A madár az ász

Médiavadász

A világítótorony – Amikor lelibben a hétköznapok fátyla

2020. május 26. - MédiaVadász

a_vilagitotorony.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Az utóbbi években mintha megszaporodott volna azoknak a filmeknek a száma, amik különféle megközelítésekből a világítótorony szimbóluma köré építették történetüket. Ennek egyik oka, hogy mostanság sokak fantáziáját beindította egy 1900-ban történt furcsa eset, amikor három világítótorony-őr nyomtalanul és azóta is megmagyarázatlan körülmények között eltűnt a Skóciától északnyugatra fekvő Eilean Mór szigetéről. De vélhetően nem kizárólag ez az eset az, ami a készítőket megérintette. A távol eső, magányos szigeteknek és a belőlük függőlegesen kiemelkedő hatalmas tengeri útjelzőknek önmagukban is elég nagy szimbolikus erejük van ahhoz, hogy jó sztorikhoz adjanak alaphangot. Fény az óceán felett (2016), The Lighthouse (2016), Az eltűntek (2018), Cold Skin (2017). Az elmúlt néhány év felhozatalának némelyikéből ki lehetne emelni kisebb-nagyobb pozitívumokat. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy például az utóbbi története, miután a toronyőrök a környékbeli démonfajzatokkal kezdenek el közösülni, eléggé megnehezíti az értékes elemek megtalálását. De összességében egyik sem volt képes megidézni azt a hangulatot, amire Robert Eggers Világítótornya (2019) volt képes. Egyik sem tudott olyan merész lenni és olyan mélyre ásni a jelenlévők lelkivilágát és közvetlen átéléseit illetően, mint ez az eddig mindössze két nagyjátékfilmet magáénak tudó rendező. Egyik sem tudta az ihletettség szükséges fokát elérni, vagy a rejtély és a misztérium olyan szintjét megütni, ami e szavak eredendő értelméhez közelítenének.

Csónakkal szárazföldet érő csecsemő, mellette egy hulla; kinccsel megrakott csónak, mellette szintén egy félholt alak, ki tudja, honnan fújta őket ide a szél; eddig ismeretlen idegen lények éjszakai inváziója. Itt egy kis titok, ott egy kis sejtelem, de nem kapjuk meg, amiért képzeletben ezekre a szigetekre látogattunk. Minden rejtély és megpróbáltatás ellenére ezekben a történetekben túlságosan is megrekedünk a megszokott hétköznapi élet talaján. A világítótorony más tészta. A világítótorony már kezdő képsoroknál hallatszó rettenetet ébresztő búgása is arra figyelmeztet, hogy a szigetre lépők egyúttal egy veszélyes határátlépésre is vállalkoznak. Az úgynevezett józanész, az úgynevezett normális élet határának átlépésére. A külvilágtól való reménytelen elvágottság, a remeteszerű elszigeteltség, az egyre erősödő vihar, az egyre magasabbra csapó hullámok fenyegető közelsége és az erre egyedül adható logikus reakció, a töménytelen vedelés ebben a történetben egy másfajta valóság betöréséhez teremt alkalmat. Szereplőink életébe lassacskán beszivárog a mítosz valósága. Átkot hozó sirályokat, partra vetett, egyszerre elemi vonzalmat és elemi borzalmat ébresztő sellőket látunk, hőseinkben pedig egy-egy pillanatra mintha a haragvó Poszeidón és a vesztébe rohanó Prométheusz archetípusait vélnénk felfedezni. Őrület? Mondod te. Őrület annak, akinek csak egy valósága van, az, amelyikben a heti ötnapnyi és a napi nyolcórányi robotolás a fő viszonyítási pont. Más azonban ezt a mítosz beszivárgásaként is megélheti, földöntúli erők pillanatnyi testetöltéseként, az ember mélyén rejlő ősminőségek felszínre bukkanásaként.

Az alkotás egyik különlegessége, hogy a filmbéli szimbólumok nem csupán utalnak valamire, hanem közvetlenül meg is jelenítik azt, amire utalnak. Vajon miért nem engedi a kapitány Thomas Howardot a fény közelébe? Miért bámulja egész éjszaka kéjtől megrészegülve a világítótorony lámpását? Mert amit ő lát, az már valami több. Már nem a tengeri utazók útjelzője, már nem pusztán a remény jelképe vagy a hagyomány átadásra váró és minden körülmények közt megőrzendő lángjának metaforája. Amit lát, az isteni fény, az isteni tudás, az isteni tűz maga. Amit emberi síkon egy mogorva, parancsolgató, fingorászó vénember és egy zavaros múltú fiatal közti kicsinyes hatalmi harcnak látunk, az a mélyebb síkokon az égi tűz ellopásának drámája, az égi birodalmakba érdemtelenül bejutni kívánó titáni létező tragédiája. Ez az isteni hatalmak dinamikus hömpölygése az esendő és halandó emberi élet hátterében.

Eggers már A boszorkány (2015) című filmjével is megmutatta, hogy különös érzékenysége van a mítosz iránt. Ahelyett, hogy a megszokott egysíkú hozzáállást majmolva a puszta babona körébe sorolná a boszorkányokat, a sötét misztériumokat, a mitikus alakokat vagy a vallásos elragadtatás élményét, a művészet eszközeivel megpróbálja értelmezni és elhelyezni, beolvasztani azokat az általános emberi élet folyásába. Az úgynevezett normalitás és józanész hamar semmivé foszlik, ha étlen-szomjan botladozol egy elhagyatott sötét erdőben, ha bizonytalan időre egyedül maradsz egy magányos szigeten vagy ki tudja, hány méteres hullámok csapnak át a fejed felett. Ilyenkor a brit tudósok agymenéseibe vetett hited már nem segít, ekkor a tévében és az interneten hallott filléres bölcsességek kritikátlan visszaböfögése már szart sem ér. Amikor a lenyugvó nap megnyúló árnyai behabzsolják a mindennapokba vetett bizonyosságodat, innen-onnan összelopott világnézeteddel már semmire sem mész.

De azért érdemes tudatosítani, hogy amikor ezek megszűnnek, valami fel is tárul. Valami nagyon nem hétköznapi, ami valóban könnyen okot adhat a bukásra és az őrületre. Egyeseknek viszont, a nagyon keveseknek ez egy belépő is lehet. Belépő egy magasabb rendű valóságba, lehetőség egy újfajta létátélés magvalósulására, alkalom egy testet-lelket átformáló újjászületésre és a világítótorony által megtestesített titokteli fény befogadására. Eggers ennek a misztériumteli valóságnak a határait kapargatja eddigi két filmjében. Remélhetőleg a további munkái is a megkezdett nyomvonalon haladnak tovább.

A Rockefeller Alapítvány tíz évvel előre megjósolta a járványt és annak következményeit

20170320david-rockefeller3.jpg

A jelenlegi világjárvánnyal kapcsolatos intézkedésekkel összefüggésben érdemes szem előtt tartani azt a különféle nyilatkozatok vagy „elszólások” alapján felderített, némelyek számára teljesen magától értetődő tényt, hogy bizonyos körök határozott tervekkel rendelkeznek azzal kapcsolatban, miképp kellene kinéznie a jövőnknek. Ebből a szempontból különösen érdekes vagy még inkább megbotránkoztató adalékot nyújt egy 2010-ben megjelentetett tanulmány, amit a Rockefeller Foundation, a világ egyik legbefolyásosabb családjának alapítványa tett közzé, melyben konkrét forgatókönyveket dolgoztak ki az emberiség következő évtizedeire vonatkozóan.

A nyilvánosan elérhető dokumentum négy forgatókönyvet ismertet. Közös bennük, hogy mindegyikük az újabb technológiai forradalom következtében kialakuló társadalmi helyzet feltérképezésével foglalkozik: egy gépektől függő, internetre kapcsolt, mesterséges intelligencia uralta világot vetít elénk. A különbség csupán abban érhető tetten, milyen társadalmi keretek közt fog mindez megvalósulni. A négy lehetőség külön címet is kapott:

  • Lock Step (Szigorú ellenőrzés);
  • Clever Together (Együtt, okosan);
  • Hack Attack (Labilis rendszer);
  • Smart Scramble (Megfontolt haladás).

Érdemes lenne megvizsgálni, mi az oka annak, hogy a tervezők egyetlen olyan forgatókönyvet sem tudnak vagy akarnak elképzelni, ahol a legmodernebb technológia nem kap központi szerepet. Ami viszont most minket kiemelten foglalkoztat, hogy a COVID-19 okozta világjárvány miatt meghozott világszinten összehangolt intézkedések alapján úgy tűnik, a háttérerők vezetői mostanra kiválasztották a számukra legszimpatikusabb megoldást. Karantén, kijárási tilalom, drónos megfigyelés, hőkamerák beiktatása, közösségek szétszakítása, a szigorítások bizonytalan idejű fenntartása – mindez arra utal, hogy, a dokumentum fogalomhasználatánál maradva, a Lock Step (Szigorú ellenőrzés) bevezetésének küszöbén állunk.

lock_step.png

Azonban a teljes anyag elolvasása alapján az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket a különböző forgatókönyveket már évek óta próbálgatják a világ népességén, vélhetően azzal a szándékkal, hogy kipuhatolják, melyik vagy melyek egyvelege bizonyul a legműködőképesebbnek. A négy terv mindegyike egy sajátos krízishelyzethez kapcsolódik, amelyekre mi is jól emlékezhetünk az elmúlt évekből. A Clever Together (Együtt, okosan) technológiai újításait klímakatasztrófákra reagálva vezetik be (lásd 2019-es agresszív klímapropagandát). A Hack Attack (Labilis rendszer) technológiai kibontakozását szintén természeti katasztrófák és globális terroresemények indítják be (lásd az elmúlt évek terrorizmussal kapcsolatos híreit: ISIS, tömegbe hajtások, iskolai lövöldözések stb.) A Smart Scramble (Megfontolt haladás) technológiai fejlődése egy hosszú gazdasági összeomlástól válik függővé (lásd a 2008-as és a várható 2020-as gazdasági összeomlást).

