A „klímaváltozásnak” nevezett probléma engem személy szerint sohasem érdekelt igazán. Szeretem magam megválasztani a témákat, amikkel foglalkozom. Nekem ne a tévé meg az internet diktálja, mire kell aktuálisan odafigyelnem. De más okból sem szeretek ezzel a kérdéssel foglalkozni. Hogy van-e klímaváltozás vagy nincs, és hogy pontosan ennek mi az oka, ez az ember számára eldönthetetlen. Nincsenek olyan eszközök a kezünkben, amikkel kétség kívül megállapíthatnánk, mi folyik a világban, és pontosan miért. Egyébként ez nem is szükséges, mert jót tennünk akkor is kötelességünk, ha nincs tudomásunk semmiféle „klímakatasztrófáról” a környezetünkben. A dolgot már az is megnehezíti, hogy a környezetszennyezés és az úgynevezett „klímaváltozás” kérdését általában szándékosan összemossák, holott a kettő távolról sem ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy az emberek azt szinte sohasem hajlandóak beismerni, hogy nem a környezetszennyezés (pláne a „klímaváltozás”) a fő probléma: az csak következménye sokkal súlyosabb emberi-társadalmi-szellemi problémáknak, amikről már egyáltalán nem divatos beszélni. Most komolyan, napelemekkel, meg szélerőművekkel, meg elektromos autókkal akarják elejét venni annak az erkölcsi fertőnek és szellemi rövidlátásnak, amit modern civilizációnkban majd minden ember görnyesztő teherként cipel nyomorult vállán?
Most egy másik kérdéssel foglalkoznék, a néhány napja felmerülő „anti-Greta” jelenséggel. A szintén egyre nagyobb hype-ot kapó 19 éves Naomi Seibt a tudatosan felfuttatott gyermekszínésszel, a jövőért őszintén aggódó, megrémült, de mégis bátor klímaaktivistát eljátszó, a nép egyszerű gyermekének, a lelkiismeretes vezetőért kiáltó tömeg szócsövének szerepében sütkérező Greta Thunberggel szemben azt állítja, hogy a globális szinten kirobbanó klímahisztéria hátterében nincsenek valós bizonyítékok.
Engem nem érdekel, hogy mit akar nekem mondani egy svéd kislány a világ helyzetéről, magasról teszek a tanítónénis dorgálásaira és „bölcs” életvezetési tanácsaira, de ugyanígy az is hidegen hagy, hogy egy német kislány mit üzen nekem, még ha ellent is mond Gretának. (Persze jól tudom, üzenetük elsősorban nem is nekem szólnak, hanem a még tőlük is fiatalabbaknak.) Hogy miért? Nem azért, mintha utálnám a kislányokat, vagy ne gondolnám úgy, hogy az ember bárkitől tanulhat. Hanem azért, mert ordít a jelenségről, hogy itt – mint oly sok más esetben, amikor társadalmi kérdésekről van szó – egy szánalmas színjáték tanúi vagyunk.
Az egyik dolog, ami a jelenség kapcsán egyből eszembe jutott, hogy ez az „oszd meg és uralkodj” tipikus esete. Lerágott csont, mégis működik. Nesze, itt van két lehetőség, válassz „szabadon”! Végső soron mindegy, melyiket választod, mert mindkét opció úgy lett megalkotva, hogy az a „bábmesterek” érdekeit szolgálja.
Az alábbi manipulatív kép a 444.hu oldaláról való. Érdemes megnézni a hátteret. Naomi mögött füstölgő gyárkémények, Greta mögött zöld pázsit, kék ég és szivárvány látható. Az egyik megtévesztés az, hogy elhitetik velünk, hogy ebben a kettősségben kell gondolkoznunk, a másik megtévesztés pedig az, hogy megmondják nekünk, e kettősségen belül ki a jó és ki a rossz.
A másik érdekesség, hogy egyre több olyan arcot kezdenek el a médiában világszerte tekintélyként felfuttatni, akik tulajdonképpen még gyerekek. Persze a felnőtt celebek és politikusok elsöprő többsége sem bír valódi tekintéllyel. Legtöbbjük báb és/vagy fogalmatlan hülye. Azonban egy felnőtt ember számára legalább ott a lehetőség az érésre, a megkomolyodásra, a szemléletformálásra, a világnézet kialakítására, a tapasztalatszerzésre, a különféle életvezetési módszerek kipróbálására, a próbatételekre stb. Egy gyermeknek – a kevésnél is kevesebb kivételtől eltekintve – nincsenek kiforrott gondolatai és világnézete. Akkor sem, ha balos, akkor sem, ha jobbos.
Naomi Seibt megjelenésével tehát egy olyan folyamat újabb lépésének lehetünk tanúi, ami a klímakérdés ürügyét felhasználva szép lassan beszivárogtatja a fiatalabbnál fiatalabb közszereplőket a világ többnyire mesterségesen felépített tekintélyeinek csarnokába. A gyermekek hatalomra jutásának, az infantilizmus uralmának küszöbére léptünk. Nem lepne meg, ha 20-30 év múlva a 15 éves kisgyerekek lennének a világ meghatározó megmondó emberei. Itt a hangsúly még csak nem is azon van, hogy ezek a gyermekszínészek mit mondanak, hiszen ezek javarészt nem saját gondolatok: a mindenkori rendező adja a szájukba a „klímabölcsességeket”. A fő sugalmazás inkább abban áll, hogy a nézőkben, hírolvasókban azt a képzetet ébresztik, hogy egy fiatal is tekintéllyé, bölccsé, vezetővé válhat. Csak úgy magától, különösebb erőfeszítés nélkül. Mintha felnőni többé nem is lenne cél, vagy mintha mindenki eleve, mintegy spontán hordozná magában a felnőttséggel járó tulajdonságokat. Vagyis a felnőtté válás többé nem egy feladat, hanem egy adottság, ami ott rejlik mindenkiben.
Hogy mi ezzel a cél? Talán az, hogy a végletekig vitt hülyeség uralkodhasson végre az egész világon. Ugyanis a gyerekek nemcsak őszintébbek és spontánabbak és szeretetre nyitottabbak, mint a felnőttek általában, hanem a sötét sugalmazások sokkal öntudatlanabb és védtelenebb áldozatai is, és ebből kifolyólag talán a létrontás még megfelelőbb szócsövei is. Így fordul a „klímaváltozás” elleni harc rettenetesen sürgető és komolyságban semmi mással nem überelhető missziója önnön paródiájává.
