A Hlynur Pálmason által írt és rendezett Isten földje (Godland) Izland egyszerre zord és varázslatos tájait bemutatva vezet be a szemlélődés elmélyültebb formáiba.
Egyszer egy általam nagyra tartott tekintély azt mondta, a filmek nem alkalmasak spirituális üzenet átadására. A műfaj inkább szórakoztatásra való, és nagyon nincs egy szinten a szellemi megvalósítás komolyságával. Nagyon jó ellenpélda erre a 2022-ben megjelent, de magyar nyelven csak 2023 augusztusában kiadott Isten földje. Ehhez először tisztáznom kell, milyen értelemben is tekintek rá szellemi alkotásként. Korábban, amikor néztem valamit, döntően arra figyeltem, milyen igazságok hangzanak el benne. Mennyiben felelnek meg a monológok vagy dialógusok az általam nagyra becsült tradicionális tanításoknak. A karaktereket és a cselekményt is annak fényében vizsgáltam, hogy a szellemi megvalósítás jegyében állnak-e. Vagyis elsősorban a racionalitás és a verbalitás szintjén kerestem a filmekben azokat a jeleket, amik elmélyedésre, befelé fordulásra, önismeretre vezetnek. Létezik azonban egy másik módja is a spirituális érzékenység felébresztésére, ami ha a szavakban kifejezett szellemi igazságokat nem is nélkülözi, teljesen másra helyezi a hangsúlyt. A világ és önmagunk megélésének egy új, bensőségesebb ábrázolására.
A film révén a készítő, talán minden más művészeti irányzatnál jobban képes átadni, hogy a maga folyamatában ő miként tapasztal, és ezáltal be tud avatni a valóság megélésének olyan módjaiba, amit addig nem is ismertünk.
Ez utóbbi tekintetében Hlynur Pálmason kiemelkedő munkát tett le az asztalra. A filmet egy dán lelkész szemszögéből követjük végig, aki küldetést kap, hogy a hideg és zord Izlandon felépítsen egy templomot. Ahhoz, hogy a céljához elérjen, a sziget rendkívül kegyetlen, de legalább annyira varázslatos tájain kell átkelnie. Csodálatos látvány tárul elénk, de a film nagy érdeme elsősorban nem a festői környezet puszta megörökítése, hanem azok a kompozíciók, amikben ezt a környezet ábrázolja. Minden egyes kép valóságos műalkotás. Noha a felvételek és maga a képarány is a korabeli fényképek stílusát igyekeznek megeleveníteni, a képeknek van egyfajta elmosódottsága, festményjellege is. És ettől, még ha egy teljesen evilági helyszínen egy teljesen szokványos történetet is követünk,
olyan, mintha egy fantasyvilágba csöppennénk.
A hatalmas, égig érő hegycsúcsok, a vulkán, a vízesések, a kilométerekre elterülő nyálkás, mohás talaj, a durva kövek és sziklák, a kiáradó, nagy sodrású folyók végig az ember múlandóságát és esendőségét érzékeltetik, de mindezen felül a következőre irányítják rá a néző figyelmét. Hogyan érdemes a körülöttem lévő dolgokat, a tájat szemlélnem? Mennyi időt érdemes rájuk szánnom? Hogyan tárhatom fel a csupasz látvány mögötti minőségi tartalmat?
Ahogy lassan hömpölyög előre ez a majd két és fél órás film, egyre inkább átadjuk magunkat a meditatív szemlélődésnek,
egy kimért és viszonylag eseménytelen állapotnak, ami mégsem unalmas, mert a látvány emelkedettsége és letisztultsága, a szemlélő nemessége, megtisztelő figyelme szívünket a teljesség érzésével tölti el. Közönséges hétköznapiságból kiemelkedő, ideává nemesedő arcokat nézünk hosszasan, permetező vízesést, ami a mennyből alászálló áldás képzetét ébreszti bennünk. Mintha egy éberálomban lennénk, melyben minden ugyanaz, és mégis földöntúli értelmet nyer. A zene, az időnként bekúszó disszonáns szaxofondallamok nyersek és bántóak, mint az izlandi föld, mégsem teljesen barátságtalanok. Hétköznapi énünket nyirbálják, hogy helyet csináljanak a bennünk lakó nagybetűs Látónak.
