A madár az ász

Médiavadász

Ad Astra – Az űrutazás metafizikája

2019. december 08. - MédiaVadász

ad_astra.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Világűr. Mi vonzza a kisfiúkat ekkora erővel a világűr felé? Miért akarnak űrhajósok lenni, és miért szeretnek rejtélyes kinézetű bolygókat, különös színekben pompázó idegen világokat ábrázoló atlaszokat bogarászni? Mi hívogatja őket egyre az apró fénypontokkal ékesített végtelen feketeségbe? Miért álmodnak az éjszakai égen misztikusan vibráló drágakövekről? Hogyan ébred fel bennük a vágy, hogy meghódítsák a modern tudományos szemmel fekete lyukak és fortyogó gázgömbök, hagyományos rátekintésből az égre kihelyezett mitikus lények határtalan birodalmát? Miért kockáztatnák életüket, csakhogy a leghatalmasabb hegycsúcsot is meghaladó magasságból tekinthessenek le a fenséges mélységbe, s az egyre parányibbá váló emberek távolodó zsongásának otthont adó Földre? Mit várnak legfőbb útitársuk, a metszőn bíráló zord magány s az anyagtalan, mélysötét tér kapaszkodók nélküli formátlan ürességétől?

Az ég, s az eget gazdagon benépesítő csillagok nem csupán képzeletbeli kalandos űrutazások terepe lehet. Szimbólum is, mely egy húron rezonál az ember szívében, ha halványan is, de kiolthatatlanul izzó vággyal, mely a végtelen felé tör. Vannak, akik szerint a hollywoodi filmekben vagy a Nasa által közzé tett videókban látottak ellenére, nem lehetséges kijutni az űrbe. De ha a többséghez igazodva el is fogadjuk, hogy lehet, fel kell tenni a kérdést: érdemes-e hamiskás ürügyekre hivatkozva, a saját világát leromboló emberiség számára új otthont keresve, a túlértékelt tudományos felfedezések lehetőségétől elcsábulva, idegen életformákat kétségbeesetten kutatva, a különféle missziókra milliárdokat költve útra kelnünk a nagy fizikai semmibe? Vajon hányan akadtak, s akadnak majd a csillagok közt hosszú éveken át zarándokló űrremeték közt, akikben felsejlik, hogy az imént említett vágy eléréséhez, az egektől homályosan remélt csoda beteljesüléséhez, az emberi létsík tényleges elhagyásához űrhajók és szkafanderek, kifinomult műszerek és tudományos forradalmi áttörések sem elegendők?

A csillagképek formájában égre szegezett Orion és Perszeusz még ma is visszhangzó ősi kiáltása, a hajdan erőkként és istenekként tisztelt bolygók titokzatos lüktetése néhányakban valami többet is felébresztenek. Törekvést, de már nem a Holdra, a Marsra vagy távoli galaxisokba. Törekvést: befelé, lényegi önmagukba. Azokról beszélek, akiknek az égre tekintve már nem az űrháborúknak vagy az értelmes lények látogatásának gondolatára dobban meg nagyravágyó szíve, hanem azon felismerés miatt, hogy az ég nem más, mint transzcendens valóságunk egy apró szelete, a metafizika leheletnyi ígérete. Hogy ezt elérjük, már nem a Földtől, hanem esendő lényünktől kell eloldódnunk, hogy ezt megtapasztaljuk, már nem az élettelen, fagyos űrt kell egyre spécibb távcsövekkel kémlelnünk, hanem a bennünk rejlő, mindenségnek alapot adó égtiszta ürességet. Utaznunk már nem a fényévekre lévő, reménytelenül hajszolt, életre alkalmas bolygókra kell, hanem saját lényünk mélyebb dimenzióiba.

Mire vágyik hát a gyermek, mikor az üstököst szemléli, s nem tud betelni a szivárványszínű alkonyat esthajnalcsillagának szenvedélyes tündöklésével? Mi rejlik lelke mélyén, mikor úgy érzi, oly szívesen szállna űrhajóba, s lebegne a gondtalan súlytalanságban? Mit keres ott, a mérhetetlen messzeségben, és sejti-e, hogy amit kutat, talán közelebb van, mint azt a legtöbben valaha is gondolnák? Istenre szomjazik ő, a mennyek örömére, angyalhadak hatalmára, a mindent magában foglaló, végtelenül szabad, emberfeletti egyedüllétre. Végső soron mire vágyik? Önmagára. S e halványan felderengő titkot a természet örök szentkönyvéből ő olvasta ki.

Nevem: Joker

joker.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Sokáig nem terveztem kritikát csinálni a Jokerről. Nem igazán sikerült megfejtenem ennek az alapvetően remekül elkészített és sokféle értelmezésnek teret engedő alkotásnak az üzenetét, majd megértenem a vele kapcsolatban felmerülő reakciókat. Egyfelől ott van maga film, ami összességében és a felszínen egy ellenmegvalósítási folyamatot ír le, az elit vagy a gazdagok elleni lázadásra buzdít, és úgy ábrázolja a gyilkosságokat, hogy azok elfogathatónak, jogosnak, megérdemeltnek tűnjenek. Nehéz lenne az alkotás ezen oldalát pozitívumként értelmezni. Másfelől azonban ott van az amerikai liberális értelmiség, akiknek a mű láttán valamilyen oknál fogva egyből beriasztott a hiperérzékeny nácimérő műszerük, és leginkább „erőszakra buzdító” jellege miatt befolyásos lapjaikban negatív kritikák áradatával kezdték el bombázni a Jokert – ami meglehetősen álszent és komolyan vehetetlen, ha megvizsgáljuk, mennyi erőszak ömlik az emberre nap mint nap a tévéből.

Amikor a felforgatás ügyeletes ügyvivőinek nagyon nem tetszik valami, akkor általában joggal merül fel az emberben a gyanú, hogy az adott alkotásban elhangzott valamiféle igazságmorzsa, amit az újságírók és, ne feledjük, az újságírók különféle érdekeket képviselő megrendelői szeretnének minél hamarabb és minél alaposabban eltussolni. De miféle igazságról van itt szó? Míg néhány napja bizonyos okok folytán meg nem látogattam egy igencsak lehangoló helységet, a munkaügyi központnak nevezett segélyosztó intézményt, magam sem láttam tisztán a nyilvánvalót. Amikor, mint ahogy az az ilyen közintézményekben túlontúl megszokott, hosszas várakozás után végre felvillant a sorszámom, egy negyvenes csinos nő fogadott az irodájában, aki tekintetével, gesztusaival, lekezelő beszólásaival cseppet sem igyekezett leplezni azok iránti mérhetetlen megvetését, akik az asztalához ülnek. A szemében én is csak egy notórius munkakerülőnek, egy lecsúszott egzisztenciának, egy beilleszkedni képtelen és tehetségtelen lúzernek tűntem, a társadalom hasznavehetetlen söpredékének, aki határozott célok és elképzelések nélkül tengeti értelmetlen és a lesajnáló legyintésen kívül semmi másra nem érdemes mindennapjait.

És ahogy el-elakadó, rövid és szemlátomást érdektelen válaszaimat követően ezt a pökhendisége folytán egészen megcsúnyult nőt unottan, a belém fojtott szó miatt kissé feszengve hallgattam, és apró elszólásaiból eltorzult világszemléletét igyekeztem rekonstruálni ebben az önkéntelenül szégyenérzetet keltő helyzetben, rám tört a felismerés, hogy az igazat megvallva… tulajdonképpen… én vagyok Joker!

Én vagyok ez titkon valahová beilleszkedni vágyó, de a rendszerbe sehova sem illő, és beilleni igazán nem is akaró bohóc; én vagyok ez a két ujjal felhúzott, erőltetett, polgári mosoly, ha bemegyek az értelmetlen munkahelyemre, vagy járókelőkkel találkozom a városban; én vagyok ez a sok színben táncoló, befestett arc, amikor egy tettetésből érdeklődő látásból ismerősnek kell elmagyaráznom a filozófia vagy a vallás figyelemre érdemes voltát, és a szellemi élet mindent előző fontosságát. Én vagyok ez a még mindig anyjával lakó, nőtlen, az anyagi prosperálást más ügyek mögé helyező vesztes, akinek a tevékenysége iránt messzemenő értetlenséget és közönyt mutató emberek undorral vegyes szánakozásának kereszttüzén kell nap mint nap átverekednie. Én vagyok ez a szeretetre vágyó senki, ez a mindenki által vállalhatatlannak tartott bolond, ez a más szemével klinikai esetnek és érinthetetlen leprásnak mutatkozó száműzött, aki a rend kollektíve éltetett látszatának jóhiszemű fenntartása érdekében konstans önmegtagadással gyötri magát.

Szóval milyen igazságot is fogalmaz meg a rendező Todd Philips? Azt mondja el, hogyan érzi magát a mai ember a mai társadalomban. Így. Ilyen nyomorultként. A rendező azt mondja el, ami van, és ez az, ami Pulitzer-díjas sztárírnokoknak fáj. Mert nem az afrikai árvagyerekek, a harlemi gettókban nevelkedett „ártatlan” gengszternövendékek vagy a hetente nemet cserélők közvetlenül nem túl sokakat érintő mindennapos problémáival foglalkozik, hanem azzal az általános életérzéssel, ami a modern civilizációban majd minden ember sajátja. Az elhagyottság, a szeretetlenség, a kitaszítottság, a valami több hiányának szinte velünk született emóciójával. A többre hivatott, mégis folyamatosan elgáncsolt, a hétköznapi valóságon túliban hinni akaró, de abban egymaga hinni nem tudó ember tragédiájával.

A filmben Joker szemlátomást egy durva lelki betegségben szenved. Kényszeredetten hahotázik, bohóc létére nem érti a viccet, míg az ő „viccei” fájdalmasan gyatrák, mindemellett képzelődik és részben borzasztó családi hátteréből következően képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Ne szépítsünk: fogyatékos. A filmben egy valóban patologikus esetet látunk, de ennek ellenére jó pár dologban mi is osztozunk vele. Talán nem is tudatos ez előttünk, de bizonyos értelemben, hozzá hasonlóan nekünk is sok-sok fogyatékossággal kell együtt élnünk. Vagy talán nem egy megromlott, istentelen, hagyományos értékektől megfosztott korszak kísértetlakói vagyunk? Nem egy önnön eredetéről megfeledkezett roncstársadalom névtelen tagjaiként tengődünk érdemi indítékok és szellemi célok nélkül? Nem az élet kiüresedettségét kegyes hazugságokkal és nagy adag giccsel elfedő „late-night show-k” tudatlan rászedettjei vagyunk? Mi ez, ha nem az unalomig szajkózott „hátrányos helyzet” egy olyan meghatározása, amely univerzális jellegéből adódóan minden másnál több figyelmet érdemelne?

