A „Tolkien és a primordiális hagyomány” című tanulmány fordítójával, Csizmás Kandúrral beszélgettünk Tolkien és a tradicionalitás kapcsolatáról. Kiemelt figyelmet fordítottunk a ciklusok tanára, Atlantiszra és a Grál-mondakör fő szimbólumaira.
Támogatás: https://www.patreon.com/mediavadasz
True Detective, a krimik krimije, a sorozatok sorozata, a mestermű, aminek magaslataiba még tulajdon alkotója sem tudott újra felkapaszkodni. Vizsgáljuk meg részletesebben, miért nyerte el ez az alkotás a kritikusok és a rajongók egyöntetűen pozitív megítélését, már ami természetesen az első szériát illeti, ami továbbra is etalon marad a True Detective három eddigi évada közül. (Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.)
Embere válogatja, ki miért tart jónak egy sorozatot. Egy ilyesfajta videóban nem érinthetünk minden szempontot, ezért pusztán az általam legfőbbnek tartott négy fő összetevőre fogok kitérni, amiket tetszés szerint bővíthettek majd a komment szekcióban. Igyekszem nem elszpoilerezni a történetet, de egy ilyen kifejtés során óhatatlan, hogy néhány poént lelőjön az ember.
Az első komponens, amit megemlítenék, az a kiváló karakterábrázolás. A szereplők rendkívül árnyaltak, egyediek és minden gyarlóságukkal együtt szerethetőek és emberközeliek. Nem tucatszemélyiségek, akik a forgatókönyvírók tunyaságának az áldozatai. Mind jellemükbe, családi hátterükbe, múltjukba, világnézetükbe részletes betekintést nyerünk, amelyek sosem öncélúak, hanem szervesen építik a történetet.
Két teljesen ellentétes szereplőt látunk, a mindenkivel jól kijövő, szép családot magáénak tudó, de szakmájában átlagos Martyt, és az intellektuális alkatú, antiszociális, önkínzásra hajlamos, de szakmájában zseniálist Rustot, akik konfliktusaik ellenére is remekül kiegészítik egymást. Viszonyuk nem klisés, erőltetett és szájbarágós. Teljesen életszerűen, természetesen bontakozik ki. A megoldandó ügy, a környezet, a karakterek mind szerves összhangban vannak, egymást erősítik és támogatják, egyik kapcsán sincs az az érzésed, hogy valamelyik túlsúlyban lenne vagy nem illene a képbe.
Üde színfoltja az alkotásnak, hogy két fehér férfi karakter a főszereplő, akik azon túl, hogy fehérek és férfiak, egy viszonylagos normalitást is képviselnek. Persze ők sem testesítik meg a szellemi értelemben vett ideális férfit, de korunk divatjait tekintve mindenképpen a férfiasság egy olyan példáját képesek felmutatni, ami nyomokban még emlékeztet arra, milyen az, amikor saját neméhez hű az ember.
A klasszikus férfi szétveri a fejét azoknak a suhancoknak, akik méltatlanok a lánya kegyeire; a családját oroszlánként védelmezi; él benne egy egészséges versenyszellem; a női hóbortok nem képesek elterelni a lényegi dolgoktól; a legnehezebb helyzetben is kiáll a barátjáért; találékony; az igazságért tűzön-vízen keresztül harcol; a világi boldogulását is hajlandó feláldozni, ha a hazugságnak való behódolásra kényszerítik; nyitott az élet nagy kérdéseire.
Csak pár vonás, még csak nem is túl magasrendű vonás, ami a mai fiatalokat elnézve hamarosan a feledés homályába vész.
Az egyik dolog, amit ezen belül is mindenképpen kiemelnék, az Rust antikonformizmusa, ami annak ellenére figyelemreméltó, hogy olykor a karakter e téren túlzásokba esik. Rust semmibe nézi a felszínességet, az udvariaskodást, az érzelgősséget, a képmutatást, a lényegtelen cseverészést. Rust nem akar beilleszkedni, mások kicsinyes elvárásainak megfelelni. Nem érdekli, ha különcnek vagy alkoholistának nézik.
Megveti a kispolgári életmódot, melyet sosem a lényegre irányulás határoz meg, hanem a komfortos mindennapokba való belesüppedés.
Rust lenézi azokat, akik fennakadnak a formalitásokon, és akik közönséges munkaként fogják fel saját hivatásukat. De mind közül leginkább azokról van rossz véleménnyel, akik a gonoszság nyilvánvaló jelenléte ellenére megalkuvásból, tudatlanságból vagy lustaságból elfordítják ettől a tekintetüket.
Ez az az antikonformizmus, ami a mai világból olyannyira hiányzik, és ami miatt a különféle őrületek egyre nagyobb teret kaphatnak a világban. Mert ma már senki se hű az elveihez. Ma már mindenki a kisebbik ellenállás irányába halad. Ma már szinte csak olyan emberek vannak, akik nem az igazsághoz igazodnak, hanem azt igazítják a saját érdekeikhez. Egy ilyen világban a Rust által felmutatott megalkuvásmentesség üde színfoltnak mutatkozik, amiből sokat tanulhat az, akire túl nagy nyomást gyakorol a többség áligazsága.
A második különlegesség, hogy
a sorozatnak komoly filozófiai hátteret adtak.
Ebből nemcsak a szereplők világnézetébe nyerünk alaposabb betekintést. Nem csak annyi a funkciójuk, hogy a jellemük árnyalását szolgálja. Maga a tény, hogy ezek a karakterek őszintén foglalkoznak az élet nagy kérdéseivel, a bűnnek és a megbocsátásnak, Istennek, a halálnak, az elmúlásnak, a világ alászállásának, a fény és a sötétség harcának, az élet értelmének a témáival, mélységet adnak a sorozatnak. A szereplők megállapításaival nem feltétlenül lehet mindig egyetérteni. Rust ateizmusba és nihilizmusba hajló meglátásai például kevéssé egyeznek egy hagyományhű ember nézeteivel. Tegyük azért hozzá, hogy a Krisztus iránti érdeklődése ennek ellenére is töretlenül él benne, és a végső katarzist követően pesszimista-materialista nézete is átalakuláson megy keresztül.