rockefeller_alapitvany_dokumentuma-01.png

A dokumentum magyar címe: Forgatókönyvek a technológia jövőjére és a nemzetközi fejlődésre vonatkozóan (Scenarios for the Future of Technology and International Development)

A Lock Step (Szigorú ellenőrzés) bemutatásához egy külön kis történetet is kitaláltak. Alább ebből fordítottunk le részleteket. A sorok olvasása során két dolgot érdemes figyelembe venni: az egyik, hogy 1) ezek a forgatókönyvek folyamatos módosulás alatt állnak, ezért nem minden részletben egyeznek a ténylegesen megtörtént eseményekkel, illetve 2) a fentebb említett négy forgatókönyv (amiből ezúttal csak egyet ismertetünk) nem feltétlenül zárja ki egymást, azok között lehetnek átfedések:

2012-ben megérkezett a világjárvány, amire a föld lakói egy ideje már számítottak. A 2009-es H1N1-gyel ellentétben ez a vadlibáktól származó influenzavírus-törzs rendkívül fertőző és halálos volt. Még a legfelkészültebb országokat is azonnal túlterhelte az egész világra lecsapó vírus, amely az emberiség közel 20 százalékát megfertőzte és hét hónap alatt 8 millió ember halálát okozta, akiknek többsége egészséges, fiatal felnőtt volt. A pandémia a gazdaságra is lesújtott: az emberek és az áruszállítás nemzetközi forgalma leállt, ami megbénította az olyan iparágakat, mint a turizmus, az ellátás globális láncai pedig elszakadtak. A leállás még helyileg is érzékelhető volt. A normális esetben nyüzsgő boltok és irodaházak hónapokra kiüresedtek – szinte sehol egy vásárló vagy alkalmazott.

A járvány az egész földön végigsöpört. Aránytalanul nagy számban haltak meg Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Közép-Amerikában, ahol a hivatalos intézkedések hiánya miatt a vírus futótűzként terjedt. Jóllehet, a fejlett országokban is nehézségeket okoztak a szigorítások. Az Egyesült Államok repülést illető kezdeti laza intézkedése felgyorsította a vírus terjedését, nemcsak odahaza, hanem szerte a világon is.

Néhány ország azonban sokkal kiemelkedőbben teljesített – például Kína.

A kínai kormány gyors szigorításai, valamint az összes állampolgárt érintő kötelező karantén szorgalmazása, továbbá a határok azonnali és majdhogynem hermetikus lezárása milliók életét mentette meg. Ezzel a vírus terjedését a többi országhoz képest jóval hamarabb állította meg, aminek köszönhetően a járvány utáni újraindulás is előbb következhetett be.

Nem Kína kormánya volt az egyetlen, amely szigorú intézkedéseket alkalmazott az állampolgárok megvédelmezése érdekében. A járvány ideje alatt a világ nemzeteinek vezetői megerősítették hatalmukat, megszorításokat alkalmaztak, elszigetelésre irányuló intézkedéseket hoztak.

Kötelezővé tették a maszkok használatát és testhőmérsékletet mértek, ha valaki forgalmas helyekre, például vasútállomásra vagy bevásárlóközpontba akart belépni.

Ez a központosított berendezkedés még a járványt követően is fennmaradt, az állampolgárokat és azok viselkedését továbbra is megfigyelték, sőt az ellenőrzés csak fokozódott. Annak érdekében, hogy megvédjék magukat a növekvő globális problémákkal szemben – világjárványok, nemzetközi terrorizmus, környezeti katasztrófák, szegénység megnövekedése – a vezetők még nagyobb hatalmat ragadtak magukhoz.

Eleinte a központosítottabb világ elgondolása széles körű elfogadást és támogatást vont maga után. Az állampolgárok készséggel lemondtak szabadságuk és magánéletük egy részéről a nagyobb biztonságért és stabilitásért cserébe.

Az emberek sokkal jobban tolerálták, sőt, egyenesen lelkesedtek a központi irányításért és felügyeletért, a vezetőknek pedig nagyobb terük volt bevezetni olyan rendeleteket, amiket szükségesnek tartottak. A fejlettebb országokban a fokozott ellenőrzés sok formát öltött: például minden állampolgár biometrikus azonosítót kapott, az olyan iparágakban pedig, melyek stabilitásának kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az adott országban, további szigorításokat vezettek be. Az új szabályokhoz és megállapodásokhoz való kényszerű igazodásnak köszönhetően a fejlett országokban lassan, de biztosan visszaállították a rendet, és ami nagyon fontos, a gazdasági növekedést. (18–19. o.)

A terv néhány pontban eltér a valóságtól, viszont nagyon sok hasonlóságot is mutat azokkal az intézkedésekkel, melyeket a koronavírus miatt bevezettek. Akárhogy is legyen, egy bizonyos: ennek a tervnek a megléte egy újabb bizonyítékkal szolgál arra, hogy a járvány nem oka, csupán ürügye a most várható, de már régóta előkészített társadalmi átalakulásoknak.

Látogass el videócsatornánkra:

A Microsoft és az okkultizmus kapcsolata

microsoft-publie-et-supprime-une-pub-avec-l-occultiste-marina-abramovic.jpg

Oldalunkon több ízben is vizsgáltuk az okkultizmus és a modern technológia egyre nyilvánvalóbban kirajzolódó kapcsolatát. A legújabb adalék Marina Abramović és a Microsoft névre hallgató, mindenki által jól ismert óriáscég együttműködéséhez köthető. A bizonyos körökben nagy népszerűségnek örvendő 74 éves „performanszművész” az utóbbi évtizedekben számos olyan „művészeti” alkotást és fellépést tudhatott magáénak, amit néhány évszázaddal korábban még egyértelműen a boszorkányság és a sátánizmus körébe soroltak volna. A „szabad művészi önkifejezés” jegyében alkotó Abramović egy vödörnyi disznóvérrel írt szöveget egy nagy fehér falra, hat napot és éjszakát töltött el rothadó tehénlábszárakból felépült dombon ücsörögve, órákon keresztül sikált és ölelgetett emberi csontvázakat, hogy csak a legdurvábbakat említsem a további önkínzó, beteges, okkult hangulatot sugalló performanszai közül. Kétségtelen, hogy az ilyesfajta megnyilvánulások nagyfokú kitartást és lélekjelenlétet követelnek, ahogy az is, hogy ezek általában túlmutatnak a közönséges alkotás folyamatán. Abramović esetében minden bizonnyal rítusvégzésről van szó, amik az emberben rejlő démoni minőségek megidézésével állnak összefüggésben.

low-balkan-baroque.jpg

2020. április 10-én, vagyis ez év nagypéntekén (vélhetően ennek a dátumnak is jelentősége van) a Microsoft egy videót tett közzé, amiben a Hololens 2-t, egy az úgynevezett „mixed reality” megtapasztalását lehetővé tevő termékét reklámozta. A szemüveget felvéve az ember egyszerre látja a saját hétköznapi valóságát és olyan virtuális elemeket, amik ténylegesen nincsenek ott, mégis azt a képzetet keltik, mintha jelen lennének. A terméket magával Abramović-csal reklámozzák, akit hosszú munkálatok során digitálisan lemodelleztek és rekonstruáltak. A videóban, amit a megtekintők nagy felháborodása miatt egy héttel később a cég hivatalos csatornájáról töröltek is, Abramović arról áradozik, mennyire csodálatos, hogy olyasmit hozott létre, ami örökké fennmarad, szerinte ez a halhatatlanság egyfajta megvalósulása. Rekonstruált személyiségével a nézők találkozhatnak, beszélgetést folytathatnak és megtekinthetik virtuális előadását. Egy másik videóban az egyik készítő alig tudja visszatartani lelkesedését, mennyire csodásnak tartja, hogy a nézőknek a „művésznő” halála után is lehetőségük van a vele való találkozásra.

82237627_801427717036515_1517206496485702488_n.jpg

A készítők elmondása szerint kimondottan olyan különleges előadóra volt szükségük, aki képes elfeledtetni a nézővel, hogy amit látnak, azt a technológia segítségével észlelik (különös, hogy egy másik cég is ugyanígy gondolta, ők is ugyanezt a nőszemélyt kérték fel projektjükhöz). Az okkultizmus iránt intenzíven érdeklődő Abramović részvétele csak még jobban megerősíti azt az eddig is fennálló gyanút, miszerint a virtuális valóság és ennek különféle változatai összefüggésben állnak bizonyos mágikus, rituális praktikákkal, ahogy az is valószínű, hogy mindez a 19–20. századi szellemidézések egyfajta újra gondolt változatai. Abramović első „mixed reality” performansza a „The Life” (Az Élet) címet kapta. A részleteit nem ismerjük, de a körülményekből kiindulva előadása inkább tűnik egy meghívónak a zavaros spiritiszta szeánszok révén megszólított kísértetek élettelen valóságába.

Nézd meg legújabb videónkat:

Lázadás a szép új világ ellen

lazadas-var-03.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Vétel. Vétel. Van odakint valaki? Akadnak még e vészterhes időkben szemek, amik látnak? Akadnak még fülek, amik hallanak? Vannak még az önkéntes házi őrizetben sínylődő rémhír zabálók közt, akikben az éberség és az önálló gondolkozásra való képesség nem hunyt ki teljesen? Van még ott valaki, aki hozzám hasonlóan minden egyes sejtjében érzi a kénköves leheletű változás fenyegető közelségét? Jelezzetek! Ha akadna még olyan, aki ellenállna, ha maradtak még olyanok, akik nem kérnek az ő jövőjükből: adjatok életjelet magatokról. Hallassátok hangotokat, jelezzetek, szóljatok, amíg szólhattok, mert holnap talán már késő.

