A madár az ász

Médiavadász

Billie Eilish: „A jókislányok mind elkárhoznak”

2019. szeptember 16. - MédiaVadász

billie-eilish-09.jpg

„All the good girls go to hell” (a jókislányok mind elkárhoznak), énekli az utóbbi években rendkívül felkapott, mindössze 18 éves Billie Eilish legújabb klipjében, melyben egy égből aláhulló, majd pokoli környezetben félholtan ténfergő, kőolajban megmártózó szárnyas lényt alakít, akit a háttérben tűzben táncoló szajhák vesznek körül.

hell-all.jpg

All the Good Girls Go to Hell

A dal címe és mondanivalója, melyben a félreérthetetlen luciferi szimbolika ellenére a legtöbben továbbra is a „szabad művészi önkifejezés” egy újabb ártalmatlan jelét képesek csak felfedezni, a 22-es csapdájának egy tipikus esete. Vagyis bárhogy döntesz, az adott értelmezési keret logikája alapján nem győzhetsz. Mert ha elhiszed, amit az énekesnő sugall – tehát azt, hogy a jólányok a pokolban végzik –, és el akarod kerülni a poklot, akkor rosszkislány leszel, de ha rosszkislány leszel, akkor épp a pokol egyik mélységes bugyra lesz a jutalmad. Ezt hozza el a mennyből kitaszított szárnyas alak nem sokkal földre érkezését követően, miközben szövegében, melyben többek közt gúnyos megjegyzéseket tesz az egyházalapító Szent Péterre, sőt, magára Istenre, arra utal, hogy ebben az istentelen és istenellenes világban az egyetlen ésszerű döntés, amit hozhatsz, hogy mellé állsz.

billie-eilish-necklace.jpgA farkába harapó kígyó szimbólumával Taylor Swift klipjeiben is találkozhattunk már

A megszokottól némileg eltérően, Billie Eilish karakterével elsősorban nem a szemérmetlen szexualitás és a kombattáns kurválkodás oldaláról igyekeznek kilúgozni a fiatal rajongók agyát. Fennakadt szemgolyók, vérző orr, fekete könnyek, kicsavarodott pózok, görnyedt testtartás, ének, amit mintha félálomból, félig belőve, félholtan énekelnének. Ez valami más, mint amit eddig láthattunk.

when_the_party_s_over_01.pngA videoklipek képsorai életunt, depresszív, nihilista hangulatot közvetítenek. Egy sötét, reménytelen, tompa, törekvés nélküli, hipnotikus befolyásoltság alatti állapotot, ahol az embernek nemhogy életcélja nincsen, de már az is nehezére esik, hogy egyáltalán a testét egyenesben tartsa. A videók mintha valamiféle halálkultuszt népszerűsítenének, ahol a végletekig vitt önpusztítás válik követendő példává. Itt már a látszatra sem adnak, a belső romlottság és a dekadencia iránti perverz vonzalom a külsőségek szintjén is egyértelműen kifejeződik.

bad-guy-all.jpgBad Guy

Legutóbbi lemezének borítóján Billie Eilish fennakadt szemgolyókkal egy elmeosztályon őrjöng, és videoklipjeiben is úgy vonaglik, ahogy az ördögűzős filmek megszállottjai. Kezek dobálják és rángatják a fejét és a testét, injekciós tűket szurkálnak a hátába, hogy leszedálják, nyakörvhöz illetve egy akasztott emberhez hasonlatos nyakláncot visel, és úgynevezett „handlerek” (az agymosáson átesett sztárok felügyelőit nevezik így) kísérgetik, bárhová is megy.

cross-03.jpg

Két klipjében is olyan formát vesznek fel a fák és a villanypóznák, mintha azzal a készítők a bibliai keresztre feszítést akarnák megidézni

A karakter, amit játszik, láthatóan teljesen feladta akaratát, és maradéktalanul behódolt egy idegen erőnek, ami azt csinál vele, amit csak akar. Az „All the Good Girls Go to Hellből kiderül, hogy ez az idegen erő, ami megszállja őt, nem más, mint maga Lucifer. (Angolul tudók a klip részletes elemzését itt olvashatják.)

billieeilish_whenweallfallasleep.jpgIlyen a tévé és a telefonja előtt egész nap nyálcsorgatva ücsörgő, önálló akarattal és meggyőződéssel szinte egyáltalán nem rendelkező posztmodern fiatal is, aki mára majdnem minden ellenállás nélkül igazodik ahhoz, amit a különféle médiumokon keresztül felé sugároznak. A klipek pedig tovább erősítik e fiataloknál amúgy is meglévő beállítódást. Ma már alig-alig beszélhetünk valódi személyiségekről. Az emberek többségének nincsenek is önálló gondolataik, ugyanazt hajtogatják, mint amit a tévéből hallhatunk. Úgy is mondhatnánk, valaki más munkál bennük, valaki más gondolkozik és érez bennük, és ilyen értelemben megszállottnak tekinthetőek.

bury-all.jpgBury a Friend

A klipek a halál, a pusztulás, a romlás és megrontás jelszavát hirdetik, amihez e legutóbbi videóban egyértelmű sátáni szimbolika is társul. Hogy mi vár azokra a fiatalokra, akik úgy nőnek fel az ilyesmin, hogy közben semmi sincs igazán az életükben, amik ellensúlyozhatnák e negatív hatásokat? Nem nehéz kitalálni. Annyi bizonyos: Billie Eilish és főnökei egyhamar nem fognak leállni a démoni üzenetek közvetítésével, amit sajnos hasonló leplezetlenséggel tolnak a képünkbe a mainstream videoklipek további készítői is.

Volt egyszer egy okkult sztori Hollywoodban, avagy amit nem mesélt el Tarantino

2019. szeptember 11. - MédiaVadász

tarantino-06.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és bővített változata. Vigyázat, spoiler veszély!

A Volt egyszer egy Hollywood összességében egy egész korrekt alkotás. Meglep, hogy ilyet kell mondanom, mert nem szeretem Tarantinót. Hiába jó rendező, aberrált szereplői, beteges történetei, nihilista világnézete vagy a vér és az erőszak iránti perverz vonzalma miatt egy destruktív alkotónak tartom. Ez a műve viszont egészen kedvelhető. Nincs mértéken felüli, vagánykodó észosztás, velejéig démoni karakterek, és öncélú öldöklésből is csak egy csipetnyit láthatunk. Ellenben a szereplőknek már-már lelke van, és az előző filmek erőltetett túlzásai helyett ezúttal többnyire az apró emberi mozzanatokban, az egyszerű hétköznapi kihívások világában merülhetünk el. Első megközelítésre a Volt egyszer egy Hollywood se több, se kevesebb, mint egy jó filmélmény.