A másik szépsége a filmnek, hogy bemutat egy mostaninál hagyományhűbb világot. Ebben önmagában persze semmi egyedi nincs. Abban viszont már igen, hogy
nemcsak a külsőségeket próbálja visszaadni a múltból, hanem annak egyedülálló hangulatát és minőségét is.
A lassan zajló cselekmény, a hosszú jelenetek, a kitartó csend, a kimért kameramozgás által nemcsak visszatekintünk, hanem bele is helyezkedünk a hagyomány emberének állapotába. Nemcsak látjuk a múltat, de meg is érkezünk a múltba, és bizonyos mértékben mi is múlteszűvé válunk. A tűz melletti történetmesélés, a lovaglás, a vándorlás közbeni vagy ebéd utáni éneklés, a sátorhúzás, a halászás nemcsak abban különbözik a mi korunktól, hogy régi ruhában, régi eszközökkel csinálják, hanem abban is, ahogy a szereplők megélik mindezt. Az 1800-as évek szülöttje a miénktől teljesen más valóságfelfogásban élt. Szoros kapcsolatot ápolt a természeti elemekkel, jobban megbecsülte a dolgait, megfontoltabb volt, amihez értett, nagyon értett, szemléletében mindig helyet hagyott a mítosznak, a természetfelettinek, és a vele történt élmények megemésztésére is több időt szánt. És ezt a film nagyon élethűen visszaadja, de ami még fontosabb,
minket is átalakító módon tud ízelítőt nyújtani e hagyományhűbb valóságból.
Ha az ember a történet miatt akarja csak megnézni az Isten földjét, eltéveszti a lényeget. A fő szellemi üzenet ebben a filmben nem a történetben vagy a dialógusokban rejlik, még ha időnként itt is rábukkanthatunk ilyesmire. A főszereplő egy arrogáns lelkész, akinek szinte semmi önismerete nincs. Az ő személyes története nem kimondottan áll a szellemi megvalósítás jegyében. Gyarló ember, amivel önmagában nem lenne gond, hiszen szinte mindenki az, de nem is igazán látjuk az igyekezetét, hogy ezen változtasson. A fotózás érdekli kizárólag, talán ebben tud egyedül igazán felszabadult lenni. Isten nem tűnik kimondottan fontosnak neki, a nála egyszerűbbnek tűnő, de sokkal mélyebb érzésű emberekre pedig ügyet sem vet, vagy egyenesen gyűlöli őket. Nem akar közelebb kerülni hozzájuk, még a nyelvüket sem tanulja meg. A kemény út, amibe majdnem belehal, jó alkalom lett volna arra, hogy átértékelje az életét, felszámolja a gyengeségeit, és megerősítse a hitét. Erre a fordulatra azonban hiába várunk. De ahogy a cím sugallja, Istennek valahol mégis jelen kell lennie a történetben. Ha nem a kereszténység a közvetítő eleme ennek ebben a filmen, akkor micsoda? Hol találjuk meg? Elsősorban nem az emberekben, nem az elviselhetetlen időjárásban, nem is kegyetlen, de egyszerre csodálatos természetben, hanem magában a szemlélőben.
A cselekményt olyasvalaki szemléli részrehajlásmentes emelkedettséggel, akiben felébredt valami az isteniből.
Ha a lelkész élete a szellemi emelkedés irányába mutatott volna, azt hiszem, ez az alkotás maga lenne a tökély, a szellemi filmek egyik etalonja, ami mind az ábrázolás, mind a verbalitás síkján is ugyanazt spirituális célt képviseli. De azt kell mondanom, hogy még a számomra kiábrándító befejezés ellenére is egy valódi szellemi filmmel van dolgunk, aminek a végén az ember többé válik annál, mint ami a film kezdésekor volt. Összeszedettebbé, teljesebbé, szemlélődőbbé alakul. Mégis mi többet várhatunk egy filmtől, ami a filmművészet sajátos, és rendkívül ritkán látott módszerein keresztül közelebb visz önmagunkhoz?
