A videóban részletekbe menően megvizsgáljuk, mit üzen a Mátrix és milyen utat járt be a  franchise a kezdetektől a legutóbbi filmig, a Feltámadásokik. (Ez az írás azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Megérkezett az új Mátrix. Mielőtt megvizsgálnánk, érdemes nagyvonalakban áttekinteni az előzményeket. Minek indult ez a franchise, mi az alapvető üzenete, mivé vált a kezdetekhez képest és milyen baljós utalások figyelhetők meg benne.

Személy szerint a Mátrixot egy ambivalens alkotásnak tartom. Pozitívnak azért, mert a virtuális valóság illúziójából való megszabadulás történetét meséli el, ami kitűnő hasonlata annak az abszolút felébredésnek vagy metafizikai megszabadulásnak, amikről a nagy hagyományok is beszélnek. Negatívnak pedig azért, mert átütő erővel népszerűsítette a virtuális valóságnak és ezzel együtt a tudat bebörtönzésének gondolatát, amely a film megjelenésének idejében még gyerekcipőben járt, és az emberek mindennapjaira nem gyakorolt közvetlen hatást.

Főleg a legutóbbi években kezd egyre egyértelműbben megmutatkozni, hogy

mindaz, ami az ezredforduló idején megalapozatlan fantáziálásnak tűnt, az mára a megvalósulás küszöbén áll.

Mostanában például egyre gyakrabban használják a metaverzum kifejezést. A metaverzum egy kísértetiesen hasonló virtuális tér megalkotásáról szól, mint amit a Mátrixban is látunk. A Mark Zuckerberg nevű háttérhatalmi báb az egyik fő szekértolója ennek a törekvésnek. Készített is nem rég egy videót, ahol a virtuális valóság előnyeiről ömleng több mint egy órán keresztül. Csodálatos nem? Ahogy ez a bárgyú képű Cukorhegyi erőltetett, fájdalmasan őszintétlen mosolyával megváltó csodaszerként igyekszik eladni nekünk a Mátrix illúzióvilágát.

Beszédes, hogy a cége nevét is nemrég Metára keresztelte, ami eléggé hasonlít a filmben lévő szoftverfejlesztő cég nevére, a Metacortexre. A „meta” szó mindkét esetben arra utal, mintha a megszokott emberi valóságon túliba akarnának bennünket vezetni. Pedig ennek a tulajdonképpeni metafizikához semmi köze. Célja az, hogy mindenféle emberi tevékenységet, amit eddig a való életben végeztünk, a jövőben a virtuális térben bonyolítsunk le, kezdve a munkától, a tanuláson és a sporton át, a ruhapróbán és a földvásárláson keresztül a szórakozásig és az ismerkedésig.

A metaverzum kiagyalóinak szó szerint az a célja, hogy a nem túl távoli jövőben az életünk nagy részét a virtuális valóságban töltsük.

Vagyis pontosan azt akarják elérni, amitől a Mátrix – legalábbis az elbeszélés felszínén – óvva intett bennünket.

Ez felveti azt a gyanút, hogy a Mátrix első része sem volt már egyéb, mint egy jövőre vonatkozó tervnek, a kétezres évek egyik új grandiózus projektjének a beharangozása. Ezt látszik alátámasztani, hogy ’98-ban és ’99-ben, nagyjából másfél év leforgása alatt öt olyan hollywoodi film is megjelent, ami hasonló témát dolgozott fel. ’98-ban a Dark City és a Truman Show, ’99 tavaszán pedig a Mátrix, az Existenz és a 13. emelet foglalkozott a valóság és az illúzió viszonyának szóban forgó kérdésével, sőt, ha az időben ezekhez nagyon közeli, ’97 decemberében megjelenő spanyol Nyisd ki a szemedet is idevesszük, akkor ez a szám hatra bővül. Ha engem kérdeztek, ennyi egybeesésre aligha van lehetőség úgy, hogy valaki ne hangolta volna össze ezeket tudatosan.

Meglepő a hasonlóság abban is, hogy mind az Existenzben, mind a Mátrixban a csatlakozás a gerinc mentén történik. A 13. emeletben megjelenő zöld fénysugarak is nagyon hasonlítanak a Mátrix kódjához. Mivel Hollywoodról van szó, a tudati fertőzések kiindulásának egyik gócpontjáról, talán joggal mondhatjuk azt, hogy ezen alkotások alapvető célja – a felszabadulás szintén hangsúlyosan megmutatkozó üzenete mellett – az volt, hogy ízelítőt nyújtsanak nekünk abból, milyen lesz az ezredforduló utáni világ.

E filmek szerint az emberek a jövőben egy meghamisított, eltorzult, lefokozott, korlátolt, gépek vagy más külső erők által uralt álvalóság részeseivé válnak,

sőt, nemhogy részesei lesznek, de még csak nem is fognak tudni róla, hogy megfosztották őket eredendő szabadságuktól. Persze nem ezek a filmek voltak az elsők, amik ilyesmit belengettek, ott van például a ’92-es Fűnyíróember, vagy a ’95-ös, de érdekes módon szintén ’99-ben játszódó A halál napja, mégis a felsorolt alkotások évezred végi látványos megszaporodása okot ad arra, hogy azt gyanítsuk, egy kiemelten fontos üzenetet akartak átadni nekünk a készítők.

Megdöbbentő, nem? Hogy legalább húsz éve megvan ez a terv. Megmondták, hogy így lesz, és aztán így is lett. Hiába tudtunk róla, nem lehetett megakadályozni. Csak két évtized telt el, és jelenleg már ott tartunk, hogy a virtuális sisakok és szemüvegek, a Mátrixba vezető út fő eszközei, hamarosan minden háztartás alapvető kellékeivé válnak. Ezen beteljesülés küszöbén álló jóslatok fényében még azok az elméletek sem feltétlenül tűnnek légből kapottnak, melyek szerint a Mártixban a World Trade Center lerombolására is utalásokat tesznek. Például azzal, hogy Thomas Anderson útlevelének lejárati dátuma pontosan 2001. szeptember 11-ére esik. Vagy azzal, hogy Morpheusra terroristaként hivatkoznak, továbbá azzal, hogy a film egyik leglátványosabb jelenete éppen az, amikor egy replülő objektum belerohan egy felhőkarcolóba. A dolog még érdekesebben hangzik, ha figyelembe vesszük, hogy a szintén ’99-ben készült Harcosok Klubjának záró jelenetében ikertornyok dőlnek össze. Lényeg a lényeg,

ezek a filmek mintha a régi világrend megszűnését és egy új világrend megalapulását harangozták volna be,

amit az ikertornyok összedőlése kiválóan szimbolizál, és amelynek lényege tulajdonképpen az emberi tudat bezárása egy illúzióvilágba. Érdekes okkult összefüggés, hogy ezt a filmet egy testvérpár rendezte, akik az ezredfordulót követően, hasonlóan a ledőlt ikertornyokhoz, átalakuláson mentek keresztül. Férfiból nővé váltak. Vannak, akik úgy gondolják, a két torony megfelelhet a szabadkőművesség két oszlopának, amire Neo szobájának száma, a 101 is utalhat. A két egyes a Jachint és a Boazt jelenti, a nulla pedig az átlépést egyik világból a másik világba. Eszerint a történet egy szabadkőműves beavatási folyamatot mesél el. Érdekes, hogy ugyanez a két oszlop megjelenik a Feltámadások új plakátján is, amit ráadásul a premier sajátosan ábrázolt dátuma is visszatükröz, ahol a két egyes oszlopokként fogja közre a többi számot.

A hollywoodi készítők szemében a régi világrend lezárásának egy másik központi szimbóluma a szintén ’99-ben, azaz a film megjelenésének évében bekövetkező teljes napfogyatkozás, ami többek közt a Dark Cityben is felbukkan, egy Napot ábrázoló reklámtábla elsötétedésének a formájában. De egyesek szerint a Mátrix metrójelenetében is utalnak rá a Napot jelentő Sol és az árnyékot jelentő Shadow falfirkákkal. Nem kizárt, hogy a Mátrix ikonikus jelképe, a szemet eltakaró napszemüveg feketesége is szimbolikusan összefüggésben áll a napfogyatkozás okozta sötétséggel és az ezzel analógiában álló szellemi vaksággal.

Aztán ott vannak a szóbeli és képi utalások az Alice csodaországbanra és az Óz, a nagy varázslóra, amit az elmeprogramozás két legismertebb történeteként tartanak számon. A tükörjelenet például vagy a lecsúszás Neo torkán egy az egyben a Csodaországba való átlépésre és a nyúl üregében történő lezuhanásra utal. De a fehér nyúl is innen való, és talán a kétszínű csempe is. Amikor többször megemlítik a Duracellt, akkor is a nyúlra utalnak ezzel, ugyanis ennek a cégnek köztudottan ez a jelképe. Az Feltámadásokban is megjelenik a nyúl, a kék hajú nőt Bugsnak hívják, ami Bugs Bunnyra utal. És többször megjelenik benne a pillangó is, ami ennek az eljárásnak szintén központi jelképe. A pillangó ugyanis a programozott alany új személyiségének megszületését jelenti. Az elmeprogramozás részleteibe most nem mennék bele mélyebben. A lényeg az, hogy ez egy bizonyítottan létező eljárás, amivel először a CIA kísérletezett az ’50-es évek környékén. Ennek a módszernek nagyvonalakban az a célja, hogy különféle kínzások által létrehozzanak az emberben egy alternatív személyiséget, akit bizonyos parancsszavakra a későbbiekben előhívhatnak, és utasításokat adhatnak neki. Például a Bourne filmek is teljesen nyíltan egy elmeprogramozott katona történetét mesélik el.

Az elmeprogramozás során az alanyt gondolatban Csodaországba vezetik, ahol megszületik az alteregója, aki tökéletesen irányítható.

A Keeanu Reeves által játszott karakternek, akárcsak Alice-nak, szintén két személyisége van. Thomas Anderson, egy átlagos programozó, és Neo, aki kiszakadt az unalmas realitásból. Neót, az elmeprogramozottakhoz hasonlóan bántalmazzák, verbálisan a munkhahelyén, és fizikailag az ügynökök. Neo a szörnyűségek elől emiatt egy álomvilágba menekül. Morpheus, az álom istene drogot ad neki, ez az elmeprogramozás gyakorlatában szintén a személyiség meghasadását idézi elő. Neo végül sikeresen elmenekül bántalmazói elől egy olyan világba, ahol minden lehetséges.

Az elmeprogramozás egy általunk is jól ismert formája az, ami a tévéből ömlik ránk.

Számtalan filmben megjelenik, hol nyíltabban, hol burkoltabban. Folyamatosan ugyanazt az üzenetet ismételgetik, mígnem az alany elkezd aszerint gondolkozni, amit hall és lát. Elmeprogramozás az is, amikor minden nap azt hallod a hírekben, hogy a homoszexualitással nincs semmi probléma, vagy hogy ki fog irtani egy vírus, az egyetlen megoldás pedig a vakcina. Elmeprogramozás, mert nem egyszerűen tájékoztatnak, hanem tudat alatt, a te önálló, józan ítéleteidet megkerülve akarnak hatni rád. A járványhelyzet sajátos húzd meg, ereszd meg taktikája is az elmeprogramozott alanyok betörésére emlékeztet.

Az Alice csodaországban egy gyakran ismételgetett kódnyelv a filmes világban, a Mátrixban pedig a következőre utalhat: te most egy elmeprogramozás részese vagy.

Hogy miféle elmeprogramozásról van itt szó? Például arról, hogy a nézőt tudat alatt és a történet hátterében a virtuális valóság gondolatának elfogadására hangolják.

Annak ellenére, hogy van egy ilyen lehetséges olvasata a filmnek, szerintem ez nem kisebbíti a Mátrix általános mondanivalóját. Ugyanis e gy másik megközelítésből, mint ahogy említettem,

a Mátrix a tudat felszabadításának történetét meséli el.

A főszereplő egyfelől, egy relatív szinten, ráébred, hogy egy velejéig korrupt rendszer része. A propagandának köszönhetően a társadalom összes fel nem ébredett tagja potenciális ügynök. Azaz olyanok, mint az úgynevezett alvó ügynökök, akik mindaddig teljesen átlagosnak tűnnek, amíg parancsot nem kapnak valakinek a likvidálására. Ennek az alvó ügynök jelenségnek a tipikus példáját tapasztalhatja az ember, amikor egy átlagos utazó sohasem látott felsőbbrendűségtudattal rákiabál, hogy miért nem visel maszkot a villamoson. A rend őreire nincs is szükség, mert a feladatot ma már vezényszóra elvégzi a médián és a hangosbemondókon keresztül konstans agymosásban részesülő átlagember is. Az új részben is ábrázolják ezeket az idegen erő által megszállott embereket, ők már nem ügynökké alakulnak át, hanem a Mátrix kódja jelenik meg a szemükben.

Másfelől Neo nem csupán a rendszer korruptságát ismeri fel, hanem ezen felül, egy abszolút szinten azt is, hogy az egész élete és az egész világa, úgy, ahogy van, illúzió. A végső megoldás az öntudatra ébredés vagy felébredés, amit Platón vagy a nagyobb vallások és hagyományok is hangoztatnak.

Neo a történet során valódi önmagára ébred, és ezzel a nézőt is hasonló útra sarkallhatja.

Legjobb olvasatában a Mátrix egy kiválóan összerakott hőstörténet, amelynek üzenete, főleg a folytatások fényében és az átlag filmes felhozatalt tekintve, még negatívumai ellenére is kiemelkedő. Ezt még a szimbólumok és a vizuális megjelenítés is tovább erősíti, nagyon találó megoldás például, hogy az ablakmosó folyadék, az eső vagy a szökőkút mind a Mátrix fentről lefelé haladó kódjait szimbolizálják.

Ezenfelül a Mátrix keresztény szimbólumokat is alkalmaz. Morpheus az Atyát, Neo a Fiút, Trinity a Szentlelket képviseli. Az illúzióvilágba visszavágyó Cypher pedig a sátánt, mivel teljes neve az, hogy Lu Cypher, amit ha összeolvasunk Lucifert kapunk. Neo a végén a 303-as szobában próbál kijutni a Mátrixból, ez a szám ebben az összefüggésben utalhat Jézus 33. életévére, halála és újjáéledése pedig Jézus keresztrefeszítését és feltámadását jelképezi.

