Sound of Freedom (A szabadság hangja) címmel film készült Tim Ballardnak, a pedofilbűnözők rettegett üldözőjének egyik elrabolt és bántalmazott gyerekeket kimenekítő akciójáról. A film az év legnagyobb mozis sikere lett, annak ellenére is, hogy a liberálisok és baloldaliak megpróbálták ellhallgatni és lejáratni.

Mivel idehaza nem vetítették, a magyar nézők kis része tud csak róla, hogy 2023 nyarának legnagyobb mozis durranása nem az érdemtelenül agyonmagasztalt Barbie volt, hanem a Sound of Freedom, magyarul A szabadság hangja, egy nóném stúdió kis költségvetésű filmje, ami

a kiadásokhoz képest nagyjából megtizenhatszorozta a bevételét, és ezzel minden idők egyik legsikeresebb független filmjévé vált.

Az alkotás egyébként már 2018-ban elkészült, de a jogai felett a Disney rendelkezett, aki túlságosan el volt foglalva az emberek agymosásával ahhoz, hogy pozitív üzenetet hordozó filmeket is megjelentessen, így évekig jegelve volt a dolog. Idén július negyedikén azonban a Sound of Freedom az Egyesült Államokban végre zöld utat kapott, és a készítők nagy meglepetésére a csillárról is nézők lógtak a vetítőtermekben.

A film az emberkereskedelem nehezen megemészthető témáját dolgozza fel, és valós eseményeken alapul.

Egy Tim Ballard nevű, pedofilbűnözésre szakosodott nyomozó egyik tíz évvel ezelőtti ügyét követi végig,

aki állását is maga mögött hagyva egy egészen kicsi gyermekeket árucikként kezelő és azokat kegyetlenül megbecstelenítő kolumbiai pedofilhálózatot leplez le. Egy tisztességesen összerakott, egyszerű vonalvezetésű filmet láthatunk, ami nem annyira a szenzációs történetével, mint inkább a túlságosan is figyelmen kívül hagyott témájával kelthette fel ennyi ember figyelmét. Igen.

A világ egyik legnagyobb biznisze a fegyverek vagy a drog mellett ártatlan kisgyermekek extrém áron történő értékesítése, akik a film elmondása szerint akár egy éjszaka alatt többször is gazdát cserélhetnek.

Valamelyik politikus vagy híresség pedofilbotránya időnként ugyan megszakítja a csendet a témában, elmondható, hogy lényegében alig tudunk valamit erről a szörnyen sötét bűnözési formáról. Olyannyira keveset, hogy a legtöbben még mindig azt primitív álláspontot képviselik, mintha ilyesmit csak a papok csinálnának. Hát rohadtul nem.

Tim Ballard és népes családja (fotó: vice.com)

Nagyon úgy tűnik, hogy vannak, akik nem is szeretnék, ha hallanánk róla. Történt ugyanis, hogy

a film nagy sikere miatt annak rendje és módja szerint elkezdtek megjelenni a lejárató kritikák.

New York Times, Washington Post, CNN – hirtelen mindenki azon kezdett aggódni, hogy megjelent egy összeesküvés-elméleteket hirdető, rendkívül megosztó film, amit normális embernek messziről el kell kerülnie. De itt nem álltak meg. A közösségi médiában futótűzként terjedtek azok a hírek, melyek alapján szó szerint szabotálták a vetítéseket. Volt, ahol tűzriadó miatt kellett elhagyni a termeket. Máshol elviselhetetlen bűz áradt a szellőzőből. Egy újabb helyszínen technikai meghibásodásra hivatkozva a felénél egyszerűen leállították filmet. Más helyeken ment tovább az adás, de vagy szándékosan felkapcsolva hagyták a lámpát, vagy ment közben a zene vagy nézhetetlen volt a minőség. Olyan is előfordult, hogy egy női hang végig narrálta a film forgatókönyvét. Túl sok példa arra, hogy véletlen legyen.

Lehetséges, hogy bizonyos befolyásos érdekcsoportok, akik talán nagyon is kapcsolatban állnak az említett deviáns bűnözőkkel, nem számítottak ekkora sikerre, és ellentámadásba lendültek.

Tim Ballard például szexuális zaklatásos botrányba keveredett. Mik vannak, hirtelen öt nőnek is eszébe jutott, hogy a férfi korábban erőszakot alkalmazott ellene. Ezzel elérték, hogy kilépjen az Operation Underground Railroadból, az általa alapított pedofilokat leleplező szervezetből. Nos, nem voltam ott, nem tudom, mi történt, azt viszont igen, hogy ha el akarnám hallgattatni, a kezdeményezését pedig ki akarnám siklatni, pontosan ilyen pletykákat terjesztenék róla.

A Ballardot játszó színészt, Jim Caviezelt, aki a Passióval is már rossz fát tett a tűzre a hollywoodi álelit szemében, nevetséges konteósnak minősítették. A Passió forgatása során életveszélyes állapotba jutó Caviezelt Mel Gibson már akkor figyelmeztette, hogy csak akkor vállalja el Jézus szerepét, ha felkészül arra, hogy utána el fogják lehetetleníteni, és nem kap majd szerepeket. Így is történt, most pedig valami kísértetiesen hasonlón megy keresztül, mindenki mással együtt, aki részt vett a Sound of Freedom alkotásában.

Meglehetősen bizarr reakciók ezek egy olyan ember kapcsán, aki több ezer kiskorút menekített ki a pedofilok karmai közül, és akit jobb helyeken hősként ünnepelnének.

Lehet, hogy elhangzott pár kijelentés a készítők részéről, amik meredeknek tűnnek egyeseknek, a filmben ugyanakkor semmi ilyesmi nem jelenik meg. A film nem akarja egy rendkívüli összeesküvés szálait felgöngyölíteni. Nincs utalás Madonnához hasonlatos popsztárokra, akik gyerekek vérével próbálják meghosszabbítani az életüket. Nem beszélnek befolyásos sátánista körökről, akik gyermekáldozatokat hajtanak végre. De még arról sem esik szó, hogy az úgynevezett elitnek bármi köze lenne ezekhez a sötét üzelmekhez, pedig utóbbi lehetőségét a gyerekkereskedelem legismertebb nagymenője, a néhány éve különös körülmények közt meghalt Jeffrey Epstein óta minden értelmes embernek fenn kellene tartania. Szóval ez egy teljesen egyszerű, hétköznapi történet egy olyan létező, mindennapos jelenségről, aminek nagyon nem szabadna mindennaposnak lennie.

De akkor mi verte ki ennyire a biztosítékot? Hogy lesz hirtelen „túlzóan moralizáló” és „elfogult” egy olyan eseménysorozat elbeszélése, amivel kapcsolatban az ember igencsak nehezen tud nem moralizálni, és amihez nem nagyon lehet máshogy viszonyulni, mint a lehető legelfogultabb megvetéssel és elutasítással?

Hogy lesz hirtelen közellenség egy kilencgyerekes mormon családapa, aki szó szerint a pokolból hozza vissza a rabszolgaként kézről kézre járó traumatizált fiatalokat, ráadásul kettőt örökbe is fogad közülük?

A támadásoknak bizonyára köze volt ahhoz, hogy Trumppal barátkozott, és fontolgatta a politikai pályát, de szerintem ennyivel a jelenség nem magyarázható. Az egyik közvetlen ok nyilvánvalóan az, hogy valós eseményt dolgoz fel a film, ami jobban ráirányítja az emberek figyelmét erre a problémára, és ez az eddigieknél nagyobb akadályt állíthat a gyerekbiznisz zökkenőmentes működése elé.

A másik közvetettebb ok, hogy van egy erőteljes törekvés a világban, ami a szexuális aberrációk széles tárházának normalizálását célozza meg.

A homoszexualitás és a traszneműség elterjesztését követően egyre gyakrabban hallani olyan megnyilvánulásokat, amik a pedofilbűnözés súlyosságát akarják relativizálni. Együtt jár ezzel az a társadalmi jelenség, hogy egyre fiatalabb gyerekekhez viszonyulnak úgy, mintha felelősségteljes felnőttek lennének. Jó példa erre a gyerekszépségverseny, a nemváltás jogának kiharcolása kiskorúaknál vagy Greta Thunberg és az őt követő agymosott fiatalság, akik a mindentudó bölcs szerepében tetszelegve számonkérik a náluk sokkal idősebb felnőtteket.

Azzal, hogy egyre jobban elmossák a gyerek és a felnőtt közti határokat, a pedofília elterjedéséhez asszisztálnak.

Ezért minden filmet, ami határozottan állást foglal ez ellen a relativizáló törekvés ellen, be kell feketíteni.

Szólnom kell még néhány szót a témával kapcsolatos úgynevezett konteókról. Tim Ballard és Jim Caviezel valóban nyilatkozott olyat, hogy sátánisták is keményen érintettek a pedofíliában és a gyerekkeredkedelemben. A katolikus színész még az adrenokromról is beszélt nyilvánosan, egy olyan vitalizáló vegyületről, amit állítólag traumatizált gyerekekből lehet kinyerni. Ha egy egész életében gép előtt gubbasztó őrült gyíkemberhívő mondana ilyeneket, akkor nem érne a dolog többet egy legyintésnél. Azonban, ha mindezeket olyasvalakitől hallom, aki fél életét a pedofíliával kapcsolatos jelek, bizonyítékok és külsőleg embernek tűnő lények tanulmányozásával töltötte, hajlamos vagyok elhinni neki, hogy a gyerekekkel szembeni kegyetlenségeknek olyan további szintjei is vannak, amibe talán bele sem akarunk gondolni. Akárhogy is legyen, a lényeg ugyanaz marad, ahogy a filmben is mondják, „Isten gyermekei nem eladók”. A közeljövőben elvileg egy dokumentumfilmet is meg fognak jelentetni Ballard és csapata rajtaütéseiről, ezzel is hozzájárulva, hogy minél valósághűbb rátekintésünk legyen a világ legembertelenebb bűnözési formájára, a pedofilbűnözésre.

Az agyonhájpolt Barbie-film 2023 egyik legkíméletlenebb terrortámadása a férfiak, a nők és a két nem harmonikus együttléte ellen.

Jól látod, kedves néző. Újabb túrát tettem az ezúttal rózsaszín cukormázzal bekent kénköves pokolba, hogy megnézzem 2023 legkártékonyabb förmedvényét, a Barbie-t.