De itt most nem is ez a fő szempont, hanem az, hogy egyáltalán felvetnek ilyesmiket.
A karakterek nem gyávák a végső kérdésekkel foglalkozni,
azokkal a végső kérdésekkel, amelyeket kiemelt fontosságuk ellenére a legtöbb ember ideje, intellektusa vagy hite híján akár egy egész életen keresztül parkolópályán tart. Emiatt a nyomozás ebben az alkotásban nem puszta nyomozás: a szellemi ember igazságkeresésének egyfajta hasonlata lesz. Rust és Marty a sátánista gonosztevők után nyomozva egyszersmind az emberen és világán túlmutató kérdésekre is keresik a választ.
A nyomozós történetek már önmagukban is mutatnak egyfajta átfedést az Isteni valóságot kereső törekvők tevékenységével.
Ahogy egy nyomozó, úgy a szellemi rejtélyekkel foglalkozó igazságkereső is szép apránként gyűjtögeti a tudás elhintett morzsáit, hogy aztán azokra támaszkodva összerakja magába a teljes képet, ami egy új valóság feltárulását eredményezi. A sorozatban ezért a kutatás extra értelmet nyer, mert a szereplők nemcsak egy rettentően szövevényes ügyet oldanak meg, hanem ezzel együtt az egyedül igazán fontos, nagybetűs Ügy vonatkozásában is előrébb jutnak, továbbfejlődnek.
A harmadik szál, ami különlegessé teszi a sorozatot, az a sátánizmus témájának megpendítése. A sátánizmus nemcsak rejtélyesebbé, misztikusabbá és ily módon izgalmasabbá tehet egy krimit, hanem ezen túlmenően a jó és a gonosz viszonyát is jobban kiélezheti, vagy ha úgy tetszik, valóságosabbá teheti.
A sátánizmus behozatalával a világban megmutatkozó gonoszság transzcendens színezetet kap.
A rossz oka már nem az elme megbomlásában, a rossz nevelésben vagy a genetikai öröklődésben, egy szóval nem a földi dolgokban keresendő, mint ahogy azt a legtöbb emberi gyarlóságot bemutató történetben ábrázolják, hanem valami mélyebben. A rossz emberen túli, földi világon túli, anyagiságot felülmúló eredetet kap, ily módon a vele szembeni ellenállás is csak akkor lehet érdemi, ha a megoldást szintén a transzcendensben keresik a szereplők. A gonoszság princípiumának csupasz, elemi felismerése olykor segíthet abban, hogy a jóság emberfeletti forrását is megtaláljuk, és nagyobb erővel kötődjünk hozzá, elhagyva azt a síkot, ahol a jó még nem hit és tudás, hanem csupán megszokás kérdése.
A True Detective-ben egyébként többször párhuzamba állítják a kihallgatást és a vallomástételt a gyóntatással, illetve a meggyónással, amely szintén a történet hátterében jelenlévő vallásos vagy misztikus irányultságot igazolják.
A gonosz mindent behálózó jelenlétére már a sűrűn füstölő gyárkémények, személytelen épületek, üres utak, kopott plakátok, mocsarak, lepukkant arcok is folyvást emlékeztetik hőseinket. Ezek a szimbólumok is mintha arra utalnának, hogy e két kiváló nyomozó nem csupán a munkáját végzi, hanem a világra egyre nagyobb árnyékként rátelepedő, sátáni védjegyét mindenhol ott hagyó sötétség ellen harcol.
Külön megemlítendő, milyen remek munkát végeznek a készítők a gonoszság okkult természetének ábrázolása terén, például amikor bemutatják, hogyan hajt ki egy-egy jelentéktelennek tűnő mulasztást követően Marty családjában a szexuális perverzió ugyanazon ördögi csírája, ami ellen egyébként a hivatása során harcol.
A negyedik pont a sorozat megdöbbentő kapcsolata a valósággal. Három fő dolog van, amire a történet rávilágít. Az első az, hogy gyermekek tűnnek el, pedofil bűnözők bántalmazzák és gyilkolják őket. A második az, hogy ezen bántalmazások és gyilkosságok olykor sátánista rituálék keretében történnek. A harmadik pedig az, hogy ezeket a sátánista köröket bizonyos esetekben a világ legbefolyásosabb személyiségei működtetik. A sorozat készítője, Nic Pizzolatto elmondása szerint
a True Detective első évadának története valós eseményeken alapul.
2005-ben Louisianában elfogtak egy lelkészt, aki kis közösségében suttyomban sátánista rituálékat tartott, mely a sorozathoz hasonlóan egészen kicsi gyermekek részvételével, állatáldozat és vérivás kíséretében történt. Ezek az esetek annyira nem is ritkák, valóban létező jelenségek, még ha vannak is olyanok, akik az Egyesült Államokon végigfutó „sátáni pánikra” hivatkozva megpróbálják ennek létét és jelentőségét elkendőzni.
De még meghökkentőbb megfelelést találunk a Jeffrey Epstein nevéhez köthető néhány éve kirobbanó pedofilbotrány vonatkozásában. Epsteinről nemcsak az derült ki hogy kiskorúakat toborzott, molesztált és futtatott hivatásszerűen, hanem az is, hogy ebben olyan befolyásos és híres alakok támogatták őt, vagy nagyvonalú hallgatásukkal vagy bűnrészesként, mint a volt amerikai elnök, Bill Clinton, a járványsztori egyik önjelölt prófétája és főszereplője, Bill Gates, Andrew herceg vagy a pedofil Kevin Spacey.
