A madár az ász

Médiavadász

Médiavadász

MÁR CSAK KÉT HÉT – Dokumentumfilm beharangozó

2022. augusztus 10. - MédiaVadász

mar-csak-ket-het.png

Egy dokumentumfilm elkészítését tervezzük a 2020 eleje óta tartó Covid-őrületről. Ehhez várjuk a javaslatokat és támogatásokat. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Több mint két év telt el a világ egyik legnagyobb átverésének kirobbanása óta. 2020 elején felbukkant az élet színpadán egy járványnak nevezett ördögi erő, és amerre csak megfordult, végzetesnek tűnő pusztítást hagyott maga után. Nem, most nem a megbetegedésekre és a halálesetekre gondolok. Ez az erő valami sokkal veszedelmesebb.

Ez az erő a régi életünk megmaradt pozitívumait rombolta porig és járt felette kíméletlen haláltáncot.

Azokat a dolgainkat vette el, amikre alapozva ebben az amúgy is kaotikus világban úgy, ahogy még boldogulni tudtunk. Most viszont új világrend épül, amiben mindannak, ami természetes, emberi és szellemi, többé helye nincs.

Mi a tököm történt? Azóta is ezt kérdezem magamtól. Hogy volt képes benyelni ezt az egész világ?

Míg az emberiség tekintélyes része szinte egyik pillanatról a másikra igazodott a világ új rendjéhez, addig nekem még ennyi idő távlatából sem sikerült napirendre térnem a történtek felett. Nem értem. Egy sötét varázsló egy elhagyatott, titkos szobában, furcsa jeleket rajzolt maga elé, érthetetlen nyelven mormogott, majd csettintett egyet, s mi hirtelen mindannyian a legelképesztőbb filmek disztópiáiban találtuk magunkat.

A karámból nyárra ideiglenesen kiengedett tömeg nagy része talán már el is felejtette, hány egymásnak napi szinten ellentmondó nyilatkozaton, hány logikátlan intézkedésen, hány betartatlan ígéreten vagyunk már túl.

Nevetséges esetszámokra hivatkozva zártak le országokat és zárták be az embereket a négy fal közé, csapnivaló hatásfokú védelmi eszközöket vezettek be és kényszerítettek ránk, napi huszonöt órában nyomták a képünkbe a horrort, és zsaroltak és megfélemlítettek és kísérleteztek rajtunk. És ha ez nem lenne elég, most épp a majomhimlővel riogatnak, miközben egyre több válságot zúdítanak a nyakunkba, hogy egy percre se legyen időnk levegőt venni, elgondolkozni és megoldásokat találni.

Úgyhogy elhatároztuk, hogy dokumentumfilmet készítünk. Filmet erről a több mint kétévnyi őrületről. Egy olyan filmet, amelyben

felkeresnénk és megkérdeznénk azokat a számunkra hitelesnek mutatkozó szakértőket és gondolkozókat, akik a kezdetektől fogva felismerték és azóta is következetesen képviselik, hogy itt valami bűzlik.

Olyan személyekre lennénk kíváncsiak, akik rájöttek, hogy ez a történet jóval mélyebben gyökerezik és jóval messzebbre mutat, mint amit a médiahiénák és a teletömött zsebű celebvirológusok az esti híradónak keresztelt agymosó műsorokban be akarnak nekünk adagolni. Sok értelmes ember meglátásait hallhattuk már az évek alatt. Ezek a vélemények azonban egymástól különböző, sok esetben egészen elszigetelt platformokon jelenhettek csak meg. Így a hatásuk sem lehetett olyan nagy és átfogó. Ebben a filmben lehetőség lenne egységesen reflektálni a közelmúlt eseményeire, és egyfajta összegzés keretében rámutatni a 2020 óta zajló folyamatok ordító abszurditására. Mi történt, miért, ki hogy látta a dolgokat akkor és most, ki milyen tanulságokat vont le az elmúlt időszakból. Kik mozgatják a szálakat, szembe lehet-e velük szállni, milyen jövőkép kezd kirajzolódni előttünk, és van-e kiút.

mar-csak-ket-het-kamera.jpg

Ha úgy érzed, hogy szükség van egy ilyen filmre, ha úgy látod, hogy előrébb tudná vinni a covidőrülettel kapcsolatos megértést és az ehhez való megfelelő viszonyulást, akkor

a segítségedet szeretnénk kérni.

Egy ilyen munka elkészítéséhez rengeteg időre és energiára van szükség, plusz be kell szerezni a megfelelő eszközöket, és fel kell kérni a megfelelő technikusokat. Ehhez mindenképpen támogatásra van szükségünk, anélkül sajnos nem tud működni. Ezért arra kérünk, hogy a videó alatti linken keresztül vagy akár bármilyen más módon támogasd meg a kezdeményezésünket. Tudjuk, hogy egy film elkészítése csak szerény hozzájárulás a Great Resettel szembeni ellenálláshoz, de ennek ellenére talán mégsem haszontalan. Ha csak néhány ember szemét fel tudja nyitni, ha csak néhány embert ösztönözni tud egy természettel harmonikusabb életmód kialakítására és az értelmesen gondolkozók közti termékeny együttműködésre, akkor már megérte. A döntés most a ti kezetekben is van, nélkületek nem sikerülhet. Köszönjük!

Hogyan irányítsd az elmédet – Észrevételek a tudatmódosító szerekről

how-to-change-your-mind.png

A Netflixen How to Change Your Mind címmel nem rég megjelent egy négyrészes sorozat a tudatmódosító szerekről. A Michael Pollan könyve alapján készült alkotás a pszichedellikumok (LSD, pszilocibin, MDMA, meszkalin) pozitív hatásairól beszél. Írásunkból kiderül, mik a sorozat pozitívumai és negatívumai. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Tudatmódosító szerek. Érdekes és egyben nagyon kényes téma. Egy idén megjelent dokumentumfilm-sorozat remek apropót ad ahhoz, hogy kicsit körbejárjuk a pszichedelikumok kérdéskörét. Érdemes ugyanis szellemi szempontból néhány dolgot tisztázni és helyre tenni ezzel kapcsolatban. How to Change Your Mind, ez a címe annak a Michael Pollan könyve alapján készült négyrészes Netflix-sorozatnak, ami négy különböző, de egymáshoz eléggé hasonló hatást kiváltó pszichedelikummal foglalkozik. Ezek a következők:

az anyarozs, amiből az LSD-t nyerik ki, az úgynevezett varázsgomba, ami a pszilocibin alapja, az MDMA, ami például az extasy egyik fontos hatóanyaga és a pejoti kaktusz, amiből a meszkalin készül.

Elmesélik felfedezésük és népszerűvé válásuk történetét, az általuk előidézett hatásokat, és beszámolnak róla, miként próbálják őket – egyelőre csak kísérleti keretek között – különféle pszichés betegségek kezelésére alkalmazni. Az alkotás egyik legnagyobb érdeme, hogy azokra a drogokra hívja fel a figyelmet, amik felülírják az emberek kábítószerekkel kapcsolatos általános képzetét. Itt nem azokról a szerekről van szó, amik elkábítanak vagy felpörgetnek, és az önelveszítés különféle módjait idézik elő, hanem olyanokról, amik éppen ellenkezőleg, megnyitják és felfokozzák a tudatosságot. Olyan szerekről beszélünk, amik elviekben azt segítik elő, hogy az ember betekintést nyerjen isteni önmagába, abba a valóságba, amit egykor elveszített, és aminek létezéséről ma már talán halvány fogalma sincsen.

A sorozat nem mutatja be ezeket tökéletesen, és véleményem szerint a spirituális vonatkozások rovására túl nagy hangsúlyt fektet a gyógyászatban rejlő kiaknázatlan lehetőségekre. Ráadásul

néha egészen az a benyomásunk, hogy a készítők azt akarják sugallni, mintha ezek a szerek kis túlzással az emberek minden problémájára is megoldást nyújtanának, ami pozitívumaikkal együtt is erős túlzás.

De ettől függetlenül a sorozat viszonylag átfogó képet ad a témáról.  Aki megnézi, annak lesz egy hozzávetőleges ismerete arról, mik ezek a tudatmódosítók, és nagyjából mit várhat tőlük. Én azonban a téma érdekessége ellenére

a sorozat érdemét nem annyira abban látom, hogy bemutatja ezeket a szereket, hanem abban, hogy egyáltalán beszél a hétköznapi emberi önátélést meghaladó tudatállapotok valóságáról.

A dokumentumfilm ebből a szempontból valami olyasmire mutat rá, aminek Magyarországon Feldmár András az egyik legnagyobb szószólója. Ahogy a sorozatnak, úgy Feldmárnak is az az érdeme, hogy a tudatmódosítók témáján keresztül rávilágít, hogy az általunk ismert valóság, az önátélés általunk ismert módja csak töredéke annak, ami ténylegesen bennünk rejlik. Sok hibájuk mellett, mert mind a filmnek, mind az említett pszichológusnak bőven van ilyenje is, a fontosságukat tehát nem abban látom, hogy az LSD, a meszkalin, a pszilocibin csodás hatásairól beszélnek, hanem hogy ezen túlmenően azokra az ember számára alapesetben rejtett lehetőségekre is rámutatnak, amikről általánosságban nem nagyon esik szó. A sorozat tehát szerintem arra jó, hogy inspirálja a nézőt ezen magasabb rendű tudatállapotok elérésére. Kimondja, hogy létezik ilyesmi, és azt is kimondja, hogy elérhető. Ez pedig hasznos lehet azoknak, akik titkon mindig is ezen az állásponton voltak, de szükségük volt egy külső megerősítésre.

how-to-change-your-mind-02.jpg

És itt az a pont, ahol át kell kanyarodnunk a negatívumokra. Ugyanis

az emberiség történelmében a vallásos rítusok végzése, a meditáció és a tradicionális kultúrában történő eleven részvétel volt az, ami biztosította azokat a lehetőségeket, amiket ma ezekhez a szerekhez társítanak.

A sorozat persze erről is említést tesz. De túlontúl felületesen és zavarosan, és amolyan mellékesen. Ha nem is feladata minden témára kitérni, én mindenképpen hiányoltam azt, hogy nem hangsúlyozza ki eléggé, hogy ezekre a szerekre a hagyományos szellemi megvalósítás ösvényén vagy egyáltalán nincs szükség, vagy csak nagyon speciális körülmények között, avatott és rátermett személyek élhettek vele. Az észak-amerikai indiánok pejoti szertartása kapcsán például könnyen lehet az a néző benyomása, mintha az egész hagyomány nem szólna másról, mint ennek a különleges kaktusznak a rendszeres használatáról. Ez egy torz és beszűkült képet mutat a hagyományok gazdagságáról és sokoldalúságáról. A hasonlóságok ellenére

a vallásos élményeket nem szabadna ilyen szinten összemosni a pszichedelikumok használatával,

még ha ez manapság eléggé elterjedt hiedelem is a túlontúl földhözragadt emberek körében. Már Sánta Őz indián sámán is megmondta, hogy ő letett ezek használatáról, mert önerőből akar szert tenni az isteni élményekre. Eléggé fantáziátlan lenne, ha a hagyományok csak a drogokon keresztül lennének képesek eljuttatni az embert az általuk kijelölt végcélhoz. A tájékozatlan néző a sorozatból viszont könnyen következtet erre.

how-to-change-your-mind-03.jpg

Varázsgomba, a pszilocibint ebből nyerik ki

Az egybehangzó beszámolók alapján kétségtelen, hogy a használóknak tradicionális keretek nélkül is rendkívüli, felébredésszerű élményei lehetnek.