Egy magára valamit adó, egészséges értékrendű ember már a cím vagy az előzetes alapján fényévekre elkerüli az ilyen gyomorforgatóan giccses produkciókat,

de túl nagy nézettségi rekordokat döntött meg ahhoz, hogy szó nélkül elmehessek mellette. Ráadásul az ilyen Szirmai Gergely-féle irritáló figurák, akik a Barbie-hoz hasonlóan folyton okosabbnak próbálják beállítani magukat annál, mint amik valójában, sokakkal elhitették, hogy ez egy hallatlanul mély, filozofikus, több síkon értelmezhető, árnyalt társadalomkritikát felvonultató film. Biztos, ami biztos, bevettem néhány hányingercsillapító tablettát, és beültem a Barbie-ra, hogy kiderítsem, tényleg több-e ez az alkotás azoknál az időnként általam is elemzett filmeknél, amik a leggusztustalanabb propaganda bevetésével igyekeznek lejáratni a hagyományos nemi szerepeket.

Kezdjük az elején. A főszereplőnk Miss Plázapicsa 2023, akarom mondani Barbie, aki egy feminista giccsvilágban tengeti totálisan értelmetlen mindennapjait. A napirendje nagyjából annyi, hogy a reggeli rutin elvégzését követően levakarhatatlan bájvigyorral a fején keresztülkocsikázik a városon, és fejfájdítóan nyivákoló hangon köszön minden egyes Barbie babának, aki hozzá hasonlóan ebben a meglehetősen elcseszett illúzióvilágban él.

Látunk néger elnök Barbie-t, orvos és fizikai Nobel-díjat kapó Barbie-t, dagadt disznó Barbie-t, van tolószékes és természetesen transzgender Barbie is.

Néha egy terhes Barbie is becsúszik a képbe, de a fene nagy elfogadás közepette őt valamiért mindenki gyűlöli – erre még visszatérünk. Barbie aztán kimegy a strandra, ahol kedvenc időtöltése a többi nőnemű lénnyel együtt az egytől egyig fogyatékosnak ábrázolt férfiak lekezelő megalázása. Este pedig bulit tart, majd csajos pizsamapartit, ahová hímneműeknek tilos a belépés. Ahogy önelégülten éldegél a rózsaszín fellegekben, egyik nap elkezd meghibásodni, narancsbőre lesz, nem jár már lebujjhegyen, és egyre többet gondol a halálra, ezt pedig csak egy módon van lehetősége orvosolni: meg kell keresnie a nőt, aki a való életben játszik vele. A Ken nevű lúzerrel az oldalán elmennek Los Angelesbe, ahol mindketten ráébrednek arra, hogy a két világ mennyire eltér egymástól. A való életben patriarchátus van. Gonosz és ostoba férfiak irányítják, akik szegények tényleg annyira tökfilkók, hogy az ember nem érti, ekkora hülyeként hogyan voltak képesek bármiféle hatalomra szert tenni. Ebben a zord patriarchális közegben ugyanakkor Ken elkezdi otthonosan érezni magát, majd felbuzdulva a látottakon hazamegy, és meggyőzi a metroszexuális haverjait, hogy alakítsák át Barbielandet férfiak uralta hellyé, ami hamar sikerül is nekik. Barbie azonban hazatér, könnyedén átveri és összeugrasztja ezeket a férfiakra távolról emlékeztető oktondi lényeket, és visszaállítja a nőuralmat.

Nagyítóval, távcsővel, mindenhogy kerestem a mély társadalmi üzenetet, ami nem a feminizmus egyoldalú, beteg ideológiáján keresztül, hanem a megszokottnál intelligensebben kezeli a férfi-nő kapcsolatot, de csak nem sikerült olyan olvasatot találnom, ami egy picit is pozitív színben tüntetné fel a férfiakat.

Egyetlen férfikarakter sincs, aki ne az ütődött, nyomorult, oktalan, eszetlen, tehetségtelen véglény kategóriájába esne. A Kennek nevezett férfiak ebben a nőuralmi környezetben nem egyszerűen a perifériára sodródtak, ahogy a feministák a hagyományos világ nőit képzelik el a fejükben, hanem teljes egészében haszontalanok. Szükségtelen, lecserélhető, folytonos gúny tárgyává tehető létezők, akiknek még háza sincs. És meghökkentő módon ez utóbbival kapcsolatban egyik Barbie-nak sincs lelkiismeret-furdalása.

Nem vezethetnek, nem szólhatnak bele egyetlen fontos döntésbe sem, de igazából még szolgának sem jók,

tehát még azokra a tevékenységekre sem, amit a tradicionális világban az „elnyomott” nők legalább megcsináltak. A legtöbb úgynevezett férfi a nők utáni lihegést vagy a pompommal szurkolást leszámítva szó szerint nem képes semmire. A Ryan Gosling által játszott szereplőnek például az a feladata, hogy egy helyben álljon a tengerparton. A férfiak udvarlását is valami gonosz, nőellenes, férfiuralmat erősítő tevékenységnek tekintik. Ha valaki erre azt mondaná, hogy ez azért van így, mert a film egy kislány hiányos és elnagyolt fantáziavilágát ábrázolja, annak azért nincs igaza, mert ugyanezt látjuk az úgynevezett való életben is.

A világ csúcsán álló férfiak ügyefogyott, kergetőző, egymásban megbotló tökkelütöttek, akiknek annyi eszük sincs, mint egy marék lepkének,

döntéseiket pedig egyedül az motiválja, hogy elnyomják a tőlük sokkal kiválóbb nőket. Annak a családnak a férfi tagja, akikkel Barbie a való világban összefut, szó szerint úgy viselkedik, mint egy szobanövény. És a film még arra is utalást tesz, milyen nagyszerű dolgokat tanult az anya abból, hogy megcsalta a férjét.

Ez a beteg és gonosz film csak úgy fröcsög a férfigyűlölettől, azonban nemcsak a férfiak ellen van, hanem a nők ellen is. A film már a kezdő képsoroknál eléggé egyértelmű üzenettel indít. Csúnya, szemüveges, elnyomott, unott kislányok fakó ruhákban babáznak a sivatag közepén. Aztán mint valami istennő, megjelenik nekik Barbie, amitől hirtelen öntudatra ébrednek, és brutálisan szétverik a babáikat. Ezzel elutasítják a tévesen beléjük nevelt igényt az anyaságra, és végre önmagukká válnak.

Az anyaság a készítők szemében egy megvetendő, elavult, szégyellni való állapot. Az egyetlen nőtípus, akit nem fogad el a sokszínűség összes aberrált formáját felvonultató Barbie-közösség, az a méhében gyermekét hordó anya.

Nekem például nem az anyaság jut eszembe először, ha egy nőre gondolok, de ez még így is sokszorosan kiveri a biztosítékot. A nőiséghez ilyen szervesen hozzátartozó minőséget ennyire lealacsonyítani és undor tárgyává tenni rendkívül aljas dolog. De ha a nőhöz tartozó másik klasszikus minőséget, a szeretőt vizsgáljuk, azt éppúgy semmibe nézi a film.

Talán nem is láttam még olyat, ahol a nők ennyire közömbösek lettek volna a párkapcsolati kérdések iránt,

ami lássuk be, mindig is központi szerepet kapott az életükben. Amikor a hatalomátvétel során a Keneknek sikerül ilyen-olyan mutatványaikkal elszédíteniük a nőket, arról is kiderül, hogy valójában hipnotizálták őket, vagyis olyasmire vették rá őket, amit a nők lényükből fakadóan soha nem is akarnának. A filmben egyetlen nő nem adja oda magát egyetlen férfinak sem. A főszereplő Barbie is, ahelyett, hogy összejönne a párjával, amit az ilyen szirupos, nyálas alkotások végén várnánk, sokadjára is visszautasítja Kent, és önálló, független életet kezd a való világban. Tulajdonképpen ez is a végső üzenete a filmnek. Hogy mind a férfi, mind a nő külön-külön, a másik nélkül találja meg önmagát. Szép dolog önmagunkat minden mástól függetlenül megtalálni. Csak ez a fene nagy identitáskeresés meg önállóság sokszor könnyen átesik a másik végletbe, és ahhoz szokott vezetni, hogy végül sem a férfi, sem a nő nem lesz képes arra, hogy egy közös identitást kialakítva működjenek együtt.

Nem tudom, eredetileg melyik beteg elméből pattant ki ez a baromság, de a nőknek kellene legelőször felszólalniuk ellene, mert a látszat ellenére ha itt valamiről nincs szó, az a nőiség dicsérete.

Az, hogy ez a film ennyi emberhez eljutott, és ennyi nézőt megszédített, jól mutatja, hol tart most a világ. Családok és párok ujjongva, tapsikolva üdvözölnek egy olyan filmet, ami kigúnyolja azokat az alapvető értékeket, amikre az életüket felépítették. A Barbie nem okos mű, és nincsenek árnyalt üzenetei sem. Porig akarja rombolni a hagyományos nem szerepeket, és mindent megtesz azért, hogy férfi és nő egészséges, harmonikus egységének igenlése helyett a köztük lévő szakadékot még tovább mélyítse.

A Hlynur Pálmason által írt és rendezett Isten földje (Godland) Izland egyszerre zord és varázslatos tájait bemutatva vezet be a szemlélődés elmélyültebb formáiba.

Egyszer egy általam nagyra tartott tekintély azt mondta, a filmek nem alkalmasak spirituális üzenet átadására. A műfaj inkább szórakoztatásra való, és nagyon nincs egy szinten a szellemi megvalósítás komolyságával. Nagyon jó ellenpélda erre a 2022-ben megjelent, de magyar nyelven csak 2023 augusztusában kiadott Isten földje. Ehhez először tisztáznom kell, milyen értelemben is tekintek rá szellemi alkotásként. Korábban, amikor néztem valamit, döntően arra figyeltem, milyen igazságok hangzanak el benne. Mennyiben felelnek meg a monológok vagy dialógusok az általam nagyra becsült tradicionális tanításoknak. A karaktereket és a cselekményt is annak fényében vizsgáltam, hogy a szellemi megvalósítás jegyében állnak-e. Vagyis elsősorban a racionalitás és a verbalitás szintjén kerestem a filmekben azokat a jeleket, amik elmélyedésre, befelé fordulásra, önismeretre vezetnek. Létezik azonban egy másik módja is a spirituális érzékenység felébresztésére, ami ha a szavakban kifejezett szellemi igazságokat nem is nélkülözi, teljesen másra helyezi a hangsúlyt. A világ és önmagunk megélésének egy új, bensőségesebb ábrázolására.