Ez nemcsak azért különös, mert Tarantinóról van szó, hanem azért is, mert a történetét éppen egy olyan esemény köré ágyazta, aminél nehéz lenne jobb alapanyagot találni annak, aki él-hal a brutalitásért. Meglepő, hogy a rendezőnek épp egy olyan filmjében mutatkozik meg talán a legtöbb harmónia, amely minden tekintetben ideális lett volna az ember sötét, kegyetlen, beteges oldalának ábrázolására.

tarantino-01.jpg

Idén van Roman Polanski filmrendező egykori felesége, az 1969. augusztus 9-én brutálisan, rejtélyes körülmények között meggyilkolt hollywoodi színésznő, Sharon Tate halálának 50. évfordulója. Emiatt több film is megjelent mostanában, ami több-kevesebb sikerrel ezt a témát dolgozza fel (Charlie Says, The Haunting of Sharon Tate), és elvileg Tarantino filmje is közéjük tartozik. Azonban a rendező az előzetes híresztelésekkel ellentétben alig foglalkozik a kérdéssel. A sztori a kiégett színészt alakító DiCaprio és a kaszkadőrét játszó Brad Pitt körül forog. A filmet tejbetök módjára végig vigyorgó, Sharon Tate-et játszó Margot Robbie-nál és a Manson-szekta életvitelébe való epizódszerű betekintésnél többet nem igazán kapunk a történetről. Az egyetlen jelenet pedig, ami képet adhatna nekünk a szörnyűségekről, a filmben teljesen eltér a valóságtól.

gyilkossag.jpg

Pedig ha valami ténylegesen megérne egy igazán alapos munkát, az éppen a Tate-gyilkosság rejtélyes hátterének feltárása és bemutatása. Tarantino azonban épp olyan mértékben nem foglalkozik ezzel, mint amekkora erőfeszítést tesz, hogy hitelesen mutassa be a hatvanas évek végének általános hangulatát. Az ő elbeszélésében az ostoba hippiknek beállított gyilkosok nem Sharon Tate házába mennek, hanem a DiCaprio által játszott karakter otthonába, ahol Brad Pitt piásan és bedrogozva is könnyedén végez velük. Sharon Tate, hasában hordott gyermekével együtt ennek köszönhetően életben marad, és tovább folytatja szivárványos életét.

tarantino-02.png

Kreatív befejezés, nem vitás, de úgy gondolom, ezzel a megoldással Tarantino eljelentékteleníti az események súlyosságát és furcsaságát. Minden jel arra mutat, hogy többről volt ott szó, mint buta, drogos hippik garázdálkodásáról. A gyilkosságot különös, nehezen megmagyarázható okkult történések ölelik körül, amik mellett nem lehet csak úgy elsétálni, még akkor sem, ha azokat túl nagy homály fedi, és emiatt nem lehet teljesen egyértelmű következtetéseket levonni belőlük. Lássuk azokat a kevésbé emlegetett, de nem kevésbé lényeges tényezőket, amik nélkül nem lehet pontos képünk erről a többszörös gyilkosságba torkolló bizarr éjszakáról.

Rosemary gyermeke

tarantino-03.png

1968-ban, egy évvel a gyilkosság előtt jelent meg a Rosemary gyermeke című nagy sikerű regényadaptáció, Sharon Tate férje, Roman Polanski rendezésében. A film több szempontból hasonlóságot mutat a valós eseményekkel. A történet középpontjában egy fiatal terhes nő áll, aki a Sátán gyermekét hordozza a méhében. A cselekmény során Rosemary-t egy sátánista szekta keríti hatalmába, miközben a férfi világi előmenetele reményében csöndesen asszisztál a történésekhez. Az ugyancsak gyermeket váró, nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate szintén egy sátánista befolyás alatt álló szekta áldozatává vált. Férje pedig hasonló mód nem volt ott, hogy segítsen, ő ekkor Európában tartózkodott, és állítólag ő is a munkájával volt elfoglalva.

A filmet egyébként az egyik producer, William Castle átkozottnak gondolta, utólag úgy vélte, egy ilyen sötét témát nem szabadott volna vászonra vinni. A film zeneszerzője (Krzysztof Komedam) a mű megjelenését követően nem sokkal egy hegymászás közben lezuhant és meghalt; Mia Farrowtól a forgatás alatt elvált a férje, Frank Sinatra; a producert magát pedig epekővel műtötték, szintén nem sokkal a film megjelenése után. A filmhez kapcsolódó különös adalék még, hogy a Manson-szekta egy nappal Sharon Tate meggyilkolását követően férjével együtt megölt egy másik hölgyet is, aki egész véletlenül a Rosemary LaBianca névre hallgatott. (Polanskiék kutyája pedig a film sátánista orvosának nevét kapta: Dr. Saperstein.)

Charles Manson, Roman Polanski és a sátánista Anton LaVey

tarantino-04_1.jpg

1969-ben, vagyis Sharon Tate és négy másik barátja halálának évében jelent meg a Sátánista Biblia című könyv, amit az az Anton LaVey írt meg, aki néhány évvel korábban, 1966-ban megalapította az első hivatalosan is bejegyzett sátánista egyházat. Különös egybeesés, hogy a sátánista Anton LaVey-jel bizonyos mértékben mind a gyilkosságot kitervelő Charles Manson, mind Polanski kapcsolatban állt. Manson-t több olyan, a későbbi gyilkosságokban is részt vevő személy vette körül (Susan Atkins, Bobby Beausoleil), akik közvetlenül ismerték a sátánista vezetőt. Susan Atkins egy ideig az egyház tagja is volt, Bobby Beausoleil pedig közös filmforgatásokon vett részt LaVey-jel és a sátánizmus irányába szintén intenzív érdeklődést mutató Kenneth Angerrel. Polanski pedig, ha lehet hinni a híreszteléseknek, ugyanezt a személyt felkérte szakértőnek a Rosemary gyermeke készítésekor.

Egyesek szerint ez egy ártalmatlan szervezet, akik gyilkosságokat, törvénybe ütköző cselekedeteket nem követtek és követnek el. Azonban ha így is lenne, kereszténységet meggyalázó rituáléik és beteges ideológiájuk önmagában is eléggé kártékony, és épp elég ahhoz, hogy egyesek számára táptalajul szolgáljon kegyetlenségek végrehajtására. (Tarantino filmjében is van néhány utalás, ami megpróbálja nevetség tárgyává tenni a Manson-szekta sátánista hátterét.)

Sátánizmus és boszorkányság

tate-witch.jpg

Sharon Tate és Polanski, ahogy maga a korszak és ezen belül a korabeli Hollywood is, furcsa vonzódást mutatnak az okkultizmus és a sátánizmus irányába (ne feledjük, ugyanekkor, 1969 augusztusában került megrendezésre az első woodstocki fesztivál is). Tate Az ördög szeme című, 1967-es filmben egy boszorkányt játszik. Ez önmagában nem lenne szemet szúró, csakhogy a filmhez felkérték szakértőnek Alex Sanderst, a Wicca elnevezésű, boszorkány-szekta vezetőjét, aki önéletrajzában arról számolt be, hogy Tate a filmforgatás során eltanult rituálékat később is gyakorolta. Polanski pedig később is készített sátánizmussal kapcsolatba hozható filmeket, ezek közül is A klincedik kapu (1999) című film foglalkozik a témával a legnyíltabban, melyben a főszereplő egy olyan könyvet keres, amivel meg lehet idézni a Sátánt.

Szexvideók és okkult rituálék

party.png

Sharon Tate élete sem volt olyan felhőtlen, mint ahogy azt Tarantino bemutatja. Bizonyos beszámolók szerint a házukban, ahol sok ismert és kevésbé ismert figura rengeteg drog kíséretében egyaránt megfordult, bizarr szexfilmeket forgattak, melyeknek olykor Tate volt a főszereplője. (Manson ugyancsak híres volt arról, hogy orgiákat tartott a tanyáján). Mindezen felül egyesek szerint a ház okkult rituálék helyszíne is volt. Nehezen alátámasztható állítások ezek, de Polanskinak később, 1977-ben volt egy komoly ügye, ami miatt el is menekült az Egyesült Államokból, amikor Jack Nicholson házában bedrogozott, majd közösült egy 13 éves kislánnyal, ami arra enged következtetni, hogy a szexuális perverzió egy olyan fokán állt, ami az előbb említett történéseket valószínűvé teszi. Nem elképzelhetetlen, hogy a házban valami hasonló zajlott, mint amit a Kilencedik kapuban vagy a Stanley Kubrick által rendezett Tágra zárt szemekben (1999) láthatunk, melyben egy sötét titkos társaság szexuális rituáléiba nyerünk betekintést. (Egy Nicole Kidmannel készített interjúban a színésznő azt állítja, Kubrick szerint, aki valamilyen szinten ismerte az okkult társaságok működését, „a világot pedofilok irányítják”.)

