Lars von Trier két évados sorozatában, a Birodalomban (Riget) kitűnően figurázza ki a modern orvosok mindennapjait. Kötelező mindenkinek, akinek a covidkérdés már a könyökén jön ki. (Ez a videó azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Az egyre veszedelmesebb egészségügyi diktatúra kiépülésének korában arra lehetünk figyelmesek, hogy az orvosokat vagy a hasonló szakterületeken dolgozókat soha nem látott dicsfényben kezdik ábrázolni – no persze kizárólag azokat, akik nemcsak szájukat és orrukat, hanem szemüket is betapasztva, kritika nélkül elfogadják a coviddal kapcsolatos hivatalos elgondolásokat. A már-már félistenként kezelt orvosok és egészségügyi szakértők – tisztelet a kivételnek – persze már eddig is indokolatlanul nagy felmagasztalásban részesültek, de

a kényszeroltások rémálomszerű alternatív valóságában a szó szerint dilettánsok előtt is megnyílt a valakivé válás kapuja.

Így kapcsolódunk Lars von Trier ’94-ben és ’97-ben megjelent kétévados sorozatához, a Birodalomhoz, amely

zseniálisan figurázza ki a tekintéllyé vált senkik szóban forgó jelenségét.

Mindemellett a covid-hiszti által generált mesterséges pánikhelyzetet is kiválóan ellensúlyozhatja. Akinek elege van abból, hogy ma már egy teljesen hétköznapi beszélgetést sem lehet lefolytatni anélkül, hogy ne telepedne rá a fertőtlenítőtől bűzlő kórházi folyósók nyomasztó hangulata, és az újabb legeslegutolsó oltás beadási dátumának közelgő fenyegetése, az két dolgot tehet. Vagy tudatosan ignorálja a híradósoknak álcázott fekete mágusok napi rendszerességű rontásait, vagy a humor és a groteszk eszközeivel megpróbálja kinevetni azt a szánalmas jelenséget, amivel lassan két éve fárasztanak bennünket. Utóbbi választás esetében Trier alkotásához nyúlni nemhogy érdemes, de egyenesen kötelező.

A kétszer négy részes dán sorozat egyik rendkívüli ismérve a humor.

Trier alkotása hemzseg a megmosolyogtató jelenetektől.

A rendező kitűnő érzékkel mutatja be, hogy az emberéletekért lelkiismeretesen küzdő orvosok cukormázas képe mögött miképp húzódik meg a kétköznapi kispolgár gyarlósága. A hangzatos titulusokat megkapargatva úton-útfélen gyerekes vetélkedésekbe, beteges önigazolásokba, bogaras megmozdulásokba botlunk. Az igazat megvallva ez az orvosokról alkotott értelemszerűen groteszk és túlzó kép valahol sokkal őszintébb és valósághűbb, mint a tudomány felkent papjainak hányingerkeltően giccses mai bemutatása.

Az egyik legparádésabb karakter a főszereplő, a svéd nemzetiségű Helmer doktor, akit etikai vétségei miatt áthelyeznek Dániába. Helmer olyannyira nem bízik senkiben, hogy még az se zavarja, ha nevetség tárgyává válik, amiért autója dísztárcsáit minden reggel leszereli, nehogy lenyúlják a helyi suhancok. Ellopja mások tanulmányait és a saját neve alatt jelenteti meg azokat; orvosi műhibát vét, amit a legkicsinyesebb módszerekkel is megpróbál eltusolni; és

valódi barátok híján saját ürülékével osztja meg legintimebb titkait.

Noha gyűlöli az alternatívnak nevezett gyógyászatot, ravasz céljai érdekében még a haiti bennszülöttek tudását is hajlandó bevetni. A rettentő önbizalommal rendelkező orvos látszólag megingathatatlanul biztos a dolgában, miként abban is, hogy végtelenül tökéletes, de végül mindig pofára esik.

Esetlenségben azonban nem különbek tőle a társai sem. Ott van Moosegard, a kórház vezetője, akinek annyi önismerete és érzelmi intelligenciája sincs, mint egy marék lepkének. Bizarr erotikus tárgyakat gyűjt, de azt is csak azért, hogy ne unja halálra magát. Amikor jön az igazgató, az asztal alá bújik, mint egy óvodás, nehogy megtalálja őt. És persze a legbizarrabb dolgok is akkor történnek az általa működtetett intézményben, amikor felettesei átfogó ellenőrzést tartanak.