Epstein esetében a pedofília és a bántalmazás egyértelműen megmutatkozik, ahogy az is, hogy ettől a világ vezető személyiségei sem maradtak érintetlenek. Egyedül a harmadik komponensre, a sátánizmusra és a sátánista rituálékra nincs meggyőző bizonyíték. Noha a háttérerők általános működését ismerve, Jeffrey Epstein bizarr magánszigetét vagy öngyilkosságnak álcázott halálát figyelembe véve ez sem feltétlenül kizárható. Egy biztos, Rustin Cohle-nak ennyi gyanús elem már bőven elég lenne ahhoz, hogy a sátánizmus vonalán nyomozásba kezdjen. Mindenesetre aki van olyan aljas, hogy fiatalkorúakkal és kisgyerekekkel ilyen szörnyűségeket tegyen, az vélhetően hajlamos arra is, hogy ezt még tovább fokozza.
Zárójelben meg kell itt jegyezni, hogy a sátánizmusnak a közönséges polgárpukkasztástól kezdve, a viszonylag ártalmatlan vallásos megmozdulásokon keresztül a rituális emberáldozásig számtalan formája van, amiket nem lehet teljesen egy kalap alá venni. Mégis feltűnő, hogy az elitnek nevezett valamiben a sátánista téma rendre felüti a fejét. Például legutóbb Boris Johnson feleségéről, Marina Abramovic közeli barátjáról derült ki, hogy szabadidejében szeret sátánosdit játszani.
A sorozat egyébként abban is érdekes hasonlóságot mutat a valósággal, mennyire meg akarják akadályozni Rustot és Martyt a nyomozásban, ugyanis Epstein ügyében is pontosan ez történt. Felsőbb körök nyomására hosszú évekig akadályozták a nyomozást, aztán a tárgyalás megtartását és a tanúvallomások nyilvánossá tételét, majd mikor már minden kötél szakadt, valószínűleg eltették Epsteint láb alól, hogy ne kotyogjon ki olyan információkat, amik még súlyosabbá tették volna azt a helyzetet, ami már önmagában is rettentően súlyosnak mutatkozott. Különben a filmben többször előkerülő spirál is létező szimbólum, a pedofilbűnözéssel kapcsolatba hozható körök előszeretettel alkalmazzák ezt a jelképet.
Ahogy a szereplők is megfogalmazzák, nem lehet minden gonoszt elkapni. A világban a rossznak mindig helye lesz. Amit viszont megtehetünk, hogy a két főhőshöz hasonlóan a magunk részét megtesszük a sötétség elleni harcban, hogy a fény felvillanhasson olyan helyzetekben is, ahol a legkevésbé számítottunk rá.
A Telekom több mint két éve a Mi a tipikusan magyar című videójában úgy gondolta, kitálal, és nyíltan elmondja lesújtó véleményét a magyarokról. A reklámot nagy felháborodás követte. Tanulva a hibából, most új taktikát talált ki a magyargyalázó cég, és elkezdett hízelegni a nemzeti érzelmű embereknek, de aki kicsit is átlát a szitán, észreveszi, ez épp olyan problémás videó, mint a nagyvállalat korábbi megoldásai.
Emlékszünk még a két és fél évvel ezelőtt készült, nagy botrányt kiváltó Telekom reklámra? Ahol
férfihangú nőkkel, suttyó, balkáni arcokkal, pocakos huszárokkal, proliságból csillagos ötösre vizsgázó vénemberekkel, robotkarú fiatalokkal illusztrálták nekünk, mi a tipikusan magyar,
és mi lenne ezzel szemben a mai magyar ember számára a követendő irány? Valószínűleg nem sokak fejében maradt meg ez a történet. Mint ahogy a legtöbb híresség vagy nagyvállalat botrányán (gondoljunk csak a CocaCola hazai buzipropagandájára), ezen is jól elcsámcsogtunk, majd azzal a lendülettel el is felejtettük, mit is gondolnak rólunk, magyarokról a Telekomhoz hasonló globális vállalatok irányítói:
a magyar tökkelütött barom,
aki ebből a szánalmas állapotból egyedül a legújabb technológiáknak való behódolás révén törhetne ki érdemben.
A Telekomnak nem esett jól ez a felháborodás, hiszen mint mindig, ők ezzel a reklámmal is csak jót akartak. A dolog túlzottan azért nem rázta meg őket, és hamar összeszedték magukat. És köszönik szépen, azóta is jól vannak. Az előfizetőik lelkes rabszolgaként továbbra is fizetik a számláikat, a kormány a cég szennyes lelkű, törtető vezetőit továbbra sem száműzték az ország határain kívülre, és az 5G hálózatukat is folyamatosan, akadálymentesen, mások véleményének kikérdezése nélkül építik (ennek a reklámnak is egy csodálatos 5G torony ad keretes szerkezetet).
Önt sem kérdezték meg népszavazás keretében, hogy szeretne-e 5G hálózatot a lakóhelye közelében?
Miért hozom ezt fel? Mert a napokban Lépj előre digitálisan címmel egy kísértetiesen hasonló reklámmal hozakodott elő a Telekom. Annyi különbséggel, hogy tanulva a múlt hibáiból, ezúttal a nemzeti érzületet meglovagolva, piros-fehér-zöld csomagolásban próbálják eladni nekünk progresszív üzenetüket. A múlt ismertebb magyarjait, Széchenyi Istvánt, Márai Sándort, Wesselényi Miklóst, Kölcsey Ferencet, Neumann Jánost stb. megszólaltatva rágják a szánkba, mennyire fontos a digitális élet, és a technológiai haladással való lépéstartás. A deepfake sajátos technológiájának köszönhetően úgy tűnik, mintha ténylegesen ezek a személyek szólnának ki a nézőknek:
csináld azt, amit a Telekom mond, mert különben irgum-burgum.