Joker ebben a filmben nem annyira magának Batmannek az ellensége, mint inkább annak a ma olyannyira divatos mézes-mázas szuperhős-kultusznak, ami elhiteti gyerekkel és felnőttel egyaránt, hogy a mai, lepukkant, ideológiai és fizikai szeméthegytől bűzlő társadalomban vannak és lehetnek még igazi hősök. Nos, nincsenek hősök… hogyan is lehetnének, ha egyszer éppen a rendszer az, aki nem kívánja felbukkanásukat, ha éppen a rendszer az, aki csírájában elfojt vagy félresiklat minden ilyen pozitív próbálkozást. Butaság lenne, mint ahogy ezt némileg a film sugallja, mindezt pusztán a gazdagok nyakába varrni. Itt valami többről van szó, még ha tudjuk is, hogy mérhetetlen felelősség terheli azt a csupán néhány, nem éppen nemes céljairól híres személyt, akik az emberiség összvagyonának nagy szelete felett rendelkeznek. A Joker az én olvasatomban a tradíciót vesztett ember nyomoráról szól, legyen az nemes vagy nemtelen, pénzes vagy nincstelen. A kíméletlenül ledózerolt szentélyek és templomok helyére épített, groteszk tanokat hirdető plázapaloták már réges-rég bekövetkezett disztópiájában ugyanis a modernitás átkában mindenki egyaránt részesül. És ha a főszereplő bizarr, kétségbeesettségből fakadó, gaztettekbe torkolló kitörési kísérleteit nem is tekinthetjük példamutatónak, az alkotás jól érzékelteti, mennyire így van, hogy a jelenlegi civilizáció elenyésző kivételtől eltekintve csak lefelé hagyja nyitva az utat a szabadságot és az önkiteljesedést ösztönösen igenlő, de azt ebben az elkorcsosult világban csak botladozva képviselő, embervoltát minden egyes kudarcnál egyre inkább maga mögött hagyó egyén előtt.

Bajos lenne, ha mindebből arra a következtetésre jutnánk, mint a világszerte kirobbanó zavargások és tüntetések bohócmaszkban randalírozó résztvevői, miszerint minderre a megoldás egyedül az anarchia lehet. A Joker által bejárt meredeken leejtő ösvény, akkor is, ha kezdeti helyzetével azonosulni tudunk, a valódi önkiteljesedés paródiája. A felszabadulás homályos vágyának egy elhibázott és a kilátástalan felállásból adódóan borítékolt végkifejlete. A tudatlan ember félmegoldása, aki a káosz kirobbantásán és az egy pontig akár még jogosnak is mondható másokra mutogatáson kívül nem képes érdemi alternatívát felmutatni a felismert problémára. Nem képes pillanatnyi elégedetlenségét magasabb rendű célok igenlésévé transzformálni, és felismerni, hogy a hagyomány nyomokban ma is felfedezhető értékeinek fénye még korunkban is képes lehet eloszlatni az egész földet sűrű felhőkkel beárnyékoló kétségbeesés fenyegető jelenlétét. Ezért lesz végső soron, a válság húsba vágó tényének tudatosítása ellenére mégiscsak követhetetlen elárvult pillanataink és földbe taposott kibontakozási kísérleteink örök reprezentánsa, a Joker.

Klímahiszti: Greta Thunberg, az Extinction Rebellion és a többiek

klimahiszti.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Klímaváltozás. Olyan, mint a mumus a szobánk sarkában. Talán ott sincs, a fantáziánknak teret engedő sötétségben mégis megrettenünk tőle.  De mit is kellene nekünk, egyszerű halandóknak a klímaváltozásról gondolnunk? Kell-e egyáltalán bármit is gondolnunk róla? És akarják-e a média hátterében álló nagy véleményvezérek és a lelkiismeretes utcai tüntetőknek beállított fizetett megmondóemberek, hogy önálló álláspontot alakítsunk ki a helyzetről?

Annyi infót, sokszor a lehető legellentétesebb értelmezéseket hallani a témában, hogy azt lehet mondani, a klímakérdést illető legszilárdabb, legmegalapozottabb tény az, hogy különféle álláspontok léteznek vele kapcsolatban. Egyesek szerint nincs is klímaváltozás. Mások szerint van, de erről nem az ember tehet. Egy harmadik felfogás szerint, ilyen például a chemtrail elmélet, szintén van, de erről a kormányok és a mögöttük álló érdekcsoportok tehetnek, akik fejlett technológiájukkal titokban, ismeretlen célok érdekében, tudatosan változtatják az időjárást. Aztán ott vannak azok, talán a legtöbben ők vannak, akik szerint a fosszilis tüzelőanyagok elégetése és a nagy mennyiségű széndioxid levegőbe juttatása olyan klímakatasztrófához vezetett, aminek a jelei már most tagadhatatlanul megmutatkoznak.

tornado-in-the-usa_-photo-matt-clark.jpg

A klímaváltozást igenlők körén belül is rengeteg irányzat és elmélet bukkan fel. Régebben például még az új jégkorszak eljövetelével riogattak bennünket, később már felmelegedéssel ijesztgettek, de olyat is hallani, hogy bizonyos helyeken nagymértékű felforrósodás, máshol lehűlés fog bekövetkezni, ugyanazon időben.

A klímaváltozáshoz való gyakorlati viszonyulásnak is számos formáját állapíthatjuk meg. Sokan elfogadják a változás létét, de tehetetlenségből, lustaságból vagy érdekből nem tesznek ellene semmit. Vannak aztán olyanok, akik ugyan megpróbálják felvenni ellene a harcot, de legtöbbször olyan felszínes megoldási kísérletekkel, amik alig nevezhetőek többnek a semminél. Gondolok a műanyag szívószálak és nejlonszatyrok betiltására, amiben az a szép, hogy egyszerre nyugtatja meg a magát környezettudatosnak vélő személy lelkiismeretét és a hájas seggű gyárigazgatót, akinek a műanyag „fis-fosok” betiltása ellenére is bőven lesz mit termékei közül a piacra dobnia. És ott vannak a legfanatikusabbak, akik a klímaváltozást tagadókat egyenesen egy lapra helyezik a gyíkember hívőkkel vagy az óriási profitot felhalmozó gyárüzemeltetők felelősségének elkenőivel, és akik az egész társadalmi-politikai rendszer elleni, nagybetűs forradalomra buzdítanak, úgy tűnik, egyre nagyobb sikerrel.

growing-risk-future-wildfires_adobestock_199370851.jpeg

Egy szó, mint száz, sok elmélet és hozzájuk kapcsolódó gyakorlat van, és legtöbbjüknek megvannak a maguk többé-kevésbé meggyőző érvei. De ahelyett, hogy egyből egyik vagy másik mellett tennénk le a voksunkat, hasznosabb inkább magát a jelenséget megvizsgálnunk közelebbről.

A klímahiszti jelenségének legkézenfekvőbb és legáltalánosabb értelmezése az, hogy a különféle médiumok és szervezetek jó szándékú ügyvivői aggódnak az emberek és utódjaik jólétéért és biztonságáért, és azért informálnak minket megállás nélkül hatalmas erdőtüzekről, házakat elsöprő tájfunokról, az Északi-sark olvadó jégsapkájáról és sűrűn füstölő gyárkéményekről, azért olvastatnak fel tizenéves autista kislányokkal apokaliptikus szövegeket az ENSZ-ben, azért hívják a Harison Fordokat szívhez szóló beszédeket tartani és küldik a DiCapriókat föld körüli kirándulásokra, hogy a Föld megmentése érdekében közös összefogásra és cselekvésre buzdítsanak bennünket. Túl szép, hogy igaz legyen.

istock-909196576_jpg_5001916.jpg

A soha nem látott méreteket öltő környezetszennyezés, persze nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy lehetőségeinkhez mérten fel kell lépnünk ellene. Ám az a mesterségesen generált világvége hangulat, amit egyre erőszakosabban hozzátársítanak, okot ad arra, hogy gyanakodni kezdjünk a klímaváltozással kapcsolatos hírgyártók valódi szándékait illetően. Nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazok, akik évszázadokig az „elnyomó” keresztény narratíva kizárólagossága ellen harcoltak, most egy új kizárólagos hitrendszer bevezetésére készülnek, ez pedig nem más, mint a klímaváltozás vallása. A hangsúly nem azon van, hogy beláttassák velünk a klímaváltozás létét, még csak nem is azon, hogy éljünk természettudatosan. A  hangsúly azon van, hogy – ha alátámasztható ez bizonyítékokkal, ha nem – egyenesen elvárják: vakon higgyük és valljuk a klímaváltozást.

greta_thunberg_pissed_800x450_fit_1200x10000.jpg

Először is, nem kizárt, hogy a klímahiszti egyik általánosabb célja a pánikkeltés. A bizonytalanságban tartott, megfélemlített embereket könnyebb befolyásolni. Könnyebb és gyorsabb új eszméket, trendeket eladni nekik, egyszerűbb őket egy újfajta világrendre ráhangolni. Évek óta hangoztatjuk például, hogy a „fenyegető külvilág” elgondolása rendkívüli módon kedvez a „virtuális valóság” és a globális digitalizáció hirdetőinek. A zord külvilágban és a „valóságban” csalódott embereket sokkal egyszerűbb a virtuális világ illúziókkal teli rabságába terelni és teljes digitális kontroll alá vetni.

k7wpgq3rdrbrpfxdwvpgtulo64.jpeg

Nagyon úgy néz ki, hogy hasonló célok állnak az egy év alatt rendkívüli népszerűségre szert tevő, világ-szerte óriási megmozdulásokat szervező Extinction Rebellion, magyarul „Lázadás a kihalás ellen” nevű mozgalom hátterében. A tüntetéseket vezető Roger Hallam és Gail Bradbrook szerint a társadalom radikális átalakítására van szükség, máskülönben az emberiség rövid időn belül ki fog pusztulni. Egy közeli dátumot is megadtak: úgy vélik, 2025-ig ezt a célt, vagyis a fosszilis tüzelőanyagok használatának teljes beszüntetését mindenképpen el kell érni, nagyjából mindegy, milyen eszközzel. Az azonnali változtatás sürgetése példás kezdeményezésnek tűnik. Csakhogy ezt a tüntetései során bizarr, rituális elemekkel operáló, liberális jelszavakkal és megnyilvánulásokkal cseppet sem fukarkodó, módfelett agresszívan fellépő mozgalmat minden jel szerint olyan óriásvállalatok támogatják és finanszírozzák, akik az egész világ internetre kapcsolásában, digitalizációjában, automatizációjában és az úgynevezett „okos városok” kialakításában érdekeltek.

0.jpg

Gail Bradbrook például az utóbbi időkben számos nagyvállalat, például a Microsoft, a CISCO vagy a Panasonic támogatását élvezte, és a legutóbbi időkig a Citizens Online igazgatója volt. Ebből az következik, hogy mindennek semmi köze sincs a környezet megóvásához, de még a megújuló energiát termelő eszközök eladásával kapcsolatos profit termeléshez sem igazán. A klímaváltozás hangoztatása csak egy ürügy arra, hogy a megfigyelő és kontrolláló gépezetet még tovább tökéletesítsék. Ezen a rendszeren keresztül ellenőriznék minden ember szén-dioxid kibocsátásának mértékét, aztán még ki tudja, mit. Az már csak hab a tortán, hogy az ennek kivitelezéséhez szükséges 5G hálózat sok más alternatív energiatermelő eszközzel egyetemben állítólag rendkívül káros a környezetre és az emberre egyaránt, vagyis egyáltalán nem áll megfelelésben a mozgalom állítólagos elveivel. És igen, mindennek fényében az is egyértelmű, hogy az elektromos autók fejlesztésébe sem a természet épsége érdekében fektettek annyi pénzt és energiát.

smart-city_myth.jpg

A szervezet jelképe egyébként első ránézésre a homokóra, ami azt a képzetet ébreszti, hogy nincs sok időnk, ám egyesek szerint ez az alapvetően pozitív változást, felemelkedést jelentő dagaz rúna oldalra fordított változata, ami ily módon ártó jelentést kap, és káoszra, sötétségre, negatív irányú változásra utal. Ismerős? Nagyobb mozgalmak korábban is éltek már a szimbólumok ellentétbe fordításának módszerével, például az úgynevezett „békejel” esetében, ami azért annyira nem békés, ugyanis halált, pusztulást jelent. Ehhez képest eltörpülni látszanak az olyan elméletek, miszerint a klímahiszti hátterében, legalább részben, ugyancsak nem környezettudatosság, hanem nagyhatalmi harcok állnak. Bizonyos megközelítések szerint a globális felmelegedés, már ha létezik, a nem túl távoli jövőben kifejezetten kedvezne Oroszországnak. Az Északi-sark elolvadó jégsapkája megnyitná a hajózási útvonalakat, ami kereskedelmi szuperhatalommá tenné az országot, ráadásul a jégréteg alól rengeteg gáz és olaj szabadulna fel, amihez könnyen hozzá tudnának férni. És míg az enyhülő idő Amerikában a tengerszint emelkedéséhez, ily módon sok nagyváros elpusztulásához vezetne, az oroszoknál hatalmas, korábban fagyos területek szabadulnának fel a földművelés számára. És hát ezt az amerikaiak nem nagyon szeretnék hagyni. Akár van alapja, akár nincs, ez az elmélet egy újabb érvként működhet a nyugatiak radikális társadalmi változás szükségességéről való meggyőzését illetően.

sea_ice_christopher_michel_flickr_0.jpg

Bárhogy is legyen, a klímaváltozásról való híresztelések mindenekelőtti célja, hogy elterelje a figyelmünket arról a roppant fontos tényről, hogy elsősorban nem a környezet az, ami megváltozott, hanem mi magunk. Következésképp nem a világot kellene először kényszeresen és sokszor rettentő álságos módon megváltoztatnunk, hanem saját magunkat. Mi vagyunk azok, akik elfelejtettük, hogyan kell élőként, barátunkként, a minket meghaladó misztériumok megtestesítőjeként tekinteni a természetre. Mi süllyedtünk odáig, hogy a vizet csak H2O-ként, a szelet és az éltető napfényt csupán nem kellően kihasznált energiaforrásként vagyunk képesek felismerni. Mi voltunk azok, akik évszázadokon keresztül „gyermekcipőben járó” tudatlanokként hivatkoztunk a környezetét megszentelt gondossággal óvó hagyomány emberére. A világ tele van szennyel, és nem csak fizikai szennyel (például a legtöbb reklám is a szemét egy fajtájának tekinthető): azonban jó, ha eszünkbe véssük, ez éppen a mi fellengzős, modernista, varázstalanított és kiüresedett szemléletünk mocskának következménye. Ez az, amin igazán változtatni kellene, és amin különösebb nehézség nélkül változtatni is lehetne, ha akarnánk.

Egyébként sokan elfelejtették, hogy áram és árammal működő gépek nélkül is lehet teljes értékű életet élni ezen a Földön – elég sokáig működött. És ha valami, akkor éppen ez az, ami kétségtelenül a legkörnyezetkímélőbb megoldás is egyben. Úgy tűnik azonban, még a legelvetemültebb mainstream környezetvédők sem merészkednének odáig, hogy hajlandóak legyenek feláldozni azt, amire embertársaik döntő többségével egyetemben mindeddig egész létüket alapozták: a fejlődés mítoszát.

klimahiszti-001.png

Még egy megjegyzés. Darren Aronofsky 2017-ben készített egy ide kapcsolódó, roppant megosztó filmet, a mother!-t. Ez egy házaspárról szól, akik egy nagy házban élik mindennapjaikat. A férfi Istent, a nő pedig az Anyatermészetet képviseli. Az alkotás során a természetet jelképező feleség sokszoros megaláztatásban és meghurcolásban részesül, végül teljesen elpusztítják. Ennek elsőleges oka nem más, mint a természetet megvető, önelégült Isten és az őt elvakultan magasztaló hívek. Aronofsky körmönfont üzenete, hogy végső soron a vallás és Isten tehet minden rosszról, amit a természet kénytelen volt elszenvedni. Vagyis azok az ideák, amik egy egészséges szemléletű ember számára még a természet tagadhatatlan értékeit is meghaladják. Valójában ez a hozzáállás jellemzi a legtöbb környezetvédő mozgalmat is, akik többnyire vagy ateisták, vagy valamiféle zavaros, new age-szerű anyatermészet kultusz képviselői. Azonban megmenteni a természetet úgy, hogy közben nem számolunk semmiféle emberi és természeti létünket meghaladó valósággal, sőt, gyűlölettel tekintünk arra, olyan, mintha semmit sem csináltunk volna. Vagy tényleg azt hisszük, hogy a lecsupaszított és lényegétől megfosztott természet „megmentésével” mindent helyre hoznánk? Ilyesmit csak az állíthat, aki soha nem vette még a fáradtságot, hogy tovább tekintsen az orra hegyénél.

A pedofil milliárdos, Jeffrey Epstein rejtélyes halála és a gyermekbántalmazás magasiskolája

zumaamericastwentyfour517116-1-800x450.jpg

A True Detective első és eddig egyetlen igazán komolyan vehető, valós események által is inspirált évada két gyermekek eltűnésében nyomozó karakterről szól, akik az ügy felgöngyölítése során egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a mai elit felelős az örökre elveszett vagy holtan előkerülő, szexuális erőszak áldozatává vált gyermekek tragédiájáért, mégpedig egy olyan elit, amely a színfalak mögött okkult rituáléihoz és sátánista szertartásaihoz használja fel a meghurcolt, ártatlan fiatalokat.

true_detective.jpg

A 2019. augusztus 10-én, rejtélyes körülmények közt elhalálozó Jeffrey Epstein mintha egy az egyben a sorozat világából bújt volna elő. A zsidó származású Epsteint 2007-ben ítélték el emberkereskedelem, gyermekprostitúció és gyermekek megrontásának vádjával. Az igencsak laza felügyeletből (a börtönbe gyakorlatilag csak aludni járt vissza) azonban egy ügyészséggel kötött alku nyomán nem sokkal egy év múlva már szabadult is. Nagyjából egy évtizedig vígan folytatta tovább addigi tevékenységét, mígnem 2019-ben a rendőrség ismét rajtaütött: ezúttal az Egyesült Államok egyik legszigorúbban őrzött börtönébe (Metropolitan Correctional Center) zárták.

qjepstein_090705.jpg

A gyermekprostitúció és a kiskorúak megrontásának vádja önmagában is rendkívül súlyos (lakása például tele volt kiskorú lányok meztelen fotóival), azonban mindezt tetézi az a tény, hogy az óriási vagyont felhalmozó Epstein a világ legismertebb és legbefolyásosabb embereivel ápolt személyes kapcsolatot, akik közül sokan tudhattak a pedofil milliárdos tevékenységéről, sőt egyesek kifejezetten támogathatták is azt. Epstein sok hírességen túl (Woody Allen, Ralph Fiennes vagy a gyermekmolesztálással szintén megvádolt Kevin Spacey) kapcsolatban állt a jelenlegi és egy volt amerikai elnökkel, Donald Trumppal és Bill Clintonnal. (Utóbbiról még egy furcsa festményt is tartogatott a házában, mások pedig úgy vélik, videója is volt arról, ahogy Bill Clinton egy 13 éves kislánnyal közösül – videófelvételeket állítólag egyébként is gyakran készített, hogy ezzel biztosítsa be magát). Ismerte a volt izraeli és brit miniszterelnököt, Ehud Barakot és Tony Blairt, jó viszont ápolt II. Erzsébet királynővel és Andrew herceggel, és közeli kapcsolatban állt Leslie Wexnerrel, a Victoria Secret alapítójával (az ő ügynöksége Epstein számára is toborzott túlkorosnak véletlenül sem nevezhető modelleket), de ismerte Henry Kissingert is, és még sorolhatnánk a listát.

screen_shot_2019_07_08_at_8_51_48_pm_7.jpg

Epstein és Trump

Epstein 2019 júliusában öngyilkossági kísérletet hajtott végre a börtönben (mások szerint megpróbálták meggyilkolni). Annak ellenére, hogy eleve szigorúan őrizték, az öngyilkosságra hajlamos személyeket pedig még annál is szigorúbban ellenőrzik a börtönökben, augusztus 10-én Epstein újra próbálkozott, és sikeresen felakasztotta magát, amiben senki nem próbálta megakadályozni. Az öngyilkosság idejére véletlenségből mind a két Epsteinre irányított kamera „bekrepált”, az őrök pedig hogy, hogy nem, „elszunyókáltak”. Ebből és sok más gyanús jelből kifolyólag sokan úgy vélik, az úgynevezett elit tette el láb alól, nehogy az ellene folyó eljárás során olyan információkat kotyogjon ki, amik terhelők lennének bizonyos nagy hatalmú személyekre nézve. (De ha meg is ölte magát, azt minden bizonnyal szándékosan hagyták. További furcsaság, hogy néhány nappal halála előtt írta alá végrendeletét, melyben egy ismeretlen szervezetre hagyta teljes vagyonát.)

epstein-clinton.jpg

Epstein és Clinton

A modern elittel való szoros kapcsolat és a pedofília tehát tagadhatatlan (modern elitet mondunk, mert a tradicionális elit egykoron teljesen eltérő szemléletet képviselt), azonban okkultizmusra utaló jeleket is bőségesen találunk. Epsteinnek volt egy magánszigete (a helyiek csak „Pedofilok szigetének” hívják), ahol furcsa szimbólumokkal, például egy hatalmas, talán rituális helyszínként funkcionáló napórával, egy feltételezett, földalatti barlangrendszer ajtajával és egy közel-keleti stílusú, templom-szerű épülettel találkozhatunk, aminek tetején korábban bagoly szobrok helyezkedtek el.

epstein-island-01.png

Bizarr dolgok történhettek itt, néhány interneten keringő fotó alapján a templom-szerű építmény alatti barlangjáratokban gyerekeket tartottak fogva (és a történetben a fogva tartásuk a legkisebb rossz, ugyanis nem kizárt, hogy a gyerekeket rituálisan fel is áldozták).

fvstzmy.jpg

Tény, hogy drónfelvételek alapján Epstein elfogását követően a szigeten munkálatokba kezdtek, vélhetően azért, hogy megszabaduljanak a bizonyítékoktól. Például rengeteg cementet szállítottak oda, egyesek szerint azért, hogy betemessék a barlang bejáratait. Furcsa mód, az FBI is csak halálát követően rendelt el házkutatást e rendkívül gyanús szigeten, bőven időt hagyva arra, hogy a kínos nyomokat eltüntessék.

epsteinsundial.jpg

Greg Johnson szerint ez az eset véget vet ama általános gyakorlat uralmának, amely minden fősodrattal szembemenő ésszerű és jól megalapozott magyarázatot egyből összeesküvés elméletnek bélyegez meg. Jeffrey Epstein személyén és tevékenységén keresztül ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az összeesküvés a szemünk előtt zajlik.

epsteinislandentrance-e1563999860124.jpg

A világot irányító személyek a háttérben, titokban a legsötétebb tevékenységeket folytatják. Míg alacsonyabb szinten „csupán” hallgatólagosan jóváhagyják mindezt vagy esetleg perverz vágyaikat élik ki, magasabb szinten a legmegbotránkoztatóbb mágikus rituálék keretében űzik el végérvényesen áldozataikból a gyermeki ártatlanságot. Ehhez pedig a Jeffrey Epstein-féle figurák szolgáltatják az „alapanyagot”. (Az üzletszerűen végzett gyerekrablás szemérmetlen gyakorlatát láthatjuk ezen a felvételen.) Halálával most sokan fellélegezhettek: a kegyetlen rituálék folyhatnak tovább más helyszínen, más összekötők révén, mi pedig „tágra zárt szemekkel” figyelhetjük, miként csúszik ki ismét az igazságszolgáltatás kezei közül a világot egyre jobban behálózó sötétség.

Melanie Martinez és a tiniboszorkányok legújabb kalandjai

2019. szeptember 22. - MédiaVadász

k12-26.jpg

Tudjuk, hogy nem nézel videoklipeket. Tudjuk, hogy hülyeségnek tartod őket, amikre kár időt fecsérelni. Ez jól is van így. Azonban a gyerekeid, családtagjaid vagy olyanok, akikkel törődsz, nézhetik. Sőt, nem csupán nézhetik, de az általuk sugallt manipulatív, személyiségformáló üzenetekre is nyitottá válhatnak. Hogy ezt megelőzd, tudnod kell, legalább nagy vonalakban, milyen módszereket, szemléletmódokat és szimbólumokat alkalmazva igyekeznek kilúgozni a gyanútlanul tévé elé ülő fiatalok agyát. Hangsúlyozzuk, hogy a lentebb bemutatott, sokszor egészen démoni, semmilyen korosztálynak nem ajánlható képsorok kifejezetten fiataloknak készülnek.

pacify-02.jpg

Melanie Martinezt 2012-ben „fedezték fel” a The Voice című amerikai tehetségkutató műsorban. A kezdetben akusztikus gitárral kísért dalai azonban – az énekesnő megjelenésével és az általa közvetített üzenetekkel egyetemben – nagyot változtak, miután leszerződött Atlantic Records-dzal. (Az énekesnőnek már a haja is elég szimbolikus: a fehér-fekete ellentétpár gyakran megjelenik az okkult üzenetekkel bíró alkotásokban.)

Noha Melanie Martinez már 24 éves, minden megmozdulása a gyerekesség megjelenítése körül forog. Videóiban gyakran babaruhákat hord, miközben olyan címekkel ellátott dalokat énekel, mint például: Sippy Cup (Cumisüveg). Mindennek ellenére számainak témái meglehetősen sötétek és nyugtalanítóak (az imént említett klip például arról szól, hogy az énekesnő anyja késsel megöli az apját, majd vele is valamiféle mérget itat). Martinez első albumáról, a Cry Babyről úgy nyilatkozott, „egy gyerekről szól, aki felnőtt dolgokon megy keresztül”. Nem hangzik túl jól, és ha közelebbi pillantást vetünk az albumra, a helyzet csak rosszabbodik.

melanie-02.jpg

A Pacify Herben Melanie egy járókában van, és szexi mozdulatokkal el akar csábítani egy tetőtől talpig kék színű (?) fiút. A YouTube-on le is kellett tiltaniuk a kommenteket, mivel a készítőknek nem tetszett, hogy sokak szerint a videóban szexuális vágy tárgyává teszik a gyerekeket.

pacify-03.jpg

Hasonló ehhez, sőt még durvább egy másik klipje, az Alphabet Boy, melyben férfiak elleni gyűlöletre buzdít, véres késsel hadonászik, és olyan mozdulatokat tesz, mintha leszúrná a nézőt, mindeközben pornófilmekre emlékeztető pózokban találjuk. Egy falloszt imitáló, összetekert újságpapírt lóbálnak előtte, amire ráköp, majd elégeti. Vízipisztolyból furcsa folyadékot spriccel a kamera felé, és úgy eszi a müzlit, mintha most élveztek volna a szájába.

melanie-03.jpg

A Tag You’re It arról szól, hogy egy „cukros bácsiként” megjelenített farkas (tulajdonképpen egy pedofil) rabolja el és bántalmazza őt, ahonnan egy fekete szemű boszorkánytól kapott varázsfőzet segítségével szabadul ki.

melanie-01.jpg

A Cry Baby azzal kezdődik, hogy egy a klipjeiben sokszor visszatérő, nyúlfejű ember (a videók képi világa sokszor hajaz az Alice csodaországban című alkotásra) teljes erővel hasba vág egy terhes nőt baseballütővel.

cry-baby-01_1.jpg

A Mad Hatterben egy őrültet játszik, ugyancsak fekete szemű boszorkányoktól kapott bájitalt iszik, letépi az arcát, majd kannibálok ételeként szolgálják fel. Innen egy késes mészárlásnak köszönhetően megszabadul, ezt követően azonban ő eszik meg kannibál módjára egy meseszerű lényt. Végül a szemgolyója neki is elsötétül.

melanie-04.jpg

Kannibalizmusra utaló képsorok, a démoni megszállottság szimbólumaként alkalmazott elsötétült szemgolyók, a bájitalok vagy a gyilkos szándékkal előrántott kések rendre visszatérnek klipjeiben, de ilyesmikkel más videókban is egyre gyakrabban találkozunk.

melanie-05.jpg

Összességében elmondható, hogy a Cry Baby című album a jól megszokott, már-már gyilkosságra buzdító, ultrafeminista üzeneteken túl a gyermekek szexuális tárggyá tételéről, bántalmazásáról, agymosásáról és a gyermeki ártatlanság lerombolásáról szól.

melanie-06.jpg

Melanie egyébként állítólag 2017-ben „megerőszakolta” egy barátnőjét. Több szempontból is rettentően nevetségesnek hangzik ez a felvetés, de akár van alapja, akár nincs, pont kapóra jön, hogy a klipjeiben található üzeneteket (Légy agresszív, erőszakos, domináns nő!) követői számára egy életbeli eseménnyel is alátámassza.

Akárhogy is legyen, idén szeptemberben nem csupán egy videoklippel, hanem egy másfél órás kisfilmmel jelentkezett, amiben a fentebb ismertetett nyomvonalon halad tovább a fiatal lányok szemléletének átformálásában.

A film a K–12 címet viseli, ez egy amerikai oktatásban használt kifejezést takar. A „K” a „kindergarten” (óvoda) rövidítése, a 12 pedig a gimnázium utolsó évére utal. Vagyis ez a kifejezés az óvodától érettségiig tartó oktatási időszakot foglalja magában. A film szereplői ezeket a fokozatokat járják be.

k12-18.jpg

Hamar kiderül, hogy a főszereplő Melanie és barátnője képesek varázsolni. Ha bajba kerülnek, elsötétül a szemük, és mágikus erejük révén kikerülnek a slamasztikából, vagy éppen bosszút állnak azokon, akik keresztbe tesznek nekik.

k12-10.jpg

A film egyébként azzal kezdődik, hogy Melanie ébredés után felidézi az álmát, és arról számol be, hogy egy Lilith nevű lény beszélt hozzá. Bizonyos vallásos iratok szerint Lilith Ádám első felesége, az ószövetségi teremtéstörténet egyik leggonoszabb alakja, a női természet legnegatívabb aspektusának megnyilvánítója volt. Emiatt sok ma is létező, boszorkánysággal foglalkozó csoportosulás erre a mitikus személyre vezeti vissza eredetét. És ez a két lány is tőle nyeri a varázserejét. Jól indul a film!

k12-31_1.jpg

A férfiak, fiúk természetesen egytől-egyig gonoszak a filmben. Vagy őrültekként vagy ferdehajlamúakként vagy a nők elnyomóiként ábrázolják őket. A buszvezető például egy pedofil; néhány srácnak kimondottan ördögszarvra hajaz a frizurája, de a többi is meglehetősen gonosz ábrázatú; a tanárok gyűlölködők és kirekesztők; egy másik iskolás fiú pedig egy jelenetben rettentő gusztustalan módon olyan joghurtszerű ételt habzsol, ami leginkább az ondóra emlékeztet. (Ne feledjük, ezeket a képsorokat a hivatalos besorolás szerint bármelyik 12 éven felüli gyermek szabadon megtekintheti.) Az egyik hímnemű illető, aki nem mutatkozik rossznak és elnyeri a leányzók tetszését, mondani sem kell, egy néger; a másik pedig egy magát férfiból nővé operáló tanár, akit a gonosz vezetőség elbocsájt az iskolából.

k12-ossz-03.jpg

A kezdetben visszahúzódó, kiközösített Melanie azonban egy ponton felhúzza magát, és az egyik nagyképű srácnak kijelenti: ő nem csupán egyenjogú, de egyenesen magasabb rendű a férfiaknál. Ezt demonstrálva egy forró vasalóval megégeti az egyik fiú arcát, akivel addig táncolt. A színpadon állva aztán kiszól a közönségnek is, vagyis nekünk, nem rejtve véka alá, hogy miről is szól ez az émelyítően bizarr alkotás: „Kimossák az agyatokat! Nem látjátok, mi történik? Nyissátok ki végre a rohadt szemeteket!” (37:28)

k12-ossz-04.jpg

Melanie ezt követően lázadást szít, és a diákokat ráuszítja az iskolaigazgatóra (aki természetesen férfi), akik kitépik a végtagjait. Többször káoszt teremt az iskolán belül, amire egy ideig az a jutalma, hogy agymosást végeznek rajta (egyes elemzők szerint kimondottan MK Ultra programozást). Végül több tanárt is megöl, majd lerombolja az egész iskolát. (Számos groteszk jelenet figyelhető még meg ebben a filmben, például a lányok kitépik a szemüket, és kicserélik egymáséra; kiselőadást tartanak a menstruációról; felvágják egyikük fejét és narancsot tesznek bele; füves cigit szívnak; és a késsel való bántalmazás is újra visszatér.)

k12-30_1.jpg

A film röviden arról szól, hogy van néhány boszorkánynövendék, akik bekerülnek az elnyomó férfiakból és idős, prűd nőkből álló oktatási rendszerbe, ahol a tanárok megpróbálják megfosztani őket valódi természetüktől. A főboszorkány által kiválasztott lányok viszont közös erővel és némi mágia alkalmazásával átvészelik a megpróbáló éveket, mi több, ahol csak lehet, fellázadnak a rendszer ellen. Végül, megérdemelt jutalomként, eljön értük Lilith, és egy varázslatos ajtón keresztül átviszi őket egy másik valóságba.

k12-57_1.jpg

Az alapvető üzenet tehát ez: vészeld át 18 éves korodig az iskolát, utána azonban szabadon gyakorolhatod a boszorkányos praktikáidat. Addig is jól vésd az eszedbe: a férfiak, akiknél te magasabb rendű vagy, az ellenségeid, akiket le kell győznöd; te lényeged szerint boszorkány vagy, erre légy büszke, és ne hagyd, hogy a feljebbvalóid ettől a minőségtől megfosszanak; fogadd el és támogasd a másságot; a szexualitáshoz pedig már egész fiatalon jogod van, ezért bátran kezdj ki akár a felnőttekkel is.

k12-ossz-02.jpg

Ez utóbbira jó példa a Teacher’s Pet című szám, melyben Melanie a tanáráról fantáziál, miközben azt énekli: „Fiatal vagyok, tudom, de lelkemben a koromat jóval meghaladom.” Az egyik jelenetben a tiniboszorkány elcsábítja a tanárát, és sokat sejtető módon a nyalókáját nyalogatja. A pedofil buszsofőrnek pedig a feneküket mutogatják a lányok.

k12-ossz-01.jpg

Egy érdekes tanulmány szerint az Egyesült Államokban a boszorkányság ismét nagy divatnak örvend. Ez a videó sem igazán igyekszik rácáfolni erre a megállapításra. A hagyományos társadalmi rend világszintű megbomlása egyre nyíltabb tereped szolgáltat a zavaros célok érdekében, rendszeresen és csoportosan gyakorolt okkult rituálék elvégzésére. Magát a filmet is egy ilyesfajta rituálénak tekinthetjük. Gyanútlan megtekintői pedig önkéntelen résztvevőivé, ily módon támogatóivá válnak ennek az ártalmatlannak aligha nevezhető boszorkányságnak.