A világjárvány okozta káosz következtében egyre több helyről suttogják, hogy változás közeleg. Az eddigi rendszer, mindazzal együtt, amit szerettünk vagy még inkább gyűlöltünk benne, most, 2020 elején, kicsit talán korábban is, mint néhányan számítottunk erre, máris a világtörténelem szemétdombján találhatta magát. Némelyek diadalittasan, mások gyanakvóbban, óvatosabban, de szinte egyöntetűen egy új világ beköszöntét rebesgetik. Szerintem tévednek. Nagyon tévednek. Nem abban, hogy változásról vagy új világról beszélnek, hanem abban, hogy ezzel együtt egy rendkívül fontos dolgot elhallgatnak. Azt, hogy kezdetét vette egy háború: az utolsó és az elképzelhető legkegyetlenebb háború, amit már nem országok vagy birodalmak közt vezényelnek le, hanem egyenesen az ember ellen.

Használhatnám azt a szót is, hogy leigázás. Mert ez fog történni, ha a seggünkön ülve, kalickákká vált otthonainkból nézzük végig, ahogy a szemünk előtt valósítják meg a hollywoodi filmek gyerekkorunk óta belénk nevelt groteszk és beteges utópiáit. Túlzónak tűnő, kemény szavak ezek, mert kemény az is, ami a jövőre vonatkozó egyik lehetséges forgatókönyv szerint hamarosan várni fog ránk, ha nem vagyunk eléggé éberek. Míg mi a magunkra és másokra vigyázás indokával kisebb-nagyobb lakásainkba gyámoltalanul elvonulva ócska dalokat költünk arról, hogy „maradj otthon”, a látványosan központosított irányítás szerint intézkedő országok vezetői akadálytalanul és véleményünk megvitatása nélkül éppen egy új felvonáshoz rendezik be a díszleteket. Üzleteket zárnak be, gazdaságokat omlasztanak össze, kétes indokokra alapozva korlátlan időre karanténba száműzik a népet, mi meg csak pislogunk, mint a moziban. A veszélytelenségükre eddig meggyőző bizonyítékokat nem hozó 5G hálózatok agresszív terjeszkedésével, az utolsó fingásunkat is rögzítő keresőmotorok és applikációk finomra hangolásával, túrázókat és napozókat megfegyelmező drónok beiktatásával, arcfelismerő és test-hőmérsékletet vizsgáló kamerák beszerelésével, a mindennapos teendőink összes mozzanatának digitalizálásával nemcsak egy új világot alkotnak meg, hanem egyenesen el is lehetetlenítik a normális és természetes emberi élethez való minden jogunkat és lehetőségünket.

Ezért most titeket szólítalak meg. Titeket, akik hozzánk hasonlóan úgy látjátok, nem jó irányba mutatnak a mostani fejlemények. Egyikünk sem jós, nem tudhatjuk, pontosan mi fog történni. Nem tudhatjuk, hogy a járvány ténylegesen azt készíti-e elő, amire gondolunk. Azt viszont tudjuk, hogy mit nem akarunk. Nem akarjuk sem Orwell, sem Huxley, sem Spielberg fikcióit megvalósulni látni. Nem akarunk a modern technológia szabadjára engedett gólemének rabszolgáivá válni. Nem akarunk bizonytalan eredetű vakcinákat, applikációkat, amik sípolnak, ha két méterre megközelítünk valakit, testünkbe épített csipeket vagy virtuális istentiszteleteket. Nem akarjuk a természettel és embertásainkkal való közvetlen kapcsolatunkat elveszíteni.

Ezért egy új mozgalomba invitálunk titeket. Egy mozgalomba, amely ha a fennálló törvények és szabályok áthágására nem is buzdíthat, az emberi ostobaság és a világ irányítóinak jövőnkkel kapcsolatos elmebeteg elképzelései elleni lázadást meghirdetheti. Egyszerű laikus vagy, aki valahol érzi, hogy nincs minden rendben a világgal? Itt a helyed. A modern technológia valamelyik ágazatának szakértője vagy, de tudod, hogy mindez nagyon is a visszájára sülhet el? Oszd meg meglátásaidat! Humán területen dolgozol, és látod, miképp rontja meg gyökeresen a gyerekek fejlődését vagy az ember tudatos önreflexióját a kütyük jelenléte? Hallasd hangodat! Orvos vagy, és látod, hogy a vírus kapcsán miképp machinálnak a számokkal? Szólj, szólj, amíg lehet. Továbbra is hagyományos úton ismerkednél, vagy szeretnéd, hogy gyermekeid egy viszonylag normális környezetben nőhessenek fel? Légy részese ellenállásunknak, és tegyél velünk együtt aktívan, elsősorban építő jellegű diskurzusokon keresztül azért, hogy elkerüljük azt a világot, ami talán még annál is nagyobb szörnyűségekkel kecsegtet, mint amekkorával mostanában riogatnak bennünket a járvány kapcsán szüntelen a médiában.

A mozgalomhoz csatlakozva a következő alapvető pontokat érdemes figyelembe venni:

  1. A lázadás a jelen kontextusban nem azt jelenti, hogy kukákat borogatunk és belekötünk a rendőrökbe, hanem azt, hogy józanul és tudatosan vizsgáljuk a körülöttünk zajló eseményeket, és határozott nemet mondunk mindarra, amit alapos mérlegelést követően testi és lelki épségünk vonatkozásában károsnak ítéltünk meg.
  2. A mozgalom két legfőbb jelszava a tudatosság és a szabadság, melyek egyik legnagyobb ellenségének és kerékkötőjének a jelen körülmények között a legmodernebb technológiát tekintjük, illetve azokat a döntéshozókat, akik ész nélkül vagy éppen valamilyen hátsó szándékkal ezeknek erőszakos terjesztéséhez járulnak hozzá.
  3. Az előbbi pontból kifolyólag a mozgalom kiemelt céljának tartja, hogy korunk körülményeihez képest minél jobban visszaszorítsuk a mindennapi életünkből a modern technikai eszközök használatát. Ez nem azt jelenti, hogy a pattintott kőkorszak tankönyvekből jól ismert bamba előembereivé kellene korcsosulnunk, vagy tűzrakó kiscserkészekké kellene válnunk, hanem azt, hogy minimalizáljuk az életünkben azokat a dolgokat, amikre jobban megnézve, nincs is annyira nagy szükségünk, illetve társadalmi szinten elutasítsuk azokat az újításokat, amelyek láthatóan már nem annyira az élet megkönnyítését, sokkal inkább az emberi önállóság feletti technológiai hatalomátvételt szolgálják.
  4. A mozgalom tagjai tudják, mennyire kiemelt jelentőségű a személyes, élő, közvetlen kapcsolatok ápolása. Az emberek karanténban való elszigetelése, ha a jelen helyzetben indokoltnak is tűnik, nem válhat társadalmi normává. Az élő találkozások és fizikai érintkezések kiemelt fontossággal bírnak az egyén lelki-szellemi fejlődését illetően, amit semmilyen elsőre logikusnak tűnő alternatíva sem tud helyettesíteni.
  5. Végezetül, a mozgalom tagjai tisztában vannak vele, hogy azok, akik az új rendszer kiépítésén munkálkodnak, nagyon is számolnak egy ilyesfajta ellenállással, és stratégiákkal rendelkeznek arra vonatkozóan, miképp térítsék le az útjáról vagy vegyék át felette az irányítást. A mozgalom követője ezért minden olyan törekvésre gyanúval tekint, amelyek a most felsorolt pontok jelentőségét kisebbíteni akarnák, és olyan korunkban divatos deviáns eszmékkel akarnák felhígítani, amik a technológiai kibontakozástól független utakon már eddig is az emberiség megrontásának irányába mutattak.

A további pontok és részletek megvitatása már rajtatok is múlik. Megtettük az első lépést, most rajtatok a sor.

#nemkérünkajövőtökből
#lázadásaszépújvilágellen

Madonna és a koronavírus – Egy furcsa egybeesés

madonna-01.png

Madonna a Tel-Avivban megrendezett 2019-es Eurovíziós Dalfesztiválon előadott közel tízperces performanszának elején fekete ruhában, fején csuklyával jelenik meg (lásd ezzel kapcsolatos videónkat). Az énekesnő és az őt körülvevő, hasonló öltözékben jelenlévő, gregorián stílusban éneklő társai azt a benyomást keltik, mintha egy sötét szekta rituáléján lennénk. Madonna ezt követően felfedi kilétét: egyik szeme el van takarva, fején pedig korona van. Szemén és mellkasán az „X” jele van, háta mögött vörössel egy halálfejhez hasonlatos alakzat. Madonnát az előadás közepén gázálarcos alakok veszik körül. Az énekesnő egyesével megöli őket, közben különös monológot intéz feléjük:

„Olyan naivak! Azt hiszik, nem tudunk a bűneikről. Hogyne tudnánk! Csak még nem szántuk rá magunkat a cselekvésre. A vihar nem a levegőben van, hanem bennünk. Szeretnék neked mondani valamit szeretetről és az egyedüllétről. De már késő. Nem hallod a csuklyád alól, hogy feltámadt a szél?”

A jelenet végén pedig fúj egy nagyot a levegőbe, aminek következtében mindenki elpusztul. Madonna ezt követően egy lepusztult világban arról énekel:

„Nem mindenki éli meg a jövőt, nem mindenki tanul a múltból, nem mindenki léphet be a jövőbe, nem mindenki marad életben.”

Az életben maradtak az előadás végén bebocsátást nyernek a jövőbe, egy paradicsomszerű valóságba.

Van tehát egy koronában megjelenő, a halált megtestesítő szereplőnk, aki körül néhány alak olyan maszkot hord, mint amit sokak hordanak a mostani járvány idején is, és valamiféle viharról beszél, ami hamarosan feltámad, amit nem fog mindenki túlélni. Elképzelhető, hogy mindez a koronavírus jelenségének előrejelzése?