Az ember azonban sem megérteni nem fogja tudni igazán, mi történik vele, sem megőrizni és fokozni nem fogja tudni az élményeit, ha nincs egy eleve meglévő szellemi beállítottsága, és nem ismeri behatóan a tradicionális módszereket és tanításokat.

Ezek híján a pszichedelikus élmények megmaradnak egy olyan utánozhatatlan, akár életre szóló megtapasztalásnak, ami ennek ellenére sem épül be szervesen a mindennapi életbe. Ha átmenetileg sikerül is betekintést nyerni a tudatosság magasabb fokozataiba, az ember idővel visszazuhan a közönséges valóságába, anélkül, hogy érdemi szellemi átalakulás menne benne végbe. Egy szó, mint száz, hiába ismertetjük meg az emberekkel a magasabb tudatállapotok valóságát, hiába ismertetjük meg velük azok elérésének bizonyos módjait, ha az életformájuk nem változik meg. Ha ugyanúgy materialisták és anyagba zártak maradnak, és nem ennek a végső valóságnak a jegyében rendezik be az életüket. Az utolsó rész kissé lelombozó záró mondata is arra utal, hogy a különleges élmények után is meglehetősen földbe, testbe és fizikaiságba ragadt maradt a készítők szemlélete.

how-to-change-your-mind-04.jpg

Anyarozs, ez az LSD alapja

Odáig azért nem mennék el, hogy egy az egyben károsnak és elutasítandónak nevezzem ezeket a szereket. Nem lehet kizárni, hogy ezek ideális esetben valóban kezdő löketet adhatnak a szellemi öntudatra ébredés ösvényén. De abba a hibába sem esnék, hogy bárkinek is ajánljam.

Bármilyen élményt is nyújtsanak, a pszichedelikumok nem helyettesíthetik a szellemi élet hosszú munkáját.

Mondják, hogy ezekre a szerekre nem lehet rászokni, úgy, mint mondjuk a heroinra. Nem alakít ki fizikai függőséget. De lelki kötődés ugyanúgy kialakulhat. És könnyebb útnak is tűnik, ami elodázhatja a szellemi út fontosabb lépéseit. Könnyebb egy bélyeget vagy egy tablettát bevenni, mint évekig kitartóan imádkozni, böjtölni és meditálni. Amennyire revelatív erejű lehet, épp annyira vezethet a különleges élmények iránti sóvárgáshoz, amit sosem követ érdemi szellemi fordulat az ember életében. Arról nem is beszélve, hogy ezek a drogok azért nem teljesen veszélytelenek, főleg a szintetikus formáik, amit a sok pozitív beszámoló ellenére sem szabad figyelmen kívül hagyni.

A magyar címet egyébként eléggé elcseszték. A „Hogyan változtasd meg az elmédet” címet „Hogyan irányítsd a elmédetre” fordították. Na, most ezeknek a szereknek a bevételekor mindenről beszélhetünk, csak a tudat irányításáról nem. Itt valami más veszi át a hatalmat feletted. Pont, hogy a kontroll hiányáról van szó. Találkozol egy élménnyel, aminek teljesen ki vagy téve, és nem tudod befolyásolni. Ez ettől még lehet egy nagyon emelkedett élmény, de nincs hatalmad felette. Ez egy másik nagy különbség a tradicionális gyakorlatok által elért tapasztalatokhoz képest, ahol az élmény betörése teljesen ellenőrzött, tudatos, akaratlagos és saját, még ha a sajátot itt nem is egoisztikus értelemben kell venni.

how-to-change-your-mind-05_1.jpg

Pejoti kaktusz, a meszkalin természetes formája

Sajnos a sorozat nem tér ki arra, hogy mi a különbség aközött, ha természetesen előforduló vagy szintetikus formájában próbálja ki ezeket az ember. Pedig vélhetően ez sem mindegy. Aztán ott is tévednek a készítők, amikor egy lapon kezelik azt, amikor egy tudós egy steril laboratóriumban felügyel és vezet téged, és amikor egy tradicionális kultúra szerves tagjaként egy sámán irányításait követed. Külsőleg lehet, hogy valami hasonló történik, de két felállás szellemi minősége között ég és föld a különbség. Szóval drogfogyasztás esetén vélhetően ez utóbbi lenne a legideálisabb, ennek feltételei azonban ma már nem nagyon adottak. Erre jó példa VV Anett közelmúltban történt esete, aki egy balul elsült ayahuasca szertartást követően óriáskígyóktól menekülve kifutott a világból, és csak másnap, törött csontokkal, félholtan találtak rá az erdő szélén.

Még a tradicionális szertartásban való részvétel sem garancia semmire, ha a résztvevőkben továbbra is a modern mentalitás dominál.

Apropó, modern mentalitás, a varázsgomba kapcsán a sorozat azt például jól bemutatja, miként tette tönkre egy hagyományos dél-amerikai közösség életét a pszichedelikumok iránti rajongás. Rengeteg hippi odazarándokolt, ők különleges élményekkel távoztak, de közben teljes kulturális pusztítást hagytak maguk után. Ez a tény eléggé beszédes. A modern ember megtalált valamit, amit ilyen-olyan célokra felhasználhat, de közben talán pont a lelkét gyilkolta meg mindannak, amit olyan nagy kincsként kezdett el kezelni.

Lényeg a lényeg, a sorozat érdekes lehet mindazoknak, akik szeretnének képbe kerülni a mondjuk úgy, tudatébresztő pszichedelikumok témájában, és mindezen felül némi megerősítésre vágynak a normális állapotot felülmúló tapasztalatok kapcsán. Ám jó, ha közben tudatosítja, hogy a végső megerősítést nem ezektől fogja kapni, hanem az emberiség évezredes bölcsességeitől, amit a még ma élő hagyományok őszinte megismerésével közelíthet meg.

Obi-Wan Kenobi és a feminácik kalandjai

feminaci.png

Aki azt gondolta, hogy a legújabb Star Wars sorozat az unalmas jedihősről, Obi-Wan Kenobiról fog szólni, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Itt a kis Leiáé és egy Reeva nevű sithé a főszerep. Mondani sem kell, mindketten a feminista propaganda élharcosai. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Obi-Wan Kenobi. Te jószagú atyaúristen, mi a tököm ez az új Disney produkció? Melyik zseninek jutott eszébe ennek a hallatlanul fantáziátlan karakternek külön sorozatot adni? Obi-Wan folyton nyafog, tudálékoskodik, sosincs igaza, nem képes legyőzni senkit. Obi-Wannak se íze, se bűze. Tökéletesen jellegtelen szereplő.

Obi-Wannál már csak az az életszakasza unalmasabb, amit feldolgoz ez a sorozat.

Sivatagi remeteség. Gratulálok gyerekek, külső szemmel nincs is izgalmasabb a jedi mester azon időszakából kiindulni, ami Lucas eredeti koncepciója szerint nem szólt volna többről, mint a csendről, a böjtről és a meditációról.

Na de lássuk, sikerült-e mégis feldobniuk valami érdekességgel ezt a nem túl kecsegtető felütést a készítőknek. Emlékeztek még a legeslegelső részre, tudjátok, abból az időből, amikor még nem vágtak hozzánk minden fél évben egy újabb magát Star Warsnak álcázó woke propagandát? Arra a korszakra gondolok, amikor a senki által nem kedvelt jött-ment karakterek még nem kaptak önálló sorozatot. Tudjátok például, ki az a Cassian Andor? Én sem. Na, neki is lesz sorozata. És az Ásóka nevű szintén jellegtelen csápos lény? Ő is kap. Ne kérdezzétek, hogy miért. Boba Fettet is kitüntették eggyel, kár volt. Sőt, a hírek szerint a showt ebben a sorozatban Obi-Wantól ellopó Reeva nevű szerencsétlennek is csinálnának egyet, annak ellenére, hogy minden sorozatnéző utálja őt, és kiskanálban megfojtaná.

Na, szóval emlékeztek az első részre? A Csillagok Háborújára? Azzal kezdődik, hogy Leia üzenetet küld az öreg Obi-Wannak, hogy segítsen neki, aki a fiatal Luke-kal az oldalán a Halálcsillagra utazik, és kiszabadítja. És mit látunk ebben? Pontosan ugyanezt! Leiát a mára sajnos hisztérikus néger nőket is alkalmazó Birodalom elrabolja, akit aztán Kenobi, trottyos tempóban ugyan, de kiszabadít. Micsoda eredetiség, kérem szépen, az ember nem győzi kapkodni a fejét a sok újdonság láttán. Közben pedig ismét megkapjuk az Obi-Wan és Darth Vader közti összecsapást. Csak most még szarabb kivitelben. Szóval ugyanaz az ember kiszabadítja ugyanazt a nőt, és közben ugyanúgy megvív ősi ellenségével. A különbség annyi, hogy erre most tíz évvel korábban kerül sor, plusz kapunk mellé pár felejthető karaktert. Ennyi a nagy történet.

A megszámlálhatatlan lehetséges irány közül sikerült egy olyan sztorit találniuk, amit minden Star Wars rajongó betéve tud.

Az ember nem tudja eldönteni, hogy tényleg ilyen tehetségtelenek a készítők, vagy szándékosan árasztanak el bennünket ennyire silány tartalommal.

obi-wan-kenobi-01.jpg

Sikerült egy újabb Star Wars hőst kiherélni

A Kenobi egy megkeseredett, unalmas exjedi kalandjait mutatja be. Ha azt vártad, hogy a csókának végre adnak valami személyiséget, jellemének némi mélységet, akkor ez nem a te sorozatod.

Az alkotás ott rúg bele Obi-Wanba, átvitt értelemben pedig a fehér heteroszexuális férfiba, ahol csak akar.

Ki van égve, tízéves kislányok parancsolgatnak neki, meggondolatlan, veszélybe sodorja társait, sokáig se az erőt, se a kardját nem tudja használni, és eleinte még a fenyegetést senkire nem jelentő rohamosztagosokkal is alig bír el. A szenilis Obi-Wan az egyik alkalommal még azt is elfelejti, hogy Leiával álneveken kell szólítaniuk egymást. Az egyik jedit ő küldi a halálba azzal, hogy visszazavarja a városba, ahol üldözték a fazont. Darth Vader elől meg szó szerint elfut, mint egy szánalmas kis féreg. Tényleg, van egy rész, ahol odamegy Vaderhez, hogy elterelje a figyelmét, az sem teljesen érthető, hogy miért, de aztán, mint egy szerencsétlen, elkezd össze-vissza futkorászni.

Obi-Wan egy hatalmas lúzer, pont amivé Luke-ot is tették a folytatásban.