Ezen emelkedett üzenet miatt érződik úgy, mintha minden egyes folytatás csak rontana az eredeti mondanivalón. Míg az első Mátrixban minden gondolatnak megvan a maga jól meghatározott helye és értelme,

az Újratöltvében és a Forradalmakban a semmitmondó okoskodásoké a főszerep.

Süketel a Merovingi a kauzalitásról, bullshitel Smith ügynök a cél jelentőségéről, az Orákulum a döntésről, az Építész a kiválasztottság anomáliájáról. Mélynek akar tűnni, de az eredeti mondanivaló nyomába sem ér. Többnek mutatja magát, mint ami, holott nagyrészt erőlködés az egész. Relativizálják a kiválasztottság elgondolását azzal, hogy a rendszer kiiktathatatlan hibájaként beszélnek róla, a felébredés témáját, az eredeti film leglényegesebb pontját pedig teljes egészében parkolópályára helyezik. Az új részek családot alapító, civakodó vagy szerető programokról beszélnek nekünk, mintha az ilyesfajta entitásoknak valódi emberi érzéseik lennének. Olyan, mintha a sztori önnön paródiájává fordulna át. Az Animátrixnak van egy-két érdekesebb epizódja, főleg amelyek szintén az öntudatra ébredéssel állnak összefüggésben. De mélységeit tekintve ezek sem tudtak sokkal többet hozzátenni az alaptörténethez.

Ami viszont a legszörnyűbb, hogy újabban még azt a maradék pozitívumot is be akarják mocskolni, amit az első film képviselt, és amit a folytatások sem tudtak teljesen elrontani. Például azzal, hogy a készítők nem rég azt mondták, hogy a Mátrix eredetileg a traszneműségről szólt volna, csak akkor még forgalmazó nem adott ennek zöld utat. Ez szerintem hülyeség, utólagos átmagyarázása a Mátrixnak a jelenlegi beteges trendek alapján. Noha tény, hogy van benne pár dolog, ami gyanúra adhat okot. Az egyik, amikor Neo azt mondja Trinitynek, hogy azt hitte, fiú, amire Trinity azt válaszolja, „mint a legtöbb fiú”. Ez elég bizarrul hangzik. A párbeszéd e része valahogy nem illik a szövegkörnyezetbe. A másik ilyen utalás, hogy a Switch–Apok párosból a nő nagyon férfias, a férfi pedig nagyon nőies, ami jelentheti a nemi szerepek megcserélődését. A diszkójelenetekben is előszeretettel mutogatnak nekünk azonos nemű párokat. Ezek vélhetően rendezői kiszólások, de nem többek annál, amik: néhány kósza utalás a transzneműségre. Azzal, hogy ezt az olvasatot is megpróbálják általánossá tenni, pontosan a szellemi értelemben vett, valódi transzformáció gondolatát csúfítják el és fokozzák le.

A nemi átalakulásnak semmi köze ahhoz az átalakuláshoz, amire a Mátrix átvitt értelemben utál,

és amit a spirituális ember az anyagiságból kiszakadva megvalósít. Itt viszont próbálják összemosni a kettőt, mintha előbbi is olyan magasztos lenne, mint utóbbi.

Van valami módfelett szürreális abban, hogy az eredetileg Larry és Andy Wachowsky névre hallgató rendezők egy ideje nőnek képzelik magukat. A Mátrixban van egy rövid pillanat, amikor mutatnak nekünk egy könyvet, a Simulacra and Simulationt. A szerző ebben leírja, hogy jelenleg egy olyan világban élünk, ahol minden szimuláció. De egy olyan szimuláció, amely már elvesztette minden kapcsolatát azzal, amit utánozni hivatott. Azaz a valóságunk kezd olyan lenni, mintha az is egy ugyanolyan megrendezett valami lenne, mint egy film. A rémisztő külsejű testvérpár nemi átalakulását látva is egyből az jut az ember eszébe, mintha a való életben is szerepet játszanának. Mintha nem élnének már e korban önálló emberek, csak olyanok, akik egy rájuk osztott agenda öntudatlan ügyvivői.

Amit nemi átalakulás címe alatt leműveltek, az egy ugyanolyan showműsor, mint amit a moziban is látunk tőlük. Valóságnak álcázott illúzió.

Vagyis az életük éppen azt az illúziót táplálja, amivel szemben eredetileg filmjükkel felszólaltak.

És akkor itt lenne a helye annak, hogy beszéljünk a Feltámadásokról is egy keveset. Sajnos nem nagyon van mit, ugyanis nehéz komolyan venni egy olyan filmet, aminek még a saját rendezője sem tudja megmagyarázni a létjogosultságát. Wachowski elmondása szerint azért készítette el Mátrix négyet, mert segített neki a szülei halála miatti gyászt feldolgozni. Ami nagyjából egyenlő azzal, mintha azt mondta volna, hogy

nem volt semmiféle koncepciója,

és hogy az alkotás csak ürügy volt és nem cél. Egy másik helyen azt mondja, szerinte a történetmesélés egy magasabb szintje az, amikor a sztori vezet téged, és nem fordítva, ez szintén azt támasztja alá, hogy fingja nem volt a rendezőnek, mit is akar kezdeni az univerzumával. Wachowski valahol nagyon el lehet tévedve a története jelentősége kapcsán, ugyanis az egyik interjúban azt sugallja, mintha legalább olyan ütős mondanivalót hordozna, mint az eredeti Mátrix. Süket duma. Akármennyire is kerestem, nem sikerült megtalálnom azokat az utalásokat, amik a következő húsz év nagy eseményeit jósolnák meg. A legtöbb, amit találunk benne, néhány jelenkori problémára való reflektálás. Például arra, hogy algoritmusok irányítják az életünket, amiben nincs semmi újdonság. Vagy a rebootolás divatját kritizálja, ami eléggé pofátlan dolog, tekintve hogy

ennek a filmnek is a jelentős hányada vagy az első részből használ fel anyagokat, vagy annak jeleneteit koppintja egy az egyben.

Egy rebootban kritizálni a rebootolás jelenségét olyan, mintha egy szemétkaján élő túlsúlyos figura elkezdené kritizálni a McDonald’s-ba járókat. Van egy jó tanácsom: akinek baja van ezzel a műfajjal, ne csinálja, ez a legjobb kritika. Aztán van benne néhány fricska azoknak, akik, mint ahogy ez a videó is, megpróbálja értelmezni azokat a jeleket, amiket az első Mátrixban elrejtettek. Például van egy rész, ahol Neo a vécén ül, a jobb oldali falon az olvasható, hogy nézz balra, a bal oldali falon pedig az, hogy nézz jobbra. Ezzel a készítők azt próbálják sugallni, mintha nem lenne értelme keresni a filmjeikben a mögöttes utalásokat. Tréfás egy üzenet, de zseniálisnak vagy jövőbe látónak azért ez se mondható.

A történet lényege, hogy Neót és Trinityt a gépek újraélesztették, és visszakapcsolták a Mátrixba. Neóval elhitették, hogy a Mátrix trilógia nem történt meg, az valójában csak egy általa készített számítógépes játék. Trinity pedig azt hiszi magáról, hogy családos anyuka. Neót a felébredettek új generációja kiszabadítja, aki hamar elhatározza, hogy Trinityt is meg fogja menteni. A mentőakció sikerrel jár, melynek végén kiderül, dobpergés, hogy nemcsak Neo, hanem mind a ketten kiválasztottak. Váo. Ennyi, ennyi a nagy történet. Két szereplő megszabadulása egy álomvilágból, amiből a korábbi részekben már rég megszabadultak. Megnézhettük ugyanazt, amit már láttunk, csak szarabb kivitelben.

A főszereplők egy helyben toporognak. Neo láthatóan annyira be van fásulva, hogy már az se érdekli, hogy épp a valóságban van-e vagy sem, ahogy a kiválasztottság ideája sem jelent már számára semmit. Elnézve az ábrázatát, vélhetően Trinity megmentését is csak azért vállalja be, hogy erei felvágását egy későbbi időpontra tolja. Ez az ember egy kiherélt lúzer, akiben az öntudatra ébredés iránti lelkesedés emléke sem maradt meg. Trinity öreg és unalmas, és az sem igazán hozza közelebb hozzánk, hogy alig csinál valamit a filmben. Az új szereplők vagy kínosak vagy egyszerűen semmilyenek. Morpheus például már nem él, őt egy piperkőc program helyettesíti. Miután megkapja a piros pirulát, ő is öntudatra ébred, és elkezdi segíteni az új ellenállók szedett-vetett csapatát. Igen, jól hallottad, kedves néző, a programok is fel tudnak ébredni. Hogy ezt mégis miképp kellene elképzelnünk, arról persze nem adnak felvilágosítást. A film végén van egy akciójelenet, ahol a Mátrix összes lakója megtámadja ellenállóinkat, de egyikükért sem izgulunk, mert nem is ismerjük őket, és a kinézetük alapján nem is akarjuk megismerni őket. Smith ügynök új külsővel megint csak megjelenik, de végig az az érzésünk, mintha maga sem tudná, mi francot keres ebben a részben. Az öregkorára házsártos leszbikus kalózkapitánnyá átvedlő Niobé is egy teljesen súlytalan, következetlen és idegesítő szereplő. Az egyik pillanatban még mindenkit be akar záratni, a másikban meg ő küldi az embereit Trinity kiszabadítására. A jelenlegi film Elemzőnek hívott főgonosza pedig túl sokat okoskodik, ráadásul hatalmat gyakorol a kiválasztott felett, ami a korábbi részek fényében teljesen értelmezhetetlen.

Ami még „szenzációs” újítás a Feltámadásokban, hogy most nem Zion az emberek városa, hanem Io, amiben hibás rendezés miatt úgy tűnik, mintha nagyjából tízen laknának összesen. Az itt lakók génterápiával epret és növényeket termesztenek, mindezenfelül rájöttek, hogy a gépek nem ellenségek, ahogy azt a toxikusan maszkulin zioniak gondolták, hanem barátok, ezért kölcsönösen segítik egymást, sőt még ölelkeznek is velük. Szerencsére a film maga nem egy transzgender propaganda, de a kötelező szivárványos utalás azért nem maradt el. Beszédes, hogy a homoszexualitásra itt is a tudatfelszabadítás egy formájaként utalnak. Nevetséges egy jelenet, amikor Sati a szülei halála miatt kesereg, mintha a programvilágban lenne ennek bármiféle értelme. Az is nagyon béna, amikor Trinity a legvégén leüti a főgonosz program állkapcsát, hogy szenvedjen. Mintha a készítőknek fogalma sem lenne róla, hogy egy programnak nem lehet fájdalmat okozni, ezért semmi értelme a kínzásának sem.

Üres karakterek, üres történet, a Star Wars új trilógiáját megidéző keserédes nosztalgia. Ennyit tudtak kihozni az új filmből. A Mátrix világa pedig számos érdekes téma feldolgozására adhatna lehetőséget. Például az éber álmodás és a virtuális valóság közti különbségek és hasonlóságok megvizsgálása megérte volna az erőfeszítést. Helyette kaptunk egy a régi jól bevált elemekhez görcsösen ragaszkodó, izzadságszagú biztonsági játékot egy olyan rendezőtől, aki a zavarosnál zavarosabb filmjei miatt a megbecsültségét már jóval a Feltámadások előtt elvesztette.

Lars von Trier két évados sorozatában, a Birodalomban (Riget) kitűnően figurázza ki a modern orvosok mindennapjait. Kötelező mindenkinek, akinek a covidkérdés már a könyökén jön ki. (Ez a videó azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Az egyre veszedelmesebb egészségügyi diktatúra kiépülésének korában arra lehetünk figyelmesek, hogy az orvosokat vagy a hasonló szakterületeken dolgozókat soha nem látott dicsfényben kezdik ábrázolni – no persze kizárólag azokat, akik nemcsak szájukat és orrukat, hanem szemüket is betapasztva, kritika nélkül elfogadják a coviddal kapcsolatos hivatalos elgondolásokat. A már-már félistenként kezelt orvosok és egészségügyi szakértők – tisztelet a kivételnek – persze már eddig is indokolatlanul nagy felmagasztalásban részesültek, de

a kényszeroltások rémálomszerű alternatív valóságában a szó szerint dilettánsok előtt is megnyílt a valakivé válás kapuja.

Így kapcsolódunk Lars von Trier ’94-ben és ’97-ben megjelent kétévados sorozatához, a Birodalomhoz, amely

zseniálisan figurázza ki a tekintéllyé vált senkik szóban forgó jelenségét.

Mindemellett a covid-hiszti által generált mesterséges pánikhelyzetet is kiválóan ellensúlyozhatja. Akinek elege van abból, hogy ma már egy teljesen hétköznapi beszélgetést sem lehet lefolytatni anélkül, hogy ne telepedne rá a fertőtlenítőtől bűzlő kórházi folyósók nyomasztó hangulata, és az újabb legeslegutolsó oltás beadási dátumának közelgő fenyegetése, az két dolgot tehet. Vagy tudatosan ignorálja a híradósoknak álcázott fekete mágusok napi rendszerességű rontásait, vagy a humor és a groteszk eszközeivel megpróbálja kinevetni azt a szánalmas jelenséget, amivel lassan két éve fárasztanak bennünket. Utóbbi választás esetében Trier alkotásához nyúlni nemhogy érdemes, de egyenesen kötelező.

A kétszer négy részes dán sorozat egyik rendkívüli ismérve a humor.

Trier alkotása hemzseg a megmosolyogtató jelenetektől.

A rendező kitűnő érzékkel mutatja be, hogy az emberéletekért lelkiismeretesen küzdő orvosok cukormázas képe mögött miképp húzódik meg a kétköznapi kispolgár gyarlósága. A hangzatos titulusokat megkapargatva úton-útfélen gyerekes vetélkedésekbe, beteges önigazolásokba, bogaras megmozdulásokba botlunk. Az igazat megvallva ez az orvosokról alkotott értelemszerűen groteszk és túlzó kép valahol sokkal őszintébb és valósághűbb, mint a tudomány felkent papjainak hányingerkeltően giccses mai bemutatása.

