Blogunk elsősorban a média manipulatív természetének és az irányába mutatott ellenállás módjainak megismeréséhez igyekszik értékes meglátásokat, információkat szolgáltatni. Az alábbi interjú azért érdekes, mert egy olyan tekintélyt mutat be, illetve egy olyan közéleti kapcsolatot tár fel, melyről valóban példát lehet venni, és amely a politika hazugságoktól és korrupcióktól hangos volta ellenére még mindig képes követhető, tiszta elveket és értékeket felmutatni és képviselni.

- Ön a tradicionális szellemiséget képviselők egyik jelentős hazai szerzője, fordítója és kiadója. Számos műve nyilvánosan elérhető, van honlapja és FB oldala, mégis valami különös, mondhatni idegesítő titokzatosság övezi. Ezért is kérdezzük: mi volt az oka, hogy az utóbbi években ettől eltérő területen, a gyakorlati politikában is szerepet vállalt mint Vona Gábor főtanácsadója?

- Az ok először is az, hogy Vona Gábor felkért, s ismerve nem-politikai orientációját, igent mondtam erre. Másodszor az, amit „tradicionális szellemiségnek” nevez, egy egyetemes szemlélet, amelyben a valóság minden vetülete szervesen összefügg egymással. Nincs tehát „eltérő terület”. Ugyanazt csinálom, mint eddig: törekszem a hagyomány világának alapelveit felmutatni, mint a súlyos válságba került modern világ számára a teljes elsötétedés és megsemmisülés előtt adódó utolsó lehetőséget. Gyakorlati „politika-csinálással” nem foglalkozom. Ez egyébként a helyes alapelvek ismerete és igen szilárdan birtokló alkalmazása nélkül egy sötét verem, amelybe előbb-utóbb mindenki beleesik, aki politizálásba fog. Úgy is mondhatnám, hogy a gyakorlati politika helyes ideálpolitika nélkül kilátástalan tévút. A „helyest” pedig nem én vagy bizonyos személyek köre alkotja meg, netalán „találja ki”, hanem az örökérvényű tradicionális alapelvek határozzák meg. Ekkor egy a modern iskolázottságtól jóformán minden vonatkozásban eltérő tudásból következő alkalmazásról, illetve annak lehetőségéről van szó. Amíg nem a helyes alapelvek határozzák meg ismét a társadalom mentalitását, puszta „politizálással” semmilyen, hangsúlyozom semmilyen tényleges értéket képviselő eredményt nem lehet elérni. Ellenben e nélkül minden esély megvan ennek az ellenkezőjére: a zavar és a válság további fokozására. A feladat jelenleg tehát mindenekelőtt „szakerdotális”, és nem politikai: ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a társadalom mentalitását a profán és gyakorlati materialista irányulásból vissza kell fordítani a szakrális felé való irányuláshoz, ami szellemi, sőt spirituális feladat. Ehhez a politika nyújthat segítséget s így törvényessé válhat, vagy fittyet hány erre, s akkor óhatatlanul más eredetű szuggesztiókat szolgálva, saját magát teszi törvénytelenné, az abban részt vevőket pedig konokul elemészti.

- Milyen célokat tűzött maga elé, amikor belefogott ebbe a vállalkozásba, és megvalósult-e valami ebből?

- A célok mindenkor hierarchiába rendeződnek, s a leghatalmasabb nagyságrendű céloktól, a legelemibb és legkonkrétabb célokig terjednek. A társadalom-politika síkján, ezen belül a magyar közéletben az eddigi lejtmenet megállítása valójában nem tűrne halasztást. Azonban a hanyatlás és a válság oka elsősorban tudati természetű: szervesült téves alapelvek téves alkalmazásai szülik úgy a társadalom, mint az egyéni élet legelemibb problémáit is, még az állandóan szajkózott gazdasági problémákat is. Ezek a téves alapelvek mára amolyan meg nem kérdőjelezhető abszolút „pozitívumokká” és tabukká csontosodtak. Azok, akik ezeket a saját érdekükben kiagyalták, hosszú szívós munkával – főként a közoktatás és a média megszerzésével – beültették az emberek lelkületébe, s most a nekik megfelelő módon gondolkozó embereket használják a maguk fedésére és védelmére. Az az abszurd helyzet állt tehát elő, hogy a mai, modern ember a saját legelemibb érdekeivel ellentétes nézetek ápolója, sőt adott esetben élharcosa, s képtelen felismerni azt, ami ezen saját legelemibb érdekeinek megfelelő volna. Ilyen körülmények között pozitív célok gyors megvalósulását várni naivitás lenne. Ha viszont az ember úgyszólván rendet tesz a hagyományos alapelvek megismerése és alkalmazása jegyében a saját szemléletében, aminek saját magán kívül nincs más komoly akadálya, annak rögtön tapasztalja a benső és a személyes életében jelentkező pozitív eredményeit, amelyeket adott esetben a valóság tágabb területeire, így a politikum világára is kiterjeszthet.

- Mi az Ön tulajdonképpeni feladata a Jobbikban? Mit értsünk a tanácsadás sokak által nehezen megragadható, negatív felhangokkal terhelt fogalma alatt?

- A Jobbik létrejötte előtt már tizenöt évvel, s mondhatom egész felnőtt és tevékeny életemben a hagyományos létszemlélet felmutatását, fenntartását, továbbadását tűztem ki célul és végeztem. Ennek jegyében alapítottam 1996-ban a Kvintesszencia Kiadót, írtam és írok könyveket és tanulmányokat, valamint rendszeresen tartok előadásokat. Faladatom ennek fenntartása és folytatása. En bloc a Jobbik politikai értelemben tőlem erősen és szűnni nem akaró módon balra áll, de mivel egy helyesen orientálódó, intelligens ember vezeti, miatta hajlandó vagyok – más részről kötelességemnek érzem – tanácsadóként a nevemet adni e vállalkozáshoz és őt jó szándékú, nemzetmentő tevékenységében legjobb tudásom szerint támogatni.

- Nem vetették még az Ön szemére a Jobbik hagyományos vagy tisztán jobboldali szempontból nehezen vállalható lépéseit? Egyáltalán az Ön iránymutatásait követi a párt és a párt elnöke állásfoglalásaiban, illetve mindennapi döntéseiben?

- Merültek már fel ilyesfajta kritikák is. Ismerem a minden valós hatás nélküli „ádáz prófétaságba vonult túlfeszült lényeglátók” szempontjait, ők viszont nem szokták ismerni az én ezeket meghaladó szempontjaimat. Egyébként ennek akkor lenne bármilyen jogosultsága, ha az említett lépések tőlem erednének. Ez azonban  a legmesszebbmenőkig nincs így. Ami a konkrét „követést” illeti, világosan kell látni, hogy minden párt, így a jobbik is különféle elképzelések, ambíciók, erővonalak, csoportosulások és egyebek összessége. A Jobbik sem homogén vagy monolitikus tömb, noha az, amit én képviselek nagyfokú egyesítő erővel rendelkezik még a formailag szélsőségesen különböző elemek kapcsán is. Ennek ellenére a hagyományellenesség és a baloldaliság, ezen belül például a plebejus-populista érzelmi nacionalizmus jegyében állók és az ezt meghaladni képtelenek, észlelik azt, hogy amit ők „akarnak” és amit én képviselek finoman szólva nehezen egyeztethető össze. Ezen elemek miatt a párt elnöke ilyetén funkciójában sokszor szinte képtelen formába önteni azokat az irányvonalakat, amiket hangsúlyozom nem személy szerint én találtam vagy találok ki, hanem amelyek a tradicionális alapelvek és a hagyományos (konzervatív, jobboldali, vallási) értékek általam való effektív képviseletének lehet tekinteni. A mindennapi döntések és lépések vonatkozásában pedig vagy mert ellenségesek, vagy mert túl távolinak és tévesen  absztraktnak tartanak, meg sem kérdeznek, úgyhogy az ilyen síkon „nehezen vállalható” lépéseket senki ne kérje rajtam számon. Mivel a Jobbik a jelen állás szerint (2015) nem tradicionális alkotás és nem jobboldali párt, ez utóbbi emiatt természetes.

- A Jobbik szemmel láthatóan egyre nagyobb gondot fordít a taktikusságra, egyre „profibb” módon tálalja magát a nagyközönségnek. A „cukikampány” vagy az egyre többeknek tetsző arculatváltás mögött egy tömegpszichológiai profizmus húzódik meg. Vannak jelek arra, hogy ez a „profizmus” az Ön által sokat hangsúlyozott szellemi vagy létszemléleti vonatkozásokban is érvényesülne?