Robert F. Kennedy meggyilkolása és a Process Church of the Final Judgment

process-leader.jpg

Állítólag az 1968-ban meggyilkolt Robert F. Kennedy elleni merénylethez köze volt egy másik, londoni sátánista csoportosulásnak, a Végítélet Fejlődő Egyházának (Process Church of the Final Judgment), amit két kipenderített szcientológia hívő, Mary Ann MacLean és Robert de Grimston alapított, ugyanabban az évben, amikor a Sátánista Egyház is létrejött. Egy elmélet szerint ők bízták meg a szintén okkult érdeklődésű merénylőt, Sirhan Sirhant Kennedy megölésével, és egy évvel később ők adtak utasítás Charles Mansonnak is. Érdekes, hogy Manson magát egyszerre nevezte Krisztus és a Sátán megtestesülésének, a Végítélet Egyházának tagjai pedig hasonlóképp, egyszerre hódolnak Jézusnak és Lucifernek. (Egyik tanításuk szerint, mivel Jézus azt tanította, hogy szeretni kell ellenségeinket, a Sátánt is szeretettel kell elfogadni.) Manson ráadásul folyvást az eljövendő apokalipszisről beszélt követőinek, ahogyan ez a szervezet is. Egy időben (1967) pedig csupán néhány háztömbnyire lakott a szektatagoktól, akik magazint is adtak ki, melyek egyikében Mansonnal is interjút készítettek.

Kennedyt azért ölhették meg, mert támogatta a négerek társadalmi integrálását (ugyanebben az évben halt meg a néger aktivista, Martin Luther King is), miközben e csoportosulás egyfajta, négerek és fehérek közt zajló faji háborút akarhatott kirobbantani (Manson is ezt képviselte). Hogy pontosan milyen céllal, az tisztázatlan, ám itt vélhetően nem a rasszok keveredésének megakadályozása, a saját rassz megvédelmezésének alapvetően egyáltalán nem elítélhető szándéka állhatott középpontban, hanem inkább egyfajta káosz kialakítása a rasszok egymásnak ugrasztásával.

process3.png

Roppant furcsa, hogy a Polanski házaspár mind a volt amerikai elnök öccsét, mind e sátánista szervezet néhány tagját ismerték. Tate és Polanski pont a halála előtti estén vacsorázott együtt Robert F. Kennedy-vel. A sátánisták pedig elvileg megfordultak az egyik Sharon Tate által szervezett partin. Egyesek úgy vélik, ekkor hallhatott valamit a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban, ami miatt el kellett tenni láb alól. Tény, hogy az eset után a tagok meglepő gyorsasággal kivonultak az országból. Mások szerint Polanski akarhatta a gyilkosságot, többek közt azért, mert állítólag megromlott közöttük a viszony, továbbá ő kimondottan nem akart gyereket a feleségétől (még az is elképzelhető, hogy a gyerek nem is tőle volt, hanem a Sharon Tate-tel szakításuk után is sülve-főve együtt mozgó Jay Sebringtől, akit szintén megöltek a vérengzés során). De olyan feltételezés is ismeretes, miszerint – egy bizonyos titkos társasággal való alku folytán – ez volt az ára világi előmenetelének. Azonban ez bizonyíthatatlan, és a témánk szempontjából nem is ez a fő kérdés.

abigail-folger-and-voytek-frykowski.png

Mindennek tetejébe a Tate-gyilkosság egyik áldozata, Abigail Folger vélhetően kapcsolatban állt és pénzzel támogatta Mansont, az okkultisa filmrendező, Kenneth Angert és a Manson II-nek is nevezett William Mentzert, a hírhedt Son of Sam szervezet egyik tagját, akinek neve több rituális gyilkossághoz is köthető, és aki szintén ismerte mind Mansont, mind a szóban forgó sátánista szektát. (Egyébként az egyik áldozat, Polanski lengyel barátja, Wojciech Frykowski sem volt igazán szentnek nevezhető, ő drogkereskedő volt.)

Vannak olyan megközelítések, miszerint ez a szekta egyáltalán nem volt hatással a történésekre, és a tagjai sem voltak igazán komolyan vehetőek, azonban ha egy ponton túl komolytalanná is váltak, ebből nem következik, hogy ne lehettek volna olyan, teljesen a színfalak mögött álló szervezetek (például szabadkőművesek), akik céljaik érdekében, ameddig szükségesnek érezték, felhasználták és irányították ezt a csoportosulást. Az eddig elmondottak alapján még az is feltételezhető, hogy ők lehettek a Rosemary gyermeke vászonra vitelének értelmi szerzői is.

John Lennon és a Beatles

filepicker-yogjpxd5tziskunovrmp_death-to-pigs.jpg

Van még egy szereplő, aki mind Mansonnal, mind Polanskival összefüggésbe hozható. Ez az a John Lennon, aki, mikor híres lett, úgy fogalmazott magáról: „eladtam a lelkem az ördögnek”. Polanski személyesen ismerte őt. (A filmjében Rosemaryt alakító Mia Farrow szintúgy ismerte őt, közösen utaztak el 1968-ban Indiába Maharisi Maheshez, a Transzcendentális Meditáció atyjához. Velük tartott egyébként Mike Love is, a Beach Boys egyik tagja, aki személyesen is ismerte Mansont. A Hollywoodban ma is rendkívüli népszerűségnek és befolyásnak örvendő szekta iránt Manson is mutatott némi érdeklődést. De még ennél is inkább a szcientológia iránt.) Manson pedig nagy rajongója volt a Beatles-nek, dalaikban rejtett üzeneteket fedezett fel. Követői a gyilkosság során – ezekből idézve – az áldozatok vérével szavakat írtak a falra (pl: „healter skelter”, „disznó”, „halál a disznókra”). Ráadásul John Lennon, halála előtt ugyanabban a Dakota házban lakott, ahol a Rosemary gyermeke című film házaspárja, és pont azon az utcán ölték meg, ahova a film egyik szereplője zuhan, miután kiugrott az ablakon. (A Dakota házról némelyek úgy tartják, hogy kísértetjárta ház, fennállása óta számos furcsa jelenségről, látványosan elmozduló tárgyakról, halottak felbukkanó szellemeiről számoltak be az épület lakói és látogatói.) Roppant különös, hogy az énekes gyilkosán, Mark David Chapmanen, aki magát egy időben szintúgy sátánistának tartotta, később ördögűzést kellett végezni, mert úgy érezte, megszállta valamiféle gonosz entitás.

Sharon Tate megérezte, hogy közeleg a vég?

Érdekes adalék, hogy Sharon Tate egy évvel a gyilkosság előtt egy interjúban olyan, rá nagy hatást gyakorló rémálomról számolt be, ami kísértetiesen hasonlít a később történtekre. Halála előtt pedig filmötlet gyanánt Thomas Hardy egyik regényét ajándékozta férjének, amit Polanski később meg is filmesített (Egy tiszta nő – 1979), és ami szintén egy olyan nőről szól, aki erőszak áldozata, és akinek meghal az újszülött gyermeke.

Összegzés

tumblr_inline_npr5r2do0f1t7tgz5_1280.png

Az általánosan ismertetett történet az, hogy Manson véletlenül ölette meg Sharon Tate-et és társait. Eredetileg az őt elutasító, zenei karrierjének kibontakozását megakadályozó produceren, Terry Melcheren akart bosszút állni, aki korábban ott lakot, ahol Polanskiék. A felsorolt furcsa összefüggések azonban másra engednek következtetni:

Mindenekelőtt arra, hogy korabeli Hollywoodnak volt egy olyan sötét arca is, amit általában elhallgatnak előlünk, és amit Tarantino sem ismertet velünk a filmjében, de ennek ellenére nagymértékben meghatározta a korszellemet.

Másodszor arra, hogy az események nagy valószínűséggel nem véletlenül történtek, még ha nem is rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy bizonyos részleteket, illetve a valódi okokat és mozgató erőket feltárhassuk.

