Tudjuk-e, miért csinál a hír24-es Nagy József interjút Vona Gáborral, Orosz Mihály Zoltánnal és más nemzeti közszereplőkkel? Tudjuk-e, miért járja még a vidéket is, ha kell, és miért kutatja kiéhezett hiénaként, kendőzetlenül destruktív szándékkal azokat a pontokat, amelyek még sérülékenyek a nemzeti alakulatok testén, vagy amelyek ugyan nem sérülékenyek, de nem egyeznek az euroatlanti nagyhatalmak „demokratikus” diktátumaival?

Elsőre azt hihetnénk, Nagy (Okostojás) József a liberalizmus „csodálatos” eszméinek megvédelmezéséért száll szembe a „csúnya”, „kirekesztő” jobboldaliakkal. A felületes szemlélő könnyen azt hiheti, hogy interjúit, cikkeit, tévés szerepléseit az emberek helyes és jó szándékú tájékoztatása motiválja. Ezt a jóhiszemű illúziót megfelelő körültekintés után elvethetjük vele kapcsolatban, már csak azért is, mert a liberalizmus hazugságon és romboláson alapul, ezért képviselőjének vagy teljesen naivnak, vagy rossz szándékúnak kell lennie. Arról nem is beszélve, hogy fellengzős stílusa és gyerekesen provokatív kérdései sem éppen makulátlan szándékait erősítik.

Másodszorra azt gondolhatnánk, hogy Nagy (Okostojás) József megbízott, akit külföldiek vagy titkos csoportok béreltek fel annak érdekében, hogy aljas húzásaival bomlassza a jobboldal törekvéseit. Ez nem volna meglepő, tekintve hogy tömegesen ismerünk ilyen eseteket (elég csak arra a német újságíróra gondolni, aki nemrégiben kitálalt arról, hogyan működik náluk a publikálás). Ugyanakkor e második megközelítés a firkász motivációit nem teljesen fedi le, hiszen itt még mindig szerepet játszhatnak az elvek és a többnyire hamis meggyőződések.

Harmadik nekifutásra fel kell vetnünk, hogy Nagy (Okostojás) Józsefet elvakította a hírnévre való törekvés, aki nevet a jobboldaliság elleni hitvány harccal akar magának szerezni (bőven ismerünk ilyeneket, például a mondatait „bazdmeg” nélkül elmondani képtelen Farkas Attila Mártont, a higított-butított ezotéria fafejű fenegyerekét). Ez azt jelenti, hogy még csak nem is elvi problémája van az általa egyébként teljesen tévesen felfogott jobboldallal. Ehelyett arról van szó, hogy a jobboldal körmönfont támadásában lát egzisztenciális felkapaszkodási lehetőséget, amivel szánalmas kis karrierjét virágoztathatja.

Összességében tehát egy olyan elvtelen emberről beszélünk, aki a politikai ellentéteket meglovagolva kovácsol tőkét magának. Ezért akart korábban bejutni Vona Gáborhoz, aki egyre népszerűbb Magyarországon, és Orosz Mihály Zoltánhoz, aki pedig komoly eredményei miatt kap egyre nagyobb figyelmet. Tulajdonképpen szüksége van rájuk és a jobboldalra. Tudja jól, hogy népszerűségüknek köszönhetően nyilván az is neves lesz, aki interjút készít velük. Nagy (Okostojás) József egy szenzációt hajhászó, kizárólag romboló szándékú, törtető firkász, akit semmilyen elv vagy eszme nem érdekel: saját pecsenyéjét sütögeti!

Az érpataki felsüléséről, ami után sajtó-helyreigazításnak kellett eleget tennie (nem igazán volt ínyére, pedig rágalmazott szemérmetlenül), külön szösszenet készült, ami itt olvasható. Zárásképp innen idézünk:

„Ez az ember úgy rohant ki a polgármesteri hivatalból, ahogy ördög fut a szenteltvíz elől. Nagy József, ez az állítólagos „értékközvetítő”. Végre találkozott valami igazi értékkel, és menten elszaladt. Jegyezzük ezeket a nagy szószólókat! Meg fogjuk látni, hogy a nagy szavak és az arrogancia mögött csak egy erőtlen, tesze-tosza, ideológiátlan senki áll. Olyan médiaszuggesztió által elvarázsolt, lakájként szolgáló öntudatlan kollaboráns, akinek nemzetpusztító tevékenységére haladéktalanul rá kell mutatni. Mert ha minden így marad, még a jelenleginél is nagyobb romlásba taszítják Magyarországot.”

Van valami furcsa visszhangja manapság annak, ha valakit hivatalosan elismernek. Elvégre mégis csak egy velejéig modern világ részesei vagyunk, a maga durva kettős mércéivel és álértékeivel. Ám az ember azt gondolná, hogy díjat vagy jól fizető főállást olyanoknak adnak, akik alattomosságuk ellenére az értelem és a józanság valamilyen fokát megütik. Azt kell látnunk, hogy ez koránt sincs így. Egyre több jelét tapasztalhatjuk annak, hogy a múlt kőliberális „kultúrharcosainak” néminemű emberszerűségét felváltja a fél agyukat elszívó, gyökértelen hülyegyerekek, vagy a születésüktől fogva szó szerint debilként ténykedő alakok emberalattisága. Nem is gondolnánk, hogy az interneten terjengő, tucatszámra megosztott vélemények, „tudósítások” és „kritikák” milyen véglények agyából pattannak ki. Így jutunk el oda, hogy a világról és országunkról alkotott képünket pár felsztárolt kretén alakítja, akiknek sokszor úgy vesszük át a gondolatait, hogy meg se nézzük, ki az, aki kiokádta magából a hazugságoktól hemzsegő színvonaltalan firkálmányt.

A gépnarancsos Szele Tamás állatorvosi lova ennek a folyamatnak. A nemzeti elkötelezettségből gúnyt űző hivatásos szóhányó valószínűleg a cipőjét nem tudja bekötni egyedül, ám valamilyen csoda folytán írni megtanult, és azóta ontja magából beteges agymenéseit. A szélütött autista minden kétséget kizáróan klinikai eset, ami cseppet sem akadályozza meg abban, hogy direktívákat osztogasson, és „ejnye-bejnye” stílusban demokráciára oktasson. A figura különben egy senki, aki, mivel jól letapogatta, hogy miről polkorrekt a mai világban beszélni, néha buksi simogatást és finom kekszet kap országunkban garázdálkodó gazdáitól.

A zavarodott bértollnokot legutóbb kamudíjjal is kitüntették, amit kényszeres grimaszokkal fogadott. A lemaradott óvodás esetlenségével előadó gyogyós beszédéért nem vállalunk felelősséget!

Szele hevenyészett soraiban a nemzeti pártként aposztrofált Jobbik és annak szellemi hátterét illetve szövetségeseinek befolyását, irányultságát firtatja, és vél felfedezni ellentmondásokat. Szerintünk inkább az az ellentmondás, amikor állítólagos „jótevők” és az ország ügyeiért „harcolók” hibbantak homokozójává alakítják az internetes felületeket, hogy azok monomán őrületükben visszaböfögjék a kötelező lejárató sorokat.

Szélütött Tamás, a demokrácia eme ékes példánya hűen leképezi a magyarországi újságírás színvonalát. Nem kell bántani a fogyatékosokat, no de azért mégiscsak szegénységi bizonyítványt állít ki magáról az, aki egy szót is elhisz egy ilyen sült bolondnak. Jelezzük, százával vannak ilyenek, akik írásait rengetegen készpénznek veszik, és hivatalos információnak tartanak. Őket használja fel a háttérhatalom saját ügyei érdekében. Ezek a figurák ugyanis nem képesek olyan színvonalú gondolkozásra, amivel rálátásuk nyílna a mélyebb összefüggésekre. Ott van mindjárt Szőllősi Gábor, az Érpatakra kirendelt szerződéses rágalomgyáros. Ő, mivel „valakik” érdeke így kívánta, anyuci szoknyája alatt bujkáló tökkelütött fiúból hirtelen „hiteles” médiaszereplővé vált, hogy országos szinten hazudhasson egy kiváló polgármesterről. Ezért szintén „kitüntették”.

Jobban tenné Szele, ha gyorsan elszelelne a többi kártevővel együtt, ugyanis kezd terhessé válni a tény, hogy méregnyelvű hitvány csatlósok, akik saját szétdúlt, démonok cincálta lelki világukat sem képesek rendbe tenni, akarják megmondani, hogy mi helyes és mi nem.

Az újságírói alattomosság és az emberi gyarlóság illetve elborultság közötti összefüggések vizsgálatát a továbbiakban is folytatni kívánjuk!

Könnyek hullnak a szememből a Magyar Nemzethez frissen igazolt Puzsér Róbert bejelentkező sorai láttán. Beszámolni is nehezen tudok róla, meghatottságtól remegő ujjaim még néha billentyűt tévesztenek. Soha nem láttam a görcsös cinizmus és a kenetteljes ájtatoskodás ilyen egyedülálló párosítását. A „hülye vagy, de azért szeretünk” szlogennel fémjelezhető stílusának és a műveltség némi jelét mutató személyiségének köszönhetően ügyesen felkapaszkodó Puzsért mindezidáig nem akartam bántani, hiszen elég féreg akad így is a közéletben, akik megérdemelnének egy-két jól irányzott verbális arcon rúgást. Csakhogy a liberálisok trójai falovaként tevékenykedő Puzsér már sokadjára olyan kérdésekbe üti bele az orrát, amikhez egyáltalán nem ért. Ráadásul ezt az általa kitalált „szélsőközép” kínosan és gyanúsan pártatlan álláspontjából teszi.

Puzsér félti Európát és a kereszténységet. Azt az Európát, ami a francia forradalom óta saját ürülékében fetreng és vergődik, és azt a kereszténységet, amely a második vatikáni zsinat óta saját tanításait tagadja meg. Mitől félti ezt az agyonmodernizált, agyonindividualizált erkölcsi romhalmazt, amit Európának nevezünk? Ezt az értékeket és a szentséget már hírből sem ismerő „szarkupacot”? Az iszlámtól. Igen, jól hallottuk. Nem a hagyományellenesség mindenfelől mindenfelé terjeszkedő ügyvivőitől, nem a vallások – a világ minden táján, így nem csak az iszlámban fellelhető – félreértőitől és félremagyarázóitól, nem a tévutat követő szekták kóros terjeszkedésétől (pl. Hit Gyülekezete) és nem a liberális hegemónia fizikai kínzásoknál is durvább agymosodájától, hanem az iszlámtól.

Puzsér jobbra és balra is irányzott, legtöbbször az erőltetett önigazolás jellegzetességeit magán hordozó pofonosztásának hevében végül mégis csak beigazolja, hogy jobban érzi magát a baloldal langymelegében, semmint hogy szembenézzen a valódi, jóllehet „eredetiségét” kissé háttérbe szorító problémával. A hangzatos „szélsőközép” diadalszékéből kinyilatkoztató Puzsér, ha már méltónak tartotta magát, hogy hozzászóljon a témához, vehette volna a fáradtságot, és utánanézhetett volna a legújabb Magyar Hüperiónban az „iszlámprobléma” alapvető szempontjainak. Nem árulunk el zsákbamacskát azzal, ha elmondjuk, bemutatkozó szösszenetével még a felszínét sem kapargatja annak a kérdésnek, amit mások már jóval körültekintőbben és jóval korábban tárgyaltak nála. Talán pont ő az, akinek az ajtaján nem „kopogtatott” még az a bizonyos „valóság”?