Most az mellékes kérdés, ki mennyire tartja a felsorolt személyeket tekintélynek,
csak a hülye nem veszi észre, micsoda álszentség húzódik a reklám hátterében.
Két éve még idióta volt a magyar, egy proli, maradi bunkó, aki saját beteges múltjához ragaszkodik, és nem képes meghallani a 21. század hívószavát. Mit ad Isten, most hirtelen a múlt nagy magyarjait dicsérik a készítők, és olyan magyar hallgatóságot ábrázolnak mellé, akik tisztelettudóan, lelkesen viszonyulnak nagy államférfiaink üzeneteihez. Most akkor mégsem proli bunkó a magyar, hanem egy olyan nép, akinek példaképei már évszázadokkal ezelőtt megmondták, hogy a jövő történetesen éppen olyan lesz, amiről a Telekom is ábrándozik?
Kossuth Lajos azt üzente, szálljál be az internetbe
Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen
a Covid megjelenése óta nemcsak hogy megengedett a pofátlan mellébeszélés és az égbekiáltó következetlenség, hanem egyenesen elvárt hozzáállás.
Nem sikerült a múltkor a zacskós tejjel meg a sor elejére tolakodó tahókkal mindenkit bepalizni? Sebaj, majd sikerül legközelebb, más utakon az agymosás! Nincs szankció, nincs következmény, csak a véget nem érő, akadálytalan manipuláció. Megtehetik, mert
senki sincs, aki rájuk szólna, hogy jó lenne visszafogni a technokrata céljaik pofátlan arcunkba tolását.
A csomagolás más, az üzenet maradt a régi.
Lógj egész nap a neten, igeneld a virtuális valóság rabságát, és valld te is a progresszívek hitét, miszerint minden emberi problémára egyedül a technológia adhat valódi választ és megoldást. Köszönjük Telekom, hogy felmenőink üzeneteit is értelmezi a számunkra, így nekünk már nem kell felesleges erőfeszítéseket fordítanunk arra, hogy megértsük, mit képviseltek valójában!
Utóirat. Szerintem a reklámban található technológia (a Harry Potterben láthattunk hasonló jelenségeket) nem áll túlságosan távol attól, ami régen szellemidézés elnevezés alatt futott. Mindez ráadásul keveredik némileg a hullagyalázással is. Avagy nem mások emlékét gyalázzuk meg azzal, hogy újra életet lehelünk beléjük, és olyan szavakat adunk a szájukba, olyan cselekedetekkel ruházzuk fel őket, amelyek révén egyfajta fantomot hozunk létre, ami éppen hogy elvezet az ő személyiségük, jellemük valódi megértésétől?
Új világvallás van születőben, a vakcinavallás. Fanatikus híveit, térítőit és prófétáit egyre csak gyűjti maga köré. Erről a módfelett bizarr és baljós társadalmi jelenségről készítettünk beszámolót. (Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.)
Vannak időszakok, amikor a szokásosabbnál is nagyobb őrületek söpörnek végig az egész világon. Ilyen őrület volt 1789-es véres francia forradalom, az Európa-szerte kirobbanó szabadságharcnak álcázott monarchiaellenes felkelések vagy a 20. század elején kibontakozó, minden értéket eltiporni akaró kommunista lázadások. Ilyenkor mintha valami idegen szellem, egy sajátos kórság,
a tömegpszichózis egy jellegzetes formája, egyfajta kollektív varázslat szállná meg a világ lakosságának túlnyomó részét,
s mintha az embereket saját akaratuk ellenére olyan tettekre késztetné, amit azok józan pillanataikban határozottan elutasítanának. Időnként ez a démon újra és újra felébred, eddig ismeretlen alakot öltve világhódító körútra indul, megmérgezi az emberek elméjét, és gazdatestként felhasználva őket rajtuk keresztül valósítja meg ördögi céljait.
Most is egy ilyen időszakot élünk.
Az őrület vírusa tombol. Embertömegeket látunk, akik egyik pillanatról a másikra, mintegy gombnyomásra kultikus híveivé váltak egy általuk nem is ismert erőnek. Nem tudják, honnan jön és hová tart, csak azt tudják, hogy egy bűvös sziréni hang szólítja őket szüntelen, aminek lehetetlen ellenállni. A megszállottság eddig ismeretlen formája ütötte fel a fejét, melyben a gyökértelen, minden hagyományos támponttól megfosztott emberszerű lények totemként kezdenek el tisztelni olyan jelenségeket, amik hangyafaszányit is képesek megadni nekik az identitás, a valamihez tartozás, a valakinek lenni illúzióját.
A vallásos fanatizmus határát jócskán meghaladó vakcinapropaganda megtébolyult lényei lázas igyekezettel terjesztik egy új vallás igéjét, a világhódító vakcinavallás igazságait, mely jelszavak alatt végre minden nép, minden rassz, minden kultúra egyesül. Íme,
életre kelt a modernek minden valódi vallásos minőségtől megfosztott, felhígított, kilúgozott, extrán steril vallása,
amely garantáltan száműzte magából a szentség és az istentudat megmaradt morzsáit. Ugyan, minek ide Isten, kérdezem? Minek ide a Biblia és azok túlvilági ígéretei? Ha itt van nekünk Ő, aki minden rossztól megóv, és az összes paradicsomi áldásban részesít? Eddig csak az előkészületek zajlottak. Csöndben, alázatosan, lemondáskészen, mint egy nagyobb keresztény ünnep előtt. A maszkviselés, a távolságtartás, az elzárkózás, a kézfertőtlenítés tisztulórítusait végezve a világ kollektíve hipnotizált kísérletalanyai a nagy egyesülésre hangolódtak. Egy éve vártak már a nagy bemerítkezésre. A beavatásra. A felavatásra. Az új világba való belépés lehetőségére.