Harmadszor, úgy néz ki, hogy bármilyen irányban is vizsgálódunk, folyton okkultizmusba, boszorkányságba, sátánizmusba bukkanunk, nemcsak az elkövetők, hanem az elszenvedők részéről is. És ha nem is lehet minden úgynevezett sátánizmust komolyan venni – hiszen az sokszor megmarad a konvenciók és a hétköznapiság elleni lázadás, a polgárpukkasztás vagy a feltűnési viszketegség kiélésének szintjén –, továbbá, ha nem is lehet minden okkultizmus iránti érdeklődést deviációnak tekinteni, a rituális gyilkosságok, a bizarr szertartásokról való híresztelések és a további rejtélyes összefüggések elég okot adnak arra, hogy úgy gondoljuk, ebben a történetben a sátánizmus egy sokkal veszedelmesebb formájában mutatkozott meg, mint azt alapvetően hinnénk. (Nem gondolom, hogy az Egyesült Államokban évekig tartó, „sátáni pániknak” nevezett jelenség alaptalan lett volna, még ha voltak, akik túlzásba vitték a dolgot vagy hasznot húztak belőle.)

satan.jpg

Negyedszer, ha nem is ez volt az első kísérlet a sátánizmus népszerűsítésére, kiemelt állomása lehetett annak a törekvésnek, ami sátánizmust általánosan elfogadottá és a mindennapi élet részévé szeretné tenni. Korunkból nézve megállapítható, hogy igencsak jól haladnak.

Végezetül: ez az eset jól tükrözi, mi fejlődhet ki abból, ha egy civilizáció teljesen elveszti tradicionális gyökereit és támpontjait, továbbá olyan bizonytalan eredetű mágikus praktikákhoz és tanokhoz nyúl, amiket csak töredékesen birtokol, és csak felületesen ért, vagy esetleg ért, de rosszra használja. A szabadság kiélésére való törekvés, ami ezt az időszakot erőteljesen jellemezte, jól szervezett tradicionális keretek nélkül hanyatlásban, romlásban, káoszban végződik, és olyan elképesztő törekvéseknek adhat zöld utat, amit minden szenzációhajhász híresztelést lehámozva is joggal nevezhetünk: sátáninak.

Ha szeretnél hasonló elemzéseket, támogass minket a Patreonon!

További adalékok és források itt: Peter Levenda: Sinister Forces –The Manson Secret: A Grimoire of American Political Witchcraft. Book 3.

Feminizmus újratöltve – Miley Cyrus: Mother's Daughter klipelemzés

miley.jpg

Ha sokaknak egyértelmű is, nem árt időről-időre újra elismételni, hogy a létrontás gépezete egy pillanatra sem állhat meg. Ha sikerült általános érvényűvé tenni egy normalitás ellenes elvet, a létrontás ügyvivői nagyobb fokozatra kapcsolnak, és olyan újabb aberrált célokat tűznek ki, amik azelőtt még a liberalizmus legelszántabb és egyben legbetegebb képviselőinek sem feltétlenül jutott volna az eszébe. Ilyen például a feminizmus esete, ami már eredeti formájában is óriási szerepet játszott a hagyományos társadalmi és családi modell lerombolásában. Nem nehéz észrevenni azonban, hogy a feminizmusnak ma már teljesen különböző céljai vannak, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt. A feminizmus az utóbbi időkben már nem annyira a nők függetlenségének kiharcolásáról (azt ugyanis már elérték), mint inkább a nőiségtől (vagy a nemiségtől) való függetlenség megvalósításáról, tágabb értelemben pedig az ideális emberi létformától való megszabadulásról szól. Jó példa erre Miley Cyrus legújabb klipje. Nézd meg a videót, aztán lássuk a történetet részletesebben:

Miley Cyrus klipjének két meghatározó motívuma van. Az egyik, hogy tele van a szó klasszikus értelmében vett tudatalatti üzenettel, rövid időre bevillanó, szuggesztív mondattal, a másik, hogy sok-sok olyan szereplő tűnik fel benne, akik a való életben is feminista aktivistákként, a másság elfogadásának prédikátoraiként, az aberráció különféle formáinak bajnokaiként mutatkoznak.

Miley az egész videóban vörös latex ruhában, hegyes karmokkal, furcsa lámpaburával a fején, az ördögűzős filmek megszállottjaihoz hasonlóan vonaglik a földön, egy kopasz nővel enyeleg (az első borotvált fejű playmate-tel, aki címlapra került, hurrá!), és nemi szervét mutogatja, amiből fogak állnak ki. Közben olyasmiket énekel, hogy „halleluja, egy szörnyszülött vagyok”, „halleluja, egy boszorkány vagyok”, „piszkos és gonosz vagyok”.

miley-cyrus-01.jpg

Közben újra és újra rövid üzenetek villannak be a nézőnek, amik természetesen olyan gyorsan tűnek el, hogy az ember, hacsak nem tudja megállítani és visszatekerni a videót, véletlenül sem tudja elolvasni: „minden nő lázadó”; „kibaszottul gyönyörű vagy” (értsd: „az aberrált az új szexi”); „feszes cickók”; „ne kezelj tárgyként”; „feminizmus a javából”; „az én testem, az én szabályaim”; „a szüzesség egy társadalmi konstrukció”; „a test diadala”; „a bűn a te szemedben van”.

miley-cyrus-subliminal-02.jpg

Az üzenetek egyaránt szólnak nőkhöz, és olyan személyekhez, akik valamilyen oknál fogva (legfőképp nemi beállítottságuk miatt) elnyomva vagy megbélyegezve érzik magukat a többségi társadalom által. A nőkkel a klip azt akarja elhitetni, hogy rabszolgákként kezelik őket a férfiak (beszédes különben, hogy egyetlen férfi sem szerepel a klipben). Ha szépek, szabadak, szexik akarnak lenni, ha megértésben és szeretetben akarnak élni, akkor egyrészt fellázadnak a jelenlegi csúnya elnyomó, férfiközpontú rendszerrel szemben, másrészt kiállnak a többi hátrányosan megkülönböztetett szörnyszülött mellett, esetleg egyenesen azzá válnak – hiszen ők tulajdonképpen közös sorson osztoznak.

Meg kell hagyni, ügyes húzás, hogy a nők jogaiért való harcot összemossák a többi aberrált jogaiért való kiállással. Hiszen ha egy nő ezek után kritikát hall a homoszexuálisokkal, a transzvesztitákkal, a minden nap nemet cserélőkkel, a mosógépekhez vonzódókkal vagy az állatokkal közösülőkkel kapcsolatban, ezt saját maga elleni támadásként fogja kezelni. Mivel a jelen kliphez hasonló szuggesztiók hatására úgy fogja gondolni, hogy a kritikával az ő értékességét, fontosságát is kétségbe vonják. Ezért, saját magát védve, ösztönösen védelmébe fogja venni az LMBTQXYZ lobbi képviselőit is, nem észlelvén, hogy az egy teljesen másfajta törekvés, mint amire a feminizmus alapvetően irányulna (sőt, ez végső soron pontosan a nőiség megsemmisítését célozza meg, tehát valami olyasmit, amit elviekben éppen hogy meg akarna őrizni a feminizmus).

miley-cyrus-02.jpg

Most pedig lássuk, a klip készítői szerint kik is számítanak korunk példaképeinek, kik azok, akikre egy mai nő felnézhet. Láthatunk egy kövér nőt, aki a tíztonnások kategóriájában megrendezett szépségkirálynő választáson első helyezést ért el. Egy szuperhősnek beöltözött, nyakkendős néger kislányt, aki még csak 11 éves, de már most egy tolerancia mellett kampányoló szervezetet működtet. Egy pankrátornak beöltözött kövér néger nőt. Egy Szűz Máriát imitáló, gyermekét egyedül nevelő anyát. Egy férfiból nővé váló deszkást. Egy – tessék kapaszkodni – testi és értelmi fogyatékos, tolószékes néger férfit, aki nőnek gondolja magát (ezt azért nehéz lesz überelni). Egy nőből férfivá váló lényt, aki levágatta a melleit. Egy feminista aktivistát. És Miley Cyrus anyját, aki ezt az egész „freak show-t” anyai elfogadással, megértő, gondoskodó szeretettel nézi végig.

miley-cyrus-1-37.jpg

A liberális propaganda szerint ő korunk egyik példaképe, a halmozottan hátrányos helyzetű, de azt mégis büszkén vállaló, tolószékes, nyomorék, transzvesztita néger

Szóval van itt minden, leszámítva azokat a hagyományos, de csöppet sem idejét múlt, mondhatnánk úgy is, mindig aktuális mintákat, amit egy nőnek tényleg érdemes lenne követni. Helyette megkapjuk ezt a sok aberráltságát „büszkén” vállaló lelki és testi nyomorultat, akiket ha már mindenképp mutogatni szeretnének, legfeljebb elrettentő példaként szabadna közszemlére tenni.