Persze mit is várhatunk attól, aki most ébredt rá, hogy az Echo TV-n és az ATV-n túl is van valóság? Csak a hülye nem veszi észre, hogy a modernitás, a kereszténység, az iszlám és a hagyományok vonatkozásában már régóta létezik egy olyan értelmezési horizont, amely messze felülmúlja a Puzsér által képviselt, aktualitásokon való hüledezést és a nyugati deviációk felé mutatott, megalázó kompromisszumokba való kapaszkodást. Van valami kétségbeejtően baljós abban, amikor Puzsér egyenesen odáig merészkedik, hogy homoszexuálisokat és feminista nőket védelmez a „kegyetlen iszlámmal” szemben, avagy nem veszi észre, hogy éppen ezzel a kijelentésével rúg egy óriásit abba a világba, amit álszent módon védelmezni próbál.

Az iszlámról tehát van nyilvános beszéd Magyarországon, még ha nem is hajlandóak némelyek felfigyelni rá. Ám amit még fontosabb leszögezni, hogy jelenleg Európában első-, másod- és harmadsorban nem az iszlám megjelenése a fő probléma, hanem az, hogy a deviáns modernitásnak köszönhetően a Nyugat elvesztette azt a vallási bázist, ami védelmet nyújthatna számára a vélt vagy valós fenyegetésekkel szemben. További gond a bevándorláskérdés, az alacsony kasztú és értelmű arabság beáramlása, a fajkeveredés problémája, ami szintén vallástól függetlenül kezelendő szimptóma. Enélkül helyes ítéletet nem hozhatunk a világról. Mert álkeresztény alapon lehet itt papolni Európa megvédelmezéséről, meg az eredeti elvek szerint követett iszlámot is lehet démonizálni (érdekes, hogy az arabok lecsúszott képviselőit sosem éri ilyen vád, csak a vallást), csak aztán ne csodálkozzunk, ha még nagyobb szart kavarunk, mint amekkorából menteni próbáltuk az egyszeri embert. Értem én Puzsér példamutató igazságérzetét, csak nem sokat ér a dolog, ha közben hiányzik az igazság értése. Egyébként is, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a technokrata társadalom dilettánsai közt vígan elszörföző médiaguruként immár jól kitaposott egzisztenciájának féltéséből szólt hozzánk, és nem azért, hogy bármin is érdemben javítson.

Puzsér végül – aki nem mellesleg a divatbuddhista szarkeverő, Farkas Attila Márton puszipajtása –, érvei fogytán, Jézus Krisztus nevével hozakodik elő. Bár ne tenné. A nyílt őszinteség hiánya sehol sem olyan ordító a cikkben, mint éppen itt, az elvileg legfontosabb ponton. Jó lenne, ha Krisztus neve nem csak halomra gyilkolt emberek sajnálatos hírére vagy bevándorlási statisztikák láttán derengene fel néhányakban. Ha Krisztus nem csak retorikai eszköztáruk egyik szépen csillogó eleme lenne. Ha már kereszténység, a szentimentális hatásvadászat izzasztó melegében Puzsér talán elfelejtette, ha tudott róla egyáltalán, hogy az Evangéliumban ilyeneket is mondanak, már ami az iszlámhoz való viszonyulást illeti:

„Mester, látánk valakit, a ki a te neveddel ördögöket űz, a ki nem követ minket; és eltiltók őt, mivelhogy nem követ minket. Jézus pedig monda: Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, a ki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Mk 9,38–39)

Nem az iszlám veszélyes, hanem a milliónyi arculatban megmutatkozó emberi gyarlóság. Az egyértelmű tény, hogy Európát nem akarjuk és nem is akarhatjuk iszlamizálni, a valódi iszlám felé mutatott tiszteletünkön nem változtathat. Az esetlen puzséri színjáték helyett inkább ezekkel a megfontolandó gondolatokkal búcsúznék az olvasótól.

• Ablonczy Bálint a semmi nem sok, annyit nem ért abból, amit önjelölt szakértőként kritizálni próbál.

• Maga árulja el diszlexiás problémáit. Emberünk nem tud olvasni. A „holt betűt” talán ismeri, de a „szellemet, ami megelevenít”, semmiképpen.

• A korlátolt hülyeség ott zakatol fel leginkább, amikor a Pannon Front, a Sacrum Imperium és az Északi Korona folyóiratokat „olvashatatlannak” minősíti. Ez magáért beszél. A piacról megélni képtelen Heti Válasz cikkében ugyanis „Északi Fénynek” titulálta a lapot, ami valójában Északi Korona.

• Feltehetjük a kérdést, miért érdekli Ablonczyt, a teljességgel elvtelen firkászt, hogy milyen eszmék és személyek határozzák meg a Jobbikot? Miért tartja veszélyesnek Baranyi Tibor Imre valamint a tradicionális „eszmetörténeti irányzat” befolyását, ha közben „jelentéktelennek”, dilettáns „okkultizmusba hajlónak”, sőt – a hülyeség csimborasszójaként – „nemzetellenesnek” állítja be azt? Vajon nem azért teszi ezt, mert nagyon is tart attól, hogy közreműködésével sokkal felkészültebb és erősebb alakulatokká válhatnak a jobboldali szerveződések?

Újabban az ál- és ellenjobboldali (mainstream politikai szóhasználattal: atlantista és/vagy neokonzervatív) média előszeretettel fogalmazza meg hangzatos siralmait és panaszait a népszerűsödő Jobbik szerintük valamiért nem jó irányba tartó sorsa miatt. Ezúttal a „mindenható” piacról megélni képtelen Heti Válasz hasábjain gondolták úgy, hogy ők majd jobban tudják, mire van szüksége a magyaroknak és a jobboldalnak.

A hazugságkórban szenvedő Ablonczy Bálint, a nemzeti radikalizmus folyamatos és sanda szemmel tartására szakosodott hivatásos „aggódó”, ezúttal a Jobbik úgynevezett „holdudvarát” vette górcső alá. A sok hülyeség, amit összehordott, szerény képességeivel terhelve, még arra is alkalmatlan, hogy előzetes és kizárólagos szándékának megfelelően, lejárassa azt. Ablonczy álintellektuális kötekedése a már többször feltárt aljas hozzáállást és módszert követi. A pitiáner „elemzés” célja, hogy Vona Gábor tanácsadóján keresztül viszályt szítson az egyre erősödő Jobbikon belül. Az unalmasságát csak szánalmasságában felülmúló, alaptalan megbélyegzősdi szebb időkben állásvesztéssel vagy párbajkihívással járt, cikkünkben Ablonczynak be kell érnie soha nem létező méltóságának elvesztésével.

Kezdjük az elején! A hazudozó Ablonczy egy képzettársítással indít. Kovács Bélát a liberális média kitartó démonizálásának köszönhetően negatív alakként könyvelte el a közvélemény. Baranyi Tibor Imrét, Vona Gábor ideológiai tanácsadóját pedig annak ellenére is képes összehasonlítani vele, hogy sem betöltött funkciójában, sem tevékenységében, sem egyáltalán semmiben nem fedi egymást a két személy. Az összehasonlítás a téma szempontjából egyébként is érdektelen, a megtévesztés és összemosás kisstílű szándéka így az első betűtől nyilvánvaló.

Ablonczy Bálint képmutató alakítása az EMIH-en (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség)

De menjünk tovább. A korábban a kommusita tömegyilkos Biszku Bélát mentegető Ablonczy Bálint képtelen arra, hogy egy személyt tisztán önmagában vizsgáljon. Az egész lap nevetséges koncepciójának megfelelve ezért rögtön hozza a másik erőltetett hasonlatot, a pár oldallal korábban harmat gyenge interjút adó Tellér Gyulát. Tellér Orbán tanácsadója, merőben egysíkú, materialista gondolkozó. Kispolgári szemléletéből hiányzik minden olyan elem, ami a társadalom problémáira a legalacsonyabb gazdasági szempontokon túlmutató megoldásokat kínálna. Vak bizalma a „polgári” szintű, kizárólag anyagi értelemben vett társadalmi javulásban, általános szűklátókörűségéről és alkalmatlanságáról tanúskodik. Ennek ellenére az egész lap koncepciója arra fut ki, hogy Tellért állítsák be pozitív színben, szemben a rágalmazott Baranyival. Tellér állítólagos tekintélyéről sokat elárul a tény, hogy presztízsének növelésére még egy másik tanácsadó aljas lejáratási szándéka sem volt elég.

Amit Baranyi Tibor Imre jelent a nemzeti oldalnak, teljesen más alapokon és színvonalon áll. Hozzátehetjük, hiszen ez sem utolsó szempont, hogy nemcsak gondolataiban, de kiállásában és megjelenésében is messze felülmúlja a zavaros szociológiai eszmékbe kapaszkodó Tellér alakját. Bármennyire is képtelenek ezt megérteni az Ablonczy-féle bértollnokok és hiszékeny követőik, Baranyi Tibor Imre politikai szemlélete tradicionális és vallásbölcseleti igazságok képviseletén alapul. Mindez azt jelenti, hogy szempontjait a többszörösen csődöt mondó modern gazdasági elméletek helyett a hagyományos szellemi és bölcseleti értékrendből meríti. Állásfoglalása szerint az örökérvényű szellemi értékek következetes képviselete alapvető követelménye a tartós társadalmi javulásnak. Ha nem tudnánk, mire fut ki Ablonczy szájtépése, nehezen értenénk, mi köze Tellér lagymatag kispolgárának Baranyi Tibor Imre szellemi értékeket képviselő, harcias és megalkuvást nem tűrő politikusához. Ez az érdek nélküli, tiszta és őszinte kiállás, ami ráadásul jó ideje példa nélküli a hazai politikában, köszönő viszonyban sincs Ablonzy „árnyékemberével” és „szürke eminenciásával”, amivel kizárólag saját torz és „árnyékos” lelkivilágát sikerült mintáznia.

Ablonczy Bálint a semmi nem sok, annyit nem ért abból, amit önjelölt szakértőként kritizálni próbál. Maga árulja el diszlexiás problémáit. Emberünk nem tud olvasni. A „holt betűt” talán ismeri, de a „szellemet, ami megelevenít”, semmiképpen. A korlátolt hülyeség ott zakatol fel leginkább, amikor a Pannon Front, a Sacrum Imperium és az Északi Korona folyóiratokat en bloc „olvashatatlannak” minősíti. Ez magáért beszél. Ez a magát értelmiséginek tekintő ember (hetilapokat köztudomásúlag amúgy sem proletárok írnak) „olvashatatlansággal” próbálja hitelteleníteni azt a három, már-már történelminek nevezhető folyóiratot, amelyek – csak úgy mellesleg – ezrek gondolkodását alakították a kilencvenes évektől máig, és előfizetőik és olvasóik áldozatkészsége tartotta őket a „szentséges piacon”. Az pedig csak hab a tortán, hogy Ablonczy még arra sem volt képes, hogy tárgyszerűen nevén nevezze, amit dilettánsként bírál. A piacról megélni képtelen Heti Válasz cikkében ugyanis Északi Fénynek titulálta a lapot, ami valójában Északi Korona. Az Északi Fény – az Ablonczyval ellentétben valódi zsurnaliszta – Herczeg Ferenc korszakos regénye a Tanácsköztársaság idejéből.

Apropó: a Heti Válasz és a piac. Az immár Simicska-zsoldban álló díszes orgánum előfizető és kioszkokban vásárló vásárlóinak száma nagyítóval számlálható. A lap mégis megél a maga bájgúnár Bórókaijával, akinek persze máshonnan is jól jövedelmez az agymosodázás. Az elmúlt években állami hirdetési milliárdok tartották életben a neokon zászlóshajót és csak mellékesen jegyezzük meg: valamennyi magyarországi önkormányzatnak kötelezően elő kell fizetnie rá.