A film révén a készítő, talán minden más művészeti irányzatnál jobban képes átadni, hogy a maga folyamatában ő miként tapasztal, és ezáltal be tud avatni a valóság megélésének olyan módjaiba, amit addig nem is ismertünk.

Ez utóbbi tekintetében Hlynur Pálmason kiemelkedő munkát tett le az asztalra. A filmet egy dán lelkész szemszögéből követjük végig, aki küldetést kap, hogy a hideg és zord Izlandon felépítsen egy templomot. Ahhoz, hogy a céljához elérjen, a sziget rendkívül kegyetlen, de legalább annyira varázslatos tájain kell átkelnie. Csodálatos látvány tárul elénk, de a film nagy érdeme elsősorban nem a festői környezet puszta megörökítése, hanem azok a kompozíciók, amikben ezt a környezet ábrázolja. Minden egyes kép valóságos műalkotás. Noha a felvételek és maga a képarány is a korabeli fényképek stílusát igyekeznek megeleveníteni, a képeknek van egyfajta elmosódottsága, festményjellege is. És ettől, még ha egy teljesen evilági helyszínen egy teljesen szokványos történetet is követünk,

olyan, mintha egy fantasyvilágba csöppennénk.

A hatalmas, égig érő hegycsúcsok, a vulkán, a vízesések, a kilométerekre elterülő nyálkás, mohás talaj, a durva kövek és sziklák, a kiáradó, nagy sodrású folyók végig az ember múlandóságát és esendőségét érzékeltetik, de mindezen felül a következőre irányítják rá a néző figyelmét. Hogyan érdemes a körülöttem lévő dolgokat, a tájat szemlélnem? Mennyi időt érdemes rájuk szánnom? Hogyan tárhatom fel a csupasz látvány mögötti minőségi tartalmat?

Ahogy lassan hömpölyög előre ez a majd két és fél órás film, egyre inkább átadjuk magunkat a meditatív szemlélődésnek,

egy kimért és viszonylag eseménytelen állapotnak, ami mégsem unalmas, mert a látvány emelkedettsége és letisztultsága, a szemlélő nemessége, megtisztelő figyelme szívünket a teljesség érzésével tölti el. Közönséges hétköznapiságból kiemelkedő, ideává nemesedő arcokat nézünk hosszasan, permetező vízesést, ami a mennyből alászálló áldás képzetét ébreszti bennünk. Mintha egy éberálomban lennénk, melyben minden ugyanaz, és mégis földöntúli értelmet nyer. A zene, az időnként bekúszó disszonáns szaxofondallamok nyersek és bántóak, mint az izlandi föld, mégsem teljesen barátságtalanok. Hétköznapi énünket nyirbálják, hogy helyet csináljanak a bennünk lakó nagybetűs Látónak.

A másik szépsége a filmnek, hogy bemutat egy mostaninál hagyományhűbb világot. Ebben önmagában persze semmi egyedi nincs. Abban viszont már igen, hogy

nemcsak a külsőségeket próbálja visszaadni a múltból, hanem annak egyedülálló hangulatát és minőségét is.

A lassan zajló cselekmény, a hosszú jelenetek, a kitartó csend, a kimért kameramozgás által nemcsak visszatekintünk, hanem bele is helyezkedünk a hagyomány emberének állapotába. Nemcsak látjuk a múltat, de meg is érkezünk a múltba, és bizonyos mértékben mi is múlteszűvé válunk. A tűz melletti történetmesélés, a lovaglás, a vándorlás közbeni vagy ebéd utáni éneklés, a sátorhúzás, a halászás nemcsak abban különbözik a mi korunktól, hogy régi ruhában, régi eszközökkel csinálják, hanem abban is, ahogy a szereplők megélik mindezt. Az 1800-as évek szülöttje a miénktől teljesen más valóságfelfogásban élt. Szoros kapcsolatot ápolt a természeti elemekkel, jobban megbecsülte a dolgait, megfontoltabb volt, amihez értett, nagyon értett, szemléletében mindig helyet hagyott a mítosznak, a természetfelettinek, és a vele történt élmények megemésztésére is több időt szánt. És ezt a film nagyon élethűen visszaadja, de ami még fontosabb,

minket is átalakító módon tud ízelítőt nyújtani e hagyományhűbb valóságból.

Ha az ember a történet miatt akarja csak megnézni az Isten földjét, eltéveszti a lényeget. A fő szellemi üzenet ebben a filmben nem a történetben vagy a dialógusokban rejlik, még ha időnként itt is rábukkanthatunk ilyesmire. A főszereplő egy arrogáns lelkész, akinek szinte semmi önismerete nincs. Az ő személyes története nem kimondottan áll a szellemi megvalósítás jegyében. Gyarló ember, amivel önmagában nem lenne gond, hiszen szinte mindenki az, de nem is igazán látjuk az igyekezetét, hogy ezen változtasson. A fotózás érdekli kizárólag, talán ebben tud egyedül igazán felszabadult lenni. Isten nem tűnik kimondottan fontosnak neki, a nála egyszerűbbnek tűnő, de sokkal mélyebb érzésű emberekre pedig ügyet sem vet, vagy egyenesen gyűlöli őket. Nem akar közelebb kerülni hozzájuk, még a nyelvüket sem tanulja meg. A kemény út, amibe majdnem belehal, jó alkalom lett volna arra, hogy átértékelje az életét, felszámolja a gyengeségeit, és megerősítse a hitét. Erre a fordulatra azonban hiába várunk. De ahogy a cím sugallja, Istennek valahol mégis jelen kell lennie a történetben. Ha nem a kereszténység a közvetítő eleme ennek ebben a filmen, akkor micsoda? Hol találjuk meg? Elsősorban nem az emberekben, nem az elviselhetetlen időjárásban, nem is kegyetlen, de egyszerre csodálatos természetben, hanem magában a szemlélőben.

A cselekményt olyasvalaki szemléli részrehajlásmentes emelkedettséggel, akiben felébredt valami az isteniből.

Ha a lelkész élete a szellemi emelkedés irányába mutatott volna, azt hiszem, ez az alkotás maga lenne a tökély, a szellemi filmek egyik etalonja, ami mind az ábrázolás, mind a verbalitás síkján is ugyanazt spirituális célt képviseli. De azt kell mondanom, hogy még a számomra kiábrándító befejezés ellenére is egy valódi szellemi filmmel van dolgunk, aminek a végén az ember többé válik annál, mint ami a film kezdésekor volt. Összeszedettebbé, teljesebbé, szemlélődőbbé alakul. Mégis mi többet várhatunk egy filmtől, ami a filmművészet sajátos, és rendkívül ritkán látott módszerein keresztül közelebb visz önmagunkhoz?

A Hatalom Gyűrűi egy propagandasorozat, ami köszönőviszonyban sincs a Gyűrűk Ura könyvek és filmek szellemiségével.

Egy ideje már terveztem videót készíteni az új Gyűrűk Ura sorozatról. Pontosabban arról az Amazonos alkotásról, ami nyomokban Gyűrűk Urát is tartalmaz. De ez a Jeff Bezos nevű háttérhatalmi díszpinty pénzelte sorozat olyan pocsék, hogy igen nagy lelkierőt követelt a végigszenvedése. Csak most sikerült a végére érnem. És a csodás benne, hogy előzetes feltételezéseimmel ellentétben még csak nem is a messziről bűzlő ideológiai propaganda a legfájdalmasabb benne, na jó, azért az is, de az még inkább, hogy dög unalmas az egész.

Kezdjük a legelején. Tudni kell, hogy az Amazon úgy készítette el A Hatalom Gyűrűit, hogy nem is rendelkezett a Szilmarilok jogaival. Annak a – teljesen jelentéktelen – könyvnek a jogairól beszélünk, amiben Tolkien hol többé, hol kevésbé részletesen felvázolja, milyen események előzték meg az Egygyűrű elpusztításának epizódját. Hogy mesélsz el egy történetet úgy, hogy nem mesélheted el? Röviden és tömören: sehogy. Vagyis

minden, amit látunk, néhány ismertebb karakteren, helyszínen és tágabb történelmi kontextuson kívül gyakorlatilag semmi köze Tolkienhoz. Egyéni kitaláció az egész.

Azért ez elég ciki, főleg annak fényében, hogy minden idők legdrágább sorozatáról beszélünk, szóval elvileg lett volna ott bőven zseton a jogok kifizetésére.

A történet nagyvonalakban így néz ki. Az erőszakos feministává átvedlett Galadriel, aki immár távolról sem emlékeztet a többi Gyűrűk Ura filmben látható, ugyanezen néven futó karakterre, rájön, hogy Szauron újra mozgolódik, és halálos fenyegetést jelent Középföldére. A tünde vezetőknek, akik kinézetük alapján a helyi buzibár oszlopos törzsvendégei, ez nem tetszik, és hogy ne pattogjon tovább, inkább visszaküldik Galadrielt Valinorba, arra az aranykori állapotokat megidéző szigetre, ahonnan a tündék származnak. A vakmerő tündehölgy azonban köszöni, de ebből nem kér, az utolsó pillanatban meggondolja magát, és fejest ugrik az óceánba. Az az apróság, hogy több ezer kilométeres körzetben sehol egy szárazföld, ne aggasszon senkit, a zseniális írók gondoskodtak róla, hogy véletlenül épp arra tévedjen egy kis tutaj, majd aztán nem sokkal később Elendil hajója is. Ő ugyebár Isildur apukája, de erre még visszatérünk.