Ha mindez nem elég, kapunk abortuszt igenlő groteszk képsorokat, egymáshoz érő gumimellbimbókat, párducmintás ruhában táncoló öreg banyákat és egy lovon diadalittasan ülő amazont is.

miley-cyrus-03.jpg

Amit tegnap még betegségként kezeltek, az mára a legmagasztosabb emberi tulajdonsággá vált, akik pedig ezt felvállalják, a legnagyobb hősök, a legőszintébb, legnemesebb emberi lények, akik évezredekig tartó indokolatlan elnyomást követően leginkább rászolgáltak a szabadságra.

Ezzel a süket dumával etet minket Taylor Swift is egyik legújabb klipjében (You Need to Calm Down), ahol minden homokos boldog és felszabadult, aki pedig ezt ellenzi, az egy visszamaradott ősbunkó, aki még a „homoszexualitás” szót sem tudja pontosan leírni.

taylor-swift-homo.jpg

Ha pedig egy nő mégis úgy dönt, hogy nő marad és ráadásul hagyományos módon férfit választ magának, akkor azt csakis egy másik rasszból érdemes megtennie (Lover). Nézzük csak, milyen boldogok ők ketten:

taylor-swift-lover-3-20.jpg

Valójában megállás nélkül sorolhatnánk a hasonló üzeneteket tartalmazó filmeket és videoklipeket. A létrontás nem állhat meg. A robotok, a pedofilok vagy az állatok például még koránt sem rendelkeznek olyan emberi jogokkal, mint ami az elborult liberális logika szerint megilletné őket.

Fehérellenesség antirasszista mázban – Zöld könyv kritika

zold-konyv-borito.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, megjegyezném, hogy a Zöld könyv alapvetően egy jó film. Jó film abban az értelemben, hogy jól van megírva és megrendezve, és ha eltekintünk a hibáitól, a benne rejlő, nem is annyira burkolt üzenetektől és a rasszizmus halálosan unalmas témájától, egy már-már szívhez szóló történetet láthatunk két teljesen különböző emberről, akik kezdeti idegenkedésük ellenére örök barátra és kiegészítő társra lelnek egymásban.

green-book-1.jpg

De miért is kellene nekünk ezektől a hibáktól és manipulatív üzenetektől eltekinteni? Főleg egy olyan korban, amelyben mindenki oly előszeretettel siránkozik jogainak és rég elveszett vagy talán soha nem is létező „emberi méltóságának” sérülése miatt. Merthogy ez a film tipikus példája a fehér heteroszexuális férfiak elleni támadásnak, sőt az is egyértelmű, hogy Oscar-díjat sem a jó rendezés miatt nyert elsősorban: manapság a fehér férfi megalázó, sztereotip ábrázolása az egyik befutó téma Hollywoodban. Az általunk is kritizált A víz érintése is ugyanennek az üzenetnek köszönhetően gyűjthette be egy évvel korábban a legjobb filmnek járó elismerést.

green-book-3.jpg

A történet arról szól, hogy egy gazdag, művelt és tehetséges néger zenész felfogad egy olasz felmenőkkel rendelkező, pénzügyileg megszorult, talpraesett, de suttyó fehér kidobót az Egyesült Államok déli részén tartandó turnéjára. A cím arra utal, hogy annak idején egy „Zöld könyv” elnevezésű katalógusban gyűjtötték össze azokat a közintézményeket, ahová négerek is betehették a lábukat. A néger zonogorista megaláztatások sorát is vállalva látogatja az extrán rasszista déli államokat, hogy harcoljon fajának egyenjogúságáért.

green-book-5.jpg

Megható történet, csakhogy egy mélyebb síkon teljesen mást sugall a film. Mégpedig azt, hogy a fehér ember rasszista és kirekesztő. Ráadásul együgyű fajankó módjára, zsigerből, minden alapot nélkülözően, a primitív majomember színvonalát súrolóan rasszista és kirekesztő. Vagyis a film, számos hasonló témájú kortárs alkotással egyetemben azt üzeni, hogy a faji, nemi és egyéb megkülönböztetések kizárólag gyűlöleten, butaságon, elfogultságon vagy visszamaradottságon alapulhatnak. És kész, nincs kivétel. Egészséges, higgadt, kimért, objektív, gyűlölettől és elfogultságtól mentes megkülönböztetésről szó sem lehet. Észrevenni valakin azt, hogy nem olyan, mint én, és ebből következően arra az elhatározásra jutni, hogy nem szeretnék közösködni vele: ez a libsik szerint csak haragból és elvakultságból következhet. Szerintük a – mindennapi élethez egyébként szükségszerűen hozzátartozó, és valójában még általuk is bőven gyakorolt, csak éppen nem beismert – megkülönböztetés a primitivitás netovábbja.

green-book-7.jpg

Lássunk néhány jelenetet a filmből a fehérek negatív diszkriminációjára: 1) A fehér emberről már a film elején kiderül, mennyire érzéketlen más rasszba tartozók érzései iránt, amikor a főszereplő véletlenül néger szerelőket hív a házhoz. A több órás munkát követően is virágillatú, ápolt és jól nevelt néger melósokat a felesége üdítővel kínálja. Ezeket a poharakat a bizonyára gyerekkorától elvakult előítéletre nevelt Tony egyből a kukába hajítja. 2) A fehér – és mindezek tetejébe vallásos (fúj!) – férfi ellop egy jelentéktelen ásványt egy útszéli árustól. A négernek kell rászólnia, hogy tegye vissza. – Hát igen, ezt a jelenetet sem fordítva képzelnénk el a valóságban. 3) A túlsúlyos, igénytelen fehér ember csak a hasára tud gondolni. Úton-útfélen tömi a fejét mindenféle szemétkajával, és még a feleségének írt levelekben is csak arról képes beszámolni, mit evett aznap. 4) Sőt, csoda, hogy egyáltalán írni tud, nem hogy szépen fogalmazni, ezért egy ponton túl már a mély érzésű, előkelő, művelt néger diktálja neki a szívhez szóló sorokat, amiket, mi sem természetesebb, meghatottságtól könnyezve olvasnak fel egymásnak az otthoniak. 5) A fehér ember szemetel is. Milyen jó, hogy ilyen esetekre is ott van egy bölcs és felelősségteljes néger a háta mögött, aki figyelmezteti tudatlanságából és felszínességéből fakadó baklövéseire! 6) A fehér ember annyira műveletlen, nemhogy a komolyzenét nem ismeri, de még Chopin nevét sem tudja rendesen kimondani („Dzsópen”). Amikor pedig lehetősége lenne a néger zseniális játékát végighallgatni, inkább kimegy kockázni a többi tahóval. 7) Mindezek tetejébe még azt sem tudja, mi illendő, és mi nem: ez a sutyerák képes visszatenni a tálcára az ennivalót, amibe már beleharapott. 8) Természetesen a többi fehér ember is a nap huszonnégy órájában rasszistát játszik. Ugyan valamiféle különös sznobizmusból meghívják játszani a négert, de a fehéreknek fenntartott mosdót és éttermet már nem engedik, hogy használja. A ruhaboltos megtiltja, hogy felpróbáljon egy öltönyt. A rendőrök is folyton kipécézik maguknak, megverik, pusztán a bőrszíne miatt, sőt, nem is a bőrszíne, hanem a tehetsége és a zsenialitása miatt, ami nekik akkor sem lenne, ha belegebednének. És még azt is megakadályozzák, amikor éppen a Coca-Cola legújabb magyarországi reklámjához tart főpróbát egy másik férfival – csak hogy a hülye is értse, mennyire halmozottan kirekesztett és megbélyegzett személyről is van szó.

