A madár az ász

Médiavadász

Médiavadász

Az ifjú pápa

2016. november 30. - MédiaVadász

„Miről felejtkeztünk el? Istenről felejtkeztünk el!”

Alább két szerzőnk kritikája olvasható egymás után az Ifjú pápa című filmsorozatról. Két különböző, de egymásnak nem ellentmondó, hanem egymást inkább kiegészítő megközelítéssel találkozhatunk. A szerzők igyekeztek az alkotás pozitívumait megtalálni, mindazonáltal megjegyzendő, hogy nem csak pozitív olvasata van a sorozatnak, ám ez a jelen esetben nem kerül terítékre.

Az HBO által 2016 októberében és novemberében sugárzott, egy hónap alatt lepörgetett tíz részes, talán joggal rendhagyónak nevezhető minisorozatát, Az ifjú pápát (The Young Pope) az a Paolo Sorrentino jegyezte, aki már korábbi alkotásaival is felhívta magára a világ, a díjazók, de még a konzervatívabb nézők figyelmét is. A kiemelt elismerésben részesülő A nagy szépség (La grande bellezza, 2013) című alkotásában már láthattuk, hogyan próbálja feldolgozni és ábrázolni a posztmodernitás önmagából kifordult, parodisztikus világában felmerülő, távoli fényével titokzatosan pislákoló és barátian hívogató tradíció nem ismert vagy elfeledett, de szinte öntudatlanul mégis hiányolt valóságát. Ennek megismétlődését, új formában való megjelenítését fedezhetjük fel a mondhatni véletlenül – vagy, ahogy a sorozat finoman sugallni akarja, csoda folytán – pápai székbe került, negyvenes éveinek második felében járó konzervatív pápa történetében.

the-young-pope-0.jpg

Nehezen elhelyezhető, ambivalens alkotásról beszélünk, mivel nem dönthető el egyértelműen, hogy a rendező számára tagadhatatlanul szimpatikus tradicionális álláspont mellett mennyire tud azonosulni a filmjeiben hasonló súllyal megjelenő posztmodern idiotizmussal. Nem tudni, hogy a deviációk széles körű felmutatása kizárólag eszköz-e ahhoz, hogy ezáltal érzékeltesse a hagyomány fontosságát, vagy maga is igenli azokat a trendeket, amiket hagyományhű megközelítésből elfogadni nem lehetséges. A Vatikán kertjében ugrándozó kenguruval, a pápa álmaiban megjelenő csecsemőpiramissal, az államtitkár legjobb barátjaként bemutatott, mentálisan és testileg is súlyosan korlátolt Girolamóval, az elszántan focizó és kosarazó apácákkal, a közönséges és „túlságosan is emberi” papokkal stb. még csak-csak lehet kezdeni valamit, de amikor annak vagyunk tanúi, hogy a sorozatban több homoszexuális „románc” szövődik, mint normális, amikor azt látjuk, hogy a pápai államban minden második bíboros a hímneműek irányába táplál szexuális vonzalmat, amikor azt mutatják nekünk, hogy egy ferdehajlamú kufirc olyan magától értetődő, mint leszakítani egy virágot a réten, ott egyértelműen úgy érződik, hogy a rendező – legalábbis ebben a vonatkozásban – elvetette a sulykot. (Valószínűsíthető, hogy sajnos éppen ezek az elemek azok, melyekért kivívta a kritikusok elismerését.) A buzulás (sajnos nem tudom szebben mondani, mert tényleg ilyesmit tolnak a képünk elé) ilyen mérvű ábrázolása még akkor sem lenne indokolt, ha történetesen kiderülne, hogy valóban ez a felállás az egyház berkein belül, ugyanis egy ponton túl az ilyesmi homoszexuális propagandának minősül.

the-young-pope-1.jpg

Persze, ellenkező szempontból,

hasonlóan fel lehet háborodva az a magát „felvilágosultnak” tartó tábor is, akiknek a haja valószínűleg az égnek állt az ifjú pápa néhány, ultrajobboldali lapokba is beillő beszédét követően.

És a film egyébként rendkívül szép felvételei, pompás színészei és egyedi humora mellett ez az, amiért érdemes minden negatív eleme ellenére is végignézni az alkotást. Még ha csak a vásznon is, felüdülés volt ugyanis végre látni egy olyan pápát, aki fütyül a nép, a politika, a sajtó vagy az egyház bizonyos képviselőinek modern tévedéseken alapuló, következésképp jogtalan elvárásaira; akinek elsőleges és mindenek feletti célja Isten, és a figyelem Istenre való újbóli ráirányítása; aki vagányságával és uralkodói jellemével rácáfol arra az ájtatoskodó és ódivatú magaviseletre, amit sokan bíráló módon a vallásos személyeknek tulajdonítanak; aki visszahozza a pápai tiarát és elítélően szól Ferencről; aki gatyába rázza a liberális politikusokat és az őt engedményekre rábeszélni próbáló tanácsadókat; aki tanítói jelleggel elrejtőzik a technikai produktumokba, valamint egymás gyűlöletébe beleőrült rajongói elől; aki mindemellett mégis szelíd és gyermeki maradt, és aki kapcsán még az is felmerül, hogy szent, és hogy tényleges csodákra képes.

