Útjának indítjuk „akasztják a hóhért” című rovatunkat, mely a modern zsurnalizmus elvtelen szószólóit igyekszik lencsevégre kapni, és alaposan kielemezni. Feltáró cikkeinkben látható lesz, miként válnak hitvány férgekké a magukat veszélyes ragadozókként álcázó bértollnokok. Eljött az idő, hogy lerántsuk a szemfényvesztő leplet a hazugságterjesztés kisstílű bajnokairól, akik liberális erkölcscsőszként a feddhetetlen szűz álarcában okádják magukból a rosszindulatúság mérgét. Ideje, hogy az aljasság és az ostobaság förtelmes nászának torzszülöttei tetteikhez illő bánásmódban részesüljenek, amihez portálunk minden lehetőséget és segítséget megragad. A hazugság poshadt állóvizében kényelmesen tespedő újságírók és médiapatkányok hegemóniája ezennel véget ér. Akasztják a hóhért!
Címünk legalább annyira primitív, mint Németh Ványi Klára cikkének címe, amely stupiditásában csak a teljes cikk ostobaságához mérhető. Ezt a hülye nyelvi poént játszotta már korábban az érvek harcában többször megalázóan alulmaradó neoliberális álértelmiségi, Farkas Attila Márton is, amely buta infantilitásának szintje kisegítő óvodai. Németh Ványi (vagy inkább Vinnyogi?) a hozzá nem értés lila ködös zavarában összetákolt cikkében a liberális nyafogás iskolapéldáját mutatja. Az ellentmondásoktól és rosszindulatú csúsztatásoktól hemzsegő írás a szokásos sémát követi: végy három-négy hangzatos és kellően negatív töltetű jelszót, támaszd alá azok hamis „tényét” innen-onnan összeollózott forrásokkal, majd kösd össze azokkal a személyekkel, akiket szándékodban áll lejáratni. A recept általában beválik, mert az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a szerzőt a jó szándék vezérli, cikkét pedig alapos kutatás előzi meg. Németh Ványi mindkettőből elégtelenre vizsgázott.
Eszmétlen eszméinek gazdáit boszorkányos szorgalommal kiszolgáló Németh Ványi feladata a neves ideológus, Julius Evola nevetséges színben való feltüntetése volt abból az okból kifolyólag, hogy ezáltal a vele szimpatizáló Vona Gábor lejáratásában járhasson közre. Vona Gábor személye a hagyományos és nemzeti eszmék képviselete, valamint fokozódó népszerűsége miatt fenyegetést jelent az országrabló idegen hatalmak számára, ezért igyekeznek a gyalázkodás minden formáját bevetni ellene. Jelen esetben tehát azt, hogy a legprimitívebb megbélyegzésesdit játszva rágalmazzák Julius Evolát, a kiemelkedő tradicionális gondolkozót. Ezt a következő néhány közhelyes, ugyanakkor soha nem tisztázott jelszóval kísérli meg Ványi megoldani: „patologikus lelkületű”, „keresztényellenes”, „germanista”, „náci”, „fasiszta”, „monarchista”, „okkultista”, „mágus”.
JULIUS EVOLA SZEMÉLYISÉGE
Julius Evola egy harcias és néhol szenvedélyes lelkületű, ugyanakkor határozott, komoly, precíz és tudatos ember volt, aki életét a tradicionális ideák megértésére és ismertetésére szentelte. Könyvei letisztultak, a létszemléletileg szerteágazó témák ellenére is összefüggőek, követhetőek, logikusak és felemelőek. Műveltsége irigylésre méltó, műveinek forrásai pedig egy senkiházi Németh Ványi összecsapott irományával ellentétben bőségesek és visszakövethetőek. Írásainak kiadására nagy múltú kiadók jelentkeztek, emellett előadássorozatokat tartott Európa szerte a legelőkelőbb társaságok meghívására. Életrajzi könyvében (Cinóberösvény) elfogulatlan őszinteséggel követi végig pályafutását, és ahol szükségesnek látja, komoly önkritikát is gyakorol. Páratlan lényeglátásával így nemcsak az olvasóközönséget ajándékozta meg, de saját önismeretét is segítette. Mindezek fényében a Németh Ványi által felmutatott rögtönzött pszichoanalízis, amelyben egy sértődött, frusztrált és önképzavaros személyiségnek próbálja beállítani, nevetséges.
KERESZTÉNYSÉG ÉS HAGYOMÁNY
Noha Julius Evola megfogalmazta ellenérzéseit a modernizált kereszténységgel kapcsolatban, ezt teljesen téves „keresztény-gyűlöletnek” tekinteni, s ez tulajdonképpen minden egészséges istenhívőnek kötelessége volna. A modern korban a kereszténység eredeti elveit és céljait sajnos egyre erőtlenebbül képviseli. Ezt a kritikát éppen olyan ember képes megfogalmazni, aki kellően szívén viseli a hagyományok által hordozott értékek, igazságok sorsát. Evola – mint az munkásságából kiderül – a hagyományok minden formáját tisztelte, így a kereszténységet is. Németh Ványi túlcsordult hazugságérzetében éppen csak azt felejti el, hogy Evola egész életműve annak az ellentétpárnak az alapjára épül, amit tradíciónak és antitradíciónak nevez: „mindig jobban tiszteltem a legszerényebb és legműveletlenebb katolikus papot, mint a modern »kultúra« és gondolkozás bármelyik ismert képviselőjét.” (Cinóberösvény 145. o.) Vagyis kereszténység-kritikája csak abban az esetben jöhet szóba, ha előzetesen a tradíció és az antitradíció mibenlétét részletekbe menően tisztáztuk (vö. Lázadás a modern világ ellen). Ez a tisztázás távol áll Németh Ványi szándékaitól, ő csak elsötétíteni akar, s a leghalványabb fogalma sincs arról (vagy ha van, aljas módon eltitkolta), hogy Evola olyan írásokat is megjelentetett, ahol „a katolicizmushoz való visszatérés pozitív változatáról” beszél. Ezeket azoknak javasolja, akik az egyházban megmutatkozó válság ellenére képesek a kereszténység által nyújtottakat személyes szellemi útjukhoz felhasználni (vö. A katolicizmus kérdése).
Az ember nem tudja eldönteni, sírjon vagy nevessen-e az álszentségnek ilyen arcátlan arroganciája láttán. A Hetek a Hit Gyülekezete nevezetű álkeresztény szekta lapja. Ez a szekta gyűlöl minden hagyományos keresztény egyházat és felekezet. Gyűlöl továbbá minden más hagyományt és vallást (pl. iszlám). Ekképpen Ványi és a Hetek aggódása a kereszténység elveinek megőrzése miatt a pimaszul szellemtelen alakoskodás iskolapéldája. Ványi Klára, egy francia forradalom, a világháborúk és a bolsevizmus szellemi pusztítása után, az önmegtagadás állapotában vergődő Európában, ahol már mindenki olyan hevülettel káromolhatja az egyházat, amennyire nem szégyelli, képes elővenni a keresztényellenes kártyát? Képes. Ahogy az olvasóit is képes totálisan hülyének nézni.
Klára feminista regényének főszereplőjét jellemzi, inkább őérte rajong: „A falubeliek szemében a gyógyfüvekhez értő, spiritisztákkal kapcsolatban álló költő, aki ráadásul egy nővel élt együtt, a valóságban is leginkább boszorkánynak tűnt.”
FASISZTÁZNI NEM LEHET ELEGET
Hogy mi volt Evola viszonya a nemzetiszocializmushoz és a fasizmushoz, azt könyveiben kimerítően tisztázta (lásd A fasizmus jobboldali kritikája). Mivel birtokában volt a megfelelő princípiumoknak, tökéletesen ismerte ezen mozgalmak negatívumait is. Ugyanakkor, ellentétben a kötelező liberális elvárással, az „elhatárolódásosdi” helyett a korrekció útját választotta, és igyekezett kifejteni azokat az ideákat a megfelelő személyek és csoportok számára, melyek figyelembevételével letisztultabb, szellemibb, egyszersmind időt állóbb politika művelhető. Nem meglepő, hogy erre a teljesen jogos és érthető hozzáállásra útszéli vagdalózás a válasz. Bármit is értsen Németh Ványi „monarhista”, „germanista” vagy „fasiszta” szavak alatt, egy dolog biztosan kiderül: képtelen előítélet nélküli megismerési szándékkal foglalkozni Evolával, és meg is mondjuk, miért. Egy árva szót sem ért belőle, már ha olvasásnak nevezhetjük egyáltalán, ha valaki összefüggéstelenül átnyálaz néhány internetes irományt és kommentet.
Különben Ványi maga említi, hogy Evolát a fasizmus kapcsán perbe fogták, de felmentették. Akkor mégis milyen alapon nevez „a fasizmus legspirituálisabb szószólójának” egy olyan embert, akit az úgynevezett „fasiszta konspiráció” vádja alól teljesen felmentettek? (A „fasiszta” szót kényszerképzetes neurózisában tizenegyszer írja le Ványi cikkében.) Már a liberális testvérek is összeesküdtek?
OKKULTIZMUS SAJÁT SPÁJZBAN
Evola tradicionális bölcseletet képviselt, és részletesen bírálta az okkultizmust és az egyéb álspirituális megnyilvánulásokat (vö. A jelenkori spiritualizmus arca és álarca). A szellemi aktivitás Julius Evola értelmezésében annak az embernek az útja, aki kritikus helyzetben tudja, mit akar, és benső, szilárd, szellemi elhatározás révén megvalósítja azt. Ez az egyfelől tudományos, másfelől az élet elevenebb megragadására ösztönző hozzáállás igen távol áll annak a vajákoló „varázslónak” a képétől, amit Németh Ványi próbál Evoláról lelki szemeink elé vetíteni. Németh Ványi „fasiszta mágusának” képét talán éppen a nemrégiben megjelent zavaros könyve, az „Anarcsi boszorkányok” ihlette, ami úgy tűnik, táptalajul szolgált beteges képzelgéseihez. Nincs itt egyébről szó, mint a Hetek hátterében álló „hitgyüli” szekta kétségbeesett védelmezéséről, amit Evola és a hozzá hasonló tradicionális szerzők megsemmisítő erővel kritizáltak. A potenciazavar témájával küzdő Ványi fantáziáját mindemellett szemlátomást mozgatják a ferde hajlamú nőszemélyek. Ebbe a képbe próbálja beleerőltetni Zichy Rafaelnét is, akinek kapcsán azt tartotta a legfontosabb teendőnek, hogy – mivel Evolát ő hívta meg Budapestre – nemi vonzalmát latolgassa.
A boszorkányság-kutatás mellett Németh Ványi Klárát mélyen foglalkoztatják a potenciazavar okai, amiről interjút is megjelentetett, avagy: „hogyan dolgozza fel bikájának elvesztését Klára?”
Összegezve tehát van itt egy cikkíró, aki „fasizmussal” és „okkultizmussal” vádol egy szerzőt, akit nem is ismer, miközben ő maga boszorkányokról ír regényt, illetve egy földön való vonaglásairól elhíresült szekta lapjának egyik újságírója. Keresztényellenesség miatt háborog, miközben annak valódi értékei hidegen hagyják (lásd a leszbikus sztorit), ráadásul szemmel láthatóan a hazug és álságos szólás- és véleményszabadság lelkes partizánja. Továbbá fasizmusról hadovál, holott maga is utal annak cáfolatára. Ilyen szánalmas az eredmény, amikor valakin makulátlansága folytán nem találnak fogást: démonizálják, hogy elrettentsék az értelmiséget igazán fontos műveitől. Mert Evola valóban maradandót alkotott, s ebben az ilyen primitív gyalázkodás csak még jobban megerősíthet bennünket.