Az egyik legparádésabb karakter a főszereplő, a svéd nemzetiségű Helmer doktor, akit etikai vétségei miatt áthelyeznek Dániába. Helmer olyannyira nem bízik senkiben, hogy még az se zavarja, ha nevetség tárgyává válik, amiért autója dísztárcsáit minden reggel leszereli, nehogy lenyúlják a helyi suhancok. Ellopja mások tanulmányait és a saját neve alatt jelenteti meg azokat; orvosi műhibát vét, amit a legkicsinyesebb módszerekkel is megpróbál eltusolni; és

valódi barátok híján saját ürülékével osztja meg legintimebb titkait.

Noha gyűlöli az alternatívnak nevezett gyógyászatot, ravasz céljai érdekében még a haiti bennszülöttek tudását is hajlandó bevetni. A rettentő önbizalommal rendelkező orvos látszólag megingathatatlanul biztos a dolgában, miként abban is, hogy végtelenül tökéletes, de végül mindig pofára esik.

Esetlenségben azonban nem különbek tőle a társai sem. Ott van Moosegard, a kórház vezetője, akinek annyi önismerete és érzelmi intelligenciája sincs, mint egy marék lepkének. Bizarr erotikus tárgyakat gyűjt, de azt is csak azért, hogy ne unja halálra magát. Amikor jön az igazgató, az asztal alá bújik, mint egy óvodás, nehogy megtalálja őt. És persze a legbizarrabb dolgok is akkor történnek az általa működtetett intézményben, amikor felettesei átfogó ellenőrzést tartanak.

Bondo professzor annyira megszállottja a tudományának, hogy egy rákos májat ültet a szervezetébe,

hogy tovább tanulmányozhassa azt. Jörgen pedig mindenkinek megtalálja a gyenge pontját, és ezekkel zsarolja őket, hogy személyes céljaiban előrehaladhasson. És akkor még a forgalommal szembemenő mentőautóra való fogadásról, a szeretőjének levágott fejjel kedveskedő orvostanoncról vagy a kórház eseményeit filozófiai mélységekben megszakértő Down-kóros mosogatókról még nem is beszéltünk. De kár is lenne felsorolni az összes mulattató pillanatot, ahogy nem is lehetne: itt szinte minden jelenet aranyat ér.

A második érdekesség, amiért érdemes foglalkozni a sorozattal, hogy

Lars von Trier meglepő módon egészen nyíltan foglalkozik a szabadkőművesség kérdésével.

A kórház vezető orvosai ugyanis esténként munka után titkos összejövetelekre hivatalosak, ahol bizarr szertartások keretében különféle orvosi és személyes témákat vitatnak meg. Világi előrehaladásukban segítik egymást, és aktívan tesznek tudomány fejlődéséért. Az egyik részben például esküt tesznek, hogy tűzzel-vassal irtani fogják az alternatív gyógyászatot, majd később bűnbánatot tartanak, ki élt mégis ezen ördögtől való módszerek valamelyikével. Szinte félreérthetetlenül a szabadkőművesség parodisztikus ábrázolását láthatjuk visszaköszönni ebben. Kimondottan szívderítő látni, ahogy a világ nagy kiválasztottjait az általuk betartott szokások valódi értelmét már elvesztő maskarás idióták gyülekezeteként ábrázolja. Az ilyesmi nem éppen gyakori a filmkészítők világában. Ráadásul a második évadban mindezt még

a sátánizmussal is összefüggésbe hozza, ennek ismeretében csoda, hogy leadták egyáltalán a tévében.

Triertől egyébként nem ritkák az olyan merész megnyilvánulások, amik nem éppen vannak ínyére a globális véleményformálóknak. Tíz éve egy beszédében például Hitlerről beszélt részben elismerően.

A harmadik kiemelt pontja a Birodalomnak, az az okkult szál. Egy idős spiritiszta néni felfedezi, hogy szellemek kísértik a kórházat, akiket neki kell kiszabadítania. Ezért betegnek tetteti magát, hogy hosszabb időre a kórházban maradhasson, és az ügy végére járjon. Ebben a tekintetben többen joggal nevezték ezt a sorozatot a dán Twin Peaksnek. Érdekes párhuzam, hogy mindkettő a 90-es években készült, mindkettőnek két évada volt, és mindkettőnek több mint húsz éves késéssel csináltak egy harmadik évadot is. A Twin Peaksé 2017-ben jelent meg, a Birodalomé pedig valószínűleg jövőre fog folytatódni. De a legfőbb párhuzam az a mondanivaló, miszerint

a valóság nemcsak annyi, ami közvetlenül elénk tárul.

Mindkét sorozat azt veti fel, mi van, ha éppen a közönséges érzékeink számára láthatatlan valóság az, ami mozgatja a mindennapi életünket? Pontosan a modern orvoslás az, amely úgy áll a világhoz, mintha csak a saját szemünkkel látott dolgok lennének valóságosak. Egy modern orvos megbénul az okkult vagy spirituális sík betörése láttán. Elveszti magabiztosságát, tájékozódási képességét, hatalmát. Talán éppen ezért is van annyira ellene. És talán éppen ez a kendőzetlenül megmutatkozó okkult sík az, ami még idétlenebbé teszi a Birodalom történetének földhöz ragadt, túlságosan is emberi szereplőit.

Lars von Triert túlzás nélkül

a kiemelt alkotók közé sorolhatjuk, még akkor is, hogy ha sok esetben túlzottan elvont, depresszív, sötét és polgárpukasztó.

A ház, amit Jack épített című filmjéből például borzasztó gonoszság árad, nem ajánlom senkinek. De sok filmje mélyebb, filozofikusabb, elgondolkodtatóbb, komolyabb és művészibb, mint a nagy átlag. És ezen értékesebb művek sorát ékesíti a Birodalom is, amely a modern orvoslást végre tényleg azon a szinten kezeli, ami azt valójában megilleti: egy ingoványos, mocsaras, holtaktól bűzlő terepre épített tákolmánynak, amely bármelyik pillanatban alázuhanhat a gyilkos materializmus és a lelketlen szcientizmus sötét szakadékába.

A Denis Villeneuve által megfilmesített új Dűne sok olyan ideát felmutat, ami hagyományhű megközelítésből is pozitívumnak tekinthető. A jelen kritikában ezeket a szempontokat járjuk körül. (Ez a videó azonos című videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

A Denis Villeneuve által rendezett Dűne Frank Herbert 1965-ös sci-fijének adaptációja. A Dűnét az utóbbi évtizedekben többször is megpróbálták megfilmesíteni. Először Alejandro Jodorovsky került a legközelebb ahhoz, hogy vászonra vigye a történetet ’71-ben, de a projekt végül kudarcba fulladt. ’84-ben David Lynch rendezett belőle egy felemásra sikeredett, de koránt sem vállalhatatlan mozifilmet. 2000-ben minisorozat készült belőle, 2003-ban pedig a könyv egyik folytatásából, a Dűne gyermekeiből csináltak egy három részes sorozatot. Akármelyik alkotást is nézzük, mindig úgy érződött, hogy hiányzik ezekből valami. Vagy az eredeti történethez nem volt eléggé hű az adott film, vagy a kivitelezés minősége hagyott némi kívánnivalót maga után vagy egyéb problémák merültek fel. Szóval újból és újból megjelent az igény egy olyan film megjelentetésére, amely a legnagyobb hűséggel és a legkiválóbb minőségben tudja visszaadni Frank Herbert könyvének világát, történetét és hangulatát.

Apróbb hibákat leszámítva ki lehet jelenteni, hogy Denis Villeneuve remek munkát végzett. A film minden egyes képkockáján érződik, mennyire bensőséges kapcsolatot ápol a rendező a történettel, és hogy mennyire igyekezett ezt az általa jól megértett univerzumot megfelelő módon át is adni a nézőknek. Ebbe azonban most nem akarok mélyebben elmerülni. Akit részletesebben érdekel a Dűne világának háttere és az új film által felmutatott pozitívumok, az nézze meg a RetroShock ezzel kapcsolatos bemutatóját. Ebben a videóban inkább arról akarok beszélni, melyek azok a szempontok és ideák, amelyek a hagyományos szempontból kiemeltté teszik az alkotást.

Birodalmiság

Az első fő szempont, amit kiemelnék, az a birodalmiság ideájának megmutatkozása. Monumentális űrhajókat, hatalmas épületeket, gigantikus bolygókat látunk, birodalmi kürtöket és dudákat, buddhista kántáláshoz hasonló túlvilági dörmögést hallunk, előkelő öltözékeket, ünnepélyes katonai felvonulásokat, ősi szimbolikus tárgyakat és képeket, nagy múltú és hatalmú nemesi családokat tárnak elénk. Szereplőkkel találkozunk, akik hangján keresztül mintha ősi erők szólalnának meg, és akiknek tudása emberfeletti forrásokból merítkezik. A film látványa, zenéje, hangjai, története mind alkalmasak egyfajta birodalmi lelkület felébresztésére. A birodalmiságnak a mai világban általában negatív csengése van. Elnyomással, zsarnoksággal hozzák összefüggésbe, pedig koránt sem csak erről szólhat. Van valami megmagyarázhatatlanul felemelő, erővel átható, túlvilági hatalomra emlékeztető és a mindent magában foglalás ideáját felébresztő a birodalmiságban. A birodalmiságban megvan a lehetőség arra, hogy az ember önnön emelkedettebb énjét ébressze fel magában általa. Manapság ritka, hogy ezt pozitív, vagy legalábbis nem egyértelműen negatív színben tüntetik fel. Ezért a pontért a filmnek mindenképp jár az elismerés.

Nemesség és arisztokrácia

Az előbbivel szorosan összefügg a második szempont, a nemesség vagy arisztokrácia ideája. A főszereplő, Paul Atreides egy mind világi, mind szellemi értelemben magasan kvalifikált, nemesi származású személyiség, aki épp abban a korban van, amikor kezdenek kibontakozni a benne szunnyadó nemesi minőségek. Paul a hercegi rangot betöltő apján, Letón keresztül a világi hatalomnak, a birodalom legbefolyásosabb vallásos rendjéhez tartozó anyján keresztül pedig a szellemi hatalomnak is a reprezentánsa. Születése szerint az ókori császárokhoz és az ősi uralkodókhoz hasonlóan egyszerre hordozza magában az evilág és a túlvilág feletti hatalom lehetőségét. A Lynch-féle verzióban véleményem szerint jobban ábrázolják a főszereplő szellemi derűjét és függetlenségét, világi gondoktól és zavaros érzelmektől való emelkedettségét. De a hangsúlyosabb pillanatokban az új Dűne Paulja is képes sajátjává tenni ezt a magányos hegyek méltóságát megidéző fensőbbséget. Főleg az utolsó párbaj során, és annál a próbánál, ahol egy iszonyú kínt előidéző dobozba kell beletennie a kezét. Ez utóbbinál bizonyítja be Paul, hogy képes legyőzni a félelmét, és meghaladni az állati ösztönvilág síkját, ami a való életben is a nemesség egyik fő kritériuma.

Kiválasztottság és vallás

A harmadik a vallásos vagy szellemi értelemben vett kiválasztottság szempontja. Paul nemcsak nemesi származású, hanem vallási értelemben is kiválasztott. Sokak szerint ő a messiás, aki a jóslat szerint el fogja vezetni a Dűne népét a paradicsomba. A Bene Gesserit boszorkányai és a sivatagbolygó lakói Paulon egymás után ismerik fel azokat a jeleket, amik a kiválasztottat is jellemzik. Ezt a filmben mahdinak nevezik, ami az iszlámban egy létező kifejezés, és a síita muszlimoknál egy kiemelt princípium. Ő az, aki az idők végén legyőzi a gonoszt, és egy ideális világot hoz el a követői számára.

Általánosságban a kiválasztottság ideája valami olyasmit jelent, amikor az ember nemcsak ráérez arra, hogy ki ő legbelül valójában, hanem amikor annak a lehetősége is felmerül benne, hogy mindezt teljes egészében ki is tudja bontakoztatni. A Dűne most megjelent első része a kiválasztottság eme érzését ügyesen mutatja be. Képes felizzítani a minden ember szívében ott lakó kiválasztottságtudat érzését. Vélhetően a folytatásban láthatjuk majd ennek teljes feltárulását is.

Paul látomásai során ráadásul többször átéli a saját halálát. Ebben is egy tradicionális elgondolást, a kétszerszületettség ideáját ismerhetjük fel. A tradíciók világában, például a hinduknál csak akkor válhatott az adott illető az adott kaszt teljes értékű tagjává, ha meghalasztotta magában a régi énjét. A második részben Paulra is ez a feladat vár, egy olyan ital elfogyasztásának formájában, amit előtte még egyetlen férfi sem élt túl.

Mágikus erők

A negyedik pont a mágikus erők jelenléte. Paul és a hozzá hasonlók képesek az emberek apró rezdüléseiből megállapítani, mit éreznek és gondolnak mások. A jövőbe lát, titkos dolgokat tud meg, rendkívüli reflexei vannak, és a későbbiekben hatalmas szörnyeket képes irányítani. Továbbá birtokol egy képességet, az úgynevezett „hangot”, aminek köszönhetően befolyásolni tudja mások akaratát. Ennek a technikai megoldása egyébként nagyon hatásosra sikeredett a jelenlegi filmben. Ez a hang ráadásul a későbbiekben még nagyobb célokra is felhasználható lesz, félelmetes háborús eszközzé válik. Az önálló erőfeszítések révén elért mágikus hatalom jelenléte azon túl, hogy ad egy okkult vagy miszteriózus színezetet a történetnek, jól ellensúlyozza azokat a sci-fiket, ahol sokszor háttérbe kerül az ember önálló fejlődése. Ahol a különleges képességeket a gépeket adják, azaz valami külső erő, és nem egy ténylegesen elért benső minőség megmutatkozásai.