- Jelenleg a professzionalizmus főleg abban jelenik meg, amit a politikai lejátszás-technika elsajátításának lehet nevezni. Az emberek döntő többségének fogalma sincs, hogy a különböző pártok valójában milyen erőket képviselnek, s ami még szomorúbb, hogy az nem is érdekli őket. Többnyire néhány végletesen felszínes dolog, mondhatni a „látvány” alapján döntenek a szavazófülkékben, ami már önmagában sokat elárul a „rendszer” milyenségéről, de amit az ezzel foglalkozó szakemberek pontosan tudnak, és mérnöki pontossággal adagolják az ennek megfelelő show-elemeket. Ha már a tévedésnek ezt a rendszerét vagyunk kénytelen élni, annak reményét nem adhatjuk fel, hogy a valódi érték és a becsületes értékteremtő, építő  közéleti munka is hozhat népszerűségben és szavazatban is megnyilvánuló eredményt, amit persze ugyanolyan professzionalizmussal kell tudni „kommunikálni”, mint azt a nagy semmit, amit a háttérhatalmi direktíváknak kényszeresen és lakájszerűen megfelelő eddigi pártok birtokoltak. Túl azonban a látványtechnikai vonatkozásokon, vagyis lényegi szinten egyrészről eltérő módon, másrészt összképszerűen vizsgálva nem kellően vagy minimálisan érvényesülnek pozitív szellemi hatások. Az egyik legnagyobb eredmény talán az úgynevezett „szélsőjobbos” (valójában masszívan baloldali) és soviniszta primitivizmusból és vulgarizmusból való fokozatos kigyógyulás. Továbbá például annak a rákfenének az azonosítása, amit Vona Gábor szemléletesen „érzelmi nacionalizmusként” írt le. Miközben tehát kétségtelenül vannak pozitív eredmények, a pártot és az úgynevezett „nemzeti oldalt” továbbra is nagyfokú ideológiai zavarosság és letisztázhatatlansággal határos tisztázatlanság jellemzi. Ennek mentén némelyek kicsinyes pozíció- és hatalomféltésből sarjadó „tehetetlenségi ellenállása” olykor a legvadabb gyűlölködésbe csap át. Nem is azt találom a legfurcsábbnak, hogy nem jelennek meg azonnal meghatározó erővel a jól artikulált tradicionális alapelvek és aktualizált gyakorlati alkalmazásai, ami tekintve a világ jelenleg mélysötét állapotát sajnos úgyszólván természetes, hanem a legfurcsább az, amikor azok jóformán senkit nem érdekelnek. Kissé olyan ez, mint amikor a vízben fuldoklók nem hajlandóak érdeklődést tanúsítani az úszógumi- és csónakkészítők iránt, abban az illúzióban ringatva magukat, hogy ők tudnak úszni. Ennek egyik oka sejthetőleg az, hogy a Jobbik bizonyos része is a legfelszínesebb és leglaposabb, pletyka szintű tájékozódás, valamint az ellenséges balliberális sajtó propagandatermékei általi nagymérvű manipuláltság és meghatározottság jellemző, e téren a valószínűsíthető beépített titkosszolgálat és/vagy létszemléleti ügynökök befolyásáról nem is beszélve.

- Milyen kapcsolatot ápol Vona Gáborral tanácsadóként, és milyet magánemberként?

- Ha a tanácsadást egy a potencialitás, posszibilitás, virtualitás és aktualitás intenzitás-sorozat mentén gondoljuk el, akkor az esetünkben a konkrét és napi vonatkozások tekintetében a potencialitás állapotában van, a nagy perspektívákat és átfogó nemzetstratégiai koncepciókat tekintve talán a posszibillitás és a virtualitás határán. A tanácsadásban tehát még rengeteg tartalék rejlik. Magánemberként Vona Gábor egy alapvetően jó szándékú, kiváló, sőt kiugró értelmi képességekkel rendelkező ember, aki nyitott a szakralitás, sőt a valódi spiritualitás irányába, ami az újabb időket vizsgálva vezető politikus személyében talán évszázadonként egy ha megjelenik, de 1945 óta bizonyosan nem volt más rajta kívül Magyarországon. Ezt minden érzelmi és alkati vonatkozástól függetlenül úgyszólván szellemi kötelességem figyelembe venni és megfelelő árnyaltsággal értékelni, Ez messzemenőkig nem jelent kritikátlanságot, sőt gyaníthatóan én vagyok Vona Gábor egyik legszigorúbb elvi kritikusa, egyszersmind persze – szándékaim szerint – a legkonstruktívabb is. A Jobbik többi vonatkozásában egyelőre nem vélek felfedezni sok perspektívát. Az előbbi azonban éltet bennem bizonyos reményt.

- Hogyan bírja Vona Gábor ezt a vélhetőleg nem-publikus kritikát? Vagy publikus?

- Természetesen nem publikus. Addig megyek el, ameddig bírja. És azt gondolom, hogy ez nem kevés, noha kétségtelenül jócskán tudnám fokozni. Ám van egy ma már teljesen kiveszőfélben lévő tulajdonsága, nevezetesen, hogy önreflexióra és ebből következően önkritikára is képes. Amennyiben a szuverenitás ebből sarjad ki, áldásos az eredmény.

- Milyen a viszonya a Jobbik vezetőségével? Igaz, hogy sok a súrlódás?

- Ez is személyenként változó, de alapvetően elégtelen. Aki személyesen és közelebbről ismer, tudja, hogy milyen vagyok, és jórészt értékeli azt, amit képviselek. Aki folyosói pletykákból, mendemondákból és/vagy az ellenséges sajtótermékek stupid hazugságai alapján tájékozódik, vagy hagyományellenes és baloldali eszmék ügyvivője, azzal vagy semmilyen a viszonyom, vagy mint az lenni szokott, az illető ismeretlenül is utál. De láttunk már jó néhány politikai képződményt és figurát eltűnni csak az utóbbi húsz évben a hazai politikai élet színpadáról, úgyhogy talán erre vonatkozóan is érdemes megfontolni, hogy aki túlzottan elégedett önmagával, annak általában gyenge az emlékezőképessége. Az pedig, akit bármi, köztük a sajtó, netalán a rágalom és a pletyka vagy éppenséggel saját érzelmi életének rendezetlensége  manipulálni és mozgatni képes, vezetésre tökéletesen alkalmatlan.

- Tekintve említett helyzetét, nem gondolkodott még a politikától és a tanácsadói szereptől való visszavonuláson?

- Az én utam külső kényszer híján, és azok a tradicionális alapelvek, amiket képviselek, változatlanok. Ehhez csatlakozhat a politika, s akkor fokozottabban aktualizálódhat a jelenlétem, valószínűbb azonban, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ez tehát nem a személyemen múlik. A jelenkor egyre elhatalmasodó ismérve, hogy csak a rossz lehetőségek közül való választás határoz meg mindent.

- Nem találja túlzottan piszkosnak a politikát?

- De. Latrinamélységű és pöcegödör szagú. Továbbá olyan, mint amit leokádtak.

- Akkor miért egy politikus tanácsadója?

- Azért, mert a halál még a latrinamélységű és pöcegödör szagú politikánál, valamint a szellemi értelemben zombi politikusok és közéleti prostituáltak vaklálásánál is hatalmasabb kihívás. A halállal pedig heroikusan szembe kell nézni és képletesen szólva fel kell venni azt a kesztyűt, amit az ember elé dob – mármint annak „kell” ezt tennie, aki képes az emberi lét legalapvetőbb problémái kapcsán eszmélni. A recens politikai posványban való küzdelem ennek csak egy lehetséges előkészítő terepe. Másrészt nem egy zombiszerű átlagpolitikusnak vagyok a tanácsadója...

- Hogyan és miként tekint saját magára? Fel tud hozni olyan szempontokat, amik mentén helyesebben ítélnék meg az Ön személyét és tevékenységét?