A spirtualitás világában vakparasztként bóklászó Ablonczy a boszorkányokkal szimpatizáló hitgyülis Németh Ványi Klárához hasonlóan „okkultizmussal” vádolja azt a „szellemtörténeti irányzatot”, amihez Baranyit köti. Ezzel egyúttal René Guénont és Julius Evolát is „okkultizálja”, akiktől olyan távol állt az okkultizmus, mint – pestiesen szólva – taknyos zsidó az Úristentől. Guénont azzal a Jacques Maritainnal szerette volna diszkreditálni, aki egy időben Guénon egyik legnagyobb támogatója volt. Aztán, amikor szélső baloldali modernista nézeteket kezdett Maritain felvenni egy bigott vallásosság formai kereti között, a következetes Guénon eltávolodott tőle (noha bizonyos baráti jelleg végig megmaradt közöttük, szemben azzal ahogy azt Ablonczy sugallta). Megszokhattuk már, hogy a definiálatlan okkultizmussal mindig az vagdalózik, aki egyrészt semmit nem tud vagy nem hajlandó megérteni komoly szerzők gondolataiból. Másrészt pedig aki maga furcsa kötődéseket és „elhajlásokat” mutat a tradicionális szerzők által egyébként agyonkritizált okkultizmus felé (maga Guénon könyvek és cikkek sokaságában bírálja az okkultizmust mint a neospiritualizmus egyik ágát). A Heti Válasz azonban egészen a vajákolásig jut a lejáratásban. Egész oldalas fényképet közöl Vona Gáborról és a Baranyi Tibor Imréről meghamisítva. Az utóbbi felett elhelyezkedő, eredetileg egy lámpa fényéből adódó fényes csillagot a szerkesztők aprólékos munkával kijelölték, színét az ellenkezőjébe átfordították, majd elsötétítették. Elsötétítés és ellentétbe fordítás: szimbolikus művelet ez olyanoktól, akik „okkultizmusba hajlással” bélyegezgetnek általunk nem értett embereket. A fekete mágia követői hasonló metódus szerint átkozódnak. A dolog pikantériája, hogy a Köves Slomóval előszeretettel és önfeledten kvaterkázó Ablonczy a zsidóság és az okkultizmus szoros összefonódásával kapcsolatos hírekre valamiért nem vetette ugyanígy rá magát. Pedig ha van, ami gyanúra ad okot, akkor az éppen ez (csak egy példa a sok közül: A Hit Gyülekezete mint vallási és nemzetbiztonsági kockázat).

Van, ami Ablonczyt a magyarság sorsánál is jobban érdekli…

Feltehetjük a kérdést, mit érdekli Ablonczyt, a teljességgel elvtelen firkászt, hogy milyen eszmék és személyek határozzák meg a Jobbikot? Miért tartja veszélyesnek Baranyi Tibor Imre valamint a tradicionális „eszmetörténeti irányzat” befolyását, ha közben „jelentéktelennek”, dilettáns „okkultizmusba hajlónak”, sőt – a hülyeség csimborasszójaként – „nemzetellenesnek” állítja be azt? Vajon nem azért teszi ezt, mert nagyon is tart attól, hogy közreműködésükkel sokkal felkészültebb és erősebb alakulatokká válhatnak a jobboldali szerveződések? Ablonczy Bálint a nemzeti oldal felé mutatott álszent aggódásában persze még említeni is elfelejti, hogy Baranyi Tibor Imre nevéhez többek között egy olyan rendkívül lényeges mű fűződik, mint a „Hagyomány és magyarság”, ami kifejezetten a magyarsággal és annak hagyományos értékekhez fűződő viszonyával foglalkozik. Ugyanígy megfeledkezik Horváth Róbert páratlan jelentőségű politikai tanulmányairól, amelyek néhány sorából is többet nyerhet a magyarság, mint a legtöbb szakavatott balliberális politológus végeláthatatlan agymenéséből összesen. Az Ablonczy által – egyébként tévesen – említett lapok, a Pannon Front, a Sacrum Imperium és az Északi Korona szintén a magyar politikai ideológia és gyakorlat felvirágoztatását szolgálta. Az Atilla Király Akadémiát érintő nevetséges hazugságok cáfolatát az olvasó külön tanulmányban találhatja meg.

Végül a beteges képzelgéseit papírlapra hányó Ablonczy cikkében még keresztényellenességet és iszlámimádatot vizionál. Mindezt nyakon önti egy kis Szálasi tisztelettel, és biztos ami biztos alapon, hozzászór egy csipetnyi „elitizmust” és némi „primitív antiszemitizmust”. Ne ragadjunk le annál, hogy ezek már önmagukban egymást kizáró fogalmak. Mindez a szerző lényegi vakságáról, és a nyugati liberalizmus által megkövetelt diktatórius ideológia stréber betartásáról tanúskodik. Továbbá a babiloni talmud azon parancsának megszegéséről, miszerint a diaszpórában élő zsidóság, „ne lázadjon fel a világ népei ellen”. Sajnos Ablonczy jobban tudja, mi jó a magyaroknak, mint ők maguk, ezért aztán gyűlöli is őket bősz „szélsőjobboldalizás”, „nácifasiztászás” és egyéb debilekbe vert rögeszmés cimkék révén. Ám természetesen most sem jutottunk közelebb a hátborzongatóan rémes és zsigerileg utálandó jelszavak és bélyegek értelméhez. A mások identitásának és a másság elfogadásáról papoló Ablonczy olybá tűnik, elvét saját magára nem tartja érvényesnek, tettével ugyanis csak fokozta a viszályt és a félreértést, amivel – hisz-e benne vagy sem – halála órájában Isten előtt még mindenképpen számolnia kell. Nem Baranyi az „árnyékember”, hanem Ablonczy, s ez az árnyék a fejében, az agya helyén van. Iskolai nyelven szólva: Ablonczy fiam te nem készültél. Leülhetsz. Egyes.

Útjának indítjuk „akasztják a hóhért” című rovatunkat, mely a modern zsurnalizmus elvtelen szószólóit igyekszik lencsevégre kapni, és alaposan kielemezni. Feltáró cikkeinkben látható lesz, miként válnak hitvány férgekké a magukat veszélyes ragadozókként álcázó bértollnokok. Eljött az idő, hogy lerántsuk a szemfényvesztő leplet a hazugságterjesztés kisstílű bajnokairól, akik liberális erkölcscsőszként a feddhetetlen szűz álarcában okádják magukból a rosszindulatúság mérgét. Ideje, hogy az aljasság és az ostobaság förtelmes nászának torzszülöttei tetteikhez illő bánásmódban részesüljenek, amihez portálunk minden lehetőséget és segítséget megragad. A hazugság poshadt állóvizében kényelmesen tespedő újságírók és médiapatkányok hegemóniája ezennel véget ér. Akasztják a hóhért!

Címünk legalább annyira primitív, mint Németh Ványi Klára cikkének címe, amely stupiditásában csak a teljes cikk ostobaságához mérhető. Ezt a hülye nyelvi poént játszotta már korábban az érvek harcában többször megalázóan alulmaradó neoliberális álértelmiségi, Farkas Attila Márton is, amely buta infantilitásának szintje kisegítő óvodai. Németh Ványi (vagy inkább Vinnyogi?) a hozzá nem értés lila ködös zavarában összetákolt cikkében a liberális nyafogás iskolapéldáját mutatja. Az ellentmondásoktól és rosszindulatú csúsztatásoktól hemzsegő írás a szokásos sémát követi: végy három-négy hangzatos és kellően negatív töltetű jelszót, támaszd alá azok hamis „tényét” innen-onnan összeollózott forrásokkal, majd kösd össze azokkal a személyekkel, akiket szándékodban áll lejáratni. A recept általában beválik, mert az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a szerzőt a jó szándék vezérli, cikkét pedig alapos kutatás előzi meg. Németh Ványi mindkettőből elégtelenre vizsgázott.

Eszmétlen eszméinek gazdáit boszorkányos szorgalommal kiszolgáló Németh Ványi feladata a neves ideológus, Julius Evola nevetséges színben való feltüntetése volt abból az okból kifolyólag, hogy ezáltal a vele szimpatizáló Vona Gábor lejáratásában járhasson közre. Vona Gábor személye a hagyományos és nemzeti eszmék képviselete, valamint fokozódó népszerűsége miatt fenyegetést jelent az országrabló idegen hatalmak számára, ezért igyekeznek a gyalázkodás minden formáját bevetni ellene. Jelen esetben tehát azt, hogy a legprimitívebb megbélyegzésesdit játszva rágalmazzák Julius Evolát, a kiemelkedő tradicionális gondolkozót. Ezt a következő néhány közhelyes, ugyanakkor soha nem tisztázott jelszóval kísérli meg Ványi megoldani: „patologikus lelkületű”, „keresztényellenes”, „germanista”, „náci”, „fasiszta”, „monarchista”, „okkultista”, „mágus”.

JULIUS EVOLA SZEMÉLYISÉGE

Julius Evola egy harcias és néhol szenvedélyes lelkületű, ugyanakkor határozott, komoly, precíz és tudatos ember volt, aki életét a tradicionális ideák megértésére és ismertetésére szentelte. Könyvei letisztultak, a létszemléletileg szerteágazó témák ellenére is összefüggőek, követhetőek, logikusak és felemelőek. Műveltsége irigylésre méltó, műveinek forrásai pedig egy senkiházi Németh Ványi összecsapott irományával ellentétben bőségesek és visszakövethetőek. Írásainak kiadására nagy múltú kiadók jelentkeztek, emellett előadássorozatokat tartott Európa szerte a legelőkelőbb társaságok meghívására. Életrajzi könyvében (Cinóberösvény) elfogulatlan őszinteséggel követi végig pályafutását, és ahol szükségesnek látja, komoly önkritikát is gyakorol. Páratlan lényeglátásával így nemcsak az olvasóközönséget ajándékozta meg, de saját önismeretét is segítette. Mindezek fényében a Németh Ványi által felmutatott rögtönzött pszichoanalízis, amelyben egy sértődött, frusztrált és önképzavaros személyiségnek próbálja beállítani, nevetséges.

KERESZTÉNYSÉG ÉS HAGYOMÁNY

Noha Julius Evola megfogalmazta ellenérzéseit a modernizált kereszténységgel kapcsolatban, ezt teljesen téves „keresztény-gyűlöletnek” tekinteni, s ez tulajdonképpen minden egészséges istenhívőnek kötelessége volna. A modern korban a kereszténység eredeti elveit és céljait sajnos egyre erőtlenebbül képviseli. Ezt a kritikát éppen olyan ember képes megfogalmazni, aki kellően szívén viseli a hagyományok által hordozott értékek, igazságok sorsát. Evola – mint az munkásságából kiderül – a hagyományok minden formáját tisztelte, így a kereszténységet is. Németh Ványi túlcsordult hazugságérzetében éppen csak azt felejti el, hogy Evola egész életműve annak az ellentétpárnak az alapjára épül, amit tradíciónak és antitradíciónak nevez: „mindig jobban tiszteltem a legszerényebb és legműveletlenebb katolikus papot, mint a modern »kultúra« és gondolkozás bármelyik ismert képviselőjét.” (Cinóberösvény 145. o.) Vagyis kereszténység-kritikája csak abban az esetben jöhet szóba, ha előzetesen a tradíció és az antitradíció mibenlétét részletekbe menően tisztáztuk (vö. Lázadás a modern világ ellen). Ez a tisztázás távol áll Németh Ványi szándékaitól, ő csak elsötétíteni akar, s a leghalványabb fogalma sincs arról (vagy ha van, aljas módon eltitkolta), hogy Evola olyan írásokat is megjelentetett, ahol „a katolicizmushoz való visszatérés pozitív változatáról” beszél. Ezeket azoknak javasolja, akik az egyházban megmutatkozó válság ellenére képesek a kereszténység által nyújtottakat személyes szellemi útjukhoz felhasználni (vö. A katolicizmus kérdése).

