Manapság Magyarországon sokan jobboldalinak és lázadónak nevezik magukat. De vajon megállják-e a helyüket ezek a jelzők, ha a Harcosok Klubja fényében vizsgáljuk őket? Az eredmény siralmas. A teszten a Pesti Tv is messze elhasalt. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A napokban tanultam egy új kifejezést. Meleg-konzervatív. Kik azok a meleg-konzervatívok? Például azok az arcok, vagy legalábbis azok nagy része, akik a Prosti Tévé szekunder szégyenérzetet keltő műsoraiban, kényelmes kanapékban, trendi ruhákban, zsíros fizetéssel a zsebükben, a kormány háttértámogatását élvezve megszakértik, mi a lázadás, meg a jobboldaliság. És ennyi, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, hazamennek, és folytatják konfliktuskerülő, anyagias, szellemtelen életüket, mintha mi sem történt volna.

A meleg-konzervatív az, aki szóban vagy írásban beint a legújabb modern deviációk némelyikének, vagy például hamvába holt módon védelmébe veszi a keresztény értékrendet, esetleg nagyon távolról és óvatosan kacérkodik a királyság eszméjével,

de lényegében mégsem következik semmi abból, amit látszólag képvisel.

Ez a típus kínosan ügyel arra, hogy túlságosan mégse bántson meg senkit, igazán mégse forduljon szembe senkivel, igazából mégse vigye a végletekig azokat az elveket, amik mellett kiáll. A meleg-konzervatív csak úgy módjával, mások kicsinyes érzéseire ügyelve, „kulturáltan”, demokratikus és jogállami keretek között „lázad”, mindig vigyázva, hogy a kormány seggéből a nyelve ne lógjon ki túlságosan, az aktuális társadalmi divattól ne térjen el látványosan, és az ellentábor indulatait se borzolja fel annyira, hogy azzal meglévő szavazótáborának lemorzsolódását kockáztatná. Tulajdonképpen

ők ugyanazok, mint a valódi kihívásoktól, küzdelmektől, antikonformizmustól mentes közönséges mindennapok kispolgárai,

akiknél az ideológiát mindig előzni fogják az anyagiak, a különféle érdekeknek, elvárásoknak, mások tetszésének való hitvány megfelelés. Annyi a különbség, hogy megpróbálják elhitetni, mintha ennél mégis valami többek lennének.

„Lázadók” (Forrás: Pesti Srácok)

Ezek ugyanazok az emberek, akiknek Jünger háborús visszaemlékezései nem többek érdekes olvasmánynál, akik számára Ungern Sternberg megalkuvásmentessége puszta történelmi különlegesség, az evolai kérlelhetetlenség csak mese, és a Harcosok Klubja se több mint egy kiemelkedő film, egy zseniális ötlet, anélkül, hogy abból bármit is érvényesíteni kellene a valódi életben.

Hogy miért jobb a Harcosok Klubja, mint bármelyik szalonjobboldali kvaterka a Pesti Tv kínálatából? Mert

nemcsak kimondja, és nemcsak jobban mondja ki, hanem egyszersmind meg is mutatja, mi fán terem az ellenállás, és a valódi ellenálló mentalitás.

Amit a Pesti Tv „lázadói” a belpesti romkocsmák deliriumos hangulatát megidéző kényelmes kis stúdiójukban az általuk vélhetően nem is ismert fiatalok iránti megfeleléskényszerükkel csak kerülgetnek, mint a leprást. Miközben a selyeminges, „laza vagyok, majd szétesek” stílusban utazó fiúcskák és a radikalizmusból abszolúte felmentett kényes hangú lányocskák lázadást mímelnek, addig a Harcosok Klubja, ez a több mint húszéves hollywoodi produkció két órában a legérthetőbb módon elmeséli nekünk, hol kellene elkezdeni a deviációk elleni és a normalitás melletti lázadást.

Hogy hol kezdődik Tyler Durdenék szerint a lázadás? Nos magunkban. Igen, magunkban. A mindennapi élet iránti görcsös ragaszkodásunk elvetésével, a bennünk szunnyadó gátlások leküzdésével, az életünknek értelmet adó nemes célok követésével. Pontosabban? Először is azzal, hogy megválsz attól, amihez kötődsz. Megválsz azoktól a tárgyaktól, amiket látszólag birtokolsz, de valójában uralkodnak feletted. Ha felismered, hogy azok a dolgok, amikre a mindennapjaidat építed, üres, értéktelen kacatok, amik valójában nem közelebb visznek a teljes értékű élethez, hanem éppen hogy elfátyolozzák azt előled. A film szerint a lemondás az élet kezdete. A lemondás mindarról, ami egy téves önátéléshez, egy téves önképhez vezet.

Tulajdonképpen a kényelemorientált, kispolgári mentalitástól való megválásról van itt szó.