Kapcsolódó videónk:

A világjárvány fogságában – Kérdések, amiket fel kell tenned a koronavírussal kapcsolatban

koronavirus.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Koronavírus. Olyannyira ez a kérdés tematizálja most a közgondolkozást, hogy kénytelenek vagyunk mi is hozzáfűzni néhány dolgot a helyzethez. De le kell szögeznem, annyira sokismeretlenes egyenlet ez a jelenség, hogy a legtöbb dologgal kapcsolatban nem igazán van lehetőségünk biztosat állítani. Kérdéseket viszont feltehetünk. Mert ha válaszaink nincsenek is, a helyes kérdésfelvetések lehetővé tehetik, hogy legalább részben ne kelljen bamba szamárként végig pislognunk a most zajló és az ezzel összefüggésben bekövetkező jövőbeli eseményeket.

Az első kérdés, amit akkor is fel kell tennünk, ha a válasz kézenfekvőnek és teljesen evidensnek tűnik, hogy (1) létezik-e egyáltalán ez a vírus? Tudom, minden jel arra utal, hogy létezik. Mégis hogyan keltene ekkora pánikot az egész világon valami, ami nem is létezik? Jogos ellenvetés. Nem is azt mondom, hogy nincs vírus, hanem egyszerűen azt, hogy a legtöbben azok közül, akik a koronavírusról hallottak, csupán a médián keresztül találkoztak ezzel az egész világot rettegésben tartó láthatatlan entitással. Márpedig a média állításaiban sosem lehetünk teljesen biztosak. Lássuk be, a médiából értesülők közvetlenül sosem tapasztalták, sem magukon, sem a környezetükön a koronavírust. Valaki mondta, hogy valaki hallotta, hogy valaki látott ilyet. Vagyis ha egy elszigetelt falucskában élnénk, ahova nehezen jutnak el a hírek, vélhetően még a gyanú sem merülne fel bennünk, hogy most valami megváltozott a világban. Ennek ellenére egyáltalán nem állítom, hogy nincs vírus, vagy hogy ne tartsd be a javasolt óvintézkedéseket, és köpködj össze mindenkit, akivel találkozol az utcán. Mindössze arra akarok rávilágítani, hogy semmi sem vehető készpénznek, amiről közvetlenül nem tudunk teljesen meggyőződni. Még akkor sem, ha hivatalos személy képében tetszelgő öltönyös vagy fehérköpenyes emberek, komoly képet vágó híradósok vagy celebek számolnak be róla.

Egyébként anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnék le belőle, nem lehet nem észrevenni, hogy a járványt először felfedező és annak hírét elterjesztő, majd a kínai kormány által alaptalanul meghurcolt és elhallgattatott, végül a saját maga által felfedezett vírus áldozatává váló vuhani orvos esete mennyire hajaz a giccses hollywoodi katasztrófatörténetek forgatókönyveire.

A második kérdés, hogy ha létezik is a vírus, (2) indokolt-e ezeknek a világszinten összehangolt, viszonylag drasztikus intézkedéseknek – iskolák, templomok bezárása, határlezárás, kijárási tilalom stb. – a megtétele? Állítólag sok olyan vírus volt és van, ami az emberi életre hasonló vagy nagyobb fenyegetést jelentett, mint a koronavírus. De a kérdést másképp is feltehetjük: ha indokolt is ez a lépés, minek köszönhető akkor, hogy az utóbbi tíz-húsz évben felbukkanó, szintén széles körben elterjedő mikroszkopikus démonhadakkal kapcsolatban nem tettek ugyanígy? Nem azt akarom mondani, hogy nem látom értelmét a vírussal szembeni alapvető állami intézkedéseknek vagy az állammal való együttműködésnek, szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. A kérdés viszont akkor is adja magát: mi az oka annak, hogy ehhez látványosan másképp viszonyulnak? Amikor azt látjuk, hogy vigyorgó sztárok és politikusok szinte büszkélkedve „kámingáutolnak” fertőzöttségükről, majd kis idő elteltével tünetmentesen ki is jönnek a kórházból vagy a karanténból; vagy amikor azt halljuk, hogy szinte csak olyanok halnak bele, akik már nagyon idősek, és eleve rendelkeznek valamilyen betegséggel, határozottan az az érzésünk támad, hogy ez a jelenség valahogy nincs összhangban azzal a felhajtással, amit a hírekben tapasztalunk.

Ezzel kapcsolatban felmerül az a részletkérdés, hogy mennyire jogos a média részéről, hogy gigantikus, félelmet és undort keltő vírussejteket és hasonló célzatú felvételeket mutogatnak? Vagy hogy néhány száz fertőzött megjelenését követően az ábrákon az adott országot teljesen vörösre satírozzák, azt érzékeltetve, mintha a halál mérgező leheletének gyakorlatilag már a teljes lakosság áldozatul esett volna? A NASA ugyanezt csinálta különben az ausztráliai erdőtüzekkel kapcsolatban is: olyan térképet tett közzé, mintha szó szerint az egész kontinens lángokban állna. Ráadásul erről sokan azt gondolták, hogy műholdról készült felvétel. Valóban nagy tüzek voltak, de azért ez akkor is túlzó, manipulatív és a szándékos pánikkeltés gyanúját veti fel.

A harmadik kérdés, hogy (3) miképp jött létre a koronavírus? Spontán alakult ki vagy létrehozták? Tegyük fel, hogy spontán alakult ki, és tényleg onnan ered, ahonnan mondják. Fogadjuk el, hogy senkinek nem volt semmilyen külön bejáratú célja ezzel. Játsszunk el a gondolattal, hogy most tényleg egy olyan valós veszéllyel szembesültek a világ vezetői, ami teljesen váratlanul érte őket. Azt kell mondanunk, így is megállapítható egy közvetett, öntudatlan szándékoltság. Mi tehetünk róla, hogy most az égiek az egykori pestisjárványok modern köntösében mintha azt kürtölnék szét az egész földön, hogy mindenki vegyen vissza az arcából, de nagyon gyorsan. Hogy az eddigi szétszórt, nyüzsgő, hedonista, zaklatott, pénz és hatalomorientált életmódunkat, és ennek fő kiváltó okait, a globalizmust és a liberalizmust haladéktalanul szüntessük be. Az életmohóságába beleszédült, mindent magának követelő modern ember és a neki otthont adó, egyre elborultabb ideológiák mentén kibontakozó társadalmi rendszerek az extrém kifelé fordulással, az egész világ felé való totális megnyílással óhatatlanul megnyitották az utat a testi és lelki, külső és belső szennynek is. Ha ez egy spontán esemény, olvasnunk kell a jelekből, és szakítanunk kell eddigi, sok szempontból beteges és szellemellenes életformánkkal. Ez azonban rengeteg módon megtörténhet, és messzemenően nem bizonyos, hogy azok, aki a fontos döntések meghozataláért felelősek, feltételezett önvizsgálatukat követően valóban a szükséges, a szív és a lelkiismeret számára is elfogadható lépéseket fogják megtenni.

Ha azonban létrehozták a vírust, felmerül az újabb kérdés, (4) hogy kik alkották meg és volt-e valamilyen gazdasági-politikai céljuk ezzel? Az amerikaiak fejlesztették ki, hogy Kínát tönkre vágják gazdaságilag, csak éppen elszámították magukat és visszanyalt a fagyi? Vagy ez is benne volt a tervben? Trump vajon nem azért nevezi ezt a vírust következetesen „kínai vírusnak”, hogy ezzel is leplezze az Egyesült Államok érintettségét a járvány kirobbanásával kapcsolatban? Vagy éppen hogy a kínaiak találták ki, hogy tönkre vágják a nyugati világot?  Esetleg valami más áll a háttérben? Egyelőre csupán találgatni lehet, ki az, aki a világpolitikai csatározások szintjén ténylegesen hasznot húz a helyzetből. De valójában a további kérdésekből majd kiderül, hogy ezek a találgatások nem is annyira központi jelentőségűek.

Mindenesetre vannak jelek arra, hogy mindez eltervezett volt. Például egy 1981-ben írt könyvben, A sötétség szemében  egy rendkívül veszélyes világjárványról beszélnek, ami egy későbbi kiadásban ráadásul pont a Vuhan nevet kapta, ami annak a városnak a neve, ahonnan elvileg a koronavírus is elindult. Egy másik könyvben (Sylvia Browne: End of Days) egy 2020-ban megjelenő, egész világon elterjedő tüdőbetegséghez hasonló járványról számolnak be. Ennél talán még különösebb, hogy a vírusok és vakcinák ügyben évek óta nagy erőkkel buzgólkodó Bill Gates egyik alapítványának támogatásával 2019 végén, azaz néhány hónappal a vírus terjedését megelőzően egészségügyi szakemberek, vállalatvezetők és kormányhivatalnokok részvételével egy olyan rendezvényt szerveztek, ahol hogy, hogy nem, szintén egy bizonyos koronavírus okozta világjárvány kirobbanását modellezték le. Meglehetősen furcsa az is, hogy a Netflix ez év januárjában, a vírus megjelenésével egyidőben jelentette meg Pandemic: How to Prevent an Outbreak, magyarul Világjárvány: Hogyan akadályozzuk meg a terjedést? című sorozatát, amit értelemszerűen szintén a járvány megjelenése előtt kellett leforgatniuk. Szintén érdekes, hogy a NATO ugyancsak a káosz bekövetkezte előtt szervezte meg ez év márciusára az elmúlt 25 év legnagyobb méretű hadgyakorlatát Lengyelországban. A közlemények szerint a hadgyakorlat célja „annak demonstrálása, hogy Washington kész jelentős amerikai haderő gyors bevetésére a NATO támogatására bármilyen válság esetén”.

Az is elgondolkodtató, hogy bizonyos ábrák alapján úgy tűnik, a vírus a magterületnek nevezett összefüggő eurázsiai szárazföldi terület határait nem igazán lépi át. Egy a mai nagyhatalmak működését nagyban befolyásoló geopolitikai elmélet szerint, aki birtokolja a magterületet körülölelő övezet feletti irányítást, azé a világ feletti kontroll is. Ez a térkép arra utal, mintha a jelenlegi járvány is összefüggésben állna ezekkel a törekvésekkel.

