A Ridley Scott által rendezett The Last Duel (Az utolsó párbaj) látszólag egy fiatal hölgy megerőszakolásának történetét bontja ki, egy mélyebb síkon azonban filmje sokkal inkább a férfiúiság és középkori szellemiség meggyalázásáról szól. Ez az írás videónk lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Egy olyan világban, ahol a tévé tele van feminista tanmesékkel, néger vagy női felsővezetőkkel, homoszexuális összeborulásokkal, drag queenné átvedlő fiatal fiúk megható önfelvállalásaival, az embert nem igazán mozdítja ki a komfortzónájából egy olyan film megjelenése, amely a „sötét” középkor szokásos kliséit öklendezi vissza. Mégis van valami módfelett felháborító a Ridley Scott által rendezett és a Matt Damon-Ben Affleck páros által írt Az utolsó párbajban. A The Last Duel fájdalmasan elfogult, leplezetlenül egysíkú és botrányosan rosszhiszemű megközelítésben tálalja számunkra a középkort.

Van itt minden a szó szerint debil királytól a zsigerből gonosz, hedonista, megállás nélkül kurvázó grófokon át, a képmutató és együgyű papságon keresztül a barbár, önző és végtelenül anyagias harcosokig.

Klisé klisé hátán, a legprimitívebb fajtából. Férfiakat látunk, akik fel vannak mentve mindenféle érzelemből, olyan életszerűtlen, egydimenziós karakterek életébe pillantunk be, akik még hírből sem hallottak a mások álláspontjába való belehelyezkedés képességéről, és akik lényegében híján vannak bármiféle vonásnak, ami normális emberre emlékeztetné őket. Mintha a középkor másról sem szólt volna, mint hímnemű biorobotok kizárólag anyagelvű vad vetélkedéséről és a társadalmi hierarchiában alájuk tartozók megalázásáról.

Egészséges ember a jelenetek láttán önkéntelenül köpni akar. Ezt még a legszelídebb néző sem képes végignézni úgy, hogy ne jelenne meg benne legalább ötpercenként az az egyre fokozódó késztetés, hogy végtelenül rosszindulatú torzításai miatt Ridley Scott koponyáját kalapáccsal apró szilánkokra törje. Hát, még ha azt is meghallja, mi a véleménye a rendezőnek azokról, akik páratlan remekművével elégedetlenkedni merészelnek.

Szó szerint lehülyézi őket.

Furcsának tűnhet, hogy elfogultsággal vádolom az alkotást, mivel a film első ránézésre éppen a sokszempontúság álláspontján van. A történetet ugyanis három különböző szempontból is megismertetik velünk. A lady Carrouges megerőszakolását, az azt követő párbajt és az odavezető eseményeket feldolgozó történetet először a férj, majd az erőszakot tevő egykori barátja, végül az erőszakot elszenvedő feleség szemszögéből is elmesélik nekünk. Mindebből az egyszeri néző azt hihetné, hogy ez egy olyan film, ami talán végre képes elrugaszkodni az utóbbi évek többnyire egyoldalúan értelmezett „metoo” botrányainak narratívájától, és kicsit árnyaltabban tudja ábrázolni a szexuális visszaélés problematikáját. Nagyobbat nem is tévedhetne.

Ez a film nem más, mint egyértelmű hadüzenet az úgynevezett toxikus maszkulinitás ellen,

mindezt ráadásul a készítők egy percig sem próbálják előlünk eltitkolni. Azt hiszed, hogy kapsz három szubjektív elbeszélést, melyek hitelességét a filmet követő elmélkedéseid során tetszés szerint rangsorolhatsz és elemezhetsz? Csak szeretnéd!

A készítők szó szerint az arcodba tolják, kinek a verziója felel meg a valóságnak. Természetesen a nőé.

A tévedhetetlenül tiszta, makulátlan, az ármánykodást hírből sem ismerő nőé, akinek kiválóságát mi sem igazolja jobban, hogy az ostoba ura távollétében egyből felvirágoztatja a gazdaságot, megkönnyíti az addig megnyomorított jószágok életét és emberszámba kezdi venni a parasztokat. Sőt, még a nap is kisüt, ahol jár. A két férfi álláspontja ezzel szemben nem hiteles, mert az objektív realitás megismerésében akadályozza őket az önimádatuk és az a tény, hogy szolgai módon igazodtak a sötét középkori rendszer barbár feltételeihez és szokásaihoz, ami elhomályosította tisztánlátásukat.