the-young-pope.jpg

Mit akar mondani az alkotás? Talán azt a gondolatot akarja felvetni, hogy ha lehetőség van Ferenc szélsőséges liberalizmusára, miért ne követelhetne magának esélyt egy másik „szélsőség” is? Vagy talán azt, hogy az emberi élet csak úgy lehet teljes, hogy ha a fejlődésnek nevezett alászálláshoz való igazodásunkat kiegészítjük egy csipetnyi konzervativizmussal? Netán arra akar rámutatni, hogy deviáns világunkban milyen sajnálatosan gyengévé, erőtlenné, ritkává és védtelenné vált a transzcendenciára való irányulás? Esetleg arra utal, hogy soha sem szabad elkeseredni és feladni, mert még ma is találhatók az életben szépségek, örömök, csodák és olyan makulátlan jellemek, mint a Jude Law által alakított Lenny Belardo? Talán felesleges is ezen morfondírozni.

Az ifjú pápa személyében egy olyan karakterre lelhetünk, akivel szinte teljes mértékben azonosulni tudunk,

és akinek köszönhetően néhányakban esetleg újra felébredhet az egyház, a hagyományok és Isten iránti, világunkból oly égetően hiányzó őszinte tisztelet.

the-young-pope-silvio-orlando-voiello-internettuale.jpg

Az egyik legjobb színészi teljesítmény kétségkívül a ravasz és körmönfont, ám olykor szeretni valóan esetlen Voellót játszó Silvio Orlando nevéhez köthető

Egy tradicionális ember számára már annak puszta gondolata is szívderítő, hogy egy olyan szellem kerül az egyház élére, amely kompromisszumot nem ismerve söpri ki a Vatikán szobáiban és folyosóin évszázadok óta gyülemlő antitradicionális mocskot. Ha csak képzeletvilágunkban is adatik ez meg, megadatik. Ezek a képzeletbeli történetek, ha a valóságnak egy másik síkjához is tartoznak, még valóságosak, és olyan életmentő szigetekként lehetnek jelen életünkben, melyek a zord és istentelen világ fenyegetései ellenére is megnyugvást adnak a számunkra. Ha a kézzel fogható valóság nem is, a képzelet birodalma még lehet tökéletes, és e sorozat több vonatkozásban is eme, tudatunk kiemelt polcán virágzó idealitással mutat egyezést.

Réb István

paolo-sorrentino-shoots-tv-series-the-young-pope-cover.jpg

Paolo Sorrentino

Szeretem Sorrentinót, már A nagy szépséggel megszerettem. Mert az a film a maga kaotikusságával, zavartságával, bódulatával és önpusztításával együtt is képes volt váltani és elhozni a csendet, a szépséget, a harmóniát, a reményt és a földöntúlit az általa ábrázolt, felfordult világba. Aztán jött Az ifjúság és vele a személyes drámák, az elmúlás, a fájdalmak és a vívódások kerültek középpontba és a művészet, s mindezt mégis áthatotta valamiféle lágy derű. És amikor tudomást szereztem arról, hogy tíz részes minisorozatot tervez vallási témában, ráadásul a történet főhőse egy pápa lesz, az első észak-amerikai pápa, sejtettem, hogy nem akármilyen sorozatról lesz szó.

Az ifjú pápa ugyanúgy magában hordozza azt a kaotikusságot és felfordulást, amely A nagy szépséget is jellemezte, ám olyan személyes drámák köré rendeződik, amely Az ifjúságot határozta meg, így alkotva gyönyörű egészet. Mindig is az összetett, nehezen kiismerhető, vívódó és sebeket cipelő karakterek érdekeltek, mert ők azok, akik már „hordozták keresztjeiket”, és akiknek Isten lehetőséget adott arra, hogy szenvedések útján ismerjék meg őt – (és van-e ennél magasabb istenismeret, ha csak a keresztre szögezett Krisztusra gondolunk?) –, hogy a szenvedéseiket túllépve erősödjenek, tanuljanak és fejlődjenek. Ők azok, akiktől később tanulni lehet.

