A videóban részletekbe menően megvizsgáljuk, mit üzen a Mátrix és milyen utat járt be a  franchise a kezdetektől a legutóbbi filmig, a Feltámadásokik. (Ez az írás azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Megérkezett az új Mátrix. Mielőtt megvizsgálnánk, érdemes nagyvonalakban áttekinteni az előzményeket. Minek indult ez a franchise, mi az alapvető üzenete, mivé vált a kezdetekhez képest és milyen baljós utalások figyelhetők meg benne.

Személy szerint a Mátrixot egy ambivalens alkotásnak tartom. Pozitívnak azért, mert a virtuális valóság illúziójából való megszabadulás történetét meséli el, ami kitűnő hasonlata annak az abszolút felébredésnek vagy metafizikai megszabadulásnak, amikről a nagy hagyományok is beszélnek. Negatívnak pedig azért, mert átütő erővel népszerűsítette a virtuális valóságnak és ezzel együtt a tudat bebörtönzésének gondolatát, amely a film megjelenésének idejében még gyerekcipőben járt, és az emberek mindennapjaira nem gyakorolt közvetlen hatást.

Főleg a legutóbbi években kezd egyre egyértelműbben megmutatkozni, hogy

mindaz, ami az ezredforduló idején megalapozatlan fantáziálásnak tűnt, az mára a megvalósulás küszöbén áll.

Mostanában például egyre gyakrabban használják a metaverzum kifejezést. A metaverzum egy kísértetiesen hasonló virtuális tér megalkotásáról szól, mint amit a Mátrixban is látunk. A Mark Zuckerberg nevű háttérhatalmi báb az egyik fő szekértolója ennek a törekvésnek. Készített is nem rég egy videót, ahol a virtuális valóság előnyeiről ömleng több mint egy órán keresztül. Csodálatos nem? Ahogy ez a bárgyú képű Cukorhegyi erőltetett, fájdalmasan őszintétlen mosolyával megváltó csodaszerként igyekszik eladni nekünk a Mátrix illúzióvilágát.

Beszédes, hogy a cége nevét is nemrég Metára keresztelte, ami eléggé hasonlít a filmben lévő szoftverfejlesztő cég nevére, a Metacortexre. A „meta” szó mindkét esetben arra utal, mintha a megszokott emberi valóságon túliba akarnának bennünket vezetni. Pedig ennek a tulajdonképpeni metafizikához semmi köze. Célja az, hogy mindenféle emberi tevékenységet, amit eddig a való életben végeztünk, a jövőben a virtuális térben bonyolítsunk le, kezdve a munkától, a tanuláson és a sporton át, a ruhapróbán és a földvásárláson keresztül a szórakozásig és az ismerkedésig.

A metaverzum kiagyalóinak szó szerint az a célja, hogy a nem túl távoli jövőben az életünk nagy részét a virtuális valóságban töltsük.

Vagyis pontosan azt akarják elérni, amitől a Mátrix – legalábbis az elbeszélés felszínén – óvva intett bennünket.

Ez felveti azt a gyanút, hogy a Mátrix első része sem volt már egyéb, mint egy jövőre vonatkozó tervnek, a kétezres évek egyik új grandiózus projektjének a beharangozása. Ezt látszik alátámasztani, hogy ’98-ban és ’99-ben, nagyjából másfél év leforgása alatt öt olyan hollywoodi film is megjelent, ami hasonló témát dolgozott fel. ’98-ban a Dark City és a Truman Show, ’99 tavaszán pedig a Mátrix, az Existenz és a 13. emelet foglalkozott a valóság és az illúzió viszonyának szóban forgó kérdésével, sőt, ha az időben ezekhez nagyon közeli, ’97 decemberében megjelenő spanyol Nyisd ki a szemedet is idevesszük, akkor ez a szám hatra bővül. Ha engem kérdeztek, ennyi egybeesésre aligha van lehetőség úgy, hogy valaki ne hangolta volna össze ezeket tudatosan.

Meglepő a hasonlóság abban is, hogy mind az Existenzben, mind a Mátrixban a csatlakozás a gerinc mentén történik. A 13. emeletben megjelenő zöld fénysugarak is nagyon hasonlítanak a Mátrix kódjához. Mivel Hollywoodról van szó, a tudati fertőzések kiindulásának egyik gócpontjáról, talán joggal mondhatjuk azt, hogy ezen alkotások alapvető célja – a felszabadulás szintén hangsúlyosan megmutatkozó üzenete mellett – az volt, hogy ízelítőt nyújtsanak nekünk abból, milyen lesz az ezredforduló utáni világ.

