Az agyonhájpolt Barbie-film 2023 egyik legkíméletlenebb terrortámadása a férfiak, a nők és a két nem harmonikus együttléte ellen.
Jól látod, kedves néző. Újabb túrát tettem az ezúttal rózsaszín cukormázzal bekent kénköves pokolba, hogy megnézzem 2023 legkártékonyabb förmedvényét, a Barbie-t.
Egy magára valamit adó, egészséges értékrendű ember már a cím vagy az előzetes alapján fényévekre elkerüli az ilyen gyomorforgatóan giccses produkciókat,
de túl nagy nézettségi rekordokat döntött meg ahhoz, hogy szó nélkül elmehessek mellette. Ráadásul az ilyen Szirmai Gergely-féle irritáló figurák, akik a Barbie-hoz hasonlóan folyton okosabbnak próbálják beállítani magukat annál, mint amik valójában, sokakkal elhitették, hogy ez egy hallatlanul mély, filozofikus, több síkon értelmezhető, árnyalt társadalomkritikát felvonultató film. Biztos, ami biztos, bevettem néhány hányingercsillapító tablettát, és beültem a Barbie-ra, hogy kiderítsem, tényleg több-e ez az alkotás azoknál az időnként általam is elemzett filmeknél, amik a leggusztustalanabb propaganda bevetésével igyekeznek lejáratni a hagyományos nemi szerepeket.
Kezdjük az elején. A főszereplőnk Miss Plázapicsa 2023, akarom mondani Barbie, aki egy feminista giccsvilágban tengeti totálisan értelmetlen mindennapjait. A napirendje nagyjából annyi, hogy a reggeli rutin elvégzését követően levakarhatatlan bájvigyorral a fején keresztülkocsikázik a városon, és fejfájdítóan nyivákoló hangon köszön minden egyes Barbie babának, aki hozzá hasonlóan ebben a meglehetősen elcseszett illúzióvilágban él.
Látunk néger elnök Barbie-t, orvos és fizikai Nobel-díjat kapó Barbie-t, dagadt disznó Barbie-t, van tolószékes és természetesen transzgender Barbie is.
Néha egy terhes Barbie is becsúszik a képbe, de a fene nagy elfogadás közepette őt valamiért mindenki gyűlöli – erre még visszatérünk. Barbie aztán kimegy a strandra, ahol kedvenc időtöltése a többi nőnemű lénnyel együtt az egytől egyig fogyatékosnak ábrázolt férfiak lekezelő megalázása. Este pedig bulit tart, majd csajos pizsamapartit, ahová hímneműeknek tilos a belépés. Ahogy önelégülten éldegél a rózsaszín fellegekben, egyik nap elkezd meghibásodni, narancsbőre lesz, nem jár már lebujjhegyen, és egyre többet gondol a halálra, ezt pedig csak egy módon van lehetősége orvosolni: meg kell keresnie a nőt, aki a való életben játszik vele. A Ken nevű lúzerrel az oldalán elmennek Los Angelesbe, ahol mindketten ráébrednek arra, hogy a két világ mennyire eltér egymástól. A való életben patriarchátus van. Gonosz és ostoba férfiak irányítják, akik szegények tényleg annyira tökfilkók, hogy az ember nem érti, ekkora hülyeként hogyan voltak képesek bármiféle hatalomra szert tenni. Ebben a zord patriarchális közegben ugyanakkor Ken elkezdi otthonosan érezni magát, majd felbuzdulva a látottakon hazamegy, és meggyőzi a metroszexuális haverjait, hogy alakítsák át Barbielandet férfiak uralta hellyé, ami hamar sikerül is nekik. Barbie azonban hazatér, könnyedén átveri és összeugrasztja ezeket a férfiakra távolról emlékeztető oktondi lényeket, és visszaállítja a nőuralmat.
Nagyítóval, távcsővel, mindenhogy kerestem a mély társadalmi üzenetet, ami nem a feminizmus egyoldalú, beteg ideológiáján keresztül, hanem a megszokottnál intelligensebben kezeli a férfi-nő kapcsolatot, de csak nem sikerült olyan olvasatot találnom, ami egy picit is pozitív színben tüntetné fel a férfiakat.
Egyetlen férfikarakter sincs, aki ne az ütődött, nyomorult, oktalan, eszetlen, tehetségtelen véglény kategóriájába esne. A Kennek nevezett férfiak ebben a nőuralmi környezetben nem egyszerűen a perifériára sodródtak, ahogy a feministák a hagyományos világ nőit képzelik el a fejükben, hanem teljes egészében haszontalanok. Szükségtelen, lecserélhető, folytonos gúny tárgyává tehető létezők, akiknek még háza sincs. És meghökkentő módon ez utóbbival kapcsolatban egyik Barbie-nak sincs lelkiismeret-furdalása.
