„Íme, itt van napjaink »méretre szabott« embere – készen, hogy segítsen fölépíteni a Diesel-motorgyártás történetének új és nagyszerű korszakát.” (Diesel Power)
Annak az orwell-i világnak a körvonala, amely felé a rábeszélők észrevehetően – bár talán önkéntelenül – terelnek minket, legvilágosabban épp az ő legmerészebb, leggazdagabb képzeletre valló vállalkozásaikból bontakozik ki.
E könyv szerzője úgy érzi, e vállalkozások megbízhatóan jelzik, hogy a könyvében föltárt egyik-másik ravaszabb és nagyra törőbb módszer a jövőben hogyan alakul.
1956 elején egy nyugdíjas reklámszakember, bizonyos John G. Schneider (aki korábban a Fuller, Smith and Ross, a Kenyon and Eckhart és más hirdetővállalatok kötelékében dolgozott) The Golden Kazoo (Az arany Kazoo) címen szatirikus regényt írt, amelyben a máris világosan látható politikai reklám-trendeket az 1960-as elnökválasztásra vetítette ki. [Vance packard e könyve Amerikában 1957-ben jelent meg. – A szerk.] 1960-ra a Madison Avenue reklámszakemberei már teljesen átvették a hatalmat (mint ahogy a Whitaker and Baxter cég Kaliforniában már a valóságban is megkezdte a hatalomátvételt). Schneider megmagyarázza, hogy ez az 1952-ben indult trend csúcspontját jelenti: akkor kapcsolódtak be a reklámszakemberek a két párt legfelső politikai szerveinek munkájába, a jelöltek akkor váltak először „áruvá”, a politikai kampányok „reklámhadjárattá”, és a választópolgárok összessége „piaccá”.
1960-ra az elnökség is már csak áru, amellyel házalni kell, kipróbált és bevált módszerekkel. Beszédet tartani már tilos, mert a tv-hez szokott polgárok unalmasnak tartják. (Már az 1956-ban szokásos „ötpercesek” is elviselhetetlenek.” A jelölt ehelyett statiszta- vagy főszerepet kap azokban a „tv-revükben”, amelyeket gondosan úgy terveznek, hogy a nézőbe belesulykolják a mondanivaló lényegét. (Emlékezzünk csak az 1956-os választás előestéjén tartott tv-parádéra, ahol „kisemberek” számoltak be Eisenhowernek, hogy miért kedvelik.)
Az 1960-as elnökválasztás Schneider szerint két óriási hirdetővállalat – a republikánusok oldalán a Read and Button, a demokraták oldalán egy röviden B. S. and J.-nek nevezett cég – gigantikus küzdelmévé fajul. Mikor az egyik jelölt, a képzeletbeli Henry Clay Adams félénken fölveti, hogy talán helyes volna, ha külpolitikai beszédet tartana az atomkor válságáról, propagandafőnöke, Blade Read, megleckézteti: − Ide hallgasson – mondja −, ha a nagyhajúakat, az intellektüelleket, vagy a Columbia Egyetem hallgatóit akarja elkápráztatni, csinálja a maga ideje és ne az én tv-időm terhére. Ember! Gondoljon a piacára! …
A maga piaca az a negyven-ötven millió pancser, aki otthon ül a fenekén, és tv-n-rádión fogja a maga dumáját. Még hogy ezeket az atomkor izgatja! Egy frászt! A pénteki zöldséges-számla.
– A reklámszaklapok közt több is – mégpedig részletesen – ismertette Schneider könyvét, de egyet se leltem, amely megütődött, vagy kínosnak tartotta volna Schneider föltevését.
Ennyit az elképzelt jövőről. Akad a jelenben is olyan, trendnek kikiáltott jelenség, amely talán még ennél is megdöbbentőbb, vagy megbotránkoztatóbb, kinek mi tetszik.