Mindez egy lehetséges háborús konfliktustól kezdve, a lakosság tudatos tesztelésének szándékán át, a bevándorlás megakadályozásán, az aktuális demográfiai helyzet átalakításán vagy a globalista rendszer beolajozásán keresztül, a sajtó vagy a közösségi média megszigorítására tett intézkedésekkel bezárólag számos lehetőséget magában hordoz. (Nem vagyok a szólásszabadság híve, azonban az már koránt sem mindegy, hogy a véleményszabadság e korlátozását milyen elvek, szempontok, világnézet alapján hajtják végre.)

A következő kérdés, hogy a gazdasági és politikai következményeken túl (5) ürügyül szolgálhat-e ez a vírus – akár spontán alakult ki, akár nem – átfogóbb, akár az egész földet érintő gyökeresebb társadalmi változásokhoz? Vajon 2001. szeptember 11-éhez hasonlóan nem válik-e ez az eset is kitűnő hivatkozási alappá az emberek azzal kapcsolatos meggyőzésében, hogy elfogadják egy újfajta társadalmi berendezkedés bevezetését?

Az előbbihez szorosan kapcsolódik egy másik kérdés is: (6) a koronavírus globális méretű problémája összefüggésben áll-e a terrorizmus, a bevándorlás vagy az úgynevezett „klímaváltozás” szintén globális szintű problémájával, valamint a velük összefüggő, rendkívül agresszív médiapropagandával? Például érdekes, hogy a tavalyi év végén a hatalmas erdőtüzekkel kapcsolatos rémhíreknek éppen hogy csak vége lett, amikor a koronavírus formájában máris egy újabb fenyegetés híre járta körbe a világot. Olyan, mintha ezek a különféle természetű, egymást láncszerűen követő, világvége hangulatot keltő rémhírek össze lennének hangolva. Vajon ezek nem ugyanabba az irányba mutatnak, mint amilyen irányba a mostani vírus jelensége is? Vajon nem azt sugallja mind, hogy a külvilág olyannyira veszélyessé vált, hogy többé nincs ott biztonságban az ember? Nem azt üzenik, hogy jóléted, egészséged és biztonságod érdekében mondj le maradék szabadságodról is, és még az eddigieknél is jobban igazodj a mindent ellenőrző, mindent megfigyelő, mindent automatizáló és digitalizáló technokrata hatalom intézkedéseihez?

Ebből a szempontból a többi embertől való távolságtartásra felhívó, alapesetben persze logikus javaslatok más oldalról is megközelíthetőek: felmerül a gyanú, mintha ez az egész elsősorban nem is arról szólna, hogy egymást védjük. Sokkal inkább arról, hogy minden más embert potenciális vírushordozóként, minket fenyegető fertőző entitásként, már-már zombiként könyveljünk el; hogy minden hozzánk közeledő illetőre sanda pillantásokat vessünk, és ne bízzunk a többi emberben. Hosszú távon sem.

Egyesek szerint az egész jelenségben rejlik egy pozitív lehetőség is. Végre az emberek kicsit befelé fordulhatnak; jobban odafigyelhetnek a szeretteikre; csökken a légszennyezés; Spanyolország helyett megint itthoni paradicsomot ehetnénk; végre a mérgezett egér módjára történő jövés-menés helyett megint lenne idejük értelmes dolgokkal foglalkozni. Ez sajnos hosszútávon aligha több egy illúziónál. Egyfelől azért, mert az emberi életre egyre szorosabban rátelepedő és azt sok tekintetben megrontó modern technológia továbbra is jelen lesz az életünkben. Másfelől azért, mert a globalizmusnak nemcsak fizikai formája létezik. A virtuális valóság és az internet lehetővé teszi, hogy a fizikai globalizmus esetleges háttérbe szorulása a virtuális globalizmus kibontakozását idézze elő. Az emberek számára vélhetően továbbra is nyitott marad a világ. Legalábbis egy világ biztosan. Egy a fizikai természettől százszorta veszélyesebb világ.

Ez az egész helyzet a technikafüggő emberben a virtuális valóságban való kibontakozás vágyát vélhetően csak fokozni fogja. Vajon nem fog-e megnövekedni hirtelen a virtuális térben végzendő munkák száma? Nem váltja-e fel a fizikai utazás mániáját a virtuális turizmus? Nem akarnak-e majd ezek után saját egészségük megőrzésére hivatkozva egyre többen csupán online találkozni? Nem lesz-e egyre nagyobb igény a virtuális távoktatás rendszerének bevezetésére? Nem könnyebb ezek után elfogadtatni az emberekkel például a testműködést ellenőrző szenzorok, chipek, nyomkövetők beültetését? (Lásd ezzel kapcsolatban az egyébként rendkívül zavaros szerző, Yuval Noah Harari gondolatait.) Nem remek alkalom ez a csúnya, „vírushordozó” érmék és papírpénz beszüntetésére? Nem fogják az emberek kétségükben szép fokozatosan egyre több személyes döntésüket a mesterséges intelligencia mechanizmusára bízni? Biztosat nem állíthatunk, az viszont egyértelmű, hogy az óriásvállalatok pontosan ennek lehetővé tételén munkálkodnak már évtizedek óta. Ez pedig semmi jóval nem kecsegtet, hiszen így a problémát nem megoldják, csupán más síkra terelik. És ez akkor is így van, ha mindezt nem diktatórikus keretek közt vezetik be, hanem az állampolgárok úgymond „felelősségteljes” és „józan” együttműködésével.

Nem állítjuk, hogy ennek a konkrét vírusnak a megjelenése egyértelműen ilyen célokat szolgál, de értelmes ember azt sem mondhatja, hogy ezek a lehetőségek teljesen ki lennének zárva. Mindenesetre a jelek szerint koránt sem olyan egyszerű a magyarázat az aktuális helyzet kialakulása vonatkozásában, mint azt elsőre gondolnánk.

A szolgálólány meséje – Lázadás a „rémisztő képződmények” ellen

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Filmeket és könyveket – mert ne feledjük, könyvek is vannak a világon – számtalan okból lehet nézni és olvasni, és rengeteg szempontból lehet értelmezni is. Van, amikor egyszerűen azért vesszük elő őket, hogy szórakozzunk vagy kikapcsolódjunk. Azon állásponton vagyok, hogy még egy ma ritkaságszámba menő tudatos ember is megengedheti magának, hogy eltekintsen a zavaró részletek és a mögöttes utalások felett, és egyszerűen élvezze, amit elé tárnak. Nem jó, ha az eltúlzott szőrszálhasogatás miatt elfelejtünk önfeledten, játékosan viszonyulni az élet dolgaihoz. De a másik végletbe sem eshetünk. Nincs róla statisztikám, de tudom, hogy a legtöbben úgy darálnak le néhány nap alatt több évados sorozatokat, úgy nézik egymás után az őket rendkívül nagy információmennyiséggel bombázó filmeket, hogy utána soha az életben nem gondolkoznak el azon, hogy mit is láttak. Nem beszélgetnek róla a barátaikkal, legalábbis semmiképp sem beszélgetnek róla érdemben, a mű megértésének kifejezett szándékával. „– Láttad? –Ja! – Jó volt? – Jó!” – Valahogy így néz ki egy mai átlagbeszélgetés egy alkotásról, mondjuk négy évaddal számolva, akár negyvenórányi tartalom megtekintését követően is.

Nem csoda, ha az embereknek hideg futkos a hátán, ha olyasmiről hallanak, hogy szórakozásuk tárgya mögöttes sugalmazásokat is tartalmazhat. Így nem gondolnak bele abba sem, hogy mindazok a dolgok, amiket egy mű kapcsán nem tudatosítottak, az ott lebeg majd valahol a tudatalattijukban, és befolyásolni fogják őket a szemléletük kialakításában és a döntéseikben, anélkül, hogy észrevennék. Ez ugyanaz, mint amikor azon kapod magad, hogy egész nap egy szar számot dúdoltál a fejedben. Nem tetszik, nem is értesz vele egyet, mégis az adja a napodhoz az alaphangot. A különbség, hogy a filmekben még hozzájön a kép is. Látsz egy ártatlan anyát, akit elszakítanak a gyermekétől. Látsz egy nőt, akit kegyetlenül elvernek, amiért megpróbált megszökni embertelen fogvatartóitól. Mutatnak egy másik nőt, akinek kiszúrják a szemét, mert ellentmondott egy vezetőnek. Látsz egy harmadikat, a film zsargonjával élve egy „nemi árulót”, akit kérdés nélkül felakasztanak azért, mert egy másik nőt szeret. Valakinek még a csiklóját is levágják. A készítő ezt úgy jeleníti meg, hogy megsajnáld őket, együtt érezz velük. Olyannyira, hogy a néző számára valahol még az is érthető és elfogadható, amikor egy másik jelenetben ezek a nők jogos dühükben, pár perc erejéig végre tettekben is kiélve bosszúszomjukat, szó szerint szétmarcangolnak egy férfit. Ezeket a képeket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, ha tudatosan nem dolgozod fel őket, ha nem vizsgálod meg, pontosan miről is szól az, amit láttál, szintúgy magaddal viszed, és befolyásolni fognak a világban zajló folyamatok megítélésében.

A szolgálólány meséje a nem túl távoli jövő Amerikájának disztópikus világában játszódik, ahol megtizedelődött a társadalom, a nők többsége pedig meddővé vált. Ezért az válik a félig-meddig orwelli berendezkedésű ország irányítóinak egyik fő céljává, hogy begyűjtsék az előkelő vezetők számára a még megtermékenyíthető nőket, hogy aztán egy ószövetségi tanításokat kiparodizáló vallásos szekta bizarr szexuális rítusának keretében utódokat nemzenek maguknak.