A Megváltó most a vakcina képében megérkezett.
S most önjelölt prófétái ódákat zengenek róla, tanításait hirdetik, az életadó víznél és a tápláló kenyérnél, Krisztus testénél és vérénél is hasznosabb összetevőként tekintenek rá. Akik pedig végre karjukon a vakcina bélyegét hordhatják, és elég méltónak bizonyultak arra, hogy a születendő kultusz oszlopos tagjaivá váljanak, vallásos lelkesedéssel hangolódnak az új vakcinavallás istentiszteleteire, imádkoznak védelmezőjükhöz, majd magukhoz veszik a szent nedűt, ami érettük ontatott ki, és jótevőikkel karöltve, kik elhozták számukra az új hitet, ezt mondják:
Vakcinánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te márkád. Jöjjön el a te vallásod, mely minden védettet, ateistát és vallásost, jobbost és balost, fiatalt és időset egyesít. Mindennapi oltásunkat add meg nekünk ma, és taszíts ki minket, ha fertőződünk, miként mi is kitaszítjuk a minket fertőzőket. És ne vígy minket a maszklevétel kísértésébe, de szabadíts meg a vírustól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké, ámen.
Új podcast adásokat indít a Médiavadász. A megszokott dinamikus videókkal ellentétben ebben a sorozatban a legkülönfélébb témák mélyebb és részletesebb kifejtésére kerülhet sor. Mindemellett az eddigi videóformátumok is megmaradnak.
Az újfajta stílus lehetővé teszi, hogy párbeszédek, viták számára is megnyissa a terepet a csatorna, és hogy olyan, a megszokottnál intellektuálisabb kérdéseket feszegessen, amikre egy mozgalmasabb, viszonylag rövidebb videóban nehézkes lenne kifejteni.
A hanganyagok a SoundCloudon is megtekinthetők.
Amennyiben tetszik a kezdeményezésünk, támogass minket a Patreonon!
Ebben a videóban egy szociológiai kísérletet láthatunk arról, hogyan igazodik az átlagember bizonyos csoportnormákhoz, anélkül is, hogy tudná azok okát és értelmét. A nagy birkakísérlet különösen beszédes, ha azt az emberek járványhelyzettel kapcsolatos viselkedésével vetjük össze.
Egyre elterjedtebb gondolat, hogy ha a tudatot képesek leszünk feltölteni a számítógépre, elérhető lesz az örök élet. Ez azonban nemcsak megvalósíthatatlan, hanem egyszersmind a világ legnagyobb tévedéseinek egyike. Írásunkban bemutatjuk, mi a különbség a valódi túlvilág és az Upload (Feltöltés) című sorozatban látható posztmodern álmennyország között. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Ma már nem kérdés, hogy a filmek egy tekintélyes részét azért készítik el, hogy az embereket tudat alatt egy eljövendő világra hangolják. Évtizedekkel ezelőtt készült alkotások jövőképei ma a szemünk előtt kelnek életre, olyannyira, hogy komolyabb pillanatainkban el is tűnődünk rajta: vajon akkor is így alakultak volna a dolgok, ha nem lettünk volna ennyire kitéve e hosszú éveken át tartó kollektív befolyásolásnak? Nem mi teremtettük meg tudat alatt ezeket a groteszk és futurisztikus világokat azzal, hogy öntudatlan módon egyre mélyebben elhittük, hogy megvalósulhatnak?
Akárhogy is, tény, hogy sok minden, ami korábban csak fikció volt, mára kézzel fogható valósággá vált. És ebben kétségtelenül nagy szerepe van a filmeknek is. A folyamat pedig nem állt meg. Ahogy egy harminc éve megjelent sci-fi kisebb eltéréseket leszámítva jelenünket ábrázolja, úgy egy most debütáló alkotás könnyen a nem túl távoli jövő előszele lehet. Ezzel összefüggésben érdemes a következő témára élesen odafigyelni a jövőben.
Ma a filmkészítők fantáziáját nagyon foglalkoztatja az örök élet és a digitális technológia kapcsolata. Valamennyire érintettük is már ezt a kérdést a transzhumanizmusról szóló Médiavadász videóban. Egészen pontosan az a kérdés érdekli őket, hogy vajon feltölthető-e az emberi tudat a számítógépbe, és elérhető-e ezáltal az, hogy egyfajta digitális Kánaánban örökké éljen? Ezzel foglalkozik az Amazon Feltöltés című új sorozata is. A történet nem túl érdekes, sőt, kimondottan közhelyes és unalmas, maga a koncepció az, ami felkeltheti az érdeklődésünket, ugyanis meglátásom szerint ez egyre kiemeltebb témája lesz annak a „szép új világnak”, amit jelenleg is nagy erőkkel építenek.
A sorozat úgy kezdődik, hogy egy fiatal programozót szándékosan megölnek, majd feltöltik egy olyan virtuális térbe, ahová azoknak az embereknek a tudata kerül, akik már meghaltak. A cselekmény egy olyan – milyen jó lenne azt mondani, hogy alternatív – valóságban játszódik, ahol különféle óriásvállalatok a tudati kioltódástól rettegő haldoklók számára jó összegekért különféle virtuális birodalmakat ajánlanak fel, ahol elméletileg örök boldogságban lehet részük. A férfi először sajnálja, hogy eredeti életét elvesztette, de aztán szépen lassan megbarátkozik a helyzettel, és megpróbálja felfedezni a virtuális élet apró örömeit. Megtanulja, hogy kell csalni a játékban, felfedez a térképen nem feltüntetett világokat, és még egy valós személlyel is lehetősége van a szerelem megélésére.