Ha összehasonlítjuk a legelső és a legutolsó pápai beszédet, az eleinte rideg, magába zárkózó, szenvedő, az Isten csendjében vergődő (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, ismerős záró kép Bergman Úrvacsorájából), a világ összes fájdalmát hordozni akaró, de a szeretet elől mereven elzárkózó pápa helyébe egy szelíd, bölcs és végtelen szeretetet adni képes pápa lép, aki a szenvedéseken túl vagy éppen ezek árán megértette azt, hogy mindenhol a szeretet van jelen, mindent a szeretet mozgat, és a szeretet sokkal erősebb, mint a fájdalom. Isten a szeretet, a szeretet az Isten – csak hogy egy újabb bergmani zárójelenetre asszociáljak a Tükör által homályosan tiszteletére. Mert úgy szerette Isten e világot…

xthe-young-pope_jpeg_pagespeed_ic_5hm_fs4z8e.jpg

Kollégámmal ellentétben optimista vagyok. Merek hinni abban, hogy Sorrentino a túlzás eszközeivel szándékosan él azért, hogy minél nagyobb kontrasztot ébresszen később a normalitás javára. A homoszexualitás kérdése egyre erősebben döngeti az egyházak kapuit, talán azért volt ennyire túlzóan helyzetbe hozva, mert rendkívül hangsúlyos kérdés. Ismerjük a liberális álláspontot a témával kapcsolatban az „elfogadásról”, a „megismerésről”, figyelmen kívül hagyva a Bibliai tanításokat. Egyes hazai egyházi vezetők már azt is pedzegetik, hogy akár áldást is kaphatnának homoszexuális párok a templomokban, aláfeküdve a korszellemnek és a propagandának. Nyilvánvalóan Jézus korában is voltak homoszexuálisok, mégsem szól a Biblia pozitívan a jelenségről, sőt. A sorozatban a pápa csak azt a homoszexuális bíborosát fogadja el később, aki képes volt szembenézni, megharcolni ezen irányú elhajlásával, amely a gyógyulás első lépése is lehet, hiszen „Így szól az én Uram, az Úr, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt akarom, hogy a bűnös megtérjen és éljen”.

the-young-pope3-681x426.jpeg

A ma világának történelmi egyházai egyre szélesebbre tárják azt a bizonyos ösvényt, amelyen járni lehet, és arra alkalmatlanok tömegeit engedik rá, egyúttal egyre keskenyebbé zárják ezt a valóban, komolyan keresők számára. Egykor olyan misztikusok imádkoztak éjjeleken át Isten útmutatásáért és vezetéséért, mint Avilai Szent Teréz, mára pedig gyakorlatilag bárki ráléphet az ösvényre, mindenféle belső harc, vezeklés és bűnbánat nélkül. Úgy tűnik sokadlagos, elhanyagolható dolog lett annak ténye, hogy a hívek sehová sem fognak eljutni egy ilyen ösvény által, kivéve, ha olyan csodában vagy kegyelemben részesülnek, hogy méltó lelki vezetőre akadnak. Kétségbeesett harc folyik az egyházak fennmaradásért egy Istent vesztett világban, csakhogy a fennmaradásnak a lényegiség teljes elvesztése lesz az ára. Az ifjú pápa pedig ez ellen vette fel a harcot.

Kemény beszédeket tartott? Igen. Na de Jézus a maga idejében nem ugyanilyen kemény, provokatív, a korszellemmel szembemenő beszédeket tartott-e a sokaságnak? Dehogynem.

És mindemellett csodákat tett, maga volt az igazság és a könyörület. A pápa sem tett másként, még ha a szülei által szerzett lelki sebek meg is keményítették és dacossá is tették a személyiségét.

30860-the_young_pope_gianni_fiorito_1.jpg

A legkedvesebb momentumok számomra azok voltak a sorozatból, ahol Belardo Estherrel, a svájci testőr feleségével vagy gyóntatójával, esetleg spirituális atyjával beszélget, és valahányszor ez megtörtént, azt mondtam magamnak, bár ott lehetnék és beszélgethetnék vele. Kevés annál fontosabb kapcsolat van az életben, amelyik olyan emberhez köt, akivel a hit, a vallás, a spiritualitás és az útkeresés kérdéseiről lehet kötöttségek nélkül beszélgetni, és az ilyen kapcsolatra vigyázni kell és meg kell becsülni. A sorozat – ahogy Réb István is írta, izgalmas és fordulatos volta okán talán meghozza a vágyat, a kedvet azokban a nézőkben is a vallás felé forduláshoz, akik csak az izgalmak miatt ültek le az epizódok elé, a vallásos embereket pedig elgondolkodtathatja arról, hogy a hétköznapi, polgári vallásgyakorláson túl vannak magasabb dimenziók is, amelyek hívogatnak minket, és lehet más vonal is az egyházak vezetésében, mint a jelenlegi, erősen liberális.

Eleinte féltem attól, hogy a sorozat majd a konzervatív körök teljes lejáratásával fog végződni, hála Istennek, ennek éppen az ellenkezője történt.

Nem katolikusként bizony megfordult a fejemben, hogyha ilyen pápa vezetné a világ keresztényeit, mint a sorozatban, áttérnék-e. Egyszer talán egy valóságos pápa személye okán is lehetőségem lesz elgondolkodni a kérdésről. Bár, erre a jelenkort tekintve rendkívül kicsi az esély.

Kegyes Angéla

A bejegyzés trackback címe:

https://mediavadasz.blog.hu/api/trackback/id/tr8012011466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása