért az válik a félig-meddig orwelli berendezkedésű ország irányítóinak egyik fő céljává, hogy begyűjtsék az előkelő vezetők számára a még megtermékenyíthető nőket, hogy aztán egy ószövetségi tanításokat kiparodizáló vallásos szekta bizarr szexuális rítusának keretében utódokat nemzenek maguknak.

A sorozat Niedermüller Péter unalomig ismételt mondatainak megfelelően lényegében arról szól, hogy a bigottan vallásos, ódivatú eszmékhez ragaszkodó, érzéketlen, kizárólagos hatalomra törő és úton útfélen erőszakot alkalmazó fehér heteroszexuális férfiak, tehát a „rémisztő képződmények” mennyire elnyomják a nőket és a többi úgynevezett „hátrányos helyzetű” élőlényt ezen a földön. (Zárójelben hozzáteszem, nagyon okos volt a létrontás ügynökei részéről, hogy a nők jogaiért való harcot összemosták minden egyéb beteg eszme melletti kiállással, hiszen így a nők az általuk megkövetelt, őket véleményük szerint megillető jogok mellett a többi „kirekesztett” jogáért is harcolni fog.) A különbség csupán az, hogy a filmben bizonyos mértékben még a nemességet is lejáratják, amire Niedermüller botrányos felszólalásában egész egyszerűen azért nem utalt, mert arra már nem kellett utalnia. A fajtája már gondoskodott róla, hogy ez az embertípus ne legyen probléma többé. Sajnos igen valószínű, hogy a többi is hasonló sorsra jut.

A szolgálólány meséjével nem az a baj, hogy bemutatja egy szerencsétlen sorsú nő szenvedését és fájdalmait, amire talán nem is szolgált rá. Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, legalábbis mindaddig, amíg nem válna ideológiai üzenetté is a története. Csakhogy az, nagyon is az. Főszereplőnk az ízig-vérig „felvilágosut” nőszemélyek prototípusa: az „interracial” kapcsolatok támogatója, legjobb barátnője egy leszbikus nő, továbbá a feminizmus és a női függetlenség, mi több, a női felsőbbrendűség korlátok nélküli igenlője. Vagyis ő egyszemélyben egy ideológia megtestesítője is. Nem egyszerűen nő, hanem egy ultramodern szemléletet képviselő nő. És a film el akarja hitetni velünk, hogy a nő egyedül és kizárólag akkor teljes értékű emberi lény, csak akkor valódi nő, ha ultramodern. A sorozat szerint a nő csak akkor igazi nő, ha lázad és bosszút áll, ha vezet és dominál, ha független és önálló. Akkor normális, ha a hagyomány értékeire hazugságként, a vallásos előírásokra a mindenkori elnyomó rendszer eszközeként, a férfira együgyű, de annál nagyravágyóbb rabszolgatartóként tekint. A női felsőbbrendűség egyik legbeszédesebb szimbóluma, ami többször is visszatér, hogy a főszereplő mindig úgy akar szexelni, hogy ő van felül. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom azzal, ha a nő akar felül lenni, csakhogy itt ez a póz egyértelműen a nők erkölcsi felsőbbségének, férfiak felett aratott győzelmének jelentését ölti magára.

Persze lehetne azt mondani, hogy ez a sorozat a „meetoo” mozgalom farvizén evezve egyszerűen arra akarja tanítani a nőket, hogy ne hagyják magukat és álljanak ki magukért. De bármennyire is nehéz ezt megérteni egyeseknek, ehhez, ellenben azzal, amit a film egyedüli megoldásként sugall, nem kell liberálisnak lenni. Ehhez nem kell a transzvesztiták jogai, az abortusz igenlése és mindenféle aberrált eszme mellett kiállni, vagy minden vallásos, politikai és családi tekintélyként fellépő férfival szembeszállni. Nem kell a saját természetüknek megfelelő életmódot elutasítani, vagy kiakadni azon, hogy a férjük nevét kell viselniük. Sőt, ideális esetben még csak ki sem kell harcolniuk maguknak a megbecsülést. Egy hagyományokra építő társadalom biztosítja a nők tiszteletét, sőt, sokkal inkább biztosítja, mint a mai világ. Az a férfi például, aki komolyan veszi a keresztény Mária kultuszt, vagy a hindu női istenségek egyikének kultuszát, arról elképzelhetetlen, hogy a velük rokon természetű húsvér nőkhöz ne viszonyulna ugyanolyan tisztelettel. Aki mást állít, csak azt tanúsítja, hogy semmit nem ért a hagyományokból.