Kikötnek az ebben a korszakban még elsüllyedése előtt álló, érdektelen npc-karakterekkel megtöltött Númenorban, ahol a betegeskedő király szépséges szőke leánya… akarom mondani ébenfekete egzotikuma, Miriel várja őket. Hogy lesz egy teljesen fehér királynak néger gyereke? Ne firtassa senki, azt azonnal kikáltom rasszistának! Itt a tündéket utálják, ezért Galadrielt és újdonsült társát, akiről – spoiler – később kiderül, hogy maga Szauron, börtönbe zárják. Aztán valami váratlan fordulat történik, mert pár rész után mégis kiengedik, és a néző számára megmagyarázatlan okokból hirtelen mindenki a Középfölde felszabadításáért folytatott háború pártjára áll. Csapatot küldenek Délföldére, ahol az utolsó pillanatban sikerül is megmenteniük a helyi parasztokat az orkoktól, akik ennyi idegesítő karakter mellett most először egész szimpatikusnak tűnnek a Gyűrűk Ura univerzumban. Már-már szurkol nekik az ember. Örülni azonban nincs sok idő, mert felrobbantanak egy vulkánt, ami egész Délföldét elpusztítja, így jön létre Mordor. Ja, és hogy a cselekménynek valami köze is legyen a sorozat címéhez, az utolsó epizód végén Szauron segítségével, akiről akkor még nem tudják, hogy Szauron, megalkotják a Hatalom három gyűrűjét.

Mellékszállként egyfelől egy törpös sztorival szolgálnak, ahol Durin azért rinyál Elrondnak, mert nem jött el az esküvőjére. Aztán kapunk egy szívszaggató fajkeveredéses románcot a néger Legolas és a helyi falu egyik milfje között. És ami a kedvencem, elég nagy játékidőt kapnak a bolondokházából szabadult hobbitutánzatok is, akiket látván a néző a készítők helyett is szégyellni kezdi magát. Ők találják meg egyébként az égből lezuhant és átmeneti amnéziától szenvedő csöves Gandalfot, ami kapcsán a sorozat sokáig azt akarja velünk elhitetni, hogy valójában ő Szauron.

Az alkotás bűzlik az erőlködéstől, akkor is, amikor újjal hozakodik elő, és akkor is, amikor a régebbi filmek elemeit próbálja megismételni.

Lehet, hogy a hobbitok fura és megmosolyogtató népség, de nem kínosak és nevetségesek, mint ez a fogyatékos brigád. Arven és Aragorn szerelme nem azért teljesedett be nehezen, mert a rasszista környezetük rosszallóan tekintett rájuk, hanem mert tisztában voltak az emberlét és a tündelét közti áthidalhatatlan különbségekkel, továbbá mert Aragornnak először a kalandokon keresztül bizonyítania kellett, hogy érdemes hölgye szerelmére. És a gonosz elleni harc sem azért volt magával ragadó, mert jött egy mindenkit mindenben túlszárnyaló szuperlady, aki seggbe rúgta az összes férfit, aki az útjába került, hanem pont azért, mert tudták, mekkora áldozattal jár a küldetés, mert vállalták a kockázatot annak ellenére is, hogy egy erejüket és tudásukat jóval felülmúló hatalommal fordulnak szembe.

De térjünk most rá A Hatalom Gyűrűinek fő üzenetére. Ez a következő. A nők jók, a férfiak rosszak.

Erre sikerült szűkíteni a hagyományos ideákban, példaértékű szereplőkben és katartikus történeti elemekben gazdag tolkieni mondanivalót. A nők bátrak, erősek, függetlenek, nagyszerű vezetők, a férfiak pedig gyengék, szűklátókörűek és elnyomók. Itt nem az a lényeg, hogy a hősiesség ideáját minél tisztábban és a néző számára minél magával ragadóbban bemutassák, hanem hogy olyat a nő is tud. Nem az isteni és természeti renddel összhangban működő uralkodói minőség felemelő ábrázolása a lényeg, hanem hogy vezető márpedig egy nő is lehet. Nem a nemi különbségeket egységgé kovácsoló szerelmet ismertetik, hanem azt a szánalmas áligazságot, hogy a nőknek semmi szükségük a férfira.

Tolkiennál férfi volt a főfőszereplő? Akkor most nő lesz. Tolkinnál férfi uralkodókon és hősökön múlott Középfölde népeinek sorsa? Most női vezetőktől és harcosoktól fog függeni. Mérgezően férfias hobbitok fogtak veszélyekkel teli kalandba? Ebben a sorozatban megkapod Frodó és Samu női változatát, csak ütődöttebb kivitelben.

Nem meglepő, hogy az eredmény egy erőltetett majmolásnak hat, ami leginkább paródiájának tűnik annak, amire látszólag alapoz.

Hozok is erre néhány példát, hogy világos legyen, miről beszélek. Megadva a sorozat alaphangját a történet azzal kezdődik, hogy egy buta, gonosz, toxikus tündefiú elsüllyeszti Galadriel papírhajóját. Galadriel nekiszalad, és meg akarja verni. Sikerülne is neki, hiszen természetesen jóval erősebb nála, csak szétválasztják őket. Ugrunk az időben. Galadriel, aki nőnek túl durva, tündének túl közönséges, egy csapat harcossal a hófödte hegyek közt Szauront keresi, de a hitetlen és gyáva férfiak vissza akarnak fordulni. Egyedül ő az, aki azt mondja, menjenek tovább. Nem sokkal később egyedül leterít egy trollt, tudjátok, amihez a Gyűrűk Urában kilenc férfira volt szükség. Ezután a tündék királya száműzi Középföldéről, és legjobb barátja, Elrond sem bízik benne.

Csak egy rész telt el, de kiderült, hogy Középfölde összes fertőzően férfias tündéje összeesküdött a női öntudatra ébredés ellen.

De a délföldi milf se tököl, ha a női felsőbbrendűség fitogtatására kerül a sor. Nulla harci tapasztalattal máris a vár kapitányává növi ki magát, miközben Négolász hűséges pincsikutyaként csak csöndben asszisztál a történtekhez. A néger régenskirálynőről meg még csak rosszat sem tudok mondani, annyira unalmas és semmilyen.

És hogy mi a helyzet a férfiakkal? Szinte nincs olyan jelenet, ahol a férfiakat ne bugyuta, tökkelütött véglényekként állítanák be.

Elendil, az eredetileg kitűnő hadvezér itt egy kiégett, morcos, elégedetlenkedő apuka, akit túlságosan elvakít a felesége miatti gyász, és ezért elmulaszt odafigyelni arra, hogy mire vágyik a fia. Mintha valami gagyi szappanoperát néznénk. Isildur, az az Isildur, aki később levágja Szauron ujjáról a gyűrűt, itt egy nyafogó tinit játszik, akinél már csak a sorozat készítői tudják kevésbé, mi a francot is akar az életétől. A bölcs és hatalmas seregeknek parancsoló Elrondot itt egy függőágyban verseket költő metroszexuálissá degradálták. Természetesen Négolászt is egy nőnek kell megvédenie, amikor nem bír el az ellenségével. Durin pedig… az őt játszó színész majd elmondja mi is náluk otthon a helyzet.

Ja, és azt tudtátok, hogy Középföldén újabban divat, vagy talán egyenesen kötelező fajkeveredés? De tényleg, szinte nincs olyan párkapcsolat vagy szerelmi szál, ahol az egyik fél ne néger lenne.

Azt hiszem, ennyi elég is, hogy nagyvonalakban átlátható legyen, mivé korcsosította A Hatalom Gyűrűi Tolkien univerzumát. Azt mondom, hogy még a történeti hűség hiányának ellenére sem lett volna ez feltétlenül reménytelen vállalkozás. A Gyűrűk Ura-univerzum szerintem elég tág ahhoz, hogy önálló alkotások is helyet kaphassanak benne, már amennyiben képesek megőrizni az eredeti művek szellemiségét. Itt viszont pontosan ez nem sikerült. A Tolkien által képvisel archaikus szellemiség visszaadása. A sorozat leginkább csak külsőségeiben, zenéjében és látványában próbál valamennyire hajazni Peter Jackson trilógiájára.

Minden, ami a szívét-lelkét adta a könyveknek és a korábbi filmeknek, teljesen kiirtotta magából.

A lényegibb dolgokhoz érve a színvonal exponenciálisan csökken. Ebből a legsajnálatosabb, hogy a Tolkien által oly mesterien átadott tradicionális üzenet is a feledés homályába vész. Helyét a modernitás és a liberalizmus hátunk közepére se kívánt legújabb elmeroggyantságai veszik át, amit a gagyi dialógusok, a kidolgozatlan, érdektelen karakterek és a logikátlan történetvezetés még inkább a nézhetetlenség határa alá süllyeszti ezt a primitivitása és sötétsége miatt amúgy sem könnyen fogyasztható alkotást.

Elkészült a Médiavadász Már csak két hét – A Covid-járvány valódi története című filmje. Június 24-én a Magyarok Házában teltház előtt tartottuk a premier előtti vetítést. Annyian voltak kíváncsiak rá, hogy elsőre nem mindenkinek jutott hely, ezért újra le kellett vetíteni. A terem másodjára is majdnem megtelt. Utána beszélgetés volt a szereplőkkel arról, hogyan készült a film, és mik várhatók a járvány témájában a következő években.

Július 5-től online is megtekinthető az alkotás. A dokumentumfilm interjúi tavaly decemberben és idén januárban készültek el, az utómunkálatok június első hetéig tartottak. A filmben szereplő megkérdezettek a járványhelyzet következetes kritikusai, akik végig kitartóan bírálták a Covid ürügyén meghozott ember- és szabadságellenes intézkedéseket. Név szerint: Bogár László, Demény-Nagy Kristóf, Ertsey Attila, Gődény György, Kovács Mónika, Pócs Alfréd, Schwartz Modeste, Tamasi József és Tomasovszki László.

A filmről rendkívül sok pozitív visszajelzés érkezett, ami arra utal, hogy sikerült átfogó összefoglalót nyújtani és megfelelő következtetéseket levonni az elmúlt három év eseményeiről, mai napig elhallgatott tényeiről.

Úgy tűnik, a Covid-járvány végének hivatalos bejelentését követően sem lehet a járványról nyíltan beszélni, ugyanis a Youtube-ra feltöltött videónkat még azelőtt letiltották a tulajdonosok, hogy annak premierje elkezdődhetett volna. Ugyanezt igazolja, hogy a globalista érdekeket kiszolgáló Telex részletes lejárató cikket készített róla. A sok torzítással, mellébeszéléssel, manipulációval élő írás arra próbálja ösztönözni az érdeklődőket, hogy semmiképp ne nézzék meg a filmünket.

Ha ők így látják, akkor bizonyosan lennie kell némi igazságnak a filmben, amivel semmi estre sem szeretnék, hogy túl sokan találkozzanak!

