Összegyűjtöttünk néhány reklámot, amelyek a virtuális szemüvegek népszerűsítésével kapcsolatosak. Azon túl, hogy a reklámok megpróbálnak eladni nekünk valamit, ily módon profitot termelni, mögöttes üzenetekkel is bombáznak bennünket. A most következő rövid reklámelemzések ezekre a háttérben megbújó sugalmazásokra igyekeznek rámutatni. (A korábbi reklámok, amikről már írtunk, azt szuggerálták, hogy a virtuális szemüveg által „legyőzhetjük a félelmeinket”.)

Az első reklám egy struccról szól, aki egy családi házhoz téved, és ahogy a reggeli maradékát csipegeti, az asztalon hagyott Samsung VR szemüveg valahogy a fejére kerül. A szemüveg azt a képet tárja elé, mintha a felhők között repülne. Ezt követően a fején lévő szemüveggel éjt nappallá téve futkározik, kitárja a szárnyait, és egyre inkább elhiszi, hogy képes repülni. Végül, strucc társai legnagyobb megdöbbenésére a magasba emelkedik. Ekkor megjelenik a reklám sokat ígérő üzenete:

„Létrehozzuk, amit lehetetlen létrehozni… hogy megtehesd, amit lehetetlen megtenni.”

A reklám azt akarja sugallni, hogy aki megveszi ezt az eszközt, az olyan dolgokra lesz képes általa, amit addig elképzelhetetlennek tartott. Azt ígéri, hogy a szemüveg használata révén nemcsak a virtuális térben, hanem a való életben is új képességekre tehetünk szert, illetve képessé válunk féltve őrzött vágyaink beteljesítésére. Nos, a struccról nem csak az közismert, hogy nem tud repülni, hanem az is, hogy „homokba dugja a fejét”, vagyis azt hiszi, hogy bizonyos problémák elől elmenekülhet, ha egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Hasonlóan viselkedik a virtuális világba beletemetkezett ember is, aki a való élet kihívásai és próbatételei elől menekül ebbe a látszatvilágba.

A következő reklám egy gyermek születésével kezdődik, akit apja egyből lefényképez, és akit eleve a telefonján keresztül tekint meg. Ez egy szimbolikus utalás arra, hogy az újabb generáció már nem annyira a valós életbe, mint inkább a virtuális életbe fog beleszületni. A következő jelenetben egy kislány a víz alatt egy tengeri lényt lát, ám kiderül, hogy barátnője viccelte csak meg azzal, hogy okostelefonján lejátszott egy videót. Ez a jelenet azt mondja, hogy az új generáció sokkal közelebbi kapcsolatot fog ápolni a virtuális jelenségekkel, mint a valós természettel.

A következő jelenetekben is gyerekeket látunk. Az egyik okosórájával vásárol, a másik a telefonon keresztül figyeli, ahogy apja 3D-s fényképezőjével a sarki fényt fotózza, aztán iskolás gyerekek 3D-s szemüvegen keresztül tanulják az őslénytant, mintha jelen lennének a dinoszauruszok között. A szlogen:

„Ami a lehetetlent jelenti az egyik generációnak… az a normális a másiknak.”

Mondani sem kell, hogy ez az igazság csak arra a hagyományellenes, minden szellemi igazságot megtagadó világra érvényes, amely fellázadt azon évezredes normák ellen, amelyek az állandóságot, a rendet és a szellemi tudás átadását biztosították egy civilizációban. És amely a fejlődés címszava alatt generációról generációra egyre jobban eltávolítja az embert az egykoron birtokolt, tradicionális ismereteitől.

A következő reklámban a telefon képernyőjén különböző jeleneteket látunk. A jelenetekben megjelenő figurák átalakítják a telefon kinézetét. Eltüntetik róla a gombot és a keretét, egy szimpla képernyővé alakítják át a telefont, ami így még jobb látványt eredményez, és jobban azt a képzetet kelti, mintha nem lenne különálló a környezetétől. Ez a reklám azt sugallja, hogy a virtuális világ egyre nagyobb hatással lesz emberi világunkra, és mintegy be fog törni életünkbe, és valóságunk szerves részét fogja képezni.

Egy másik reklámban újabb és újabb világokba lépünk be a telefonon keresztül, miközben nyugodt hangon a narrátor azt mondja, hogy a telefon „megnyílik, amikor meglát”, „a világodat végtelenül nagyobbá teszi”, „egy intelligens barát, aki megismer téged, és megérti a körülötted lévő világot”, „otthonodat még otthonosabbá teszi”, „mindenhová elvisz, ahová csak akarod”, és hogy mindez „végtelenül nagyszerűvé” teszi ezt a telefont. Arról persze a reklám nem beszél, hogy ez az új valóságba vezető kapu nem biztos, hogy az a világ, ahova az ember eredetileg el akart jutni.

A következő reklámban egy technokrata család tagjai a nemrégiben piacra dobott készülékekkel ajándékozzák meg egymást. Mindenki végtelenül boldog. A mottó:

„Ez nem csupán ajándék… ez egy lehetőség.”

De vajon mire nyújt lehetőséget? Minden bizonnyal arra, hogy részeseivé váljunk a Samsung Galaxy által életre keltett hamis édennek, a Paradicsom kígyójának álságos ígéreteinek.

Egy újabb videóban, minden bizonnyal fizetett színészek eljátsszák, milyen nagyszerű dolgokat látnak a virtuális szemüvegben, megkívántatva a nézővel, hogy ő is kipróbálja.