A sorozat maga egyébként nem teljesen elfogult ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. Bemutatja, hogy sem az agyontechnicizált valóság, sem a mennyeinek beállított virtuális túlvilág nem tökéletes. De hiába próbál elfogulatlannak tűnni, magával a történet hátteréül szolgáló alapfelvetéssel már véghezviszi a rombolást. Meggyőződésem, hogy a sorozat lényegében azért készült el, hogy a tudatfeltöltés gondolatát népszerűsítse. Minden más, a történet, a szereplők, a poénok, csak körítés. Valójában azért jött létre, hogy az emberek fejében egyre mélyebben elültesse a tudat feltöltésének és a technokrata mennyországában való öröklétnek a gondolatát.
Ma már sajnos egyáltalán nem tűnik légbőlkapottnak, hogy a kellően meghülyített, ateista-materialista világ lakóinak ez a közeljövőben tényleg reális túlélési lehetőségként fog felmerülni. Ma már simán elképzelhető egy olyan beteges világ, ahol az emberek a túlélést tudatuk szerverparkokban való tárolásában fogják keresni. Ma már eléggé alászállt a világ, hogy a tömegek ezekre a virtuális kalitkákra tekintsenek a tényleges túlvilágként.
Már önmagában az elgondolás is teljesen szellemtelen és vallásellenes. Adattárolóra cserélni a transzcendenciát, számítógépes szimulációra a mennyei állapotokat. Ilyet csak azok az őrültek találhatnak ki, akik már minden spirituális érzékenységüket, minden metafizikai intuíciójukat, minden túlvilági hitüket elvesztették.
De van itt egy még nagyobb probléma, a legégetőbb probléma, ami a sorozatban egyszer merül csak fel, mintegy mellékesen. Az, hogy ez az egész nemcsak hogy teljesen tradíció- és vallásellenes megközelítés, hanem egyszersmind egy totális átverés is. Talán
az összes eddigi átverés legnagyobbika.
Ugyanis a tudatot nem lehet adattárolóra tölteni. Egyszerűen nem és kész. Aki azt hiszi, hogy lehet, az nincs tisztában azzal, hogy mi a tudat, és hogy mennyire más a természete, mint a szerverparkokban tárolt adatoknak. A meghalt embert regisztrált viselkedése alapján esetleg mesterségesen újra lehet alkotni, de annak már semmi köze nem lesz a valódi emberhez. A még élő emberek számára a virtuális szimulációban újra megjelenő ismerősük ugyan keltheti azt a benyomást, mintha az egy valós személy lenne, de túlélő tudatról itt már nem beszélhetünk. Innentől fogva csak egy programot látunk, akiről az üzemeltetők elhitetik, hogy valós személy, aki szert tett az örök életre.
A hagyományok szerint a tudat a halál során nem oltódik ki. A földi világ megszűnik a számára, és új valóságokkal szembesül. Ezek a valóságok azonban egyáltalán nem hasonlítanak ahhoz a virtuális világhoz, amit a sorozatban bemutatnak. A valódi túlvilági állapotokban nincsenek applikációk, nincsenek frissítések, nincsenek programhibák, adatkorlátok, szolgáltatások, kreditek, lefagyások. Az igazi túlvilágban nem vagy kötve áramforráshoz és internetkapcsolathoz. A valódi mennyország szabad az ilyesfajta lehatároltságoktól, függésektől, anyagiságtól.
Úgy tűnik, a jövőben azonban nemcsak a természetes élettől, hanem a túlvilágtól is meg akarják majd fosztani az embert. A modern-posztmodern embernek még a mennyországa, transzcendenciatudata is gusztustalan és undorító. Ezt az álvallást, ezt az álhagyományt, ezt az álmennyországot terjeszti az Upload is, és még fogja megannyi alkotás a jövőben. Noha a tudatot, ha belegebednek sem fogják tudni feltölteni sehova, a gondolat elterjesztése arra éppen elegendő lesz, hogy a törekvők lélekben és szellemben ne a valós túlvilágra készüljenek fel, hanem erőfeszítéseket az álmennyország eléréséért tegyenek. Hogy a végén lehetőleg még választottak is elhiggyék, hogy ez valós cél számukra is.
Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Születésemtől fogva hallok egy vissza-visszatérő hangot a fejemben. Egy hangot, ami egy másik világba hív. Egy hangot, ami minden kimondatlan gondolatom forrása, minden át nem élt óhajom beteljesítője. Honnan jön? Kitől ered? Valós ez a hang vagy csak képzelet? Nem is számít. A fontos, hogy hallom. Hol halkan, suttogóan, hol erősen, intenzíven. Nem mindig hallgatok e hangra. Van, hogy napokra teljesen megfeledkezem róla. Elszundítok, mint Buddha palotájának lakói. Kihagy a figyelmem, mint a világi vágyakon merengő kezdő tanítványnak. Kétségbeesem, mint a kötélbe gabalyodó, aki a sötétben azt hiszi, kígyó fojtogatja.
Hiába zengtek napokkal ezelőtt a fejemben a felismerés ébresztő kiáltásai, az önnön lényegemre való elemi visszaemlékezés üstdobjai és cintányérai, hiába láttam benső szememmel a szellemi fényt. Időnként a fátyol lehullik újra. Az ég ismételten beborul. A Vádló megint szót kap, s mérgét jól kimért adagokban lelkembe csepegteti. De ha nem is tudatosul bennem, érzem, hogy még ilyenkor is, a hang szüntelen szól.
