Az utóbbi napokban tanúi voltunk egy interneten kibontakozó vitának, amelyet egy fiatal politikus ama tevékenysége váltott ki, hogy rajta kapott néhány fatolvajt, és nem sétált el, hanem megtette a szükséges jogi lépéseket ellenük. Sokan mellé álltak, ám sokan úgy gondolták, hogy mindezzel semmi baj nincs, és a feljelentő nem jár el helyesen, hiszen csak azért lopnak, mert rákényszerülnek. Most elolvasható az az eszmei háttér, ami Fügedi Richárdot, az Érpataki Modell tagját, Mezőkövesd jobbikos képviselőjét erre a példamutató lépésre sarkallta.
Írásunkban egy komoly szociológiai és részben filozófiai problémát kívánunk górcső alá venni, mégpedig azt, hogy a szegénység összefüggésben van-e a bűnelkövetéssel, adott esetben a lopással. A problémát a filozófia nyelvezetét használva úgy is megfogalmazhatjuk, hogy mi az, ami a lopáshoz vezet? A külső hatások összessége (körülmények) váltják ki, sőt mintegy kényszerítik bele az embert, jelen esetben a szegénység, vagy az az ember saját belső elhatározásából történik. A lopás kriminológiai fogalom. A jelen jogszabályi környezet sokat enyhült a korábbi századok törvényi szabályozásaihoz képest. Szent László idejében még kézlevágás járt érte, ma azonban az érték mértékétől függ, hogy szabálysértés vagy bűncselekmény. A keresztény tíz parancsolat VII. pontjaként véste Isten a kőtáblára, hogy Ne lopj! Ez az erkölcsi, etikai norma azért nagyon fontos, mert mikor valaki lop, akkor tudatosan elveszi a más tulajdonát, és ez által sérti a közösségi együttélés rendjét. Ennek a cselekménynek a mélyebb pszichológiai vizsgálata nem más, mint hogy az emberben egy vágy működik, hogy az a dologi vagy nem dologi tárgy az övé legyen, egyfajta önzés, egyfajta sóvárgás dolgozik a lélek mélyén. Ezzel persze rosszat is tesz a másiknak, hisz megfosztja őt a tulajdonától. Azt tehát biztosra mondhatjuk, hogy
a lopás rossz dolog, sőt kétszeresen, mert rossz annak is, akit megloptak, de főleg rossz annak, aki azt az igazságtalanságot elkövette,
mert az ő lelkében teret engedett olyan sötét tendenciáknak, amik a lélek egészségének kárára vannak. A lopás végrehajtásához a meglopottal szembeni tiszteletlenség, illetve a gyűlölet és irigység felé hajló helytelen magatartás is gyakran járul. Tehát a meglopott csak anyagi kárt szenvedett, de a tolvaj sokkal súlyosabb lelki károkat okozott magának.
Felmerül az a kérdés is hogyha valaki nagyot lop, akkor a másik személy kis lopását el kell-e nézni? Ez a korábban levezetett lopás értelmezésünk szerint teljesen hibás hozzáállás, hiszen a nagyot lopó nagyon nagy terhet vesz a lelkére, míg a kisebb tolvaj csak kisebb igazságtalanságot követ el, de akkor is ugyanaz a vágy munkál benne, mint az előzőben, és ugyanúgy veszélyezteti a közösségi együttélés rendjét, így számára ugyanolyan káros, és ahogy a mondás tartja, aki kicsiben sem hű, az nagyban sem lesz az. Tehát aki kicsit lop, az lop nagyot is, ha olyan lehetősége adódik. A lényeg nem a mértékben van, hanem a lelki romlottságban, majd a társadalom rendjét veszélyeztető degenerált magatartásban, és csak ezután következik az anyagi károkozás mértéke.
A kép Tiszavasváriban készült, ahol magam is láttam hogy több száz hektár (!) erdő tűnt el a fatolvajok miatt.