A floridai Miramarban hatalmas lakótelep épül, amelyet építői a világ legtökéletesebb közösségének hívnak. A Tide figyelmezteti az amerikai kereskedőket, hogy kísérjék figyelemmel ezt az úttörő vállalkozást, mert lehet, hogy „ez lesz a holnap értékesítési formája”. Az újság így beszél Miramarról: − Átütő sikere … különösen sokat mond az eladóknak, mert ezek az „előregyártott” közösségben épülő „előregyártott” otthonok talán azt jelzik már, hogy a holnap fogyasztója hogyan fog élni … − A vállalkozás megalapítója, a fiatal Robert W. Gordon tájékoztatott, hogy a Miramar már „eleven kis közösség”, és a legjobb úton tart afelé, hogy „négyezer család tökéletesen integrált társadalmává” legyen.
Vajon mit jelent az, hogy az ember „előregyártott” otthont vásárol egy „előregyártott” közösségben: A miramari családok többsége (ha nem is mindegyikük) számára annyit, hogy egyetlen kofferral költözhetnek be, semmi mást nem kellett magukkal hozniuk. Semmi bajoskodás a bútorszállító kocsival, élelmiszervásárlással, semmi várakozás a szomszédok barátságos közeledésére. A ház hiánytalanul berendezve és fölszerelve, készen várta őket, volt ágynemű, porcelán, ezüst, a hűtőszekrény tele élelemmel. És ezt az egészet, a teli hűtőszekrénnyel egyetemben, a házzal együtt fizeti az ember.
De a legújabb és talán a legjelentősebb szolgálat, amivel a Miramar a beköltözőknek kedveskedik – és ez is benne van a ház árában – az előregyártott társadalmi élet. Mint Mr. Gordon kifejti: − Bárki költözzék be a házba, ha nem hoz magával semmi mást, csak a személyes holmiját, öt perc múlva akkor is a közösség része. – Mert hol van az, hogy az ember már a beköltözés estéjén megtalálja a bridzspartiját a szomszédai közt? Röviden: az ingatlannal együtt az ember baráti kört is vásárol, az egészet egyazon csillogó csomagolásban. A Tide így jellemzi a holnap közösségének ezt az aspektusát: − A Miramar építői, abbéli szándékukban, hogy a telepet olyan otthonossá és kényelmessé tegyék, amennyire csak lehet, gondoskodtak a „szervezett kikapcsolódásról” is. Amint a család beköltözik, a ház asszonya azon nyomban meghívót kap a legkülönbözőbb társas-összejövetelekre a bridzspartitól az irodalmi teáig. Férjét pedig a cég maga vezeti be azokba a helyi csoportokba, amelyek érdeklődése a díszhaltenyésztéstől a vízisízésig terjed.
Férjét pedig a cég maga vezeti be azokba a helyi csoportokba, amelyek érdeklődése a díszhaltenyésztéstől a vízisízésig terjed (jelenet Az ördög ügyvédje című filmből)
A Riesmann által leírt társashajlam, csoportélet és fogyasztói gondolkozás trendjében a Miramar talán a modern ember végső célja.
Egy figyelemre méltó Los Angeles-i szakiskola egy másik trend, a „társadalmilag megszerkesztett” ipar trendjének jövendőbeli alakulását vetíti elénk. Az iskola pontos terv szerint „szerkeszti meg” hallgatóit, és bizonyítványt ad nekik, hogy szakmájuk „együttműködésre kész” művelői. Ez a Los Angeles-i South Figuero Streeten működő iskola, a National Schools, Diesel-motor-szerelőket, villanyszerelőket, autóvillamossági szerelőket, lakatosokat, karosszériaszerelőket, rádió- és tv-szerelőket képez. (1905-ben alapították.)
A holnap emberének ezzel az idomítótelepével a Diesel Power cikkében találkoztam először, amely a döbbenetes – A méretre szabott ember – címet viselte. A cikkel – amely a mélylélektani beállítottságú káderképzés kezdeti szakaszában íródott – egy másik cikk állt szemben: ez a „zsírzó gépelemekről” szólt. A Diesel-szaklap döbbent tisztelettel mérte föl a társadalomszerkesztésben rejlő izgalmas lehetőségeket, és kijelentette, hogy
míg a technika csodálatos ütemben fejlődik, „a mérnöki tudomány egyik ágát, az emberek szerkesztését, egészen a legutóbbi időkig fájdalmasan elhanyagolták”.