Billie Eilish: „A jókislányok mind elkárhoznak”

2019. szeptember 16. - MédiaVadász

billie-eilish-09.jpg

„All the good girls go to hell” (a jókislányok mind elkárhoznak), énekli az utóbbi években rendkívül felkapott, mindössze 18 éves Billie Eilish legújabb klipjében, melyben egy égből aláhulló, majd pokoli környezetben félholtan ténfergő, kőolajban megmártózó szárnyas lényt alakít, akit a háttérben tűzben táncoló szajhák vesznek körül.

hell-all.jpg

All the Good Girls Go to Hell

A dal címe és mondanivalója, melyben a félreérthetetlen luciferi szimbolika ellenére a legtöbben továbbra is a „szabad művészi önkifejezés” egy újabb ártalmatlan jelét képesek csak felfedezni, a 22-es csapdájának egy tipikus esete. Vagyis bárhogy döntesz, az adott értelmezési keret logikája alapján nem győzhetsz. Mert ha elhiszed, amit az énekesnő sugall – tehát azt, hogy a jólányok a pokolban végzik –, és el akarod kerülni a poklot, akkor rosszkislány leszel, de ha rosszkislány leszel, akkor épp a pokol egyik mélységes bugyra lesz a jutalmad. Ezt hozza el a mennyből kitaszított szárnyas alak nem sokkal földre érkezését követően, miközben szövegében, melyben többek közt gúnyos megjegyzéseket tesz az egyházalapító Szent Péterre, sőt, magára Istenre, arra utal, hogy ebben az istentelen és istenellenes világban az egyetlen ésszerű döntés, amit hozhatsz, hogy mellé állsz.

billie-eilish-necklace.jpgA farkába harapó kígyó szimbólumával Taylor Swift klipjeiben is találkozhattunk már

A megszokottól némileg eltérően, Billie Eilish karakterével elsősorban nem a szemérmetlen szexualitás és a kombattáns kurválkodás oldaláról igyekeznek kilúgozni a fiatal rajongók agyát. Fennakadt szemgolyók, vérző orr, fekete könnyek, kicsavarodott pózok, görnyedt testtartás, ének, amit mintha félálomból, félig belőve, félholtan énekelnének. Ez valami más, mint amit eddig láthattunk.

when_the_party_s_over_01.pngA videoklipek képsorai életunt, depresszív, nihilista hangulatot közvetítenek. Egy sötét, reménytelen, tompa, törekvés nélküli, hipnotikus befolyásoltság alatti állapotot, ahol az embernek nemhogy életcélja nincsen, de már az is nehezére esik, hogy egyáltalán a testét egyenesben tartsa. A videók mintha valamiféle halálkultuszt népszerűsítenének, ahol a végletekig vitt önpusztítás válik követendő példává. Itt már a látszatra sem adnak, a belső romlottság és a dekadencia iránti perverz vonzalom a külsőségek szintjén is egyértelműen kifejeződik.

bad-guy-all.jpgBad Guy

Legutóbbi lemezének borítóján Billie Eilish fennakadt szemgolyókkal egy elmeosztályon őrjöng, és videoklipjeiben is úgy vonaglik, ahogy az ördögűzős filmek megszállottjai. Kezek dobálják és rángatják a fejét és a testét, injekciós tűket szurkálnak a hátába, hogy leszedálják, nyakörvhöz illetve egy akasztott emberhez hasonlatos nyakláncot visel, és úgynevezett „handlerek” (az agymosáson átesett sztárok felügyelőit nevezik így) kísérgetik, bárhová is megy.

cross-03.jpg

Két klipjében is olyan formát vesznek fel a fák és a villanypóznák, mintha azzal a készítők a bibliai keresztre feszítést akarnák megidézni

A karakter, amit játszik, láthatóan teljesen feladta akaratát, és maradéktalanul behódolt egy idegen erőnek, ami azt csinál vele, amit csak akar. Az „All the Good Girls Go to Hellből kiderül, hogy ez az idegen erő, ami megszállja őt, nem más, mint maga Lucifer. (Angolul tudók a klip részletes elemzését itt olvashatják.)

billieeilish_whenweallfallasleep.jpgIlyen a tévé és a telefonja előtt egész nap nyálcsorgatva ücsörgő, önálló akarattal és meggyőződéssel szinte egyáltalán nem rendelkező posztmodern fiatal is, aki mára majdnem minden ellenállás nélkül igazodik ahhoz, amit a különféle médiumokon keresztül felé sugároznak. A klipek pedig tovább erősítik e fiataloknál amúgy is meglévő beállítódást. Ma már alig-alig beszélhetünk valódi személyiségekről. Az emberek többségének nincsenek is önálló gondolataik, ugyanazt hajtogatják, mint amit a tévéből hallhatunk. Úgy is mondhatnánk, valaki más munkál bennük, valaki más gondolkozik és érez bennük, és ilyen értelemben megszállottnak tekinthetőek.

bury-all.jpgBury a Friend

A klipek a halál, a pusztulás, a romlás és megrontás jelszavát hirdetik, amihez e legutóbbi videóban egyértelmű sátáni szimbolika is társul. Hogy mi vár azokra a fiatalokra, akik úgy nőnek fel az ilyesmin, hogy közben semmi sincs igazán az életükben, amik ellensúlyozhatnák e negatív hatásokat? Nem nehéz kitalálni. Annyi bizonyos: Billie Eilish és főnökei egyhamar nem fognak leállni a démoni üzenetek közvetítésével, amit sajnos hasonló leplezetlenséggel tolnak a képünkbe a mainstream videoklipek további készítői is.

Volt egyszer egy okkult sztori Hollywoodban, avagy amit nem mesélt el Tarantino

2019. szeptember 11. - MédiaVadász

tarantino-06.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és bővített változata. Vigyázat, spoiler veszély!

A Volt egyszer egy Hollywood összességében egy egész korrekt alkotás. Meglep, hogy ilyet kell mondanom, mert nem szeretem Tarantinót. Hiába jó rendező, aberrált szereplői, beteges történetei, nihilista világnézete vagy a vér és az erőszak iránti perverz vonzalma miatt egy destruktív alkotónak tartom. Ez a műve viszont egészen kedvelhető. Nincs mértéken felüli, vagánykodó észosztás, velejéig démoni karakterek, és öncélú öldöklésből is csak egy csipetnyit láthatunk. Ellenben a szereplőknek már-már lelke van, és az előző filmek erőltetett túlzásai helyett ezúttal többnyire az apró emberi mozzanatokban, az egyszerű hétköznapi kihívások világában merülhetünk el. Első megközelítésre a Volt egyszer egy Hollywood se több, se kevesebb, mint egy jó filmélmény.

Ez nemcsak azért különös, mert Tarantinóról van szó, hanem azért is, mert a történetét éppen egy olyan esemény köré ágyazta, aminél nehéz lenne jobb alapanyagot találni annak, aki él-hal a brutalitásért. Meglepő, hogy a rendezőnek épp egy olyan filmjében mutatkozik meg talán a legtöbb harmónia, amely minden tekintetben ideális lett volna az ember sötét, kegyetlen, beteges oldalának ábrázolására.

tarantino-01.jpg

Idén van Roman Polanski filmrendező egykori felesége, az 1969. augusztus 9-én brutálisan, rejtélyes körülmények között meggyilkolt hollywoodi színésznő, Sharon Tate halálának 50. évfordulója. Emiatt több film is megjelent mostanában, ami több-kevesebb sikerrel ezt a témát dolgozza fel (Charlie Says, The Haunting of Sharon Tate), és elvileg Tarantino filmje is közéjük tartozik. Azonban a rendező az előzetes híresztelésekkel ellentétben alig foglalkozik a kérdéssel. A sztori a kiégett színészt alakító DiCaprio és a kaszkadőrét játszó Brad Pitt körül forog. A filmet tejbetök módjára végig vigyorgó, Sharon Tate-et játszó Margot Robbie-nál és a Manson-szekta életvitelébe való epizódszerű betekintésnél többet nem igazán kapunk a történetről. Az egyetlen jelenet pedig, ami képet adhatna nekünk a szörnyűségekről, a filmben teljesen eltér a valóságtól.

gyilkossag.jpg

Pedig ha valami ténylegesen megérne egy igazán alapos munkát, az éppen a Tate-gyilkosság rejtélyes hátterének feltárása és bemutatása. Tarantino azonban épp olyan mértékben nem foglalkozik ezzel, mint amekkora erőfeszítést tesz, hogy hitelesen mutassa be a hatvanas évek végének általános hangulatát. Az ő elbeszélésében az ostoba hippiknek beállított gyilkosok nem Sharon Tate házába mennek, hanem a DiCaprio által játszott karakter otthonába, ahol Brad Pitt piásan és bedrogozva is könnyedén végez velük. Sharon Tate, hasában hordott gyermekével együtt ennek köszönhetően életben marad, és tovább folytatja szivárványos életét.

tarantino-02.png

Kreatív befejezés, nem vitás, de úgy gondolom, ezzel a megoldással Tarantino eljelentékteleníti az események súlyosságát és furcsaságát. Minden jel arra mutat, hogy többről volt ott szó, mint buta, drogos hippik garázdálkodásáról. A gyilkosságot különös, nehezen megmagyarázható okkult történések ölelik körül, amik mellett nem lehet csak úgy elsétálni, még akkor sem, ha azokat túl nagy homály fedi, és emiatt nem lehet teljesen egyértelmű következtetéseket levonni belőlük. Lássuk azokat a kevésbé emlegetett, de nem kevésbé lényeges tényezőket, amik nélkül nem lehet pontos képünk erről a többszörös gyilkosságba torkolló bizarr éjszakáról.

Rosemary gyermeke

tarantino-03.png

1968-ban, egy évvel a gyilkosság előtt jelent meg a Rosemary gyermeke című nagy sikerű regényadaptáció, Sharon Tate férje, Roman Polanski rendezésében. A film több szempontból hasonlóságot mutat a valós eseményekkel. A történet középpontjában egy fiatal terhes nő áll, aki a Sátán gyermekét hordozza a méhében. A cselekmény során Rosemary-t egy sátánista szekta keríti hatalmába, miközben a férfi világi előmenetele reményében csöndesen asszisztál a történésekhez. Az ugyancsak gyermeket váró, nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate szintén egy sátánista befolyás alatt álló szekta áldozatává vált. Férje pedig hasonló mód nem volt ott, hogy segítsen, ő ekkor Európában tartózkodott, és állítólag ő is a munkájával volt elfoglalva.

A filmet egyébként az egyik producer, William Castle átkozottnak gondolta, utólag úgy vélte, egy ilyen sötét témát nem szabadott volna vászonra vinni. A film zeneszerzője (Krzysztof Komedam) a mű megjelenését követően nem sokkal egy hegymászás közben lezuhant és meghalt; Mia Farrowtól a forgatás alatt elvált a férje, Frank Sinatra; a producert magát pedig epekővel műtötték, szintén nem sokkal a film megjelenése után. A filmhez kapcsolódó különös adalék még, hogy a Manson-szekta egy nappal Sharon Tate meggyilkolását követően férjével együtt megölt egy másik hölgyet is, aki egész véletlenül a Rosemary LaBianca névre hallgatott. (Polanskiék kutyája pedig a film sátánista orvosának nevét kapta: Dr. Saperstein.)