Többhónapos munkát követően végre elkészült a járványhelyzet elmúlt három évét feldolgozó dokumentumfilm, amely átfogó összegzését és kritikáját adja ennek a módfelett zavaros időszaknak. Olyan ismert szereplők szólalnak meg benne, akik a járványhelyzet időszaka alatt is következetes bírálói voltak az ellentmondó, logikátlan intézkedéseknek és az ezzel összefüggő manipulációknak és diszkriminációnak. A film azon túlmenően, hogy mérföldkőnek számít a Médiavadász eddigi munkásságában, olyan témát dolgoz fel, aminek az őszinte, elfogulatlan összegzésére mindezidáig hiába vártunk akár a baloldal, akár a jobboldal, akár az orvostársadalom részéről.

Az internetes megjelenés előtt június 24-én, szombaton 17 órától premier előtti vetítést tartunk Budapesten, a Magyarok Házában. Gyere el Te is, és nézd meg velünk közösen a legelső alkalommal! Regisztráció és belépőjegy nincs, de a terembérlésre adományokat elfogadunk.

Néhány hónapja hatalmas népszerűségre tett szert egy Chat GPT nevű program. Ezzel elértük azt a pontot, hogy a mesterséges intelligencia betört a mainstreambe. Fontosnak tartottuk, hogy eloszlassunk ezzel kapcsolatban néhány tévhitet. A mesterséges intelligenciát sokan az emberiség fejlődésének újabb fontos állomásának tartják, valójában nem is jelezhetné jobban, mennyire eltávolodott az ember önnön eredendő lényegétől.

Mesterséges intelligencia. Ideje kicsit részletesebben beszélgetnünk róla. 2022 végén, 2023 elején a Chat GPT-re, az emberekkel viszonylag értelmes kommunikációra képes programra rekordidő alatt százmillió felhasználó regisztrált. Nem lövünk mellé nagyot, ha azt mondjuk, ezzel a mesterséges intelligencia új korszakába léptünk. De mi az a mesterséges intelligencia, milyen fejlettségi szinten tart most, és milyen hatást fog gyakorolni az életünkre a közeljövőben? Érdemes mindezt körüljárnunk, mert rengeteg félreértés és illúzió lengi körül a témát.

A mesterséges intelligencia kifejezés arra utal, hogy lehetséges technológiai úton rekonstruálni az emberi tudatot.

Vagyis a technológiai fejlődés bizonyos fokán elvileg el lehet azt érni, hogy egy gép szinte a megszólalásig hasonló tudati képességekkel rendelkezzen, mint az ember. Azaz képes érzékelni, gondolkozni, érezni, döntéseket hozni, alkotni, vágyni, akarni.

Azt mondtuk, a MI új korszaka köszönt be. Miért? Egyrészt azért, mert most értük el azt a szintet, hogy az emberek mindennapjainak a részévé vált. Már nem csak a Harari-féle nagyokosok és a Szilíciumvölgyben robotoló informatikusok mindennapi témája ez, hanem mostantól az átlag internetfelhasználó is közvetlen interakcióba léphet vele. Másrészt azért, mert a technológiai kibontakozás eddigi menetével ellentétben egyre nagyobb hangsúly helyeződik az emberi tudat előbb említett leutánzásának folyamatára. Egészen a közelmúltig egy gép viszonylag egyszerű és külsődleges tevékenységeket volt képes elvégezni. Viszont a bonyolultabb kognitív folyamatok rendkívül gépiesen és döcögősen mentek neki. Most viszont valami megváltozott. Nagy pontossággal be tud azonosítani tárgyakat, nagyjából értelmesen kommunikál, fordít, művészeti alkotásokat hoz létre.

Behatol azon területekre, amikről néhány évvel ezelőtt még azt gondoltuk, hogy kizárólag az ember fennhatósága alá tartozik.

Azt, hogy egy gép össze tud szerelni egy autót vagy meg tud nyerni egy olyan logikai játékot, mint a sakk, még le lehetett nyelni. De ez most valami más. Látod ezt a szöveget? Az MI írta. Látod ezt a festményt? Az MI készítette. Hallod ezt muzsikát? Az MI komponálta. Ezek még távolról sem tökéletes alkotások, de épp elegendőek ahhoz, hogy óriási zavarokat okozzanak az emberek életében és gondolkozásmódjában.

Most nem fogom átfogóan bemutatni, miféle fejlemények vannak ezzel kapcsolatban, erről sok videót meg lehet nézni az interneten, de azt látnunk kell, hogy az úgynevezett szakértők, még azok is, akik némi ellenállást mutatnak az MI nagy ütemű fejlődésével kapcsolatban, általában teljesen vakok a téma hátterében álló legfontosabb problémákra. Sokszor esik meg az is, hogy csak taktikából beszélnek rövid időre a hátulütőkről, de leginkább csak azért, hogy megnyugtassák a közönségüket, hogy urai a helyzetnek és kezükben tartják az irányítást.

Az egyik dolog, amit a jelenséggel kapcsolatban az eszünkbe kell vésni, de rettentően alaposan, hogy

az MI nem képes gondolkozni. Az MI-nek nincs tudata, és soha nem is lehet tudata.

Aki ezt nem képes felfogni, az tulajdonképpen reménytelen. Az MI hatalmas adatbázisokból dolgozik. Gigantikus mennyiségű adat áll a rendelkezésére. Sok olyan is, amire a tudtunk nélkül tettek szert az MI fejlesztői. Ezeket az adatokat összesíti, összefüggést keres közöttük, majd parancsok és bonyolult számítások alapján valamiféle következtetésre jut. A Chat GPT MI-je például nem azért tud értelmes kérdésekre értelmes válaszokat adni, mert olyan „okos”, hanem mert összevetett milliónyi szöveget, amik alapján kikövetkeztette, hogyan ideális a szavakat egymás után helyeznie. De ezt anélkül teszi, hogy ő maga tudná, miket beszél. Nem azért tud az MI zenét szerezni, mert bizonyos fokú művészi érzékre tett szert, hanem mert a sok-sok zenemű alapján képessé válik leutánozni azokat.

Az eredmény lehet meglepően emberszerű, de a háttérben egy nagyon is embertelen, személytelen, mechanikus és öntudatlan folyamat zajlik.

Az MI olyan, mint egy vak ember, akinek megtanították, hogy egy fotó különféle pontjain milyen színek és alakok találhatók. Lehet, hogy tökéletesen meg fogja tudni állapítani, mi hol van, de a színek és formák lényegi természetével kapcsolatban továbbra is ugyanolyan tudatlan marad, mint korábban.

A következő fontos kérdés, amit fel kell tennünk, hogy miért létezik egyáltalán mesterséges intelligencia. Most felejtsük el egy pillanatra a gonosz háttérerőket és azok ügynökeit, akik valamiféle perverz okból kívül akarják megalkotni azt, amit belül, saját magukban kellene megtalálniuk. Az általános közhelyszerű magyarázat az lenne, hogy az MI az emberiség megállás nélküli fejlődésének újabb állomása. Valójában pontosan az ellenkezője igaz.

Az MI fejlődése szoros párhuzamban áll az emberek elbutulásával.

Minél zökkenőmentesebben működik a mesterséges intelligencia, minél több területen jártassá válik, annál inkább igaz lesz, hogy ezeket a képességeket az ember egyre inkább hagyja kicsúszni a kezei közül. Nem számol, nem olvas, nem fordít, nem alkot, nem jegyez meg semmit, mert a Google, akit az ő barátjának hisz, majd úgyis tudni fogja helyette. Abban is van valami, ha azt mondjuk, az MI miatt veszíti el az ember bizonyos képességeit. De még inkább igaz, hogy az ember eleve hanyatlik, és éppen ebből fakadóan enged egyre nagyobb teret ennek a veszedelmes szörnyszülöttnek. Tulajdonképpen

mi, önnön természetünktől egyre eltávolodóbb emberek vagyunk az okai annak, hogy az MI létezhet és fejlődhet.

Mert hagyjuk elveszni azokat a képességeinket, amik felmenőinket többé-kevésbé normális emberekké tették, következésképp amik minket is többé-kevésbé normális emberekké tennének. Pislogtok, hogyan jutott ilyen szintre az MI? Ő mindaz, ami te nem vagy, amit egykor birtokoltál, de elveszítettél, amit el akartál érni, de letettél róla. Az MI olyan, mint egy tárhely, mint egy hatalmas pöcegödör, ami mindent magába gyűjt, amit az emberiség állítólagos fejlődése során nem volt már képes egyedül cipelni.

Önelveszítésünk groteszk tükre a mesterséges intelligencia. Torz és mechanikus visszfénye annak, amit az ember önmagában valódi életre kelthetne.

Az MI szépen lassan egyre emberibbé válik, de ez leginkább azért következhet be, mert az ember közben egyre gépiesebb, és a különbséget a lelketlen automatizmusok és az élő emberi valóság közt egyre nehezebben képes felismerni.

Ebből szorosan következik a harmadik és egyben utolsó felvetésem. Hogyan állhatunk ellen az MI okozta veszélyeknek? Alapítsuk meg a baloldali nézeteket propagáló globalista mesterséges intelligenciával szemben a jobboldali mesterséges intelligenciát? Nagy jóindulattal azt lehet mondani, hogy politikailag némi értelme még ennek is lehet, de ez a probléma megoldásával köszönőviszonyban sincs. Ez egy hamis dilemma, ez ugyanolyan, mint orosz vagy kínai vakcinát választani a nyugati oltások helyett. Lázadjunk fel a gépek ellen, és romboljunk le minden találmányt, ami az MI által működik? Bármennyire is szívderítő ezt a forgatókönyvet elképzelni, aligha van realitása. Meggyőződésem, hogy az MI nélkül egy sokkal nyugodtabb, természetközelibb, emberibb, önreflektívebb életet élhetnénk, és amennyire csak lehet, vissza kellene szorítani a terjedését. A dolog azonban végső soron nem az ilyesfajta törekvésben vagy harcban fog eldőlni.

Mit tudunk akkor tenni? Egyénileg képezhetjük magunkat.

Egyre kitűnőbben fordít a mesterséges intelligencia? Nem baj, akkor is megtanulok egy új nyelven. Egyre több ismeretet halmoz fel az MI? Nem érdekel, akkor is növelem a lexikális tudásom. Megír helyettem egy dolgozatot? Csak azért is megtanulok összefüggően írni és fogalmazni. De még ezen is túlmenően

extra figyelmet kell arra fordítanunk, hogy növeljük a tudatosságot magunkban.