E filmek szerint az emberek a jövőben egy meghamisított, eltorzult, lefokozott, korlátolt, gépek vagy más külső erők által uralt álvalóság részeseivé válnak,

sőt, nemhogy részesei lesznek, de még csak nem is fognak tudni róla, hogy megfosztották őket eredendő szabadságuktól. Persze nem ezek a filmek voltak az elsők, amik ilyesmit belengettek, ott van például a ’92-es Fűnyíróember, vagy a ’95-ös, de érdekes módon szintén ’99-ben játszódó A halál napja, mégis a felsorolt alkotások évezred végi látványos megszaporodása okot ad arra, hogy azt gyanítsuk, egy kiemelten fontos üzenetet akartak átadni nekünk a készítők.

Megdöbbentő, nem? Hogy legalább húsz éve megvan ez a terv. Megmondták, hogy így lesz, és aztán így is lett. Hiába tudtunk róla, nem lehetett megakadályozni. Csak két évtized telt el, és jelenleg már ott tartunk, hogy a virtuális sisakok és szemüvegek, a Mátrixba vezető út fő eszközei, hamarosan minden háztartás alapvető kellékeivé válnak. Ezen beteljesülés küszöbén álló jóslatok fényében még azok az elméletek sem feltétlenül tűnnek légből kapottnak, melyek szerint a Mártixban a World Trade Center lerombolására is utalásokat tesznek. Például azzal, hogy Thomas Anderson útlevelének lejárati dátuma pontosan 2001. szeptember 11-ére esik. Vagy azzal, hogy Morpheusra terroristaként hivatkoznak, továbbá azzal, hogy a film egyik leglátványosabb jelenete éppen az, amikor egy replülő objektum belerohan egy felhőkarcolóba. A dolog még érdekesebben hangzik, ha figyelembe vesszük, hogy a szintén ’99-ben készült Harcosok Klubjának záró jelenetében ikertornyok dőlnek össze. Lényeg a lényeg,

ezek a filmek mintha a régi világrend megszűnését és egy új világrend megalapulását harangozták volna be,

amit az ikertornyok összedőlése kiválóan szimbolizál, és amelynek lényege tulajdonképpen az emberi tudat bezárása egy illúzióvilágba. Érdekes okkult összefüggés, hogy ezt a filmet egy testvérpár rendezte, akik az ezredfordulót követően, hasonlóan a ledőlt ikertornyokhoz, átalakuláson mentek keresztül. Férfiból nővé váltak. Vannak, akik úgy gondolják, a két torony megfelelhet a szabadkőművesség két oszlopának, amire Neo szobájának száma, a 101 is utalhat. A két egyes a Jachint és a Boazt jelenti, a nulla pedig az átlépést egyik világból a másik világba. Eszerint a történet egy szabadkőműves beavatási folyamatot mesél el. Érdekes, hogy ugyanez a két oszlop megjelenik a Feltámadások új plakátján is, amit ráadásul a premier sajátosan ábrázolt dátuma is visszatükröz, ahol a két egyes oszlopokként fogja közre a többi számot.

A hollywoodi készítők szemében a régi világrend lezárásának egy másik központi szimbóluma a szintén ’99-ben, azaz a film megjelenésének évében bekövetkező teljes napfogyatkozás, ami többek közt a Dark Cityben is felbukkan, egy Napot ábrázoló reklámtábla elsötétedésének a formájában. De egyesek szerint a Mátrix metrójelenetében is utalnak rá a Napot jelentő Sol és az árnyékot jelentő Shadow falfirkákkal. Nem kizárt, hogy a Mátrix ikonikus jelképe, a szemet eltakaró napszemüveg feketesége is szimbolikusan összefüggésben áll a napfogyatkozás okozta sötétséggel és az ezzel analógiában álló szellemi vaksággal.