Az ember nem tudja eldönteni, sírjon vagy nevessen-e az álszentségnek ilyen arcátlan arroganciája láttán. A Hetek a Hit Gyülekezete nevezetű álkeresztény szekta lapja. Ez a szekta gyűlöl minden hagyományos keresztény egyházat és felekezet. Gyűlöl továbbá minden más hagyományt és vallást (pl. iszlám). Ekképpen Ványi és a Hetek aggódása a kereszténység elveinek megőrzése miatt a pimaszul szellemtelen alakoskodás iskolapéldája. Ványi Klára, egy francia forradalom, a világháborúk és a bolsevizmus szellemi pusztítása után, az önmegtagadás állapotában vergődő Európában, ahol már mindenki olyan hevülettel káromolhatja az egyházat, amennyire nem szégyelli, képes elővenni a keresztényellenes kártyát? Képes. Ahogy az olvasóit is képes totálisan hülyének nézni.

Klára feminista regényének főszereplőjét jellemzi, inkább őérte rajong: „A falubeliek szemében a gyógyfüvekhez értő, spiritisztákkal kapcsolatban álló költő, aki ráadásul egy nővel élt együtt, a valóságban is leginkább boszorkánynak tűnt.”

FASISZTÁZNI NEM LEHET ELEGET

Hogy mi volt Evola viszonya a nemzetiszocializmushoz és a fasizmushoz, azt könyveiben kimerítően tisztázta (lásd A fasizmus jobboldali kritikája). Mivel birtokában volt a megfelelő princípiumoknak, tökéletesen ismerte ezen mozgalmak negatívumait is. Ugyanakkor, ellentétben a kötelező liberális elvárással, az „elhatárolódásosdi” helyett a korrekció útját választotta, és igyekezett kifejteni azokat az ideákat a megfelelő személyek és csoportok számára, melyek figyelembevételével letisztultabb, szellemibb, egyszersmind időt állóbb politika művelhető. Nem meglepő, hogy erre a teljesen jogos és érthető hozzáállásra útszéli vagdalózás a válasz. Bármit is értsen Németh Ványi „monarhista”, „germanista” vagy „fasiszta” szavak alatt, egy dolog biztosan kiderül: képtelen előítélet nélküli megismerési szándékkal foglalkozni Evolával, és meg is mondjuk, miért. Egy árva szót sem ért belőle, már ha olvasásnak nevezhetjük egyáltalán, ha valaki összefüggéstelenül átnyálaz néhány internetes irományt és kommentet.

Különben Ványi maga említi, hogy Evolát a fasizmus kapcsán perbe fogták, de felmentették. Akkor mégis milyen alapon nevez „a fasizmus legspirituálisabb szószólójának” egy olyan embert, akit az úgynevezett „fasiszta konspiráció” vádja alól teljesen felmentettek? (A „fasiszta” szót kényszerképzetes neurózisában tizenegyszer írja le Ványi cikkében.) Már a liberális testvérek is összeesküdtek?

OKKULTIZMUS SAJÁT SPÁJZBAN

Evola tradicionális bölcseletet képviselt, és részletesen bírálta az okkultizmust és az egyéb álspirituális megnyilvánulásokat (vö. A jelenkori spiritualizmus arca és álarca). A szellemi aktivitás Julius Evola értelmezésében annak az embernek az útja, aki kritikus helyzetben tudja, mit akar, és benső, szilárd, szellemi elhatározás révén megvalósítja azt. Ez az egyfelől tudományos, másfelől az élet elevenebb megragadására ösztönző hozzáállás igen távol áll annak a vajákoló „varázslónak” a képétől, amit Németh Ványi próbál Evoláról lelki szemeink elé vetíteni. Németh Ványi „fasiszta mágusának” képét talán éppen a nemrégiben megjelent zavaros könyve, az „Anarcsi boszorkányok” ihlette, ami úgy tűnik, táptalajul szolgált beteges képzelgéseihez. Nincs itt egyébről szó, mint a Hetek hátterében álló „hitgyüli” szekta kétségbeesett védelmezéséről, amit Evola és a hozzá hasonló tradicionális szerzők megsemmisítő erővel kritizáltak. A potenciazavar témájával küzdő Ványi fantáziáját mindemellett szemlátomást mozgatják a ferde hajlamú nőszemélyek. Ebbe a képbe próbálja beleerőltetni Zichy Rafaelnét is, akinek kapcsán azt tartotta a legfontosabb teendőnek, hogy – mivel Evolát ő hívta meg Budapestre – nemi vonzalmát latolgassa.

A boszorkányság-kutatás mellett Németh Ványi Klárát mélyen foglalkoztatják a potenciazavar okai, amiről interjút is megjelentetett, avagy: „hogyan dolgozza fel bikájának elvesztését Klára?”

Összegezve tehát van itt egy cikkíró, aki „fasizmussal” és „okkultizmussal” vádol egy szerzőt, akit nem is ismer, miközben ő maga boszorkányokról ír regényt, illetve egy földön való vonaglásairól elhíresült szekta lapjának egyik újságírója. Keresztényellenesség miatt háborog, miközben annak valódi értékei hidegen hagyják (lásd a leszbikus sztorit), ráadásul szemmel láthatóan a hazug és álságos szólás- és véleményszabadság lelkes partizánja. Továbbá fasizmusról hadovál, holott maga is utal annak cáfolatára. Ilyen szánalmas az eredmény, amikor valakin makulátlansága folytán nem találnak fogást: démonizálják, hogy elrettentsék az értelmiséget igazán fontos műveitől. Mert Evola valóban maradandót alkotott, s ebben az ilyen primitív gyalázkodás csak még jobban megerősíthet bennünket.

Mostani bejegyzésünkben néhány gyanús jelenséget vizsgálunk, amik csak azok számára szemet szúróak, akik tudatában vannak annak, hogy véletlenek nem igazán léteznek, illetve akik tisztában vannak azzal, hogy világunkban élnek – mégpedig egyre nagyobb számban – olyan zavaros szándékokat képviselő emberek, akik valamifajta elborult indíttatásból kifolyólag az emberiség megrontásán fáradoznak megállás nélkül.

Ismeretes, hogy a márkanevek kitalálása, a reklámokban és videoklipekben használt szimbólumok, az újságok, tévécsatornák logói, a magazinok borítói és hívószavai, az internetes oldalak képei és fotói, a piaci termékek külalakja, az áruházak felépítése stb. rendkívül alapos és rengeteg anyagi áldozattal járó pszichológiai kutatásokon alapulnak. Ezen hosszú évtizedekig tartó kutatások alapján két alapvető jelentőségű felismerésre tettek szert. Az egyik az, hogy 1) lehetséges az emberekre a tudatalattijukon keresztül is hatni, a másik pedig az a tény, hogy 2) az ember számára kiemelt fontosságúak a szimbólumok, amik nagy hatóerővel bírnak az életében.

A tudatalattival való operáció új keletű, de semmi esetre sem tekintendő „fejlődésnek”, már ami az emberi tudatosságot és éberséget illeti. A szimbólumok használata, és az általuk történő közlés az ember számára kezdettől fogva adott volt (például a vallásokban), ezért az ilyen irányú megállapítások lényegüket tekintve semmi újat nem hordoznak. A döntő különbség a modern és a tradicionális szimbólumhasználat között ezért a tudatosság mértékében rejlik. Elemzésünkben ezért nem a szimbólumhasználat ellen szólunk – mely hibába a felületes összeesküvés-gyártók előszeretettel beleesnek –, hanem az azokhoz való modern viszonyulás ellen.

A vallások képviselőinek eredeti szándéka a szimbólumok által hordozott igazság megértetése és tudatosítása. A vallási szimbólumok mankókként szolgáltak az ember önismeretéhez, a természettel és a természetfelettivel való bensőséges viszony kialakításához, ami éles és öntudatos, tiszta és értő megismerésen alapult. Ma szokás azzal érvelni, hogy régen is a manipuláció és az egyszerű ember megvezetése volt a vallások elsőleges feladata, ami teljesen téves a szentszövegek és a költőien megalkotott rítusok által sugárzott lelki tisztaság fényében.

Ezzel szemben a szimbólumok modern manipulátorai arra törekednek, hogy intenzív hatást fejtsenek ki általuk az emberekre, ám anélkül, hogy az értés, a felfogás, az átlátás fontos műveleteihez hozzásegítenék az embert. Tudni kell, hogy a modernek a tradicionális szimbólumokból és használati módjukból merítenek, mivel felismerték, hogy azok rendkívüli hatóerővel bírnak az emberre. Ugyanakkor mindezt úgy teszik, hogy közben nem engedik az embert öntudatára ébredni.

Tanulmányunk arra mutat rá, hogy a mai nagy cégek, vállalatok logói, elnevezései nagy részben tudatosan történik, emellett nagy részük célja az emberek negatív befolyásolása és áthangolása az elnyomás perverz élvezetének megvalósítása érdekében (korábbi bejegyzéseinkben már utaltunk arra, hogy kik lehetnek ezek, és miért teszik ezt).

Lássunk most néhány példát. Induljunk ki a jól ismert „Hell” márkanévből. Magyar jelentése „pokol”. Logója a hagyományos ördögábrázolás: piros lény, szarvakkal, rosszban sántikáló mosollyal. Szlogenje: „Gives you power like hell.” – vagyis ha megiszod, pokoli erőd lesz.

A sátán itala

A pokol a keresztény univerzum része. Ahhoz, hogy megértsük, miért alkalmazta ezt a képet a kereszténység, el kell dobnunk előítéleteinket és az alábecslés alapvető hibáját. A pokol és az ördög nem az „ijesztgetést” szolgálta: egy valós tapasztalaton alapuló jelzés volt, ami arra mutatott rá, hogy a természet törvényszerűségeinek megfelelően, aki elfelejt a szívében élő isteni tökéletesség útján járni, annak olyan eltorzult, beteg lelkület jár osztályrészül, amit a pokol torzszülöttei, az alvilág mindent átjáró poshadó melege és bűze képviselnek. A pokol egy tanítás része tehát, egy kép, amihez magyarázatot mellékelnek, és ami az erkölcsi vagy szellemi tökéletesedés egyik eszköze. Ezért a kereszténység esetében a szimbólumhoz minden esetben jár egy tanítás, amit az ember el tud helyezni magában, gondolkozni tud róla, és bizonyos elemeit fel tudja használni a maga hasznára.

Mihály arkangyal legyőzi a sátánt. Vajon miért nem látunk ehhez hasonló szimbolikával ellátott termékeket?

A modern piac urai, például a „Hell” esetében, kölcsönveszik ugyan a hatásos képet, de semmilyen magyarázatot nem adnak ahhoz, hogy az ember ezt a saját életébe pozitív formában beépítse. Ebből az következik, hogy a pokol képének felidézésével az emberben felelevenítik mindazon negatív töltetű érzéseket, gondolatokat, amikkel évszázadok során feltöltötték ezt a szimbólumot, anélkül, hogy egy átfogó rendben elhelyeznék, és megmutatnák a maga szerepét ebben a rendben. De a probléma nemcsak azzal van, hogy nem adnak hozzá tanítást, hanem azzal is, hogy egy negatív töltetű képet egy termék révén pozitívnak, megnyerőnek, finomnak, divatosnak, igényesnek, szükségesnek stb. mutatnak be.

Az energiaitalok szlogenjének és márkájának összeolvasásával különös üzenetet kapunk: „Engedd ki a fenevadat, és égj el a pokolban!”