A kis Leiát már az első jeleneteiben úgy ábrázolják, mintha legalább Jézus, Buddha és Gandhi egyszemélyes megtestesítője lenne. A kislány egy született Mary Suehoz hasonlóan mindenhez is ért. Ha kell, kisfiúkat oktat ki a világ nagy kérdéseiről, ha kell, megszakérti az általa csak pár másodperce megismert férfi egész életét, ha úgy adódik, a teljesen leblokkolt Obi-Wan helyett keres új megoldást a meneküléshez, de olyan is előfordul, hogy megbütyköli a hangár ajtajának irányítórendszerét, amit életében most lát először. A lázadók egyik küldetésének titkát pedig még egy tapasztalt kínvallató sem képes kiszedni belőle. Már megint egy születésétől fogva tökéletes nőnemű karakter. Mikor fogják végre észrevenni, hogy ez rettentően kontraproduktív? Leia olyan idegesítő, hogy a nézőben önkéntelenül is az a gondolat merül fel, hogy egy istenes atyai sallerrel minél hamarabb helyre kéne tenni ezt az öntelt kis hólyagot. Ha nem tudnám, mire megy ki a játék, értetlenül állnék a tény előtt, miért kell ma a gyerekeket arra nevelni, hogy nagyképű, felfuvalkodott faszkalapok legyenek, akik magasról fütyülnek az érett ember szavára.

obi-wan-kenobi-02.jpg

A Disney úgy akarta beállítani, mintha a rajongók rasszisták lennének, és ezért nem tetszene nekik Reeva karaktere, valójában az volt a bajuk, hogy gyenge, hiteltelen szereplő

Aztán ott van Reeva, végre egy erős női karakter, úgy hiányolom ezeket a mai filmekből. Reeva olyan belevaló egy nő, hogy kis időre még magát Darth Vadert is képes megvezetni és elpuhítani. Pedig én igazán nem bántam volna, ha azon nyomban eltöri a nyakát. De miért is tette volna, egy „strong female character” még a legnagyobb főgonosznak sem lehet egyszerű falat. Tudtátok-e kis butusok, hogy Reeva az, aki a nyomkövetős cselt is kitalálta, amit aztán Vader az Új reményben alkalmaz? Lám-lám,

megint kiderült, hogy a nagy ötletek valójában sosem az ostoba férfiaktól, hanem az ilyen tuti csajsziktól származnak.

Reeva a magát semmiből felküzdő elnyomott kisebbségi halálosan unalmas témáját testesíti meg. Noha ő a filmben egy gonosz jedi vagy mi, a készítők az átlátszó manipuláció minden eszközét bevetik, hogy a néző elhiggye, csonkítások, kínzások, hitvány hátba támadások és gyilkosságok ide vagy oda, ő valahogy mégiscsak jó, aki igazából a sok rosszat csak azért csinálta, hogy Vaderen bosszút álljon, amiért az gyerekkori társait meggyilkolta a Jedi-templomban.

obi-wan-kenobi-04.jpg

Vader eleinte egy legyőzhetetlenül erős szereplőnek tűnik, a kiégett Obi-Wan az utolsó részben végül érthetetlen módon mégis legyőzi

Semmit nem túlzok, ha azt mondom, ennek a sorozatnak szinte minden jelenete kínos. Tudjátok, az a kategória, ami már annyira szar, hogy szinte jó nézni, mint például a Sharknadoot. Mintha csak az utolsó részben próbálnák valamelyest helyretenni a dolgokat. Obi-Wan itt végre összeszedi magát, olyannyira, hogy Vadert is simán legyőzi. De ez az előző öt rész balfaszkodásainak fényében megint csak totál hiteltelennek hat. Van olyan jelenet, hogy Leia menekül az üldözői elől, akik közül az egyik nekifut egy fának. Mintha valami gagyi rajzfilmet nézne az ember. Az egyik felettesét meg leszúrja Reeva, de néhány résszel később már él és virul. Reevát is leszúrják, de ő is túléli. Komolytalan. Egyrészt azért, mert

a sorozat, ígéretével ellentétben nem is Kenobiról szól, hanem a körülötte lévő feminista picsákról.

A cím csak megtévesztés, hogy a gyanútlan rajongókat becsalja erre a woke förmedvényre. Másrészt a sorozat ellentmond a korábbi részeknek. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat mondjam, az eredeti film alapján Kenobinak és Vadernek nem is szabadott volna találkoznia. Szóval mintha még a saját szabályait se venné figyelembe a film. Harmadrészt bugyuta, szájbarágós üzeneteket bújtatnak el a sorok között, például hogy a robotoknak is van lelkük, vagy hogy a magukat jedinek kiadó szélhámosok is jók belül. Gagyi, elcsépelt üzenetek, ráadásul nem is igazak, sőt, pont hogy ártóak. Negyedrészt

az egész sorozat olyan, mintha egy alacsony költségvetésű, mind külsőségeiben, mind tartalmában igénytelen alkotás lenne.

Nincsenek kidolgozott karakterek, emlékezetes dialógusok, hitelesen felépített dramaturgia, jól megkoreografált harcok. Faék egyszerű az egész. Egy futószalagon gyártott, bejáratott paneleket durrogtató lelketlen fos. Reeva bosszúja is nevetséges, tényleg ez a szituáció volt a legalkalmasabb, hogy lecsapjon Vaderre? Minek ordít a támadás előtt, ha az a célja, hogy meglepje az ellenségét? Miért nem intézte el sokkal korábban, vagy legalább akkor, amikor Vader jobban el volt foglalva az űrhajó megállításával? Vagy az egyik részben például meghal egy Wade nevű karakter. Nem ismerjük, de látszik, hogy a készítők azon erőlködnek, hogy valahogy rávegyék a nézőt az együttérzésre. Nem fogunk együttérezni, mert nem ismerjük, tíz másodpercig láttuk, magasról tojunk rá, ki az a Wade. Reevával se fogunk azonosulni, és nem azért, mert néger, mint amivel a külföldi újságok bírálták a kritikusokat, hanem azért, mert egy visszataszító, hisztis karakter, akit nem sikerült hiteles és példamutató tulajdonságokkal felruházni.

obi-wan-kenobi-03.jpg

Egy ütnivalóan idegesítő karakter, tényleg ilyen képet ápolnak a Disney készítői az ideális nőről?

Zéró eredetiség, nulla koherencia, túltengő feminizmus. Itt minden jelenet az ötlettelenségnek, a feminista propagandának, az ordító logikátlanságnak és a korábbi karakterek meggyalázásának egyvelegéből tevődik össze.

Ezek a jelenetek csak azért nem fájnak, mert az ember ennyi csalódás után ma már nulla elvárással ül egy újabb Star Wars film elé.

Összességében ennyit tudnék mondani. Nem állítom, hogy gyerekeknek készült gyerekektől, mert az sértő lenne a gyerekekre. A hétéves unokaöcsém is jobbat csinálna. Ne nézzetek Star Warst, nézzetek inkább legközelebb is Médiavadászt. Na szevasztok!

Az északi – Valóság és mítosz határán

az-eszaki.png

Az északi (The Northman) a legtöbb történelmi vonatkozású filmet egyvalamiben sokszorosan felülmúlja: a viking hagyomány korhoz hű bemutatásában. A rendező, Robert Eggers nem spórolja ki munkájából a hagyomány emberének életét szervesen átható mitikus elemeket, sőt, azok története középpontját alkotják. A videó elvétve SPOILEReket tartalmazhat.

Az északi Robert Eggers harmadik filmje. Korábbi munkáira, A boszorkányra és A világítótoronyra itt a csatornán már korábban felhívtam a figyelmet, utóbbiról videó is készült, így kíváncsian vártam, mit hoz ki a rendező a manapság eléggé felkapott viking témából. Sajnos nem ismerem a Netflixen futó Vikingek sorozatot, ezért nem fogom tudni megmondani, hogy ehhez képest mi az a plusz, ami miatt Eggers szükségesnek érezhette egy hasonló témájú alkotás elkészítését, arra viszont szívesen vállalkozom, hogy kifejtsem, mindettől függetlenül egy konzervatív szemléletű embernek miért lehet érdemes megnéznie a The Northmant.

A történet nem túl bonyolult. Adott egy Amleth nevű fiatal viking herceg, akinek apját meggyilkolják. Még kiskorában egy rituális szertartás keretében megesküszik, hogy bármi áron bosszút áll a merénylőn, aki azon túl, hogy végzett apjával, trónját és feleségét is megszerezi magának. Amleth sikeresen elmenekül, és egy másik törzsnél talál otthonra, de miután megerősödik és férfivá válik, látomások jelennek meg neki, amik emlékeztetik, hogy ideje beteljesítenie esküjét. Ekkor keresi fel ellenségét, hogy kalandos utakon végezzen vele.

alexander-skarsgard-the-northman-social.jpg

Többekkel beszéltem, akik felemás érzéssel jöttek ki Az északiról. „Jó, jó, de nem eléggé”; „Faszán meg lett csinálva, de valami hiányzott belőle” – adtak hangot különféle megfogalmazásban ugyanannak az elégedetlenségnek. Van, aki szerint túl lassú és hosszú. Van, akinek azzal van baja, hogy a főszereplő túlságosan egydimenziós karakter, és semmi sem igazán motiválja azon kívül, hogy meggyilkolt apján bosszút álljon. Egyesek szerint a probléma az, hogy a történet túlontúl egyszerű és viszonylag kiszámítható. Van, aki a nagy csatákat hiányolta. Mások a néhol megjelenő szükségtelen vadságot és brutalitást kritizálták. Van, aki szerint a természetfeletti, okkult jelenetek ábrázolásával estek túlzásba. És persze voltak, akik Nicole Kidman kikent-kifent arcának hátborzongató látványától kaptak majdnem szívrohamot. Tulajdonképpen majdnem mindegyikben van igazság. Amleth tényleg nem egy árnyalt jellem. A sztoriban valóban nincsenek eget rengető fordulatok. Nicole Kidman a botoxtúladagolásnak köszönhetően tényleg kiirtotta magából még az emlékét is fiatalkori szépségének. Mégis,

van a The Northmannek egy olyan oldala, ami mindezen hiányosságokért extrán kárpótol bennünket. Ez pedig nem más, mint a viking hagyomány többnyire meggyőző ábrázolása.

Ha valamiért beülsz Az északira, akkor elsősorban ezért ülj be. Ha nem is lényegtelen elem benne a történet vagy a karakterek, meggyőződésem, hogy nem ezeken van a hangsúly. A film legfőbb célja a viking hagyomány és az ehhez kapcsolódó tradicionális atmoszféra hiteles bemutatása volt. Nem tudom, hogy mindaz, amit látunk a vásznon, mennyire fedi a valóságot. Nem éltem akkor, és nem is vagyok beható ismerője ennek a hagyománynak, de az mind a filmből, mind a rendezői nyilatkozatokból kiderül, hogy legalábbis az igyekezet megvolt arra, hogy minél hűbb képet mutassanak a vikingekről. Ez pedig nem lehetséges anélkül, hogy a külsőségek, a kosztümök, a harci eszközök, az épületek, a korabeli nyelvezet, a korabeli szokások megfelelő ábrázolásán túl, vagyis mindazon túl, mely határnál a legtöbb történelmi film megtorpan, hangsúlyt fektessenek e szóban forgó hagyomány eleven szellemének, spirituális mélységeinek kibontására.