Egy újabb videóban egy ember megtalál egy gyanúsan egyedül hagyott VR szemüveget, amit felvesz, és elakad a lélegzete. Megfeledkezik a külvilágról, és teljesen belefeledkezik a virtuális tér által kínált programokba, amik láthatóan olyan élményeket váltanak ki benne, amelyekhez foghatót még soha sem tapasztalt. Persze magasrendű, kivételes élményekben a technikai eszközöktől nem függő ember is részesülhet. Ezekben a videókban viszont mindig úgy állítják be, mintha a valóság szürke, unalmas, korlátolt és egysíkú lenne, amibe az életet, a színt, az élményt a telefonok, a 3D-s fotózás és a virtuális szemüvegek hoznák el.

Ebben az utolsó videóban pedig a virtuális szemüveg a házsártos feleség távolságtartására is megoldást vél nyújtani. Még ebből a bugyuta reklámból is kiderül, hogy az ilyen készülékek csak tovább mélyítik az emberek közti feszültséget, illetve elodázzák a problémákkal vagy például a felelősséggel való érdemi szembesülést.

Érzékelhető, hogy ezek a reklámok nem pusztán a legújabb technikai kütyüket igyekeznek eladni. A virtuális világot akarják elfogadtatni velünk. Normálisként igyekeznek feltüntetni jelenlétüket az emberi életben. Arra akarnak ezek a reklámok megtanítani, hogy fogadjuk el, hogy együtt kell élnünk ezzel a jelenséggel, sőt, hogy a virtuális valóság jobbá és teljesebbé teszi életünket. Valójában ezek révén csak egyre jobban eltávolodunk a valóságtól, miközben képességeink is egyre jobban elsorvadnak, mert minden önálló erőfeszítést áthárítunk ezekre a gépekre.

Ha megfigyeljük, milyen súlyos deviációkhoz vezetett, milyen durván átalakította a normális emberi viszonyokat, látásmódot és életvitelt a televízió megjelenése, a VR szemüvegek esetében ez csak fokozódni fog. Ugyanis ebben esetben egy fejre illesztett, személyre szóló tévéről beszélhetünk, amely még közvetlenebbül fogja manipulálni hordozóját.

Réb István

Mi magunk nem hiszünk a statisztikákban, de az alábbi adatok alátámasztják mindennapi tapasztalatunkat. Tévé helyett most mindenki számára itt vannak a külön bejáratú, hordozható agymosó kütyük, az okostelefonok.

A modern nevükön már csak „okostelefonoknak” nevezett eszközök egészen új megvilágításba helyezi a felhasználásuk eddigi módját. A legújabb készülékek kicsi és kompakt méretüknek, egyszerű és bárki számára megtanulható használatuknak, valamint a végtelenül sok ingyenes, vagy pár száz forintos applikációnak köszönhetően észrevétlenül megváltoztatták az ember mindennapi szokását.

Ez annak köszönhető, hogy a legtöbb okostelefon használó, a fent felsorolt kényelmi és praktikus tulajdonságok miatt folyamatosan maguk mellet tartják, vagy a zsebükben hordják készüléküket. A reggeli ébredés pillanatától kezdve a lefekvésig. Ezalatt az idő alatt a telefon pedig biztosítja számunkra egyszerű és villámgyors információszerzés, kommunikáció és szórakozás lehetőségét.

Egy több ezer résztvevő által kitöltött kérdőív alapján, ma Magyarországon, a felnőtt lakosság 80%-a rendelkezik okostelefonnal, legyen szó akár Androidos készülékről, akár iPhone-ról, vagy egyéb kevésbé ismert operációs rendszerrel felszereltről. Az egyik legmeglepőbb eredmény, hogy a felhasználók 90%-a érzi magát kellemetlenül és feszülten, ha okostelefonja nem lehet vele a nap minden pillanatában. Ez legtöbbször akkor okoz problémát, ha valaki otthon hagyja a mobilját a munkahelyére menet, attól függetlenül, hogy a munkához szüksége van-e rá.

Itthon a legfrissebb adatok szerint, a külföldi tendenciához hasonlóan, folyamatosan csökken a készülékek átlagéletkora. Míg az okostelefon időszak előtt, akár 4-5 évig is használtunk egy telefont. Addig most már egy 2-3 éves iPhone, kimondottan idősnek számít. Továbbá az Apple-el az élen a legtöbb gyártó el is árulta, hogy a telefonokat maximum 3 évig tartják korszerűnek. A gyártók természetesen mindent meg is tesznek, hogy minél gyorsabban cseréljük le készülékeinket. Elég csak az iPhone-ok szoftvertámogatására gondolni, de ugyanez a probléma felmerülhet az Androiddal szerelt mobiloknál is.

Az okostelefonok az életünk szerves részévé váltak, azonban könnyű átesni a ló túloldalára, ahogy azt a felmérésből készült infografika is tanúsítja. A kérdőívvel megkérdezettek 90%-a, mindenhova magával viszi okostelefonját, és a legtöbbjük, arra teljesen alkalmatlan helyen is használja, szinte már reflexből. Összeszedtük a leggyakoribb és egyben legkirívóbb eseteket is, amik okostelefon függőségre utalnak.