Nem vezethetnek, nem szólhatnak bele egyetlen fontos döntésbe sem, de igazából még szolgának sem jók,
tehát még azokra a tevékenységekre sem, amit a tradicionális világban az „elnyomott” nők legalább megcsináltak. A legtöbb úgynevezett férfi a nők utáni lihegést vagy a pompommal szurkolást leszámítva szó szerint nem képes semmire. A Ryan Gosling által játszott szereplőnek például az a feladata, hogy egy helyben álljon a tengerparton. A férfiak udvarlását is valami gonosz, nőellenes, férfiuralmat erősítő tevékenységnek tekintik. Ha valaki erre azt mondaná, hogy ez azért van így, mert a film egy kislány hiányos és elnagyolt fantáziavilágát ábrázolja, annak azért nincs igaza, mert ugyanezt látjuk az úgynevezett való életben is.
A világ csúcsán álló férfiak ügyefogyott, kergetőző, egymásban megbotló tökkelütöttek, akiknek annyi eszük sincs, mint egy marék lepkének,
döntéseiket pedig egyedül az motiválja, hogy elnyomják a tőlük sokkal kiválóbb nőket. Annak a családnak a férfi tagja, akikkel Barbie a való világban összefut, szó szerint úgy viselkedik, mint egy szobanövény. És a film még arra is utalást tesz, milyen nagyszerű dolgokat tanult az anya abból, hogy megcsalta a férjét.
Ez a beteg és gonosz film csak úgy fröcsög a férfigyűlölettől, azonban nemcsak a férfiak ellen van, hanem a nők ellen is. A film már a kezdő képsoroknál eléggé egyértelmű üzenettel indít. Csúnya, szemüveges, elnyomott, unott kislányok fakó ruhákban babáznak a sivatag közepén. Aztán mint valami istennő, megjelenik nekik Barbie, amitől hirtelen öntudatra ébrednek, és brutálisan szétverik a babáikat. Ezzel elutasítják a tévesen beléjük nevelt igényt az anyaságra, és végre önmagukká válnak.
Az anyaság a készítők szemében egy megvetendő, elavult, szégyellni való állapot. Az egyetlen nőtípus, akit nem fogad el a sokszínűség összes aberrált formáját felvonultató Barbie-közösség, az a méhében gyermekét hordó anya.
Nekem például nem az anyaság jut eszembe először, ha egy nőre gondolok, de ez még így is sokszorosan kiveri a biztosítékot. A nőiséghez ilyen szervesen hozzátartozó minőséget ennyire lealacsonyítani és undor tárgyává tenni rendkívül aljas dolog. De ha a nőhöz tartozó másik klasszikus minőséget, a szeretőt vizsgáljuk, azt éppúgy semmibe nézi a film.
Talán nem is láttam még olyat, ahol a nők ennyire közömbösek lettek volna a párkapcsolati kérdések iránt,
ami lássuk be, mindig is központi szerepet kapott az életükben. Amikor a hatalomátvétel során a Keneknek sikerül ilyen-olyan mutatványaikkal elszédíteniük a nőket, arról is kiderül, hogy valójában hipnotizálták őket, vagyis olyasmire vették rá őket, amit a nők lényükből fakadóan soha nem is akarnának. A filmben egyetlen nő nem adja oda magát egyetlen férfinak sem. A főszereplő Barbie is, ahelyett, hogy összejönne a párjával, amit az ilyen szirupos, nyálas alkotások végén várnánk, sokadjára is visszautasítja Kent, és önálló, független életet kezd a való világban. Tulajdonképpen ez is a végső üzenete a filmnek. Hogy mind a férfi, mind a nő külön-külön, a másik nélkül találja meg önmagát. Szép dolog önmagunkat minden mástól függetlenül megtalálni. Csak ez a fene nagy identitáskeresés meg önállóság sokszor könnyen átesik a másik végletbe, és ahhoz szokott vezetni, hogy végül sem a férfi, sem a nő nem lesz képes arra, hogy egy közös identitást kialakítva működjenek együtt.
Nem tudom, eredetileg melyik beteg elméből pattant ki ez a baromság, de a nőknek kellene legelőször felszólalniuk ellene, mert a látszat ellenére ha itt valamiről nincs szó, az a nőiség dicsérete.
Az, hogy ez a film ennyi emberhez eljutott, és ennyi nézőt megszédített, jól mutatja, hol tart most a világ. Családok és párok ujjongva, tapsikolva üdvözölnek egy olyan filmet, ami kigúnyolja azokat az alapvető értékeket, amikre az életüket felépítették. A Barbie nem okos mű, és nincsenek árnyalt üzenetei sem. Porig akarja rombolni a hagyományos nem szerepeket, és mindent megtesz azért, hogy férfi és nő egészséges, harmonikus egységének igenlése helyett a köztük lévő szakadékot még tovább mélyítse.