Amiben Eggers szerintem nagyon jó, hogy nem spórolja ki filmjeiből a hétköznapi emberi valóságon túlmutató dimenziókat.

Nem idegenkedik a gondolattól, hogy a viking harcos számára a mítosz nemcsak mese volt, hanem valóság, még ha egy másik síkon létező valóság is. Ezzel a mitikus–szimbolikus–okkult dimenzióval a régi idők embere még közvetlen kapcsolatot ápolt, egész életében ott munkált tetteinek hátterében, Eggers pedig rámutat, hogy ezt a korszakot és e korszak szülöttjét csak akkor lehet kellőképpen megérteni, ha ezt sem próbáljuk elhallgatni.

the-northman-affiche-francaise-1425236-large.jpg

Mindez mégsem tűnik erőltetettnek vagy valóságtól túlzottan elrugaszkodottnak. A mitikus kard, amit csak éjszaka lehet kihúzni, talán csak azért nem mozdul, mert túl rozsdás a hüvelye. A látomás, ami emlékezteti Amlethet fogadalmára, talán csak egy zavaros álom. Az elfogott hőst talán nem is Odin hollói szabadítják ki, lehet, hogy csak túl lazán kötötték meg a kezét. Az óriással való harc talán csak a fejében játszódik le. A „pokol kapujának” nevezett hely pedig talán tényleg csak egy tűzhányó. A film nem ad egyértelmű választ arra, hogy ezek a mitikus valósággal vegyülő események valóban megtörténnek-e. A lehetőségét azonban fenntartja.

Eggersnél a kisfiú férfivá avatásának eléggé hatásosan bemutatott rítusa, a harci készülődés és a segítő állattal való azonosulás szertartása, a sámán meglátogatása, az ősi családfáról megjelenő vízió nem csupán körítés,

hanem a túlvilági léttel való kapcsolatfelvétel formái, amik a vikinglét elválaszthatatlan velejárói. Ennek a kapcsolatfelvételnek a nem titkolt, nézőhöz közel hozott ábrázolása, még ha nem is minden tekintetben hiteles, százszor hűbb bemutatása a korszellemnek, mint azok a fantáziátlan alkotások, amik igazából nem a múltat mutatják be, hanem inkább a materialista modern embert középkori gúnyában. És ezért itt-ott megjelenő bakijai, hibái és túlzásai ellenére is hatalmas piros pont jár a filmnek. Bátran ajánlom. Egy tökös, férfias, hagyománytisztelő filmről beszélünk, ami a libsi őrültekkel ellentétben nem próbálja mesterségesen átszabni a világot a saját beteges képére, hanem annak igyekszik azt láttatni, ami. Csak tudni kell meglátni azt az oldalát, ami az igazi értékét adja a filmnek. Ez pedig nem más, mint egy szelet egy letűnt hagyomány szelleméből.

Yuval Noah Harari, a hamis próféta

59_yuval_noah_harari_a_hamis_profeta.png

Yuval Noah Harari, a nagy újraindítást beharangozó Klaus Schwab tanácsadója és a Világgazdasági Fórum rendszeres vendége a tájékozatlan ember szemében egy világhírű zseninek tűnhet, valójában egy rendkívül kártékony gondolkozó. Egy új technokrata álvallást hirdet, mindeközben botrányosan negatív színben tünteti fel a tradíciók örökérvényű értékeit és céljait. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Hölgyeim és uraim! Máris rátérünk Hararira, erre a párját ritkító zsenire, de előtte egy szolgálati közlemény. Talán hallottatok róla, hogy a szólásszabadságot kizárólag saját magukra vonatkoztató drágalátos liberális barátaink feljelentették a Médiavadászt. Ennek köszönhetően az üzemeltetők egyik pillanatról a másikra konkrét indoklás nélkül törölték a már 25 támogatót magáénak tudó Patreon oldalunkat. Ez sajnos megnehezíti a videóink elkészítését és a csatornához kapcsolódó jövőbeli terveink megvalósítását. Szerencsére van alternatív megoldás, ezért arra kérünk titeket, hogy ha anyagilag megengedhetitek magatoknak, támogassátok a munkánkat havi néhány ezer forinttal a Ko-fi névre hallgató oldalon keresztül. Ez talán nem túl nagy összeg egy támogatónak, de annál nagyobb segítség nekünk. A videó alatt megtaláljátok a linket, amin keresztül a folyamat egyszerűen lebonyolítható. Köszönjük!

Hol is tartottunk? Áh, igen. Yuval Noah Harari, a géniusz, a jövőbelátó, a rajongóit korát meghaladó gondolatokkal elkápráztató filozófus, többmilliós példányszámban eladott bestsellerek szerzője, akinek könyvei ott trónolnak a világ legnagyobb államférfiai, Obama, Zuckerberg, Bill Gates, sőt Orbán Viktor polcán. A homoszexualitását bátran felvállaló izraeli sztártörténész, aki a tradíciók gyermeteg tévképzeteit végleg maga mögé utasította. A világ folyamát megfelelő mederbe terelő felelősségteljes mintapolgár, akinek éleslátásán és tanácsain mindannyiunk élete múlhat. Valami ilyesminek láthatják Hararit azok, akik még soha nem forgattak mély mondanivalójú könyvet a kezükben.

Olyan korban élünk, amikor a Harari-féle, középszerűséget alulról súroló kopasz, szemüveges kis gyógyegereknek áll a zászló.

Ma nem kell mélynek és szelleminek lenned ahhoz, hogy gondolataidat elismerjék. Elég, ha egy fél lépéssel előrébb jársz a tömegnél, közhelyeket durrogtatsz, a jövőről fantáziálsz, és úton útfélen a technokrácia nagyszerűségét hirdeted. Ilyen Harari, egy felfuttatott technokrata nagyokos, aki posztmodern mesékkel kápráztatja el semmiről semmit nem tudó, világnézettelen hallgatóit arról, hogyan is fog kinézni a várva várt jövő.

Harari 2014-ben robbant be a köztudatba, amikor a Sapiens című első könyve megjelent angolul. A történész azóta végighaknizta az egész világot. Mindenféle nyilvános beszélgetésekre meghívják, minden nagyobb társadalmi esemény kapcsán kikérik a véleményét, amit az objektív tudós szerepében tetszelegve készséggel ismertet is az őt nyálcsorgatva hallgató követőivel. Harari néhány év alatt olyan szintű megmondó emberré vált, hogy megérett az idő korunk egyik legismertebb álprófétájának a levadászására.

hamis-profeta.png

Első rátekintésre mintha ez az ember is valami hasonlóval foglalkozna, mint a Médiavadász. A világ általános folyamatait vizsgálja, rámutat a válság bizonyos jeleire, és megpróbál valamifajta kiutat mutatni a jelenkor problémáiból. A bökkenő csupán az, hogy ő száznyolcvan fokban ellentétes megállapításokra és következtetésekre jut, mint a Médiavadász. Nem nehéz rájönni, hogy miért.

Egy megrögzötten ateista, materialista és tudományhívő emberről beszélünk.

Olyasvalakiről van szó, aki Istent, a vallást, a hagyományokat ostoba tündérmesének tekinti. Harari az elfogulatlan szakértő álcája alatt, ahol csak tud, belerúg a hagyományokba. Mindeközben azok végső céljaira úgy tekint, mintha azok tényleges megvalósulásának ideje csak most, a legújabb technológiai megoldások révén válnának elérhetőkké.

Szerinte a túlvilági életnek, a halhatatlanságnak, az emberfeletti képességeknek csak most kezd igazán realitása lenni.

Szemben a vallások sötét és primitív korszakával, ahol ezeknek csak megtévesztő ígéretével találkozhatott az ember. Harari a pártatlanság báránybőrében nemcsak megtagadja a vallásokat, nemcsak hozzá nem értő, primitív leegyszerűsítésben tálalja őket, hanem egyenesen azt állítja, hogy ezek célját pontosan az a tudomány és technológia fogja elhozni, amelynek képviselőiről oly sokszor bebizonyosodott már, hogy a legnagyobb ellenzői a hagyományok örökérvényű értékeinek. Harari szerint a vallások nem képesek választ adni ezekre a kihívásokra. Gyakorlatilag nem mond mást, mint hogy a vallások pontosan azokban a kérdésekben nem kompetensek, amik a legszervesebben hozzájuk tartoznak.

_methode_times_prod_web_bin_3e415122-b15c-11e9-976e-8c6a49598911.jpg

Az izraeli sztártudós tudományos mázban tálalja vallásos szempontból hihetetlenül blaszfémikus elképzeléseit. A túlvilági öröklét és az evilági öröklét ugyanis két összemérhetetlenül különböző dolog, és aki utóbbit propagálja, úgy gondolván, hogy az az előbbit tökéletesen helyettesítheti, az

pontosan azt igazolja, hogy fogalma sincs a hagyományok által kijelölt célok valódi értelméről.

Aki például a kommunizmus és a kereszténység közé egyenlőségjelet mer tenni, sőt, aki, ha választani kell, egyértelműen a kommunizmus mellett teszi le a voksát, az, ne kerülgessük a forró kását, egy szellemi analfabéta, aki szinte leplezetlenül beismeri, hogy a kommunista örökség egyeneságú továbbvivője.

Harari rövidlátása már abban a furcsa jelenségben is megmutatkozik, hogy ő maga a buddhista vipasszaná meditáció elkötelezett híve. Évente legalább egy hónapra elvonul, és csak a gyakorlással foglalkozik. Nem ritka, hogy nyugati hírességek és techguruk keleti tanmorzsákkal igyekeznek hozzátenni valami újat kiüresedett életükhöz. Ilyen volt például Steve Jobs is. Egy hónapra rendszeresen elvonulni egyébként igen szép teljesítmény. Csakhogy Hararinak ez a meditáció nem jelent mást, mint egy teljesen közönséges eszközt, ami segíti őt a koncentrációban és a mindennapokban való érvényesülésben. Elképesztő, hogy valaki rátaláljon egy szellemi módszerre, elvileg még komolyan is vegye azt, és közben ilyen vak legyen annak spirituális távlatait illetően. Erre is csak egy megveszekedett ateista képes.

Harari élet- és szellemellenessége abban is jól tetten érhető, hogy egy új faj létrejöttét vizionálja, ami még a 21. században átveheti az ember helyét. Ez az új faj maga a mesterséges intelligencia. A megállapítással önmagában nem is lenne probléma, hiszen a mesterséges intelligencia térnyerése valós fenyegetés – Harari hozzá való viszonyulása azonban annál aggasztóbb. Ő ezt nemhogy az emberrel egyenértékű képződménynek tekinti, hanem egyenesen azt mondja, hogy ez egy új evolúciós lépcsőfok az emberiség történetében. Sőt, az élet megjelenése óta ez az első valódi áttörés a többmilliárd éve stagnáló fejlődési folyamatban.

Mivel a robotokat a szó leglazább értelmében sem nevezhetjük élőlényeknek, csak az képes azokról új fajként beszélni, aki teljesen érzéketlen az élet valódi értelme iránt.

De mit is várjunk attól, aki szerint semmiféle lélek vagy esszencia nem található az emberi lény középpontjában?