1. Böngészés pihenés helyett és közben

A felmérés alapján megállapítható, hogy a kérdőívre válaszolók és okostelefonnal rendelkezők 90%-a rendszeresen használja mobiltelefonját szabadidejében szórakozásként, vagy unaloműzőként. Manapság Magyarországon egyre többet látni olyan embereket, akik társaságban, pihenés közben, vagy akár tévénézés alatt is az okostelefonjukat nyomkodják, még több szórakozás és új információk után kutatva.

2. Reggeli, Ebéd, Vacsora

75%-uk használja az okostelefont étkezés közben. Legyen szó akár egy ebédről, vagy vacsoráról. Továbbá a megkérdezettek nagy arányban előveszik a telefonjukat akkor is, ha társaságban vannak, és erre csak akkor döbbenek rá, ha valaki szóvá teszi.

3. Vezetés közben is eltereljük a figyelmünket

Az egyik legveszélyesebb jele a függőségnek, ha a telefont még vezetés közben is használjuk. Ebben az esetben most nem a szokásos telefonálásra gondolunk, hanem a sokkal figyelem elterelőbb használatra. Az okostelefonnal rendelkezők 30%-a rendszeresen használja, vagyis kézbe veszi vezetés közben is a telefonját útvonaltervezéshez, chat-eléshez, vagy akár komolyabb emailek megfogalmazásához. Ez nem csak magunkra nézve veszélyes, hanem hatalmas veszélyforrás a közlekedés többi résztvevőjére is.

4. Alvás helyett

A tulajdonosok 80% használja a telefont este lefekvés előtt. Valamint majdnem ugyanekkora százaléknak az első dolga felkelés után, ellenőrizni az emaileket és, ellenőrizni a Facebookot, vagy híreket olvasni. Ez nem csak az alvás minőségét rontja, hanem a felkelés utáni szellemi aktivitást is jelentősen csökkenti. Sok embernél tapasztalható, hogy ha lefekvés előtt okostelefont használ, akkor sokkal nehezebben alszik el, mint mások. Ezt a problémát a hidegebb fények, pontosabban az úgynevezett kék-fény számlájára írhatjuk, amik bizonyítottan éberebben tartják az embereket, és könnyen alvászavarokat is okozhatnak. Erre már a legtöbb gyártó kínál megoldást, például az iPhone-ok rendszere már 2 éve tartalmaz egy esti órákban beállítható színárnyalat szűrőt.

5. Munka közben is

Ha van rá lehetősége, akkor mindenki magával viszi mobilját a munkahelyére, és a megkérdezettek 65%-a munka közben is használja, magáncélra. A statisztikába nem tartoznak bele a munkához köthető telefonálások, kizárólag a magán célú felhasználást vettük tesztünkkel figyelembe. Átlagosan munka közben 40-45 percenként ellenőrizzük telefonunk állapotát, frissítünk rá a levelekre vagy futjuk át a különböző közösségi felületeket.

Természetesen a technikai fejlődés velejárója az okostelefonok egyre nagyobb mennyiségben történő felhasználása, azonban a fenti esetekben nem árt odafigyelni, mivel

sokszor akaratlanul és szinte teljesen szükségtelenül is a készülékünk után nyúlunk.

(Például kínos helyzeteket, beszélgetések során felmerülő csendet azzal próbálják sokan elkenni, hogy fontos teendőt színlelve piszkálni kezdik a telefonjukat. - A szerk.)

A felmérésünk további érdekes ténye, hogy a felhasználók több, mint fele, azaz pontosan a megkérdezettek átlagosan 58%-a, minden órában legalább egyszer ellenőrzi és bekapcsolja a telefonját. Ez az arány természetesen korcsoportonként eltérő, azonban arra lehet következtetni, hogy a fiatalabb korosztály többet és többször is használja a mobilját, mint idősebb társaik.

Forrás

A mai világban olyan emberek válnak tekintélyekké, akiknek már semmi közük azokhoz a szellemi ismeretekhez, amelyek az embert valóban többé tehetnék, és az élet legfontosabb kérdéseihez, illetve azok megoldásai felé irányítanák. Ma azok válnak követők millióit számláló vezetőkké, akik a fejlődésnek nevezett modern áramlatot maradéktalanul elfogadták, hovatovább, annak élharcosaivá, legelszántabb továbbfejlesztőivé váltak. Ezen személyek körébe tartozik Elon Musk is, a PayPal nevű internetes fizetőrendszer feltalálója, a SpaceX nevű, űrutazással, űrkutatással és űrturizmussal kapcsolatos cég tulajdonosa és a Tesla nevű elektromos autókat gyártó cég birtokosa.

Ezen áltekintélyekkel nemcsak az a gond, hogy olyan tevékenységekre fordítanak jelentős pénzösszegeket és erőfeszítéseket, amelyek nem változtatnak érdemben az emberi élet minőségén (pl. autófejlesztés, űrkutatás), hanem mert mindeközben olyan gondolatokat csepegtetnek követőiknek, amelyek egy teljesen groteszk világ elfogadtatására irányulnak. Továbbá ezek a személyek nemcsak arra tesznek kísérletet, hogy az élet természetes felépítésével szemben egy gyökeresen új világrendet fogadtassanak el az emberrel, hanem arra is törekednek, hogy forradalmi ötleteikkel és találmányaikkal kitörő lelkesedést váltsanak ki benne, mintha magát a megváltást hoznák el a számára.