A sorozat Niedermüller Péter unalomig ismételt mondatainak megfelelően lényegében arról szól, hogy a bigottan vallásos, ódivatú eszmékhez ragaszkodó, érzéketlen, kizárólagos hatalomra törő és úton útfélen erőszakot alkalmazó fehér heteroszexuális férfiak, tehát a „rémisztő képződmények” mennyire elnyomják a nőket és a többi úgynevezett „hátrányos helyzetű” élőlényt ezen a földön. (Zárójelben hozzáteszem, nagyon okos volt a létrontás ügynökei részéről, hogy a nők jogaiért való harcot összemosták minden egyéb beteg eszme melletti kiállással, hiszen így a nők az általuk megkövetelt, őket véleményük szerint megillető jogok mellett a többi „kirekesztett” jogáért is harcolni fog.) A különbség csupán az, hogy a filmben bizonyos mértékben még a nemességet is lejáratják, amire Niedermüller botrányos felszólalásában egész egyszerűen azért nem utalt, mert arra már nem kellett utalnia. A fajtája már gondoskodott róla, hogy ez az embertípus ne legyen probléma többé. Sajnos igen valószínű, hogy a többi is hasonló sorsra jut.

A szolgálólány meséjével nem az a baj, hogy bemutatja egy szerencsétlen sorsú nő szenvedését és fájdalmait, amire talán nem is szolgált rá. Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, legalábbis mindaddig, amíg nem válna ideológiai üzenetté is a története. Csakhogy az, nagyon is az. Főszereplőnk az ízig-vérig „felvilágosut” nőszemélyek prototípusa: az „interracial” kapcsolatok támogatója, legjobb barátnője egy leszbikus nő, továbbá a feminizmus és a női függetlenség, mi több, a női felsőbbrendűség korlátok nélküli igenlője. Vagyis ő egyszemélyben egy ideológia megtestesítője is. Nem egyszerűen nő, hanem egy ultramodern szemléletet képviselő nő. És a film el akarja hitetni velünk, hogy a nő egyedül és kizárólag akkor teljes értékű emberi lény, csak akkor valódi nő, ha ultramodern. A sorozat szerint a nő csak akkor igazi nő, ha lázad és bosszút áll, ha vezet és dominál, ha független és önálló. Akkor normális, ha a hagyomány értékeire hazugságként, a vallásos előírásokra a mindenkori elnyomó rendszer eszközeként, a férfira együgyű, de annál nagyravágyóbb rabszolgatartóként tekint. A női felsőbbrendűség egyik legbeszédesebb szimbóluma, ami többször is visszatér, hogy a főszereplő mindig úgy akar szexelni, hogy ő van felül. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom azzal, ha a nő akar felül lenni, csakhogy itt ez a póz egyértelműen a nők erkölcsi felsőbbségének, férfiak felett aratott győzelmének jelentését ölti magára.

Persze lehetne azt mondani, hogy ez a sorozat a „meetoo” mozgalom farvizén evezve egyszerűen arra akarja tanítani a nőket, hogy ne hagyják magukat és álljanak ki magukért. De bármennyire is nehéz ezt megérteni egyeseknek, ehhez, ellenben azzal, amit a film egyedüli megoldásként sugall, nem kell liberálisnak lenni. Ehhez nem kell a transzvesztiták jogai, az abortusz igenlése és mindenféle aberrált eszme mellett kiállni, vagy minden vallásos, politikai és családi tekintélyként fellépő férfival szembeszállni. Nem kell a saját természetüknek megfelelő életmódot elutasítani, vagy kiakadni azon, hogy a férjük nevét kell viselniük. Sőt, ideális esetben még csak ki sem kell harcolniuk maguknak a megbecsülést. Egy hagyományokra építő társadalom biztosítja a nők tiszteletét, sőt, sokkal inkább biztosítja, mint a mai világ. Az a férfi például, aki komolyan veszi a keresztény Mária kultuszt, vagy a hindu női istenségek egyikének kultuszát, arról elképzelhetetlen, hogy a velük rokon természetű húsvér nőkhöz ne viszonyulna ugyanolyan tisztelettel. Aki mást állít, csak azt tanúsítja, hogy semmit nem ért a hagyományokból.

Az nem kérdés, hogy amibe ez a nő bekerül, az egy defektes társadalom. Az sem kérdés, hogy a mai világban is sok a degenerált férfi. De a rossz példákból nem következhet az, hogy Isten, a királyok, a papok, a tanítók, a nemesség autoritásának aláásását követően a férfi tekintélyét és a férfiúi minőség szimbolikus értékét is negatívnak tekintsük. Ez így szándékos eltorzítása és kiforgatása a dolgoknak. De az a mértéktelenül émelyítő felmagasztalás is rettenetesen átlátszó, amivel az úgynevezett „másságot” illetik. Alig akad egy jelenet, amiben nem tolnak a képünkbe egy „másságát” fennkölten hirdető alakot. A sorozatban gyakorlatilag minden homoszexuális vagy „kirekesztett” személy egy szent. Jófejek, aranyosak, segítőkészek, és az egyedüliek, akik ténylegesen önmagukat adják, annak ellenére is, hogy el vannak nyomva. Minden belevaló nő egyetemi professzor, de ha nem is az, zsenialitásban azon a szinten áll. E sok „színes” egyéniségnek otthont adó Kanada státusza pedig már-már az ígéret földjével vetekszik ebben a történetben. A fehér vallásos családok ellenben nemcsak hogy rosszul bánnak minden körülöttük élővel, de hazug eszméikkel lényegében még saját magukat is önmegtagadásba kergetik. Azok pedig, akik besimulnak a rendszerbe, természetesen gyáva, undok, megfeleléskényszeres alakok vagy agymosott hülyék.

Külön érdekesség, hogy a mű alapjául szolgáló regényt egy olyan nőszemély ihlette, akit a hírhedt salemi boszorkányperek idején vádoltak meg. Állítólag varázserővel rendelkezett és rontásokat küldött a falu megfélemlített lakóira, emiatt felakasztották, de még azt is túlélte. A regény írója azt állította, hogy őt ez azért ragadta meg, mert a mérhetetlen női kitartás jelét vélte benne felfedezni. Még bizarrabb adalék, hogy ennek a bizonyos Mary Webster nevezetű boszorkánynak a szerzőnő, Margaret Atwood állítólag egyben a leszármazottja is. Sőt, a történet maga is a Salemhez közeli Bostonban játszódik, ahol a nő pere zajlott. A feminizmus többé vagy kevésbé nyíltan mindig is rokonságot vállalt a boszorkánysággal, amiben a modern feminizmus egyfajta előképét vélik felfedezni. Az imént említett tényből és a filmben elrejtett sok apró utalásból látszik, hogy ezt a művet is lényegében a boszorkányság eszméje táplálja. Az egyik rendre felbukkanó szimbólum például elvileg egy Oberon Zell nevű, magát varázslónak valló zavaros személytől való, aki olyan beteges marhaságokkal mulatta az idejét, hogy sebészeti úton saját bejáratú unikornisokat kreált magának. De jó, ha tudjuk, a boszorkányság nem merül ki a puszta rendszerellenességben és az elnyomott embercsoportok jogaiért való harcban, mint ahogy ezt a sorozatból kölcsönzött szolgálólányruhában tüntető feministák próbálják beállítani. Nem pusztán annyit jelent, hogy küzdök a saját világnézetemért vagy azokért a dolgokért, amikről úgy gondolom, jogosan megilletnek. Legsötétebb formáiban az ártás, a megrontás, a szellemellenesség és a káoszteremtés jegyében működik. A boszorkányok – jungi fogalmat használva – az emberben rejlő gonosz archetípusának megtestesülései, amit véletlenül sem a buta papok találtak ki. Még ma is létező hivatás, sőt újra kezd egyre divatosabbá válni. Csak egy példa a sok közül a híres énekesnő, Lana del Rey esete, aki nyíltan felvállalta, hogy rontást szokott küldeni Donald Trumpra, és követőit is hasonlókra buzdította. Sőt a popkultúra maga is erősen épít a boszorkánysággal kapcsolatos szimbólumokra. A boszorkányság tehát még ma is él, hatása pedig a feminizmus leple alatt és A szolgálólány meséjéhez hasonlatos alkotások álruhájában továbbra is méregként szivárog az emberek szívébe.

Az „anti-Greta” jelenségről és az infantilizmus uralmáról

greta.jpg

A „klímaváltozásnak” nevezett probléma engem személy szerint sohasem érdekelt igazán. Szeretem magam megválasztani a témákat, amikkel foglalkozom. Nekem ne a tévé meg az internet diktálja, mire kell aktuálisan odafigyelnem. De más okból sem szeretek ezzel a kérdéssel foglalkozni. Hogy van-e klímaváltozás vagy nincs, és hogy pontosan ennek mi az oka, ez az ember számára eldönthetetlen. Nincsenek olyan eszközök a kezünkben, amikkel kétség kívül megállapíthatnánk, mi folyik a világban, és pontosan miért. Egyébként ez nem is szükséges, mert jót tennünk akkor is kötelességünk, ha nincs tudomásunk semmiféle „klímakatasztrófáról” a környezetünkben. A dolgot már az is megnehezíti, hogy a környezetszennyezés és az úgynevezett „klímaváltozás” kérdését általában szándékosan összemossák, holott a kettő távolról sem ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy az emberek azt szinte sohasem hajlandóak beismerni, hogy nem a környezetszennyezés (pláne a „klímaváltozás”) a fő probléma: az csak következménye sokkal súlyosabb emberi-társadalmi-szellemi problémáknak, amikről már egyáltalán nem divatos beszélni. Most komolyan, napelemekkel, meg szélerőművekkel, meg elektromos autókkal akarják elejét venni annak az erkölcsi fertőnek és szellemi rövidlátásnak, amit modern civilizációnkban majd minden ember görnyesztő teherként cipel nyomorult vállán?