Amikor Harari azt kéri számon a vallásokon, hogy nem hoztak létre semmi újat az elmúlt száz évben, és hogy emiatt nem képesek versenyre kelni az antibiotikum, a feminizmus vagy a nukleáris fegyverek vívmányaival, akkor az ember egyre határozottabban kezdi azt gondolni, hogy elgurult a fazon gyógyszere. A vallásnak sosem az volt a célja, hogy újításokat vezessen be, hanem hogy megnemesítse híveinek lelkét és felkészítse őket egy földöntúli lét- és tudatállapot átélésére. Aki egy ilyen alapvető elvet nem képes felfogni, attól más téren sem várhatunk sokkal többet.

hararita.jpg

Harari persze nem minden tekintetben beszél szamárságokat, a közeljövőben kibontakozó folyamatokat egészen élesen látja.

Jól tudja, hogy biológiai, technológiai, manipulációs és egyéb módszerekkel az emberek szabadságát egyre szűkebbre akarják szabni. A bökkenő, hogy tetszik neki.

Mi több, népszerűsíti. Sőt, mindezt felhasználja arra, hogy a hagyományt negatív színben tüntesse fel, miközben teljes mellszélességgel kiáll a legújabb marxista és liberális őrültségek mellett. Még nagyobb hiba, hogy állítólag országunk vezető politikusai is rajonganak érte. Egyébként, ha valaki szeretne tájékozódni a modern elit terveiről és gondolkozásmódjáról, a könyvei még hasznosnak is bizonyulhatnak, már ha van az embernek türelme ennyi kreténséghez. Követni őt azonban végzetes hiba lenne. Harari egy új álvallás prófétája, egy olyan álvallásé, ami ezerszer veszedelmesebb és megtévesztőbb annál, mint amit ő a hagyományos vallásoknaknak tulajdonít. Mintha csak a sátán evilági képviselője lenne, földi örökéletettel és boldogsággal hitegeti, édesgeti magához híveit, ezzel a halál szellemi értelméről és a túlvilági célok jelentőségéről sikeresen eltereli a figyelmet. Ebből kifolyólag Harari agyzsibbasztó gondolatainak igazat adni egyet jelent önmagunk és az isteni igazságok végérvényes feladásával.

Severance/Különválás – Ütős sorozat a nagyvállalatok árnyoldaláról

severance-kulonvalas.png 

A Severence (Különválás) egy egyedi ötlettel előhozakodó, rejtélyekkel nem fukarkodó történet, amely görbe tükröt tart a nagyvállalati világ sötét valóságának. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Terítéken a Severance, az Apple Tv új kilencrészes sorozata. A következő az alaptörténet. Egy nagyvállalat megalkot egy olyan chipet, amivel el lehet érni, hogy különválasszák az emberek tudatát. Egy hétköznapi énje és egy dolgozó énje lesz a szereplőknek, ahol az egyik én nem tud a másikról. A hétköznapi életet élő én nem tudja, mi folyik bent a munkahelyén, átélése olyan, mintha soha egy percet nem kellene munkával foglalkoznia. Elmegy dolgozni, de a következő pillanatban azon kapja magát, hogy száll ki a liftből és indul hazafelé. Első pillantásra egész szimpatikusnak tűnhet ez a megoldás. A sokunk által oly jól ismert megpróbáló vagy borzasztóan unalmas munkaidőt egy szemvillantás alatt átpörgetni igencsak kecsegtető lehetőség. Csakhogy ez nem a teljes kép. A dolgozó én számára ugyanis ezzel szemben csak a munkahelyi valóság létezik. Nem tölt el egy árva percet sem a lehangoló irodán és a meglehetősen értelmetlennek tűnő feladatvégzésen kívül. Amint elhagyja az épületet a nap végén, máris azzal kell szembesülnie, hogy reggel nyolc óra van, és kezdődik minden elölről. Ráadásul a munkahelyi én – aki valahol a hétköznapi én tudatalattijában rejtőzik – nemcsak azt nem tudja, mi történik a kinti énjével, hanem múltbeli életének minden emlékétől is megfosztják. Teljesen tiszta lappal indul, nem tudja, kicsoda, honnan jött, van-e családja, milyen a világ odakint, ami a munkáltató szempontjából eléggé hasznos, hiszen a dolgozók befolyásolása így – legalábbis elvileg – sokkal zökkenőmentesebb.

A sorozat elején úgy tűnik, hogy erre a szétválasztásra azért van szükség, mert nagyon titkos feladatokat kell elvégezniük a munkahelyen, amik nem tudódhatnak ki semmilyen formában. Szépen lassan azonban kiderül, hogy mintha sokkal inkább valamiféle bizarr kísérlet részesei lennének a szereplők. Tűrőképességüket, engedelmességüket vizsgálják, és azt, hogy mennyire járt teljes sikerrel a két én egymástól való hermetikus elzárása. Értelmetlen számsorokat kell különféle mappába rendezniük, nevetséges ujjrögzítőket, háromdimenziós önarcképet, gagyi karikatúrákat kapnak, ha jól teljesítenek. Viszont mentálisan megkínozzák őket, ha önálló gondolataik támadnak vagy ha megkérdőjelezik tetteik értelmét és fontosságát. Ez valójában egy kísérleti laboratórium, egy börtön, amiből látszólag nincs menekvés. Erre utalnak már a hosszú, fehér, kanyargós irodai folyosók is, amik mintha kísérleti egerek embernagyságú labirintusát alkotnák.

A sorozat egyik érdeme a történet titokzatossága. A készítők jó arányban adagolják a rejtélyeket és a rá adott megoldásokat. A sorozat nem siet túlságosan a dolgok kibontásával, megmagyarázásával, de nem is húzza a végtelenségig a néző kíváncsiságát. Nincs sok karakterünk, az események és a helyszínek se túl változatosak, az alapötlet mégis kellő mennyiségű bonyodalmat és kérdőjelet tud előidézni. A színektől kezdve, a szimbólumokon keresztül a különféle feliratokon és háttérben megjelenő tárgyakon át az összes képkockának és mozzanatnak jelentősége van. Aki szereti a Losthoz hasonló, apró kirakósokból felépített történeteket, az vélhetően a Severance láttán is elégedetten fog csettinteni.

A másik érdeme a kisfilmeknek, hogy görbe tükröt tartanak a modern vállalati világnak. Apropó vállalati világ, épp nem rég jelent meg magyarul egy érdekes könyv, amiben az üzleti élet és a nagyvállalatok működésének tradicionális kritikájával találkozhatunk. Akinek a töke tele van a munka mai világával, az sok hasznos magyarázatot kaphat a könyvből ennek hátterével kapcsolatban. A sorozatban azonban az alkalmazottak rabszolgatartásával még a mainál is elborultabb formában találkozhatunk. Ebben a világban tényleg bármit megtehet a munkáltató, hiszen a hétköznapi személy semmire nem emlékszik azokból a szörnyűségekből vagy idiótaságokból, amiken a nap során keresztülment. A vezetés a legdedósabb dolgokkal motiválhatja a dolgozót, amit az a mindennapok során teljesen nevetségesnek tartana, és szó szerint bármilyen agyament és lelketlen dologra rákényszerítheti – megteheti, mert nincs semmilyen következménye. A legideálisabb megoldás ez azoknak, akik nem képesek többé az emberre emberként, csupán kizsigerelhető biorobotként tekinteni.

Ráadásul mindezt még átszövi egy rettenetesen baljós állvallásos szál is. Az alkalmazottak a cég alapítójára egyfajta messiásként tekintenek, olyannyira, hogy akad, aki még oltárt is emel neki. Mivel semmilyen könyvvel nem találkoznak, a munkahelyi szabályzatot szentírásként kezelik, legfontosabb részeit bibliai bölcsességként idézik egymásnak. Az alapító életéről vagy a cég múltjáról itt-ott megjelenő festmények alapján pedig saját mitológiát gyártanak maguknak. Egy szó, mint száz, valami hasonló fanatizmust és illúziókergetést látunk, mint ami a mai üzleti világban is működik, csak itt a végletekig fokozva. A chipet az egész világ számára szabadalmaztatni akaró cégvezetők is erősen emlékeztetnek a való élet bizonyos alakjaira, nevezetesen a Rotschild- és Rockefeller-féle befolyásos családokra, akik több évszázada igyekeznek beteges terveiket nem csupán a saját cégeikben, de az egész világon is érvényre juttatni.

Minden jel szerint a különválasztás gondolata sem teljesen légbőlkapott. És ezt nemcsak a skizofréniához hasonlatos mentális betegségek léte támasztja alá, hanem azok a félhivatalos, sokszor kínzásokkal együtt járó eljárások is, amiket „mind controlnak” vagy elmeprogramozásnak hívnak. Ebbe viszont most nem akarok részletesebben belemenni, az új Mátrixról szóló kritikában már érintettem a témát.

Szóval igényes sorozat, sok rejtéllyel, ütős csavarokkal, jó színészekkel, ügyesen megírt dramaturgiával, és nem utolsó sorban a mi valóságunkkal kapcsolatos beszédes áthallásokkal. Ben Stiller rendezte egyébként, úgy tűnik, a sok kreténség mellett ilyet is tud. Kíváncsian várjuk a második évadot.

Orosz-ukrán háború – Mind meghalunk újratöltve

haboru.png

Kitört a háború. Nyugat egy személyként Ukrajna mellé állt, de akadnak, akik az oroszok pártját fogják. Valószínű azonban, hogy a felszínen valósnak tűnő ellentét hátterében ugyanaz a globális színjáték és technokrata agenda húzódik, mint a bevándorlás, a járvány vagy a klímaváltozás esetében. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Szókratésznek, a görög filozófia egyik legismertebb alakjának van egy elhíresült felfogása a tudásról. Csak annak lehetnek igazán megbízható ismeretei az élet dolgairól, aki mindenekelőtt képes volt belátni, hogy semmit sem tud. Aki tudja magáról, hogy semmit sem tud, még nem nevezhető bölcsnek, egyvalamiben azonban mindenki másnál előrébb jár: nem téveszti meg magát azzal az öntelt elképzeléssel, hogy máris a mindentudás birtokában van.

Február végén az ukránok és az oroszok közt kitört a háború. Amit pedig látunk, hogy ezt az alapvető elvet szinte senkinek sem jut eszébe betartani. Ukránpártiakra és oroszpártiakra szakadt a világ, ahol az egyik fél éppen akkora magabiztossággal üvölti bele a maga megkérdőjelezhetetlen igazát a nagyvilágba, mint a másik. Az Ukrajna függetlenségéért most álszent módon siránkozók elfelejtik, hogy a dekadens Nyugat rég eljátszotta minden bizalmunkat ahhoz, hogy bármi hitelt adjunk annak, ahogy már megint a romlatlan erkölcsű igazságosztó szerepében tetszeleg. Az oroszok felé kacsintgatók pedig valami megmagyarázhatatlan csőlátás folytán újra és újra figyelmen kívül hagyják, hogy Oroszország a kommunista Szovjetunió utódállama és örököse, ami épp elég indok ahhoz, hogy ennyi év távlatából is extra óvatossággal kezeljük őket.