Többször hivatkoztunk már arra, hogy a technikai fejlődésbe, a gépekbe, a „mesterséges intelligáciába” vagy a „virtuális valóságba” vetett bizalom súlyos veszélyekkel fenyeget. Ez a veszély nemcsak amiatt áll fenn, mert az ember könnyen elveszítheti felette a kontrollt: minden technikai eszköz fenyegetést jelent az emberi életre, mert megbolygatja az élet természetes rendjét, ami a szentséggel való kapcsolatfelvétel alapja. A modern technikai produktumok megbontják az egységet ember és világa közt, a fejlődésnek nevezett kibontakozás pedig ezt a távolságot csak növeli. Ez a növekvő távolság pedig egyre inkább elfeledteti az emberrel eredeti rendeltetését, amely a dolgokban és a tevékenységekben fellelhető isteni megtalálásáról és megőrzéséről szólt. Emiatt például a „mesterséges intelligenciával” nem csupán azért van gond, mert „öntudatra ébredhet”: azt kellene belátni, hogy teljesen szükségtelen tényező egy teljes értékű emberi élet leéléséhez, és hogy önállóságra törekvés, valamint az emberrel való erőszakos szembefordulás nélkül is megmérgezi életünket.

Másképp látja ezt Elon Musk, aki a „mesterséges intelligenciával” kapcsolatos, több oldalról felmerülő aggályokat azzal igyekszik csitítani, hogy ez úgy küszöbölhető ki, ha mi magunk is kiborgokká, gépekkel összekapcsolódott lényekké válunk. Musk a transzhumanizmus egyik legnagyobb mai hirdetője, és azt állítja, hogy a gépek exponenciális fejlődésével csak akkor vehetjük fel a versenyt, ha mi magunk is hasonlóvá válunk hozzájuk. Ezért létre is hozta nemrégiben Neuralink nevű újdonsült cégét, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan eszközöket fejlesszen, melyeket az emberi agyba ültethetők, és amelyek ezáltal elősegítik az emberi agy és a gépek közvetlen kapcsolódásának lehetőségét. A hatékonyabb kommunikáció érdekében az emberek agyát is összekapcsolnák, hogy a beszédnél és gépelésnél közvetlenebb módon társaloghassunk egymással. Musk egyenesen azt állítja, hogy ezzel megvalósul az emberek közti „telepátia”.

A transzhumanista (szerencsésebb kifejezéssel: szubhumanista) téboly az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Ennek megvalósítására pedig a „Vasember” jelzőre hallgató milliárdos a jelek szerint konkrét lépéseket is tett, miközben folyamatosan hirdeti a haladás eme új lépcsőfokát, amivel kapcsolatban csak azt felejti el elmondani, hogy ez a lépcső nem felfelé, hanem lefelé tart. Az ő személye és befolyása garancia arra, hogy ez a jó néhány évtizede szuggerált törekvés kitörjön a szubkultúrából, és széles körben elfogadott céllá váljon. Ez pedig az emberi élet megrontásának egy újabb állomása lesz. A transzhumanizmus hamis ígéretei (örök élet, testi és képességbeli fogyatékosságok helyreállítása, telepátia, mindent tudás stb.) az emberi valóság gépek általi elnyomásához vezetnek, és olyan szellemi ideák elkorcsosult, groteszk megvalósulásához, ami a valódi örök élethez és egyéb isteni kvalitásokhoz nem is hasonlíthatóak.

Néhány szót kell ejteni az űrutazás illúziójáról is, amit Musk szintén nagy erőkkel támogat. Az űrutazás, legyen az könnyed látogatás a Holdra, vagy az élet kibontakozásához szükséges feltételek keresése különböző bolygókon, roppant kényes terület. A világűr és a bolygók meghódítása, már amennyiben mindez lehetséges, és nem csak a média egy jól beadagolt hazugságával van dolgunk, totális energia, illetve nyersanyag és pénzfecsérlés. Az erőforrásokat ugyanis, amiket az űrkutatásra fordítanak, arra is irányíthatnák, hogy földi világunkat teszik harmonikusabbá egy új Föld felkeresése helyett. Arról nem is beszélve, hogy ha találnak is egyszer egy új Földet, azt a mérhetetlen távolság miatt soha nem lehetne elérni. Vagyis Musk űrprogramja a hangzatos tervei ellenére csak egy nagy lufi, ami arra való, hogy az embereket továbbra is a fejlődés eufóriájában tartsa. Az űrkutatás lényege ugyanis nem a világ részletesebb megismeréséről és az emberi civilizáció megmentéséről szól, hanem annak az illúziónak az éltetéséről, hogy a világ tart valahonnan valahová, egy fontos cél irányába. Ezt a képzetet pedig nagy erőkkel fent kell tartani az emberekben ahhoz, hogy önként asszisztáljanak az emberiség megrontásának globális tervéhez.

Az elektromos autók és egyéb technikai fejlesztések szintén hasonló célt szolgálnak. Egyre erősebb függést alakítanak ki az emberben a modern technikai eszközök iránt, ami egy totális ráhagyatkozásban fog kicsúcsosodni, ahol az emberi akarat már egyáltalán nem érvényesül.

Szimbolikus, hogy Muskot ahhoz a Vasember nevű képregyényhőshöz hasonlítják, akinek szíve csak egy technikai szerkezet révén képes működni, vagyis egy olyan kiborghoz, aki elveszítette kapcsolatát az organikus élettel

Musk a korábban már bemutatott Steve Jobshoz és Mark Zuckerberghez hasonlóan az emberiség megváltójának képében tetszeleg, illetve egy olyan prófétát játszik, aki a Paradicsom közelgő megvalósulásának ígéretével hitegeti követőit. Szondákat küld a Marsra, „környezetkímélő” autókat gyárt, kutatja az emberi elme és az agy működését, az emberek pedig azt gondolják, „ez az ember tud valamit, amit mi nem”. Valójában ő is csak egy szellemi igazságokra vak tévelygő, aki parodisztikus módszerekkel próbál istent játszani, miközben emberek millióit taszítja a transzhumanista utópia szakadékába.