Charles Manson, Roman Polanski és a sátánista Anton LaVey

tarantino-04_1.jpg

1969-ben, vagyis Sharon Tate és négy másik barátja halálának évében jelent meg a Sátánista Biblia című könyv, amit az az Anton LaVey írt meg, aki néhány évvel korábban, 1966-ban megalapította az első hivatalosan is bejegyzett sátánista egyházat. Különös egybeesés, hogy a sátánista Anton LaVey-jel bizonyos mértékben mind a gyilkosságot kitervelő Charles Manson, mind Polanski kapcsolatban állt. Manson-t több olyan, a későbbi gyilkosságokban is részt vevő személy vette körül (Susan Atkins, Bobby Beausoleil), akik közvetlenül ismerték a sátánista vezetőt. Susan Atkins egy ideig az egyház tagja is volt, Bobby Beausoleil pedig közös filmforgatásokon vett részt LaVey-jel és a sátánizmus irányába szintén intenzív érdeklődést mutató Kenneth Angerrel. Polanski pedig, ha lehet hinni a híreszteléseknek, ugyanezt a személyt felkérte szakértőnek a Rosemary gyermeke készítésekor.

Egyesek szerint ez egy ártalmatlan szervezet, akik gyilkosságokat, törvénybe ütköző cselekedeteket nem követtek és követnek el. Azonban ha így is lenne, kereszténységet meggyalázó rituáléik és beteges ideológiájuk önmagában is eléggé kártékony, és épp elég ahhoz, hogy egyesek számára táptalajul szolgáljon kegyetlenségek végrehajtására. (Tarantino filmjében is van néhány utalás, ami megpróbálja nevetség tárgyává tenni a Manson-szekta sátánista hátterét.)

Sátánizmus és boszorkányság

tate-witch.jpg

Sharon Tate és Polanski, ahogy maga a korszak és ezen belül a korabeli Hollywood is, furcsa vonzódást mutatnak az okkultizmus és a sátánizmus irányába (ne feledjük, ugyanekkor, 1969 augusztusában került megrendezésre az első woodstocki fesztivál is). Tate Az ördög szeme című, 1967-es filmben egy boszorkányt játszik. Ez önmagában nem lenne szemet szúró, csakhogy a filmhez felkérték szakértőnek Alex Sanderst, a Wicca elnevezésű, boszorkány-szekta vezetőjét, aki önéletrajzában arról számolt be, hogy Tate a filmforgatás során eltanult rituálékat később is gyakorolta. Polanski pedig később is készített sátánizmussal kapcsolatba hozható filmeket, ezek közül is A klincedik kapu (1999) című film foglalkozik a témával a legnyíltabban, melyben a főszereplő egy olyan könyvet keres, amivel meg lehet idézni a Sátánt.

Szexvideók és okkult rituálék

party.png

Sharon Tate élete sem volt olyan felhőtlen, mint ahogy azt Tarantino bemutatja. Bizonyos beszámolók szerint a házukban, ahol sok ismert és kevésbé ismert figura rengeteg drog kíséretében egyaránt megfordult, bizarr szexfilmeket forgattak, melyeknek olykor Tate volt a főszereplője. (Manson ugyancsak híres volt arról, hogy orgiákat tartott a tanyáján). Mindezen felül egyesek szerint a ház okkult rituálék helyszíne is volt. Nehezen alátámasztható állítások ezek, de Polanskinak később, 1977-ben volt egy komoly ügye, ami miatt el is menekült az Egyesült Államokból, amikor Jack Nicholson házában bedrogozott, majd közösült egy 13 éves kislánnyal, ami arra enged következtetni, hogy a szexuális perverzió egy olyan fokán állt, ami az előbb említett történéseket valószínűvé teszi. Nem elképzelhetetlen, hogy a házban valami hasonló zajlott, mint amit a Kilencedik kapuban vagy a Stanley Kubrick által rendezett Tágra zárt szemekben (1999) láthatunk, melyben egy sötét titkos társaság szexuális rituáléiba nyerünk betekintést. (Egy Nicole Kidmannel készített interjúban a színésznő azt állítja, Kubrick szerint, aki valamilyen szinten ismerte az okkult társaságok működését, „a világot pedofilok irányítják”.)

Robert F. Kennedy meggyilkolása és a Process Church of the Final Judgment

process-leader.jpg

Állítólag az 1968-ban meggyilkolt Robert F. Kennedy elleni merénylethez köze volt egy másik, londoni sátánista csoportosulásnak, a Végítélet Fejlődő Egyházának (Process Church of the Final Judgment), amit két kipenderített szcientológia hívő, Mary Ann MacLean és Robert de Grimston alapított, ugyanabban az évben, amikor a Sátánista Egyház is létrejött. Egy elmélet szerint ők bízták meg a szintén okkult érdeklődésű merénylőt, Sirhan Sirhant Kennedy megölésével, és egy évvel később ők adtak utasítás Charles Mansonnak is. Érdekes, hogy Manson magát egyszerre nevezte Krisztus és a Sátán megtestesülésének, a Végítélet Egyházának tagjai pedig hasonlóképp, egyszerre hódolnak Jézusnak és Lucifernek. (Egyik tanításuk szerint, mivel Jézus azt tanította, hogy szeretni kell ellenségeinket, a Sátánt is szeretettel kell elfogadni.) Manson ráadásul folyvást az eljövendő apokalipszisről beszélt követőinek, ahogyan ez a szervezet is. Egy időben (1967) pedig csupán néhány háztömbnyire lakott a szektatagoktól, akik magazint is adtak ki, melyek egyikében Mansonnal is interjút készítettek.

Kennedyt azért ölhették meg, mert támogatta a négerek társadalmi integrálását (ugyanebben az évben halt meg a néger aktivista, Martin Luther King is), miközben e csoportosulás egyfajta, négerek és fehérek közt zajló faji háborút akarhatott kirobbantani (Manson is ezt képviselte). Hogy pontosan milyen céllal, az tisztázatlan, ám itt vélhetően nem a rasszok keveredésének megakadályozása, a saját rassz megvédelmezésének alapvetően egyáltalán nem elítélhető szándéka állhatott középpontban, hanem inkább egyfajta káosz kialakítása a rasszok egymásnak ugrasztásával.

process3.png

Roppant furcsa, hogy a Polanski házaspár mind a volt amerikai elnök öccsét, mind e sátánista szervezet néhány tagját ismerték. Tate és Polanski pont a halála előtti estén vacsorázott együtt Robert F. Kennedy-vel. A sátánisták pedig elvileg megfordultak az egyik Sharon Tate által szervezett partin. Egyesek úgy vélik, ekkor hallhatott valamit a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban, ami miatt el kellett tenni láb alól. Tény, hogy az eset után a tagok meglepő gyorsasággal kivonultak az országból. Mások szerint Polanski akarhatta a gyilkosságot, többek közt azért, mert állítólag megromlott közöttük a viszony, továbbá ő kimondottan nem akart gyereket a feleségétől (még az is elképzelhető, hogy a gyerek nem is tőle volt, hanem a Sharon Tate-tel szakításuk után is sülve-főve együtt mozgó Jay Sebringtől, akit szintén megöltek a vérengzés során). De olyan feltételezés is ismeretes, miszerint – egy bizonyos titkos társasággal való alku folytán – ez volt az ára világi előmenetelének. Azonban ez bizonyíthatatlan, és a témánk szempontjából nem is ez a fő kérdés.

abigail-folger-and-voytek-frykowski.png

Mindennek tetejébe a Tate-gyilkosság egyik áldozata, Abigail Folger vélhetően kapcsolatban állt és pénzzel támogatta Mansont, az okkultisa filmrendező, Kenneth Angert és a Manson II-nek is nevezett William Mentzert, a hírhedt Son of Sam szervezet egyik tagját, akinek neve több rituális gyilkossághoz is köthető, és aki szintén ismerte mind Mansont, mind a szóban forgó sátánista szektát. (Egyébként az egyik áldozat, Polanski lengyel barátja, Wojciech Frykowski sem volt igazán szentnek nevezhető, ő drogkereskedő volt.)

Vannak olyan megközelítések, miszerint ez a szekta egyáltalán nem volt hatással a történésekre, és a tagjai sem voltak igazán komolyan vehetőek, azonban ha egy ponton túl komolytalanná is váltak, ebből nem következik, hogy ne lehettek volna olyan, teljesen a színfalak mögött álló szervezetek (például szabadkőművesek), akik céljaik érdekében, ameddig szükségesnek érezték, felhasználták és irányították ezt a csoportosulást. Az eddig elmondottak alapján még az is feltételezhető, hogy ők lehettek a Rosemary gyermeke vászonra vitelének értelmi szerzői is.

John Lennon és a Beatles

filepicker-yogjpxd5tziskunovrmp_death-to-pigs.jpg

Van még egy szereplő, aki mind Mansonnal, mind Polanskival összefüggésbe hozható. Ez az a John Lennon, aki, mikor híres lett, úgy fogalmazott magáról: „eladtam a lelkem az ördögnek”. Polanski személyesen ismerte őt. (A filmjében Rosemaryt alakító Mia Farrow szintúgy ismerte őt, közösen utaztak el 1968-ban Indiába Maharisi Maheshez, a Transzcendentális Meditáció atyjához. Velük tartott egyébként Mike Love is, a Beach Boys egyik tagja, aki személyesen is ismerte Mansont. A Hollywoodban ma is rendkívüli népszerűségnek és befolyásnak örvendő szekta iránt Manson is mutatott némi érdeklődést. De még ennél is inkább a szcientológia iránt.) Manson pedig nagy rajongója volt a Beatles-nek, dalaikban rejtett üzeneteket fedezett fel. Követői a gyilkosság során – ezekből idézve – az áldozatok vérével szavakat írtak a falra (pl: „healter skelter”, „disznó”, „halál a disznókra”). Ráadásul John Lennon, halála előtt ugyanabban a Dakota házban lakott, ahol a Rosemary gyermeke című film házaspárja, és pont azon az utcán ölték meg, ahova a film egyik szereplője zuhan, miután kiugrott az ablakon. (A Dakota házról némelyek úgy tartják, hogy kísértetjárta ház, fennállása óta számos furcsa jelenségről, látványosan elmozduló tárgyakról, halottak felbukkanó szellemeiről számoltak be az épület lakói és látogatói.) Roppant különös, hogy az énekes gyilkosán, Mark David Chapmanen, aki magát egy időben szintúgy sátánistának tartotta, később ördögűzést kellett végezni, mert úgy érezte, megszállta valamiféle gonosz entitás.

Sharon Tate megérezte, hogy közeleg a vég?

Érdekes adalék, hogy Sharon Tate egy évvel a gyilkosság előtt egy interjúban olyan, rá nagy hatást gyakorló rémálomról számolt be, ami kísértetiesen hasonlít a később történtekre. Halála előtt pedig filmötlet gyanánt Thomas Hardy egyik regényét ajándékozta férjének, amit Polanski később meg is filmesített (Egy tiszta nő – 1979), és ami szintén egy olyan nőről szól, aki erőszak áldozata, és akinek meghal az újszülött gyermeke.

Összegzés

tumblr_inline_npr5r2do0f1t7tgz5_1280.png

Az általánosan ismertetett történet az, hogy Manson véletlenül ölette meg Sharon Tate-et és társait. Eredetileg az őt elutasító, zenei karrierjének kibontakozását megakadályozó produceren, Terry Melcheren akart bosszút állni, aki korábban ott lakot, ahol Polanskiék. A felsorolt furcsa összefüggések azonban másra engednek következtetni:

Mindenekelőtt arra, hogy korabeli Hollywoodnak volt egy olyan sötét arca is, amit általában elhallgatnak előlünk, és amit Tarantino sem ismertet velünk a filmjében, de ennek ellenére nagymértékben meghatározta a korszellemet.

Másodszor arra, hogy az események nagy valószínűséggel nem véletlenül történtek, még ha nem is rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy bizonyos részleteket, illetve a valódi okokat és mozgató erőket feltárhassuk.