- Önszántamból – egy szakrális játék komolyságán és vidámságán túl – semmilyen szereppel és jelzővel nem vagyok hajlandó azonosulni. Minden szerep felad valamit a teljes szabadságból, ami az emberhez egyedül méltó, ontológiai állapot. Ha mégis feltétlenül mondanom kell valamit, közéleti vonatkozásban a világ és ezen belül elsősorban a magyar nemzet spirituális talapzatának helyreállítását tekintem olyan feladatnak, amin fáradoznom érdemes. Aki hajlandó és képes eddigi munkásságomat elfogulatlanul és tisztán megismerési szándékokkal tanulmányozni, azt, hogy ezért eddig mit tettem, megítélheti. Ez mindenekelőtt bráhmanai-szakerdotális feladat, kiegészülve bizonyos ksatriya-lovagi vonatkozásokkal, amelyekkel mintegy körbe veszem saját világi megnyilvánulásomat.

Sokak talán erős túlzásnak tarthatják az olyan, időnként újra és újra napvilágot látó kijelentéseket, melyek a világpolitikai alakulások értelmi szerzőit és kivitelezőit túlnyomó részt a szabadkőműves zsidóság köreiben vélik megtalálni, és az eseményeket olyan irányba látják változni, amelyek elsősorban és mindenekelőtt az ő érdekeiknek és céljaiknak kedvez. Ha ez első hallásra túlzásnak is tűnik, a józanul gondolkodók nem vethetik el zsigerből az efféle megközelítéseket, mégpedig két okból sem: 1) az ezzel kapcsolatos információk és utalások relatív gazdagságából adódóan, 2) illetve arra a tényre való éles tekintettel, hogy azok az alakulások, amiket a médián és az oktatáson keresztül el akarnak hitetni velünk, minden bizonnyal nem felelnek meg a valóságnak – aki eddig követte írásainkat, talán már érti, miért mondjuk ezt.

A politikát mozgató (ahogy Bogár László mondaná) „bábmester” egy újabb Oroszország-Amerika illetve ezzel párhuzamosan egy iszlám-kereszténység ellentétet szeretne elhitetni a nagyközönséggel, ami a média durva hazugságai, a politika ravaszsága és az általános történelemhamisítás tényei ismeretének fényében elég nehezen elfogadható alternatíva. Ezért szükséges keresnünk egy másikat, amely kétségtelenül sokkal inkább a színfalak mögött játszódik, emiatt nehezebben kikutatható, de ettől még nem biztos, hogy kevésbé valóságos.

Ez a másik alternatíva a történelmet nem a folyton változó érdekek kicsinyes és főként gazdasági szempontok szerinti csatározásaiként értelmezi, hanem olyan valóságként, amit valakik tudatosan mozgatnak és irányítanak. Kevesen vannak, akik komolyan odafigyelnének például Albert Pike 1871-ben (!) írt levelére, holott az abban leírtak hátborzongató pontossággal jósolják előre a két világháborút, és a mostani, iszlám területeken jelenlevő konfliktust is. Az ilyesmit nem lehet azzal elintézni, hogy biztosan véletlen egybeesés, vagy hogy túl kevés arra, hogy bármit bizonyítson. Az ilyen kijelentések részletesebb képet adnak a történelemről, és súlyos tartalmuk miatt igen határozottan felvetik annak gyanúját, hogy az események teljesen másról szólnak, mint ahogyan a legtöbbek állítják.

Disraeli, egykori angol miniszterelnök sokat idézett kijelentését sem söpörheti könnyelműen a szőnyeg alá a körülötte zajló eseményeket tudatosan vizsgáló ember:

„A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.”

Ugyanígy Drábik János határozott állítását sem:

„A világ történelmét, néhány gonosz szándékú egyén írja/írta, rendezi/rendezte meg, hogy véghezvigyék a nagy tervüket, amit Új Világrendnek hívnak.”

A következők alapján szintén nem hajthatja nyugovóra a fejét az olvasó nyugodt lelkiismerettel:

„A közönség nem veszi észre, hogy minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. (…) Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát.”

A politikai éleslátás nagymestere, Julius Evola sem fogalmaz másként:

„A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. (…) A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. (…) Figyelmen kívül hagyva most a hitelesség kérdését, az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan.”

Pike-tól megtudjuk, hogy léteznek olyan elgondolások, melyek szerint a második világháború során nem igazán egyik vagy másik nagyhatalom győzelme volt kérdéses, hanem hogy létrejön-e Izrael állam:

„Ennek a háborúnak meg kell semmisítenie a fasizmust, illetve a nácizmust és el kell vezetnie Izrael állam létesítéséhez Palesztinában.”

Eszerint a világméretű csatározások bármennyire is grandiózusak, valójában egyfelől elterelő, másfelől tisztogató hadműveletek, és igazából egyetlen állam, Izrael érdekeivel és a cionista törekvések sikerre vitelével kapcsolatosak.

A tervről térképek is megjelentek. A terület az úgynevezett „Ígéret Földjén”, a Nílus és az Eufrátesz között helyezkedne el, és a világ központi hatalmának címére pályázna. Visszatérve még egy pillanatra a túlzások kérdésére, érdemes belegondolni, hogy a második világháború előtt a „kis” Izrael létrehozatalának gondolata is légből kapott fantáziálásnak minősült, arról nem is beszélve, hogy ez a „kis” Izrael aztán majd olyan nagyhatalmak mozgatója lesz, mint az Egyesült Államok (!). És olybá tűnik, hogy itt egyáltalán nem kíván megállni, amit olyan aktuális apróságok is igazolni látszanak, miszerint – az egyébként Izrael és USA közreműködésével létre jött – ISIS által lerombolt területeket zsidó felvásárlók kaparintják meg sorra.

De hallgassuk erről a történelmi háttérösszefüggések professzorát, László Andrást:

„Mi a zsidóság, és a zsidó-szabadkőművesség voltaképpeni célja? A nemzetközi zsidóság természetesen messze túlterjed Izrael államon, és az egész világot – vagy közvetlenül, vagy közvetve – kézben tartja. Ez még azokra az országokra is érvényes, ahol a zsidóság jelenléte teljesen elenyésző. Mindenesetre Izraelre feltétlenül oda kell figyelnünk, mert a jelenlegi Izraelnél egy nagyobb Izraelt akarnak létrehozni, a Nagy Izraelt, amelyik az Eufratestől a Nilusig terjedne. (Ne kerülje el senki figyelmét, hogy az Eufrates és a Tigris – más területek mellett – Irakban, közvetlenül Bagdad közelében hömpölyög.) A következő lépésben pedig – s ez lényeges – a Teljes Izraelt is létre akarják hozni, amelyik voltaképpen a Föld egészével azonos, és ezen egy zsidó-szabadkőműves-irányítottságú világköztársaságot, majd ezt követően egy zsidó világkirályságot akarnak kialakítani. Mondhatjuk, hogy valójában ez a zsidóság törekvéseinek a végcélja. Ehhez természetesen addig is hozzátartozik a további kibontakozás és prosperálás.”

Itt tennünk kell egy rövid megjegyzést, mert léteznek olyan ortodox zsidó csoportosulások, akik nyíltan elutasítják mindezt, mondván a jelenlegi Izrael nem az „írás szerint” jött létre. Ezért szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy amikor ezeket a kijelentéseket tesszük, azt nem valamilyen faj vagy vallás ellen tesszük, hanem egy nagyon sötétnek mutatkozó törekvés ellen, amit a jelek szerint a zsidóság is nagy számban támogat. Senki nem értette meg és nem is akarta megérteni, hogy Orosz Mihály Zoltán liberális körökben nagy felháborodást keltett nyári tiltakozása sem a zsidóság ellen szólt, hanem államuk egyre szemtelenebb erő- és hatalomgyakorlása ellen a Közel-Keleti térségben.

Mind a cionizmust, mind a zsidósághoz való helyes hozzáállást érintő problémakört Baranyi Tibor Imre Zsidó messianizmus és cionizmus című írásában az eddigi legátfogóbban és legmélyrehatóbban taglalja, amelynek alapos megrágása után az általunk felvázolt felvetések további megerősítést és tisztázást nyernek:

„Utalhatnánk itt azokra az immáron évszázadok óta tartó felforgató társadalmi folyamatokra, a hamis vagy „dögvész-szerű” ideológiákra, a romboló forradalmakra és háborúkra, amelyek a tradicionális Európát mára gyakorlatilag alapjaiban felfogatták és megsemmisítették. Siettetve és kényszeríteni próbálva a véget, ebben a diaszpórában élő zsidóság bizonyos tagjainak a szerepe – mind a marxizmushoz, az evolucionizmushoz vagy a freudizmushoz hasonló legpusztítóbb ideológiák kidolgozásának és propagálásának, mind a leplezett világuralmi ambíciók által fűtött titkos társaságok, s a deviatív judeokrácia által áthatott szabadkőművesség tevőleges aktivitásának formájában – mára annyira nyilvánvaló, hogy felesleges is külön kitérni rá.”