Aztán ott vannak a szóbeli és képi utalások az Alice csodaországbanra és az Óz, a nagy varázslóra, amit az elmeprogramozás két legismertebb történeteként tartanak számon. A tükörjelenet például vagy a lecsúszás Neo torkán egy az egyben a Csodaországba való átlépésre és a nyúl üregében történő lezuhanásra utal. De a fehér nyúl is innen való, és talán a kétszínű csempe is. Amikor többször megemlítik a Duracellt, akkor is a nyúlra utalnak ezzel, ugyanis ennek a cégnek köztudottan ez a jelképe. Az Feltámadásokban is megjelenik a nyúl, a kék hajú nőt Bugsnak hívják, ami Bugs Bunnyra utal. És többször megjelenik benne a pillangó is, ami ennek az eljárásnak szintén központi jelképe. A pillangó ugyanis a programozott alany új személyiségének megszületését jelenti. Az elmeprogramozás részleteibe most nem mennék bele mélyebben. A lényeg az, hogy ez egy bizonyítottan létező eljárás, amivel először a CIA kísérletezett az ’50-es évek környékén. Ennek a módszernek nagyvonalakban az a célja, hogy különféle kínzások által létrehozzanak az emberben egy alternatív személyiséget, akit bizonyos parancsszavakra a későbbiekben előhívhatnak, és utasításokat adhatnak neki. Például a Bourne filmek is teljesen nyíltan egy elmeprogramozott katona történetét mesélik el.

Az elmeprogramozás során az alanyt gondolatban Csodaországba vezetik, ahol megszületik az alteregója, aki tökéletesen irányítható.

A Keeanu Reeves által játszott karakternek, akárcsak Alice-nak, szintén két személyisége van. Thomas Anderson, egy átlagos programozó, és Neo, aki kiszakadt az unalmas realitásból. Neót, az elmeprogramozottakhoz hasonlóan bántalmazzák, verbálisan a munkhahelyén, és fizikailag az ügynökök. Neo a szörnyűségek elől emiatt egy álomvilágba menekül. Morpheus, az álom istene drogot ad neki, ez az elmeprogramozás gyakorlatában szintén a személyiség meghasadását idézi elő. Neo végül sikeresen elmenekül bántalmazói elől egy olyan világba, ahol minden lehetséges.

Az elmeprogramozás egy általunk is jól ismert formája az, ami a tévéből ömlik ránk.

Számtalan filmben megjelenik, hol nyíltabban, hol burkoltabban. Folyamatosan ugyanazt az üzenetet ismételgetik, mígnem az alany elkezd aszerint gondolkozni, amit hall és lát. Elmeprogramozás az is, amikor minden nap azt hallod a hírekben, hogy a homoszexualitással nincs semmi probléma, vagy hogy ki fog irtani egy vírus, az egyetlen megoldás pedig a vakcina. Elmeprogramozás, mert nem egyszerűen tájékoztatnak, hanem tudat alatt, a te önálló, józan ítéleteidet megkerülve akarnak hatni rád. A járványhelyzet sajátos húzd meg, ereszd meg taktikája is az elmeprogramozott alanyok betörésére emlékeztet.

Az Alice csodaországban egy gyakran ismételgetett kódnyelv a filmes világban, a Mátrixban pedig a következőre utalhat: te most egy elmeprogramozás részese vagy.

Hogy miféle elmeprogramozásról van itt szó? Például arról, hogy a nézőt tudat alatt és a történet hátterében a virtuális valóság gondolatának elfogadására hangolják.

Annak ellenére, hogy van egy ilyen lehetséges olvasata a filmnek, szerintem ez nem kisebbíti a Mátrix általános mondanivalóját. Ugyanis e gy másik megközelítésből, mint ahogy említettem,

a Mátrix a tudat felszabadításának történetét meséli el.

A főszereplő egyfelől, egy relatív szinten, ráébred, hogy egy velejéig korrupt rendszer része. A propagandának köszönhetően a társadalom összes fel nem ébredett tagja potenciális ügynök. Azaz olyanok, mint az úgynevezett alvó ügynökök, akik mindaddig teljesen átlagosnak tűnnek, amíg parancsot nem kapnak valakinek a likvidálására. Ennek az alvó ügynök jelenségnek a tipikus példáját tapasztalhatja az ember, amikor egy átlagos utazó sohasem látott felsőbbrendűségtudattal rákiabál, hogy miért nem visel maszkot a villamoson. A rend őreire nincs is szükség, mert a feladatot ma már vezényszóra elvégzi a médián és a hangosbemondókon keresztül konstans agymosásban részesülő átlagember is. Az új részben is ábrázolják ezeket az idegen erő által megszállott embereket, ők már nem ügynökké alakulnak át, hanem a Mátrix kódja jelenik meg a szemükben.