green-book-2.jpg

Ez a film tipikus példája annak, miként lehet egy a barátságról és a kiközösítettség elleni küzdelemről szóló kedves sztorit felhasználni a fehér ember megalázó ábrázolására. Bántó a fehérek bemutatása, akik egytől-egyig ostobák, gyűlölködőek és fejlődésben visszamaradottak. Lenéző, álságos és fájdalmasan egydimenziós a kor ábrázolása is, amiben a szereplők jellemét és mindennapi életét mintha a szemellenzős rasszizmuson kívül semmi sem határozná meg. És rosszhiszemű a film a nézővel szemben is, mert a hatvanas éveket egyedül a rasszizmus szemüvegén keresztül engedi láttatni – mintha más szempontok nem is lennének érvényesek mindaddig, amíg az adott karakter vagy történelmi esemény át nem megy korunk hiperérzékeny rasszizmusszűrőjén. A Zöld könyv a mai fehér emberben tudat alatt szükségtelen szégyenérzetet, bűntudatot és megfeleléskényszert ébreszt. Burkoltan olyan vélt történéseket kér számon a nézőn, amikhez személy szerint semmi köze, és amiket eleve egyoldalúan, elfogultan, a valóságot eltorzítva tár a néző elé. Mindezek tetejébe a négereket nemhogy egyenjogúnak, hanem egyértelműen magasabb rendűnek állítja be, ami a történetben annak ellenére is fennáll, hogy a szereplők kölcsönösen tanulnak egymástól. A két főszereplő első találkozása szimbolikusan összegzi is nekünk a két rassz készítők által sugallt hierarchiáját. A néger a mérhetetlen erkölcsi magaslatok trónján ül, királyi köntösben, drága ékszerekkel a nyakában. Vele szemben a buta fehér ember egy szinttel lejjebb, közönséges fotelben ülve, átlagos öltözékben próbálja bambán követni előkelő vendéglátójának kincset érő szavait. Aki nem hiszi el, hogy ez egy – legalább részben – fehérellenes film, képzelje csak el, milyen reakciót szült volna bizonyos körökben a Zöld könyv, ha fordított szereposztásban kerül bemutatásra.

green-book-6.jpg

Egyenlőség nincs a világban. Úgy látszik, ezt még a liberálisok is tudják. Számukra ugyanis a néger összességében: mégiscsak többet ér. Tényleg ez lenne a legjobb megoldás a világban tapasztalható vélt vagy valós társadalmi problémák megoldására? Ha arra nem is, a díjak bezsebeléséhez pont elegendő.

A Coca-Cola ügyhöz

coca_cola_3.png

Öröm látni, hogy a magyar társadalom tekintélyes hányada számára még létezik egy ingerküszöb, amit átlépve a normalitás ellenesség maximális fokozatra kapcsolt hittérítői, még ha csak gondolati szinten is, ellenállásba ütköznek. Új magyarországi reklámhadjáratában a Coca-Cola az úgynevezett „másság” elfogadására buzdít. „Love is love”, állítja megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal a cég filozófiai magaslatokban szárnyaló kampánystábja, vagyis „szerelem és szerelem között nincs különbség”, anélkül, hogy egy másodpercnyi időt adnának a metróaluljáró mozgólépcsőjén félig öntudatlanul a plakátra pillantó gyanútlan járókelőnek, hogy feltegye a kérdést: Tényleg? Love is love?

cocacola01.jpg

E logika alapján a sült krumpli az sült krumpli, mindegy, hogy ahhoz a McDonald’s-ban kapható, a krumplival csak távoli rokonságban álló, íztelen és egészséget nem kímélő, szottyadt sárga rudacskák formájában jutsz hozzá, vagy egy nívós étterem igényesen elkészített és tálalt, tápláló és ízletes ételeként. A nő az nő, mindegy milyen a kinézete; az ürítés az ürítés, még ha közterületen is történik; hovatovább, a kóla az kóla, nem számít, hogy az a titkos recept alapján készülő – véleményem szerint messze túlértékelt – Coca-Colához, vagy a CBA házilag összetákolt cukros löttyéhez hasonlatos. E logikát követve a börtönből most szabadult negyvenéves pedofil hétéves Mariska iránti szerelme is ugyanolyan szerelem. De a sorozatgyilkos ölés iránti szenvedélye, vagy a transzgender palotapincsik iránt vonzódó, magát félig űrlénnyé átoperáló, emberhez még éppen hogy hasonlatos létező szerelme sem különb annál, mint ami Rómeó és Júlia közt életre kelt.

67951035_2471675926223109_6901495949084852224_n.jpg

A Coca-Cola és a hasonszőrű erkölcscsősz nagyvállalatok látszólag a szebb és jobb jövő érdekében, a társadalom iránt érzett kenetteljes felelősségtudatuk jegyében osztanak meg velünk ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem olyan régen a Telekom is hasonló húrokat pendített meg – puszta jóindulatból, természetesen.) Ezek az emberi elmébe alattomos módon beszivárgó mantrák azonban („love is love”; „zéró cukor, zéró előítélet”) távolról sem olyan bölcsek vagy megalapozottak, és távolról sem olyan hasznosak a társadalom számára, mint azt egyesek gondolnák – főleg, ha ezek, a cég szándékait tükrözően, nem-tudatos énünk homályos, átgondolatlan közhelyei maradnak csupán. „Szeressük a másikat”, „mindenkit fogadjuk el olyannak, amilyen” – szép tanácsok ezek, kár, hogy éppen az nem tartja be, aki mondja. Vagy talán szeret minket a Coca-Cola, amikor a nemekkel kapcsolatos természetes felfogásunk miatt ítél el és bélyegez meg bennünket? Ki kérte, hogy nevelje és burkolt megrovásban részesítse a magyar embereket, csak mert azok nem e globális nagyvállalat meglehetősen átlátszó és álszent érdekeit vagy nézeteit képviseli?

roberta01.png

Tudjuk, nehéz egy ilyen kis országnak ezekkel az óriáscégekkel hadakoznia, akik a jelek alapján hagyományos értékeink maradéktalan elpusztításának küldetését talán még a profitszerzésnél is előrébb valónak tartják. Amit meg lehet tenni a plakátok eltávolítása érdekében (bár azt mondhattam volna: a Coca-Cola eltávolításának érdekében), azt viszont meg kell tenni. És akkor még nem is szóltunk a többi reklámról és filmről, tévéműsorról és könyvről, rendezvényről és fesztiválról, amelyek kisebb-nagyobb mértékben, többé vagy kevésbé felháborító módon ugyanezt a missziót képviselve igyekeznek országunk és hagyományunk még megmaradt bástyáit minél több ponton meglazítani.