Már csak az a kérdés marad hátra, hogy ha valóságosnak is tartjuk az itt felvázoltakat, mihez kezdjünk az információval? Jelen helyzetünkből adódóan nem sokat tudunk tenni. Amire mégis képesek lehetünk, hogy minden lehetséges eszközzel felszólítjuk Európát, hogy egyrészt figyeljen ezekre a folyamatokra, másrészt határolódjon el az ilyen törekvésektől, harmadrészt tegyen meg mindent ennek megakadályozására. Európa világhatalmi státuszát illetően természetesen nincsenek illúzióink, hiszen idegen hatalmak által többszörösen megszállt földrész. Ugyanakkor mást nem tehetünk: Európa maradék hatalma is veszélybe kerül egy esetleges „Nagy Izrael” létrejötte következtében (a hatalmi centrum áthelyeződése miatt). Ezt semmiképp nem szabad hagyni, hiszen akkor már nem csupán Magyarország gyarmatosításáról és külső fenyegetettségéről, hanem egész Európa totális kiszolgáltatottságáról, vezető szerepének minden eddiginél nagyobb elveszítéséről lennénk kénytelenek beszélni.

Bizonyos hírek (főleg, ha illusztrációt is mellékelnek hozzá) bizonyos képzeteket ébresztenek az emberekben, amik a világról való felfogásukat befolyásolják. Az emberekben félelmet, tehetetlenséget ébresztenek (nem egyszer láttam, hogy a gyerekek mennyire meg tudnak ijedni az ilyen hírek hallatán). Azt érzékeltetik, hogy jelentéktelen porszemek, akiket az űrből óriási aszteroidák nyílzáporszerűen bombáznak, amire semmi befolyásuk sincs. Az ilyen hír különben teljesen értéktelen, már ami azt illeti, hogy az ember saját élete szempontjából mit tud belőle kamatoztatni. Ha nem tudna a történtekről, akkor sem maradna le semmiről. Nem releváns élete szempontjából, hiszen ha el is fogadja, nem tud az információval mit kezdeni.

Apróságnak tűnik, de nagyon fontos. Az időjárással kapcsolatos rémhír egy sajátos formája az űrhír, amivel az embereket folyamatos bizonytalanságban lehet tartani. Ezt nekünk, ha lehet, nem kell erősíteni.

Elemezzünk most egy rövid hírt ezzel kapcsolatosan. Induljunk ki a hír24 cinikus megfogalmazásából: „Ekkora kisbolygó még soha nem volt ilyen közel hozzánk. Az egész világ beleremegne, ha becsapódna. De nem fog.”

1.) A hír azzal a szenzációhajhász információval indít, hogy latolgatja a kisbolygó méretét és Földünkhöz való közelségét. Mintha egy olyan ember tollából íródott volna, aki egyenesen szurkol azért, hogy becsapódjon a Földbe.

2.) Miután kellően érzékeltette az aszteroida veszélyességének tényét, tovább gördíti a képet, és el is játszik a gondolattal, mi lenne, ha becsapódna. Bumm, minden beleremegne, semmi esélyünk nem lenne, mind meghalnánk.

3.) Ezt követően feloldja a feszültséget: nem fog megtörténni. Ám az olvasóban addigra kialakított egy képet a sokszorosan veszélyeztetett parányi Földről, aminek létét meteoritok ezrei fenyegetik, s ami egyszer úgyis a drámai pusztulás sorsára jut. Az olvasó ezzel a gondolattal megy reggel munkába, ezzel beszélget barátaival napközben, ezzel eszi meg az esti vacsoráját.

A hír tehát egy olyan világvége hangulatot kölcsönöz az embereknek, ami felesleges terhet és feszültséget tesz a vállukra, ami megnehezíti mindennapjaikat. Azzal, hogy a hírközlők nem eszmélnek rá, milyen veszélyes játékot űznek az emberekkel és képzetvilágukkal, a felelőtlen és tudatlan újságírók ostoba társaságát erősítik (már ha nem szándékosan teszik ezt).

Ha ilyen-olyan okokból mégis meg kell egy ilyen hírt jelentetni, akkor figyelembe kell venni, hogy az emberekben ne ébresszünk félelmet, és ne erősítsük meg abban a képzetükben, hogy nincsenek életük középpontjában, hogy nem uralják és nem is uralhatják azt.

Ne kerteljünk: az egyházfő megválasztása óta a posztmodern közvéleménynek való erőltetett megfeleléskényszerében híveit és elődeit folyamatosan provokálja. Nemrégiben a homoszexuálisokkal kacsintott össze, legutóbb pedig nyíltan hangsúlyozta az „ősrobbanás” és az „evolúció” egyházi tanokkal való összeegyeztethetőségét. Ferenc pápa kendőzetlenül modern állásfoglalásával, amellett, hogy teljesen behódol a tudatosan hagyományellenessé nevelt közvéleménynek, lassan eléri, hogy a médiában olyan ismertetőjegyekről válik híressé, ami a világ megrontásában közreműködő tudatlan tömegnek is sajátja (sok szempontból ugyanis nem úgy tűnik, hogy a világ fejlődne). Ferenc pápa, ahelyett, hogy az Isten felé vezető út legalapvetőbb és a köz számára is megérthető kritériumait sorolná a szenzációhajhász és ideológiaromboló szándékból mellérendelt sajtónak, az Istennel való egyesülés és a túlvilági lehetőségek szempontjából teljesen jelentéktelen kérdések boncolgatásával teszi hangossá a médiát. (Persze a kérdéses témák – például a szegényekhez való viszony – helyes megközelítései nagyon is fontosak, de a vallásos ember végső céljának tekintetében, amiről a pápának szakadatlanul szólnia kellene, nem.)

Hogy a dolog hátterében pontosan mi áll, természetesen nem tudhatjuk (sejtésünk azért van). Ám a sajtó ellenséges törekvése arra, hogy az egyházat és annak fő emberét minél evilágibbnak és átlagosabbnak mutassa be, anélkül, hogy ebben a pápa ne működne közre, nem lenne ilyen sima ügy. Ferenc pápa kezdettől fogva szinte elébe megy a lejárató kérdéseknek és magától tesz olyan kijelentéseket, amikkel kétségtelenül nagy népszerűségre tesz szert (főleg a vallásos érzékenységnek híján levő, ateista réteg körében), de ezzel lényegében hivatásának beteljesítésétől esik el. (Már-már hallom a minden egyes istenkáromlásra megelégedetten tapsikoló, kisebbrendűségi komplexusban szenvedő kispolgár megjegyzését: „Mi ezt már rég tudjuk. Csakhogy ezek is eljutottak végre idáig!”)

Az esetre hogy, hogy nem akad egy bibliai idézet: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall? (Mk 8,36) Az egyház fokozatosan megfeledkezik első számú küldetéséről, ami a lélek felemelésére és nem az emberek megnyerésére irányul. Ferenc pápa jó úton jár, hogy megnyerje magának az ateistákat. A modern tudomány alá rendeli magát, evolucionistákat, homoszexuálisokat, elesetteket pártolgat, miközben Istenről és a hívek valódi feladatáról már tulajdonképpen csak muszájból beszél. De vajon megéri-e a populizmus, ha következménye éppen az igazság elárulása és a szellemi tartás meggyengülése?

Milyen céllal hozta létre a Médiavadász névre hallgató blogot?

Be kell vallanom, hogy a hírek engem egyáltalán nem hoznak lázba. Legnagyobb részük szemét, az értékes információkat pedig teljesen eltorzítják. Emellett a hírek jönnek-mennek, semmi állandóság bennük. Amit ma hallasz a tévében, és amiről egy egész világ csámcsog, arra holnap már a kutya sem emlékszik. Ami pedig ilyen gyorsan feledésbe merül, az soha sem lehet igazán fontos. A hírekhez kicsit úgy viszonyulok, mint a szilveszterhez: ez utóbbi a nagy tűzijáték, mulatozás és hangzavar miatt akkor is utoléri az embert, ha nem akarja megtartani. Mivel a híreket lehetetlen elkerülni, úgy döntöttem, hogy akkor viszont helyes értelmezésükkel fogok foglalkozni, vagy, hogy a példánál maradjak, megtartom a szilvesztert, méghozzá a lehető legjobban, hogy az ország még eszmélni kívánó rétegét hozzásegítsem a tisztánlátáshoz.