Másfelől Neo nem csupán a rendszer korruptságát ismeri fel, hanem ezen felül, egy abszolút szinten azt is, hogy az egész élete és az egész világa, úgy, ahogy van, illúzió. A végső megoldás az öntudatra ébredés vagy felébredés, amit Platón vagy a nagyobb vallások és hagyományok is hangoztatnak.

Neo a történet során valódi önmagára ébred, és ezzel a nézőt is hasonló útra sarkallhatja.

Legjobb olvasatában a Mátrix egy kiválóan összerakott hőstörténet, amelynek üzenete, főleg a folytatások fényében és az átlag filmes felhozatalt tekintve, még negatívumai ellenére is kiemelkedő. Ezt még a szimbólumok és a vizuális megjelenítés is tovább erősíti, nagyon találó megoldás például, hogy az ablakmosó folyadék, az eső vagy a szökőkút mind a Mátrix fentről lefelé haladó kódjait szimbolizálják.

Ezenfelül a Mátrix keresztény szimbólumokat is alkalmaz. Morpheus az Atyát, Neo a Fiút, Trinity a Szentlelket képviseli. Az illúzióvilágba visszavágyó Cypher pedig a sátánt, mivel teljes neve az, hogy Lu Cypher, amit ha összeolvasunk Lucifert kapunk. Neo a végén a 303-as szobában próbál kijutni a Mátrixból, ez a szám ebben az összefüggésben utalhat Jézus 33. életévére, halála és újjáéledése pedig Jézus keresztrefeszítését és feltámadását jelképezi.

Ezen emelkedett üzenet miatt érződik úgy, mintha minden egyes folytatás csak rontana az eredeti mondanivalón. Míg az első Mátrixban minden gondolatnak megvan a maga jól meghatározott helye és értelme,

az Újratöltvében és a Forradalmakban a semmitmondó okoskodásoké a főszerep.

Süketel a Merovingi a kauzalitásról, bullshitel Smith ügynök a cél jelentőségéről, az Orákulum a döntésről, az Építész a kiválasztottság anomáliájáról. Mélynek akar tűnni, de az eredeti mondanivaló nyomába sem ér. Többnek mutatja magát, mint ami, holott nagyrészt erőlködés az egész. Relativizálják a kiválasztottság elgondolását azzal, hogy a rendszer kiiktathatatlan hibájaként beszélnek róla, a felébredés témáját, az eredeti film leglényegesebb pontját pedig teljes egészében parkolópályára helyezik. Az új részek családot alapító, civakodó vagy szerető programokról beszélnek nekünk, mintha az ilyesfajta entitásoknak valódi emberi érzéseik lennének. Olyan, mintha a sztori önnön paródiájává fordulna át. Az Animátrixnak van egy-két érdekesebb epizódja, főleg amelyek szintén az öntudatra ébredéssel állnak összefüggésben. De mélységeit tekintve ezek sem tudtak sokkal többet hozzátenni az alaptörténethez.

Ami viszont a legszörnyűbb, hogy újabban még azt a maradék pozitívumot is be akarják mocskolni, amit az első film képviselt, és amit a folytatások sem tudtak teljesen elrontani. Például azzal, hogy a készítők nem rég azt mondták, hogy a Mátrix eredetileg a traszneműségről szólt volna, csak akkor még forgalmazó nem adott ennek zöld utat. Ez szerintem hülyeség, utólagos átmagyarázása a Mátrixnak a jelenlegi beteges trendek alapján. Noha tény, hogy van benne pár dolog, ami gyanúra adhat okot. Az egyik, amikor Neo azt mondja Trinitynek, hogy azt hitte, fiú, amire Trinity azt válaszolja, „mint a legtöbb fiú”. Ez elég bizarrul hangzik. A párbeszéd e része valahogy nem illik a szövegkörnyezetbe. A másik ilyen utalás, hogy a Switch–Apok párosból a nő nagyon férfias, a férfi pedig nagyon nőies, ami jelentheti a nemi szerepek megcserélődését. A diszkójelenetekben is előszeretettel mutogatnak nekünk azonos nemű párokat. Ezek vélhetően rendezői kiszólások, de nem többek annál, amik: néhány kósza utalás a transzneműségre. Azzal, hogy ezt az olvasatot is megpróbálják általánossá tenni, pontosan a szellemi értelemben vett, valódi transzformáció gondolatát csúfítják el és fokozzák le.