Ha érdekelnek hasonló eszmefuttatások,
kövesd a YouTube csatornánkat:

Mi a gond a szuperhősfilmekkel?

szuperhos-borito08.png

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A szuperhősfilmek az utóbbi időkben sosem látott népszerűségnek örvendenek. Olyannyira, hogy sokszor még azok sem tudnak teljesen kikerülni a hatáskörükből, akik nem igazán rajonganak a műfajért. Ezek az alkotások azonban minden vélt vagy valós érdemük ellenére számos zavaró tényezőt tartalmaznak, amiket hét pontban összegyűjtöttünk nektek. Lássuk közelebbről, amiről kevésbé szokott szó esni: mik a szuperhősfilmek hátulütői?

7. Minél több hős harcol minél látványosabban minél nagyobb főellenség ellen

d6ivepguwai8iqq.jpg

A világban megfigyelhető egy általános tendencia: nem elég egy jó sportolót, egy jó színészt, egy követendő példaképet ismerni és szeretni. Tobzódni akarunk bennük! All-star meccseket akarunk, filmeket nézni, amikben még a mellékszereplők is főszereplők, vetélkedőket látni, ahol a győztesek győztesi mérik össze erejüket! Modern Olimposzt szeretnénk teremteni, a magunk mentalitására formált istenekkel megtölteni szegényes, mohó, szüntelenül újra vágyó fantáziánkat. Sajnos a nagyság e habzsolása közepette még arra az egy karakterre sem tudunk figyelni, aki valamilyen oknál fogva megragadott minket. Ha akad is egy jól kidolgozott, az átlagnál komolyabban vehető szereplő, ezt megfojtja az akció, a pörgős események láncolata, és a többi hőskomplexusban szenvedő nagyágyú játékideje. Időnként előfordulhat, hogy két dudás mégiscsak jól mutat egy csárdában... na, de tizenkettő? Alapelv, hogy a mennyiségi növekedés együtt jár a minőség romlásával. És valóban: a marhulós poénokon, a vagánykodó beszólásokon, az általában nagyon túlértékelt látványon vagy a legtöbbször rettentően unalmas csihipuhin túl ezek a filmek nem tudnak semmilyen igazi értékkel gazdagítani. Ez éppúgy igaz a nagyközönség által jobban kedvelt X-Men vagy Bosszúállók részekre, mint a többek szemében rosszabbul szereplő – valójában nézhetetlenül pocsék – Igazság Ligájára.

6. A szuperhős volt túlhangsúlyozása

57859-komiksy_dc-genri_kavill-lois_lejn-liga_spravedlivosti-chelovek_iz_stali-2560x1440.jpg

Egyedi jelmezek, köpenyek, csillogó páncélok, maszkok, fegyverek, titkos alteregók, különleges képességek – nem tagadjuk, van bennük valami magával ragadó. De nem lehet, hogy a külsőségek erőltetése éppen a belső lényeg hiányát akarja elrejteni? Nem lehet, hogy ezek a karakterek érdektelenek, unalmasak, egysíkúak lennének a jelmezük és a különleges képességük nélkül? A kevesebb olykor több. Épp ezért a szemünkben sokkal megnyerőbbek és komolyabbak azok a filmek, amik félig-meddig megpróbálnak kilépni a műfaj keretei közül, vagy inkább csak annak határain mozognak. Például ott a Sebezhetetlen (2000) főhőse, aki erejét tekintve nem különbözik látványosan a többiektől, egyenruhaként is egyszerű esőkabátot hord, és megmérettetései sem rugaszkodnak el túlzottan a valóságtól. (Sokak szerint nagy kár volt ezt a szépen lekerekített történetet egy folytatással agyon vágni [Üveg – 2019]). Vagy a Birdman (2014) főszereplője, aki nemhogy a világot nem készül megmenteni, de egyenesen menekül e hiúságát tápláló kísértéstől. Sőt, a filmből valójában az sem derül ki egyértelműen, tényleg rendelkezik-e bármilyen kivételes adottsággal. Nem vagyok a Logan (2017) rajongója, de az X-Men világ is sokkal szerethetőbbnek tűnik ebben a filmben azáltal, hogy emberközelibbé és valósághűbbé tették a történetet és a karaktereket. (Bár ki tudja, lehet, csak az volt benne olyan megnyerő, hogy végre ez volt az utolsó Farkas film Hugh Jackmannel.) A hős sokszor hitelesebb, ha nem csap akkora felhajtást maga körül, és nem igyekszik szájbarágósan tudatni velünk titulusát. Így hihetőbb, hogy nemcsak a feltűnési viszketegség és a közhelyes szuperhős célok motiválják, hanem őszintén, hátsó szándék nélkül vállalja a küldetését.

5. Megmenteni a világot x-men-apocalypse-en-sabah-nur_0_0.jpg

Mi igazolhatná jobban egy szuperhős elengedhetetlen fontosságát, mint az, ha megmenti a világot? E misszió mellett minden egyéb tett eltörpülni látszik. De vajon tényleg arra kellene leginkább felnéznünk, aki a Föld elpusztítására szakosodott behemótokkal harcol és életek millióit menti meg? Sokszor hallani, hogy észrevétlen, kis tettekkel is lehet nagyot cselekedni. Ha erős túlzás is lenne mindenkit hősnek nevezni, aki átsegít egy idős nénit a zebrán, itt az ideje, hogy többé ne a gigantikus összecsapásokhoz és grandiózus tervekhez kössük a hősiesség fogalmát. Máskülönben abban a hiszemben fogunk élni, hogy amíg nem veszünk részt világmegváltó küldetésekben, nem is tettünk igazán érdemlegeset. A helyes és igaz melletti következetes kiállás hősies kiállás marad, akkor is, ha csak szóban vagy írásban vagy a nagyvilági eseményektől viszonylag elszigetelten történik meg, látvány és nagy számok nélkül. Egy olyan fényteli tett, ami ideális esetben az életek megmentését vagy a főgonosznak kikiáltott lény legyőzésének jelentőségét is jócskán meghaladhatja.

4. Női szuperhősök

captain-marvel-gamora-and-scarlet-witch.jpg

Ne kerteljünk, a női szuperhősök nevetségesek. De még mielőtt valaki félreértené: nem azért nevetségesek, mert nők, hanem azért, mert azzal, hogy szuperhős gúnyát húznak rájuk, éppen hogy női méltóságuktól fosztják meg őket. (Tegyük hozzá, a legtöbb szuperhősruhában a férfiak is rossz bohócnak tűnnek.) Bármennyi filmet is dugjanak az orrunk elé, ami arról szól, miként rúgja szét a férfiak seggét egy nő egymaga, ez ugyanúgy hiteltelen marad. Nem beszélve arról, hogy nőietlen. Egy nő nem azért lesz tiszteletreméltó, mert tökélyre fejlesztette a pörgőrúgás művészetét. A formás idomain túl nem igazán látom be, mi haszna egy macskanőféle karakternek, vagy a színésznő bájos együgyűségén túl van-e még más érdekessége is Wonder Womennek. Hogy a zsigerből ellenszenves Marvel kapitányról, a női felsőbbrendűség ügyeletes ikonjáról ne is beszéljünk, akinél már csak az őt játszó színésznő visszataszítóbb. Valójában a női szuperhősök legtöbbször csupán eszközök a feminista ige terjesztésére. De jó, ha újra és újra leszögezzük: a feminizmus nem egyenlő a valódi női értékek képviseletével, inkább azok bugyuta, parodisztikus, férfiminőségekkel keveredő kifejeződése.