Egy jó alvás sokszor mégis jobban esne, mint magamba tekinteni. Egy filmet megnézni, szép nőkön ábrándozni, egy újabb felest lehúzni, a politikán bosszankodni, a világot szidni, a gondokat megoldani, új terveket szövögetni – a végén valahogy mindig erre jut idő. A hang pedig, ami éppúgy szól a végtelen távolból, mint a legközvetlenebb közelségből, látszólag visszavonul, mint a szív észrevétlen lüktetése, mint a lélegzet rejtekező ritmusa. A hang ott van, de én rendre csak legyintek: ráérek még. Szívem a végtelené, de ezt és ezt a teendőt még befejezem. Az anyagelvűség visszataszító, de az évek óta dobozban pihenő hasznavehetetlen kacatjaimat, melyekhez jelentéktelen emlékek kötnek, s amik csak a helyet foglalják, ma se fogom tűzre vetni. Teszem a dolgom, de közben mégis alszom.
Lassan araszolva a hanghoz közeledek, de az élet labirintusa végül folyvást máshova vezet. Te vagy a célom, de nem szívben, csak gondolatban. Feléd igyekszem, mint a rémálmodó, akinek földbe gyökerezett a lába. Akarlak-e eléggé, te hang; célom és értelmem, kiért fejben életemet adnám? Szeretlek-e úgy, ahogy másoknak mesélem? Hiszek-e áldásodban, mikor jóságod dicsérem? Akarlak-e eléggé, mikor meghallak, s elégedetten csettintve közlöm: én bizony meghallottalak!
De ez az én gondom. Te csak szólj, templomi harang, szólj! Mecsetek müezzinjei, ne hallgassatok! Ziháló dervisek, kántáló sámánok, angyalhangú kórusok, egy percre se némuljatok! Öntsétek el fülemet e hanggal, zúdítsátok rám a dicsőség harsonahangú emlékét! Üvöltsétek arcomba a szabadság titkos mantráját! Békétek mennydörgő zaja kísértsen, bárhová is teszem be a lábam. Sikoltsatok és csörömpöljetek, dübögjetek és ordítsatok! Halljam e hangokat, akárhol is járok. Hangját a végtelennek, hangját az örömnek, hangját a legvégső énnek, hangját Istennek. Légy velem, légy bennem, örökké.
Manapság Magyarországon sokan jobboldalinak és lázadónak nevezik magukat. De vajon megállják-e a helyüket ezek a jelzők, ha a Harcosok Klubja fényében vizsgáljuk őket? Az eredmény siralmas. A teszten a Pesti Tv is messze elhasalt. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
A napokban tanultam egy új kifejezést. Meleg-konzervatív. Kik azok a meleg-konzervatívok? Például azok az arcok, vagy legalábbis azok nagy része, akik a Prosti Tévé szekunder szégyenérzetet keltő műsoraiban, kényelmes kanapékban, trendi ruhákban, zsíros fizetéssel a zsebükben, a kormány háttértámogatását élvezve megszakértik, mi a lázadás, meg a jobboldaliság. És ennyi, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, hazamennek, és folytatják konfliktuskerülő, anyagias, szellemtelen életüket, mintha mi sem történt volna.
A meleg-konzervatív az, aki szóban vagy írásban beint a legújabb modern deviációk némelyikének, vagy például hamvába holt módon védelmébe veszi a keresztény értékrendet, esetleg nagyon távolról és óvatosan kacérkodik a királyság eszméjével,
de lényegében mégsem következik semmi abból, amit látszólag képvisel.
Ez a típus kínosan ügyel arra, hogy túlságosan mégse bántson meg senkit, igazán mégse forduljon szembe senkivel, igazából mégse vigye a végletekig azokat az elveket, amik mellett kiáll. A meleg-konzervatív csak úgy módjával, mások kicsinyes érzéseire ügyelve, „kulturáltan”, demokratikus és jogállami keretek között „lázad”, mindig vigyázva, hogy a kormány seggéből a nyelve ne lógjon ki túlságosan, az aktuális társadalmi divattól ne térjen el látványosan, és az ellentábor indulatait se borzolja fel annyira, hogy azzal meglévő szavazótáborának lemorzsolódását kockáztatná. Tulajdonképpen
ők ugyanazok, mint a valódi kihívásoktól, küzdelmektől, antikonformizmustól mentes közönséges mindennapok kispolgárai,
akiknél az ideológiát mindig előzni fogják az anyagiak, a különféle érdekeknek, elvárásoknak, mások tetszésének való hitvány megfelelés. Annyi a különbség, hogy megpróbálják elhitetni, mintha ennél mégis valami többek lennének.
„Lázadók” (Forrás: Pesti Srácok)
Ezek ugyanazok az emberek, akiknek Jünger háborús visszaemlékezései nem többek érdekes olvasmánynál, akik számára Ungern Sternberg megalkuvásmentessége puszta történelmi különlegesség, az evolai kérlelhetetlenség csak mese, és a Harcosok Klubja se több mint egy kiemelkedő film, egy zseniális ötlet, anélkül, hogy abból bármit is érvényesíteni kellene a valódi életben.
Hogy miért jobb a Harcosok Klubja, mint bármelyik szalonjobboldali kvaterka a Pesti Tv kínálatából? Mert
nemcsak kimondja, és nemcsak jobban mondja ki, hanem egyszersmind meg is mutatja, mi fán terem az ellenállás, és a valódi ellenálló mentalitás.
Amit a Pesti Tv „lázadói” a belpesti romkocsmák deliriumos hangulatát megidéző kényelmes kis stúdiójukban az általuk vélhetően nem is ismert fiatalok iránti megfeleléskényszerükkel csak kerülgetnek, mint a leprást. Miközben a selyeminges, „laza vagyok, majd szétesek” stílusban utazó fiúcskák és a radikalizmusból abszolúte felmentett kényes hangú lányocskák lázadást mímelnek, addig a Harcosok Klubja, ez a több mint húszéves hollywoodi produkció két órában a legérthetőbb módon elmeséli nekünk, hol kellene elkezdeni a deviációk elleni és a normalitás melletti lázadást.