Ily módon akarva vagy akaratlanul, szándékosan vagy szándéktalanul, közvetve vagy közvetlenül elérik, hogy bűnökre, gonoszságra, kegyetlenségre, vadságra, szétszórtságra, rendetlenségre, lázadásra hangolják a vevőket. A módszer működik, hiszen a többség egyre elfogadóbb a sötét eszmékkel szemben, mivel úgy gondolja, hogy ha úgymond „globálisan” legitimizáltak egy márkanevet, az nem lehet más, csak jó. Eleinte kételkedik ugyan, de végül elfogadja.

Patás ördög a „kedves” kis drogéria („Rossmann”) logójaként, amit egy nő csókol. Kentaurként próbálják beállítani, de az ábrázolásmód (piros szín, szögletes idomok) sokkal jobban emlékesztet a föld alól (vízszints vonal) szarvával feltörő ördög képére.

A fentiek értelmében cseppet sem mindegy, hogy milyen szimbólumokat használunk, és hogy milyen szándékkal, mert nagy hatással lehet az emberek lelkületére. Az ördögöt egyre több helyen kiteszik a falakra, a villanypóznákra, a közterekre, a ruhákra, látni a tévében és hallani a rádió „dalaiban”. Különös, hogy a nagyrészt ateista és harciasan vallásellenes nyugati társadalom miért ragaszkodik ennyire egy vallási szimbólumhoz.

Ugyanígy tesz az „Apple”. Noha a készítők és tulajdonosok előszeretettel élnek olyan magyarázatokkal, hogy „ez jutott éppen eszembe”, a valóság igazából az, hogy az alma ábrázolása egy harapással az oldalán, félreérthetetlenül a bűnbeesés történetét ébreszti fel bennünk. Steve Jobs, a modern világ kikiáltott „zsenije” ily módon nem más, mint egy megtestesült kígyó, aki szépen csillogó termékét a kíváncsiakkal megkívántatja. Elhangozhat a kérdés, hogy ha ilyen rossz szándék vezérli, miért választ ilyen egyértelmű szimbólumot? Nos, éppen azért, mert tudomása van róla, hogy a szimbólumoknak és képeknek az emberre nézve nagy ereje van, és termékének eladásához olyan lelkületű embereket akar megnyerni, akik erősen függenek a világi hívságoktól. A szimbólum így hívó szóként illetve követelményként is értendő („aki megveszi, bűnös”; „gyertek bűnösök, vegyétek”).

Szép, csillogó alma: első osztályú jegy a számítógépek és az internet kísértetvilágba.

De az igazi furcsaságot a 666 szimbolikája adja. Sok termék logója úgy lett megalkotva, hogy abban többé-kevébé rejtetten fellelhető legyen a 6-os szám. Tudvalevő, hogy a Jelenések könyvében esik erről szó:

„(...) senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. (...) A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.” (Jel 13,16-18)

Meghökkentő, hogy bizonyos körök minden jel szerint komolyan veszik ezt az utalást, de ahelyett, hogy ellenállnának,  – rossz szándéktól, nyerészkedéstől vezérelten, félelemből vagy egyszerűen ostobaságból – behódolnak az ördögi követelésnek. Ha el tudjuk fogadni, hogy az alább felsorolt példák igazak, úgy abban bizonyosodhatunk meg, hogy a mai világban ténylegesen csakis azok lehetnek sikeresek és híresek az üzleti életben, a politikában, az emberek befolyásolásában, akik a 666-os számmal tanúságot tesznek deviáns hitükről. Ezen emberek karrierje, világi prosperálása annak köszönhető, hogy a szimbolika révén „megidézték” az ördögöt, iránta mutatott lojalitásukat nyomatékosítván.

Megfordítva és tükrözve a „Heineken”  „e” betűi a 666-ot adják ki. Belemagyarázásnak tűnne, ha nem lenne alatta a vörös csillag, a vérengző kommunisták máig be nem tiltott jele, ami eredetileg is – a fekete mágiával szoros kapcsolatot mutató – lefelé néző pentagramm volt. A reklámjaikban elrejtett üzenetek szintén a kép jogosságát támasztják alá.

Megjegyzéseinkkel nem pánikhangulatot szeretnénk kelteni, és nem is az összeesküvéselmélet-gyártók nagyrészt megszállott táborához akarunk csatlakozni, hanem rá szeretnénk mutatni arra, hogy ami a modern világban zajlik, az egy nagyon negatív és baljós irányba tart, és ezt többek közt ez a szimbolika is igazolja. Aki ehhez csatlakozik, aki ezekbe a termékekbe vak bizalmat helyez, aki ezen világhíres cégek vezetőit példaképnek tartja, az nem ismeri fel, hogy mindez nem érte szól, hanem ellene. Nem veszi észre, hogy egy embertelen és emberellenes modern világ építése zajlik körülötte, amiben csak azok érvényesülhetnek, akik elfogadják a Gonosz evilági uralmát.

Ajánljuk a „Vodafone” szimbolikájával kapcsolatos figyelemreméltó elemzést. A logóban egy egyértelmű 6-os található.

Kísértetiesen hasonlít ehhez a „Beats” ikonja, mely névnek külön érdekessége, hogy az utolsó két betűt megcserélve a „beast” szót adja ki, ami fenevadat jelent. (Egyik reklámjában, 0:13-nál a három 6-os egyszerre is megjelenik.)

A technikai civilizáció az embert egyre inkább egy virtuális térbe tolja, egyre távolabb taszítja a valóságos világtól. Ily módon igazából – ellentétben azzal, amit állítanak magukról például az internetszolgáltatók és mobiltelefon-társaságok – a közvetlen kapcsolatokat, a „kapcsolódást”, az egységet lehetetleníti el. Gépeken keresztül kommunikálni az emberi közvetlenség elhalását jelenti. Erre utal a következő érdekes és egyben ijesztő tény. Olybá tűnik, hogy az internethez való csatlakozás szintén csak akkor mehet végbe, ha a 666-os számmal úgymond megidézzük az alvilági erőket. A „www” a héber ábécé 6-os számértékű „wav” betűjének háromszori ismétlése, a Firefox nevű böngésző az angol ábécé számértékei szerint adja ki ugyanezt a számot, a Google Chrome-nál pedig közös körből kiinduló három egyenes vonal jelzi a három 6-os számot. Ez szintén jelzésértékű lehet számunkra abban a vonatkozásban, hogy az internet nem a mi testi-lelki-szellemi életünk harmonizálását szolgálja – sőt, éppen ellenkezőleg.

Az itt bemutatott érdekességeket még lehetne jócskán bővíteni. Mesék, filmek, videoklipek és reklámok tömkelegét lehetne felsorolni, ahol hasonló rejtett üzenetekkel élnek. A rövid tanulmány célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy tudatosabban és komolyabban kell hozzáállnunk mindahhoz, amit magunk körül tapasztalunk a hétköznapokban. Mert ne legyenek illúzióink, azok, akik ezeket a logókat megtervezik, és használatukat parancsba adják, nagyon is tudatosak. Az embert egyre kiterjesztettebb módon olyan negatív képekkel akarják körülbástyázni, amik teljesen elszakítják a tiszta, erkölcsös, tudatos élet lehetőségétől – olyannyira, hogy ehhez a szándékhoz képest a profitszerzés sokszor csak másodlagos jelentőségű.

További hiánypótló írásokért látogass el a Médiavadász megújult oldalára!

Alább összefoglaló elemzés olvasható a „Hit Gyülekezete” nevezetű pszeudokeresztény vonulatról. A szekta a vallási tanok kiforgatása által véghez vitt folyamatos szellemi rombolása mellett erőteljes befolyással rendelkezik a hazai belpolitikára (történelmi egyházzá nyilvánították), a médiára (ATV népszerűsége, tematizációs hatalma) és egyre inkább az oktatásra (országszerte saját, államilag elismert iskolákat működtet). Az Izrael felé feltétlen és kendőzetlen lojalitást mutató szervezet feladata a magyarság egy részének „vallásos” hangolása a zsidó-szabadkőműves hegemónia kritikátlan támogatására, illetve az ezt ellenző magyar érdekeket képviselők lejáratása, ellehetetlenítése, démonizálása. A „Hit Gyülekezete” a nemzetellenes külföldi hatalmak terebélyesedő trójai falova, amit nemcsak elutasítani kell, hanem komoly kritikával illetni. Feltétlenül szükséges hangsúlyozni, hogy minden valószínűség szerint ez nem kizárólag a „szentlélek” érintésére ugrándozó dilettánsok gyülekezete, hanem egy veszélyes, neoprotestáns álruhába bújt ügynöki szerveződés, aminek tevékenységére az eddigieknél sokkal élesebben oda kell figyelnünk.

A Hit Gyülekezetének és követőjének egyik döntő fogyatékossága, hogy fájóan vak a szellemi igazságokra, és hogy nem képes túllátni az anyagi világ jelenségein. Noha állítása szerint megingathatatlanul hisz Istenben, hitére lépten-nyomon ebben a világban keres igazolást: abban a világban, amely mulandó, és ami e természetéből adódóan szükségképpen romlásra ítélt. Nem kell túlzottan éles szeműnek lennünk ahhoz, hogy belássuk, milyen sötét befolyások által mozgatott korban élünk. Ebből kifolyólag, ha valaki Istennek és Szent Birodalmának létét a mai társadalmi, politikai és kulturális folyamatok alapján szeretné igazolni, annak igen csak feje tetejére kellene állítania a dolgokat, hiszen a modern világban minden megtalálható, leszámítva azt az Istent, akit manapság igen kevéssé tisztelünk rangjához méltóan.

A Hit Gyülekezetének vezetője vagy híve a felvázolt problémát nem tudja, vagy nem akarja észrevenni. Akár jó-, akár rosszhiszeműen úgy véli, hogy a történések Isten akarata szerint valók, amelyeket ezért teljes erőbedobással támogatnia kell. Ilyen például Izrael létének fenntartások nélküli elismerése, és bármilyen tettének harcos védelmezése. Látszólag Jeruzsálem újra virágzásnak indult, és látszólag ezt a Biblia szentjeinek utódai hozták létre, és ez a látszólagosság éppen elég a gyülekezet döntő többségének a meggyőzésére.

Az egyszerű hívő először elfogadja a Szentírást, mint az egyetlen igaz kinyilatkoztatást, ami alapvetően helyes, de ezt követően mindent szó szerint értelmez belőle, amire aztán a világban keres és talál igazolást. A Hit Gyülekezetének veszélye, hogy bár egy hiteles forrást mutat fel, a helyes értelmezéshez már nem adja meg a kulcsokat. Ezért a hívő, mivel nem tanulta meg szimbolikusan értelmezni a szövegeket, a vallást – ahelyett, hogy azt saját benső lelki gyógyulása érdekében művelné – szinte kizárólag külső eseményekre vonatkoztatja, amelyeknek nagy izgalommal szurkol.

Mivel érzéketlen a spiritualitásra, lelkesedését az evilági eredményességből meríti, ami szemmel láthatóan a zsidósághoz köthető.​ A zsidókat isteníti és áldja (szó szerint!)​, mert azt képzeli, hogy a jogosan igényelt istenközeliség titkába ők avathatják be. Totálisan vak Krisztus egyik fő tanítására, amely éppen azt hangsúlyozza, hogy zsidónak lenni önmagában semmire sem garancia. Valami különös deviáció folytán Jézusnak nem fiúságát, hanem zsidóságát emelik piedesztálra, a tanítással éppen ellentétesen. Az Újszövetség számukra az Ószövetség igazolója, éppen fordítottja annak, ahogyan a valódi kereszténység közelít az Ószövetséghez. Éppen ezért van az, hogy a világuralomra törő szabadkőműves zsidóság igen közeli szövetségest lát bennük (vö. a nem régen megrendezett Jeruzsálem-napon történt zsidó-álkeresztény összeborulással).