Az nem kérdés, hogy amibe ez a nő bekerül, az egy defektes társadalom. Az sem kérdés, hogy a mai világban is sok a degenerált férfi. De a rossz példákból nem következhet az, hogy Isten, a királyok, a papok, a tanítók, a nemesség autoritásának aláásását követően a férfi tekintélyét és a férfiúi minőség szimbolikus értékét is negatívnak tekintsük. Ez így szándékos eltorzítása és kiforgatása a dolgoknak. De az a mértéktelenül émelyítő felmagasztalás is rettenetesen átlátszó, amivel az úgynevezett „másságot” illetik. Alig akad egy jelenet, amiben nem tolnak a képünkbe egy „másságát” fennkölten hirdető alakot. A sorozatban gyakorlatilag minden homoszexuális vagy „kirekesztett” személy egy szent. Jófejek, aranyosak, segítőkészek, és az egyedüliek, akik ténylegesen önmagukat adják, annak ellenére is, hogy el vannak nyomva. Minden belevaló nő egyetemi professzor, de ha nem is az, zsenialitásban azon a szinten áll. E sok „színes” egyéniségnek otthont adó Kanada státusza pedig már-már az ígéret földjével vetekszik ebben a történetben. A fehér vallásos családok ellenben nemcsak hogy rosszul bánnak minden körülöttük élővel, de hazug eszméikkel lényegében még saját magukat is önmegtagadásba kergetik. Azok pedig, akik besimulnak a rendszerbe, természetesen gyáva, undok, megfeleléskényszeres alakok vagy agymosott hülyék.

Külön érdekesség, hogy a mű alapjául szolgáló regényt egy olyan nőszemély ihlette, akit a hírhedt salemi boszorkányperek idején vádoltak meg. Állítólag varázserővel rendelkezett és rontásokat küldött a falu megfélemlített lakóira, emiatt felakasztották, de még azt is túlélte. A regény írója azt állította, hogy őt ez azért ragadta meg, mert a mérhetetlen női kitartás jelét vélte benne felfedezni. Még bizarrabb adalék, hogy ennek a bizonyos Mary Webster nevezetű boszorkánynak a szerzőnő, Margaret Atwood állítólag egyben a leszármazottja is. Sőt, a történet maga is a Salemhez közeli Bostonban játszódik, ahol a nő pere zajlott. A feminizmus többé vagy kevésbé nyíltan mindig is rokonságot vállalt a boszorkánysággal, amiben a modern feminizmus egyfajta előképét vélik felfedezni. Az imént említett tényből és a filmben elrejtett sok apró utalásból látszik, hogy ezt a művet is lényegében a boszorkányság eszméje táplálja. Az egyik rendre felbukkanó szimbólum például elvileg egy Oberon Zell nevű, magát varázslónak valló zavaros személytől való, aki olyan beteges marhaságokkal mulatta az idejét, hogy sebészeti úton saját bejáratú unikornisokat kreált magának. De jó, ha tudjuk, a boszorkányság nem merül ki a puszta rendszerellenességben és az elnyomott embercsoportok jogaiért való harcban, mint ahogy ezt a sorozatból kölcsönzött szolgálólányruhában tüntető feministák próbálják beállítani. Nem pusztán annyit jelent, hogy küzdök a saját világnézetemért vagy azokért a dolgokért, amikről úgy gondolom, jogosan megilletnek. Legsötétebb formáiban az ártás, a megrontás, a szellemellenesség és a káoszteremtés jegyében működik. A boszorkányok – jungi fogalmat használva – az emberben rejlő gonosz archetípusának megtestesülései, amit véletlenül sem a buta papok találtak ki. Még ma is létező hivatás, sőt újra kezd egyre divatosabbá válni. Csak egy példa a sok közül a híres énekesnő, Lana del Rey esete, aki nyíltan felvállalta, hogy rontást szokott küldeni Donald Trumpra, és követőit is hasonlókra buzdította. Sőt a popkultúra maga is erősen épít a boszorkánysággal kapcsolatos szimbólumokra. A boszorkányság tehát még ma is él, hatása pedig a feminizmus leple alatt és A szolgálólány meséjéhez hasonlatos alkotások álruhájában továbbra is méregként szivárog az emberek szívébe.

A bejegyzés trackback címe:

https://mediavadasz.blog.hu/api/trackback/id/tr8415528484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.