Mikor halljuk erről a divatlázadókat beszélni? Melyik mutatja élő példáját, hogy képes a lemondásra, az áldozatra, a világba kapaszkodás vagy a gátlástalan karrierépítés felszámolására? Melyikük lenne képes az évek óta gyűjtögetett Ikeás bútorairól, az új ruháiról, autójáról egy csapásra lemondani? Egy ütött-kopott házban áram és internet nélkül éldegélni? Vagy három napig étlen-szomjan ácsorogni egy ház előtt, csakhogy bevegyék egy vagány társaságba? Lemondás nélkül, a fogyasztói mentalitás felszámolása nélkül, a visszataszítóan tespedt polgári mentalitás elűzése nélkül nincs igazi élet, de nincs igazi lázadás sem. Sikert csak az arathat, aki lelkileg és testileg, belül, önmagában is felkészült a lázadásra.

Melyik az újabb szempont? A harcra való nyitottság és a bátorság kimunkálása. A filmben nem a győzelmen van a hangsúly. Hanem azon, hogy ki mersz-e állni. Hogy készen állsz-e arra, hogy a határaidat feszegesd. Hogy hajlandó vagy-e olyan kihívások elé vetni magad, amiket a langymeleg mindennapok nem adnak meg számodra. Mi hiányzik a mai életből? Az, hogy nincs benne igazi és folyamatos kihívás. Nincs benne olyan megpróbáltatás, aminek megugrásával saját fejlődésünket szolgálnánk. Nincs benne olyan jellegű fájdalom, ami által végre, paradox módon azt érezhetnénk, hogy élünk. A Harcosok Klubja tagjai nem győzni jöttek, hanem azért, hogy magukba szívjanak egy kis férfiasságot, hogy megidézzék a régi idők héroszainak távoli fuvallatát, hogy sajgó testrészeik által emlékeztessék magukat arra, hogy a mai nap is szólt valamiről, hogy történt benne valami. Mert az igazi történés nem az, amit a hírekben látsz, vagy amit a munkád során robot módjára elvégzel, hanem az,

amikor a megmérettetés mámorában azt tapasztalod, hogy ma több vagy, mint ami tegnap voltál,

hogy ma igazabb vagy, mint akkor, amikor még nem mondtál igent a következő kihívásra. Akiben nincs meg ez az igény, aki nem emelkedik az égig már csak e lehetőség gondolatától, az nem lázadó és nem jobboldali. Az csak egy bohóc, aki a képernyők előtt megjátssza radikalizmusát.

A bátorság és ragaszkodásmentesség egységéből jön létre a film szerint aztán a végső próba. Amikor már képes vagy mindenről lemondani és mindennel szembenézni. Mindent eldobni és minden kihívásra igent mondani. Annak a képességnek a kimunkálásáról beszélünk, amikor valaki egyenesen arra lesz képes, hogy magával a halállal nézzen farkasszemet. És minden nap ennek a jegyében éljen. Mint a régi idők lovagjai vagy tengerészei. Bármikor jöhet egy halált hozó csata, bármelyik nap utolérhet egy pusztító hullám. A mai ember nem érti, hogy ez áldás is lehet. A halál eddz meg minket, a halál szédítő közelsége ébreszti fel szunnyadó erőnket,

a halál tárja fel igazi valónkat.

De ehhez az kell, hogy már az előbbi módszereket követve eleve a halál jegyében élj. Eszerint élnek-e a pesti prostik vajon? Témává teszik-e műsoraikban, amit még egy hollywoodi film is be mert vállalni? Tudnak-e róla, hogy valódi lázadásról beszélni e haláltudat nélkül csak semmitmondó, üres közhely marad?

Tökéletes a Harcosok Klubja? Ideológiai szempontból egyáltalán nem az. Ugyan jól rámutat a társadalom és a modern ember alapvető hibáira, és egy darabig helyes útmutatásokat is ad, végül anarchiába torkollik. Az anarchia azonban sosem lehet megoldás, az csak az élő és értő módon elsajátított hagyomány követésével érhető el. De

hibák ide vagy oda, itt a gondolatokat tettek is követik.

Itt az ellenállás nem csak szavakban, hanem valódi, férfias akciókban is megnyilvánul. Itt a lázadás nemcsak jól csengő szöveg, amikkel be lehet gyűjteni néhány tévelygő fiatal szavazatát. Lázadni nem szoftjobboldali pletykaklubot alapítva, a liberálisok legújabb agymenésein heherészve kell, hanem szellemi emberré válva. Egy olyan állapotot megvalósítva, amely minden pillanatban kész a változásra, a benső átalakulásra, a megmérettetésre és a halálra. Így érhetjük csak el, hogy a normalitás újra valós célként és lehetőségként mutatkozzon meg a mai ember számára.