Harmadszor, úgy néz ki, hogy bármilyen irányban is vizsgálódunk, folyton okkultizmusba, boszorkányságba, sátánizmusba bukkanunk, nemcsak az elkövetők, hanem az elszenvedők részéről is. És ha nem is lehet minden úgynevezett sátánizmust komolyan venni – hiszen az sokszor megmarad a konvenciók és a hétköznapiság elleni lázadás, a polgárpukkasztás vagy a feltűnési viszketegség kiélésének szintjén –, továbbá, ha nem is lehet minden okkultizmus iránti érdeklődést deviációnak tekinteni, a rituális gyilkosságok, a bizarr szertartásokról való híresztelések és a további rejtélyes összefüggések elég okot adnak arra, hogy úgy gondoljuk, ebben a történetben a sátánizmus egy sokkal veszedelmesebb formájában mutatkozott meg, mint azt alapvetően hinnénk. (Nem gondolom, hogy az Egyesült Államokban évekig tartó, „sátáni pániknak” nevezett jelenség alaptalan lett volna, még ha voltak, akik túlzásba vitték a dolgot vagy hasznot húztak belőle.)

satan.jpg

Negyedszer, ha nem is ez volt az első kísérlet a sátánizmus népszerűsítésére, kiemelt állomása lehetett annak a törekvésnek, ami sátánizmust általánosan elfogadottá és a mindennapi élet részévé szeretné tenni. Korunkból nézve megállapítható, hogy igencsak jól haladnak.

Végezetül: ez az eset jól tükrözi, mi fejlődhet ki abból, ha egy civilizáció teljesen elveszti tradicionális gyökereit és támpontjait, továbbá olyan bizonytalan eredetű mágikus praktikákhoz és tanokhoz nyúl, amiket csak töredékesen birtokol, és csak felületesen ért, vagy esetleg ért, de rosszra használja. A szabadság kiélésére való törekvés, ami ezt az időszakot erőteljesen jellemezte, jól szervezett tradicionális keretek nélkül hanyatlásban, romlásban, káoszban végződik, és olyan elképesztő törekvéseknek adhat zöld utat, amit minden szenzációhajhász híresztelést lehámozva is joggal nevezhetünk: sátáninak.

Ha szeretnél hasonló elemzéseket, támogass minket a Patreonon!

További adalékok és források itt: Peter Levenda: Sinister Forces –The Manson Secret: A Grimoire of American Political Witchcraft. Book 3.

Feminizmus újratöltve – Miley Cyrus: Mother's Daughter klipelemzés

miley.jpg

Ha sokaknak egyértelmű is, nem árt időről-időre újra elismételni, hogy a létrontás gépezete egy pillanatra sem állhat meg. Ha sikerült általános érvényűvé tenni egy normalitás ellenes elvet, a létrontás ügyvivői nagyobb fokozatra kapcsolnak, és olyan újabb aberrált célokat tűznek ki, amik azelőtt még a liberalizmus legelszántabb és egyben legbetegebb képviselőinek sem feltétlenül jutott volna az eszébe. Ilyen például a feminizmus esete, ami már eredeti formájában is óriási szerepet játszott a hagyományos társadalmi és családi modell lerombolásában. Nem nehéz észrevenni azonban, hogy a feminizmusnak ma már teljesen különböző céljai vannak, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt. A feminizmus az utóbbi időkben már nem annyira a nők függetlenségének kiharcolásáról (azt ugyanis már elérték), mint inkább a nőiségtől (vagy a nemiségtől) való függetlenség megvalósításáról, tágabb értelemben pedig az ideális emberi létformától való megszabadulásról szól. Jó példa erre Miley Cyrus legújabb klipje. Nézd meg a videót, aztán lássuk a történetet részletesebben:

Miley Cyrus klipjének két meghatározó motívuma van. Az egyik, hogy tele van a szó klasszikus értelmében vett tudatalatti üzenettel, rövid időre bevillanó, szuggesztív mondattal, a másik, hogy sok-sok olyan szereplő tűnik fel benne, akik a való életben is feminista aktivistákként, a másság elfogadásának prédikátoraiként, az aberráció különféle formáinak bajnokaiként mutatkoznak.

Miley az egész videóban vörös latex ruhában, hegyes karmokkal, furcsa lámpaburával a fején, az ördögűzős filmek megszállottjaihoz hasonlóan vonaglik a földön, egy kopasz nővel enyeleg (az első borotvált fejű playmate-tel, aki címlapra került, hurrá!), és nemi szervét mutogatja, amiből fogak állnak ki. Közben olyasmiket énekel, hogy „halleluja, egy szörnyszülött vagyok”, „halleluja, egy boszorkány vagyok”, „piszkos és gonosz vagyok”.

miley-cyrus-01.jpg

Közben újra és újra rövid üzenetek villannak be a nézőnek, amik természetesen olyan gyorsan tűnek el, hogy az ember, hacsak nem tudja megállítani és visszatekerni a videót, véletlenül sem tudja elolvasni: „minden nő lázadó”; „kibaszottul gyönyörű vagy” (értsd: „az aberrált az új szexi”); „feszes cickók”; „ne kezelj tárgyként”; „feminizmus a javából”; „az én testem, az én szabályaim”; „a szüzesség egy társadalmi konstrukció”; „a test diadala”; „a bűn a te szemedben van”.

miley-cyrus-subliminal-02.jpg

Az üzenetek egyaránt szólnak nőkhöz, és olyan személyekhez, akik valamilyen oknál fogva (legfőképp nemi beállítottságuk miatt) elnyomva vagy megbélyegezve érzik magukat a többségi társadalom által. A nőkkel a klip azt akarja elhitetni, hogy rabszolgákként kezelik őket a férfiak (beszédes különben, hogy egyetlen férfi sem szerepel a klipben). Ha szépek, szabadak, szexik akarnak lenni, ha megértésben és szeretetben akarnak élni, akkor egyrészt fellázadnak a jelenlegi csúnya elnyomó, férfiközpontú rendszerrel szemben, másrészt kiállnak a többi hátrányosan megkülönböztetett szörnyszülött mellett, esetleg egyenesen azzá válnak – hiszen ők tulajdonképpen közös sorson osztoznak.

Meg kell hagyni, ügyes húzás, hogy a nők jogaiért való harcot összemossák a többi aberrált jogaiért való kiállással. Hiszen ha egy nő ezek után kritikát hall a homoszexuálisokkal, a transzvesztitákkal, a minden nap nemet cserélőkkel, a mosógépekhez vonzódókkal vagy az állatokkal közösülőkkel kapcsolatban, ezt saját maga elleni támadásként fogja kezelni. Mivel a jelen kliphez hasonló szuggesztiók hatására úgy fogja gondolni, hogy a kritikával az ő értékességét, fontosságát is kétségbe vonják. Ezért, saját magát védve, ösztönösen védelmébe fogja venni az LMBTQXYZ lobbi képviselőit is, nem észlelvén, hogy az egy teljesen másfajta törekvés, mint amire a feminizmus alapvetően irányulna (sőt, ez végső soron pontosan a nőiség megsemmisítését célozza meg, tehát valami olyasmit, amit elviekben éppen hogy meg akarna őrizni a feminizmus).

miley-cyrus-02.jpg

Most pedig lássuk, a klip készítői szerint kik is számítanak korunk példaképeinek, kik azok, akikre egy mai nő felnézhet. Láthatunk egy kövér nőt, aki a tíztonnások kategóriájában megrendezett szépségkirálynő választáson első helyezést ért el. Egy szuperhősnek beöltözött, nyakkendős néger kislányt, aki még csak 11 éves, de már most egy tolerancia mellett kampányoló szervezetet működtet. Egy pankrátornak beöltözött kövér néger nőt. Egy Szűz Máriát imitáló, gyermekét egyedül nevelő anyát. Egy férfiból nővé váló deszkást. Egy – tessék kapaszkodni – testi és értelmi fogyatékos, tolószékes néger férfit, aki nőnek gondolja magát (ezt azért nehéz lesz überelni). Egy nőből férfivá váló lényt, aki levágatta a melleit. Egy feminista aktivistát. És Miley Cyrus anyját, aki ezt az egész „freak show-t” anyai elfogadással, megértő, gondoskodó szeretettel nézi végig.

miley-cyrus-1-37.jpg

A liberális propaganda szerint ő korunk egyik példaképe, a halmozottan hátrányos helyzetű, de azt mégis büszkén vállaló, tolószékes, nyomorék, transzvesztita néger

Szóval van itt minden, leszámítva azokat a hagyományos, de csöppet sem idejét múlt, mondhatnánk úgy is, mindig aktuális mintákat, amit egy nőnek tényleg érdemes lenne követni. Helyette megkapjuk ezt a sok aberráltságát „büszkén” vállaló lelki és testi nyomorultat, akiket ha már mindenképp mutogatni szeretnének, legfeljebb elrettentő példaként szabadna közszemlére tenni.

Ha mindez nem elég, kapunk abortuszt igenlő groteszk képsorokat, egymáshoz érő gumimellbimbókat, párducmintás ruhában táncoló öreg banyákat és egy lovon diadalittasan ülő amazont is.

miley-cyrus-03.jpg

Amit tegnap még betegségként kezeltek, az mára a legmagasztosabb emberi tulajdonsággá vált, akik pedig ezt felvállalják, a legnagyobb hősök, a legőszintébb, legnemesebb emberi lények, akik évezredekig tartó indokolatlan elnyomást követően leginkább rászolgáltak a szabadságra.

Ezzel a süket dumával etet minket Taylor Swift is egyik legújabb klipjében (You Need to Calm Down), ahol minden homokos boldog és felszabadult, aki pedig ezt ellenzi, az egy visszamaradott ősbunkó, aki még a „homoszexualitás” szót sem tudja pontosan leírni.

taylor-swift-homo.jpg

Ha pedig egy nő mégis úgy dönt, hogy nő marad és ráadásul hagyományos módon férfit választ magának, akkor azt csakis egy másik rasszból érdemes megtennie (Lover). Nézzük csak, milyen boldogok ők ketten:

taylor-swift-lover-3-20.jpg

Valójában megállás nélkül sorolhatnánk a hasonló üzeneteket tartalmazó filmeket és videoklipeket. A létrontás nem állhat meg. A robotok, a pedofilok vagy az állatok például még koránt sem rendelkeznek olyan emberi jogokkal, mint ami az elborult liberális logika szerint megilletné őket.