3. Különleges képességek szerzése balesetek, mutációk vagy technológiai beavatkozás következtében

watchmen.jpg

Noha általánosságban nem igen hallunk pozitív kimenetelű balesetekről és mutációkról, a szuperhősfilmekben rendre megesik, hogy végzetes balesetek vagy biológiai rendellenességek különleges képességekhez juttatnak egy-egy szereplőt. Villám, Pókember, Hulk, Dr. Manhattan, Fantasztikus Négyes, a teljes X-Men gárda – sokáig sorolhatnánk még a listát. Talán úgy tűnhet, hogy felesleges ezen fennakadni, hiszen ez csak fikció, azonban ezekkel üzennek is nekünk valamit: azt, hogy a nagyság magától is megjelenhet. Nem kell erőfeszítéseket tenni érte. Elég a véletlen átláthatatlan összjátéka ahhoz, hogy szuperhős legyen valaki. Elég egy balul elsült tudományos kísérlet, egy szerencsés genetikai módosulás, vagy néhány menő kütyü beszerzése és testbe építése, hogy bekerülj a hősök csarnokába. Azt láthatjuk az esetek többségében, hogy a képességek nem a szereplők benső méltóságából fakadnak, és nem is kell megharcolniuk értük: csak úgy véletlenül megkapják őket. Vagyis itt egy fordított logika érvényesül: nem a hősök szellemi nagyságából ered a képességük, hanem a képességükből következtetünk a nagyságukra. Ez viszont alapjaiban ellentmond a hős hagyományos értelmezésének, ahol a mágikus képesség nem központi elem, csupán járulék, az önmagában is fennálló benső nagyság természetes kivetülése.

2. A szuperhős történetek összekeverése a mítoszokkal

33983756ed49e9890c99e6483cac6392.jpg

Első rátekintésre úgy tűnhet, a szuperhősök a tradicionális világ isteneinek, titánjainak, lovagjainak, védőszentjeinek modernkori megfelelői. Thor egy az egyben egy ógermán istenség képregényváltozata. Villám nagyon hasonlít az ógörög mitológia Hermészére. Superman pedig a letűnt civilizációk napisteneire, Mózesre, sőt sokszor egyenesen Jézusra próbál hajazni. Ám valamennyien alulmaradnak a hagyomány alakjaival szemben abban, hogy nincs semmiféle kapcsolódási pontjuk a transzcendenssel. Persze nem szükségszerű, hogy minden szuperhőst nagy metafizikai összefüggésekben tudjunk értelmezni, de azt jó tudni, hogy a kiindulási alaphoz képest ez komoly visszaesés. Ugyanez mondható el a történetekről is, amelyek már nélkülözik a szellemi tanításokat. A szuperhős sztorik célja a puszta szórakoztatás, vagy legfeljebb valamilyen lapos erkölcsi üzenet közvetítése. A mítoszokkal szemben javarészt egyéni fantázián, esetleg szimbolikus történetek eltorzított visszaadásán alapulnak. Supermannél az istenek mennyei eredete űrbéli eredetre módosul, az isteni Thor a Marvel univerzumban nem több egy nagyon erős és beképzelt embernél, de még a Dr. Manhattan-féle mindenható figurák sem képesek igazán embervoltukon túlemelkedni (sőt, ez utóbbi különleges képességei ellenére még az életunt nihilizmus állapotát sem képes meghaladni). Leszámítva néhány kivételes jelenetet, a szuperhősök nem rendelkeznek emberi életen túlmutató perspektívákkal, éppen ezért, még ha van is bennük valami szerethető, különböznek, mi több, határozottan elmaradnak a mitikus hősöktől.

1. A műfaj a kor ideológiájának rabságában

3.jpg

A szuperhős történetek komolyabb kibontakozásának útjában sokszor korunk meghatározó ideológiája áll, ami legtöbbször teljesen beárnyékolja ezek legérdekesebb vonásait. Légy az evolucionizmus híve (X-Men), légy technokrata (Vasember, Kiborg, Vízió), gyúrd magad hülyére (Aquaman, Hulk, Farkas), hirdesd a feminizmus igéjét (Wonder Woman és amazonjai, Marvel kapitány), légy Amerika és a demokrácia elszánt védelmezője (Amerika Kapitány), válj a másságot elfogadók bajnokává (X-Men, A galaxis őrzői, Fekete Párduc, betervezett homoszexuális szuperhősfilmek), fejleszd magad a trollkodás mesterévé (Deadpool)! Képességek ide vagy oda, maradj csak meg a jól bejáratott materialista szemléleted biztos talaján! Ezekhez képest felüdülés látni olyan ritka arcokat, mint a Watchmen liberalizmus ellenes és antikonformista Rorschachja, aki kicsit felkavarja a többnyire polkorrekt és szemléletileg a többséghez igazodó szuperhősök rossz szagú állóvizét. Ezek pont olyan normalitás ellenes célok és jelszavak, amelyeket egy szuperhősnek figyelmen kívül kellene hagynia, vagy éppen harcolnia ellene.

Összegzés

Úgy véljük, annak ellenére, hogy a szuperhőskultusz éppen a mítoszokkal való kapcsolat elhalványulásából született, rejlhet benne némi potenciál, ha a fenti problémás pontokat kigyomláljuk belőlük. Ebből a szempontból a Légió például, noha több sebből vérző sorozat, egynek jó próbálkozás. Itt a külsődleges erőfitogtatás és háborúskodás helyett azt próbálják feltérképezni, a tudat hatalmának hol vannak, és vannak-e egyáltalán határai. (Sajnos túlságosan elvont, sok helyütt zavaros és erőlködés jeleit mutató alkotás, de nagy érdeme, hogy a fizikai összecsapást háttérbe szorítja, és a középpontba a tudat kihívásait helyezi. Így történhetnek meg például ebben a sorozatban olyan mókás jelenetek, ahol a főellenséggel való megütközés diszkótáncra módosul.)

Néhány szuperhős univerzum atmoszférája és karaktere nem teszi lehetetlenné, hogy jó alapanyaga legyen érettebb hangvételű, kevesebb akcióval és szentimentalizmussal nyakon öntött, szellemibb történeteknek. Ahogy néhány ritka példa is mutatja, a műfaj nem teljesen reménytelen. Annyi bizonyos: mérföldekkel többet ki lehet hozni belőle annál, mint amire a végtelenül bugyuta Bosszállók: Végjáték volt képes, vagyis annál, hogy a szerepjátszó óvodások farsangi bohóckodásához adjon újabb ihletet.

Transzhumanizmus és az örök élet illúziója

A transzhumanizmus (H+) ember és gép minél szorosabb összekapcsolásán keresztül az emberi állapot meghaladását és felülmúlását hirdeti. Az idő előrehaladtával egyre több híve van, sőt, tudat alatt mára szinte az egész emberiség a transzhumanizmus burkolt támogatójává vált. Azonban a mozgalom képviselőinek vakmerő céljai, amiket ebben a videóban részletesebben megvizsgálunk, olyan áldozatokat követelhetnek az embertől, amikre egyáltalán nincs felkészülve.

Taylor Swift bizarr esete a kígyókkal | Look What You Made Me Do klipelemzés

Taylor Swift Look What You Made Me Do című klipjének részletes elemzése. Felszín alatti üzenetek és különös szimbólumok feltárásán túl kitekintünk az énekesnő további munkáira, és a nagyközönség előtt eljátszott szerepeire, illetve megvizsgáljuk a videoklip más hasonló alkotásokkal való összefüggéseit.

Mit üzen az új Rammstein klip? | Deutschland klipelemzés

A Rammstein közel tízperces kisfilmje sokak figyelmét felkeltette. Egyeseket felháborított, másokat elgondolkodtatott. Vajon milyen nyílt és rejtett mondanivalót hordoz a Deutschland című videoklip? Részletes elemzésünkben erre keresünk választ.

Gyűrűk Ura vs. Trónok harca – 5 ok, amiért nem említheted egy lapon a kettőt

A fantasy kedvelőinek körében gyakran előfordul, hogy egyenlőségjelet tesznek a Trónok harca és A Gyűrűk Ura közé. Azonban a látszólagos hasonlóság ellenére a két univerzum hatalmas ellentétben áll egymással. Lássuk néhány pontban, miért nem említheted egy lapon a Trónok harcát A Gyűrűk Urával.