Megnéztük az Aranybullát, az állami finanszírozásból készült hatrészes dokumentumsorozatot, amit egyesek a magyar Trónok harcaként jellemeztek. Lássuk, sikerült-e Rákay Philipék alkotásának megközelítenie a középkort megelevenítő mai sorozatok színvonalát. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.
Nagyjából két éve, amikor a Last Kingdomról csináltam ajánlót, megemlítettem, milyen jó lenne, ha hazai alkotók is készítenének egy hasonlóan színvonalas és mondanivalóját tekintve is elfogadható filmet a középkori magyar történelem valamelyik időszakáról. Úgy tűnik, a Nemzeti Filmintézetnél is nézik a Médiavadászt, mert tavaly nyáron elő is került a II. András uralkodásának idejét feldolgozó Aranybulla előzetese, ami első ránézésre még ki is nézett valahogy. Adtam hát nekik egy esélyt,
kíváncsi voltam, meg tudják-e ugrani azoknak a népszerű sorozatoknak a szintjét, amik képesek viszonylag hitelesen közelebb hozni a modern emberhez a középkor értékrendjét és hangulatát.
A válasz azért nem egyszerű, mert a készítők végül egy olyan furcsa hibrid megoldást választottak, ami igencsak megnehezíti az összehasonlítást. Egész estés mozi vagy egy csavaros sorozat helyett egy dokumentum-sorozatot tettek le az asztalra, ahol a narráció és a szakértői vélemények mellett a filmjelenetek csak durván az egyharmad részét teszik ki a tartalomnak. Az egymilliárdos költségvetés és az alkotás nagyszerűségéről ódákat zengő beharangozók miatt, úgy gondolom, mégis jogot formálhatunk arra, hogy számon kérjünk a sorozaton néhány ordító hibát, amit semmi esetre sem szabadott volna elkövetni. Erre már csak azért is szükség van, mert a producer,
Rákay Philip azzal hitegeti a közönségét, hogy a kritikák hátterében nem áll más, mint a károgó és irigykedő baloldaliak szokásos méltatlankodása.
Kétségtelen, hogy a baloldali firkászokat vélhetően az a két dolog bosszantja a legjobban, hogy nem nekik osztották ki ezt az egymilliárd forintot, amiből a film készült, illetve hogy a csúf keresztény értékrend pozitívan van feltüntetve benne, de azért ennél többről van szó. Arról, kedves Rákay Philip, hogy
ez a felmagasztalt alkotás valóban nem volt képes még csak megközelíteni sem azt a színvonalat, ami hasonló hatást válthatott volna ki a magyar közönségben, mint az említett Last Kingdom.
Jó, egy száraz töri óránál talán mégis érdekfeszítőbb, de filmes szempontból tényleg katasztrófa az egész. Ez pedig nem a baloldal hibája, hanem az, hogy gyenge írókat, felkészületlen rendezőt, ügyefogyott vágót, rosszul instruált színészeket sikerült alkalmazni, akik egyes alára vizsgáztak a középkori miliő visszaadásában.
Nem is tudom, hol kezdjem.
A sorozat egyik legnagyobb baja, hogy egyetlen szereplőjéről sem hisszük el egy pillanatra sem, hogy a 12. és 13. század szülöttje.
Magától értetődő, a készítők kedvéért mégis el kell mondanom, hogy egy lovag nem lesz lovag attól, hogy páncélt húzunk rá, egy király sem lesz még királyi attól, hogy korona van a fején, és egy nemes hölgy sem lesz nemes hölgy pusztán a drága kelméktől. Hiába dicsekszik el Rákay Philip, hogy a kosztümöket onnan szerezték, mint a Mennyei Királyság alkotói, ettől még nem fognak automatikusan középkoriakká átalakulni a karakterei.
Akár III. Bélát nézzük, akár az őt követő Imrét, Andrást majd IV. Bélát, fájdalmasan közönséges alakokat látunk.
Semmi jele nincs annak, hogy ők a túlvilági eredettudattal bíró Turul-dinasztia leszármazottjai. Sótlan, unalmas, egyszerű, földhözragadt emberek, akiket nincs miért szeretnünk, akikre nincs miért felnéznünk, akiktől nincs miért félnünk. Hiányolom belőlük az erőt, a mélységet, a misztikumot, a szellemi fensőbbséget, azokat a dolgokat, amiket például Az Északiban egész ügyesen sikerült a készítőknek eltalálniuk. Ez a film nagyon helyesen fokozott hangsúlyt helyezett arra, hogy bemutassa, milyen erőteljesen hatotta át a mitikus szemlélet a régi idők emberének szubjektív önátélését. Na ez az, amit hiába keresel az Aranybullában. Ennek a másfajta valóságfelfogásnak a jelenlétét. Elhangzik ugyan egyszer, hogy Imre királynak akkora tekintélye volt, hogy kard helyett elég volt egy faággal egyedül az ellenség táborába átmennie, hogy véget vessen egy csatának, de ezt a képi megjelenítés, hát, távolról sem tudja átütő erővel megmutatni.
A nemesemberek ábrázolása még ennél is fantáziátlanabb.
A király háta mögött árulkodós kisóvodásokként összesúgó urak bárgyú egysíkúsága még a rajzfilmek komikus gonoszainak szintjét is alulmúlja.