A számítógépek és a mesterséges intelligencia hiánya

Így jutunk el a jelen videó utolsó ponthoz, a számítógépek és a mesterséges intelligencia hiányához, mely jelenséget a Dűnében ezzel a mondattal magyaráznak:  „Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára!” A Dűne történelmének egy pontján az emberek ráébredtek, hogy a számítógépes technológia léte az emberiség ellen van, ezért teljes egészében száműzték azt a világukból. Gépek ugyan léteznek, de ezeket már nem a mesterséges intelligencia működteti. A Dűne történelmében pontosan azt utasították el, amitől a jelenlegi emberiség nem hajlandó megválni, és amihez ostoba módon a legnagyobb reményeket fűzi. Azt a fajta technológiát, amely olyannyira rá akar telepedni az emberre, hogy semmilyen autonómiát nem akar neki hagyni. Ez már önmagában szimpatikus, és segít felülemelkedni az egyre baljósabb jelenlegei életünktől, amit egyre jobban átszőnek a robotok és a mesterséges intelligencia.

Végszó

Hagyományos szempontból természetesen a Dűne sem kifogástalan alkotás. Hogy csak egy példát említsek, nehezen emészthető tény, hogy az új Dűnében a nemes herceg egy néger nőről ábrándozik álmaiban, és hogy a kiválasztott nép tagjait is többnyire négerek alkotják. Ezenfelül a film hosszúsága ellenére is néha az az érzésünk, hogy nem bont ki megfelelő részletességgel bizonyos eseményeket vagy emberek közti viszonyokat. De ez ebben a filmben elenyésző negatívum a felsorolt pozitívumok mellett. A Dűnét mindenképpen érdemes megnézni, főleg ha szereted a lassabban kibontakozó, komolyabb hangvételű és tradicionális áthallásokkal bíró filmeket. Fensőbbség, hatalom, uralom, erő, félelemnélküliség, nemesség. Csupa olyan idea, amit értékelni fog minden olyan néző, aki finoman szólva nem rajong azokért a hagyományellenes tendenciákért, amik átszövik mind a filmeket, mind a világot napjainkban.

A Ridley Scott által rendezett The Last Duel (Az utolsó párbaj) látszólag egy fiatal hölgy megerőszakolásának történetét bontja ki, egy mélyebb síkon azonban filmje sokkal inkább a férfiúiság és középkori szellemiség meggyalázásáról szól. Ez az írás videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Egy olyan világban, ahol a tévé tele van feminista tanmesékkel, néger vagy női felsővezetőkkel, homoszexuális összeborulásokkal, drag queenné átvedlő fiatal fiúk megható önfelvállalásaival, az embert nem igazán mozdítja ki a komfortzónájából egy olyan film megjelenése, amely a „sötét” középkor szokásos kliséit öklendezi vissza. Mégis van valami módfelett felháborító a Ridley Scott által rendezett és a Matt Damon-Ben Affleck páros által írt Az utolsó párbajban. A The Last Duel fájdalmasan elfogult, leplezetlenül egysíkú és botrányosan rosszhiszemű megközelítésben tálalja számunkra a középkort.

Van itt minden a szó szerint debil királytól a zsigerből gonosz, hedonista, megállás nélkül kurvázó grófokon át, a képmutató és együgyű papságon keresztül a barbár, önző és végtelenül anyagias harcosokig.

Klisé klisé hátán, a legprimitívebb fajtából. Férfiakat látunk, akik fel vannak mentve mindenféle érzelemből, olyan életszerűtlen, egydimenziós karakterek életébe pillantunk be, akik még hírből sem hallottak a mások álláspontjába való belehelyezkedés képességéről, és akik lényegében híján vannak bármiféle vonásnak, ami normális emberre emlékeztetné őket. Mintha a középkor másról sem szólt volna, mint hímnemű biorobotok kizárólag anyagelvű vad vetélkedéséről és a társadalmi hierarchiában alájuk tartozók megalázásáról.

Egészséges ember a jelenetek láttán önkéntelenül köpni akar. Ezt még a legszelídebb néző sem képes végignézni úgy, hogy ne jelenne meg benne legalább ötpercenként az az egyre fokozódó késztetés, hogy végtelenül rosszindulatú torzításai miatt Ridley Scott koponyáját kalapáccsal apró szilánkokra törje. Hát, még ha azt is meghallja, mi a véleménye a rendezőnek azokról, akik páratlan remekművével elégedetlenkedni merészelnek.

Szó szerint lehülyézi őket.

Furcsának tűnhet, hogy elfogultsággal vádolom az alkotást, mivel a film első ránézésre éppen a sokszempontúság álláspontján van. A történetet ugyanis három különböző szempontból is megismertetik velünk. A lady Carrouges megerőszakolását, az azt követő párbajt és az odavezető eseményeket feldolgozó történetet először a férj, majd az erőszakot tevő egykori barátja, végül az erőszakot elszenvedő feleség szemszögéből is elmesélik nekünk. Mindebből az egyszeri néző azt hihetné, hogy ez egy olyan film, ami talán végre képes elrugaszkodni az utóbbi évek többnyire egyoldalúan értelmezett „metoo” botrányainak narratívájától, és kicsit árnyaltabban tudja ábrázolni a szexuális visszaélés problematikáját. Nagyobbat nem is tévedhetne.

Ez a film nem más, mint egyértelmű hadüzenet az úgynevezett toxikus maszkulinitás ellen,

mindezt ráadásul a készítők egy percig sem próbálják előlünk eltitkolni. Azt hiszed, hogy kapsz három szubjektív elbeszélést, melyek hitelességét a filmet követő elmélkedéseid során tetszés szerint rangsorolhatsz és elemezhetsz? Csak szeretnéd!

A készítők szó szerint az arcodba tolják, kinek a verziója felel meg a valóságnak. Természetesen a nőé.

A tévedhetetlenül tiszta, makulátlan, az ármánykodást hírből sem ismerő nőé, akinek kiválóságát mi sem igazolja jobban, hogy az ostoba ura távollétében egyből felvirágoztatja a gazdaságot, megkönnyíti az addig megnyomorított jószágok életét és emberszámba kezdi venni a parasztokat. Sőt, még a nap is kisüt, ahol jár. A két férfi álláspontja ezzel szemben nem hiteles, mert az objektív realitás megismerésében akadályozza őket az önimádatuk és az a tény, hogy szolgai módon igazodtak a sötét középkori rendszer barbár feltételeihez és szokásaihoz, ami elhomályosította tisztánlátásukat.

Ebben a világban a feddhetetlen lady Carrougest leszámítva mindenki velejéig korrupt.

Korrupt a csak magával törődő férj, aki annyira érzéketlen, hogy képes meghágni az általa csak birtoktárgyként tekintett feleségét közvetlenül azután, hogy kitudódott a megerőszakolása. Korrupt a rendszerbe gyáván belesimuló, gonosz banyaként ábrázolt anyós, akinek egyetlen örömforrása ebben az életben menyének állandó sértegetése. Korrupt az őt megerőszakoló férfi, akibe annyi gyöngédség és érzékiség sem szorult, hogy képes legyen a bántalmazás és a szerelmi együttlét közt érdemi különbséget tenni. Korrupt a barátnő, aki engedve a gonosz férfiak elnyomásának, a lady ellen tanúskodik. Korrupt a saját feleségét válogatott sértésekkel illető, korabeli playboyt játszó gróf, aki hatalmával visszaélve megpróbálja eltussolni a férfi bűnét. Korrupt a vér látványától izgalomba jövő, de a lady ügyét halálos unalommal végigkövető debil király. És korruptak a babonás papok, akikről már az első képkockákon lerí, hogy pragmatikus érdekemberek.

Kellenek-e vajon ennél szájbarágósabb jelenetek annak igazolására, hogy a férfi egy olyan alacsonyrendű, primitív, bunkó lény, aki a nővel szemben sohasem lesz képes betekinteni a nagybetűs igazságba?

Ez egy annyira olcsó és számító és a néző alacsonyrendűségére bazírozó húzás,  hogy még csak véletlenül sem fog hozzájárulni a filmben felvetett probléma tényleges megoldásához. Persze nem is ez a célja, hanem a hagyománytisztelő fehér férfi elleni kőkemény propaganda. Komolyan mondom, nem hittem el, amikor a Matt Damon által játszott karakter, felesége megrökönyödésére, elkezdett verni egy fekete lovat, amiért az rámászott a fehér – érted: fehér – harci lovára, attól félve, hogy bepiszkítja a nemes ló vérvonalát. Ezzel a találóan érzéki szimbolikával suttyomban tehát még a fajkeveredés időszerű üzenetét is megpróbálták becsempészni a történetbe. Ekkor lettem teljesen bizonyos benne, hogy sík hülyéknek készült ez a film. Az már csak hab a tortán, hogy Carrouges-t keresztény lovag létére egyedül a pénzszerzés, földbirtokainak növelése és jóhírének megőrzése foglalkoztatja.

Mintha semmi jelentősége nem lenne, hogy egyébként egy hatszáz évvel korábbi, mélyen vallásos időszakról beszélünk,

amelytől rohadtul nem álltak távol azok az érzelmi finomságok, emberséges viszonyulások vagy szellemi távlatok, amiket ez a film a középkori nemes férfiakból úgy hiányol. Mondjuk mit is várhatnánk azok részéről, akik ilyen primitív, kiforgatott felfogást táplálnak a lovagiasságról?

És micsoda szöveg az, hogy a nőre régen a férfiak csak birtoktárgyként tekintettek? Olyan nehezen elképzelhető, hogy régen annyira egységben élt a férfi és a nő, hogy egyszerűen nem volt szükség arra, hogy külön entitásként kezeljék őket?

A The Last Duel látszólag egy fiatal hölgy megerőszakolásának történetét bontja ki, egy mélyebb síkon azonban sokkal inkább a férfiúiság és középkori szellemiség meggyalázásáról szól. Ridley Scottnak és társainak a középkori szellemiséggel kapcsolatban sikerült pontosan azt meglépniük, ami ellen elvileg ezzel a filmmel felszólaltak. Erőszakot követtek el valami tőlük sokkal nemesebb ellen. Érzéketlen durvasággal tiportak át valamin, ami sokkal több értéket rejt, mint azt a nagyképű modern ember felszínes együgyűségében gondolná.

Október 4-én, hétfőn, magyar idő szerint este hat körül leállt a Facebook és az összes többi Mark Zuckerberg érdekeltségébe tartozó internetes közösségi felület. A vezetőség konfigurációs hibára hivatkozott. De valóban ez a helyzet? Nem lehet, hogy köze van a leállásnak ahhoz a fenyegetéshez, amit Klaus Schwab kiberpandémiának nevezett? Ez az írás videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Mint bizonyára sokan hallottatok róla, október 4-én, hétfőn, magyar idő szerint este hat körül leállt a Facebook és az összes többi Mark Zuckerberg érdekeltségébe tartozó internetes közösségi felület. Ettől az éjfélig tartó több mint hat órás kimaradástól ráadásul számos más nagyobb oldal is összeomlott vagy akadozni kezdett. Ennek elvileg az az oka, hogy a Facebook- és Instagram-függő felhasználók, akiknél már egy percnyi internetkimaradás is remegő kezeket, tikkelő szemeket és a habzó száj tüneteit idézi elő, elkezdtek megrohamozni olyan felületeket, amik nem voltak felkészülve ekkora leterheltségre. Ez a hír önmagában nem érdemelne túl nagy figyelmet, és felháborodásunknak is legfeljebb az adhatna alapot, hogy sajnos ez nem maradt így örökre, és sikerült pár óra alatt orvosolniuk a problémát. Visszakerültünk a megszokott kerékvágásba. Az instaribancok és facebook díszbuzik illúzióvilága tovább folytatódik, anélkül, hogy kellő idő eltelt volna, hogy ezek az emberek, már aki képes rá, visszavonulhassanak egy kis önreflexióra. Szóval, ha valami, akkor nem ez a rövid kis szünet adhat igazi okot a bosszankodásra, hanem éppen az, hogy nincs igazi leállás. Hogy a pörgés sosem szűnik meg. Sosem marad egy szusszanásnyi idő, hogy a fontosabb dolgokra felfigyelhessünk.

Lényeg a lényeg, a Facebook néhány órára lefagyott. Nem lehet kizárni azt sem természetesen, hogy ez valamiféle konfigurációs hiba eredménye, ahogy azt a Facebook vezetői is állítják. Még az sem feltétlenül ördögtől való gondolat, hogy nagy ritkán tényleg igazat mondanak nekünk. De bármit is mondjanak, a másik lehetőséget sem vethetjük el teljesen. Mégpedig azt, hogy ez szándékos leállás volt. Hogy mire alapozom ezt? Nos, egyrészt arra, hogy az egész Földre kiható globális események az általános vélekedésekkel szemben legtöbbször nem véletlenül szoktak megtörténni. Előre meghatározott okuk és céljuk van. Erre számos példát lehet hozni a történelemből.

Másrészt arra, hogy a Föld ügyeletes főgonosza, a való világ Doktor Genyája, a Világgazdasági Fórum vezetője egyik nemrégiben megtartott beszédében kerek-perec elmondta, hogy a világjárvány színjátékát követően mi lesz a következő attrakció. A pandémia utáni legnagyobb fenyegetés szerinte a kiberpandémia lesz. Szó szerint ezt a kifejezést használja. Kiberpandémia. Rájátszva a covidjárvánnyal kapcsolatos félelmekre és közvetlen tapasztalatokra.

Nos, Klaus Doktor Genya Schwab általában nem üveggömbjébe belenézve jósolja meg ezeket a dolgokat. Ő ezt onnan tudja, hogy egy legalább száz éve aprólékosan kidolgozott tervet követ és közvetít. És hogy miről szól ez a terv? Nagyvonalakban arról, hogy az embereket meg kell fosztani mindenféle autonómiájuktól, például azáltal, hogy különféle többé-kevésbé mondvacsinált krízissel szembesítik őket, amiktől majd fénylő glóriájú messiásokként meg fogják menteni őket. Anélkül, hogy ezt bárki is kérte volna.