Legyünk egyre éberebbek a saját életünkkel kapcsolatban. A saját legapróbb lelki-szellemi folyamatainkkal kapcsolatban. Rendelkezzünk önismerettel és egy jól meghatározott és átgondolt szellemi céllal. Legyenek az életünknek olyan területei, amit soha nem engedünk át a mindenhová betolakodó automatizmusnak. Ha ez megvan, az MI trükkjei nem tudnak bennünket megbabonázni. Ha ez megvan, viszonylag függetleníteni tudjuk magunkat az MI elbutító hatásától, és el tudjuk kerülni, hogy teljesen rátelepedjen az életünkre.

Ez már csak azért is fontos, mert a meghamisítás soha nem látott mértékben fog elterjedni a világon. Nem mintha eddig ne lett volna ez mesteri szintre emelve. Látsz egy régi fotót? A megörökített esemény valójában nem is történt meg soha. Az MI hozta létre. Találsz egy képet egy emberi arcról? Kiderül, hogy az MI generálta a tárhelyében lévő sok millió arckép alapján. Nyilatkozni hallasz egy híres embert? Soha nem történt ilyesmi. Beszélgetsz egy fórumon egy idegennel? Lehet, hogy nincs is hús-vér személy mögötte.

Soha nem volt még ilyen egyszerű a manipuláció, és talán soha nem vált még társadalmi szinten ilyen központi kérdéssé az, hogy mi illúzió és mi valóság.

Vannak már ma is, a jövőben pedig még többen lesznek olyanok, akik a mesterséges intelligenciát Istenként fogják dicsőíteni. Ez viszont nem annyira a világ fejlődését igazolja, hanem éppen azt, hogy milyen alacsonyrendűvé vált az ember. Egy darab vasat imád, ami épp annak árán tett szert rövid idejű diadalára, hogy az ember feláldozta érte önnön eredendő nagyságát. Nem a Skynet öntudatra ébredése az, amitől igazán tartanunk kell. Hanem attól, hogy a folyamat során tudatosságunk legutolsó szikrájáról is megfeledkezünk.

Nita Farahany az elkövetkező évtizedek leginnovatívabb területéről számolt be a Világgazdasági Fórum 2023-as davosi találkozóján. Elmondása szerint közel járunk ahhoz, hogy az agyi aktivitás mérése alapján egyre pontosabban megállapítsák, mit érez vagy gondol az ember. A digitális agyturkászok szerint ez egy hatalmas lehetőség, valójában azonban nem más, mint a szabadság korlátozásának legdurvább formája az emberiség történelmében. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Aki nem járt csukott szemmel az elmúlt három évben, annak hallania kellett a Világgazdasági Fórumról, és annak Davosban megtartott éves találkozóiról. Klaus Schwab és a világ legnagyobb gazdasági és politikai szereplői – természetesen bármelyikünk megkérdezése nélkül – itt szokták meghatározni, milyen irányba fejlesszék tovább ezt a csodálatos demokráciát, amiben élünk. Davosra és a hozzáköthető emberellenes törekvésekre az utóbbi időkben egyre nagyobb figyelem hárul,

a világ alakításában betöltött szerepe egyre többek számára nyilvánvalóvá válik.

Paradox módon még a járványpropagandát, azaz lényegében a Klaus Schwabék érdekeit évekig szervilisen kiszolgáló közmédiában is egyre többet beszélnek róla, mi több, kritikus hangot ütnek meg. Még ha a kritika színvonala nem is éppen nevezhető mindig túl magasnak. Sőt, most már a partizános Gulyás Marcika is elég népszerűnek ítélte meg a témát ahhoz, hogy a maga sekélyes stílusában ő is hozzáböfögjön valamit.

Ez év januárjában ismét megszervezték szokásos többnapos rendezvényüket, ahol, hogy teljes legyen a showműsor, ez a tenyérbemászó Greta Thunberg is felbukkant, sokadjára eljátszva a gonosz milliárdosokkal szembenálló álellenzéki klímaharcos szerepét. Ennek részleteibe most nem fogunk belemenni. Azonban

felszólalt egy hölgy, akinek a meglátásaira az élet tudatos és globális megrontásának szempontjából érdemes odafigyelni.

Amiről ugyanis beszél, amellett az emberi szabadságot soha nem látott mértékben megerőszakoló kényszeroltások időszaka is eltörpülni látszik. Ez pedig az úgynevezett gondolatolvasás technológiája, ami a közeljövő egyik leginnovatívabb területe lesz. Nita Farahany már évek óta előad ezeken a találkozókon. Az agyműködés közben megfigyelt mintázatok és az ember fejében lejátszódó gondolatok közti összefüggés vizsgálatával foglalkozik. Azt mondja, hogy ha a közeljövőben nem is lesznek képesek pontosan dekódolni egy ember összetett gondolkozását,

a technológia már most ott tart, hogy hamarosan a mindennapok hatékony részévé tehetik.

E transzhumán disztópiáról kéjes örömmel beszámoló hölgy szerint ez a technológia legelőször munkahelyi körülmények között fog elterjedni. Kiváló lesz sofőrök koncentráltságának ellenőrzésére, de a munkahelyi elkalandozások megelőzésére is. A fejre illeszthető eszköz segítségével egészen nagy biztonsággal meg tudják mondani nemcsak azt, hogy figyel-e az ember vagy sem, hanem azt is, hogy nagyjából mire fordítja ezt a figyelmet. A megkapott feladatot végzi-e vagy inkább facebookozik, esetleg a munkatársát képzeli el meztelenül.

A technológia az elkövetkező években exponenciális ütemben tökéletesedni fog annak köszönhetően, hogy a techóriások hamarosan el fognak kezdeni olyan eszközöket a piacra dobni, amik mérik az emberek agyműködését is.

Ha ez például egy zenelejátszó, a szolgáltatóhoz most már nemcsak azok az adatok fognak eljutni, hogy egy adott felhasználó milyen zenéket szeret, hanem az is, hogy milyen agyműködési minták jelennek meg a fejében bizonyos számok lejátszásakor. A mesterséges intelligencia pedig a sokmillió ember agymintáinak összevetése által

egyre határozottabban meg fogja tudni mondani, milyen gondolatok, érzések, szándékok, vágyak jelennek meg az emberben, ha egy adott mintát mutat az agya.

Hasonló mechanizmus alapján működik ez is, mint az újabban felkapott Chat GPT nevű program, ami egészen emberszerű válaszokat ad a kérdezőjének. Azzal, hogy hozzáférhetővé tették ezt a mesterséges intelligenciát az átlag felhasználó számára, elérik, hogy rövid időn belül hatványozott mértékben tovább finomodjon, úgymond emberszerűbbé váljon a működése. Mit jelent ez? Azt, hogy a nagyvállalatok az átlagember tevékenységén keresztül felfejlesztik a saját mesterséges intelligenciáikat, hogy aztán majd saját önös céljaik érdekében felhasználják őket.

Ez a szó szoros értelmében persze nem gondolatolvasás, hiszen nem közvetlenül a tudatunkba látnak, hanem csak a gondolkozásunk során megjelenő agyi mintákat próbálják dekódolni, de ez az emberi szabadság, az emberi önállóság szempontjából ebben a formában is óriási veszélyt jelent.

Innentől fogva életünk azon területére léphetnek be a mindenkori hatalom birtokosai, ami Sztálin elvtársék legmerészebb álmaiban sem jelent meg.

Az ellenőrzés és a befolyásolás soha nem látott szintjéhez jutunk. Életünk legbensőbb, legprivátabb oldalára is rá akarják tenni a kezüket, amiről eddig tényleg azt gondoltuk, hogy csak a miénk. Ez egy hatalmas lépés a saját tudatfolyamataink feletti kontroll útján. Ugyanis egy ilyen technológia birtokában a rendszer egyre inkább feljogosítva fogja magát érezni arra, hogy nálunk is jobban tudja majd, mi játszódik le bennünk. Főnökök, orvosok és mesterséges intelligencia programok fogják megállapítani és értelmezni helyetted, mit érzel, mire gondolsz, mit szeretnél elérni és megvalósítani. Sosem volt még ilyen hatékony megoldás arra, hogy kiszűrjék és lekapcsolják a másként gondolkozókat, vagy önmagában azokat, akik tudnak és szeretnek gondolkozni.

Sosem volt még ilyen egyszerű befolyásolni és a kívánt irányba terelni az emberek nézeteit,

hiszen itt még a közösségi médiában fellelhető adatoknál is gyorsabb és árnyaltabb visszajelzést kaphatnak azok, akikhez befut ez a tömérdek információ.

A főnöködnek kézzelfogható bizonyítéka lesz róla, hogy egy nagy hülyének tartod, vagy hogy szégyen szemre nem vagy kellő mértékben boldog a rád szabott feladat elvégzésekor. A politikusok az agyi aktivitásod alapján börtönbe csukhatnak, ha úgy ítélik meg, hogy fenyegetést jelentesz a rendszerre. A techvállalatok pedig még azelőtt elő fognak állni a legújabb személyre szabott reklámjukkal, mielőtt tudatosítanád magadban, hogy mit szeretnél. Elvész a misztérium, a titok, önmagad és a másik ember megismerésének izgalommal teli aktusa, mert mielőtt megtehetnéd,

a mesterséges intelligencia a villámgyorsan elvégzett hideg és rideg számításai alapján már minden fontos megállapítást levon helyetted akár saját magadról, akár a másik emberről.

Innen pedig már csak egy lépés, hogy azt is egy program döntse el, ki a hozzád leginkább illő házastárs.

Igen, hölgyeim és uraim, elérkeztünk arra a pontra, ahol immár az emberek teste és tudati megélése is ki van téve a világot mozgató erők kénye-kedvének. Azok a dolgok, amikért eddig kisebb-nagyobb sikerrel és hatásfokkal, de döntően mi feleltünk. Ez pedig már tényleg az az utolsó utáni határvonal, amit ha engedünk áttörni, az utolsó szálakat is elvágjuk attól, ami a valódi emberi állapothoz kötött bennünket.