A nemi átalakulásnak semmi köze ahhoz az átalakuláshoz, amire a Mátrix átvitt értelemben utál,

és amit a spirituális ember az anyagiságból kiszakadva megvalósít. Itt viszont próbálják összemosni a kettőt, mintha előbbi is olyan magasztos lenne, mint utóbbi.

Van valami módfelett szürreális abban, hogy az eredetileg Larry és Andy Wachowsky névre hallgató rendezők egy ideje nőnek képzelik magukat. A Mátrixban van egy rövid pillanat, amikor mutatnak nekünk egy könyvet, a Simulacra and Simulationt. A szerző ebben leírja, hogy jelenleg egy olyan világban élünk, ahol minden szimuláció. De egy olyan szimuláció, amely már elvesztette minden kapcsolatát azzal, amit utánozni hivatott. Azaz a valóságunk kezd olyan lenni, mintha az is egy ugyanolyan megrendezett valami lenne, mint egy film. A rémisztő külsejű testvérpár nemi átalakulását látva is egyből az jut az ember eszébe, mintha a való életben is szerepet játszanának. Mintha nem élnének már e korban önálló emberek, csak olyanok, akik egy rájuk osztott agenda öntudatlan ügyvivői.

Amit nemi átalakulás címe alatt leműveltek, az egy ugyanolyan showműsor, mint amit a moziban is látunk tőlük. Valóságnak álcázott illúzió.

Vagyis az életük éppen azt az illúziót táplálja, amivel szemben eredetileg filmjükkel felszólaltak.

És akkor itt lenne a helye annak, hogy beszéljünk a Feltámadásokról is egy keveset. Sajnos nem nagyon van mit, ugyanis nehéz komolyan venni egy olyan filmet, aminek még a saját rendezője sem tudja megmagyarázni a létjogosultságát. Wachowski elmondása szerint azért készítette el Mátrix négyet, mert segített neki a szülei halála miatti gyászt feldolgozni. Ami nagyjából egyenlő azzal, mintha azt mondta volna, hogy

nem volt semmiféle koncepciója,

és hogy az alkotás csak ürügy volt és nem cél. Egy másik helyen azt mondja, szerinte a történetmesélés egy magasabb szintje az, amikor a sztori vezet téged, és nem fordítva, ez szintén azt támasztja alá, hogy fingja nem volt a rendezőnek, mit is akar kezdeni az univerzumával. Wachowski valahol nagyon el lehet tévedve a története jelentősége kapcsán, ugyanis az egyik interjúban azt sugallja, mintha legalább olyan ütős mondanivalót hordozna, mint az eredeti Mátrix. Süket duma. Akármennyire is kerestem, nem sikerült megtalálnom azokat az utalásokat, amik a következő húsz év nagy eseményeit jósolnák meg. A legtöbb, amit találunk benne, néhány jelenkori problémára való reflektálás. Például arra, hogy algoritmusok irányítják az életünket, amiben nincs semmi újdonság. Vagy a rebootolás divatját kritizálja, ami eléggé pofátlan dolog, tekintve hogy

ennek a filmnek is a jelentős hányada vagy az első részből használ fel anyagokat, vagy annak jeleneteit koppintja egy az egyben.

Egy rebootban kritizálni a rebootolás jelenségét olyan, mintha egy szemétkaján élő túlsúlyos figura elkezdené kritizálni a McDonald’s-ba járókat. Van egy jó tanácsom: akinek baja van ezzel a műfajjal, ne csinálja, ez a legjobb kritika. Aztán van benne néhány fricska azoknak, akik, mint ahogy ez a videó is, megpróbálja értelmezni azokat a jeleket, amiket az első Mátrixban elrejtettek. Például van egy rész, ahol Neo a vécén ül, a jobb oldali falon az olvasható, hogy nézz balra, a bal oldali falon pedig az, hogy nézz jobbra. Ezzel a készítők azt próbálják sugallni, mintha nem lenne értelme keresni a filmjeikben a mögöttes utalásokat. Tréfás egy üzenet, de zseniálisnak vagy jövőbe látónak azért ez se mondható.