Most egy másik kérdéssel foglalkoznék, a néhány napja felmerülő „anti-Greta” jelenséggel. A szintén egyre nagyobb hype-ot kapó 19 éves Naomi Seibt a tudatosan felfuttatott gyermekszínésszel, a jövőért őszintén aggódó, megrémült, de mégis bátor klímaaktivistát eljátszó, a nép egyszerű gyermekének, a lelkiismeretes vezetőért kiáltó tömeg szócsövének szerepében sütkérező Greta Thunberggel szemben azt állítja, hogy a globális szinten kirobbanó klímahisztéria hátterében nincsenek valós bizonyítékok.

Engem nem érdekel, hogy mit akar nekem mondani egy svéd kislány a világ helyzetéről, magasról teszek a tanítónénis dorgálásaira és „bölcs” életvezetési tanácsaira, de ugyanígy az is hidegen hagy, hogy egy német kislány mit üzen nekem, még ha ellent is mond Gretának. (Persze jól tudom, üzenetük elsősorban nem is nekem szólnak, hanem a még tőlük is fiatalabbaknak.) Hogy miért? Nem azért, mintha utálnám a kislányokat, vagy ne gondolnám úgy, hogy az ember bárkitől tanulhat. Hanem azért, mert ordít a jelenségről, hogy itt – mint oly sok más esetben, amikor társadalmi kérdésekről van szó – egy szánalmas színjáték tanúi vagyunk.

Az egyik dolog, ami a jelenség kapcsán egyből eszembe jutott, hogy ez az „oszd meg és uralkodj” tipikus esete. Lerágott csont, mégis működik. Nesze, itt van két lehetőség, válassz „szabadon”! Végső soron mindegy, melyiket választod, mert mindkét opció úgy lett megalkotva, hogy az a „bábmesterek” érdekeit szolgálja.

7qag4x5vwowkuyhqs.jpeg

Az alábbi manipulatív kép a 444.hu oldaláról való. Érdemes megnézni a hátteret. Naomi mögött füstölgő gyárkémények, Greta mögött zöld pázsit, kék ég és szivárvány látható. Az egyik megtévesztés az, hogy elhitetik velünk, hogy ebben a kettősségben kell gondolkoznunk, a másik megtévesztés pedig az, hogy megmondják nekünk, e kettősségen belül ki a jó és ki a rossz.

A másik érdekesség, hogy egyre több olyan arcot kezdenek el a médiában világszerte tekintélyként felfuttatni, akik tulajdonképpen még gyerekek. Persze a felnőtt celebek és politikusok elsöprő többsége sem bír valódi tekintéllyel. Legtöbbjük báb és/vagy fogalmatlan hülye. Azonban egy felnőtt ember számára legalább ott a lehetőség az érésre, a megkomolyodásra, a szemléletformálásra, a világnézet kialakítására, a tapasztalatszerzésre, a különféle életvezetési módszerek kipróbálására, a próbatételekre stb. Egy gyermeknek – a kevésnél is kevesebb kivételtől eltekintve – nincsenek kiforrott gondolatai és világnézete. Akkor sem, ha balos, akkor sem, ha jobbos.

Naomi Seibt megjelenésével tehát egy olyan folyamat újabb lépésének lehetünk tanúi, ami a klímakérdés ürügyét felhasználva szép lassan beszivárogtatja a fiatalabbnál fiatalabb közszereplőket a világ többnyire mesterségesen felépített tekintélyeinek csarnokába. A gyermekek hatalomra jutásának, az infantilizmus uralmának küszöbére léptünk. Nem lepne meg, ha 20-30 év múlva a 15 éves kisgyerekek lennének a világ meghatározó megmondó emberei. Itt a hangsúly még csak nem is azon van, hogy ezek a gyermekszínészek mit mondanak, hiszen ezek javarészt nem saját gondolatok: a mindenkori rendező adja a szájukba a „klímabölcsességeket”. A fő sugalmazás inkább abban áll, hogy a nézőkben, hírolvasókban azt a képzetet ébresztik, hogy egy fiatal is tekintéllyé, bölccsé, vezetővé válhat. Csak úgy magától, különösebb erőfeszítés nélkül. Mintha felnőni többé nem is lenne cél, vagy mintha mindenki eleve, mintegy spontán hordozná magában a felnőttséggel járó tulajdonságokat. Vagyis a felnőtté válás többé nem egy feladat, hanem egy adottság, ami ott rejlik mindenkiben.

Hogy mi ezzel a cél? Talán az, hogy a végletekig vitt hülyeség uralkodhasson végre az egész világon. Ugyanis a gyerekek nemcsak őszintébbek és spontánabbak és szeretetre nyitottabbak, mint a felnőttek általában, hanem a sötét sugalmazások sokkal öntudatlanabb és védtelenebb áldozatai is, és ebből kifolyólag talán a létrontás még megfelelőbb szócsövei is. Így fordul a „klímaváltozás” elleni harc rettenetesen sürgető és komolyságban semmi mással nem überelhető missziója önnön paródiájává.

Kapcsolódó videónk:

Halottidézés tudományos köntösben

560379.jpg

Nagyjából a 19. század második fele és a 20. század első fele között a spiritizmus óriási népszerűségre tett szert világszerte. A materializmusba beleunó, de a keresztény szellemiséghez visszatérni már nem tudó vagy akaró tömegek körében nagy divattá vált az Egyesült Államokból eredő spiritiszta szeánszokon való részvétel, aminek kiemelt célja a holtakkal, a földi életből eltávozott lelkekkel vagy az emberi testtel nem rendelkező értelmes lényekkel való kapcsolatfelvétel volt. A második világháborút követően a spiritizmus iránti nagyfokú érdeklődés megcsappant. A gyakorlatot ma már csak elvétve, kisebb elszigetelt körökben végzik. A nagyrészt önszuggesztión és a tömegpszichózis mechanizmusán alapuló szellemidézések módszere azonban úgy tűnik, a 21. században, más formában ugyan, de újabb erőre kapott, és a jövőben minden valószínűség szerint még nagyobb érdeklődésnek fog örvendeni. A szellemidézés módszerének újabb „kiadása” ezúttal tudományosabb formát öltött magára. Ma az úgynevezett mesterséges intelligencia és a virtuális valóság közbenjárásával lényegében ugyanazt a célt képesek egyre tökéletesebben kivitelezni, amik eredetileg az eredményes spiritiszta szeánszokon is állítólag megvalósultak. A különbség annyi, hogy elhunyt szeretteinket most nem gyertyagyújtás és füstölőégetés kíséretében, különféle mágikus praktikák alkalmazásával, hanem egy virtuális sisak felvételével hozhatjuk vissza hosszabb-rövidebb időre az élők világába.

Ebből kaphatunk ízelítőt egy koreai anyukával, a négy gyermekes Jang Ji-sunggal készített videóban, melyben a hölgy számára lehetővé tették, hogy elhunyt kislányát viszontláthassa. Sőt, nemcsak hogy láthatta, de beszélgethetett vele és meg is érinthette. A videóban közösen énekelnek, szülinapot ünnepelnek, majd az anyuka, aki addigra a meghatottságtól könnyesre sírta a szemét, el is altatja elfáradt virtuális gyermekét. A programozóknak 8 hónapba telt, mire a hétéves kislányról készült fényképek, videók és hangfelvételek alapján valamilyen szinten rekonstruálni tudták a kis Nayeon személyiségét. A cél hivatalosan terápiás jellegű: segít feldolgozni a gyász időszakát.

Azonban a fentebb említett nyilvánvaló összefüggés másra enged következtetni. Ez lényegében az okkult világgal való kapcsolatfelvétel egy új formája, a spiritiszta szeánszok modernizált, technikai eszközökkel felturbózott verziója. Ha jobban megnézzük, nincs különbség. A tudományos és technikai fejlődés felszíne alatt valójában ugyanazt a kaput nyitják meg, amit az 1848-tól fogva elterjedt spiritizmus is. Csakhogy míg korábban az okkult világra nyíló kapu csupán a szeánsz idejére maradt nyitva, megújult formájában egy szüntelen átmenetet biztosítanának az emberi és az okkult világ közt. Bizonyára sokan vannak, még azok közt is, akik nem hisznek a „szellemek” létezésében, akik azt mondanák, hogy a spiritiszta szeánszokon való részvétel nagy veszélyekkel járhat, elsősorban az egyén lelki harmóniájának megbomlása értelmében. És igazuk is lenne. De vajon miben lenne ez másként ebben a helyzetben? Csak a legegyszerűbb esetre gondolva: innentől fogva mi akadályozza majd meg, hogy az emberek, attól félve, hogy halott vagy elveszített hozzátartozóik nélkül kell élniük, egy olyan világ foglyaivá váljanak, ami egy idő után teljes mértékben képtelenné teszi őket az emberi valóságban való létezésre? Az elmúlástól és a haláltól, az emberi élet természetes velejáróitól való félelmükben vajon hányan lesznek, akik a könnyebb utat választva a virtuális kísértetek birodalmának megnyugtató hazugságát választják majd?

Ebben a világban elvileg nem kell szembesülni a halállal. Kár, hogy ennek ára éppen a virtuális térbe lépő egyén tulajdonképpeni, teljes értékű élete lesz.

Forrás

Az új pápa – Egy gyalázatos folytatás

dcaju17705lmaktcvxqs4odfvat.jpg

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Isten… vallás… Egyház… papság… Mi jut eszünkbe elsőre ezekről a szavakról? Mire asszociálunk, milyen érzések ébrednek bennünk sokszor teljesen automatikusan és öntudatlanul e szavak hallatán? Megmondom. Isten, már ha egyáltalán feltételezik a létét, a többség szemében egy gonosz, mogorva, őszszakállú öregember a felhők felett, aki abban leli örömét, hogy teremtményeit szenvedni láthatja és megbüntetheti. Vallás? Az önmagukat megnyugtató hazugságban ringató, alacsony IQ-jú, maradi, buta emberek babonája. (Igaz, Index?) Egyház? A korrupció melegágya, a jó szándékú, egyszerű emberek tudatos megtévesztésének hivatala. Papság? Gyarló képmutatók, pedofilok gyülekezete.