Németh Sándor és nemzetközi zsidó szervezetek vezetőinek találkozója a „Jeruzsálem nap” nevű cionista  rendezvényen.

A Hit Gyülekezete kihasználja és megvezeti a híveit, mert keresztényként éppen a keresztény tanítás lényegébe nem avatja be őket. Nem hangsúlyozza, hogy „Az én országom nem e világból való” (Jn 18:36), és nem ad útmutatást a tekintetben, hogyan haladja meg az ember azt a kicsinyes igényét, hogy a vagyon, a hírnév és ezekhez hasonló földi és anyagi igazolásokat keressen saját „nagyságára”. Megjátszott antirasszizmusa ellenére a legkomolyabb rasszista, hiszen egy bizonyos csoportot a többi fölé helyez, amelyet e kivételességgel ráadásul kizárólag evilági „érdemei” miatt ruház fel. Rasszizmusa ezért a szellem kétszeres elárulása: egyrészt azért, mert egyetlen rasszban látja csak meg az isteni küldetés véghezvitelének lehetőségét, másrészt azért, mert végső soron, bárhogy is csűrje-csavarja beszédeit, kizárólag anyagi síkon ítélkezik, csakis az anyagi érvényesülés, a biológiai születés és a fizikai hatalom alapján képes megítélni egy nemzetet vagy embert.

A Hit Gyülekezete arra az általános magyar életélményre épít, amely szerint minden gyűlöletes és unalmas, ami saját. Az embereket nem érdekli a kereszténység (jóllehet, mai voltát tekintve ez nem is csoda), sem a magyarság sorsa, nem érdekli az igazság, sokkal inkább meg akar döbbenni, és misztikus, izgalmas, megdöbbentő élményt kiváltó – de szellemi ébredéshez nem köthető – összefüggésekről akar hallani. A „hitgyülis” érzi, hogy „valami” készülődik, és ebbe a távolból érkező áramlásba aléltan be akar dőlni. Van egy tudattalan emóciója egy bizonyos, első ránézésre pozitív jelenséget illetően, amit megideologizál. Van egy groteszk vágya egy rosszul értelmezett Aranykor iránt, és a modern világ eseményeihez igazított szentírásra hivatkozva helyesli a ma kibontakozó folyamatokat.

De kérdés, hogy ez jó-e? Jó irányba tart-e ez az áradat? Becsülendő, ha az emberek szép és boldog életet akartnak magukénak. De ne feledjük el, hogy nemcsak az élet van, hanem az élet feletti is. És vajon az, aki csak az életben való boldogulást keresi, mit fog találni ott, a halálon túl? Lehet jó és igaz egy „szelleminek” mondott közösség, ami utóbbival nem foglalkozik, és ami bármilyen csúfos eszközt hajlandó felhasználni céljai elérése érdekében? Aki a külsővel igazolja a bensőt, és nem fordítva? Lehet-e hiteles az, aki először nem az „eget” keresi, hanem a földi Jeruzsálemet, amit földi (és sátáni terveket szövögető) emberek hoztak létre?

„Keressétek először Istennek országát” (Mt 6:33) – ezt üzenjük e közösség eszmélni hajlandó tagjainak.

Szeretnénk előre leszögezni, hogy írásunk egy lehetséges, ám nehezen igazolható értelmezése a most zajló világpolitikai folyamatoknak. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a benne foglaltak ne lennének érdemesek alapos megfontolásra.

Gondolatmenetünk megértéséhez két dolog előzetes elfogadására lesz szükség. Az egyik a modern szabadkőművesség meglétének és nagyfokú világi befolyásának ténye, a másik pedig eme szervezet okkult szimbólumokhoz való következetes kötődése.

Tudvalevő, hogy a szabadkőművességre hatással volt az egyiptomi tradíció és azok kultikus alakjai. Ily módon az egyik legfőbb egyiptomi istenség, Ízisz is kiemelt szerepet kap rítusaikban és szokásaikban. Ízisz – mint ahogyan a hagyományokban fellelhető legtöbb női szimbólum – két arculattal, egy anyai, tápláló, védelmező és egy romboló, pusztító aspektussal bír.

Bizonyos sötét okkult körökben „Fekete Ízisz” alakját tisztelik, amely a föld alatti vad erőkkel, tudattalan befolyásokkal, a káosszal, a kegyetlenséggel és az egyetemes tudás megtagadásával illetve kiforgatásával kapcsolatos. Náluk ez a primordiális istennő kimondottan negatív jelentőséggel bír, és azokat az erőket testesíti meg, amelyek megnehezítik vagy egyenesen lehetetlenné teszik az ég felé törekvő ember útját. Úgy tartják, hogy a kultuszba beavatott képességet szerez az emberi világ értékeinek lerombolására, hogy előkészíthesse a terepet hamis ura akaratának beteljesedéséhez.

Mindez azért érdekes számunkra, mert a Közel-Keleten történetesen a – ki tudja, kik által – ISIS-re (Islamic State of Iraq and Syria) keresztelt kegyetlen söpredék írtja és nyomorítja az ottani vallásos világot. Ez az egybecsengés minden bizonnyal több, mint véletlen, illetve nagyon ajánlatos, hogy legalább felvessük ennek lehetőségét is. Ízisz (az angolban: Isis) a halált képviseli az úgynevezett „beavatatlanok” számára, illetve egy új kezdetet, egy új teremtés alapját, amit szükségszerűen feloldásnak és pusztításnak kell megelőznie. Ízisz alakja és az általa képviseltek ezért teljes mértékben lefedik az ISIS tevékenységét, amely egy világot rombol, hogy aztán egy új világ építéséhez nyújtson alapot. Ez a világ voltaképpen a korábbi cikkünkben említett „Nagy Izrael”.

Ízisz egyik jelentése „trónszék”, vagyis az ISIS – a szimbolika szerint – annak a „királyságnak” feltétele, előzménye és bázisa, amelyet a kellő időben el fog foglalni az, aki a szörnyűségek hátterében áll.

Szintén ismeretes, és néha használjuk is az „Ízisz fátyla” kifejezést akkor, amikor a tudatlanság elfedi előlünk a valóságot, amikor elfogultságunk miatt nem látjuk a nyilvánvaló dolgokat. Az ISIS a nagyvilág számára önállóként és az originális muszlim elveket követőként beállítva magát pontosan egy ilyen fátyolt szeretne mutatni, hogy senki ne vegye észre azt a tervet, amely egy világméretű átverés része. Annak az átverésnek, amely a muszlim világ lejáratását, lerombolását és az új zsidó állam megalapítását kívánja megvalósítani.

Fontos megjegyezni, hogy még ha az olvasó nem is tulajdonít nagy jelentőséget a szimbólumoknak, tudnia kell, hogy a szabadkőművesség annál jobban odafigyel ezekre, olyannyira, hogy operációinak elengedhetetlen elemét képezik (ez nyújt számukra erőt és „földön túli” igazolást cselekedeteikre). Mindezzel két dolgot szeretnének sugallni. Egyfelől mintegy meglebegtetik, csöndesen, de mégis láthatóan „beszámolnak” tervükről, hogy az „avatottak” számára világossá tegyék tetteiket. Másrészt a kellemesen csengő Ízisz névvel, és a hozzá társított többnyire pozitív jelzőkkel (Az ég királynője; Az istenek anyja; Ő, aki minden; A ragyogó az égen; A tenger csillaga; A mágia nagy úrnője), tudat alatt elfogadtatják az emberekkel, hogy itt tulajdonképpen egy számukra fontos és helyes történés bontakozik ki, amit támogatniuk kell.

Javasoljuk az okkult összefüggések és szimbólumok óvatos kezelését és vizsgálatát, hiszen az ember könnyen az alaptalan hipotézisgyártás hibájába eshet, ha nem kellően körültekintő és alapos. Jóllehet, az is hiba, ha egy egyértelmű, a folyamatok helyes értelmezéséhez szükséges jelet nem vagyunk hajlandóak észrevenni. A meglehetősen erőltetett és még annál is félrevezetőbb ISIS elnevezés (milyen alapon és kik legitimizálták muszlim voltát és állami státuszát, hogy pont ezt a nevet kapja?) egy újabb indok arra, hogy erős gyanúval kezeljük a Közel-Keleten zajló eseményeket.

„Az ember az egész [modern] történelmen keresztül annak az alaptalan téveszmének volt a foglya, hogy azt hitte magáról, hogy beavatott. Azt hitte magáról, hogy fontos, hogy őt beavatják, hogy ővele bárki is törődik. Azt hitte, hogy azok az emberek ott fent, akik irányították az életét, az ő érdekében teszik, amit tesznek, hogy voltaképpen egymásért dolgoznak, mert ez a természet rendje. Hogy a kapcsolatuk, a viszonyuk, legyen bármilyen távoli és szertartásos is, baráti. Az ember, teljesen elképesztő módon, hitt és hisz abban, hogy tudja, mi történik ott, ahol nincs jelen: (...) a laboratóriumok, tudományos akadémiák, országházak és tárgyalótermek zárt ajtói mögött. Azt hitte és hiszi, hogy őt tájékoztatják az igazságról, a teljes igazságról. Ám az embert, különös vakhite ellenére, sohasem avatták be.

Azt szeretném önöknek elmondani, hogy az önök állítólagos sok mindenről való tudása csak illúzió. Önök azt hihetik, hogy sok mindent tudnak, hogy ismereteik szerteágazóak és alaposak, hogy a tudomány fény, amely beragyogja az ismeretlen sötétségét. Önök minden bizonnyal azt hiszik, hogy ismerik a tényeket, hogy tisztában vannak azzal, hogy mi van és mi nincs, hogy tudják, mit fedeztek már fel és mit még nem, hogy egész pontosan meg tudják mondani, hogy a tudománynak milyen is az az annyit emlegetett „mai állása”. Önök szentül meg lehetnek győződve arról, hogy az AIDS meg az Ebola és a többi hasonló, halálos betegség. Önök azt hihetik, hogy a ráknak vannak gyógyíthatatlan stádiumai. Azt hihetik, hogy a kihullott haj, a kiesett fog, az elvesztett végtag nem növeszthető ki. Szentül hihetik, hogy a tudósok keresik a Földön kívüli élet nyomait, de nem találják. Hihetik, hogy az evolúció úgy történt, ahogyan le van írva, és nincsenek olyan egyértelmű és mélységesen tudományos bizonyítékok, amelyek az ember keletkezését sokkal régebbre teszik, mint ami az ember eredetéről szóló könyvekben áll. Önök hihetik, hogy a Földön ez idáig még sohasem létezett technikailag fejlett civilizáció. Önök hihetik, hogy a bűnözés legyőzhetetlen szörny, és a háború az ember természetéhez tartozik. Hihetik, hogy a világegyetem az ősrobbanással kezdődött, és hogy most tágul. Hihetik, hogy a normandiai partraszállás zseniális katonai lépés volt. És hihetnek még száz és ezer és millió dolgot, szentül meggyőződve, hogy ezek a dolgok bizony így vannak. Sorolhatják érvek tömkelegét, melyek mindegyike alátámasztja, hogy ezek a dolgok tényleg így vannak. És önök mindezen felsorolt dolgokat tudják. És onnan tudják, hogy mondták önöknek, hogy ezek a dolgok így vannak.

Ám ellenérvből elég egy is, hogy a tudás eme illuzórikus kártyavárai, melyek oldalára sziklák képét festették, összedőljenek.

Önök a felsorolt dolgok egyikét sem tudják. Ezek ugyanis nem tények.