Két dolgot azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy reménykeltő szempontok is elhangozzanak. Az egyik a következő: tudni kell, hogy az embert biorobotként felfogó ostoba agyturkászok vélekedésével ellentétben a gondolatok végső soron nem anyagi természetűek. Ha a bennünk megjelenő gondolatoknak van is agyi lenyomata, az csak következmény, és nem ok. Ezért a gondolkozás szabadsága és ellenőrizhetetlensége akkor is fennmarad elviekben, ha mindent megtesznek az agyi folyamataink feltérképezésére. A másik az a rendkívül fontos megállapítás, hogy

az ember nem azonos még e nem anyagi természetű gondolataival sem.

Végső lényegünk mindezen túlmutat. Így azt, akik igazán vagyunk, sohasem érhetik el. Az ugyanis csak egyvalaki számára hozzáférhető. Annak, aki a mindenkori alany közvetlen átélője. Én magam.

Megnéztük az Aranybullát, az állami finanszírozásból készült hatrészes dokumentumsorozatot, amit egyesek a magyar Trónok harcaként jellemeztek. Lássuk, sikerült-e Rákay Philipék alkotásának megközelítenie a középkort megelevenítő mai sorozatok színvonalát. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Nagyjából két éve, amikor a Last Kingdomról csináltam ajánlót, megemlítettem, milyen jó lenne, ha hazai alkotók is készítenének egy hasonlóan színvonalas és mondanivalóját tekintve is elfogadható filmet a középkori magyar történelem valamelyik időszakáról. Úgy tűnik, a Nemzeti Filmintézetnél is nézik a Médiavadászt, mert tavaly nyáron elő is került a II. András uralkodásának idejét feldolgozó Aranybulla előzetese, ami első ránézésre még ki is nézett valahogy. Adtam hát nekik egy esélyt,

kíváncsi voltam, meg tudják-e ugrani azoknak a népszerű sorozatoknak a szintjét, amik képesek viszonylag hitelesen közelebb hozni a modern emberhez a középkor értékrendjét és hangulatát.

A válasz azért nem egyszerű, mert a készítők végül egy olyan furcsa hibrid megoldást választottak, ami igencsak megnehezíti az összehasonlítást. Egész estés mozi vagy egy csavaros sorozat helyett egy dokumentum-sorozatot tettek le az asztalra, ahol a narráció és a szakértői vélemények mellett a filmjelenetek csak durván az egyharmad részét teszik ki a tartalomnak. Az egymilliárdos költségvetés és az alkotás nagyszerűségéről ódákat zengő beharangozók miatt, úgy gondolom, mégis jogot formálhatunk arra, hogy számon kérjünk a sorozaton néhány ordító hibát, amit semmi esetre sem szabadott volna elkövetni. Erre már csak azért is szükség van, mert a producer,

Rákay Philip azzal hitegeti a közönségét, hogy a kritikák hátterében nem áll más, mint a károgó és irigykedő baloldaliak szokásos méltatlankodása.

Kétségtelen, hogy a baloldali firkászokat vélhetően az a két dolog bosszantja a legjobban, hogy nem nekik osztották ki ezt az egymilliárd forintot, amiből a film készült, illetve hogy a csúf keresztény értékrend pozitívan van feltüntetve benne, de azért ennél többről van szó. Arról, kedves Rákay Philip, hogy

ez a felmagasztalt alkotás valóban nem volt képes még csak megközelíteni sem azt a színvonalat, ami hasonló hatást válthatott volna ki a magyar közönségben, mint az említett Last Kingdom.

Jó, egy száraz töri óránál talán mégis érdekfeszítőbb, de filmes szempontból tényleg katasztrófa az egész. Ez pedig nem a baloldal hibája, hanem az, hogy gyenge írókat, felkészületlen rendezőt, ügyefogyott vágót, rosszul instruált színészeket sikerült alkalmazni, akik egyes alára vizsgáztak a középkori miliő visszaadásában.

Nem is tudom, hol kezdjem.

A sorozat egyik legnagyobb baja, hogy egyetlen szereplőjéről sem hisszük el egy pillanatra sem, hogy a 12. és 13. század szülöttje.

Magától értetődő, a készítők kedvéért mégis el kell mondanom, hogy egy lovag nem lesz lovag attól, hogy páncélt húzunk rá, egy király sem lesz még királyi attól, hogy korona van a fején, és egy nemes hölgy sem lesz nemes hölgy pusztán a drága kelméktől. Hiába dicsekszik el Rákay Philip, hogy a kosztümöket onnan szerezték, mint a Mennyei Királyság alkotói, ettől még nem fognak automatikusan középkoriakká átalakulni a karakterei.

Akár III. Bélát nézzük, akár az őt követő Imrét, Andrást majd IV. Bélát, fájdalmasan közönséges alakokat látunk.

Semmi jele nincs annak, hogy ők a túlvilági eredettudattal bíró Turul-dinasztia leszármazottjai. Sótlan, unalmas, egyszerű, földhözragadt emberek, akiket nincs miért szeretnünk, akikre nincs miért felnéznünk, akiktől nincs miért félnünk. Hiányolom belőlük az erőt, a mélységet, a misztikumot, a szellemi fensőbbséget, azokat a dolgokat, amiket például Az Északiban egész ügyesen sikerült a készítőknek eltalálniuk. Ez a film nagyon helyesen fokozott hangsúlyt helyezett arra, hogy bemutassa, milyen erőteljesen hatotta át a mitikus szemlélet a régi idők emberének szubjektív önátélését. Na ez az, amit hiába keresel az Aranybullában. Ennek a másfajta valóságfelfogásnak a jelenlétét. Elhangzik ugyan egyszer, hogy Imre királynak akkora tekintélye volt, hogy kard helyett elég volt egy faággal egyedül az ellenség táborába átmennie, hogy véget vessen egy csatának, de ezt a képi megjelenítés, hát, távolról sem tudja átütő erővel megmutatni.

A nemesemberek ábrázolása még ennél is fantáziátlanabb.

A király háta mögött árulkodós kisóvodásokként összesúgó urak bárgyú egysíkúsága még a rajzfilmek komikus gonoszainak szintjét is alulmúlja.

A folyton vedelő és kajánul összemosolygó nagybirtokosok láttán a nézőben az a gondolat támad, hogy még az útszéli késdobálóban is nagyobb jellemeket tudna találni, mint ebben a nevetséges sorozatban.

Hogyan lehetséges ez? Megmondom. Úgy, hogy a készítők magukból, a saját primitív, szellemtelen középkorképükből indultak ki.

Az ő felfogásukban ilyen hitvány, nyeszlett, gerinctelen, teleszart búvárzokni kinézetű alakok a nemes emberek. Az egy dolog, hogy szövetkeztek a király ellen, és így némelyek bomlasztó tevékenységet folytattak, de ez nem elég indok arra, hogy máris úgy ábrázoljuk őket, mint azokat a mai, húsos kondér mellett tolongó Fideszhez közeli érdekembereket, akik már azelőtt rendre megnyerik a milliós pályázatokat, hogy kiírták volna azokat. Igen, régen is voltak konfliktusok, viszályok, emberi gyarlóságok. Ezek alól még a legnagyobbak sem voltak kivételek. De hogy a külsőségeket leszámítva minden olyan lett volna akkor, mint most, azt csak a leghülyébbek gondolhatják. Volt abban a középkorban egy bizonyos, nehezen meghatározható, emelkedett minőség, ami a modern életünkből már elveszett. Na, hát a készítőknek ezt nem jutott eszükbe megkeresni. Egész egyszerűen azért, mert nem is tudnak a létezéséről.

És akkor az együgyű, életszerűtlen, klisés jelenetekről, a fülsértő párbeszédekről és a narrátor hajmeresztő kijelentéseiről ne is beszéljünk.

Egy helyen II. Andrást egyenesen modern gondolkozónak és már-már demokratának nevezik. És már nincs is több kérdésünk azzal kapcsolatban, miért nem voltak képesek korukhoz hűen ábrázolni őket. Az egyik kedvencem, amikor a jövendőbeli Gertrúd királyné – aki sokkal inkább emlékeztet egy korunkbeli szajhára, mint egy előkelő hölgyre – vívásra invitálja Andrást. És annak ellenére, hogy nem is ismerik egymást, néhány kardvágás után rögtön csókolózni kezdenek. Persze, ez biztos így történt a középkorban. Egy másik jelenetben a már idős II. András hisztis fia odamegy a fiatalon szintén hisztériásként ábrázolt apjához, és kést szorít a torkához. Nem is tudtam, hogy régen ilyen pitiáner módon intézték a dolgaikat egymás közt a nemes királyok.

Az is olyan érthetetlenül abszurd, amikor Gertrúd ütődött testvérei részegen berontanak a szeretkező királyi párhoz.

Tényleg nem volt jobb ötletük arra, hogyan érzékeltessék a nézővel, hogy ezek a kínos alakok egyre nagyobb gondot jelentenek az udvar számára? Aztán van a végén egy jelenet, ahol az Erdélyben letelepedő német kereszteseket épp kiűzi a király. Tíz lovas van a háta mögött, de a vezetőjük mégis úgy arcoskodik, mintha a fél Magyarország az ő pártján állna. Aztán az egyik katona íjat ragad, és pont betalál a sisakján található kis résbe. És még benyög egy poénnak szánt gyenge egysorost, hogy „nem vagyunk kutyák”.

A szentföldi zarándoklat is arról szól, hogy két részen keresztül nézzük, ahogy libasorban mennek egymás után a katonák.

Aztán mikor végre megostromolnak egy várat, meg se mutatják, csak a narrátor meséli el nekünk. És az ilyen „elmondjuk, de nem mutatjuk meg” jelenetből rengeteg van még. Az ember túl sok ilyen megoldás láttán egyre inkább átverve érzi magát. Ezen szemet szúró eseménytelenség miatt II. András egyik legemlékezetesebb tette a sorozatban az, hogy megitat egy öregembert, aki szegény annyira szenved már a zarándoklat elejétől fogva, hogy nem is értjük, mi a fenét keres ebben a hadseregben. Szegény Rátóti érsek, a Hamvas Béla írások rendszeres felolvasója is csak vergődik az egyházi vezető szerepében. Ilyen jellegtelen szellemi tekintélyt és ilyen hamvába holt koronázást is rég láttam már. Jaj, és

Imre erőltetett köhögéséről, és Arany málna-díjas összeeséséről ne is beszéljünk.

Ó, majd elfelejtettem, ott van Bíborkának, az öreg keresztes lovag lányának a megható története is, akit a gonosz nagyurak kigúnyolnak, amiért apja halála miatt elveszítette minden birtokát. Ennél erőltetettebben, szájbarágósabban, rosszhiszeműbben nem is lehetet volna bemutatni, hogy miért volt nehéz az Aranybulla előtt egy egyedül maradt nőnek a középkorban.

