A Severence (Különválás) egy egyedi ötlettel előhozakodó, rejtélyekkel nem fukarkodó történet, amely görbe tükröt tart a nagyvállalati világ sötét valóságának. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Terítéken a Severance, az Apple Tv új kilencrészes sorozata. A következő az alaptörténet. Egy nagyvállalat megalkot egy olyan chipet, amivel el lehet érni, hogy különválasszák az emberek tudatát. Egy hétköznapi énje és egy dolgozó énje lesz a szereplőknek, ahol az egyik én nem tud a másikról. A hétköznapi életet élő én nem tudja, mi folyik bent a munkahelyén, átélése olyan, mintha soha egy percet nem kellene munkával foglalkoznia. Elmegy dolgozni, de a következő pillanatban azon kapja magát, hogy száll ki a liftből és indul hazafelé. Első pillantásra egész szimpatikusnak tűnhet ez a megoldás. A sokunk által oly jól ismert megpróbáló vagy borzasztóan unalmas munkaidőt egy szemvillantás alatt átpörgetni igencsak kecsegtető lehetőség. Csakhogy ez nem a teljes kép. A dolgozó én számára ugyanis ezzel szemben csak a munkahelyi valóság létezik. Nem tölt el egy árva percet sem a lehangoló irodán és a meglehetősen értelmetlennek tűnő feladatvégzésen kívül. Amint elhagyja az épületet a nap végén, máris azzal kell szembesülnie, hogy reggel nyolc óra van, és kezdődik minden elölről. Ráadásul a munkahelyi én – aki valahol a hétköznapi én tudatalattijában rejtőzik – nemcsak azt nem tudja, mi történik a kinti énjével, hanem múltbeli életének minden emlékétől is megfosztják. Teljesen tiszta lappal indul, nem tudja, kicsoda, honnan jött, van-e családja, milyen a világ odakint, ami a munkáltató szempontjából eléggé hasznos, hiszen a dolgozók befolyásolása így – legalábbis elvileg – sokkal zökkenőmentesebb.

A sorozat elején úgy tűnik, hogy erre a szétválasztásra azért van szükség, mert nagyon titkos feladatokat kell elvégezniük a munkahelyen, amik nem tudódhatnak ki semmilyen formában. Szépen lassan azonban kiderül, hogy mintha sokkal inkább valamiféle bizarr kísérlet részesei lennének a szereplők. Tűrőképességüket, engedelmességüket vizsgálják, és azt, hogy mennyire járt teljes sikerrel a két én egymástól való hermetikus elzárása. Értelmetlen számsorokat kell különféle mappába rendezniük, nevetséges ujjrögzítőket, háromdimenziós önarcképet, gagyi karikatúrákat kapnak, ha jól teljesítenek. Viszont mentálisan megkínozzák őket, ha önálló gondolataik támadnak vagy ha megkérdőjelezik tetteik értelmét és fontosságát. Ez valójában egy kísérleti laboratórium, egy börtön, amiből látszólag nincs menekvés. Erre utalnak már a hosszú, fehér, kanyargós irodai folyosók is, amik mintha kísérleti egerek embernagyságú labirintusát alkotnák.

A sorozat egyik érdeme a történet titokzatossága. A készítők jó arányban adagolják a rejtélyeket és a rá adott megoldásokat. A sorozat nem siet túlságosan a dolgok kibontásával, megmagyarázásával, de nem is húzza a végtelenségig a néző kíváncsiságát. Nincs sok karakterünk, az események és a helyszínek se túl változatosak, az alapötlet mégis kellő mennyiségű bonyodalmat és kérdőjelet tud előidézni. A színektől kezdve, a szimbólumokon keresztül a különféle feliratokon és háttérben megjelenő tárgyakon át az összes képkockának és mozzanatnak jelentősége van. Aki szereti a Losthoz hasonló, apró kirakósokból felépített történeteket, az vélhetően a Severance láttán is elégedetten fog csettinteni.

A másik érdeme a kisfilmeknek, hogy görbe tükröt tartanak a modern vállalati világnak. Apropó vállalati világ, épp nem rég jelent meg magyarul egy érdekes könyv, amiben az üzleti élet és a nagyvállalatok működésének tradicionális kritikájával találkozhatunk. Akinek a töke tele van a munka mai világával, az sok hasznos magyarázatot kaphat a könyvből ennek hátterével kapcsolatban. A sorozatban azonban az alkalmazottak rabszolgatartásával még a mainál is elborultabb formában találkozhatunk. Ebben a világban tényleg bármit megtehet a munkáltató, hiszen a hétköznapi személy semmire nem emlékszik azokból a szörnyűségekből vagy idiótaságokból, amiken a nap során keresztülment. A vezetés a legdedósabb dolgokkal motiválhatja a dolgozót, amit az a mindennapok során teljesen nevetségesnek tartana, és szó szerint bármilyen agyament és lelketlen dologra rákényszerítheti – megteheti, mert nincs semmilyen következménye. A legideálisabb megoldás ez azoknak, akik nem képesek többé az emberre emberként, csupán kizsigerelhető biorobotként tekinteni.

Ráadásul mindezt még átszövi egy rettenetesen baljós állvallásos szál is. Az alkalmazottak a cég alapítójára egyfajta messiásként tekintenek, olyannyira, hogy akad, aki még oltárt is emel neki. Mivel semmilyen könyvvel nem találkoznak, a munkahelyi szabályzatot szentírásként kezelik, legfontosabb részeit bibliai bölcsességként idézik egymásnak. Az alapító életéről vagy a cég múltjáról itt-ott megjelenő festmények alapján pedig saját mitológiát gyártanak maguknak. Egy szó, mint száz, valami hasonló fanatizmust és illúziókergetést látunk, mint ami a mai üzleti világban is működik, csak itt a végletekig fokozva. A chipet az egész világ számára szabadalmaztatni akaró cégvezetők is erősen emlékeztetnek a való élet bizonyos alakjaira, nevezetesen a Rotschild- és Rockefeller-féle befolyásos családokra, akik több évszázada igyekeznek beteges terveiket nem csupán a saját cégeikben, de az egész világon is érvényre juttatni.

Minden jel szerint a különválasztás gondolata sem teljesen légbőlkapott. És ezt nemcsak a skizofréniához hasonlatos mentális betegségek léte támasztja alá, hanem azok a félhivatalos, sokszor kínzásokkal együtt járó eljárások is, amiket „mind controlnak” vagy elmeprogramozásnak hívnak. Ebbe viszont most nem akarok részletesebben belemenni, az új Mátrixról szóló kritikában már érintettem a témát.

Szóval igényes sorozat, sok rejtéllyel, ütős csavarokkal, jó színészekkel, ügyesen megírt dramaturgiával, és nem utolsó sorban a mi valóságunkkal kapcsolatos beszédes áthallásokkal. Ben Stiller rendezte egyébként, úgy tűnik, a sok kreténség mellett ilyet is tud. Kíváncsian várjuk a második évadot.