Csak közlemények. Amit önök kapnak, azok csak és kizárólag közlemények. Önök nincsenek tudatában annak, hogy mi hogy van, csak annak, hogy egy s mást közöltek önökkel, mondván, hogy azok így és így vannak és nem másképp. Az önök teljes világképe a média által közvetített közlésekből áll össze, és nem tartalmaz semmiféle tényleges tapasztalatot. Azt mondhatnám, hogy önök nem állnak semmiféle kapcsolatban az úgynevezett tudománnyal, a technikai fejlesztéssel, az űrkutatással vagy a kormányzattal – csak a médiával. Mindent onnan „tudnak”.

Iskolai tanulmányaik során találkozhattak olyan kísérletekkel, melyek a gravitációt vagy az aerodinamika egyes elveit szemléltették, de soha semmivel, ami bármit is bizonyított volna a fentebbi felsorolásból. Önök néhány évet iskolában töltöttek el, ahol elolvastak x számú oldalt, meghallgattak n számú előadást, és esetleg még néhány szemléletes kísérletet is módjukban állt végignézni vagy elvégezni. Majd az iskolán kívül és az iskola végeztével újabb könyvek elolvasása következett, és még nézték a tévét is és hallgatták a rádiót is, és izgalmas vagy unalmas beszélgetéseket folytattak arról, amit láttak és hallottak – majd pedig szentül meg voltak győződve róla, hogy tudnak bármit is a világról.

1961-ben a CIA megpróbálta meggyilkolni Fidel Castrót, ezt az akciót hívják Disznó-öböl-akciónak. Önök ezt tudják. Onnan tudják, hogy mondták önöknek, hogy így volt. Ha nem mondják, nem tudják. Ha másképpen mondják, másképpen tudják. És ha mást mondanak, mást tudnak. Így megy ez, ilyen egyszerű, és ennyire nincs köze a valósághoz.

Önök összetévesztik a közleményeket és a tényeket, és ez az egyik módja annak, ahogyan manipulálják az életüket.

Egy ember felfedez valamit, vagy valahol talál valami különlegeset – a következő lépés nem az, hogy önt tájékoztatják róla. Az eszméket, az elméleteket, a tényeket, a hazugságokat menedzselni kell, éppúgy, mint egy sztárt vagy egy márkát. Publikálni kell, bemutatni minden lehetséges fórumon, és annyiszor, amennyiszer csak lehetséges. Az emberek életének a részévé kell tenni. Fel kell rá hívni a figyelmet. Ha mindezt nem teszik meg, nem fog elterjedni. És ha nem terjed el, az emberek nem fogják azt hinni róla, hogy igaz. Fellengzősen rá lehet mondani valamire, hogy ezt így és így gondolják az emberek, vagy hogy ez és ez a közvélemény, de az ilyesmi egyáltalán nem lehet érv amellett, hogy a dolog igaz.

Megvan annak a módja, ahogyan valamit publikálni lehet, ahogyan valamiről előadást lehet tartani, ahogyan valamivel be lehet kerülni a tévébe, és ahogyan valamivel kapcsolatban el lehet nyerni a tudóstársadalom (stb.) támogatását. És ez megint csak nem annak a dolognak az igazságtartalma. Néha az is számít, néha nem, néha egyenesen az a lényeg, hogy hazugság legyen. Egy információ elterjedésének kritériumai sokkal inkább az ismeretség, a pénz, a szimpátia és más effélék, mintsem az információ igaz volta. (…) Az emberek többsége soha semmilyen információt nem ellenőriz. Azt hiszik, hogy a tudományos magazinok főszerkesztői bizonyítékokat követelnek a cikkek íróitól?

Így tehát, amit önök tudni vélnek, azt nem azért tudják, mert igaz. Nem az igazságtartalom a döntő. Mindaz, ami úgymond köztudott, egyszerűen csak menedzselt információ és semmi több.”

In Duncan Schelley: Az elme gyilkosai

Az Élet és Tudomány 2009. évi 13. számában olvasható egy a média és a virtuális világ romboló hatásairól szóló interjú a neves német neuropszichológussal, Gerald Hütherrel. Eltekintve attól, hogy mindent az agyműködés szempontjából közelít meg, konklúziói és tanácsai helytállóak, amiért érdemesnek tartjuk közzétenni. Az „agy” helyett javasoljuk a tágabban értelmezhető „tudat” vagy a hozzá képest korlátoltabb lehetőségekkel bíró „elme” kifejezés használatát, amikor kognitív folyamatainkról beszélünk. Ez hozzásegít ahhoz, hogy ne kössük magunkat túlzottan a testiséghez, és hogy ne keressünk elfogultan minden jelenség okát a durva fizikai valóságban.

- Professzor úr, Ön neurobiológusként azt kutatja, hogyan hat a média az emberi agy fejlődésére. Tudna nekünk egy gyerekeknek szóló jó tévéműsort vagy számítógépes játékot ajánlani?

- Nem, és ilyesfajta ajánlások nem is visznek minket előrébb. Mert úgy csak egy felszínes eszmecserébe bonyolódnánk a kínálatok tartalmi minőségéről – ezt azonban jobb elkerülni.

A másik, hogy nem is kell sokáig keresgélnie: nagyon gyorsan talál öt olyan tanulmányt, amely kimutatja Önnek, hogy állítólag milyen jó is a gyerekek számára a tévézés. További öt tanulmány ezzel szemben viszont azt fogja bizonyítani, hogy a televízió rossz. Ez a vita teljesen haszontalan a szülők számára. Én nem tartalmakról beszélek, sokkal messzebbről közelítem meg a kérdést.

Néhány évvel ezelőtt mi neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A komplex neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak tartottuk. Azonban már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak. Amit nem használunk, az elsorvad. A genetikai programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet jöjjön létre idegsejt-kapcsolatokból.

Az agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.

- Miért olyan meghatározóak a testi tapasztalatok?

- Csak az tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.

- A gyerekeknek tehát lehetőleg minél többet kellene mozogniuk?

- Igen, de nem feltétlenül kell hegyet mászniuk. Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.

Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele.

Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.

- Hol csapódnak le az ilyen tapasztalatok, hol alakulnak ki a neuronális áramkörök?

- Az agyunk legbonyolultabb részén az úgynevezett prefrontális kortexben. Ez közvetlenül a homlok mögött található. Ott fejlődik ki az önmagunkról alkotott képünk. És ezzel együtt az a késztetésünk is, hogy a világ felé forduljunk, hogy cselekvéseket tervezünk, impulzusokat kontrolláljunk és elviseljük a frusztrációkat.

Ennek korai gyermekkorban, körülbelül 6 éves korunkig kell kialakulnia. A mindezért felelős hálózatok a frontállebenyben azonban csak akkor fejlődhetnek ki, ha a gyerek megszerzi ezeket a tapasztalatokat. Ilyen élmények pedig akkor érik elsősorban, ha olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket képes megérteni és alakítani is tud rajtuk. Ez azonban ma egyre nehezebb.

- Mi az oka ennek?

- A gyerekek világa ugyanolyan erősen megváltozott, mint a felnőtteké. Ma már nem vagyunk képesek felfogni, hogyan is működnek lényegében a hétköznapi használati tárgyaink. Régebben másképp volt ez. Minden készülék érthető volt. A bicikli, a gőzgép, még az autó is. Egy gyerek szét tudta szerelni a vekkert, megvizsgálhatta a belsejében található fogaskerekeket – és ezzel megfejtethette a mögötte lévő mechanizmust. Ma, az információs társadalom korában a dolgok gyakran oly bonyolultak, hogy az okot és okozatot csak nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk felfogni.

- Hogyan hat mindez a gyermek agyára?

- Az agyunk mindig ahhoz alkalmazkodik, amit lelkesedéssel teszünk. A múlt században az emberek a gépekért lelkesedtek és azzal azonosították magukat. Sőt, ezt a gép-gondolkodást még magukra is alkalmazták. Ez aztán kihat a nyelvre is: a szívünket pumpának nevezzük, és elkopott ízületekről beszélünk, melyeket kicserélünk.

De most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. Ez az emberi agy fejlődésének egyszerű konzekvenciája. Kvázi megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk.

Sok digitális média nemcsak hogy nem érthető, hanem ráadásul még nagyon kevés lehetőség is kínálkozik a képernyőn folyó történésekbe való aktív beleszólásra. A legegyszerűbb példa erre: a tévékészülék esetében nem tudunk máson változtatni, mint a program kiválasztásán. Amikor először ültetünk kisgyereket a tévé elé, még beszélgetnek a készülékkel. Mondják a nyúlnak, hogy hol leselkedik a róka. Megpróbálnak tehát aktívan részt venni a történésekben. Ezt tanította nekik az eddigi – virtuális média nélküli – tapasztalatuk. Néhány hetes tévézés után azonban a legtöbben rezignáltan veszik tudomásul, hogy nem szólhatnak bele tevékenyen a dolgok alakításába és feladják, azaz: megkérdőjelezik az önhatékonyságuk egy részét.

- Ez azonban fontos eleme a gyermek fejlődésének

- Igen, és csak a saját tapasztalatai által fejlődik ki a homloklebenyben – egy nagyon komlpex neuronális hálóként. Az ismerethorizontjukat bővítendő, a gyerekeknek az új élményeiket egy értelmi kontextusban kell elhelyezniük. Az agyunk ugyanis csak akkor tud megtanulni valamit, ha az új benyomásokat egy olyan, már meglévő mintához kapcsolhatja hozzá. amely a korábbi tapasztalatok által jön létre. Ez egy rendkívül kreatív folyamat.

A gyerek megpróbálja tehát az újat a régihez illeszteni. De ehhez előbb úgymond keresgélni kezd az agyában. Egy produktív nyugtalanság keletkezik, mindaddig, mígnem egyszer csak passzol az ingerminta. Akkor aztán a káosz az agyban harmóniává alakul át. Ez az a bizonyos aha-élmény.

És eközben aktivizálódik a jutalmazási rendszer. Az idegsejtek „boldogsághormonokat” bocsátanak ki. Minden apró, saját teljesítményként elért sikerélmény olyan boldogítóan hat, mintha egyszerre egy kis kokaint és heroint vettünk volna be. Ezzel szemben rettenetesen nehéz a filmnézésben aktívan, kreatívan benne lenni. Ezért jó volna, ha a gyerekek a beiskolázás előtt lehetőleg egyáltalán nem kerülnének kapcsolatba a tévékészülékkel vagy a computerrel.

- De hát egy könyv cselekményét is készen kapjuk. Az olvasás is passzív tevékenység.

- Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőbe. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott.

- Ön tehát úgy gondolja, hogy a gyerekeknek feladatokra van szükségük?

- Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok ezt az összefüggést: a gyerekeknek életük során lehetőleg minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut. Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.

- Később is ki tudják építeni a gyerekek az agyukban lévő neuronális hálókat?

- Ha a kritikus periódus már elmúlt és a test szabályozásához szükséges fontos hálózatok csak gyéren alakultak ki, akkor a gyerek nem rendelkezik jó testérzéssel. Mindazonáltal az agy egész életünk során alakítható marad. Egy 8 vagy 10 éves gyerek is profitál utólag minden olyan testtapasztalatból, melyet most szerez. Azonban egész más lesz a motivációja arra, hogy a testét tréningezze. A tanulási folyamat már nem intuitíve és automatikusan zajlik. A gyerekek szégyellik magukat a deficitjeik miatt, kicsúfolják őket – és félelemmel tanulnak, ami nem jó alap.

- Feltéve, hogy 6 éves korban már kialakultak az agyban a fontos neuronális hálók: védve vannak ekkorra a gyerekek minden mediális veszélytől?

- Nem feltétlenül. Mivel sok gyereket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a virtuális világokban.

- A számítógépes játékokra gondol?

- Igen, többek között. Mert akkor válik a dolog veszélyessé, ha a digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető szükségleteiket kielégítsék. Ebből minden embernek kettő van.