Ezek rendkívül kínos és átgondolatlanságról árulkodó jelenetek. És még csak véletlenül sem értem a végére. Összességében még ennek ellenére is az a véleményem, hogy ha nagyon engedékeny az ember, és kizárólag egy oktatósorozatként tekint rá, akkor úgy, ahogy el lehet tekinteni a hibáktól. De a 2023 tavaszán megjelenő filmes verzióban ez már aligha fog működni. A meglévő jelenetek ismeretében én inkább azt javasolnám, hogy engedjék el ezt a dolgot. Ők is megspórolnak maguknak egy kolosszális lebőgést, és bennünket is megkímélnek egy újabb fejfájástól.

Ez a videó Diana Richardson: The Heart of Tantric Sex (A tantrikus szex lényege) című könyvét ismerteti. Ezen keresztül mutatunk rá, mi az az égetően fontos szempont a szexualitás témakörében, ami a politikából és a közbeszédből teljesen hiányzik. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

A szexualitás témaköre Magyarországon, sőt mondhatni az egész világon jó néhány éve mintha minden korábbinál kiemeltebb figyelmet kapna a közbeszédben. Nem telik el nap olyan hír nélkül, ahol ne ecsetelnék a nemi identitás és a szexuális irányultság égető problémáit. Bizonyos körök gondoskodnak róla, hogy a média, a különféle rendezvények, felvonulások, rejtett sugalmazásokat felsorakoztató mesék és filmek, felvilágosító órák révén a téma állandó aktualitással bírjon. Mint ismert, a dolog odáig fajult, hogy tavaly a kormány törvényben szabályozta, meddig lehet ebben elmenni. A hagyományos családi minták és szexuális orientáció védelme érdekében határokat kellett szabnia a diskurzusban. Tiltáshoz folyamodott.

Valahol mindkét oldal óriási hibát követ el. A baloldal és a liberálisok elrontják, nemcsak azért, mert hülyeségeket hordanak össze, hanem mert

a „felvilágosítás” címszava alatt folyton csak a külsőségekkel foglalkoznak.

Arra biztatnak, hogy találd meg a valódi nemi és szexuális önazonosságod, de nem akarnak-tudnak választ adni arra, hogyan alakíts ki bensőséges kapcsolatot ezzel az önazonossággal. Inkább társadalmi-kulturális missziót folytatnak, ami nincs igazán tekintettel az emberek közvetlen, egyéni problémáira és szexuális kultúrájának tényleges fejlődésére. Jogokról, szabad önfelvállalásról, a rejtett nem felszínre hozásáról beszélnek, arra azonban, hogyan mélyítsd el a nemedhez, a kedvesedhez, az intim együttléthez való viszonyod, nem igazán esik szó.

A szexuális képzés tehát nem azon a síkon zajlik, ahol annak kellene.

A szexualitás vertikális, minőségi, bensőséges felfedezése helyett horizontális és külsődleges megközelítéseket kapunk. Ebben sajnos a másik oldal sem különb, aki ugyan fontosnak tartja, hogy az anya nő legyen, az apa meg férfi, de a definíciószerű rövid állásfoglalásokon és a különféle tiltásokon túl hasonlóan nem képes többre. A homoszexualitás nem jó, mert. A nemi identitás változtatásával az a baj, hogy. A család eredeti formáját őrizni kell, hiszen. Unalmas lózungok, amik, még ha igazak is, önmagukban semmit sem érnek.

Hiába nem lehet a gyerekfilmekben homoszexuális tartalom, hiába nem parolázhatnak a „drag queenek” a magyar óvodákban, ha a minőségi szexuális képzés elmarad.

Családvédelmi törvény ide vagy oda, lássuk be, a fiatalok még mindig a pornón, a klisés hollywoodi filmeken és a meglehetősen naturalista-biologicista iskolai felvilágosításokon szívják magukba a nem éppen színvonalas szexuális ismereteiket. Ez így édeskevés. Sőt, a lehető legrosszabb. Nincs alternatíva, nincs pozitív példa, a fiatal nem kap valódi útravalót azt követően, hogy teljes joggal letiltották a magát egyre trendibbnek beállító LMBTQ-tartalomról. Amit mondani akarok:

a szexualitás körüli felhajtás csak látszat.

Éspedig mindkét oldalon. Hiába kap központi figyelmet, a nagy hangzavarban pont a lényeg sikkad el.

Itt jön szóba a videó apropója, egy könyv, ami az egyik legjobb, amit olvastam a témában. Diana Richardson: The Heart of Tantric Sex (A tantrikus szex lényege). A címben a „tantrikus” jelző senkit ne tévesszen meg. Ez az írás tényleg arról szól, amiről a minőségi szexuális képzésnek kultúrától és hagyománytól függetlenül szólnia kell. Nincsenek mellébeszélések, mozgalmi kiszólások, nagyotmondások és önigazoló közhelyek. Amit a hölgy leír, az nem elméleti zagyvaságok egyvelege, nem is valamiféle elvont, „ezogagyi” ömlengés, hanem mélyen megélt, univerzális érvényű tapasztalatok átadása.

Ez egy bámulatos „tankönyv” nő és férfi harmonikus egymásra hangolódásáról, szexuális kiteljesedéséről,

anélkül, hogy bármi olyan elemet tartalmazna, ami „tankönyvszagúvá” tenné. A simogatás jelentőségéről, a csókolózás misztériumáról, az egymás szemébe nézés intimitásáról, a lélegzetcsere gyógyító hatásáról, a nemiszervekben felfokozható jelenlétről és tudatosságról beszél. Első ránézésre csupa olyan dologról, amit többé-kevésbé mindenki ismer, akinek szexuális élményben része volt.

Tudjuk, milyen, amikor a kedvesünk egyszerű, gyöngéd érintése benső gátlások és görcsök ezreit oldja fel. Ismerjük az egész testünket átszellemítő gyönyört, ami akkor kerít hatalmába, ha szerelmünk lélegzetével táplálkozunk. Emlékszünk a keserédes élményre, mikor be kellett látnunk, hogy minden igyekezetünk ellenére testünket képtelenség még közelebb egymáshoz szorítani. Jártunk ezeken az ösvényeken, de legtöbbünk nem eléggé tudatosan. A könyv segítségével viszont elképesztő szinteket léphetünk, mégpedig fölfelé. Merthogy ölelés és ölelés, behatolás és behatolás, figyelem és figyelem között fényévnyi távolságok lehetnek. Richardson pedig közérthetően elmeséli nekünk, hogyan járhatjuk be sikerrel e nagy távolságokat.

A kulcsszó a jelenlét, a tudatosság, az önismeret, a figyelem, a nyugalom és a lassúság.

Richardson sok, férfit és nőt egyaránt megbénító tévhittel leszámol, ami a rossz múltbeli tapasztalatok, a szexuális képzés említett hiánya és főként a tudatosság elhanyagolása miatt alakul ki. A szerző szerint, ha képesek vagyunk a tudatos, éber, őszinte megismerési vágytól hajtott, elnyugodott és közvetlen jelenlét állapotában tartózkodni, a szexuális kibontakozás legfontosabb elemét már magunkévá tettük. Ez tehát nem az olcsó csajozási tanácsok és észbontó szexuális trükkök irománya. Itt valami sokkal jelentőségtelibb komponensre hívják fel a figyelmet. A forrásra. Amit ha birtokolsz, az összes többi fontos elem birtokába is jutsz.

Roppant szimpatikus, hogy a szerző nem ül fel a feminista túlkapásoknak sem. A férfiak szexuális gondjait és igényeit illetően éppoly megértő, mint a nők esetében. Ugyan nem szégyell rámutatni a férfiak és a nők különféle helyzetekben megmutatkozó túlkapásaira, de értelmetlen vádaskodás és hibáztatás helyett mindig a probléma gyökerét igyekszik megragadni. Többször kihangsúlyozza, hogy

igazi eredményt csak a két fél kölcsönös megértésen és szereteten alapuló összjátéka hozhat.

Önfelmagasztalásnak és a másik fél lenézésének, a nemek közti kicsinyes rivalizálásnak – amit a politikai diskurzus oly előszeretettel lovagol meg – itt helye nincs. Közhelyesen hangzik, de nem az. Mert a könyv nemcsak azt mondja el, hogy mi a baj, és mi erre a megoldás, hanem elsajátítható módon meg is mutatja, hogyan orvosolhatja az olvasó ezeket hatékonyan a saját nemi életében.

A kényszeres megfelelés egymásnak; az őszinteség és kommunikáció hiánya; a rosszul eltanult, mechanikus mozdulatokhoz és viselkedési mintákhoz való ragaszkodás; a teljesítményorientált és orgazmusközpontú együttlét tévedése; a saját testünk és a másik testének nem kellő tisztelete; a nemek közötti – sokszor szándékosan gerjesztett – feszültség és infantilis hatalmi játékok; a szexuális aktus szellemi dimenziókat nélkülöző megragadása.

Ez csak néhány téma, amik égető problémák a mai ember szexuális életében. De megoldás is van rájuk, amiket közérthetően és rendkívül meggyőzően tár elénk Richardson.

Összességében azt mondhatnánk, ez a könyv arról szól, miként alakíthatjuk át a vad vágyakat, a vonzalom durva formáit, a mohó kielégülés akarását finomabb, nemesebb és magasabb rendű átélésekké.

Az először 2003-ban angolul megjelent könyv aktuális mind a mai napig. Mondhatnánk azt is, aktuálisabb, mint valaha. Még akkor is, ha nem feltétlenül értek egyet minden szavával. Szinte érthetetlen, hogy a magyar fordítás még mindig várat magára. Angolul tudók e-könyv formátumban könnyen hozzáférhetnek. Sőt, ajánlatos is így olvasni, mert ha egy-egy idegen szót nem ismer az ember, a beépített szótárral könnyen túlléphet ezen a nehézségen. A többiek pedig szurkolhatnak a mielőbbi magyar megjelenésért. A minőségi, pozitív példákat is felmutató, valódi távlatokkal rendelkező szexuális képzést ugyanis minél előbb el kellene kezdeni. Az első lépés akár lehetne ennek a könyvnek a megjelentetése is.