Réb István

Lásd még

Az alábbi írás összefoglalója annak a jelenségnek, amely a jövőben még részletesebb tanulmányozást igényelne, hiszen olyan jellegzetes modern kori tünet, aminek folyamatát érdemes minél alaposabban átvilágítani.

A fesztiválok, amellett hogy teletömik bizonyos érdekeltségű emberek zsebét, számos más céllal folytatódnak az alapkövet elhelyező woodstocki hippi fesztivál óta. 1969-ben néhány újgazdag szabadkőműves ficsúr a Wall Street egyik felhőkarcolójának x+n-edik emeletén unatkozva úgy döntött, hogy létrehoz valami igazán menő cuccot üzleti befektetésként, és ha nem is jön össze, mit számít, legalább buliznak egy jót. Ebből született meg Woodstock, ami nevét egy amerikai faluról kapta.

De mit adott ez az esemény a világnak „Peace & Love” fedősztori alatt?

Egy narkótól felakadt szemű, alkoholtól bűzlő, félmeztelenül vergődő, manipulált embertömeg alkotta szemétdombot. Laboratóriumi hulladékoktól megvadult, fékevesztett hippi csordát. Egy Kánaánra távolról sem emlékeztető helyet, ahol az étlap első oldalán a marihuána és az LSD szerepel, és ahol az ivóvíz, az elsősegély és a higiénia ismeretlen fogalom.

Végső soron mindegy mit adott, a lényeg az volt, hogy megfossza az embert maradék eszétől.

Ez a fesztiválkísérletezés végül annyira jól sikerült a 70-es években, hogy manapság aligha létezne nyár fesztiválok nélkül. A magyar felhozatalból ehhez hasonlít legjobban az idén is megrendezésre kerülő, túladagolásos halálesetekben nem szűkölködő Ozora.

DE MI A HELYZET ITTHON?

Ma Magyarországon már szinte minden megyében szerveznek nyaranta fesztiválokat. Vizsgáljuk meg, mire számíthatunk itt, mikkel és kikkel találkozhatunk, mit kapunk több tíz, vagy akár több százezer forintért, és hogy

hogyan próbálják „szórakozás”, és „nyári kaland” címszó alatt szellemileg a földdel egyenlővé tenni a mai ifjúságot.

Egy korábbi írásban már említésre került, hogy a totális lealacsonyodásra és züllésre alkalmas évszak a nyár. Nyáron a fiatalok sokkal szétszórtabbak, „szabadabbnak” érzik magukat stb. A fülledt nyári melegben és a vízpart közelében a gyönyörű naplemente kellős közepén kinek ne lenne kedve egy kis „lazításhoz”? Akinek ilyesfajta „kikapcsolódásra” van igénye, annak remek terepet nyújt a Balaton Sound néven ismert, kigyúrt felsőtestek mutogatásáról elhíresült Balaton parti pöcegödör, ahol a résztvevők IQ szintjének átlagát egy mínusz-skálán is nehezen lehetne bekalibrálni. Az ilyen fesztiválokon rengeteg eufórikus állapotban lévő buzival találkozhatunk, akik nem is rejtegetik hovatartozásukat. A „balatonszáund” egyébként a hazai prémium fesztiválok kategóriájába tartozik, de hogy mitől prémium, arra még nem sikerült rájönni.

A fesztiválokon ilyen ösztönlényekkel is találkozhatunk

Még durvább a helyzet a nemcsak magyar, de európai viszonylatban is élenjáró Sziget fesztiválon, amely nem más, mint befolyásos cionisták által megszervezett multikulturális hányástócsa, ahol olyan pofátlanul magasak az árak, hogy magyart csak elvétve találni. A legtöbben Hollandiából (a kábítószer európai fellegvárából) és Nagy-Britanniából érkeznek, de jönnek ide szép számmal észak-afrikai sivatagok országaiból is.

A fesztivál célja a züllesztés és a homoszexualitás elfogadottá tétele mellett nem csak a rasszok közötti keveredés, hanem a rasszok közötti egyenlőség népszerűbbé tétele is.

A cél, hogy elhitesse, az égvilágon semmi különbség nincs ember és ember között, mert mindenki egyenlőnek születik.

Ez a kép is pontosan ezt bizonyítja

A fesztiválok rengeteg zenekarnak nyújtanak fellépési lehetőséget. A zenei felhozatal főleg a rock, és az elektronikus műfaj különböző ágai. A DJ-ket és a rock-zenészeket a mai világban Istenként ajnározzák a fiatalok, így garantált egy-egy teltházas produkció. A már megszokott hazai unalmas bandák mellett helyet kapnak külföldi „előadók” is, valamint a manapság nagyon felkapott – zenésznek nem nevezhető – „buda kibaszott pest” feliratú pólóban feszítő fővárosi köcsögboy bandák is. De akit másfajta szórakozás elégít ki, az megtalálja az undorító melegsátorban, az extasytól bűzlő rave party arénában, vagy – ami a kedvencem – az afrika sátorban, hiszen ezt a „kultúrát” kötelező jelleggel mindenkinek nem csak hogy meg kell ismernie, de át is kell vennie. Azt mondanom sem kell, hogy a legkülönfélébb hatású, és legbizonytalanabb eredetű drogokat itt szerezhetjük be.

Tudat alatt az emberek vágynak transzcendens élményekre, csak az a baj, hogy nem jó helyen keresgélnek.

A transzcendenciát nem csak pozitív értelemben lehet felvetni, itt különösen adja magát, hogy ellenkező előjellel vizsgáljuk. A transzcendencia átlépést jelent: amikor az ember önmagán, lezárt lényén túllép. A fesztiválokon a partizók ezt a lépést lefelé, az állati-démoni szint felé teszik meg. Egy sugalmazást észlelnek arra, hogy törjenek ki, tépjék el hétköznapi életük bilincseit, dobják el a társadalmi normákat és oldódjanak fel egy kollektív élményben. De a behatás eredete, miértje és rejtett szándékai felől nem tudatosak. Nem tudják, hogy a személyiség „meghaladásának” ilyen formája súlyos és nem várt következményekkel jár. Mint a hajótörött, úgy vitetik magukat a hullámokkal, ráadásul még örülnek is ennek és jó pofát vágnak hozzá. Persze nagyon élvezetesnek tűnik a dolog, de mikor azon kapja magát emberünk, hogy egy épkézláb érzés táplálására, ötpercnyi figyelem fenntartására, egy komolyabb, tartalmasabb érdeklődés kialakítására teljesen képtelen, akkor már nem biztos benne, hogy mindez megérte. Azért képtelen, mert teljesen lényegtelen, átmeneti és kifelé irányuló tendenciák szállásadója, médiuma. Ez a lényegtelenség olyannyira itatta át és építette le lényét, hogy már céljai és a célhoz kellő eszközei is feloldódtak.

A ma annyira kedvelt néger (eredetileg démonidézésre használt) ritmusok különösen alkalmasak az említett sugalmazások hívására. Ezek az „érzékzenék” arra is jók, hogy a lélek védelmező struktúráit – akár véglegesen – lebontsák. A többezres tömegekben tolongó közönség egy nagy kollektív masszává válik és egy pillanatra emberünk el tudja hinni, hogy létezésében nincs egyedül, nincs holnap, sem tegnap, nincsenek gondok és korlátok. Átitatja a kollektívum ereje, az önlét súlya eltűnik, és azt hiszi, ez az, amit problémáira megoldásként keresett. De elég egy rossz pillanat, és az addig kedvesnek tűnő közösség úgy taszítja ki emberünket magából, mintha soha nem is létezett volna.

Amellett hogy lenéznek, ha nem mész ki egy felkapott fesztiválra, és hogy ciki az, aki még soha nem is volt, sokan azért választják, mert pofon egyszerű bepasizni/becsajozni. Még a legoktondibb fiúcskáknak – akik eddig csöcsöket csak monitoron láttak – is sikerül a hányásában fetrengő hullarészeg picsákat kivakarni egy félreeső bokorból. Bár a lányok inkább azokra buknak, akiket láttak előtte a színpadon fellépni. Garázslaborokban összepancsolt olcsó drogok démoni hatásától a megvadult tizenévesek szó szerint levetkőzik gátlásaikat.

Nem kedves anyuka, ez nem az ön lánya

A nyári fesztiválok, a modern zene és divat találkozási pontja. Mind a kettő alulról jövő kultúra, a kettő együtt meg aztán végképp.

Még a rádió is felhívja a figyelmet arra, hogy éppen melyik ruhaboltban van leértékelés a nyári kollekcióból, hiszen a fesztiválok ideje alatt mindenkinek kötelező trendinek lenni (anélkül el se indulj otthonról). Egyértelmű hogy ezzel a konzum idiótáknak próbálnak kedvezni. Ez is az üzleti részét alkotja ennek az egésznek.

Ezen maximálisan igénytelen fesztiválok célközönsége a vakáció ideje alatt is folyamatosan unatkozó, kaotikus világukban élő középiskolások. Ez a réteg ilyenkor nagyon befolyásolható, a felelőtlen vagy éppen megfelelés kényszeres szülők mégis elengedik gyermekeiket egy olyan helyre, ahol extrém esetben gruppenszexbe is belekeveredhetnek. Ha a tinédzserek elhagyják a családi házat pár napra, bármire kaphatóak. A fesztiválokon tényleg beigazolódik az ideális esetben érvénytelen mondás, miszerint csak egy hajszál választja el az embert az állattól. Az alantas ösztönök kiélésére tökéletesen alkalmas színtér. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy sokan itt próbálják ki először az LSD-t.

A kábítószer túladagolás mellett a halálesetek sem ritkák a fesztiválokon, hiszen a kialvatlan fiatalok elegendő narkót bezabálva akár egész héten át képesek ébren maradni, a folyamatos bulizás érdekében. Ennek következménye többek között a szívroham vagy a keringés leállás. Volt már rá példa, hogy rozoga bungee-jumpingról is kizuhantak.

A totális lealjasodás magasiskolája

Találkozhatunk továbbá rengeteg külföldivel, színes bőrűvel, drogos-alkoholistákkal, anarchista-punkokkal, sátánistákkal, hazai sztárocskákkal, leszbikusokkal, buzikkal, transzvesztitákkal és afrikai sámánnak öltözött drogdílerekkel is. A hangulat garantált.

A legdurvább az egészben, hogy a világ folyamatos és a fesztiválokban markánsan tetten érhető süllyedését sokan képesek haladásnak nevezni. Pedig nincs így. A fesztiválok az emberek alászállásának elősegítői, másfelől igazolói. A kultúra halálának szimptómái. A kaotikus és kétségbeesett lélek utolsó illúziói a szánni való céltalanság ordító valósága előtt.

Szűcs Veronika

2015 végén az Ericsson tanulmányt tett közzé, ami okostelefon-használók jövőbeli igényeit méri fel. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a néhány évtizeden belül megvalósítandó technikai fejlesztések milyen fogadtatást váltanának ki a fogyasztókban. Jelen írásban ebből szemezgetünk, rávilágítva a körmönfont érvelés ellentmondásaira és a megváltás ígéretével beharangozott „fejlesztések” emberre hatványozottan káros hatásaira.

Rögtön az elején szemet szúr valami a tanulmányban. Az állítólag tíz nagyváros 46 millió lakosának elvárásait tükröző statisztikát úgy tálalják, mintha azok a felhasználók önálló és kiemelt fontosságú követelései lennének. Már a demagóg „Voice of the consumer” („A fogyasztók hangja”) alcím is arra utal, mintha a kedves, drága Ericsson vezetők pusztán kiszolgálói és szócsövei lennének a nagybetűs jövőt türelmetlenül váró fogyasztóknak. Valójában itt teljesen másról van szó. A közérdeklődést meghatározott érdekekkel rendelkező egyének és csoportok irányítják különböző manipulációs technikákkal. Ilyen az is, amikor ravaszul összeállított felmérésekre hivatkozva hintik el az olvasóban, merre kell tartania a jövőnek, és hogy milyen viszonyt kell kialakítania ezzel kapcsolatban. Lássuk most részletesen, milyen beteges jövőt álmodna nekünk az Ericsson!

„VÉGET ÉR A KÉPERNYŐ KORSZAK”

Még csak néhány éve tart az okostelefon-mánia, de már azok elavultságát és hátrányait latolgatja az egyik elemzés. Olyan zseniális érvek szólnak a „továbblépés” mellett, mint a hamar lemerülő akkumulátorok problémája, a kijelzők méreteivel kapcsolatos változó igények és a körülményes használat, értve ezalatt például azt – és ez nem vicc –, hogy zsebbe kell nyúlni érte. Ezért különböző ötletekkel állnak elő már egy ideje, amikkel ezek a csip-csup nehézségek kiküszöbölhetők. Ilyen az okosszemüveg és a virtuális sisak, melyek kétségtelenül megoldják az úgynevezett „képernyő problémát”, hiszen teljesen belátható virtuális teret biztosítanak, kiküszöbölve a látótérből minden zavaró tényezőt. De általában nem vetődik fel, hogy az ilyen eszközök szörnyű veszélyeket rejtenek, mert elsorvasztják az ember érzékszerveit, memóriáját és azt a képességét, ami a különböző minőségek felismeréséért felelős. Az okosszemüveg például képes lesz arra, hogy arcfelismerő program, illetve például a Facebookkal való internetes összeköttetése révén nálunk hamarabb ismerjen fel egy barátunkat az utcán, illetve – egyebek mellett – GPS révén navigálni is tud majd minket. Ha ezek a gépek helyettünk ismernek meg embereket, helyettünk elevenítik fel a barátokkal kapcsolatos emlékeket és ha helyettünk tájékozódnak a városban, akkor ezek a ma még többé-kevésbé egészségesen birtokolt képességek teljesen el fognak tűnni. Így ezek az eszközök bizonyos idő elteltével brutális függést fognak kialakítanak az emberekben, akik nélkülük – néhány évtized múlva – talán már saját szobájuk ajtaját sem fogják megtalálni, és saját anyjukat sem fogják felismerni. Ráadásul általuk az élmények elszürkülnek, mert az életszituációk teljesen nélkülözni fogják a spontán jelleget. Minden előre kiszámítottá, „előemésztetté” válik majd. Nem lesznek meglepetések, újdonságok, a helyek, emberek – élettelen formában – már ismertek lesznek előzetesen.

Persze ilyen visszásságokra nem mutatnak rá ezek a tanulmányok. A kényelemszeretet és az az elhintett illúzió, hogy a gépek révén minden kívánságunk egyetlen csettintésünkre teljesülhet, nem is sejtett áldozattal jár. Arról nem is beszélve, hogy a megkérdezetteknek nincs igazi választási lehetőségük. Nincs például olyan opció a kérdőívekben és tesztekben, amely az okostelefonok értelmes könyvekre való felcserélésének ötletét veti fel, elutasítva bármiféle agyament továbbfejlesztést. A „fejlődés” igenlése megkérdőjelezhetetlen dogmája ezeknek a kutatásoknak, emiatt a megfelelő körültekintésen alapuló, érdemi megoldások lehetősége fel sem merül.