A történet lényege, hogy Neót és Trinityt a gépek újraélesztették, és visszakapcsolták a Mátrixba. Neóval elhitették, hogy a Mátrix trilógia nem történt meg, az valójában csak egy általa készített számítógépes játék. Trinity pedig azt hiszi magáról, hogy családos anyuka. Neót a felébredettek új generációja kiszabadítja, aki hamar elhatározza, hogy Trinityt is meg fogja menteni. A mentőakció sikerrel jár, melynek végén kiderül, dobpergés, hogy nemcsak Neo, hanem mind a ketten kiválasztottak. Váo. Ennyi, ennyi a nagy történet. Két szereplő megszabadulása egy álomvilágból, amiből a korábbi részekben már rég megszabadultak. Megnézhettük ugyanazt, amit már láttunk, csak szarabb kivitelben.

A főszereplők egy helyben toporognak. Neo láthatóan annyira be van fásulva, hogy már az se érdekli, hogy épp a valóságban van-e vagy sem, ahogy a kiválasztottság ideája sem jelent már számára semmit. Elnézve az ábrázatát, vélhetően Trinity megmentését is csak azért vállalja be, hogy erei felvágását egy későbbi időpontra tolja. Ez az ember egy kiherélt lúzer, akiben az öntudatra ébredés iránti lelkesedés emléke sem maradt meg. Trinity öreg és unalmas, és az sem igazán hozza közelebb hozzánk, hogy alig csinál valamit a filmben. Az új szereplők vagy kínosak vagy egyszerűen semmilyenek. Morpheus például már nem él, őt egy piperkőc program helyettesíti. Miután megkapja a piros pirulát, ő is öntudatra ébred, és elkezdi segíteni az új ellenállók szedett-vetett csapatát. Igen, jól hallottad, kedves néző, a programok is fel tudnak ébredni. Hogy ezt mégis miképp kellene elképzelnünk, arról persze nem adnak felvilágosítást. A film végén van egy akciójelenet, ahol a Mátrix összes lakója megtámadja ellenállóinkat, de egyikükért sem izgulunk, mert nem is ismerjük őket, és a kinézetük alapján nem is akarjuk megismerni őket. Smith ügynök új külsővel megint csak megjelenik, de végig az az érzésünk, mintha maga sem tudná, mi francot keres ebben a részben. Az öregkorára házsártos leszbikus kalózkapitánnyá átvedlő Niobé is egy teljesen súlytalan, következetlen és idegesítő szereplő. Az egyik pillanatban még mindenkit be akar záratni, a másikban meg ő küldi az embereit Trinity kiszabadítására. A jelenlegi film Elemzőnek hívott főgonosza pedig túl sokat okoskodik, ráadásul hatalmat gyakorol a kiválasztott felett, ami a korábbi részek fényében teljesen értelmezhetetlen.

Ami még „szenzációs” újítás a Feltámadásokban, hogy most nem Zion az emberek városa, hanem Io, amiben hibás rendezés miatt úgy tűnik, mintha nagyjából tízen laknának összesen. Az itt lakók génterápiával epret és növényeket termesztenek, mindezenfelül rájöttek, hogy a gépek nem ellenségek, ahogy azt a toxikusan maszkulin zioniak gondolták, hanem barátok, ezért kölcsönösen segítik egymást, sőt még ölelkeznek is velük. Szerencsére a film maga nem egy transzgender propaganda, de a kötelező szivárványos utalás azért nem maradt el. Beszédes, hogy a homoszexualitásra itt is a tudatfelszabadítás egy formájaként utalnak. Nevetséges egy jelenet, amikor Sati a szülei halála miatt kesereg, mintha a programvilágban lenne ennek bármiféle értelme. Az is nagyon béna, amikor Trinity a legvégén leüti a főgonosz program állkapcsát, hogy szenvedjen. Mintha a készítőknek fogalma sem lenne róla, hogy egy programnak nem lehet fájdalmat okozni, ezért semmi értelme a kínzásának sem.

Üres karakterek, üres történet, a Star Wars új trilógiáját megidéző keserédes nosztalgia. Ennyit tudtak kihozni az új filmből. A Mátrix világa pedig számos érdekes téma feldolgozására adhatna lehetőséget. Például az éber álmodás és a virtuális valóság közti különbségek és hasonlóságok megvizsgálása megérte volna az erőfeszítést. Helyette kaptunk egy a régi jól bevált elemekhez görcsösen ragaszkodó, izzadságszagú biztonsági játékot egy olyan rendezőtől, aki a zavarosnál zavarosabb filmjei miatt a megbecsültségét már jóval a Feltámadások előtt elvesztette.