Bondo professzor annyira megszállottja a tudományának, hogy egy rákos májat ültet a szervezetébe,

hogy tovább tanulmányozhassa azt. Jörgen pedig mindenkinek megtalálja a gyenge pontját, és ezekkel zsarolja őket, hogy személyes céljaiban előrehaladhasson. És akkor még a forgalommal szembemenő mentőautóra való fogadásról, a szeretőjének levágott fejjel kedveskedő orvostanoncról vagy a kórház eseményeit filozófiai mélységekben megszakértő Down-kóros mosogatókról még nem is beszéltünk. De kár is lenne felsorolni az összes mulattató pillanatot, ahogy nem is lehetne: itt szinte minden jelenet aranyat ér.

A második érdekesség, amiért érdemes foglalkozni a sorozattal, hogy

Lars von Trier meglepő módon egészen nyíltan foglalkozik a szabadkőművesség kérdésével.

A kórház vezető orvosai ugyanis esténként munka után titkos összejövetelekre hivatalosak, ahol bizarr szertartások keretében különféle orvosi és személyes témákat vitatnak meg. Világi előrehaladásukban segítik egymást, és aktívan tesznek tudomány fejlődéséért. Az egyik részben például esküt tesznek, hogy tűzzel-vassal irtani fogják az alternatív gyógyászatot, majd később bűnbánatot tartanak, ki élt mégis ezen ördögtől való módszerek valamelyikével. Szinte félreérthetetlenül a szabadkőművesség parodisztikus ábrázolását láthatjuk visszaköszönni ebben. Kimondottan szívderítő látni, ahogy a világ nagy kiválasztottjait az általuk betartott szokások valódi értelmét már elvesztő maskarás idióták gyülekezeteként ábrázolja. Az ilyesmi nem éppen gyakori a filmkészítők világában. Ráadásul a második évadban mindezt még

a sátánizmussal is összefüggésbe hozza, ennek ismeretében csoda, hogy leadták egyáltalán a tévében.

Triertől egyébként nem ritkák az olyan merész megnyilvánulások, amik nem éppen vannak ínyére a globális véleményformálóknak. Tíz éve egy beszédében például Hitlerről beszélt részben elismerően.

A harmadik kiemelt pontja a Birodalomnak, az az okkult szál. Egy idős spiritiszta néni felfedezi, hogy szellemek kísértik a kórházat, akiket neki kell kiszabadítania. Ezért betegnek tetteti magát, hogy hosszabb időre a kórházban maradhasson, és az ügy végére járjon. Ebben a tekintetben többen joggal nevezték ezt a sorozatot a dán Twin Peaksnek. Érdekes párhuzam, hogy mindkettő a 90-es években készült, mindkettőnek két évada volt, és mindkettőnek több mint húsz éves késéssel csináltak egy harmadik évadot is. A Twin Peaksé 2017-ben jelent meg, a Birodalomé pedig valószínűleg jövőre fog folytatódni. De a legfőbb párhuzam az a mondanivaló, miszerint

a valóság nemcsak annyi, ami közvetlenül elénk tárul.

Mindkét sorozat azt veti fel, mi van, ha éppen a közönséges érzékeink számára láthatatlan valóság az, ami mozgatja a mindennapi életünket? Pontosan a modern orvoslás az, amely úgy áll a világhoz, mintha csak a saját szemünkkel látott dolgok lennének valóságosak. Egy modern orvos megbénul az okkult vagy spirituális sík betörése láttán. Elveszti magabiztosságát, tájékozódási képességét, hatalmát. Talán éppen ezért is van annyira ellene. És talán éppen ez a kendőzetlenül megmutatkozó okkult sík az, ami még idétlenebbé teszi a Birodalom történetének földhöz ragadt, túlságosan is emberi szereplőit.

Lars von Triert túlzás nélkül

a kiemelt alkotók közé sorolhatjuk, még akkor is, hogy ha sok esetben túlzottan elvont, depresszív, sötét és polgárpukasztó.

A ház, amit Jack épített című filmjéből például borzasztó gonoszság árad, nem ajánlom senkinek. De sok filmje mélyebb, filozofikusabb, elgondolkodtatóbb, komolyabb és művészibb, mint a nagy átlag. És ezen értékesebb művek sorát ékesíti a Birodalom is, amely a modern orvoslást végre tényleg azon a szinten kezeli, ami azt valójában megilleti: egy ingoványos, mocsaras, holtaktól bűzlő terepre épített tákolmánynak, amely bármelyik pillanatban alázuhanhat a gyilkos materializmus és a lelketlen szcientizmus sötét szakadékába.