Majd folytatta és kereken kimondta: − Az emberszerkesztés, abban az értelemben, ahogy a szót itt alkalmazzuk, az ipari dolgozók magatartásának megformálását és beállítását jelenti. Ezzel az eljárással összhangba lehet hozni a munkás technikai felkészültségét és szakismeretét a munkahelye, munkaadója és munkatársai iránt tanúsított készséges és együttműködésre kész magatartás kívánalmaival.
A legújabb irányzat, folytatja a magyarázatot, hogy a munkásban már alkalmazása előtt, kiképzése idején, mikor a legfogékonyabb, kifejlesszék ezt az együttműködési készséget. A Los Angeles-i National Schools, mondja a cikk, páratlan laboratórium, ahol az emberszerkesztés különböző fázisainak metodikáját dolgozzák ki. Az iskola figyelemmel kíséri volt növendékeinek pályafutását a munkahelyükön is; nemcsak műszaki felkészültségüket ellenőrzi, hanem azt is, hogy „miként viszonylanak munkájukhoz és munkatársaikhoz”. A munkahely véleményét egybevetik a volt növendék iskolai előmenetelének eredményeivel. Ez az analízis, valamint a munkaadók nyilatkozata, hogy milyen jellemvonásokat tartanak kívánatosnak és várnak el a National Schools volt növendékeitől, lehetővé teszi, hogy az „iskola kidolgozza a pontos tervet, amely meghatározza az ipar szükségleteinek megfelelő ember típusát”. Növendékeit, mondja a cikk, megtanítja a helyes emberi magatartás alapelemeire, és „különös súlyt helyez azoknak a kérdéseknek a tisztázására és megvitatására, amelyek a növendéket hozzásegítik a tőke és munka közötti helyes viszony mélyebb megértéséhez … E cél érdekében a Diesel-motoripar kiemelkedő személyiségei katedrát vállalnak … és elő is adnak az iskolában.” – Igen, lelkendezik a lap, „íme itt van napjaink »méretre szabott« embere – készen, hogy segítsen fölépíteni a Diesel-motorgyártás történetének új és nagyszerű korszakát!”
„Íme, itt van napjaink »méretre szabott« embere”
Hogy a kereskedelem terén milyen jövő felé tartunk, arról hű képet ad az a kislányok körében folytatott mélyinterjú, amelynek célja, hogy kiderítsék: mennyire érzékenyek a kislányok a reklámhatásokra. Senki, a szó szoros értelmében senki sem marad láthatatlan és indítékelemzők mindent látó, Big Brother-szeme előtt, ha csak egy csöpp kilátás is nyílik rá, hogy el lehet adni nekik valamit. Az eset, amire utalok, manapság talán még szélsőséges példának tűnik – de az lesz-e vajon holnap is?
A mélyinterjúkat egy chicagói hirdetővállalat végezte egy haj-tartóshullámosító szereket gyártó vállalat felkérésére, és maga a hirdetővállalat elnöke számolt be róla büszkén 1954-ben a Michigan Egyetemen, egy szakmai konferencián. Részletesen, vetített képek kíséretében ismertette, hogy érzékletesebbé tegye előadása témáját, amelynek címe: − Hogyan használhatja föl az alkotó ember az indítékvizsgálatokat a hirdetések tökéletesítésére?
A kérdés az volt, hogyan lehetne leküzdeni az asszonyok ellenállását, hogy odahaza tartóshullámot készítsenek a kislányuknak? A legtöbb asszony ugyanis úgy vélekedik, hogy a tartóshullám – a rúzzsal és randevúval együtt – ráér a középiskolás korig. (Néhány anya – ez a saját tapasztalatom – valószínűnek tartja, hogy a tartóshullám árt a hajnak, sőt a tartóshullámmal szemben, ilyen kiskorban, morális fönntartásai is vannak.) A hirdetővállalat az anyákkal folytatott mélyinterjúk során mindenesetre úgy találta, hogy „bátorításra” szorulnak, különben nem vállalkoznak rá, hogy kicsinyeiknek odahaza tartóshullámot készítsenek. A vállalat rászánta magát, hogy a kislányok mélyinterjújával deríti fel, milyen alapból induljon ki, mikor az anyáknak „bátorítást” nyújt. Remélte, hogy sikerül bebizonyítania: a kislányok „igénylik” a hullámos hajat, s ezért „kiváló gyermekpszichológusok és pszichiáterek bevonásával” egy sor projektív tesztet dolgozott ki, amit a kísérletbe bevont kislányoknak, mint „játékokat” prezentált. Mikor a kislányoknak megmutatták a gondosan megszerkesztett projektív – egy kislányt az ablakban −, a képből állítólag azt olvasták ki, hogy az ablakban látott kislány „magányos, mert a haja csúnya, egyenes, és ezért senki se barátkozik vele”. Mikor projektív mondatkiegészítési tesztet végeztettek velük, állítólag egyenlőségjelet tettek a
A hirdetővállalat igazgatója az alábbiakban foglalta össze az anyákkal (saját gyermekkori vágyaikra vonatkozólag) és a lányaikkal folyatott mélyinterjú eredményeit: − Megállapíthatjuk, hogy az anyák, az otthon készített tartóshullámmal kapcsolatos felületi aggályaik ellenére, tudat alatt nagyon vágyódnak rá, hogy kislányuknak szép hullámos haja legyen. – (Ezt igazán nem nehéz elhinni, minthogy
a hajápoló szerek gyártói már évtizedek óta igyekeznek belesulykolni az amerikai nőkbe, hogy a hullámos haj teszi széppé őket).
A kilókra rúgó részletes adatanyagot átnyújtották a vállalat „alkotóinak”, és egy „tekintélyes gyermekpszichológus” bevonásával „alkotóműhelyt” hoztak létre, ahol megvitatták a kérdést. Erre a szaktekintélyre nyilván azért volt szükség, hogy maguknak az „alkotóknak” nyújtson bátorítást a tervre nézve, hisz így nyilatkozott: – Lehet, hogy önök közül többeknek is ugyanaz a reakciója, mint az idősebb hölgyeknek: − Micsoda szörnyűség, dauerolni egy gyerek haját! – de ne felejtsék el, Önök tulajdonképpen azt mondják: − Micsoda szörnyűség: segíteni egy kislánynak, hogy szép legyen, és megerősíteni az önbizalmát!
A gyermekpszichológus gondosan ellenőrzött minden reklámszöveget, tervrajzot, tv-sztorit, hogy megvan-e a pszichológiai érvénye, s hogy „hitelesnek érzik-e a szülők”. E sok értekezés egyik eredménye egy tv-reklámműsor volt, amely azt a célt szolgálta, hogy az anyákat tudat alatt ráébressze gyermekük kérdésére: − Szép leszek, vagy csúf, szeretni fognak-e vagy utálni? – hiszen gyermekkorukban nekik is megvoltak a vágyaik.
De abban a kutatásban is a jövő képét fedezhetjük föl, amelynek célja, hogy a kórházban ne legyünk olyan zsémbesek és ne panaszkodjunk annyit. Dr. Dichter vállalkozott a kérdés földerítésére, s megállapításait cikksorozat formájában, részletesen ismertette a Modern Hospital hasábjain. A tanulmányt a betegek örökös panaszai tették szükségessé: panaszkodtak a kosztra, a költségekre, a napirendre, az unalomra, az ápolónőkre. A kórházban mindenki ingerült: s a kórházak próbálkozásai, hogy a napirend, a diéta stb. változatosabbá tételével elejét vegyék e panaszoknak, teljesen hiábavalónak bizonyultak.
Dichter tehát mélyinterjúkat kezdett a betegekkel. Egy ötvenéves asszony elmondta, hogy milyen szégyenbe hozta az egyik ápolónő: összeszidta, mert ő éjszaka többször is az édesanyját hívta. A szondázók rádöbbentek, hogy a kórházi ápoltak többnyire tele vannak infantilis bizonytalanságérzéssel. Nem is a haláltól félnek, hanem félnek, mert gyámoltalanok. S ilyenkor úgy viselkednek, mint a gyerek.
Dr. Dichter leglényegesebb fölfedezése, hogy „a beteg gyermeki irracionalitásba esik vissza … valamennyi interjú így vagy úgy, de következetesen visszatérő szólama: úgy félek…” – A vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a felnőtt beteg gyermeki gyámoltalanságba és függőségbe esik vissza, s ezért keresi a szimbolikus biztosítékot. E keresése során az orvost apának, az ápolónőt anyának kezdi tekinteni.
Vajon mit kezdhet a kórház ezekkel a felnőtt gyerekekkel? A válasz nyilvánvaló. Úgy kell kezelnie őket, mint a gyerekeket, a felnőttekkel szemben is ugyanazokat a módszereket kell alkalmazni, mint a gyermekekkel a gyermekkórházakban, hogy érezzék: szeretik őket és biztonságban vannak. Többek közt semmi jelét sem szabad adni, hogy az orvos és az ápolónő közt nincs teljes összhang, mert az a beteget gyermekkori félelmeire, anyja és apja veszekedésére emlékezteti.
Valamikor – talán 2000-ben – mindeme pszichológiai manipuláció már mulatságosan divatjamúlt lesz. Akkorra talán már a biofizikusok veszik át a „biokontrollt”, ami nem más, mint a végletekig vitt mélységi manipuláció. A biokontroll a lelki folyamatok, emocionális reakciók, fizikai észlelések bio-elektronikus szabályozásának új tudománya.
A Chicagóban, 1956-ban tartott Országos Elektronikai Konferencián egy elektromérnök, Curtis R. Shafer, a Norden-Ketay Co. munkatársa tartott előadást a biokontroll döbbenetes lehetőségeiről. Véleménye szerint a jövőben elektronikus úton fékezik majd meg a nehezen kezelhető embereket. Ez a rábeszélőket és gondolatidomárokat rengeteg bosszúságtól és vesződségtől óvja meg. Shafer előadásában mindez meglehetősen egyszerűnek tűnt.
A repülőgépeket, rakétákat, szerszámgépeket már ma is elektronikus berendezések vezérlik, s az emberi agyat – mely lényegileg digitális komputer [ezzel a megállapítással azért lehetne vitatkozni – a szerk.] – ugyanígy lehet vezérelni. A tudósoknak máris sikerült biokontroll útján megváltoztatni egyesek egyensúlyérzékét. Elérték, hogy jóllakott állatok tele hassal is éhesnek érezzék magukat, s hogy féljenek, mikor semmi okuk sincs félni. A Time idézi Shafer magyarázó szavait:
− A biokontroll legvégső eredménye az embernek emberen végzett kontrollja lesz … A kontrollált alany nem gondolkozhat többé egyén módjára. Néhány hónappal a születés után a sebész minden gyermek fejbőre alá beültet egy foglalatot, amelyből elektródák nyúlnak az agyszövet kiválasztott zónáiba… A gyermek érzékleteit és maszkuláris aktivitását módosítani vagy teljes mértékben irányítani lehet bioelektromos jelek útján, amelyeket államilag ellenőrzött adóállomások sugároznak.
A biokontroll legvégső eredménye az embernek emberen végzett kontrollja lesz… A kontrollált alany nem gondolkozhat többé egyén módjára
Megnyugtatásul még hozzátette: „az elektródák semmiféle kényelmetlenséget nem okoznak.”
Biztosra veszem, hogy napjaink pszicho-manipulátorai megdöbbenéssel vennék tudomásul, ha az emberiséggel valaki ilyen méltatlanságot próbálna elkövetni. Hisz ők javarészt derék, szeretetre méltó emberek, könyörtelenül progresszív korunk termékei. És java részük csak egy picit akar hatalma alá hajtani minket, csak annyira, hogy eladjon nekünk valamit, ami igazán megéri a pénzt, vagy hogy meggyőzzön valamiről, ami lehet, hogy nagyon is igaz.
De ha manipulál az ember, hol a határ? Hol az a pont, ahol a manipuláció kísérlete társadalmilag már nem kívánatos?