A folyton vedelő és kajánul összemosolygó nagybirtokosok láttán a nézőben az a gondolat támad, hogy még az útszéli késdobálóban is nagyobb jellemeket tudna találni, mint ebben a nevetséges sorozatban.
Hogyan lehetséges ez? Megmondom. Úgy, hogy a készítők magukból, a saját primitív, szellemtelen középkorképükből indultak ki.
Az ő felfogásukban ilyen hitvány, nyeszlett, gerinctelen, teleszart búvárzokni kinézetű alakok a nemes emberek. Az egy dolog, hogy szövetkeztek a király ellen, és így némelyek bomlasztó tevékenységet folytattak, de ez nem elég indok arra, hogy máris úgy ábrázoljuk őket, mint azokat a mai, húsos kondér mellett tolongó Fideszhez közeli érdekembereket, akik már azelőtt rendre megnyerik a milliós pályázatokat, hogy kiírták volna azokat. Igen, régen is voltak konfliktusok, viszályok, emberi gyarlóságok. Ezek alól még a legnagyobbak sem voltak kivételek. De hogy a külsőségeket leszámítva minden olyan lett volna akkor, mint most, azt csak a leghülyébbek gondolhatják. Volt abban a középkorban egy bizonyos, nehezen meghatározható, emelkedett minőség, ami a modern életünkből már elveszett. Na, hát a készítőknek ezt nem jutott eszükbe megkeresni. Egész egyszerűen azért, mert nem is tudnak a létezéséről.
És akkor az együgyű, életszerűtlen, klisés jelenetekről, a fülsértő párbeszédekről és a narrátor hajmeresztő kijelentéseiről ne is beszéljünk.
Egy helyen II. Andrást egyenesen modern gondolkozónak és már-már demokratának nevezik. És már nincs is több kérdésünk azzal kapcsolatban, miért nem voltak képesek korukhoz hűen ábrázolni őket. Az egyik kedvencem, amikor a jövendőbeli Gertrúd királyné – aki sokkal inkább emlékeztet egy korunkbeli szajhára, mint egy előkelő hölgyre – vívásra invitálja Andrást. És annak ellenére, hogy nem is ismerik egymást, néhány kardvágás után rögtön csókolózni kezdenek. Persze, ez biztos így történt a középkorban. Egy másik jelenetben a már idős II. András hisztis fia odamegy a fiatalon szintén hisztériásként ábrázolt apjához, és kést szorít a torkához. Nem is tudtam, hogy régen ilyen pitiáner módon intézték a dolgaikat egymás közt a nemes királyok.
Az is olyan érthetetlenül abszurd, amikor Gertrúd ütődött testvérei részegen berontanak a szeretkező királyi párhoz.
Tényleg nem volt jobb ötletük arra, hogyan érzékeltessék a nézővel, hogy ezek a kínos alakok egyre nagyobb gondot jelentenek az udvar számára? Aztán van a végén egy jelenet, ahol az Erdélyben letelepedő német kereszteseket épp kiűzi a király. Tíz lovas van a háta mögött, de a vezetőjük mégis úgy arcoskodik, mintha a fél Magyarország az ő pártján állna. Aztán az egyik katona íjat ragad, és pont betalál a sisakján található kis résbe. És még benyög egy poénnak szánt gyenge egysorost, hogy „nem vagyunk kutyák”.
A szentföldi zarándoklat is arról szól, hogy két részen keresztül nézzük, ahogy libasorban mennek egymás után a katonák.
Aztán mikor végre megostromolnak egy várat, meg se mutatják, csak a narrátor meséli el nekünk. És az ilyen „elmondjuk, de nem mutatjuk meg” jelenetből rengeteg van még. Az ember túl sok ilyen megoldás láttán egyre inkább átverve érzi magát. Ezen szemet szúró eseménytelenség miatt II. András egyik legemlékezetesebb tette a sorozatban az, hogy megitat egy öregembert, aki szegény annyira szenved már a zarándoklat elejétől fogva, hogy nem is értjük, mi a fenét keres ebben a hadseregben. Szegény Rátóti érsek, a Hamvas Béla írások rendszeres felolvasója is csak vergődik az egyházi vezető szerepében. Ilyen jellegtelen szellemi tekintélyt és ilyen hamvába holt koronázást is rég láttam már. Jaj, és
Imre erőltetett köhögéséről, és Arany málna-díjas összeeséséről ne is beszéljünk.
Ó, majd elfelejtettem, ott van Bíborkának, az öreg keresztes lovag lányának a megható története is, akit a gonosz nagyurak kigúnyolnak, amiért apja halála miatt elveszítette minden birtokát. Ennél erőltetettebben, szájbarágósabban, rosszhiszeműbben nem is lehetet volna bemutatni, hogy miért volt nehéz az Aranybulla előtt egy egyedül maradt nőnek a középkorban.
Ezek rendkívül kínos és átgondolatlanságról árulkodó jelenetek. És még csak véletlenül sem értem a végére. Összességében még ennek ellenére is az a véleményem, hogy ha nagyon engedékeny az ember, és kizárólag egy oktatósorozatként tekint rá, akkor úgy, ahogy el lehet tekinteni a hibáktól. De a 2023 tavaszán megjelenő filmes verzióban ez már aligha fog működni. A meglévő jelenetek ismeretében én inkább azt javasolnám, hogy engedjék el ezt a dolgot. Ők is megspórolnak maguknak egy kolosszális lebőgést, és bennünket is megkímélnek egy újabb fejfájástól.