Szeretném egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy ezek a világ leges legközhelyesebb, legunalmasabb, leghitványabb gondolatai. És nem, elsősorban még csak nem is az a baj ezekkel, hogy vallásellenes vagy keresztényellenes gondolatok. Hanem az, hogy másoktól átvett, szolgai módon lemásolt gondolatok. Amit az illető sohasem vizsgált meg még őszintén, alaposan, előítéletektől mentesen, higgadtan és önállóan. Amikor ilyeneket mond az ember, amikor a papokat úton-útfélen lepedofilozza, Istenről meg úgy nyilatkozik, mintha maga az ördög volna, nem ő beszél: ilyenkor a más elméken élősködő szenzációhajhász hírbemondók és a felszínesen okoskodó brit tudósok használják őt gazdatestként. Ilyenkor nem ő szól, hanem ők szólnak rajta keresztül, és még csak észre sem veszi. Utálom, amikor valaki azt csicsergi vissza saját véleményeként, amit az esti hírekben hallott. Utálom, amikor valaki ennyire kényelmes, önállótlan, alkalmazkodó, a médiának ennyire behódoló, és ennek ellenére mégis okosként és műveltként adja elő magát. Na, ettől rosszul vagyok.

Az ifjú pápa úgy tűnt, hogy legalábbis részben, intelligensebben viszonyul ehhez a kérdéshez. Végre egy alkotás, mondtam magamban, ami képes valamilyen mértékben tiszteletet ébreszteni az előbb említett fogalmak iránt. Ami rámutat, hogy a pápa lehet példakép is, az Egyház lehet mindannak őrzője is, ami igazán fontos, a vallás lehet az emberi élet megnemesítője is, Isten pedig lehet lényünk legbensőbb, legtitkosabb, legfelszabadítóbb igazsága is. A sorozat magának a pápának a személyén keresztül is felülír bizonyos jól ismert ostoba közhelyeket. Lenny Bellardo, azaz XIII. Piusz konzervatív, de nem ódivadú vagy maradi; radikális, de nem elvakult; élete Istenről és az Egyházról szól, de ez mégsem teszi elvonttá vagy gyakorlatiatlanná; fontos számára a tekintélytisztelet és a hagyományok hű követése, de ez egyáltalán nem teszi őt lelketlenné, merevvé vagy rideggé; tiszta életet él, nem enged a kísértéseknek, de ez mégsem teszi őt álszentté vagy ájtatoskodóvá. Szóval a felmerülő emberi hibák, a vallást helytelenül képviselők súlyos botlásai vagy szemléleti tévedései ellenére van ilyen is – és nem kellene úgy tenni, nagyokos felvilágosult módjára, mintha ez csak a mesében létezne.

Na, ez az, amiben egyébként A két pápa című film csúnyán leszerepelt. Ebben az alkotásban a megkeseredett, magányos, kiégett vénemberként megjelenített XVI. Benedeken keresztül úgy ábrázolják a tradicionalizmust, mint ami egy korlátolt, begyepesedett, változásra képtelen, mindenféle spontaneitás és könnyedség híján lévő, idejétmúlt képződmény lenne, ami rég megérett a pusztulásra. Vagyis nem kevés manipulációt alkalmazva, pont azokat a szánalmas félreértelmezéseket erősíti meg, amiket Az ifjú pápa itt-ott képes volt felülírni.

Persze Az ifjú pápa sem tökéletes. Kicsit sok benne a szürreális jelenet, nem idegenek tőle a kétértelmű vagy egyenesen blaszfémikus utalgatások sem, és szükségtelen, indokolatlan túlzásokba esik a homoszexualitás problémájának boncolgatását illetően. A végére pedig mind a sztori, mind a főszereplő mintha ellangyosodna. De úgy voltam vele, még ezzel együtt is megjelenít valamit a film, ami új, értékelhető színt kölcsönöz a témának. Ami végre intelligensnek, férfiasnak, harciasnak, vagánynak állítja be az istenhitet és a tradíciótiszteletet, nem pedig a reményvesztett elesettek olcsó babonájának és a kiüresedett élet kétségbeesett pótlékának. És beint azoknak, akik mára csupán elpuhult, megalázkodó módon, érdekből, a lényeget szem elől tévesztve képviselik egyre eltorzultabb hitüket. Végre egy pápa, bólintottam elégedetten, aki magasról tesz arra, hogy megnyerőnek tűnjön a képmutató, profán világ szemében, akitől mi sem áll távolabb, mint hogy megfeleléskényszerből, megalkuvó gesztusokkal hízelegje be magát a hívek szívébe, és akinek tényleg arról szól a vallás, amiről annak eredetileg és mindenekfelett szólnia kell: Istenről.

A sorozat rendezője, Paolo Sorrentino, érdekes, egyedi színfolt a filmkészítők társaságában. Szépek a felvételei, magával ragadóak a filmzenéi, ütősek a dialógusai, alaposan kidolgozottak a karakterei és a témafelvetései is mélyebbek, filozofikusabbak az átlagnál. Filmjeiben a fiatalság és öregség, hagyomány és modernitás, élet és halál, szépség és rútság, jelenlét és elmúlás ellentétének körbejárása rendre visszatér . Ezeket általában nem egy szigorúan összefüggő történet mentén bontja ki, inkább hangulatok, érzések megjelenítésén keresztül ábrázolja. Stílusának egyik legjellemzőbb eleme a groteszk megjelenítése, az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek összeolvasztásának módszere, ami meghökkentő hatásán túl egész jól érzékelteti azt a katyvaszt, azt a feje tetejére állított világot, amivel a mai ember a posztmodern mindennapokban szembesül. Egy szó, mint száz, figyelemre érdemes alkotó. Amit láttam tőle, például A szerelem következményei, A nagy szépség, az Ifjúság, a Silivio és többiek egy megtekintést mindenképp megérnek. Azonban amikor Az új pápára, Az ifjú pápa folytatására terelődik a szó, a helyzet kicsit megváltozik.

Szóval az előbb felsoroltam, mi mindent tartok szimpatikusnak Az ifjú pápában. Tudtam, hogy nem tökéletes alkotás, azt pedig még inkább tudtam, hogy ilyesmi aligha fog megtörténni a valóságban. Nem olyan időket élünk, amelyben egy tradicionális pápa hatalomra kerülhetne. Nem is voltak illúzióim. De azért néha jól esett ábrándozni róla. Sorrentino azonban itt nem állt meg. A rendező valami mélyről feltörő perverz vágyat érzett arra, hogy még ezt a félig-meddig kedves ábrándot is valahogy eltorzítsa. De ez nem legjobb szó arra, amit csinált. Mert, hogy mit is művelt Sorrentino a második évaddal? Nos, fogta, az első évad felé állt, letolta a gatyáját, és szó szerint telibe szarta a saját alkotását, és mindazt, ami nézhetővé és szerethetővé tette azt. Hogy ő hülyült-e meg, vagy felülről szóltak-e rá, hogy Az ifjú pápa által közvetített pozitív üzenetet be kellene piszkítani, nem tudom, de akárhogy is legyen, úgy tűnik készséggel vállalta a feladatot.

Az eredmény szöges ellentéte annak, amit eddig láthattunk. Lenny nem szent többé, csak egy ember a sok közül; nem visz véghez csodákat, csak „jókor van jó helyen”; nem tradicionalista, hanem egy megszállott, szélsőséges fanatikus; nem határozott többé, csak egy kétségbeesett szerencsétlen; nem Isten küldötte, hanem már-már maga az Antikrisztus; döntései nem a hit és az Egyház korrekcióját és megerősítését, hanem elvakult keresztény fundamentalizmust idéz elő. És ha ez nem lenne elég, a rendező a pápát körülvevő pozitívabb szereplőket is megrontja. Hűséges barátja, Gutierrez bűnös szexuális kapcsolatba lép egy másik férfival, odaadó követőjéből, Estherből pedig kurva lesz, de nem is akármilyen, olyan kurva, aki undorító, torzszülött, szőrös majomemberekkel közösül. Ha már megbecstelenítünk valakit, ne végezzünk fémunkát, nem igaz? A papokat és a Vatikán személyzetét továbbra is csak az érdekli, hogy ki buzi, és ki nem az, az apácák pedig úgy viselkednek, mint az ostoba feminista igazságharcosok legrosszabb példányai. Az ideiglenesen XIII. Piusz helyébe lépő, John Malkovich által eljátszott új pápa ráadásul egy fájdalmasan semmitmondó, súlytalan, ráadásul szemléletileg is kifogásolható karakter. A történet többi része pedig csak simán egysíkú és érdektelen.

Sorrentino a főszereplőt kómába juttatta, majd visszahozta úgy, hogy már lelket nem adott hozzá. Ám ez végzetes hiba volt, hiszen ő volt az egyetlen karakter, akitől működni tudott a sorozat, és aki képes volt még némi isteni szikrát felvillantani ebben az egyre pokolibb hangulatot magára öltő történetben. Ez nem folytatás, sokkal inkább visszacsinálás. Ez nem egy koncepció tovább gördítése és kibontása, hanem annak könyörtelen elvágása és meggyalázása. Ez nem műalkotás, hanem egy gyermekgyilkossággal felérő kegyetlen rombolás. Sorrentino a nézőtől nemcsak egy álmot vett el, hanem ezzel együtt a rendezőbe vetett további bizalom lehetőségét is elvágta. Igazi alkotó-e az, aki ilyen szinten képes megrontani, megerőszakolni mindazt, ami szép és jó? Valódi művész-e, aki Az ifjú pápában felmerülő, többé-kevésbé pozitívan ábrázolt hagyományhű szemléletet ilyen szinten képes feláldozni az öncélú alkotói szabadság ördögi oltárán? Aligha. És megsúgom előre, ezt sajnos az állítólagos harmadik évaddal sem lehet már jóvátenni.