De ha más alapján nem is, a kerek két éve tartó, pandémiának mondott globális agymosásnak, diszkriminációnak és fizikai elnyomásnak köszönhetően ma már mindennél világosabbnak kellene lennie, hogy a mai világban nem léteznek valódi ellentétek.

Még a hülye is észrevette, hogy 2020-ban a transzgender minisztereket felvonultató Egyesült Államoktól a buddhista vallású távol-keleti országokig, a történelmi múltjához hűen ismét börtönszigetté váló Ausztráliától a posztkommunista Oroszországig az összes állam összes vezetője teljes egyetértésben indított támadást, papíron a Covidnak nevezett láthatatlan ellenség, a valóságban saját állampolgáraik lelki és testi épsége ellen. Az a néhány politikus, aki ezt megtagadta, hamar alulról szagolhatta az ibolyát. Felmerül tehát a költői kérdés: ha ugyanezek a szereplők most, mondjuk, egy világháborút robbantanak ki, az mennyivel hihetőbb történet, mint az utóbbi két év könyörtelen és világszinten összehangolt szívatása?

c25cb551-335e-4110-a4bd-a7403fc3d8d2-ap_russia_ukraine_tensions_4.jpg

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy nincs háború. Azonban mielőtt pro és kontra állást foglalnánk,

a legelső teendőnk, hogy feltegyük a kérdést: valóban létezik az, amiről a tévében beszélnek nekünk?

Ha igen, tényleg úgy, abban a formában, azokból az okokból és célokból zajlik, amit bemesélnek nekünk? Tényleg valós az ellentét, és nem csak a globális színjáték egyik újabb epizódját láthatjuk? Nem furcsa, hogy a látszólag béke pártján álló Nyugat egymás után hozza azokat a szankciókat, amikkel egyre inkább világháborús helyzetbe sodorja a földünket, úgy, mintha mindig is ez lett volna a célja? És vajon nem kellene szkeptikusnak lennünk Putyin motivációit illetően például azon tény miatt, hogy Merkelhez, Bill Gates-hez, Trudeauhoz és Orbánhoz hasonlóan ő is a negyedik ipari forradalmat és a nagy újraindítást beharangozó Klaus Schwab szárnyai alatt nevelkedett?

Már ezekből is látható, hogy ami a felszínen feszültség, az nem feltétlenül jelent tényleges szembenállást. A médiának és a filmgyártásnak köszönhetően ez ráadásul a végletekig fokozható. Csúsztatásaikkal és hamisításaikkal nemcsak azt befolyásolhatják, ki milyen állást foglaljon a háborúval kapcsolatban, nemcsak a háború valódi okait fedhetik el.

Arra is megvan a hatalmuk, hogy filmszerűen megrendezzenek eseményeket, amik egy az egyben fikciók.

Ezt az „Amikor a farok csóválja” című ’97-es film kitűnően ábrázolja. Ez egy olyan mű, ami nélkül a modern háborúkat ma már nem lehetséges maradéktalanul megérteni. A filmben az elnök egy molesztálós ügy miatt nehéz helyzetbe kerül, amit válságstábja azzal old meg, hogy egy nem létező háború kirobbanásáról kezd beszélni a médiában. Egy következő lépésben ezt egy hollywoodi rendező segítségével meg is filmesítik.

Háború nincs, de az egész amerikai nép meg van róla győződve, hogy kemény csaták zajlanak a balkánon.

Csakúgy, mint a 1984-ben, ahol a háborúról és az ellenségről csak a tévéképernyőn keresztül értesülnek az emberek, miközben a valóságban ilyesmi talán nem is létezik. Nem azt mondom, hogy ez a háború is filmstúdiókban lett elkészítve, de azt igen, hogy a világ vezetőinek megvannak az eszközeik arra, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel.

5ec52eabd405c.jpg

Hogy a mostani eseményekben van valami megrendezettség, arra kitűnő példa Zelenszkij, aki elnöki karrierje előtt hivatásos színész volt, és most is kitűnően alakítja a magára maradt szabadságharcos Oscar-várományos szerepét. Végül is, ki másnak higgyük el, hogy végtelenül őszinte, mint egy olyan embernek, akinek az a hivatása, hogy sosem önmagát adja, hanem mindig valaki mást játszik el. A fazon nyert már táncfesztivált, de szerepelt egy kínos videoklipben is, ahol három társával együtt latexruhában és tűsarkúban buziskodik. Ha engem kérdeztek, az önálló, független, békére áhítozó elnök, az esélytelen, de az orosz medvével mégis bátran szembenéző, érzékeny, kedves, de eltökélt vezető képe borzasztóan giccses és szappanoperaszagú.

Mintha csak az említett filmből halaszták volna elő a karaktert.

Az Oscar-díjas Sean Penn azonnali felbukkanása, hogy dokumentumfilmet készítsen, a bokszoló Klicsko mint Kiev polgármestere, az ukrán vezetőt állva tapsoló EU, a Zelenszkij beszéde közben könnyekre fakadó német tolmács. Aztán a Zelenszkij beszéde közben szintén könnyekre fakadó angol tolmács. Aztán a Boris Johnsont felkérdező könnyező ukrán aktivista, aki bizonyára véletlenül sem egy fizetett színész. Ezek mind olyan jelek, amik mintha csak Shakespeare híres mondását akarnák alátámasztani, miszerint színház az egész világ.

A híradókban és a közösségi médiában felbukkanó hamis vagy rosszul interpretált videók megjelenése is mindennapivá vált. Más katasztrófákban egyszer már meghalt statiszták halnak meg újra, háború előtt egymástól könnyes szemmel elváló párról derül ki, hogy egy évekkel korábbi dokumentumfilmben már hasonlóképp elváltak,

felrobbant járműveket és épületeket látunk, amit éppúgy okozhatott az ellenség, mint az ellenállók, ami éppúgy lehet stúdiófelvétel, mint számítógépes animáció.

Aztán ott van Steven Segal esete. Egyik háborús filmjének jelenetét úgy tették közzé, mintha csatlakozott volna az orosz csapatokhoz. De a tik-tok generációnak még ennyi sem kell, elég egy lövöldözős jelenetet feltöltened egy számítógépes játékból ukrán és orosz zászlókkal díszítve, máris azt fogják hinni, hogy ez a háborúban történt, és jön a többmilliós megtekintés.

sei_90552109.jpg

Hogy mi lehet a végső cél? Vannak, akik azt mondják, a gazdaság tudatos összeomlását álcázzák ezzel. Vannak, akik messzebbre tekintenek, és azt állítják, hogy kétpólusú világot akarnak létrehozni. Erre egy sokat mondó zárójeles megjegyzésben maga Orbán is utalást tett.

Egy aberrált nyugati liberális tömbre, és egy diktatórikusabb áltradicionális keleti blokkra osztanák fel a világot.

Ez azonban minden jel szerint ugyanazon színjáték része lesz, mint amiről eddig is beszéltünk. Érdemi ellentétről itt se lehet szó. Végső soron mind a két oldal ugyanannak a tervnek a megvalósításáért fog tevékenykedni. A technokrata szép új világ beteljesítéséért. Ebben az új világrendben azonban nem a másik fél lesz az ellenség, hanem mi magunk. Lelkünk és tudatunk épsége. A háború és annak kimenetele ezért végső soron, akkor is, ha valós, akkor is, ha megrendezett, azt szolgálja, hogy elterelje a figyelmünket arról, ami a legfontosabb: Istenről, a szellemi megvalósításról és valódi önmagunkról.

BigBug – Szókimondó paródia a „szép új világról”

borito-sablonmeret-05.png

Végre egy vígjáték, ami egy az egyben tartalmazza a technokrácia összes hibáját és aggasztó vonását. A BigBug bemutatja mindazt, amiért józan ember a háta közepére kívánja a „szép új világ” egyre közelgő bevezetését. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Ha nagyítóval is kell keresni őket, a Netflix kínálatában időnként felbukkan egy-két érdekesebb alkotás. Nem rég a 81-es számú archívum című nyolc részes sorozatra bukkantam rá, ami tagadhatatlan hibái ellenére szerintem egész hatásosan ábrázolja a tévé és az okkultizmus korunkban nem eléggé hangsúlyozott kapcsolatát. Nem sokkal később pedig megjelent a Big Bug, Jean-Pierre Jeunet friss és ropogós vígjátéka, amit mindenkinek meg kell néznie, aki apró kétséget is táplál a nem túl távoli jövő pozitív végkicsengésével kapcsolatban.

Ez a film a sokunk által jól ismert tengernyi disztopikus alkotás után sok újjal nem tud előhozakodni, de nem is ez a célja.

Megkapunk helyette mindent egyben, az összes technokrata agymenést, amit az utóbbi évtizedekben akár a filmekben, akár a valóságban beharangoztak vagy már be is vezettek.

Klónozott kutyák, két lábon járó szexrobotok, teljes egészében automatizált házak, a helyieket megállás nélkül zaklató önjáró reklámtáblák, választáson induló mesterséges intelligencia, digitális örök életben reménykedő fiatalok. A Big Bug a virtuális valóságtól kezdve, a rendszernek való behódolásért cserébe kapott alapjövedelmen keresztül, az emberségesség illúzióját keltő robotokig minden, számunkra egyre aktuálisabb technokrata jelenségre tesz egy-egy humoros, de a józanész számára is teljesen jogos kritikai megjegyzést. Az automata hőmérsékletszabályozó meghibásodik, a propellerrel közlekedő drón szétrepíti a kutya hányását a házban, okos művégtagok fordulnak gazdájuk ellen.

bigbug-02.jpg

A film olyan jelenségek sorát mutatja be nekünk, amik látszólag és elvileg a nyomor, az éhínség, az egyenlőtlenség, a szenvedés emberi élettel együtt járó dolgaira nyújtanak megoldást, a valóságban azonban éppen hogy tovább bonyolítják a mindennapokat, és olyan új problémákkal, kihívásokkal szembesítenek, amiket a hátunk közepére sem kívánnánk. Erre utal részben a film címében szereplő „bug” kifejezés is. A legtöbb digitális rendszer általános velejárója a „bug”, vagyis a hiba, ami esetünkben a túlzás és a sűrítés eszközei által épp a sokak által kritikátlanul elfogadott „szép új világ” legordítóbb hiányosságaira hivatott rámutatni.

Többen lehúzták a filmet, mondván, nem eléggé kidolgozott a története, a karakterek és a köztük fennálló viszonyok sincsenek megfelelően kibontva, és inkább a látványra megy rá, mint a tartalomra. Nos, való igaz, hogy a történet nem túl bonyolult. A Yonyx névre hallgató mesterséges intelligencia átveszi az emberek teljesen digitalizált háztartásai fölött a hatalmat, otthonukba zárnak mindenkit – természetesen a saját érdekükben –, hőseink pedig minden eszközt megmozgatnak, hogy kiszabaduljanak. Ez egy valóban nem túl összetett történet. Aztán a karakterek is néhány alkalommal kissé logikátlanul viselkednek. Párok szakítanak vagy jönnek össze, anélkül, hogy ezt megfelelően felvezetnék nekünk.

Én viszont felteszem a kérdést: ez ki a francot érdekel a technokrácia egy ilyen kitűnő, szellemes és éleslátó paródiája láttán?