Van egy másik figyelemreméltó összefüggés. Ha emlékeztek rá, a járványmizéria közvetlen berobbanása előtt Bill Gates vezetésével az Event 201 nevű rendezvényen kísértetiesen hasonló világjárvány szimulációját hajtották végre, mint ami aztán be is következett. És hogy ez miért érdekes a témánk szempontjából? Azért, mert befolyásos emberek részvételével ez év júniusában egy hasonló, csak ezúttal kibertámadással kapcsolatos szimulációra is sor került, méghozzá az eddigi legnagyobbra. Szóval volt egy pandémia szimuláció, majd kisvártatva lett egy világjárvány is. Most pedig volt egy nagyméretű kibertámadás szimuláció. Vajon mi következik ebből?

Ez a rövid kis videó szépen összefoglalja, hogy Cyber Polygon nevű kezdeményezés kiagyalói egyáltalán nem szarral gurigáznak. Halálosan komolyan gondolja a kibertámadások fenyegetését. Egy dolgot felejtenek csak benne elmondani: ha ez tényleg megtörténik, minden valószínűség szerint azt ugyancsak ők fogják csinálni.

Nem akarunk a felesleges riogatás hibájába esni, de elképzelhető, hogy ez a Facebookos történet is egy előzetes teszt volt, hogy megnézzék, hogyan reagál a világ egy kisebb anomáliára. Természetesen amikor kibertámadásról beszélünk, nem kell feltétlenül terroristákra gondolni. Lehet, hogy az is elég, ha néhány ehhez hasonló kisebb-nagyobb internetkimaradással érzékeltetik az emberekkel, hogy a net- és áramfelhasználást a zökkenőmentes felhasználói élmény érdekében nagyobb biztonsági szintre kell emelni a közeljövőben. Így juthatunk el könnyedén egy olyan disztópikus valóságba, ahol az eddig szabad internethasználatot drasztikusan korlátozni fogják. Például elképzelhető, hogy biometrikus azonosításhoz kötik majd, vagy covidigazolványhoz, vagy az átlag széndioxid kibocsátásod szintjéhez. Az agyament megoldások száma határtalan. Ezzel, már ami az internethasználatot illeti, az anonimitásnak, a szabad véleménynyilvánításnak és a mainstramtől eltérő ismeretközlésnek a lehetőségei szinte teljes egészében kiszorulnak. Egy ilyen rendszerben szó szerint minden lépésedről tudni fognak és mindennapos tevékenységeid alapján tetszés szerint korlátozhatnak is.

Mindezzel összefüggésben eléggé beszédes, hogy egy 2020 végén közzétett Katy Perry videóklipben az énekesnő azáltal menti meg a világot, hogy az ufókkal közösen a teljes internetet megszünteti a Földön. Az okkult összefüggések tekintetében az már csak hab a tortán, hogy ez a klip tudatosan a Jupiter-Szaturnusz pontos együttállásának napján jelent meg, ami miatt külön figyelmet érdemelhet az üzenete.

Van még egy érdekesség, ami egy másik szálon, de ugyanide mutat. A közösségi oldal lefagyása előtt pont egy nappal egy volt Facebook alkalmazott nagyinterjút adott Zuckerbergék zűrös ügyeiről. Azt osztotta meg például a nagyközönséggel, hogy a Facebook vezetői különféle kutatások alapján tudták, hogy platformjuk károsan hat az emberekre és a világ történéseire, mégsem változtattak az algoritmusán. A hiedelmekkel ellentétben ez az állítólagos kiszivárogtató nem azért tálalt ki, mert szeretné, ha jobb platformmá válna a Facebook. Épp ellenkezőleg. Megmaradt pozitívumait is fel akarja számolni. Azokat a hibáit akarja kiküszöbölni, amik még ma is lehetővé teszik, hogy emberek olyan információkat is közzé tegyenek ott, amik szembe mennek a liberális és marxista értelmezésekkel. Vagyis azokat a dolgokat, amiket korszerű kifejezéssel összeesküvés-elméleteknek vagy fake newsnak minősítenek. Valójában az, amit ez a nő az interjúban vádként megfogalmaz a Facebookkal szemben, tökéletesen egybecseng a kibertámadásoknak és az ezeket követő szigorításoknak a céljaival. Ez a nő valamiféle demokráciára hivatkozva valójában még nagyobb cenzúrát szeretne bevezetni, hogy végérvényesen elnyomhassa a neki nem tetsző gondolatokat. A világ pedig most sokkal jobban fel fog figyelni a véleményére, hogy rendeztek mellé egy kis plusz felhajtást.

Nos, nagyvonalakban így válhat egy közösségi oldal leállása egy sokkal nagyobb méretű agenda első lépcsőfokává.

Megtartották a pécsi pride-ot. A videóban körüljárjuk, hogy Steiner Kristófék toleranciáért és jogegyenlőségért való kiállásának hátterében milyen célok húzódnak valójában. Ez az írás videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Beszéljünk egy kicsit a pécsi pirde-ról. Pride. Már az is nevetséges, hogy pride-ként kell megneveznünk. Miért kellene nekem pride-nak hívnom valamit, ami cseppet sem tölt el büszkeséggel? A szégyent jelentő angol shame szó sokkal jobban kifejezné, mit gondolnak a legtöbbek arról, hogy már vidéki városokban is leplezetlenül terjeszteni akarják a homoszexuális propagandát. Ősi hagyományaink, nemes példaképeink és nemzeti örökségünk szempontjából mindenképp szégyen, hiszen a jelenlegi karneváli helyzet már teljes egészében letért az általuk kijelölt ösvényről, természetesen nem csak a nemiség kérdésében.

De a résztvevők büszkélkedését se nagyon értem. Mióta számít érdemnek, büszkélkedésre okot adónak valakinek a szexuális orientációja? Mi ebben a nagy szám? Hol található egy ilyen magamutogató felvonulásban az a kiemelt mozzanat, amire elégedetten csettintve azt mondhatnánk, ez aztán teljesítmény? Egyáltalán mi ez a fene nagy büszkélkedésmánia? Miért kell minden kis szaros fingásunkkal óvodás módjára elbüszkélkedni? És miért kell erre a fajta mentalitásra olyan kurva nagy érdemként tekinteni? Ez a hozzáállás inkább gyerekességre vall, és nem olyasmire, ami jó irányba megváltoztathatná a világot. „Te úgy vagy jó, ahogy vagy – mondják nekünk –, nem is kell tenned mást, mint büszkének lenned erre.” Nem is értem, hogy képes valaki bedőlni egy ilyen olcsó mesének. Senki sem úgy jó, ahogy van. Az érdemeket meg kell szerezni, a tiszteletet ki kell harcolni, a hibáinkat ki kell javítani, az erényeket el kell sajátítani. Ez visz előre, és nem az, ha például a zenére tátogást vagy a valaki iránti meglévő vagy adott esetben eltanult vonzódásunkat teljesítménynek kezdjük el tekinteni.

Szóval megejtették a pécsi shame-et, amin állítólag kábé 2000 ember volt, és most elvileg kevésbé voltak jelen olyan figurák, akik kamerák előtt teljesen vállalhatatlanok. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ezúttal kedvezőbb csomagolásban tálalták a rothadt almát. A balos sajtó nagy feneket kerített az egésznek, pedig nem volt ez igazán említésre méltó esemény. Unalmas, klisés beszédek, önmaguknak ellentmondó résztvevők, a megszokott, ízléses embert öklendezése ingerlő giccses díszlet, és a végtelenül „toleráns” antifák. Ez utóbbiról Fair Right Ádám shame-túrájáról tudunk, aki jól elhelyezett provokatív kérdéseivel ügyesen szakította át az ellenség gyenge érvkészlettel felszerelkezett védvonalát. Ezért és a pesti megmozdulásáért jár a piros pont.

A balos beszámolók természetesen olyanok voltak, amire számítottunk. Sokan voltak, mindenki boldog és normális volt. Ezt ugyebár általában úgy csinálják, hogy a legmegfelelőbb kamerabeállításokat alkalmazzák, hogy a tömeg nagynak tűnjön, és a legértelmesebbnek, legkonszolidáltabbnak tűnő embereket válogatják ki. A 444 például két légynek sem ártani képes kinézetű pécsi egyetemi tanárt mutatott be, azt sugallva, mintha minden homoszexuális művelt, diplomás, kulturált értelmiségi lenne. Az ellentáborból pedig szokás szerint a leghülyébbeket szokták összegyűjteni, akik foghíjasan vannak és gyűlölködnek. Természetesen az objektív tényközlés szabályait szigorúan betartva. A 444-esek a nemzeti radilálisokkal szemben arra vetemedtek, hogy a következő címet adják a videójuknak: „A Betyársereg ellentüntetésén több volt a férfi csók, mint az első vidéki Pride-on”. Arra utalva ezzel, mintha ők is csak azért elleneznék ezt az egészet, mert titokban homoszexuálisok, csak nem merik beismerni. Ez az egyik legszánalmasabb érv, amivel a liberálisok magyarázni szokták a homoszexualitás-ellenesség jelenségét.

A felszínen látható egyenlőségesdin és elfogadásdin túl azért voltak olyan dolgok is, amik már sokkal kevésbé tűnnek ártalmatlannak. Ez pedig a pécsi shame provokatívan vallásellenes jellege, ami egyébként kezdetektől fogva jellemzi ezt a mozgalmat. Ugyanis a vonaglás útvonala a három ábrahámi vallás intézményét is érintette. A gyülekezést a helyi zsinagógánál kezdték, aztán elsétáltak az egykor dzsámiként működő katolikus templom mellett, majd a székesegyháznál fejezték be a menetet. Azon vallások szimbolikus helyeiről beszélünk, amelyek a mai napig egyfajta defektusként tekintenek a homoszexualitásra, olyasvalamiként, amely az üdv útjában áll. Végül is, a szervezők és tiszavirágéletű mozgalmuk bizonyára jobban tudják, mi az, ami az ember számára üdvös, mint az évezredes múlttal és bejáratott gyakorlatokkal rendelkező hagyományok. Szóval ezért az üldözött szerepében tetszelegve folyton agresszívan támadják a vallásokat. Akár úgy is, hogy nem is tudnak róla.

Ezt a vallásellenes szándékot a megmozdulás egyik központi figurája, a hirtelen hazaszeretővé átvedlett Steiner Kristóf hajmeresztő kijelentései is alátámasztják. Hogy mivel provokált? Például azzal, hogy egy fordított pentagram, egy jellemzően sátánista jelkép volt a pólójára rajzolva, felszólalása közben pedig azzal büszkélkedett, hogy Lucifert játszotta Az ember tragédiájában. Úgy tűnik, a homoszexuálisok körében külön presztizskérdés Lucifer szerepét eljátszani. Korábban Alföldi Róbert tetszelgett ebben a szerepben. De ne is akadjunk fenn ezen, biztos nincs semmi jelentősége.

Aztán ott van Kristófka vallások lényegéről előadott hegyi beszéde, ami tipikus példája annak, amikor valaki nem megérteni akarja vallást, hanem a saját szája íze szerint átformálni. Mégis hol van a nagyra becsült elfogadás egy olyan propagandistában, aki ahelyett, hogy alázattal foglalkozna a hagyományokkal, szinte ösztönösen a saját tévképzeteit vetíti beléjük? De most komolyan! Hogy veszik a bátorságot az lmbtq aktivistái, hogy elfogadásról papoljanak, amikor arra sem képesek, hogy őszintén és előítéletmentesen megpróbálják megismerni például a katolicizmust?

Na persze erre is van egy kibúvójuk az olyan álteológusoknak köszönhetően, akik a jelenlegi trendekhez igazítják a Biblia értelmezését, és teológiai alapot próbálnak adni a résztvevők egybites kereszténységfelfogásának. A rendezvényen szintén felszólaló Perintfalvi Rita megnyilvánulása alapján egy laikus könnyen azt hihetné, hogy Isten tulajdonképpen az lmbtq propaganda aktivistáit és rászedettjeit szereti a legjobban széles e világon, és számukra alkotta meg ezt a Földet.

Belemehetnénk azokba a kérdésekbe, hogy a kormány ugyan miért nem tett komolyabb lépéseket a vidéki felvonulás megakadályozására. Hogy miért akar ennyire a nemzetközi nyomásnak megfelelni. Hogy miért volt akkora rendőri jelenlét, hogy az ellentüntetők véletlenül se kerülhettek a felvonulók közelébe, hogy hallathassák hangjukat. Mindennél azonban talán fontosabb az az aspektus, amire az előbb rámutattunk. Hogy az ártatlanság álarca mögött ezek a propagandisták mintha egy álvallásos mozgalmat igyekeznének létrehozni. Egy olyan bizarr szerveződést, ami minden vallást magába olvaszt, oly módon, hogy kivesz belőlük mindent, ami egyedivé teszi azokat, és amik ellentmondanak az lmbtq tagok privát meggyőződésének. Erre a jelenségre jó példa a Berlinben épülő House of One elnevezésű hely, amely a kereszténység, az iszlám és a judaizmus közös központjaként fog funkcionálni. Ugyanerre az álvallásos maszlagra játszottak rá a 444 beszámolójának befejező képsorai, melyben szivárványos tömeg közepette Szűz Máriát mutatták, miközben az Ismerős arcoktól azt játszották, hogy „egy vérből valók vagyunk”.

A világ történéseit szövögetők jól ismerik a vallásokban rejlő erőt, és tudják jól azt is, hogy ezeket megfelelően kilúgozva, transzcendens dimenzióitól megfosztva, eredeti, komplex céljaitól eltérítve saját démoni küldetésére eredményesen felhasználhatja. Többek közt például arra, hogy a homoszexualitást még nagyobb körben népszerűsítse és adjon neki egy misztikus színezetet, hogy lehetőleg még a választottakat is tévedésbe ejtse.

A Médiavadász követői számára nem újdonság, hogy a populáris alkotásokba (videóklipekbe, filmekbe, zenékbe) sokszor a jövőnkkel kapcsolatos rejtett üzeneteket szőnek bele, annak érdekében, hogy tudat alatt ezek révén készítsék fel az embereket egy disztópikus valóság eljövetelére. Idesorolható Katy Perry 2020 decemberében megjelent klipje is, ami felett annak idején sokan átsiklottak, köztük mi is. Pedig a videó megjelenése és üzenete roppant szimbolikus a coviddiktatúra és tágabb értelemben az úgynevezett új világrend kibontakozásának szempontjából.