Hogy hol kezdődik Tyler Durdenék szerint a lázadás? Nos magunkban. Igen, magunkban. A mindennapi élet iránti görcsös ragaszkodásunk elvetésével, a bennünk szunnyadó gátlások leküzdésével, az életünknek értelmet adó nemes célok követésével. Pontosabban? Először is azzal, hogy megválsz attól, amihez kötődsz. Megválsz azoktól a tárgyaktól, amiket látszólag birtokolsz, de valójában uralkodnak feletted. Ha felismered, hogy azok a dolgok, amikre a mindennapjaidat építed, üres, értéktelen kacatok, amik valójában nem közelebb visznek a teljes értékű élethez, hanem éppen hogy elfátyolozzák azt előled. A film szerint a lemondás az élet kezdete. A lemondás mindarról, ami egy téves önátéléshez, egy téves önképhez vezet.
Tulajdonképpen a kényelemorientált, kispolgári mentalitástól való megválásról van itt szó.
Mikor halljuk erről a divatlázadókat beszélni? Melyik mutatja élő példáját, hogy képes a lemondásra, az áldozatra, a világba kapaszkodás vagy a gátlástalan karrierépítés felszámolására? Melyikük lenne képes az évek óta gyűjtögetett Ikeás bútorairól, az új ruháiról, autójáról egy csapásra lemondani? Egy ütött-kopott házban áram és internet nélkül éldegélni? Vagy három napig étlen-szomjan ácsorogni egy ház előtt, csakhogy bevegyék egy vagány társaságba? Lemondás nélkül, a fogyasztói mentalitás felszámolása nélkül, a visszataszítóan tespedt polgári mentalitás elűzése nélkül nincs igazi élet, de nincs igazi lázadás sem. Sikert csak az arathat, aki lelkileg és testileg, belül, önmagában is felkészült a lázadásra.
Melyik az újabb szempont? A harcra való nyitottság és a bátorság kimunkálása. A filmben nem a győzelmen van a hangsúly. Hanem azon, hogy ki mersz-e állni. Hogy készen állsz-e arra, hogy a határaidat feszegesd. Hogy hajlandó vagy-e olyan kihívások elé vetni magad, amiket a langymeleg mindennapok nem adnak meg számodra. Mi hiányzik a mai életből? Az, hogy nincs benne igazi és folyamatos kihívás. Nincs benne olyan megpróbáltatás, aminek megugrásával saját fejlődésünket szolgálnánk. Nincs benne olyan jellegű fájdalom, ami által végre, paradox módon azt érezhetnénk, hogy élünk. A Harcosok Klubja tagjai nem győzni jöttek, hanem azért, hogy magukba szívjanak egy kis férfiasságot, hogy megidézzék a régi idők héroszainak távoli fuvallatát, hogy sajgó testrészeik által emlékeztessék magukat arra, hogy a mai nap is szólt valamiről, hogy történt benne valami. Mert az igazi történés nem az, amit a hírekben látsz, vagy amit a munkád során robot módjára elvégzel, hanem az,
amikor a megmérettetés mámorában azt tapasztalod, hogy ma több vagy, mint ami tegnap voltál,
hogy ma igazabb vagy, mint akkor, amikor még nem mondtál igent a következő kihívásra. Akiben nincs meg ez az igény, aki nem emelkedik az égig már csak e lehetőség gondolatától, az nem lázadó és nem jobboldali. Az csak egy bohóc, aki a képernyők előtt megjátssza radikalizmusát.
A bátorság és ragaszkodásmentesség egységéből jön létre a film szerint aztán a végső próba. Amikor már képes vagy mindenről lemondani és mindennel szembenézni. Mindent eldobni és minden kihívásra igent mondani. Annak a képességnek a kimunkálásáról beszélünk, amikor valaki egyenesen arra lesz képes, hogy magával a halállal nézzen farkasszemet. És minden nap ennek a jegyében éljen. Mint a régi idők lovagjai vagy tengerészei. Bármikor jöhet egy halált hozó csata, bármelyik nap utolérhet egy pusztító hullám. A mai ember nem érti, hogy ez áldás is lehet. A halál eddz meg minket, a halál szédítő közelsége ébreszti fel szunnyadó erőnket,
a halál tárja fel igazi valónkat.
De ehhez az kell, hogy már az előbbi módszereket követve eleve a halál jegyében élj. Eszerint élnek-e a pesti prostik vajon? Témává teszik-e műsoraikban, amit még egy hollywoodi film is be mert vállalni? Tudnak-e róla, hogy valódi lázadásról beszélni e haláltudat nélkül csak semmitmondó, üres közhely marad?
Tökéletes a Harcosok Klubja? Ideológiai szempontból egyáltalán nem az. Ugyan jól rámutat a társadalom és a modern ember alapvető hibáira, és egy darabig helyes útmutatásokat is ad, végül anarchiába torkollik. Az anarchia azonban sosem lehet megoldás, az csak az élő és értő módon elsajátított hagyomány követésével érhető el. De
hibák ide vagy oda, itt a gondolatokat tettek is követik.
Itt az ellenállás nem csak szavakban, hanem valódi, férfias akciókban is megnyilvánul. Itt a lázadás nemcsak jól csengő szöveg, amikkel be lehet gyűjteni néhány tévelygő fiatal szavazatát. Lázadni nem szoftjobboldali pletykaklubot alapítva, a liberálisok legújabb agymenésein heherészve kell, hanem szellemi emberré válva. Egy olyan állapotot megvalósítva, amely minden pillanatban kész a változásra, a benső átalakulásra, a megmérettetésre és a halálra. Így érhetjük csak el, hogy a normalitás újra valós célként és lehetőségként mutatkozzon meg a mai ember számára.