Mit ért értékes információk, hírek alatt?

Úgy gondolom, azok tekinthetők értékes híreknek, amik apropót adhatnak mélyebb ideák kifejtésére. A csupasz tények ismerete még nem sokat ér. Akkor válnak hasznossá, ha azok mentén az emberek fontos témákkal kezdenek foglalkozni. Például ha a hírekben egy királyi családról hallunk, akkor ezt nem arra használjuk fel, hogy az aktualitásokon hüledezünk, hanem arra, hogy elkezdünk gondolkozni a királyság eszméjén, és felidézzük az ezzel kapcsolatos érzéseket, állapotokat. A királyság eszméjén keresztül a béke, a kegyelem teljes uralom, a benső nemesség, a derűs könnyedség képzeteit idézhetjük fel, amik révén lelki- és gondolatvilágunk egészségesebbé tételében járhatunk közre.

Miért gondolja, hogy az Önök hírértelmezései helytállóbbak, mint a nagyobb médiumok megközelítései?

Látni kell, hogy az országos médiumok csak nagyon kis mértékben függenek az államtól. Saját, a mieinktől száznyolcvan fokban eltérő érdekeik vannak, amik megvalósítására szinte korlátlanul törekedhetnek (lásd az RTL Klub vagy az ATV szégyentelen és folyamatos nemzetpusztítását, amit semmilyen komolyabb büntetés nem követ). Amikor pedig ilyen érdekcsoportok garázdálkodhatnak szabadon az országunkban, mindenre lehet gondolni, csak arra nem, hogy a szándékuk egy jól informált, tájékozott és öntudatos nemzet életre keltése. Nem javaslom azt az igen naiv hozzáállást, amely abban a gyermeteg illúzióban ringatja magát, hogy a külföldi vezetőségnek felelő, vagy a nagyon erős idegen nyomás alatt álló médiumok Magyarország érdekében akár egyetlen mozdulatot is tennének.

Ön szerint, ha az állam kezében lenne az összes média, akkor minden rendben lenne?

Ilyet nem állítanék, legalábbis jelen körülmények között semmiképp. A mostani kormány semmi jelét nem adja annak, hogy forradalmi változás következne be egy ilyen esetben, aminek elérésére egyébként képtelen (a TV2 megvásárlása vagy az RTL Klub megadóztatása önmagában vajmi kevés ahhoz, hogy az országban zajló baljós folyamatokat megfékezzék vagy megváltoztassák). Csak abban az esetben lenne jó kezekben a média, ha ezen keresztül az állam megfelelő világszemléletre nevelné a nézőket. De nem ám a „sajátjára”, hanem olyanra, amely egyetemes érvényű, és amely kellő megszólító erővel megfelelő válaszokat ad az ember anyagiságon túlmutató egzisztenciális kérdéseire. Ez alatt azt értem például, hogy képes megmutatni, hogyan lehet tisztességesen és felelősségteljesen leélni egy életet.

Azok, akik a mainstream médiával nincsenek megelégedve az országban, már eddig is számos olyan oldallal találkozhattak (Kuruc.info, Szent Korona Rádió, Alfahír), amelyek alternatív értelmezési lehetőségeket nyújtottak. Miben ad újat a Médiavadász?

A Médiavadász nemcsak híreket közöl vagy értelmez, hanem arra is megpróbál megtanítani, hogyan közöljük vagy értelmezzük a híreket. Mi az, amire oda kell figyelni egy hír kapcsán, és hogy mik azok a szempontok, amik mentén eldönthetjük, milyen állást foglaljunk egy adott kérdésben. Ehhez ismerni kell olyan alapgondolatokat, amelyek szerint a modern világ komoly válságban van, illetve azt, hogy a történelmi-politikai alakulások az állítólagos fejlődés helyett egy egyre végzetesebb hanyatlásba vezetnek. Mindebből pedig olyan tradíció-, vallás- és nemzetellenes csoportok húznak hasznot, akik az emberek leigázását és megnyomorítását tűzték ki céljukként. Ezek az alaptételek még az úgynevezett nemzeti oldalon is nagyrészt idegenek vagy nem eléggé komolyan vettek. Ez pedig azért van így, mert nem rendelkeznek azzal az univerzális rálátással, amik a világ történéseinek egzakt értelmezéséhez szükségesek. Ezzel nem azt mondom, hogy az említett oldalak ne lennének hasznosak, csak azt, hogy nem minden esetben vezetik az olvasókat a tudatosság olyan szintjére, amire mi szeretnénk. Ezzel összefüggő, hogy a legtöbb portál propagandát alkalmaz, mi viszont elsősorban nem meggyőzni akarunk, hanem szempontokat adni a szellemi éberség fokozásához.

Az emberiség egyre gyorsabb ütemű hanyatlásával azért lehetne vitatkozni, hiszen a technikai fejlődés ennek igencsak ellent mond.

Örülök a megjegyzésének, hiszen amit mond, pontosan azt bizonyítja, hogy milyen komoly munkát végzett a média és a közoktatás a magyarság megtévesztése terén. Az, hogy ma fejlődés vagy evolúció van, a modern világ megkérdőjelezhetetlen dogmái közé tartoznak, amiket ezeken a csatornákon keresztül adagoltak be nekünk. Ilyen állításokkor mindig érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy vajon tényleg mi gondoljuk-e így, vagy csak papagájként ismételünk valamit, amit gyermekkorunk óta a fejünkbe vernek. Technikai és biológiai fejlődésmítosz ide vagy oda, amikor körülnézek a világban, nem úgy látom, mintha bármi is bizonyítaná, hogy az ember ma magasabb rendű lenne mondjuk kétezer évvel ezelőtt élő elődeinél. Szánalmasnak tartom azt a mérhetetlenül ostoba magabiztosságot, ami azokat a fiatalokat jellemzi, akik a fejlődés mítoszának bedőlve úgy gondolják, hogy ha értenek az „okos”telefon használatához, feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy lenézzenek egy régi bölcset, akinek még a legegyszerűbb gondolatát sem tudnák megérteni. Nos, valakiknek érdeke, hogy így álljunk a dolgokhoz.

Milyen módszereket javasol a média manipulációi ellen egyre gyarapodó olvasótáborának?

Azt javaslom nekik, hogy gondolkozzanak. Legyen témájuk, ami után érdeklődnek, amivel szívesen foglalkoznak, és amiben komolyan el tudnak mélyedni. Ha ilyen nincs, akkor is lesznek az embernek témái, csak akkor nem olyanok, amiket maga választ, hanem olyanok, amiket úgymond ledugnak a torkán. És akkor arról fog gondolkozni és beszélni, amiről az idegen érdekeket érvényesíteni szándékozó média akarja. Szóval a gondolkozásra nagy hangsúlyt kell fektetni, ami lehetőleg az embert előrébb viszi, valami többé teszi, mint ami addig volt. És persze a harcos ellenállásra is szükség lenne, amit a Médiavadász is képvisel.

Az alábbiakban arra láthatunk érveket, hogy a média már nemcsak a hatalmi ágazatok egyikeként tartható számon, hanem a többi hatalmi ágazatot (törvényhozó, végrehajtó, bírói) felülmúló, és azokat irányító szerveződésként.

„(…) az újságok – és általában a média – a közszférának azon a (mai napig) meghatározatlan területén mozognak, ahol egyes csoportoknak nem világos a státusuk, de van elég hatalmuk érvényesíteni akaratukat. Az effajta csoportoknak valójában lehet, hogy azért nincs státusa, mert elég hatalma van ahhoz, hogy semmilyen státust ne fogadjon el, és saját szabályai szerint működjék. Kérdés, miből fakad az újságok és tudósítóik autoritása, hogy lépésről-lépésre nyomon kövessék az Állam legfőbb tisztségviselőjét és legfontosabb szerveit, miből fakad autoritásuk, hogy eközben túllépjenek a nemzeti érdekek és a közjó szabta korlátokon? A nép információhoz való jogából?

Nincs ilyen jog: ez a média találmánya saját érdekei, s nem a közvélemény kíváncsiságának kielégítésére. Valójában a média jogáról van szó: arról, hogy legyen meg a joga mindenhez, amit akar.

Míg ezek a »jogok« gyakorolhatók bűnügyekben, nyilvánvalóan nem volna szabad megengedni, hogy válogatás nélkül bármely személy és intézmény ellen fordulhassanak. Tehát ezeken a területeken is képtelen gyakorolni az Állam az autoritást, mellyel pedig fel van ruházva.” (122. o.)