Katy Perry Not the End of the World (Ez nem a világvége) című klipje arról szól, hogy az űrlények meglátogatják a Földet. Kiszemelik maguknak az énekesnőt, és felszippantják az űrhajójukba, hogy megmentsék őt a Föld pusztulásától. Véletlenül azonban nem őt menekítik ki, hanem egy rá nagyon hasonlító színésznőt Zooey Deschanelt. A színésznő kezdeti megilletődöttségét követően nagy nehezen ráveszi az űrlényeket, hogy próbálják meg megmenteni a Földet, ami végül sikerül is. Végül boldogan táncolnak és énekelnek közösen egy bárban.

Bal felül van az ufós hír, bal alul a világvége hír, jobboldalt pedig a repülő csészealjat láthatjuk

A klip azzal kezdődik, hogy Zooey Deschanel újságot olvas. Az újságon egy Földhöz közeledő ufót látunk, és ezeket a szövegeket olvashatjuk: „Ez nem a világvége”, „A Föld nagy veszélyben van”, „Jönnek az idegenek”. Mint nem régiben beszámoltunk róla, ebben az évben a kíméletlenül agresszív oltási propaganda mellett az ufópropagandára is egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek, és úgy tűnik, a klímaválság, a migráció, a covid és a terrorizmus mellett ez nemsokára egy újabb elem lesz az életünkben, amitől kötelező lesz rettegnünk. A jelek szerint 2020 végén is már erre próbálták hangolni a fiatalságot ezzel a klippel.

A cím (Ez nem a világvége) a már jól megszokott világvége hangulatra utal, amit az időben előrehaladva egyre kiélezettebben próbálnak felkelteni az egész világon. A cím azonban sokatmondóan arra utal, hogy nem kell félnünk, nincs vége mindennek, épp ellenkezőleg, ahogy maga Katy Perry is megénekli, „actually, just the beginning” („ez csak a kezdet”). De minek a kezdete? Csak nem annak az új világrendnek, aminek eljövetelét a covidhisztinek köszönhetően minden eddiginél gyorsabban készítik elő?

Talán nem idegen az olvasók előtt az az elmélet, miszerint ezeket a világhírű sztárokat durva pszichés manipulációnak vetik alá, méghozzá gyerekkoruk óta. Ezt MK-Ultra- vagy Monarch-programozásnak nevezik, és az a lényege, hogy a személyiséget kétfelé osztják. Létrehoznak az emberen belül egy alternatív személyiséget, akit parancsszóra irányítani lehet. Egy figyelemreméltó leleplező oldal, a Vigilant Citizen szerint elég sok videóklipben jelenik meg a megosztott személyiség szimbolikája, ami arra utal, hogy ezek készítői nem is nagyok akarják titkolni az MK-Ultra-programozás tényét, sőt, mintha hencegnének vele. Mivel itt is azt láthatjuk, hogy az énekesnőt egy hozzá nagyon hasonló színésznő helyettesíti, jogos lenne arra következtetni, hogy ez is hasonló üzenetet hordoz: Katy Perry egy MK-Ultra rabszolga, akit a sötét elit irányít, és éppen bekapcsolták az alternatív személyiségét, hogy egy bizonyos feladatot elvégeztessenek vele. (Megemlítendő, hogy mindemellett ezek a klipek egyszersmind a nézők programozásáról is szólnak.)

Zooey Deschanel (balra) és Katy Perry (jobbra)

Három további érdekes szempont van még a klipben. Az egyik a megjelenés dátuma, a második az a mód, ahogyan a színésznő megmenti a Földet, a harmadik pedig a szaturnuszi szimbolika megjelenése.

A piramis rendre visszatérő szimbólum Katy Perry klipjeiben

A megjelenés dátuma rendkívül érdekes, ugyanis

a klipet pontosan a 2020-as téli napfordulókor, december 21-én tették közzé.

Ami ráadásul ebben az évben egybeesett a Jupiter és a Szaturnusz pontos együttállásával is. Ezt a dátumot sokan az úgynevezett Vízöntő korszak kezdetének tekintik, ami többek közt a feloldódást, a világ korábbi rendjének megszűnését és egy új világrend megalapulását jelenti.

Ha az olvasó nem is feltétlenül ad hitelt az asztrológiának, ebből kiderül, hogy a klip készítői annál inkább jelentőséget tulajdonítanak neki. Sőt, ez eléggé bevett szokás a sátáni üzeneteket népszerűsítő alkotások megjelenítése esetén (gondoljunk csak arra, hogy Taylor Swift egyik lemezének megjelenését is szándékosan az egyik napfogyatkozásra időzítették, de Marina Abramovic sátánista klipje sem véletlenül jelent meg Nagypénteken). Mindez azt is megerősíti, hogy a klip készítői nem csupán egy új világrendet várnak és harangoznak be, hanem egyszersmind okkult módszereket is felhasználnak arra, hogy mindezt előidézzék. A szóban forgó együttállás ugyanis nagyon ritka, emiatt aligha mondható véletlennek az egybeesés.

Az elmaradhatatlan kacsintás a félszemű uralkodó beharangozására szolgál

A szaturnuszi szimbolika mindezzel szorosan összefügg. Egyrészt azért, mert a Vízöntő uralkodó bolygója a Szaturnusz. Másodrészt azért, mert a Jupiter és a Szaturnusz együttállásának napján jelent meg a klip. Harmadrészt pedig azért, mert az okkult elit számára kiemelt szimbólumnak számít a Szaturnusz, aki világfelfogásukban egyfajta istennek tekinthető, aki az ő céljaiknak megfelelően tevékenykedik. Szaturnusz uralmának eljövetele felfogásukban egyet jelent az okkult elit végérvényes hatalomra jutásával.

A szaturnuszi gyűrű nemcsak a vállán lévő bolygón, hanem az énekesnő derekán is megjelenik, ezeket ötágú csillagok díszítik, ami ugyancsak egy gyakori okkult szimbólum

Végül említsük meg, hogyan menti meg a világot Zooey Deschanel. Ezt úgy teszi meg, hogy a Földön lévő internetnek kihúzza a dugóját. De miért pont az internetét? Ez a mozzanat eléggé hasonlít arra, amit az okkult elit egyik ügyvivője, Klaus Schwab mondott nem olyan rég, aki szerint a következő nagy katasztrófa, ami fenyegetni fogja az emberiséget, egy világméretű kibertámadás lesz. Elképzelhető, hogy a klip egy a covidhoz hasonlóan megrendezett katasztrófát harangoz be, ezúttal a kibertámadások formájában? Elnézve, hogy mennyire függ már a mai világ az internettől, annak azonnali megszüntetése aligha mentené meg az emberiséget, éppen az ellenkezője történne meg.

A Föld internete, felette pedig a világ lakosságának száma

Akármi is valósuljon meg abból, amire a klip utal, egy biztos: az okkult elit további hajmeresztő terveket akar kivitelezni az emberiségen, hogy a világ megmentésére hivatkozva végérvényesen megvalósíthassa sátáni birodalmát itt a Földön. Ezeket a terveket és a velük kapcsolatos elfogadó hozzáállást pedig az ilyesfajta alkotásokon keresztül verik bele az embereknek a fejébe, akiken többnyire mint öntudatlan zombikon futnak át ezek az üzenetek.

Nézd meg legújabb videónkat:

A jelen videóban azzal foglalkozunk, hogy érdemes-e egy magát konzervatívnak tartó embernek vitáznia a liberális létrontókkal? A téma apropóját egy nem régiben megjelent Kassai Lajos interjú adta, amit a Partizános Gulyás Márton készített vele. Sokakat nem is annyira a videó tartalma érdekelt, mint inkább a következő kérdés: van-e egyáltalán értelme egy asztalhoz ülni, párbeszédet folytatni, eszmét cserélni olyanokkal, akik ideológiai értelemben a legtávolabb állnak tőled? Videónkból kiderül! (Ez az írás videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.)

Ma azzal a kérdéssel fogunk foglalkozni, hogy érdemes-e egy magát így vagy úgy jobboldalinak vagy konzervatívnak tartó embernek a liberális létrontókkal vitáznia? A téma apropóját az adta, hogy nem régiben a Partizán nevű kőliberális oldalon megjelent egy elég nagy nézettséget produkáló interjú Kassai Lajossal, amit egyébként ő maga kezdeményezett. Sokak számára nem is az volt érdekes, hogy mi volt szó ebben a beszélgetésben, hanem önmagában az a kérdés, hogy

van-e egyáltalán értelme egy asztalhoz ülni, párbeszédet folytatni, eszmét cserélni olyanokkal, akik ideológiai értelemben távolabb állnak tőled, mint zsótájm zsolti a jó ízléstől.

De mintha egyre gyakoribb lenne ez a jelenség. Mintha egyre többször fordulna elő, hogy úgynevezett jobboldaliak vagy akár vallásos személyek cukiskodnak a saját monomániájukból megkérdőjelezhetetlen erényt kreáló influenszerekkel. A Partizánnál a melegkonzervatív Pesti Srácok is megfordult már, az egyik katolikus csatorna számomra módfelett tenyérbemászó készítője ugyancsak tiszteletköröket tett a szivárványszimbólum eredeti jelentésének eltorzítóinál, és furcsa mód még a Médiavadászra is lecsapott egy csatorna, amelynek tartalomgyártója a posztmodern felsőbbrendűségtudat magaslatából hajlandó volt leereszkedni és foglalkozni az egyik videónkkal, mi több, beszélgetésre invitálni minket.

Kassai Lajos és Gulyás Márton. Leültek, hogy közös pontokat találjanak. De minek?

A kérdés többszörösen összetett. Mit értünk egyáltalán párbeszéd alatt? Milyen célokkal és reményekkel ülünk össze egy ilyen eszmecseréhez? Egy ideológia képviselőjével állunk szóba vagy a mögötte meghúzódó emberrel? Mely értékek lehetnek azok, amik sérülnének, ha ilyesfajta vitákba belemennénk? És van-e az egyéni előnyszerzésen túl bármiféle eszmei jelentősége vagy haszna annak, hogy energiát ölünk ilyesmibe?

Amit világosan kell látnunk, az a következő.

Nem mindegy, hogy amikor egy másik emberrel találkozom, akkor egy ideológia elszánt képviselőjeként van-e jelen, vagy olyasvalakiként, akiben megpróbálom meglátni az embert.

Ha az utóbbi áll fenn, könnyen lehet, hogy két teljesen ellentétes nézetet valló is megértéssel tud egymáshoz viszonyulni. Ebben nincs semmi extra, nap mint nap átéljük. Amikor kinyitom egy lila hajú egyén előtt az ajtót, amikor aprót dobok egy koldus markába vagy egy vélhetően kommunista néninek átadom a helyem a buszon, akkor nem ideológiai szempontból viszonyulok hozzájuk, hanem megpróbálom meglátni bennük az embert. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel el is ismerném, hogy ők mindent megtesznek azért, hogy a legideálisabb értelemben megfeleljenek az „embernek lenni” kritériumának. Ez csupán annyit jelent, hogy hibájuk ellenére megpróbálom meglátni bennük vagy előhozni belőlük azt az ideális létezőt, aki nagyon mélyen és nagyon rejtve és bizonyos esetekben nagyon elnyomva, de ott lapulhat személyiségük hátterében.

Tipikus posztmodern jelenség: egy katolikus pap és egy magamutogató buzernyák kedélyesen beszélget az élet dolgairól habos-babos környezetben

Talán Kassainak is ez lehetett az egyik motivációja. Hogy megmutassa, képes meglátni az embert olyasvalakiben is, aki jelenleg a média vonalán Magyarország egyik legambiciózusabb létrontója. Nos, ez mind szép és jó, csakhogy ott a történet ideológiai oldala is, ami ettől még az esetek döntő többségében fikarcnyit sem fog változni. Attól, hogy én valakit emberszámba veszek, kulturáltan viselkedem vele és megelőlegezem neki, hogy lénye mélyét alapvetően ugyanaz a minőség hatja át, mint az enyémet, még ellenségek leszünk. Attól még nem lesz kevésbé érvényes, hogy ezek az alakok az élet legfontosabb értékét, a hagyomány valóságát rombolják, ahol csak tudják. Vita ide, vita oda, Marcika ugyanúgy egy megveszekedetten ultraliberális igehirdető marad, Zsoltika egy pillanatra sem fog elgondolkozni, hogy lejjebb kéne kapcsolnia a homoszexuális propagandát vagy ezt a vállalhatatlanan stílust, amit képvisel, és Ádámka sem lesz kevésbé ateista azt követően, hogy leállunk vele kvaterkázni. Ha az a célunk, hogy meggyőzzük a másikat vagy közelítsük egymáshoz a nézeteinket, az az ilyen emberekkel eleve kudarcra lesz ítélve. Már csak azért is, mert sok olyan fogalom van, ami alatt annyira mást értenek a felek, hogy egyszerűen nem férne bele a műsoridőbe mindent pontról pontra elmagyarázni.

Szóval egyfelől ott az emberi oldal, másfelől az ideológiai oldal, és ezt a kettőt rohadtul nem szabad összekeverni. Ha az a célom, hogy a szeretetet, a másik ember iránti megértést gyakoroljam, akkor egy ilyesfajta beszélgetésnek akár lehet is értelme. Ha ismertebbé akarok válni vagy a nézeteimet szélesebb körhöz el akarom juttatni, a vitában ugyancsak lehet perspektíva. Ha viszont valaki azzal az illúzióval kezdeményez ilyen beszélgetéseket, hogy majd szépen közeledni fognak a nézetek, és virágsziromesőben egyszerre csak egymás nyakába borulnak a felek, az el van tévedve, az jobb, ha bele sem fog ilyesmibe. Kassainak mintha lennének ilyen illúziói, amivel azért vigyázni kell, ugyanis itt nem pusztán annyiról van szó, hogy te ezt képviseled, én meg azt, de ennek ellenére szeressük egymást…

Fókuszcsoport, avagy egy nihilista liberális agymenései. Ma ilyeneknek áll a zászló.

Ne feledjük el, hogy ezek az emberek, ha ők maguk nem is tudnak róla, a világ alászállításán munkálkodnak. Nem egyszerűen az a helyzet, hogy bizarr hagyományellenes véleményük van a világ dolgairól, de mi ezen hibáikkal együtt is elfogadjuk őket, hanem arról, hogy vehemensen érvényre is akarják ezeket juttatni. Amit a Nagytestvér ráadásul a háttérből nagy erőkkel támogat. A jópofi külső mögött ezek az emberek nyíltan vagy burkoltan gyűlölik és lenézik a hagyományokat, és mindazokat, akik védelmükre kelnek. Mert fenyegetést látnak bennük. Mert mindaddig, amíg hagyomány létezik, addig a rossz lelkiismeret is kínozni fogja őket. Addig folyvást marad valami, ami emlékeztetni fogja őket arra, hogy elrontották. Hogy valahol eltévedtek. Hogy valahol letértek az útról. Világtalan alakok ezek, akiknek nincs egy abszolút vezérlőelv az életükben. És ha mégis felcsillan az életük egy pontján, egyből nekimennek, hogy ne kelljen vele szembesülniük. Éppen ezért, ha képesek is vagyunk eldumcsizni velük, ami azért érthető módon sokszor eléggé nehezen megy, tevékenységükért nem járhat köszönet, nem kaphatnak pacsit és buksisimit, nem mondhatjuk azt, hogy igen, egy gyógyíthatatlanul ateista, habzó szájú liberális, de nem baj, mert közben tök jó fej. Elviselték régen a falu bolondját is, néha még mosolyt is csalt a helyiek arcára, de azért nem dicsérték meg, ha felégette a templomot.

Az, hogy valakiben – jó keresztény módjára – képes vagyok meglátni a jót, nem vezethet oda, hogy az ideológiáját is elfogadom, vagy a sajátomat az övével felhígítom. Márpedig az ilyen közeledéseknek megvan ez a veszélye. Az emberi elfogadás nem vezethet a létrontó liberális ideológia tolerálásához. A másik helyzetébe való belehelyezkedés képessége nem eredményezheti azt, hogy a nézetét is elkezdem a hagyományos szemlélettel egyenrangúként kezelni. Egy homoszexuális létező szerencsétlen életébe bepillantva és azzal adott esetben együttérezve nem juthatok arra a következtetésre, hogy akkor már nem is jogos törvényi úton a fiatalokat megcélzó aljas propagandájuknak megálljt parancsolni.

A melegkonzervatív Pesti Tv is folyvást bebizonyítja: csak látszólag áll szemben a modern trendekkel

Ahogy a coviddiktatúra esete is mutatja, a legfontosabb kérdésekben amúgy sem szokás vitázni. Vannak a posztmodern világnak megkérdőjelezhetetlen dogmái, amiket vagy elfogadsz, vagy hallani sem akarnak rólad. Valójában mi közös van köztem és egy olyan ember közt, aki szerint nem alászállás van a világban, hanem feltétlen haladás? Aki szerint nincs Isten vagy lélek, csak anyag? Aki úgy véli, a hit puszta babona? Akinek a szemében a királyság egyértelmű zsarnokság, és csak a demokráciában történhetnek jó dolgok? Aki szerint nincs a családalapításnak és a szexuális szokásoknak egy hagyományos rendje, hanem mindenki úgy és azzal fekszik össze, ahogy és akivel csak akar? Hát nem sok! És ez elsősorban nem azért van így, mert én nem vagyok toleráns. Sokkal inkább azért, mert éppen a mai modern, liberális ember az, aki a legtávolabb áll attól, hogy a másik helyzetét érdemben megértse és megismerje.

A legtöbb liberális azon túlmenően, hogy rettentően előítéletes, fájdalmasan beszűkült felfogású is.

És mindent a saját képére akar formálni. Sokan még arról is meg vannak győződve, hogy jobban tudják, miről szól a kereszténység, mint egy keresztény maga, annak ellenére is, hogy lenézik a vallást. Képtelenek belehelyezkedni a gondolatba, hogy mi van, ha az az igazság, hogy száz éve sokkal értelmesebbek voltak az emberek, mint ma? Mi van, ha a soha senki által nem bizonyított evolúció mégsem úgy történt, ahogy azt a tankönyvekben leírják? És mi van, ha az életünknek tényleg valami olyasmi a forrása, ami felülmúlja a puszta anyagiságot? Ezekhez a gondolati lépésekhez egy mai liberális túl gyáva és túl korlátolt. Éppen emiatt nem igazán alkalmas arra sem, hogy érdemi vitát lehessen lebonyolítani vele.

Mindennek ellenére, ha a helyzet úgy hozza, az eszmecsere nem feltétlenül ördögtől való. Csak jól kell belőni a célt, és ügyelni kell arra, hogy a találkozás ne vezessen egy olyan ideológiai felhíguláshoz, ami a hagyományos szemlélet megvédelmezése szempontjából végzetes lenne.

Előzetesei alapján minden okunk megvolt arra, hogy egy mind látványában, mind mondanivalójában elsőosztályú alkotást köszöntsünk A zöld lovagban (The Green Knight). De vajon sikerült-e megugrania David Lowery filmjének a lovagregények szerelmeseinek elvárásait? Szpoileres kritikánkból kiderül. (Ez az írás azonos című videónk lejegyzett változata.)

A lovagi históriák szerelmesei régóta várták már A zöld lovagot. A Sir Gawain és a zöld lovag című 14. századi lovagregényen alapuló film premierje a covidiotizmusnak köszönhető sorozatos korlátozások miatt sokat késett. Az előzetesek egy mind filmművészetileg, mind mondanivaló szempontjából minőségi alkotás ígéretével kecsegtettek. Erre igazán szükség volt már, ugyanis a ’73-ban és ’84-ben megjelent filmek szégyenteljes bugyutasággal dolgozták fel a témát, ráadásul szinte köszönőviszonyban sincsenek az eredeti történettel. És noha ’91-ben készült egy komolyabb és a szöveghez is meglehetősen hű változata a Gawain és a zöld lovagnak, időszerű volt ezt egy nagyobb költségvetés és a mai vizuális lehetőségek fényében újraálmodni.

De sikerült-e ez A zöld lovagnak? Nos, mielőtt erre válaszolnék, nézzük meg, miről szól nagyvonalakban a film. Ahhoz, hogy érdemben beszélhessek a műről, muszáj vagyok szpoilerezni, úgyhogy aki nem akarja, hogy lelőjem az összes poént, szerezze be a filmet, nézze meg, és csak aztán látogasson vissza a videóhoz.

A történet főszereplője Gawain, Artur király unokaöccse, akit két dolog érdekel, a pia és a nők. Gawain ellátogat a nagy karácsonykori lakomára, ahol a király, a Kerekasztal lovagjai, az udvar legszebb hölgyei és más nemes emberek is jelen vannak. Egy váratlan pillanatban betoppan egy titokzatos alak, akinek zöld lovag a neve, és játékra hívja a lovagokat. Arra kéri őket, hogy valaki egy bárddal csapja le a fejét. Ha túlélné, akkor ezt egy évvel később ő is viszonozni fogja. A csapongó életet élő és a heroicitással eléggé hadilábon álló Gawain filmbéli karakterének eléggé ellentmondóan vállalja a bizarr kihívást.

Lecsapja a zöld lovag fejét, aki ezt rezzenéstelenül engedni neki.

A rémisztő alak azonban nem hal meg, testével az elgurult fejet felemeli, és emlékezteti Gawaint, hogy egy év múlva ígéretéhez hűen neki is le kell hajtania a fejét a vágáshoz. Egy esztendő elteltével a főhős vonakodva bár, de útnak indul, hogy teljesítse az alkut. A varázslatos erdőben különféle kalandokba keveredik, majd eltalál egy várba, ahol szívélyesen fogadják, azonban itt is próbákat kell kiállnia. Majd a vár urának csábító feleségétől kap egy zöld övet, amely elvileg sebezhetetlenné teszi a lefejezéssel szemben. Végül elvezetik a zöld lovaghoz, ám a történet végét az eredeti sztorival ellentétben a film nyitva hagyja. Nem tudjuk meg egyértelműen, hogy a különös zöld figura megkegyelmez-e neki.

Nagyvonalakban a film vonalvezetése, annak főbb állomásai majdnem azonosak a regényével. Van egy hősünk, aki elvállal egy nehéz küldetést, próbákat áll ki, majd elnyeri a cselekedeteinek megfelelő jutalmat. De ez a „majdnem” közelebbről megnézve eléggé nagy különbségeket rejt. Olyan nagyokat, hogy a film az eredeti történet fényében összességében eléggé felemásnak, bizonyos értelemben egyenesen megbotránkoztatónak nevezhető. De mielőtt erre kitérek, lássuk, mi az, ami egészen különleges és magával ragadó A zöld lovagban.

A film látványvilága páratlanul szép.

A tájak, a helyszínek, a díszlet, a színek, a kosztümök véleményem szerint nagyon jól tükrözik a középkor hangulatát.

Azt a hanyatló, de spiritualitással mégis még bőven áthatott, mágikus atmoszférát, mely az Artur-legendáknak is sajátja. A koronák például kimondottan elnyerték a tetszésemet, egy fokozott szentségteliséget adnak az uralkodópárnak. De az elénk táruló képek szinte mindegyike felér egy műalkotással. A lassan folydogáló történet, az egymást komótosan váltogató helyszínek és jelenetek, noha az átlagnézőt vélhetően próbára teszik majd, jó lehetőséget adnak arra, hogy a befogadó is garantáltan megérkezzen, beleoldódjon ebbe az elmélyedt, misztikus hangulatba.

A karakterek is szinte egytől egyig hozzáértően vannak kiválogatva. Annak ellenére is, hogy Gawaint és boszorkányként ténykedő anyját – aki az eredeti történetben valójában nem az anyja –, számomra eléggé érthetetlen módon indiai színészek játsszák. Gawain megjelenése elsőre lovagi tettrekészségről árulkodik, Artur öreg, de továbbra is méltóságteljes, a titokzatos vár hölgye kellőképp előkelő és vonzó, urának modora, akárcsak a regényben, nagyvonalú és emelkedett, ahogy a zöld lovag tekintélyt parancsoló és rettenetet kiváltó megjelenését is ügyesen eltalálták. A jelenetek is többnyire remekül megkomponáltak,

a történet egyik leghangsúlyosabb része, a zöld lovag intrója az általam ismertek közül toronymagasan a leghatásosabbra sikeredett.

Éppen ezek miatt hatványozottan fájó, hogy David Lowery, aki például a 2017-ben megjelent, elvont, de érdekes Kísértettörténet című film rendezője, ezúttal az egyénieskedés útját választotta. A láthatóan nagy gonddal előkészített filmes alapanyag kiváló lehetőséget nyújtott volna a zöld lovag klasszikus történetének felelevenítéséhez és mai korhoz igazított hű elmeséléséhez. Lowerynek azonban sajnos más tervei voltak.

Gawainból, a hősből, a lovagrend legkiválóbb harcosából megdöbbentő módon egy olyan világtalan, töketlen, impotens karaktert kreált, akit még a sehonnai útonállók is képesek könnyedén lefegyverezni. Míg a Sir Gawain és a zöld lovagban a főhős az elvarázsolt erdőben rengeteg ellenséggel és szörnnyel szemben képes megvédeni magát, addig itt

kudarcot kudarcra halmoz.

Olyannyira, hogy egyes elemzők szerint a film nem másról szól, mint arról, hogyan bukik el sorra Gawain az öt úgynevezett lovagi erény próbatételén. Az a Gawain, aki az eredeti történetben ezen erények mintapéldája, és akinek még a pajzsán lévő ötágú csillag is ezt szimbolizálja. Ezek az erények következők: nagylelkűség, előzékenység, bajtársiasság, vallásos áhítat, szüzesség. Antihősünk elbukik a nagylelkűség próbáján, amikor önszántából nem ad pénzt az őt útba igazítónak. Elbukik az előzékenység terén, amikor az erdőben felbukkanó hölgynek csak valamiért cserébe akar segíteni. Elbukik a barátság próbáján, mikor vendéglátójától elmenekül, a mellé szegődő rókát pedig elzavarja. A vallásos áhítat már eleve nincs meg benne, ami pedig a szüzességet illeti, a vár úrhölgye egyszerűen és megalázó módon képes elcsavarni a fejét.

Nos, a klasszikus Gawain ennek pontosan az ellentéte.

Nemeslelkű, a hölgyekkel előzékeny, remek társalgó és barát, minden nap szentmisére jár, a vár legszebb teremtése pedig három alkalommal is kudarcot vall, amikor el akarja őt csábítani. Sajnos ezzel az izgalmas szerelmi szállal, a regény egyik szintén nagyon hangsúlyos részével módfelett mostohán bánnak, mellyel véleményem szerint nagy ziccert hagytak ki a készítők. A lady is túlontúl távolságtartó és hideg, ami nem igazán emlékeztet regénybeli megfelelőjére. Az eredeti történetben éppen a női csábításnak való ellenállás az a fő próba, amely révén megszerzi a hős azt a zöld varázsövet, ami megmenti a halálos lefejezéstől. Fontos itt megemlíteni, hogy a varázsöv nem véletlenül zöld: ez a szín arra utal, hogy a hős képes volt elsajátítani azt a természetfeletti minőséget, amit a zöld lovag is képvisel. Ezt a kelta eredetű szimbolikát a regény szerzője a keresztény elemek behozatalával némileg eltorzítja, és morális kérdést csinál az öv elfogadásából, de attól még nem kevésbé igaz, hogy ez az öv lényegében inkább a halálfeletti állapot megszerzésével egyenértékű, és nem annyira a megfutamodáséval, amit a szerző sugall.

Szóval

a filmbéli Gawain a felsoroltakkal szemben egy szánalmas, motiválatlan és céltalan alak, aki egész végig csak tehetetlenül sodródik a történésekkel.

Egyedül a legeslegutolsó jelenetben tűnik fel kicsit jobb színben, amikor élete során először végre képes áldozatot hozni. Ezen az egy ponton érzékelteti velünk a film, hogy nem a puszta hitványság határozza meg ennek a karakternek létét, és hogy pislákol benne valami, ami ha egy hősre nem is, legalább egy tisztességes átlagemberre emlékezteti.

A film egész történetében és a végjátékban különös csavarnak lehetünk tehát tanúi. Ami egyenesen bosszantó lesz azok számára, akik joggal egy belevaló hőstörténetre szomjaztak. Gawain eredetileg minden próbát kiáll, és egyedül ott botlik meg, hogy ígéretével ellentétben nem árulja el vendéglátójának, hogy kapott egy varázstárgyat. Ezzel tanújelét adja annak, hogy ő is esendő, és hogy még egy ilyen kiváló lovagban is ott munkál a halálfélelem. A zöld lovag azonban, aki egyébként a vár vendéglátója elvarázsolt formában, nem végez vele, csupán megsebzi a nyakát, jelzésként, hogy emlékeztesse a lovagot a megingására. De mivel hősünk összességében mégiscsak leleményesen túllép az akadályokon,

a regény végső soron győzelemmel és dicsőséggel zárul.

A filmben viszont azt látjuk, hogy a játék csak akkor érhet véget erkölcsi felsőbbséggel, ha Gawain a zöld lovag bárdja által meghal. A zöld öv, ellentétben a regénnyel, ahol a lovagrend egyik fő szimbólumává teszik azt, itt kizárólag a szégyen, a gyávaság, a nagyravágyás és az önhitegetés jelképe. A rendező mondanivalója szerint ezért az egyedüli helyes út az, hogy a lovag eldobja a sebezhetetlenség övét és dicsőségteljes jövőjének álmát, és felvállalja a halált.

Mit akart ezzel a száznyolcvanfokos fordulattal közölni a filmet egy személyben író és rendező Lowery?

A mai embert akarta ábrázolni?

Hogy mi lenne, ha a ma emberét vetnék e szinte teljesíthetetlen próba elé? Azt a modern létezőt, aki már egy sokkal hitványabb és kiszolgáltatottabb pozícióból indul el az önismeret ösvényén – már ha egyáltalán elindul –, mint a régi idők lovagjai? Arra akart rávilágítani, hogy nem a lovagi erények magamutogató, külsődleges hajszolása a fontos, hanem a benső hozzáállásunk megváltoztatása? Esetleg azt akarta érzékeltetni, hogy a mindent elpusztító halál fenyegető jelenlétében azt az egy dolgot tehetjük csak, hogy csöndesen és alázatosan beletörődünk elkerülhetetlen sorsunkba? Talán.

De ha nem is veszem figyelembe az eredeti történettől való hangsúlyos eltéréseket, ott van még az a probléma, hogy

túl sok az elvarratlan szál, a kibontatlan jelenet, a homályban hagyott történés, amik nehézkessé és szükségtelenül elvonttá teszik az alkotást.

A beszélő róka, az óriások, a kísértethölgy, a semmiből újra előtűnő bárd, a bekötözött szemű vényasszony, a fiát a zöld lovag szándékos megidézésével érthetetlen módon vesztébe sodró boszorkány csak néhány olyan elem, amiknek meglétére nem kapunk kielégítő magyarázatot. Nehéz rájönnünk, miért játssza ugyanaz a színésznő a parasztlányt – aki szintén csak Lowery kitalációja – és a csábítót. Nem világos, miért nem bontják ki jobban a főszereplő és a lord Bertilak közti cserélős játékot. Nem értjük igazán, miért vállal egyáltalán egy ilyen lehetetlen küldetést egy olyan hitvány alak, mint Gawain, és azt is csak az utólagos értelmezések alapján tudjuk kikövetkeztetni, hogy története részben az öt lovagi erény megszegéséről szól.

A film mondanivalójának ettől függetlenül, ha csak önmagában tekintjük, még meg is lehet a maga érvénye. A remek hangulat- és látványvilágon, valamint a jobban sikerült jeleneteken túl arra mindenképpen alkalmas, hogy felhívja a néző figyelmét a film 14. században íródott eredetijére, tágabb értelemben pedig a Grál-mondakör történeteire és a bennük foglalt tanításokra, ami egyébként magának a rendezőnek is szándéka.

Mindent összevetve mégis azt kell mondanom, hogy csalódott vagyok.

És legfőképp azért, mert minden összetevő ott hevert egy újabb klasszikus mű korszakalkotó megelevenítéséhez. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, ahol a kitűnő téma egyesülhetett volna a mesteri kivitelezéssel. A forma és az esszencia tökéletes házassága lehetett volna ez. Egy hajszálon múlt, de nem éltek vele. Az egyéni interpretáció győzedelmeskedett. Kár érte, főleg egy olyan történet esetén, amit elve alig ismernek, és amelynek eseményei szolgáltathattak volna elég fejtörést ahhoz a nézőnek, hogy ne kelljen az eseményeket még ennél is tovább bonyolítani.

Ami reggel konteó, este már a híradó. Új Médiavadász videó az ufókérdésről. (Ez az írás videónk lejegyzett változata.)

Ha tényleg lennének idegenek, és egyszerű érdeklődésből meglátogatnának minket, az lenne a benyomásuk, mintha az élet arról szólna itt a Földön, ki tud az elborult őrültségek terén jobban rálicitálni a másikra. Hallanák ugyan, hogy az emberek másról sem papolnak, mint a megbecsülésről, a szeretetről, az emberiség felemeléséről, hallanák, hogy itt kivétel nélkül mindenki csak jót akar, de nem értenék, miért sodorják mégis egyre nagyobb káoszba a világot. És miért tapsikolnak agysejthiányos fogyatékos módjára minden alkalommal, amikor ez sikerül. Azt látnák, hogy deviánsnak lenni ma már nem elég. Hogyha csak szimplán hülye vagy, a tegnap divatját követed. Hogy a hagyományos szokások megtagadásával csak az előszobába van belépésed:

ha előrébb akarsz jutni, fullba kell nyomnod a kretént.

Egyszerű mezei homoszexuálisként már labdába sem rúghatnál: BLM-aktivistának, Covid-hívőnek, Greta Thunberg-rajongónak, húsevésellenesnek, nemátalakításon álmodozónak, transzhumánnak is lenned kell mellé. Természetesen félni sem elég, a hétköznapi gyávaság a maradiak kiváltsága: tíz ujjadat lerágva kell rettegned a következő világot romba döntő fenyegetéstől, s ha nem így teszel, konteós vagy, aki nem hallotta meg az új idők szavát.

Ebben a videóban is e fenyegetések egyikét vizsgáljuk.

Miközben most már elég hosszú ideje a Covid, a klímaválság, a homoszexuális propaganda, a terrorizmus és a faji háborúk napi szintű, brutális kereszttüzében találjuk magunkat, a háttérben kezd kirajzolódni egy új narratíva is. Arra az esetre, ha egyik-másik mese kifulladna, lelepleződne vagy egyszerűen ráunna a jónép. Ez egészen pontosan az űrverseny és az ufókérdés narratívája. Szigorúan véve persze ebben sincs semmi új, hiszen már a múlt században is hasonló sztorikkal altatták az óvatlan tartalomfogyasztókat. Ha a nem létező háttérerők aljas kis játékait nem ismernénk, érthetetlen lenne például, miért jegelték hosszú évtizedekre a Hold vagy a Mars meghódításának misszióját. Amennyiben viszont már tisztában vagyunk vele, hogy ezek nem az emberiség fejlődésének jelei, hanem inkább a megtévesztés, a figyelemelterelés és a leszedálás hadműveletei, világossá válik minden:

korábban még nem látták elérkezettnek az időt arra, hogy az átverések e legkiválóbbikát belebegtessék pórnép előtt.

Mindenesetre ez most visszatért, méghozzá megújult erővel, amit ráadásul igyekeznek megfűszerezni még egy kis ufókérdéssel is. Úgy tűnik, megtehetik, hiszen a Covid óta kiderült: megfelelő propaganda megléte esetén bármilyen marhaságot le lehet nyomni az emberek torkán. Olyan dolgokat is akár, amiket eddig csak a filmekben tartottak lehetségesnek.

Ufókról beszélni mindeddig csak az alufóliasisakos gyíkemberhívők körében volt trendi. De ahogy az újkeletű mondás is tartja, ami reggel konteó, este már a híradó. Amit a tévé este megkérdőjelezhetetlen tényként közöl, azt reggel még megalapozatlan fantáziálásként kell elkönyvelni. Nos, manapság a média egyre inkább azt sugallja nekünk, hogy ufók, idegenek, űrlények – nevezze mindenki úgy, ahogy akarja – léteznek, de ez nem elég, most hozzábiggyesztik azt is, hogy valós fenyegetést jelenthetnek az emberiségre nézve. És ha ők azt mondják, az úgy is van.

Mostanában a legnagyobb port kavart hír az volt, hogy a Pentagon nyilvánosságra hozta a megállapításait azokkal az elmúlt 15 évben készült katonai videófelvételekkel kapcsolatban, amelyeken furcsán mozgó azonosítatlan repülőtárgyak láthatóak. Jobban mondva szinte egyáltalán nem láthatóak, ugyanis ezek a felvételek egytől-egyig olyanok, mintha egy harminc éve padláson felejtett szar felbontású házikamerával vették volna fel őket. Ugyan a jelentés maga próbál óvatosan fogalmazni az „idegenekkel” kapcsolatban, az ezt övező médiafelhajtás alapján felmerül a gyanú, hogy az alapvetően semmitmondó Pentagon-dokumentum közzétételének

fő célja az volt, hogy általánosítsák az emberek fejében az űrlények létének és a velük való jó vagy rossz értelemben vett kapcsolatfelvételnek a gondolatát.

Az emberek ufókat illető érzékenyítése persze már eddig is nagy erőkkel zajlott a hollywoodi filmeken keresztül. De most egyre inkább úgy tűnik, nemcsak annyit akarnak elérni, hogy az űrlények létét lehetségesnek tartsuk, hanem azt is, hogy tényleges megjelenésükre is felkészüljünk. Ehhez pedig ilyesfajta ügyekkel és hírekkel lazítják meg a talajt.

Egy témával kapcsolatos érdekes könyvvel, Jean Robin ufókérdésről szóló írásával összhangban a fő kérdés szerintünk sem az, hogy léteznek-e megmagyarázhatatlan égi jelenségek. Mert kétségtelenül léteznek, erről még a hagyomány szülöttei is beszámoltak olykor. A kérdés nem is az, hogy létezhetnek-e olyan fizikai alakot öltő lények, amik az ember előtt egyelőre ismeretlenek. Még csak nem is az, hogy ha esetleg léteznének is, fenyegetést jelentenének-e ránk nézve. Az igazi kérdés az, hogy miért irányul ekkora figyelem rájuk, és mit akarnak azok elérni vele, akik a figyelmet most már nemcsak fű alatt, hanem hivatalosan is rájuk irányítják?

Az egyik ok a Médiavadász követői számára bizonyára nem újdonság. Rettegésben akarnak tartani. Minél nagyobb a fenyegetés, minél nagyobb az emberek kiszolgáltatottsága, minél több krízissel szembesítik őket egyszerre, annál könnyebb kontrollálni és egy abnormális világrendbe terelni őket. Az ufókérdés ebből a szempontból egy szimpla eszköz a sok közül, amin keresztül az ember önmagáról és a világról alkotott hagyományos felfogását tovább lehet roncsolni.

De van itt egy másik ok is, ami az előzőnél mélyebb és érdekesebb.

Az ufókérdés egy hamis transzcendenciatudatot népszerűsít.

Egy olyan istentelen, materialista vagy egyenesen démoni világképet, ahol a mennyország kietlen űrré, az angyali lények mutáns szörnyszülöttekké, Krisztus második eljövetele ufóinvázióvá, a világegyetem titkának megismerése űrlényekkel való intergalaktikus kommunikációvá változik. Az ufókérdés valószínűsíthetően a covidvalláshoz hasonlóan egy új világkultusz részévé kezd alakulni. Egy istentelen, szellemtelen, anyagelvű kultusz részévé. Ebben a kultuszban a túlvilági tapasztalatoknak csak a paródiájával fogunk találkozni, az űrből származó, többnyire torzszülött lényekkel való szembesülés formájában. És az istenfélelem is önnön karikatúrájává válik, az ufók felsőbbrendűségében és állandó fenyegetésében nyilvánul majd meg. Ezek megjelenését ráadásul a világkormány a rendelkezésére álló technológiák és a média segítségével ma már bármikor könnyedén meg tudja rendezni. Űrháborúk, megrendezett földi támadások, alakváltó idegen lények emberek közti elvegyülése. Az ufókban rejlő háttérhatalmi lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt.

Elég sok jel utal arra, hogy a következő évtizedekben az ufókérdés központi narratíva lesz a világban. Hogy miért fogja az emberiség ezt is kanyar nélkül bevenni? Mert olyan alacsony szinten áll, hogy már meg lehet vele tenni. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy azért, mert ez a primitív és groteszk ellenvallásos jelenség felel meg a jelenlegi tudatállapotának. A régi idők embere még tudta, hogy a külső jelenségeket, bármennyire is különösek, mindig is felülmúlják a benső átélések. Ezért nem tulajdonított nekik a kelleténél nagyobb jelentőséget, és így nem adott lehetőséget arra sem, hogy ránehezedjenek a mindennapjaira. Tudta azt is, hogy a revelatív felismerések nem a fizikailag minél távolibban és idegenebben lelhetők fel. Tudta, hogy az igazi nagyság nem a fortyogó gázgömbökben, űrben keringő hatalmas kőhalmazokban és gigantikus űrhajókban rejlik, hanem a szív megfoghatatlanul szellemi dimenzióiban.

Tudta, hogy ami csupán anyagi, az sosem lehet a szó legtisztább értelmében igazán új és a hétköznapi tudatosságot gyökeresen felülmúló valóság.

Ez hiányzik a mai emberből. Az istentudat, a szellemi rátekintési mód, amelyet nem a külső dolgok iránti szenzációhajhász mentalitás jellemez, hanem végső valóság iránti őszinte nyitottság és érzékenység.

Amíg az ember nem tudja visszaszerezni ezt az antimaterialista nézőpontot, az ufótörténeteket is úgy fogja majd nyelni, mint kacsa a nokedlit. A hamis mennyek hamis istenei előtt most úgy néz ki, megnyitották a kaput, és jaj lesz azoknak, akik nem lesznek képesek ezt a valódi transzcendens erők betörésétől megkülönböztetni.