Kit érdekel a patikamérlegen kimért dramaturgia, ha közben egy sokkal fontosabb jelenségre világítanak rá: arra, hogy ha tovább fokozzuk az automatizáció, a robotok, a mesterséges intelligencia iránti függőségünket, akkor szó szerint nyomorult rabszolgává válunk, mégpedig nem is olyan sokára.

bigbug-01.jpg

Kedves szőrszálhasogató kritikusok, ha nem vettétek volna észre, ez a film fő üzenete, és ezt szinte hibátlanul mutatja be nekünk. Ráadásul a paródia műfajában, amivel mostanában nem nagyon lehetett találkozni. Paródia, amit látunk, mégis teljesen igaz.

A Big Bug egy nagy pofon a magát felsőbbrendűnek tekintő és a fejében gyermeteg jövőképet vizionáló modern agymosott ember számára.

Módfelett megmosolyogtató például, ahogy a gépek és az emberek viszonyát ábrázolják a készítők. A robotok egyik kiemelt szórakozása az emberek könyörtelen megalázása, amit élőben közvetítenek is a tévében. A rendszer ellenzői vagy vesztesei azzal válthatják ki a büntetéseiket, hogy a tévében megszégyenítik őket. Kitűnő ábrázolása ez annak a modern embernek, aki nem veszi észre, hogy a mai világban az ember és a gépek viszonylatában ki gyakorolja a valódi hatalmat a másik felett. A Yonyxok eszelős kinézete és egyformasága is nagyszerűen világít rá a rendszer lelketlenségére, aminek mindennek ellenére a legtöbbek mégis megkérdőjelezhetetlen bizalmat szavaznak.

bigbug-03.jpg

A Big Bugnak úgy kell nekiülni, hogy nem vár túl sokat tőle az ember. Nem kapunk szövevényes drámát, mély filozófiai felvetéseket, megindító emberi érzéseket, ezért viszont hatványozottan kárpótol minket a csípős kritika és a humor. Akinek a könyökén jön már ki Klaus Schwab digitális mennyországának egyre erősödő propagandája, annak ez a film remek feszültséglevezetőnek fog bizonyulni. Végre egy kendőzetlenül szókimondó film a jelenleg zajló folyamatok árnyoldalairól.

Az éber álom hatalma

eber-alom.png

Érdekességek és gyakorlati tippek az éber álmodás kapcsán. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Mondd, kedves olvasó, mennyit foglalkozol az álmaiddal? Vannak egyáltalán álmaid? Ha igen, vissza is tudsz emlékezni rájuk? Foglalkozol a jelentésükkel, az értelmükkel, van bármiféle szerepük az életedben? Volt már olyan, hogy teljesen tudatában voltál annak, hogy álmodsz, olyannyira, hogy az egészet te magad irányítottad? Mennyire tartottad valósnak őket?

A mai ember nem szereti az álmokat és nem tud álmodni. Mivel nem is tartja valóságosnak az álomvilágot. Agya és elméje buta játékának tartja, zavaros epizódoknak, melyek megszakítják ébrenléti életének konkrét tényekre épülő szilárd valóságát. Ma viszont nem a modern ember földhöz ragadt szemléletéről fogok beszélni, hanem azokról, akik teljes egyértelműséggel felismerték, hogy

léteznek a közönséges hétköznapokon túli valóságok is.

Ezek részét képezi a megfoghatatlanul sokszínű álomvilág is.

Carl Gustav Jung, a 20. század egyik nagy álomszakértője rengeteget foglalkozott az álom emberi életben betöltött szerepével. Szerinte tudattalan énünk ezeken keresztül tárja fel magát és segíti hozzá tudatos énünket a fejlődéshez. Az álmoknak azonban van egy ennél is sokkal érdekesebb és különlegesebb területe, ahová még Jung sem merészkedett el. Az éber álom módszerére gondolok, amely lehetőséget nyújt az embernek arra, hogy felfedezze tudata teremtő erejének, hatalmának és szabadságának végtelenségét.

eber-alom-tibet-01.png

Álmodás közben ébren lenni, netán eleve tudatosan átlépni az álomba – ezek mind olyan dolgok, amikbe nehéz belehelyezkednie annak, akinek még sosem volt ilyesmiben része. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne valós a jelenség. Tudatos álmodással foglalkozó csoportok, könyvek, filmek, és nem utolsó sorban, tradicionális gyakorlatok a tanúi, hogy nemcsak létezik ilyesmi, de világszerte vannak olyan lelkes körök, akik alkalmazzák is ezeket a módszereket. Akik rendelkeznek egy másik élettel, egy alternatív, éjszakai identitással, egy olyan létátéléssel, amin a legtöbb ember lefekvést követő bágyadt tompaságában rendre átsiklik.

Rátekintésük van az élet egy olyan szeletére, amiről a legtöbben tudomást sem vesznek.

Kivételes képességű és elszántan gyakorló emberek járnak köztünk, akik minden éjjel álmaikat valósítják meg, miközben mi csak az ágyunkban forgolódunk félájultan. A legtöbben nem is sejtik, hogy ami számukra kongó sötétség és kioltódó öntudat, az másoknak kapu egy új világra, ahol minden lehetséges.

E gyakorlat hívei szerint azok, akik mértéken felül kárhoztatják a világot annak szörnyűségei miatt, akik túlontúl függenek a sötét kor makacsul konkrétnak tűnő eseményeitől, azért ilyenek, mert nem tudnak eléggé mélyen és eléggé éberen álmodni. Ha álmaikban olykor meg is jelenik a szerelem bódító, pezsgő illata, a színekben tobzódó varázslatos tájak látványa, ha a falakon át is képesek menni, és a madarak könnyedségével tudnak szárnyalni, ha rendkívüli felismerésekre is tesznek szert, élményeiket a hétköznapok szenvtelen buldózere azonnal semmissé teszi. Az ébrenléti életük felett zsarnokoskodó kőkemény tények áloménjük szívébe döfik mérgező dárdájukat. A reggeli kelés pillanatában mágikus tapasztalás elillan, hogy helyét átvegye a nyomorult átlagember valósága.

eber-alom-tibet-02.png

Az éber álmok hódolóinak, az éjszaka királyainak, a képzelt valóságok és valós képzeletek festőművészeinek szemében

a posztmodern ember metaverzuma, mechanikus álomvilága, technológiai bűvészmutatványa gyermekded próbálkozás az éber álmok utánzására.

Az éber álmodó egy csettintésre képes megvalósítani azt, aminek techguruk és óriásvállalatok dollárcsilliókat rááldozva évtizedekig tartó munkával is csak gyenge paródiáját képesek előállítani. Álomba ringatnak, melyben ők diktálják a feltételeket. Épp most zajlik ez. Embertelen erőfeszítéseket tesznek, hogy egy különleges, de teljességében kontrollált birodalomba tereljenek. Pedig kis gyakorlattal bebizonyíthatnád nekik te is: amit rád akarnak sózni, silány portéka a tudat mérhetetlen hatalmának árnyékában.

Az éber álmodó tudja, hogy ami megtörténik vele, az éppoly valós, mint az úgynevezett valóság.

Mert ébersége miatt képes tökéletesen jelen lenni benne, képes igazán magáénak érezni és bensőséges kapcsolatot ápolni vele. Sőt, ezek az álmok olykor sokkalta valóságosabbak. Az érzékek százszor élénkebbek, mint az ébrenlét során. A tárgyak leírhatatlanul élesek, és mintha belülről világítanának. Saját erőim, amik az álmokban eleinte külsőként, sokszor rémképek álruhájában érkeznek, olyan fenségesek és hatalmasak, amiknek emberi átszellemültségeink sokszor csak halvány árnyékai. Aki ébren álmodik, és nemcsak öntudatlanul bolyong képzeletének birodalmaiban, olykor mintha a platóni ideák valóságában, egyfajta mennyei letisztultságban találná magát. Olyan szimbólumokkal és átélésekkel találkozhat, melyek a világot alkotó elemek ősképei. Az élmény a megfogalmazhatóság korlátait jócskán felülmúlja. Ha tudni akarod, miről beszélek, neked magadnak kell megtapasztalnod.

Az egyik leghatékonyabb módja az éber álmodás előidézésének, ha minden lefekvés előtt eltökélten elhatározod, hogy ma este tudatos leszel.

Ezzel megerősíted a szándékodat, és megnöveled az esélyét a tudatos álom előidézésének. A másik fontos dolog, hogy rászoktasd magad, hogy reggelente rendszeresen felidézed álmaidat. Ezzel tudod magad egyre jobban arra hangolni, hogy kiemeltebb jelentőséget tulajdoníts éjjeli tapasztalásaidnak. Egy újabb hatékony módszer, ha ébrenléted során időnként úgynevezett „valóságtesztet” hajtasz végre. Például megszámolod, hány ujjad van, vagy megpróbálod le- és felkapcsolni a lámpát. Ha valami furcsát tapasztalsz, már tudod is, hol tartózkodsz épp. Ha ébren automatikusan eszedbe jut feltenni a kérdést, hogy álmodsz-e, nagyobb valószínűséggel fogod feltenni ugyanezt a kérdést álmaidban. Mindezen felül a tibetiek szerint a különféle vizualizációk és testhelyzetek is segíthetik a jelenség előidézését. Most nem sorolhatom fel az összes módszert. De megdöbbennél, hogy kis kitartással micsoda eredményeket lehet elérni ezekkel az egyszerű megoldásokkal is.

eber-alom-tibet-03.png

Vannak olyan éber álmodók, akik szenzáció után kutatnak. Élményt élményre akarnak halmozni. Vágyakat üldöznek. Amik kapcsán az ébrenlétben falakba ütköznek, azokat itt a legszerteágazóbb módokon átélhetik. Megint mások a megszokott valóság elöli menekvésből választják ezt az utat. Gyengék és esetlenek, és itt keresnek menedéket. Újfent mások itt próbálnak megszerezni olyan képességeket, amiket az ébrenlétben kamatoztathatnak. Mindnek meglehet a maga átmeneti érvénye. Egy ponton túl azonban mindegyik tévúttá válik. Az ilyen emberek, ha élményeiket nem építik be önismeretükbe és szellemi megvalósításukba, egyik illúzióból zuhannak majd a másikba, anélkül, hogy rájönnének az éber álmodás valódi értelmére. A kozmikus körforgás céltalan áldozataivá válnak, akik úgy ismerték fel az élet egy új területét, hogy nem használták ki a benne rejlő valódi lehetőségeket. Ez pedig a következő: felismerni azt, hogy minden tudat.

Mindent én képzelek, az ébrenlétet éppúgy, mint az álmot.

A szilárdnak tűnő valóságot éppúgy, mint az illékonyat. Ez mind belőlem ered, az én végső tudatosságom hatalmából. Az éber álmodás voltaképpeni lényege ez. Felismerni, hogy ez mind illúzió. És mindezen felül felismerni azt, hogy az egyetlen biztos pont az, ami ezek mögött áll. Ami én vagyok. Az álmodó. Valódi önmagam. A semmi, aki minden lehet. A mindenség, aki pillantásával bármit semmivé oszlathat. Igazi, isteni önmagadra találni, ezt ígéri az éber álmodás mágikus valósága.