A mai szociológia a hátrányos helyzetben lévők kisebb mértékű lopását a szegénységre, mint külső tényezőre vezeti vissza. Innen ered az a társadalom egészséges részét is felháborító fogalom, hogy megélhetési bűnözés. Azt vallja, hogy nem azért veszi el a másét, mert olyan vágyak működnek benne, hanem egyszerűen csak egy amolyan darwini túlélési ösztön működik benne, hogy megmentse magát azoktól a hatásoktól, amelyek a vesztét okozhatnák. Erre egyből rá is tudunk kontrázni, mert a megélhetés biztosítását nem bűnözésből, hanem munkából kell fedezni. Vajon az ember tényleg állat? Vagy valami többre rendeltetett földi pályafutása során? Hamvas Béla azt mondja, hogy „az ember eredete isteni, és az emberi élet egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs.” De hogy tudjuk ezt a hasonlóságot megőrizni? Többek közt az ember hatalmat kapott arra, hogy uralkodjon vágyai fölött – hogy amint az aszkéták egész életükben gyakorolják – a vágyak és érzékek rabigáját legyőzve eljuthasson a valódi szabadsághoz, Istenhez.
Hogy ez valóban így van, arra egy Orosz Mihály Zoltántól, az Érpataki Modell atyjától hallott példa világít rá valódi mélységében. Viktor Frankl, a figyelemre méltó logoterápia megalkotója mondta el, hogy zsidó származása miatt a világháborúban munkatáborba került, ahol a háború végén a szétbombázott vasútvonalak miatt már nagyon akadozva volt csak élelem, ami meg is viselte a tábor lakóit, akik mindannyian nagyon rossz körülmények közé kerültek, lesoványodtak, sokan megbetegedtek. Tehát a körülmények ugyanolyanok lettek. Az emberek egyik része azonban „szent” lett, és azt a keveset, ami neki volt – ugyan nem tudták, hogy mikor kapnak legközelebb ételt – de mégis oda adták annak aki betegebb volt, mert neki nagyobb szüksége volt rá, súlyosan kockáztatva a saját viszonylagos egészségét. Azonban az emberek másik része állattá vált, aki a másikról még a húst is letépte volna, ha nem lettek volna őrök. Tehát láthatjuk, hogy
alapjaiban bukott meg a liberális szociológia azon tétele, miszerint a külső behatások teszik az embert olyanná, amilyen lesz,
hiszen azonos külső körülményekre azonos módon kellett volna reagálni, de nem így történt. Az egészséges lelket felemelte ez a nehézség, míg a megbetegedett lelket állati szintre sújtotta le. Tehát a probléma valódi forrása a lélek megbetegedése. Állításunk lényege tehát, hogy a külső körülmények esetleg kondicionálnak, de nem determinálnak. Tehát aki szegény, az nem tud gázzal fűteni, csak szénnel vagy fával, esetleg nem az egész házát, csak egy szobát, esetleg azt sem egész nap, csak amikor a munkából hazajön. Ezek a kondicionálások, de nem determinál arra, hogy az ember az igazságtalanság bűnébe essen, hogy lopjon.
Kicsit tekintsünk ki a határra, hogy megvizsgáljuk, mit okoznak ezek a kis „csínytevések”. Mivel a fiatal koromat kemény mezőgazdasági munkával töltöttem, így tudom, hogy a határ haldoklik, tudom, hogy egyre nagyobb gondot okoz az, hogy a kemény munka gyümölcsét más szedi le. Velünk is előfordult. Amivel egész évben bajlódtunk, eltűnt mire oda értünk volna hogy leszüreteljük. Borzasztó érzés volt. Az ember pénzt, erőt, lelkesedést, időt, energiát fektet bele, gondosan nevelgeti, majd más pedig ellopja. A kis családi kertek különösen ki vannak ezeknek a veszélyeknek téve. Ez okozza azt a tendenciát, hogy a családok otthagyják ezeket a kerteket, és az egykor virágzó külterület, elhagyatott, gazos kísértettanyává változik, ahol a hétvégi házak feltört ajtajait be-becsapja az őszi szél.
Zárásként láthatjuk tehát, hogy a lopás legyen az kicsi vagy nagy, ugyanúgy káros a lélekre és a társadalomra, még ha nem is ugyanolyan mértékben, de tagadhatatlan, hogy minden formájának megálljt kell parancsolni. Ugyanabban a betegségben szenved tehát a rabló politikus, mint a kis fatolvaj, az igazságtalanság betegségében. Aki ebből nem tud kigyógyulni, azt a törvények erejével kell arra kényszeríteni, hogy lopni nem szabad! Ha pedig a társadalom nem fogja hagyni sem a kicsit elcsenni, sem a nagyot elrabolni, talán egy jobb és igazságosabb ország hajnala köszönt majd ránk.
Fügedi Richárd