Ebben a világban a feddhetetlen lady Carrougest leszámítva mindenki velejéig korrupt.

Korrupt a csak magával törődő férj, aki annyira érzéketlen, hogy képes meghágni az általa csak birtoktárgyként tekintett feleségét közvetlenül azután, hogy kitudódott a megerőszakolása. Korrupt a rendszerbe gyáván belesimuló, gonosz banyaként ábrázolt anyós, akinek egyetlen örömforrása ebben az életben menyének állandó sértegetése. Korrupt az őt megerőszakoló férfi, akibe annyi gyöngédség és érzékiség sem szorult, hogy képes legyen a bántalmazás és a szerelmi együttlét közt érdemi különbséget tenni. Korrupt a barátnő, aki engedve a gonosz férfiak elnyomásának, a lady ellen tanúskodik. Korrupt a saját feleségét válogatott sértésekkel illető, korabeli playboyt játszó gróf, aki hatalmával visszaélve megpróbálja eltussolni a férfi bűnét. Korrupt a vér látványától izgalomba jövő, de a lady ügyét halálos unalommal végigkövető debil király. És korruptak a babonás papok, akikről már az első képkockákon lerí, hogy pragmatikus érdekemberek.

Kellenek-e vajon ennél szájbarágósabb jelenetek annak igazolására, hogy a férfi egy olyan alacsonyrendű, primitív, bunkó lény, aki a nővel szemben sohasem lesz képes betekinteni a nagybetűs igazságba?

Ez egy annyira olcsó és számító és a néző alacsonyrendűségére bazírozó húzás,  hogy még csak véletlenül sem fog hozzájárulni a filmben felvetett probléma tényleges megoldásához. Persze nem is ez a célja, hanem a hagyománytisztelő fehér férfi elleni kőkemény propaganda. Komolyan mondom, nem hittem el, amikor a Matt Damon által játszott karakter, felesége megrökönyödésére, elkezdett verni egy fekete lovat, amiért az rámászott a fehér – érted: fehér – harci lovára, attól félve, hogy bepiszkítja a nemes ló vérvonalát. Ezzel a találóan érzéki szimbolikával suttyomban tehát még a fajkeveredés időszerű üzenetét is megpróbálták becsempészni a történetbe. Ekkor lettem teljesen bizonyos benne, hogy sík hülyéknek készült ez a film. Az már csak hab a tortán, hogy Carrouges-t keresztény lovag létére egyedül a pénzszerzés, földbirtokainak növelése és jóhírének megőrzése foglalkoztatja.

Mintha semmi jelentősége nem lenne, hogy egyébként egy hatszáz évvel korábbi, mélyen vallásos időszakról beszélünk,

amelytől rohadtul nem álltak távol azok az érzelmi finomságok, emberséges viszonyulások vagy szellemi távlatok, amiket ez a film a középkori nemes férfiakból úgy hiányol. Mondjuk mit is várhatnánk azok részéről, akik ilyen primitív, kiforgatott felfogást táplálnak a lovagiasságról?

És micsoda szöveg az, hogy a nőre régen a férfiak csak birtoktárgyként tekintettek? Olyan nehezen elképzelhető, hogy régen annyira egységben élt a férfi és a nő, hogy egyszerűen nem volt szükség arra, hogy külön entitásként kezeljék őket?

A The Last Duel látszólag egy fiatal hölgy megerőszakolásának történetét bontja ki, egy mélyebb síkon azonban sokkal inkább a férfiúiság és középkori szellemiség meggyalázásáról szól. Ridley Scottnak és társainak a középkori szellemiséggel kapcsolatban sikerült pontosan azt meglépniük, ami ellen elvileg ezzel a filmmel felszólaltak. Erőszakot követtek el valami tőlük sokkal nemesebb ellen. Érzéketlen durvasággal tiportak át valamin, ami sokkal több értéket rejt, mint azt a nagyképű modern ember felszínes együgyűségében gondolná.