Az északi (The Northman) a legtöbb történelmi vonatkozású filmet egyvalamiben sokszorosan felülmúlja: a viking hagyomány korhoz hű bemutatásában. A rendező, Robert Eggers nem spórolja ki munkájából a hagyomány emberének életét szervesen átható mitikus elemeket, sőt, azok története középpontját alkotják. A videó elvétve SPOILEReket tartalmazhat.
Az északi Robert Eggers harmadik filmje. Korábbi munkáira, A boszorkányra és A világítótoronyra itt a csatornán már korábban felhívtam a figyelmet, utóbbiról videó is készült, így kíváncsian vártam, mit hoz ki a rendező a manapság eléggé felkapott viking témából. Sajnos nem ismerem a Netflixen futó Vikingek sorozatot, ezért nem fogom tudni megmondani, hogy ehhez képest mi az a plusz, ami miatt Eggers szükségesnek érezhette egy hasonló témájú alkotás elkészítését, arra viszont szívesen vállalkozom, hogy kifejtsem, mindettől függetlenül egy konzervatív szemléletű embernek miért lehet érdemes megnéznie a The Northmant.
A történet nem túl bonyolult. Adott egy Amleth nevű fiatal viking herceg, akinek apját meggyilkolják. Még kiskorában egy rituális szertartás keretében megesküszik, hogy bármi áron bosszút áll a merénylőn, aki azon túl, hogy végzett apjával, trónját és feleségét is megszerezi magának. Amleth sikeresen elmenekül, és egy másik törzsnél talál otthonra, de miután megerősödik és férfivá válik, látomások jelennek meg neki, amik emlékeztetik, hogy ideje beteljesítenie esküjét. Ekkor keresi fel ellenségét, hogy kalandos utakon végezzen vele.
Többekkel beszéltem, akik felemás érzéssel jöttek ki Az északiról. „Jó, jó, de nem eléggé”; „Faszán meg lett csinálva, de valami hiányzott belőle” – adtak hangot különféle megfogalmazásban ugyanannak az elégedetlenségnek. Van, aki szerint túl lassú és hosszú. Van, akinek azzal van baja, hogy a főszereplő túlságosan egydimenziós karakter, és semmi sem igazán motiválja azon kívül, hogy meggyilkolt apján bosszút álljon. Egyesek szerint a probléma az, hogy a történet túlontúl egyszerű és viszonylag kiszámítható. Van, aki a nagy csatákat hiányolta. Mások a néhol megjelenő szükségtelen vadságot és brutalitást kritizálták. Van, aki szerint a természetfeletti, okkult jelenetek ábrázolásával estek túlzásba. És persze voltak, akik Nicole Kidman kikent-kifent arcának hátborzongató látványától kaptak majdnem szívrohamot. Tulajdonképpen majdnem mindegyikben van igazság. Amleth tényleg nem egy árnyalt jellem. A sztoriban valóban nincsenek eget rengető fordulatok. Nicole Kidman a botoxtúladagolásnak köszönhetően tényleg kiirtotta magából még az emlékét is fiatalkori szépségének. Mégis,
van a The Northmannek egy olyan oldala, ami mindezen hiányosságokért extrán kárpótol bennünket. Ez pedig nem más, mint a viking hagyomány többnyire meggyőző ábrázolása.
Ha valamiért beülsz Az északira, akkor elsősorban ezért ülj be. Ha nem is lényegtelen elem benne a történet vagy a karakterek, meggyőződésem, hogy nem ezeken van a hangsúly. A film legfőbb célja a viking hagyomány és az ehhez kapcsolódó tradicionális atmoszféra hiteles bemutatása volt. Nem tudom, hogy mindaz, amit látunk a vásznon, mennyire fedi a valóságot. Nem éltem akkor, és nem is vagyok beható ismerője ennek a hagyománynak, de az mind a filmből, mind a rendezői nyilatkozatokból kiderül, hogy legalábbis az igyekezet megvolt arra, hogy minél hűbb képet mutassanak a vikingekről. Ez pedig nem lehetséges anélkül, hogy a külsőségek, a kosztümök, a harci eszközök, az épületek, a korabeli nyelvezet, a korabeli szokások megfelelő ábrázolásán túl, vagyis mindazon túl, mely határnál a legtöbb történelmi film megtorpan, hangsúlyt fektessenek e szóban forgó hagyomány eleven szellemének, spirituális mélységeinek kibontására.
Amiben Eggers szerintem nagyon jó, hogy nem spórolja ki filmjeiből a hétköznapi emberi valóságon túlmutató dimenziókat.
Nem idegenkedik a gondolattól, hogy a viking harcos számára a mítosz nemcsak mese volt, hanem valóság, még ha egy másik síkon létező valóság is. Ezzel a mitikus–szimbolikus–okkult dimenzióval a régi idők embere még közvetlen kapcsolatot ápolt, egész életében ott munkált tetteinek hátterében, Eggers pedig rámutat, hogy ezt a korszakot és e korszak szülöttjét csak akkor lehet kellőképpen megérteni, ha ezt sem próbáljuk elhallgatni.
Mindez mégsem tűnik erőltetettnek vagy valóságtól túlzottan elrugaszkodottnak. A mitikus kard, amit csak éjszaka lehet kihúzni, talán csak azért nem mozdul, mert túl rozsdás a hüvelye. A látomás, ami emlékezteti Amlethet fogadalmára, talán csak egy zavaros álom. Az elfogott hőst talán nem is Odin hollói szabadítják ki, lehet, hogy csak túl lazán kötötték meg a kezét. Az óriással való harc talán csak a fejében játszódik le. A „pokol kapujának” nevezett hely pedig talán tényleg csak egy tűzhányó. A film nem ad egyértelmű választ arra, hogy ezek a mitikus valósággal vegyülő események valóban megtörténnek-e. A lehetőségét azonban fenntartja.
Eggersnél a kisfiú férfivá avatásának eléggé hatásosan bemutatott rítusa, a harci készülődés és a segítő állattal való azonosulás szertartása, a sámán meglátogatása, az ősi családfáról megjelenő vízió nem csupán körítés,
hanem a túlvilági léttel való kapcsolatfelvétel formái, amik a vikinglét elválaszthatatlan velejárói. Ennek a kapcsolatfelvételnek a nem titkolt, nézőhöz közel hozott ábrázolása, még ha nem is minden tekintetben hiteles, százszor hűbb bemutatása a korszellemnek, mint azok a fantáziátlan alkotások, amik igazából nem a múltat mutatják be, hanem inkább a materialista modern embert középkori gúnyában. És ezért itt-ott megjelenő bakijai, hibái és túlzásai ellenére is hatalmas piros pont jár a filmnek. Bátran ajánlom. Egy tökös, férfias, hagyománytisztelő filmről beszélünk, ami a libsi őrültekkel ellentétben nem próbálja mesterségesen átszabni a világot a saját beteges képére, hanem annak igyekszik azt láttatni, ami. Csak tudni kell meglátni azt az oldalát, ami az igazi értékét adja a filmnek. Ez pedig nem más, mint egy szelet egy letűnt hagyomány szelleméből.