Az egyik: tartozni akarok valahová. A másik: teljesíteni akarok valamit. Az első szükségletben a kötődés, a másodikban a szabadság iránti vágy fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi társadalmunkban, hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit teljesíthessenek. Nem találnak igazi feladatokat, amelyek fejlődésükben erősíthetnék őket. Ugyanis épp ezek segítségével építik fel a gyerekek az önképüket, az identitásukat.

Nyilvánvaló, hogy sok szülő nem is tudja már, hogy milyen is lenne egy ilyen, a gyerek fejlődését elősegítő feladat. A gyereknek saját magának kell azt megkeresnie, és ennek a feladatnak valóban nehéznek és hosszantartónak kell lennie. A végén aztán úgy leszünk vele, mint amikor felmásztunk egy hegyre: csak ül ott fenn az ember, és egyszerűen azt érzi: boldog. Az a jele annak, hogy a gyerek igazi feladatot oldott meg, hogy ilyenkor nincs szüksége külső dicséretre, jól elvan egymaga is.

Ma elsősorban a fiúk abban találják meg a feladatukat, hogy tökélyre fejlesztik magukat a computer játékokban. Mert ott a versenyeken megmutathatják, milyen jók. De éppen ezek a feladatok nem alkalmasak arra, hogy segítsék őket a reális életben való eligazodásban.

- Kik a különösen veszélyeztetett gyerekek?

- A német iskolások kereken 40 százaléka szorongva megy iskolába. Elsősorban a fiúk azok, akik iskola után rögtön odaülnek a számítógépekhez. Legalább egy-két órányi lövöldözős játékra van szükségük. A computer számukra a frusztráció leépítésének eszközéül szolgál. Azáltal, hogy helytállnak a virtuális világok kínálta kalandokban, szörnyeket mészárolnak le és győztesekké válnak, kiutat találnak tehetetlenségből, a felhalmozódó agresszióból. Egy sajátságos teljesítménnyel építik le a frusztrációjukat.

- Tehát ismét a jutalmazási rendszer lép akcióba.

- Pontosan. Úgy, mintha a gyerekek egy csodálatos, új élettapasztalatra tettek volna szert. Ez a tapasztalat azonban egy olyan életvilágra vonatkozik, amely nem létezik a valóságban. Neurobiológiailag nézve ez végzetes: a gyerek olyan élethelyzetekre edzi az agyát, amelyek csak a képernyőn fordulnak elő. A számítógépek ráadásul még az ellenőrizhetőség illúzióját is keltik. Amikor egy gyerek egy másikkal játszik, akkor azt tapasztalja, hogy a valóságban nem minden kontrollálható. Egy másik ember nem mindig azt teszi, amit mi magunk szeretnénk.

Azonkívül sok srác játék közben már nem is érzékeli a testét. Nincs többé szükségük alvásra, nem reagálnak az éhség vagy szomjúság jelzéseire. Dél-kelet- Ázsiában már be is következtek az első olyan esetek, amikor a számítógép előtt ülve éhen haltak és kiszáradtak computerfüggő fiatalok.

- Ön elsősorban fiúkról beszél. De mit csinálnak a lányok a számítógéppel?

- Ők chatelnek. A lányok erősebben érzik a szükségét annak, hogy valahova tartozzanak és kapcsolatot építsenek ki. Aztán ha ez nem sikerül igazán, akkor a chatelés bizonyos mértékig pótkielégítésként bevethető a hiányzó közelség és kötődés ellen. Egy olyan barátnővel, akiben megbízhatok, nem kell minden öt percben dumcsiznom. Az, hogy a lányok annyit beszélnek, inkább annak a jele, hogy tulajdonképpen elbizonytalanodtak és nem bízhatnak a kapcsolat tartósságában, szilárdságában. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a csibék az anyjukat hívják.

- És a valóságos szociális kapcsolatok elsorvadnak?

- Ennek szükségszerűen így kell lennie. Csak akkor tudnak egy másik emberrel való igazi kapcsolatot ápolni, ha együtt is vannak azzal. Minden más csak virtuális kapcsolat. Hisz a virtuális terekben az emberek nincsenek teljes mivoltukban jelen. Nincs illatuk, szaguk, a mozgásuk és egyéb megnyilvánulásaik nem életszerűek. A való életben történő találkozások sajátosságai a virtualitásban nem fordulnak elő. A chatelés során csupán írásban kommunikálnak.

- Miről tudják felismerni a szülők, hogy a gyereküket beszippantotta a virtuális világ? És hogyan tudják gyerekeiket a fenyegető elszegényedéstől megvédeni?

- Ha egy gyerek inkább a computer előtt ül, ahelyett, hogy odakinn futkározna, rohangálna és a többiekkel játszana, tehát ha nem elégíti ki természetes szükségleteit, akkor aggasztó a dolog, erre a szülőknek már reagálniuk kell. De nem úgy, hogy tiltásokat fogalmaznak meg. Sokkal inkább meg kell próbálniuk olyan, a reális világból jövő kihívásokat kínálni a gyerekeiknek, melyeknek azok meg is tudnak felelni. Kalandokat, váratlan eseményeket, meglepő, sőt akár még veszélyes helyzeteket is, melyeket a gyerek legyőzhet, hogy aztán ezektől edződjék.

A szülőknek tehát ezen széles computer-sztrádák mellé valami mást is el kell ültetniük az utódaik fejében. Sok szülő ázsiai küzdősportokra, sátortáboros-kirándulásos nyaralásra íratja be csemetéjét, vagy kisebb gyerekek gondozását bízza rá.

Néhányukon talán az segít, ha idős embereket tanítanak a számítógép és az internet használatára. Ezek a gyerekek aztán később el fognak tudni beszélgetni másokkal és képesek lesznek arra, hogy közösen oldjanak meg problémákat. Nekik ugyanis az agy érése szempontjából meghatározó években a reális tapasztalati világ széles spektrumát nyújtják a szüleik.

Azok a gyerekek viszont, akik computervilágokba merülnek el, túlságosan is gyorsan tanulják meg ott: minden úgy működik, hogy megnyomják a megfelelő gombot. Nem tolerálnak többé semmilyen hibát, nem viselik el a frusztrációkat, és nem képesek többé az impulzusaikat kontrollálni. A valódi világban már képtelen eligazodni.

Viszont, ha a gyereke részei egy élő közösségnek, és valahogy úgy élnek át kalandokat, mint pl.: a cserkészek, akkor ritkábban kerülnek a virtuális világok bűvöletébe: kevesebbet játszanak a számítógéppel és messze nem néznek annyi tévét. A későbbi életük során is kevesebb szorongásos zavar alakul ki náluk és nem lesznek olyan bizonytalanok. Igazi egészséges személyiséggé válnak.

- Tegyük fel, hogy egy ilyen személyiség alakul ki: mint minden fiatal, ez a gyerek is ki fogja próbálni a számítógépes játékokat és az internetet. A társaihoz hasonlóan ő is létre akar majd hozni egy chat-profilt. Milyen veszélyek adódnak ebből?

- Egy gyerek nem születik computerfüggőnek. És soha nem az erős, jó kapcsolatteremtő képességgel rendelkező, életvidám, nyitott, kíváncsi és kreatív gyerekek azok, akik az elektromos médiák bűvöletébe esnek. Náluk én nem látok veszélyt. Ők a számítógépeket annak fogják tekinteni, amiknek lenniük is kellene: az agy hatékony használatát szolgáló nagyszerű segédeszközöknek. Az internetet olyan gigantikus tudástárként fedezik fel maguknak, amely lehetővé teszi számukra, hogy a reális élet kérdéseit megválaszolják.

- De mi történik egy tízéves gyerek agyában, amikor véletlenül egy pornográf vagy valamilyen szörnyű tartalmú oldalra téved? Nem éri eközben nagy sokk?

- Nem feltétlenül. Attól függ, milyen a családi környezet, illetve, hogy milyen szerepet tölt be otthona média. Ami nálunk, felnőtteknél a borzalmas brutalitás jele, az sok kiskölyök számára úgy jelenik meg, mint az egymáshoz való közeledés sok lehetséges formája közül az egyik. Egy olyan gyerek, akit a passzív médiafogyasztás eltompít, még csak megítélni sem fogja tudni, amit ott lát. A tapasztalata azt diktálja neki, hogy ezen a képernyőn mindenféle dolog megtörténhet.

Hol azt látja, hogy kergeti a róka a nyulat, hol pedig azt, hogy nevetnek az emberek, amikor Donald kacsa és Pluto rendre laposra verik egymást - és utána, mintha misem történt volna, újra felkelnek. A képernyőn izomagyú birkózók verik be egymás koponyáját ordítozó tömeg előtt, majd pedig azt látja a gyerek, hogy két ember szeretkezik, vagy például levágják egymás fejét.

A szülők leszoktatták őket a természetes iszonyodásról. Mert már korán azt tapasztalta a gyerek, hogy nincs semmi értelme mindezeken elgondolkodnia. Megtanulta, hogy nem feltétlenül képes megérteni, mi zajlik a képernyőn.

- De mi történik azokkal a gyerekekkel, akik még alig szereztek tapasztalatot a passzív médiával?

- A gyerek agya meg fogja próbálni ezt az új képet, akármilyen zavaró is az, már meglévőhöz illeszteni, hogy megértse azt. A benyomásait az emberek közötti kommunikáció egyik formájaként fogja tárolni. Nagyon fontos, hogy a szülők akkor világosan elmagyarázzák: ez nem a másokkal való együttélés kívánatos formája. Ha valaki ezt tenné veled a valóságban, akkor az borzasztóan fájna neked.

- A gyerekeknek tehát nemcsak olyan feladatokra van szükségük, amelyek a fejlődésüket segítik, hanem olyan emberekre is, akik vezetik őket.

- Igen, sürgősen olyan példaképekre van szükségük, akik segítenek nekik abban, hogy ne kerülhessenek bele kétes közösségekbe és ne állíttassanak megkérdőjelezhető feladatok elé. Akkor romlik el mindig a dolog, ha a gyerekek nem tudják képességeiket kibontakoztatni.

Ehhez megint a felnőttek kellenek. A computeripar csak a keresletet elégíti ki. És amíg lesz elég szülő, aki nem érti meg, hogy a gyerekeinek olyan szükségletei vannak, melyeket a reális világban tudnak kielégíteni, addig növekedni fog a kínálat a digitális médiából. És ha a gyerekek ilyen körülmények között nőnek fel, akkor a fejlődésükhöz szükséges feladatokat ott fogják keresni.

Érdemes elgondolkodni azon, mi lesz abból a társadalomból, melynek gyerekei elbúcsúznak a reális világtól. Melynek eredménye egy olyan agy, optimálisan alkalmazkodott egy internetes virtuális világhoz és a számítógépes játékokhoz.

- Ön tudja-e ezt igazolni neurológiailag?

- Már rendelkezésünkre állnak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: sehol másutt nem tanul az ember olyan jól kézügyességet, pontosabban szólva ujjtechnikát, mint egy billentyűzet kezelésekor vagy egy sms írásakor. Ez nyomokat hagy az agyban. Így az utóbbi tíz évben sokkal nagyobb lett a fiatalok agyának azon régiója, amely a hüvelykujjat irányítja.

Ott alakultak ki egyre finomabb, sűrűbb hálózatok, melyek lehetővé teszik számukra a bámulatosan gyors hüvelykujjmozgásokat. A fiatalok úgy fejlesztik az agyukat, hogy az optimálisan alkalmazkodjék ezekhez a követelményekhez. Most már csak az a kérdés, hogy a jövő társadalmában fontos-e az, hogy az ember a hüvelykujját a lehető leggyorsabban mozgatni tudja. A gyerekek ezt a kérdést még nem tudják megválaszolni – a felnőttekre vár ez a feladat.

Forrás: www.eletestudomany.hu