„(…) a média, bármilyenek is voltak a kezdetei évszázadokkal ezelőtt, azóta tömegmédia lett, rendkívüli méretűre duzzadt befolyással és hatalommal a tömegtársadalom fölött. (…) Manapság a média a hadseregnél és bármely más intézménynél vagy nyomásgyakorló csoportnál is közvetlenebb kihívást jelent az Állam természetes autoritásával szemben, sőt azt is mondhatnánk, hogy valójában veszélyezteti azt. Eközben ugyanúgy nem szükséges immár a közre támaszkodnia, mégpedig ugyanabban a valóságos értelemben, ahogyan a szakszervezeteknek sem kell hatalma végett a munkások egyetértésére.

A média (…) független hatalommá vált: a média dönt afelől, mire is legyen a közönségnek (...) igénye, miként abban is, miképp reagáljon a közönség, ha teljesültek, illetve hogyan, ha nem teljesültek követelései.

A média így képes sarokba szorítani a nyilvánosság politikai törekvéseinek egy egész területét, kiragadván azt a kormányzat kezei közül, de megkockáztathatnánk, hogy még joghatósága alól is. Ez történt Amerika indokínai háborúja kapcsán, s miután a médiának még nagyobb hatalom iránt megnőtt az étvágya, ugyanez megtörtént az országos politika más területein is, legyen szó akár belföldi vizsgálódásokról, akár külpolitikai döntésekről.

(…) az általam ismert amerikai tanulmányokban nem történt kísérlet ilyen mélyreható elemzésre, mert még nem tudatosult a szerzőkben, hogy nem a hatalommal történő szórványos jellegű vagy akár rendszerszerű visszaélésekről van szó, hanem olyan politikai hatalom kialakulásáról, mely megfelel annak a modern fejleménynek, hogy a tömegtársadalom gyenge állammal párosul. Mindösszesen arra akartam rámutatni ebben a túlságosan is rövid elemzésben, hogy a média versus cenzúra témája nem tárgyalható úgy, mintha a szellemi szabadság versus cenzúra problémájáról lenne szó.

A média nem az intellektuális szabadságot képviseli, hanem a politikai hatalmat; megzabolázása nem »cenzúra«, de igen könnyen szükségszerű politikai tett lehet, mégpedig hamar.” (128–129. o.)

(Kiemelések tőlünk.)

Tudjuk, hogy a nyomtatott sajtó, a rádió, a televízió, a telefon, a mobiltelefon, az internet információközlő csatornákként működnek. Ezek a csatornák egyfajta magyarázat szerint azért állnak ma rendelkezésünkre, mert az emberek az idő előrehaladtával egyre okosabbak lettek, és új formákat találtak fel a kommunikálásra. Ezt a nagyképű állítást civilizációnk színvonal alatti állapotát megvizsgálva hamar elvethetjük. Egy másikfajta magyarázat szerint az emberiség létszámának drasztikus növekedése miatt váltak szükségessé. Ez igaz, ugyanakkor azt a kérdést is érdemes volna feltenni, hogy az egyre bonyolultabb technikai eszközök létrehozását vajon tényleg ez a szükség motiválta-e. A technikai vívmányokat általában úgy állítják be, mintha azok az emberiség sorsáért lelkiismeretesen aggódó tudósok művei lennének, akik egy szebb és biztonságosabb jövő rózsaszínködös álomképével kelnek és fekszenek. Ezeket az illúziókat éppúgy el kell felejtenünk, mint azokat a téves elgondolásokat, amik a média jóhiszeműségével kapcsolatosak.

Habár mind a film- és képkészítés, mind a hangrögzítés, mind az ezek révén történő távközlés használható pozitív célokra, mégis az a benyomás, hogy valami nem teljesen stimmel a dologgal. A médiának erről az enyhén szólva problematikus oldaláról a hazai történelmi adatok is sokat elárulnak:

Magyarországon a média az ÁVH (kommunista „Állam”-védelmi Hatóság) és annak jogutódja kezében van a mai napig. A Magyar Televíziót maga az ÁVH hozta létre (az első nyilvános adás 1957. május 1-én volt, amikor ’56 leverését „ünnepeltették” a plebsszel), s első vezetői ÁVH tisztek voltak (Koós Béla alezredes, az ÁVH volt párttitkára, Ifjúsági Osztály, Váradi György őrnagy, színházi rovat, Komlós János százados, Szórakoztató Főszerkesztőség stb). Később a szintén belügyis Vitray-Neufeld Tamás játszott főszerepet az úgynevezett kereskedelmi televíziók (RTL, TV2) „testre szabásában”. A „rendszerváltozás” utáni médiafiguráknak ő volt az „osztályfőnöke”. Holló Márta, Marsi Anikó, Batiz András, Kolosi Péter stb. az akkori Színművészeti Főiskolán itták Vitray szavait. Nyilvánvalóan tovább lehetne követni az internetre nyúló szálakat is: Index, Origo, Átlátszó.hu stb, továbbá meg lehetne vizsgálni más országokat is e tekintetben.

De más megközelítések is vannak. Az iménti példa azt mutatja meg, hogy kik azok, akik rá tudták tenni a kezüket erre a területre, és hogy mi történik, ha a média rossz kezekbe kerül. Itt viszont nem csak arra akarunk rámutatni, hogy vissza lehet vele élni, hanem arra, hogy a média modern eszközeit eleve egy nagyon sötét motiváció keltette életre. Kezdjük ott, hogy a hírközlés vagy a „szórakoztatás” csak fedőtörténet. A média mindig is az ideológiai harcról szólt, az emberi tudat mozgatásáról és felügyeletéről, ami a tévé és az internet világában kifejezetten jól kivitelezhető, és pedig a legrejtettebb, legkörmönfontabb módon. Ma már többé-kevésbé ismert, hogy a média, meglehetősen aljas módszerei révén az emberek tudatalattiját befolyásolja, amivel szemben a legtöbben képtelenek védekezni.

Vizsgáljuk meg közelebbről, mi a gond ezekkel a csatornákkal. Az élő beszéd esetében a hallgató reagálhat az elhangzottakra, de legalábbis adott számára a lehetőség, hogy bármikor szót adjon gondolatainak, álláspontjának, ha úgy kívánja a helyzet. De ha nem is szól, vagy ha esetleg nem szólhat, a közvetlen viszonynak köszönhetően ténylegesen megszólítottnak érzi magát, ami felébreszti felelősségét és tudatosságát egy adott üggyel kapcsolatban. Önreflexióra készteti, helyzetének értékelésére. A televízió személytelen közvetettségével soha sem ténylegesen megszólító, sokkal inkább sugalló. Ez utóbbi el tudja kerülni, hogy a befogadót öntudatosságra ösztönözze.

A könyvek és újságok is lehetőséget nyújtanak a tudatosságra, mert a fontos gondolatokkal való találkozáskor az ember minden további nélkül leteheti az olvasmányt, és elmélyedhet a lényeges dolgokon. Az olvasott média nem szalad el, megvár, ezért az olvasó kezében van az irányítás a „mikor”, a „mit” és a „hogyan” kérdéseit illetően, és nem utolsó sorban a képzeletét illetően is. A képzelőerő és önuralom benső világának gazdagságát és egy benső tartást eredményez. E részleges szabadság megléte megakadályozza a médiát uralókat a korlátlan manipulációban, ami miatt egyre drasztikusabb eszközök jelennek meg.

A rádió esetében ugyan megtehető, hogy kikapcsoljuk, mikor egy fontos tartalommal találkozunk, de ezzel azt kockáztatjuk, hogy lemaradunk a további fejleményekről, hiszen a rádió nem áll meg. Így a befogadó arra kényszerül, hogy felvegye a rádió sajátos ütemét, és hozzászokjon egy övétől eltérő, nehezen követhető tempóhoz, a helyett, amivel addig elemzett és megvizsgált dolgokat. Nem is említve olyan helyeket, ahol a rádió kikapcsolására nincs mód, így az ember akarva-akaratlanul olyan információáradattal szembesül, amit képtelen teljes egészében megemészteni, arra megfelelően reflektálni.

A televízió már nemcsak megállás nélküli hangsugárzással, hanem képbombázással is hozzájárul ahhoz, hogy a nézőt olyan nagyrészt felesleges vizuális inger érje, ami gondolatait és érzésvilágát számára teljesen irreleváns irányba tereli. Műsorokat és filmeket adagolnak neki, amiket tudatosan nem is kért. Még azelőtt szolgáltatásokat nyújtanak neki, mielőtt megfogalmazta volna magának, mit is szeretne. Amikor pedig elindulna kiszellőztetni a fejét, azt látja, hogy a városban egyre több helyről, még a kocsmákból vagy a buszmegállóhelyekről is képernyők világítanak rá, amik reklámokat vagy idióta műsorokat vetítenek. A televízió az embert leszoktatja arról, hogy értelmezzen, reagáljon, ezért még ha helyes dolgokat is mutatunk fel rajta keresztül, inkább a közölt tartalom hatása alá kerítjük a nézőt, mintsem megértetjük vele, hogy az miért fontos. A televíziócsatornák gyors reklámjaival, megállás nélküli műsorával, giccses vizuális effektjeivel, rohamos tempójával, ha nem is szállunk versenybe, még mindig ott áll előttünk az a teendő, hogy az embereket tudatos képelemzésre oktassuk ahhoz, hogy aztán kellő éberséggel tudjanak viszonyulni a mozgóképhez. Ha belegondolunk, hogy egy egyszerű képet is milyen hosszan lehet tanulmányozni, akkor egy film helyes megragadásához óriási erőfeszítések lennének szükségesek – és akkor még csak egyetken filmről vagy műsorról beszéltünk. Így a televízió óhatatlanul a tudatalatti befolyásolása, és a tudatos énünk túlterhelése jegyében működik, amit csak igen nagy erőfeszítések árán lehet jó irányba fordítani.

Az internet esetében a helyzet első rátekintésre mintha más lenne. De az információk „szabad” áramlásának köszönhetően rengeteg szeméttel, lényegtelen vagy egyenesen destruktív tartalommal találkozhat az ember. Ezekre pedig jóval nagyobb eséllyel bukkan, hiszen a hiteles tartalom sokkal ritkább. A „kommentelés”, a „blogírás” és az újabban divatos „blogvideózás” révén ostobaságokkal árasztják el a világot, ráadásul mindezek továbbra sem oldják fel a média személytelen közvetettségét. A 21. század újfajta véleménynyilvánításának lehetősége nem sarkall tudatosságra és autonóm viszonyulásra a környezet ingereivel kapcsolatban, hiszen az így felszólalók már eleve egy téves ideológiát képviselve reagálnak a szintén téves ideológiai alapokon álló modern világra. Az emberek, noha maguk válogathatják meg, mivel találkozzanak, a reklámokat, ajánlásokat teljesen kiküszöbölni nem tudják, emellett az információ ígéretes, szerteágazó volta miatt könnyen elkalandozhatnak olyan oldalakra, amiket nem is terveztek meglátogatni. A böngészők annak reményében, hogy valami fontos, nekik való tartalommal találkozhatnak, órákat töltenek eredménytelen semmittevéssel ahelyett, hogy önnön emberi képességeik megismerésére és saját tehetségük kimunkálására fordítanák idejüket. Az internet ennek ellenére használható helyes dolgok közlésére, ám a tudatosságot és a tettvágyat tompítja, és egy olyan tudatállapotot követel, amely erőteljesen ráhagyatkozik egy tőle független világra, amit nem lát át, és aminek működésébe vak bizalmat helyez. Arról nem is beszélve, hogy az internet az összes többi elemet magába sűríti, így azon belül az összes korábban említett negatív hatás érvényesül.

E tanulmány mindössze néhány fontos gondolatot akart megosztani a média baljós folyamataival kapcsolatban. E területek további, részletesebb, más szempontok szerinti vizsgálatára is szükség lenne, amennyiben fel kívánjuk hívni a figyelmet a média működésének és az általa használt eszközöknek – mondjuk ki – démoni arculatára.

- Jellemző kortünet, és sokat elárul az emberek tudati tompaságáról, hogy még olyan nyíltan aljas RTL-es műsorok készítőiről és szereplőiről is, mint a „valóvilág”, az „éjjelnappalbudapest” vagy a „csillagszületik”, képesek tételezni a segítő, kedveskedő, érdekeinket és ízlésünket szem előtt tartó jó szándékot.

- A 444.hu nevű, indexhez közeli, külföldi titkosszolgálatok által pénzelt szennyoldal címe mélységesen destruktív tartalma és szörnyen ízléstelen stílusa miatt minden túlzás nélkül lehetne 666.hu is.

- Sokan azért olvasnak egy hírportált, mert mások is azt olvassák. Hova lett az emberek minőségi szemlélete? És hova lett az aktivitás, a tenni akarás, ami a vírusként terjedő tévedéseket korrigálná, és végre helyes gondolatokat közölne a nagyközönséggel?

- A szólás-, sajtó- és internetszabadságra való megállás nélküli buzgó hivatkozásban az az álszent, hogy általában mindenre eszükbe jut használni, kivéve arra, amire kellene: az igazság képviseletére.

- Nem lenne baj a szólásszabadsággal, ha mindenki igazat mondana. Csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hogy soha nem terjengett az emberek közt annyi tévedés és hazugság, mint éppen ma.

- A sportcsatornákat arra találták ki, hogy a férfiak, amíg a meccset nézik, addig se foglalkozzanak az állam, a vallás ügyeivel, még kevésbé saját benső lényegük megismerésével. A sport, pláne a sportnézés ezért igen távol áll a valódi férfiasságtól, amely a labdajátékokra való lázas fogadás helyett a határhelyzetek és kihívások felkeresésével ébreszthető fel.

- A nagyobb közönségre befolyással lévő újságoknak, tévécsatornáknak, divatcégeknek van egy okkult ütemterve, amihez szigorúan tartják magukat. Ez az ember valódi természetétől idegen aberrációk népszerűsítésével kapcsolatos. Ilyen volt nemrégiben az az eset, amikor az „eurovíziós dalfesztivált” egy transzvesztitával nyerették meg. 2014 ugyanis többek közt a homoszexualitás erőltetett reflektorfénybe állításáról szólt, hogy nagyobb elfogadással bírjanak a köztudatban. Ezzel a szálakat a háttérből rejtetten mozgatók tovább bővíthették a téves gondolatok és hamis tekintélyek csarnokát.

- Vajon Ferenc pápát nem zavarja, hogy személye és sokszor megbotránkoztató szereplése éppen az ő hivatásának lényegét tagadó megrögzött ateisták körében a legnépszerűbb?

- Egyszer egy politikai szereplő azt mondta, hogy a TV2 és az RTL székházát porig kellene rombolni, helyét pedig sóval beszórni. Rosszul mondta. Csak alávaló vezetőivel és hitvány alkalmazottaival kellene így bánni.

- Sokan úgy gondolták, hogy a „barátokköztöt” nem lehet alulmúlni. Az „éjjelnappalbudapest” erre rácáfolt. Az operatőr rángatózó, folyamatosan közelítő-távolító felvételeivel azt az érzést kelti, mintha egy részeg vagy egy drogos lenne tanúja az eseményeknek. A sorozat emberalatti története mellett mi mást célozhat ez a - stabilitást a nézőtől megvonó - módszer is, ha nem a társadalom minél gyorsabb ütemű züllesztését? Nem szabad elfelejteni, hogy a történet mellett a film felvételének módja is komoly üzenetet hordoz a néző számára.

- Sokszor hivatkoznak arra, a szolgáltatókat védve, hogy egy gagyi műsort, egy hallgathatatlan zenét azért adnak, vagy egy rossz terméket azért gyártanak, mert igény van rá. Csakhogy az igényeket nem szolgálni, hanem emelni kell. És aki mégsem ezt az elvet követi, az nemhogy arra nem érdemes, hogy megvédjük, de arra sem, hogy egy közösségnek szolgáltatást nyújtson.

- A videoklipek egyre nyíltabban élnek sátánista és/vagy szabadkőműves szimbólumokkal, deviáns viselkedésmódok bemutatásával. Ezek terjesztése ellen nemcsak az egyház, nemcsak a kormány nem tesz semmit, de általánossá válásuk miatt még az a néhány magát józan gondolkodónak tartó ember sem látja annyira veszélyesnek, mint amilyen valójában. A videoklipek, egy-két másodpercig tartó képek gyors váltakoztatása révén, tudatalatti üzenetekkel bombázzák a nézőket, akik aztán (kellő mennyiségű videó megnézése után) életüket az itt sugallt sötét elvek szerint kezdik berendezni.