Fehérellenesség antirasszista mázban – Zöld könyv kritika

zold-konyv-borito.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, megjegyezném, hogy a Zöld könyv alapvetően egy jó film. Jó film abban az értelemben, hogy jól van megírva és megrendezve, és ha eltekintünk a hibáitól, a benne rejlő, nem is annyira burkolt üzenetektől és a rasszizmus halálosan unalmas témájától, egy már-már szívhez szóló történetet láthatunk két teljesen különböző emberről, akik kezdeti idegenkedésük ellenére örök barátra és kiegészítő társra lelnek egymásban.

green-book-1.jpg

De miért is kellene nekünk ezektől a hibáktól és manipulatív üzenetektől eltekinteni? Főleg egy olyan korban, amelyben mindenki oly előszeretettel siránkozik jogainak és rég elveszett vagy talán soha nem is létező „emberi méltóságának” sérülése miatt. Merthogy ez a film tipikus példája a fehér heteroszexuális férfiak elleni támadásnak, sőt az is egyértelmű, hogy Oscar-díjat sem a jó rendezés miatt nyert elsősorban: manapság a fehér férfi megalázó, sztereotip ábrázolása az egyik befutó téma Hollywoodban. Az általunk is kritizált A víz érintése is ugyanennek az üzenetnek köszönhetően gyűjthette be egy évvel korábban a legjobb filmnek járó elismerést.

green-book-3.jpg

A történet arról szól, hogy egy gazdag, művelt és tehetséges néger zenész felfogad egy olasz felmenőkkel rendelkező, pénzügyileg megszorult, talpraesett, de suttyó fehér kidobót az Egyesült Államok déli részén tartandó turnéjára. A cím arra utal, hogy annak idején egy „Zöld könyv” elnevezésű katalógusban gyűjtötték össze azokat a közintézményeket, ahová négerek is betehették a lábukat. A néger zonogorista megaláztatások sorát is vállalva látogatja az extrán rasszista déli államokat, hogy harcoljon fajának egyenjogúságáért.

green-book-5.jpg

Megható történet, csakhogy egy mélyebb síkon teljesen mást sugall a film. Mégpedig azt, hogy a fehér ember rasszista és kirekesztő. Ráadásul együgyű fajankó módjára, zsigerből, minden alapot nélkülözően, a primitív majomember színvonalát súrolóan rasszista és kirekesztő. Vagyis a film, számos hasonló témájú kortárs alkotással egyetemben azt üzeni, hogy a faji, nemi és egyéb megkülönböztetések kizárólag gyűlöleten, butaságon, elfogultságon vagy visszamaradottságon alapulhatnak. És kész, nincs kivétel. Egészséges, higgadt, kimért, objektív, gyűlölettől és elfogultságtól mentes megkülönböztetésről szó sem lehet. Észrevenni valakin azt, hogy nem olyan, mint én, és ebből következően arra az elhatározásra jutni, hogy nem szeretnék közösködni vele: ez a libsik szerint csak haragból és elvakultságból következhet. Szerintük a – mindennapi élethez egyébként szükségszerűen hozzátartozó, és valójában még általuk is bőven gyakorolt, csak éppen nem beismert – megkülönböztetés a primitivitás netovábbja.

green-book-7.jpg

Lássunk néhány jelenetet a filmből a fehérek negatív diszkriminációjára: 1) A fehér emberről már a film elején kiderül, mennyire érzéketlen más rasszba tartozók érzései iránt, amikor a főszereplő véletlenül néger szerelőket hív a házhoz. A több órás munkát követően is virágillatú, ápolt és jól nevelt néger melósokat a felesége üdítővel kínálja. Ezeket a poharakat a bizonyára gyerekkorától elvakult előítéletre nevelt Tony egyből a kukába hajítja. 2) A fehér – és mindezek tetejébe vallásos (fúj!) – férfi ellop egy jelentéktelen ásványt egy útszéli árustól. A négernek kell rászólnia, hogy tegye vissza. – Hát igen, ezt a jelenetet sem fordítva képzelnénk el a valóságban. 3) A túlsúlyos, igénytelen fehér ember csak a hasára tud gondolni. Úton-útfélen tömi a fejét mindenféle szemétkajával, és még a feleségének írt levelekben is csak arról képes beszámolni, mit evett aznap. 4) Sőt, csoda, hogy egyáltalán írni tud, nem hogy szépen fogalmazni, ezért egy ponton túl már a mély érzésű, előkelő, művelt néger diktálja neki a szívhez szóló sorokat, amiket, mi sem természetesebb, meghatottságtól könnyezve olvasnak fel egymásnak az otthoniak. 5) A fehér ember szemetel is. Milyen jó, hogy ilyen esetekre is ott van egy bölcs és felelősségteljes néger a háta mögött, aki figyelmezteti tudatlanságából és felszínességéből fakadó baklövéseire! 6) A fehér ember annyira műveletlen, nemhogy a komolyzenét nem ismeri, de még Chopin nevét sem tudja rendesen kimondani („Dzsópen”). Amikor pedig lehetősége lenne a néger zseniális játékát végighallgatni, inkább kimegy kockázni a többi tahóval. 7) Mindezek tetejébe még azt sem tudja, mi illendő, és mi nem: ez a sutyerák képes visszatenni a tálcára az ennivalót, amibe már beleharapott. 8) Természetesen a többi fehér ember is a nap huszonnégy órájában rasszistát játszik. Ugyan valamiféle különös sznobizmusból meghívják játszani a négert, de a fehéreknek fenntartott mosdót és éttermet már nem engedik, hogy használja. A ruhaboltos megtiltja, hogy felpróbáljon egy öltönyt. A rendőrök is folyton kipécézik maguknak, megverik, pusztán a bőrszíne miatt, sőt, nem is a bőrszíne, hanem a tehetsége és a zsenialitása miatt, ami nekik akkor sem lenne, ha belegebednének. És még azt is megakadályozzák, amikor éppen a Coca-Cola legújabb magyarországi reklámjához tart főpróbát egy másik férfival – csak hogy a hülye is értse, mennyire halmozottan kirekesztett és megbélyegzett személyről is van szó.

green-book-2.jpg

Ez a film tipikus példája annak, miként lehet egy a barátságról és a kiközösítettség elleni küzdelemről szóló kedves sztorit felhasználni a fehér ember megalázó ábrázolására. Bántó a fehérek bemutatása, akik egytől-egyig ostobák, gyűlölködőek és fejlődésben visszamaradottak. Lenéző, álságos és fájdalmasan egydimenziós a kor ábrázolása is, amiben a szereplők jellemét és mindennapi életét mintha a szemellenzős rasszizmuson kívül semmi sem határozná meg. És rosszhiszemű a film a nézővel szemben is, mert a hatvanas éveket egyedül a rasszizmus szemüvegén keresztül engedi láttatni – mintha más szempontok nem is lennének érvényesek mindaddig, amíg az adott karakter vagy történelmi esemény át nem megy korunk hiperérzékeny rasszizmusszűrőjén. A Zöld könyv a mai fehér emberben tudat alatt szükségtelen szégyenérzetet, bűntudatot és megfeleléskényszert ébreszt. Burkoltan olyan vélt történéseket kér számon a nézőn, amikhez személy szerint semmi köze, és amiket eleve egyoldalúan, elfogultan, a valóságot eltorzítva tár a néző elé. Mindezek tetejébe a négereket nemhogy egyenjogúnak, hanem egyértelműen magasabb rendűnek állítja be, ami a történetben annak ellenére is fennáll, hogy a szereplők kölcsönösen tanulnak egymástól. A két főszereplő első találkozása szimbolikusan összegzi is nekünk a két rassz készítők által sugallt hierarchiáját. A néger a mérhetetlen erkölcsi magaslatok trónján ül, királyi köntösben, drága ékszerekkel a nyakában. Vele szemben a buta fehér ember egy szinttel lejjebb, közönséges fotelben ülve, átlagos öltözékben próbálja bambán követni előkelő vendéglátójának kincset érő szavait. Aki nem hiszi el, hogy ez egy – legalább részben – fehérellenes film, képzelje csak el, milyen reakciót szült volna bizonyos körökben a Zöld könyv, ha fordított szereposztásban kerül bemutatásra.

green-book-6.jpg

Egyenlőség nincs a világban. Úgy látszik, ezt még a liberálisok is tudják. Számukra ugyanis a néger összességében: mégiscsak többet ér. Tényleg ez lenne a legjobb megoldás a világban tapasztalható vélt vagy valós társadalmi problémák megoldására? Ha arra nem is, a díjak bezsebeléséhez pont elegendő.

A Coca-Cola ügyhöz

coca_cola_3.png

Öröm látni, hogy a magyar társadalom tekintélyes hányada számára még létezik egy ingerküszöb, amit átlépve a normalitás ellenesség maximális fokozatra kapcsolt hittérítői, még ha csak gondolati szinten is, ellenállásba ütköznek. Új magyarországi reklámhadjáratában a Coca-Cola az úgynevezett „másság” elfogadására buzdít. „Love is love”, állítja megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal a cég filozófiai magaslatokban szárnyaló kampánystábja, vagyis „szerelem és szerelem között nincs különbség”, anélkül, hogy egy másodpercnyi időt adnának a metróaluljáró mozgólépcsőjén félig öntudatlanul a plakátra pillantó gyanútlan járókelőnek, hogy feltegye a kérdést: Tényleg? Love is love?

cocacola01.jpg

E logika alapján a sült krumpli az sült krumpli, mindegy, hogy ahhoz a McDonald’s-ban kapható, a krumplival csak távoli rokonságban álló, íztelen és egészséget nem kímélő, szottyadt sárga rudacskák formájában jutsz hozzá, vagy egy nívós étterem igényesen elkészített és tálalt, tápláló és ízletes ételeként. A nő az nő, mindegy milyen a kinézete; az ürítés az ürítés, még ha közterületen is történik; hovatovább, a kóla az kóla, nem számít, hogy az a titkos recept alapján készülő – véleményem szerint messze túlértékelt – Coca-Colához, vagy a CBA házilag összetákolt cukros löttyéhez hasonlatos. E logikát követve a börtönből most szabadult negyvenéves pedofil hétéves Mariska iránti szerelme is ugyanolyan szerelem. De a sorozatgyilkos ölés iránti szenvedélye, vagy a transzgender palotapincsik iránt vonzódó, magát félig űrlénnyé átoperáló, emberhez még éppen hogy hasonlatos létező szerelme sem különb annál, mint ami Rómeó és Júlia közt életre kelt.

67951035_2471675926223109_6901495949084852224_n.jpg

A Coca-Cola és a hasonszőrű erkölcscsősz nagyvállalatok látszólag a szebb és jobb jövő érdekében, a társadalom iránt érzett kenetteljes felelősségtudatuk jegyében osztanak meg velünk ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem olyan régen a Telekom is hasonló húrokat pendített meg – puszta jóindulatból, természetesen.) Ezek az emberi elmébe alattomos módon beszivárgó mantrák azonban („love is love”; „zéró cukor, zéró előítélet”) távolról sem olyan bölcsek vagy megalapozottak, és távolról sem olyan hasznosak a társadalom számára, mint azt egyesek gondolnák – főleg, ha ezek, a cég szándékait tükrözően, nem-tudatos énünk homályos, átgondolatlan közhelyei maradnak csupán. „Szeressük a másikat”, „mindenkit fogadjuk el olyannak, amilyen” – szép tanácsok ezek, kár, hogy éppen az nem tartja be, aki mondja. Vagy talán szeret minket a Coca-Cola, amikor a nemekkel kapcsolatos természetes felfogásunk miatt ítél el és bélyegez meg bennünket? Ki kérte, hogy nevelje és burkolt megrovásban részesítse a magyar embereket, csak mert azok nem e globális nagyvállalat meglehetősen átlátszó és álszent érdekeit vagy nézeteit képviseli?

roberta01.png

Tudjuk, nehéz egy ilyen kis országnak ezekkel az óriáscégekkel hadakoznia, akik a jelek alapján hagyományos értékeink maradéktalan elpusztításának küldetését talán még a profitszerzésnél is előrébb valónak tartják. Amit meg lehet tenni a plakátok eltávolítása érdekében (bár azt mondhattam volna: a Coca-Cola eltávolításának érdekében), azt viszont meg kell tenni. És akkor még nem is szóltunk a többi reklámról és filmről, tévéműsorról és könyvről, rendezvényről és fesztiválról, amelyek kisebb-nagyobb mértékben, többé vagy kevésbé felháborító módon ugyanezt a missziót képviselve igyekeznek országunk és hagyományunk még megmaradt bástyáit minél több ponton meglazítani.

Ha érdekelnek hasonló eszmefuttatások,
kövesd a YouTube csatornánkat: