Kitört a háború. Nyugat egy személyként Ukrajna mellé állt, de akadnak, akik az oroszok pártját fogják. Valószínű azonban, hogy a felszínen valósnak tűnő ellentét hátterében ugyanaz a globális színjáték és technokrata agenda húzódik, mint a bevándorlás, a járvány vagy a klímaváltozás esetében. Az írás azonos című videónk lejegyzett változata.

Szókratésznek, a görög filozófia egyik legismertebb alakjának van egy elhíresült felfogása a tudásról. Csak annak lehetnek igazán megbízható ismeretei az élet dolgairól, aki mindenekelőtt képes volt belátni, hogy semmit sem tud. Aki tudja magáról, hogy semmit sem tud, még nem nevezhető bölcsnek, egyvalamiben azonban mindenki másnál előrébb jár: nem téveszti meg magát azzal az öntelt elképzeléssel, hogy máris a mindentudás birtokában van.

Február végén az ukránok és az oroszok közt kitört a háború. Amit pedig látunk, hogy ezt az alapvető elvet szinte senkinek sem jut eszébe betartani. Ukránpártiakra és oroszpártiakra szakadt a világ, ahol az egyik fél éppen akkora magabiztossággal üvölti bele a maga megkérdőjelezhetetlen igazát a nagyvilágba, mint a másik. Az Ukrajna függetlenségéért most álszent módon siránkozók elfelejtik, hogy a dekadens Nyugat rég eljátszotta minden bizalmunkat ahhoz, hogy bármi hitelt adjunk annak, ahogy már megint a romlatlan erkölcsű igazságosztó szerepében tetszeleg. Az oroszok felé kacsintgatók pedig valami megmagyarázhatatlan csőlátás folytán újra és újra figyelmen kívül hagyják, hogy Oroszország a kommunista Szovjetunió utódállama és örököse, ami épp elég indok ahhoz, hogy ennyi év távlatából is extra óvatossággal kezeljük őket.

De ha más alapján nem is, a kerek két éve tartó, pandémiának mondott globális agymosásnak, diszkriminációnak és fizikai elnyomásnak köszönhetően ma már mindennél világosabbnak kellene lennie, hogy a mai világban nem léteznek valódi ellentétek.

Még a hülye is észrevette, hogy 2020-ban a transzgender minisztereket felvonultató Egyesült Államoktól a buddhista vallású távol-keleti országokig, a történelmi múltjához hűen ismét börtönszigetté váló Ausztráliától a posztkommunista Oroszországig az összes állam összes vezetője teljes egyetértésben indított támadást, papíron a Covidnak nevezett láthatatlan ellenség, a valóságban saját állampolgáraik lelki és testi épsége ellen. Az a néhány politikus, aki ezt megtagadta, hamar alulról szagolhatta az ibolyát. Felmerül tehát a költői kérdés: ha ugyanezek a szereplők most, mondjuk, egy világháborút robbantanak ki, az mennyivel hihetőbb történet, mint az utóbbi két év könyörtelen és világszinten összehangolt szívatása?

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy nincs háború. Azonban mielőtt pro és kontra állást foglalnánk,

a legelső teendőnk, hogy feltegyük a kérdést: valóban létezik az, amiről a tévében beszélnek nekünk?

Ha igen, tényleg úgy, abban a formában, azokból az okokból és célokból zajlik, amit bemesélnek nekünk? Tényleg valós az ellentét, és nem csak a globális színjáték egyik újabb epizódját láthatjuk? Nem furcsa, hogy a látszólag béke pártján álló Nyugat egymás után hozza azokat a szankciókat, amikkel egyre inkább világháborús helyzetbe sodorja a földünket, úgy, mintha mindig is ez lett volna a célja? És vajon nem kellene szkeptikusnak lennünk Putyin motivációit illetően például azon tény miatt, hogy Merkelhez, Bill Gates-hez, Trudeauhoz és Orbánhoz hasonlóan ő is a negyedik ipari forradalmat és a nagy újraindítást beharangozó Klaus Schwab szárnyai alatt nevelkedett?

Már ezekből is látható, hogy ami a felszínen feszültség, az nem feltétlenül jelent tényleges szembenállást. A médiának és a filmgyártásnak köszönhetően ez ráadásul a végletekig fokozható. Csúsztatásaikkal és hamisításaikkal nemcsak azt befolyásolhatják, ki milyen állást foglaljon a háborúval kapcsolatban, nemcsak a háború valódi okait fedhetik el.

Arra is megvan a hatalmuk, hogy filmszerűen megrendezzenek eseményeket, amik egy az egyben fikciók.

Ezt az „Amikor a farok csóválja” című ’97-es film kitűnően ábrázolja. Ez egy olyan mű, ami nélkül a modern háborúkat ma már nem lehetséges maradéktalanul megérteni. A filmben az elnök egy molesztálós ügy miatt nehéz helyzetbe kerül, amit válságstábja azzal old meg, hogy egy nem létező háború kirobbanásáról kezd beszélni a médiában. Egy következő lépésben ezt egy hollywoodi rendező segítségével meg is filmesítik.

Háború nincs, de az egész amerikai nép meg van róla győződve, hogy kemény csaták zajlanak a balkánon.

Csakúgy, mint a 1984-ben, ahol a háborúról és az ellenségről csak a tévéképernyőn keresztül értesülnek az emberek, miközben a valóságban ilyesmi talán nem is létezik. Nem azt mondom, hogy ez a háború is filmstúdiókban lett elkészítve, de azt igen, hogy a világ vezetőinek megvannak az eszközeik arra, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel.

Hogy a mostani eseményekben van valami megrendezettség, arra kitűnő példa Zelenszkij, aki elnöki karrierje előtt hivatásos színész volt, és most is kitűnően alakítja a magára maradt szabadságharcos Oscar-várományos szerepét. Végül is, ki másnak higgyük el, hogy végtelenül őszinte, mint egy olyan embernek, akinek az a hivatása, hogy sosem önmagát adja, hanem mindig valaki mást játszik el. A fazon nyert már táncfesztivált, de szerepelt egy kínos videoklipben is, ahol három társával együtt latexruhában és tűsarkúban buziskodik. Ha engem kérdeztek, az önálló, független, békére áhítozó elnök, az esélytelen, de az orosz medvével mégis bátran szembenéző, érzékeny, kedves, de eltökélt vezető képe borzasztóan giccses és szappanoperaszagú.

Mintha csak az említett filmből halaszták volna elő a karaktert.

Az Oscar-díjas Sean Penn azonnali felbukkanása, hogy dokumentumfilmet készítsen, a bokszoló Klicsko mint Kiev polgármestere, az ukrán vezetőt állva tapsoló EU, a Zelenszkij beszéde közben könnyekre fakadó német tolmács. Aztán a Zelenszkij beszéde közben szintén könnyekre fakadó angol tolmács. Aztán a Boris Johnsont felkérdező könnyező ukrán aktivista, aki bizonyára véletlenül sem egy fizetett színész. Ezek mind olyan jelek, amik mintha csak Shakespeare híres mondását akarnák alátámasztani, miszerint színház az egész világ.

A híradókban és a közösségi médiában felbukkanó hamis vagy rosszul interpretált videók megjelenése is mindennapivá vált. Más katasztrófákban egyszer már meghalt statiszták halnak meg újra, háború előtt egymástól könnyes szemmel elváló párról derül ki, hogy egy évekkel korábbi dokumentumfilmben már hasonlóképp elváltak,

felrobbant járműveket és épületeket látunk, amit éppúgy okozhatott az ellenség, mint az ellenállók, ami éppúgy lehet stúdiófelvétel, mint számítógépes animáció.

Aztán ott van Steven Segal esete. Egyik háborús filmjének jelenetét úgy tették közzé, mintha csatlakozott volna az orosz csapatokhoz. De a tik-tok generációnak még ennyi sem kell, elég egy lövöldözős jelenetet feltöltened egy számítógépes játékból ukrán és orosz zászlókkal díszítve, máris azt fogják hinni, hogy ez a háborúban történt, és jön a többmilliós megtekintés.

Hogy mi lehet a végső cél? Vannak, akik azt mondják, a gazdaság tudatos összeomlását álcázzák ezzel. Vannak, akik messzebbre tekintenek, és azt állítják, hogy kétpólusú világot akarnak létrehozni. Erre egy sokat mondó zárójeles megjegyzésben maga Orbán is utalást tett.

Egy aberrált nyugati liberális tömbre, és egy diktatórikusabb áltradicionális keleti blokkra osztanák fel a világot.

Ez azonban minden jel szerint ugyanazon színjáték része lesz, mint amiről eddig is beszéltünk. Érdemi ellentétről itt se lehet szó. Végső soron mind a két oldal ugyanannak a tervnek a megvalósításáért fog tevékenykedni. A technokrata szép új világ beteljesítéséért. Ebben az új világrendben azonban nem a másik fél lesz az ellenség, hanem mi magunk. Lelkünk és tudatunk épsége. A háború és annak kimenetele ezért végső soron, akkor is, ha valós, akkor is, ha megrendezett, azt szolgálja, hogy elterelje a figyelmünket arról, ami a legfontosabb: Istenről, a szellemi megvalósításról és valódi önmagunkról.