Ne nézz fel! – Hülyék apokalipszise

ne-nezz-fel.png

Ne nézz fel. Mi ez a film? Egy újabb világvégepropaganda, ami tovább akarja növelni a már így is maximális fokozatra kapcsolt rettegésfaktort a nézők fejében? Netán a covid-hiszti összetett jelenségének allegorikus ábrázolása? Vagy talán valami több, a modern világ tragikomikus működésének meglepően kendőzetlen leírása? Valószínűleg kicsit mindegyik. (Ez az írás azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Nézzük az elejéről. A film úgy kezdődik, hogy egy egyetemi tanár és a tanítványa felfedeznek egy új üstököst, ami számításaik szerint minden kétséget kizáróan a Földbe fog csapódni. Ismerős a téma? Hollywood és a média eddig is előszeretettel riogatott bennünket ezzel a forgatókönyvvel. Úgy tűnik azonban, hogy újabban mintha a csapból is ez folyna.

Csak 2021-ben legalább négyszer járta körbe a médiát annak a híre, hogy Földünkhöz egy halálos gyorsaságú aszteroida közeledik.

Nem meglepő hát, hogy a Ne nézz fellel is akkor hozakodtak elő, amikor a sajtó is látványosan ráugrott a témára.

Az ilyesfajta hírek két szempontból is problémásak. Egyfelől azért, mert a képünkbe tolt információt nem lehet közvetlenül leellenőrizni. Az aszteroida létéről, nagyságáról, sebességéről, irányáról, Földtől való távolságáról közölt adatok valóságtartalmáról átlag Józsi képtelen közvetlenül megbizonyosodni. Azt csak a spéci műszerekkel felszerelt szakértő mondhatja meg, és főleg a mai világban egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy ilyen sok esetben mondvacsinált szakértő ne élne vissza a pozíciójából fakadó hatalommal.

De ha igazként is fogadjuk el a velünk közölt adatokat, ott a másik probléma. Mégpedig az, hogy ezek

a becsapódás szörnyűségeit pikáns részletességgel ecsetelő rémhírek még tudományos szempontból is teljesen megalapozatlanok,

következésképp a hétköznapi élet szempontjából is teljesen szükségtelenek. Ezek az állítólagos égi objektumok, amikhez az újságírók rendre az elkerülhetetlen apokalipszis vízióját társítják, olyan messze haladnak el a Föld mellett, hogy gyenge fuvallatukat sem érezhetnénk. Arra viszont bőven jók ezek a hírek, hogy az emberekben meglévő általános bizonytalanságot tovább fokozzák. És akiknek ilyen szándékuk van, azoknak bizonyára kapóra jött ez a film is.

aszt-01-nov.png

A fősodratú média nem tud betelni az aszteroidás hírekkel

De menjünk tovább. Elsőre arra gondolhatnánk, hogy a film átvitt értelemben a járványhelyzet vagy a klímahiszti jelenségét kritizálja. Itt is van egy emberiség létét fenyegető szörnyűséges valami, csak ezúttal nem a vírus vagy az olvadó jéghegyek, hanem egy üstökös. Ez a valami is éppúgy a láthatatlan ellenség ismertetőjegyeit viseli, mint a járvány vagy a klímaváltozás. Nem lehet egykönnyen eldönteni, hogy van-e vagy nincs, hogy fenyegetést jelent-e az emberiségre, avagy sem, hogy a szándékos összezavarás céljával hozzák-e szóba, vagy ténylegesen a mi érdekeinket szem előtt tartva beszélnek róla. Azaz

kitűnően alkalmas arra, hogy tömegeket lehessen manipulálni és szembefordítani általa. Ami a filmnek is az egyik központi motívuma.

Megjelenik a becsapódást igenlők és a becsapódást elutasítók tábora, ahol az igazságot illetően az egyik oldal legalább annyira homályban tapogatózik, mint a másik.

Annyi az eltérés, hogy a filmben a fenyegetést felfedező független és józan tudósok azok, akiket félretolnak, a kormány, a média és a techóriások pedig azok, akik a vírus- vagy klímatagadó félőrültek mentalitását képviselik. Mondani sem kell, ez a való életben pont fordítva van. Ma éppen azt akarják elhitetni velünk, hogy a globálisan befolyásos szervek állnak az objektív és független tudomány mellett, a kisebbséget pedig a haszonleső vagy konteós idióták képviselik. A film egyébként abból a szempontból is jól van megcsinálva, hogy mindkét oldal a saját igazát fogja benne látni. A jószándékú és elfogulatlan tudós karakterébe egy covid-hipochonder vagy egy klímapróféta éppúgy bele fog tudni helyezkedni, mint egy járványszkeptikus.

De ha továbblépünk, akkor kiderül, hogy azért ennél jóval többről van szó. Egészen nyíltan és némileg meglepően

a film tulajdonképpen három dologról húzza le a leplet. Az első a média, a második az amerikai kormány, a harmadik a techóriások működése.

Adott egy igazság, amit a két főszereplőnk képvisel. Bizonyos szempontból mindegy is, hogy ez pontosan micsoda. A lényeg, hogy birtokukban van egy igazság, amit mások tudomására szeretnének hozni.

dontlookup-03.jpg

Mit csinál a média? Tökéletesen érdektelen vele szemben. Kate kifakad, amiért a műsorvezetők csak mellébeszélnek, ahelyett, hogy odafigyelnének a problémára. A kérdezők megjegyzik, hogy nem tetszik nekik ez a nő, és nem akarják többet látni a műsorban. Látszólag a viselkedésével van baj, hogy ordítozik,

a valódi gond azonban az, hogy az igazságról beszél. A média pedig nem szereti az igazságot.

Sztárok szakításáról szeret trécselni, elaltatni akar, jelentéktelen ostobaságokat duruzsolni a füledbe, egy hamis megnyugvást ígérni. A nézők sem akarnak hallani az igazságról, a lányt kigúnyolják, és mémeket csinálnak belőle. Ezzel hálálja meg az agymosott tömeg, ha kimondod az igazat.

Nos, ez nem csak paródia. Tényleg így működik a média. Például az oltatlanok diszkriminációjával kapcsolatos súlyos aggályokat tudatosan elhallgatja. Mert nem fűződik hozzá érdeke. És így, kedves covid-hívő olvasó, neked sem fog érdeked fűződni hozzá. Te sem fogod fontosnak tartani, hiszen a média, amitől – akár van tévéd, akár nincs – száz százalékban függsz, szintén nem tartja fontosnak.

A média nem érted van, sokkal inkább befolyásolni és irányítani akar, és erre kerek-perec rámutat a film.

dontlookup-02.jpg

Randall ezzel szemben tetszik a médiának, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem szimpatikus személyiség. Zsíros a haja, bevörösödik az arca, egyfolytában gyógyszerezi magát, dadog, remeg a keze. Azért, mert tétova, igazodni akar, próbál a beszélgetőtársainak megfelelni. Azaz olyan alkat, akit a média kitűnően fel tud használni a saját céljaira. Csak néhány nap telik el, és Randall, aki csak az igazságot szerette volna elmondani, azon kapja magát, hogy beszippantotta a média gépezete. Már nem is a mondandóját képviseli, hanem a kormány és a média érdekeit szolgálja. Ezt a behódolást szimbolizálja az is, hogy összejön a műsorvezetőnővel, azaz szó szerint lefekszik a médiának. Aki persze csak addig érdeklődik iránta, amíg a férfi azt az agendát tolja, amire felkérték. Erről azok a járványcelebek jutnak az eszembe, akik a covidhiszti elején még teljesen mást mondtak a koronavírusról, azóta azonban teljesen behódoltak a hatalomnak.

Mit csinál a kormány? Ugyancsak nem vevő az igazságra. Az arrogáns elnök csak azért lovagolja meg az üstökös hírét, hogy egy aktuális botrányról elterelje a figyelmet, és visszaszerezze a népszerűségét.

Látszólag kiáll az igazság mellett, de nem azért, mert fontosnak tartja, hanem mert hasznot tud belőle húzni.

Amikor pedig már láthatóvá válik az égen az üstökös, vagyis az „igazság”, beindítja a „Ne nézz fel” mozgalmat, hogy elhitesse a követőivel, ami van, az valójában nincs. Bevett gyakorlata ez a jelenleg regnáló hatalmaknak is. Az igazság képviselőjének hallgatását pedig azzal vásárolja meg, hogy magas beosztást ad neki. A kormány tehát a médiához hasonlóan bekebelezi az igazság képviselőit, és rendszert szolgáló droidokat farag belőlük.

Hasonlóan nagy fricskát kapnak a techóriások. A filmben felbukkan egy Bill Gates- vagy Elon Musk-szerű bogaras figura, aki átveszi az irányítást az aszteroida felrobbantására irányuló küldetés felett. Rájön, hogy az űrszikla rengeteg ásványt tartalmaz, ezért azt nem lenne jó pusztán eltéríteni, hanem inkább apró darabokra kellene robbantani, hogy a maradványait aztán kihalászhassák az óceánból.

Remekül parodizálják ki a látszólag mindenhez jobban értő, a kormány felett is befolyást gyakorló, az algoritmusok jelentőségét mindenek felé helyező, messiáskomplexusban szenvedő, emberi érzésekből azonban teljes mértékben felmentett milliárdos géniusz alakját.

Az embernek óhatatlanul Bill Gates jut eszébe róla, aki egészségügyi végzettség nélkül játssza jelenleg az emberiséget megváltó szent szerepét, miközben elképzelhető, hogy filmbéli megfelelőjéhez hasonlóan valójában egy pofátlanul nagy őrültséget művel velük.

dontlookup-01.jpg

Az élet másik bolygón történő újraindításának gondolatát is kineveti a film. A történet végén a Földről a világ nagy vezetői elmenekülnek egy másik bolygóra, ahol az idegen lények azonnal felfalják őket. Rámutatva ezzel azok képmutató hozzáállására, akik szerint egy új lakható bolygó felkeresésére nagyobb elsőbbséget élvez, mint a jelenlegi élőhelyünk megóvása.

Hollywood általában manipulálni és megtéveszteni akar. Néha azonban kikotyogják az igazságot. Ebben a filmben mintha pontosan ez történne.

Lehúzzák a leplet a szenzációhajhász médiáról, a kizárólag saját sikerével törődő kormányról és a csodálatos utópiát ígérő globális nagyvállalatok zavaros motivációjú vezetőiről. Sőt, bizonyos mértékben a tudósokról és a tudományokról is. Vannak pillanatok ugyanis, amikor még a mai világ legbiztosabb pontjának gondolt tudomány is megbénul. Vannak dolgok, amikre soha nem lesz válasza, és amik ellen soha nem lesz megoldása. Ez pedig az evilági élet elkerülhetetlen vége. Randallék végül az imához és Istenhez menekülnek, annak ellenére is, hogy nem is vallásosak. Az imához és Istenhez, pontosan azokhoz a dolgokhoz, amikről az egész életnek és a szükségszerűen bekövetkező halálra való felkészülésnek a kezdetektől fogva szólnia kellett volna.

süti beállítások módosítása