- A magyar filmek kritikán aluli színvonala jól leír egy országunkban megmutatkozó tendenciát. Először is azt a szándékot, amely el akarja hitetni, hogy a Magyarországon, magyar nyelven legyártott filmeknek köze van a magyarsághoz. A színészek és rendezők döntő többsége ugyanis zsidó, és választott témáik és azok megközelítései is jellemzően zsidó mentalitást-lelkületet tükröznek. Ezt minden antiszemitizmus nélkül meg kell állapítanunk. A magyarok egyedi attitűdje, a világ dolgaihoz való ösztönös hozzáállása nem harmonizál a zsidó szürke pesszimizmusával és nihilista cinizmusával. Ezért áll elő az a helyzet, hogy az emberek, azt gondolván, hogy az a magyar, amit az ilyen filmek bemutatnak számukra, fejvesztve rohannak külföldre, csakhogy ne kelljen azonosulniuk mindezzel.

Kívánunk kellemes, a média aljas hazugságai elleni bátor harcokban gazdag új évet kedves olvasóinknak!

Mint abban mindannyian egyetértünk, a jelenlegi kormány működése igen erősen kifogásolható. Már-már olyannyira, hogy egyesekben még az a gondolat is felvetődött, hogy itt nemcsak a hozzá nem értés jelenségével állunk szemben, hanem mintha a kormány szándékosan rosszul és rossz időben tenné meg lépéseit. Balul elsült nyilatkozataiktól és a problémák gyökeréig soha nem hatoló látszatintézkedéseiktől visszhangzik a sajtó. Ebben, de csakis ebben, hasonlóan látjuk a dolgokat, jóllehet, ahhoz nagyon bambának kellene lenni, hogy ne vegyük észre, micsoda felháborító szerencsétlenség folyik itt.

De ti, kedves utálkozó és a cinizmus bödönéből az utolsó méregcseppet is kiborító liberálisok, mit tudnátok adni ennek az államnak a vérben forgó elégedetlen tekinteteteken és a mindent megrontó erkölcstelenség soha nem látott istenítésén túl? Mire fel ez a gyűlölettől fortyogó magabiztosságotok? A kezdetektől fogva képmutató Amerikába vetett gyermekded hitetek adja ezt a kénköves hevet cikkeitekhez és szégyenteljes tüntetéseitekhez? Vagy talán a modern Európa definiálatlan jelszavai korbácsolták fel elégedetlen lelketek tengerét? Mindegy is, kedves mindenkinél mindent jobban tudó liberálisok, egy biztos: ha magam döntenék róla, egy fűszál odébb tételével sem bíználak meg benneteket, mivel annyit értetek a valódi államvezetéshez, mint Orbán Viktor az „okos”telefonokhoz.

Ja, vagy azt hittétek, hogy a gyűlölet elég? Meg egy-két „hátrányos helyzetűzés” és „mélyszegényesezés” majd megold mindent? Meg a „párbeszéd”, meg a „buzitolerancia” meg a „mindenki csinálja azt, amit szeret”-szerű hozzáállás? Ti tényleg azt hiszitek, hogy itt egyből kánaán lesz tejjel-mézzel folyóval, rózsaszín palotával és aranyhintóval, ha a Fidesz is megy a levesbe hasonlóan az „arab tavasz” kormányaihoz? Talán nem tudjátok, amit mi már régóta, hogy csak tudatlan eszköz vagytok a külföldi titkosszolgálatok kezében, és úgy táncoltok, ahogy ők fütyülnek, igaz, azt is botladozva és esetlenül?

Kedves, a tévéhíradó előtt nagyokat csapkodó-káromkodó, magas vérnyomástól szenvedő, vagy csak egyszerűen divatból-vagányságból lázadozó liberálisok. Had tegyek egy javaslatot, és fordítsátok zsigerből támadó, és az aljas média által pofonegyszerűen irányított dühötök energiáját országépítő tevékenységekre és gondolatokra. Na de nem úgy, ahogy azt általában szoktátok, külföldi módszereket ellesve, konfliktusokat nagy ívben kerülve, férfiatlanul. Hanem önállóan, az emberi jogok helyett az emberi kötelességekre koncentráltan. A hitványság és a gyávaság helyett az erényekre és a bátorságra építetten.

Mi jól tudjuk, hogy ti liberálisok, utáljátok Magyarországot és a magyarokat, hiszen manapság ez jelenti a „haladó szelleműséget” a világban: utáld sajátjaidat és azokat, akik saját, önálló útjukat képviselik. Miért teszitek, elmondjam ezt is? Vagy talán már sejtitek? Azért utálkoztok és majmoljátok a brüsszeli nagyokosokat vagy a fehérházi cirkuszi mutatványosokat, mert ez még mindig könnyebb, mint felelősséget vállalva tenni az országért. Ti erre alkalmatlanok vagytok: megijeszt benneteket a felelősség terhe, amit magyarként a magyarokért vállalnotok kellene. Ezért ugattok és ezért lihegtek, ha ide esz a fene egy „nagymenőt”, mert a bátorsággal és a férfias kiállással köszönő viszonyban sem vagytok, és a jelek arra mutatnak, hogy ezt a szánalmas viszonyt nem is kívánjátok megváltoztatni.

Drágalátos liberálisaim, tegyétek meg a szívességet, és amíg a gyűlölködésen túl nem tudtok igazi megoldásokkal szolgálni, hallgassatok. Tegyetek le fülsértő, képmutató és naivitástól bűzlő beszédeitekről. Üljetek le egy rövid időre és tegyétek fel a kérdést: kik terjesztik az ellenségességet az országban? És ha majd hosszabb-rövidebb idő után rájöttök, hogy tőletek ered az a sok mocsok, amivel mindenkit vádoltok, szánjatok rá még pár napot és vegyétek sorra, mit tehetnétek szívből és előrevivő módon magyarként a magyarokért!

A fideszes Kocsis Máté által kirobbantott drogteszt mizéria kapcsán több dologra is fel kell hívnunk a figyelmet:

1.) A világban megmutatkozik egy nagyon erős tendencia, ami a drogok, köztük is első lépésben a marijuana elfogadtatására irányul. Baloldali újságírók cikkeinek és „jófejeskedő” amerikai filmek tömkelegének köszönhetően a köztudat számára a „trendiség” és a „haladó szelleműség” fogalmába – amihez sokak annyira tartozni akarnak – ma már bizonyos drogok legalizálása is beletartozik.

2.) Ennek ismeretében nem meglepő, hogy mindazok, akik ilyen-olyan úton a liberális és baloldali táborhoz köthetőek, torkuk szakadtából ugatni kezdtek a diákok vizsgálata ellen.

3.) Megjegyzendő, hogy azok többsége, akik felemelik Kocsis Máté szavai ellen hangjukat, nem az úgynevezett „jogállamiság” miatt aggódnak, hanem vad elitellenességükből kifolyólag, továbbá amiatt, hogy ezen lépésben egy olyan intézkedést vélnek felfedezni, ami ellehetetleníti a nagyvilág kóros folyamataihoz való szolgai igazodásukat.

4.) Illúzió azt gondolni (és itt jön a kormány és az ötletüket támogatók bírálata), hogy drogtesztekkel bármilyen eredményt is elérhetünk a kábítószerhasználat visszaszorítása terén. Semmi értelme milliókat ölni olyasmibe, ami a probléma gyökerét érintetlenül hagyja. Ez tulajdonképpen egy gyáva látszatmegoldás, ami nem terjed ki a bűnözés legkomolyabb formáinak felszámolására.

5.) Drogtesztek helyett (a fizikai üldözés mellett) el kellene némítani azokat a hangokat, amelyek felelőtlenül és kellő körültekintés nélkül népszerűsítik a drogokat (filmek, videoklipek, cikkek, fórumok, szórakozóhelyek). Hiába ugyanis a harc a terjesztés ellen, ha az emberek média által átmosott agya egyre jobban igeneli a tudatmódosító szerek használatát.

6.) Drogok és drogtesztek helyett valódi értékeket és célokat kell adni az embereknek, amik elvezetik figyelmüket az önpusztító-hedonista vágyaik kiélésétől. Ha az emberek életének nincs jól körülhatárolt célja és értelme, nem meglepő, ha olyan, első ránézésre könnyűnek és élvezettel telinek tűnő megoldásokhoz nyúlnak, amik aztán a teljes leépülésbe vezetik őket.