Az önnön tudatát maximálisan uraló ember szimbolikus ábrázolása és egy szerencsétlen idióta

MESTERSÉGES INTELLIGENCIA

Az egyik felmérés azt állítja, hogy az emberek szerint jó dolog lenne a mesterséges intelligencia (MI) használata. Kiemelten baljós kezdeményezés az MI-vel való tanulás lehetősége, ami teljesen ki akarja küszöbölni a személyes viszonyt tanár és diák között. Mivel egy gép több információt képes eltárolni, mint átlagosan az emberek, úgy vélik, ez elég indok arra, hogy a tanítókat a jövőben parkoló pályára tegyék. Egy tanár egyébként is sok diákkal foglalkozik egyszerre, míg az „okos” számítógépek révén mindenki egyedi oktatásban részesülhetne. Prímán hangzik a dolog, csakhogy éppen azt küszöbölik ki ezzel, ami a tanulás legfontosabb eleme lenne, nevezetesen a lelki komponenst, a szerető közeget, az élő kapcsolatokat. Ez tehát egy kísérlet arra, hogy végleg elpusztítsák azt, ami a modern iskolákban visszfényszerűen még mindig jelen van. Semmilyen robot nem képes helyettesíteni az emberi kapcsolatok kifinomultságát, még kevésbé az igazi szellemi közösségek által megszentelt atmoszférát. A robot robotot szül, az ember pedig embert – épp olyan törvényszerű ez, mint az a tény, hogy különböző módon meghajlított tükrök másképp festik le azt, aki beléjük néz. Ha az MI fogja pátyolgatni a nebulókat, abból kockafejű, kocka lelkű lények fognak születni.

Mindezek mellett az MI-vel akarják felváltani a személyi asszisztenst, az idegenvezetőt, a pénzügyi, egészségügyi és egyéb tanácsadókat, és ami a legjobb, a beszélgető partnert. Ezt leginkább a „megbízhatóságra” hivatkozva harangozzák be. Elnézve bizonyos emberek egyszerű feladatok elvégzésére való képtelenségét, értelmes kommunikációra való alkalmatlanságát, illetve haszonleső, korrupt életvitelét, az MI ötlete akár kecsegtető is lehet. De ezzel csak menekülnénk bizonyos problémák vagy szituációk elől, amik az élethez és jellemünk formálásához elengedhetetlenül hozzátartoznak. A konfliktusokban való helytállás, a megbízható és megfelelő tudású személyek, tekintélyek felkeresése és a barátok megtalálása nem spórolható meg azzal, hogy veszünk egy gépet, ami előre betáplált információkat böfög vissza nekünk, hamis figyelmességet színlelve. Ha az emberek alkalmatlanok valamire, akkor alkalmassá kell őket tenni, nem pedig egy kiméra létrehozásán munkálkodni, ami beláthatatlan szakadékot húz ember és ember közé.

A megbízhatóság érve egyébként is sántít. Mindannyian átélhettük már azt a helyzetet, hogy az adott szerkezet mindenféle előjel nélkül éppen akkor mondta fel a szolgálatot, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Általános panasz továbbá, hogy a mai készülékek – részben a tervezett elavulás miatt – sokkal kevesebb ideig bírják, mint a régiek. A hibákkal teli szoftverek, a folyamatos vírusveszély, az internet és telefonszolgáltatás szeszélyessége, a nem egyszer silány alapanyagokból készült készülékek, a javíthatatlanság problémája és az a tény, hogy legtöbbünk számára teljesen ismeretlen és átláthatatlan az eszközök működési mechanizmusa, arra utal, hogy nagy felelőtlenség lenne a bizalmunkat az MI-be helyezni.

Hagyományos tanítás és modern betanítás

„A VIRTUÁLIS VALÓSSÁ VÁLIK”

Az alcím egyértelmű manipuláció, arról nem is beszélve, hogy hazugság. Ugyanis a tapasztalat szerint nem a virtuális válik valósággá, hanem a valóság válik egyre virtuálisabbá, egyre életidegenebbé és megfoghatatlanabbá. Nem lehet igazán valósnak nevezni azt – legyen az bármennyire összetett és bonyolult –, ami megszűnik létezni pusztán az által, hogy „kihúzzuk a dugót”. A virtualitás nem valóság, hanem a valóság megrontója. Egy kísértetvilágot emel be az általános élettérbe, eltérítve a figyelmet a konkrét dolgoktól, ily módon az igazságtól. Kísértetvilágról beszélhetünk, hiszen a virtuális valóság emberi lenyomatokból és maradványokból, valamint a természeti jelenségek visszhangjaiból áll össze, vagyis olyan dolgokból, amik önnön forrásukat elveszítve bolyonganak a kibertérben, akár a különös történetek emberi testüket elveszítő lidércei. Felvett hangokból, felvett képekből, vagyis az élő hang és az élő kép másolataiból épül fel ez az utánzatvilág, aminek pilléreit az ember és a természet sápadt emlékei alkotják. A virtualitás élethűségre törekszik, de legyen bármennyire is valóságosnak ható, nem marad más, mint az igazság szánalmas paródiája és majmolása. (Figyelemreméltó tény, hogy ezt a folyamatot René Guénon már évtizedekkel a számítógépes korszak előtt megjósolta, felhívva a fokozott figyelmet veszélyeire és kialakulásának okaira.)

A virtuális világba a következő olcsó ötletekkel próbálják beédesgetni a már így is éppen elégé megnyomorított modern fogyasztót: online vásárolt termékek valós méretben való megtekintése; 3D-s térképek; 3D-s szelfikészítés; a néző körül játszódó filmek és játékok; olyan sportközvetítés, amelyben bármelyik játékos szemszögéből figyelhetők az események; virtuális otthoni munkahely; video hívások, mintha valóban jelen lenne a másik személy; sportolás virtuális környezetben; virtuális randiszolgáltatás (a 3D-s pornó nincs jelen a statisztikában, de mérget vehetünk rá, hogy ez lesz az egyik legnagyobb fegyverük a védtelen fogyasztókkal szemben). Mindezt olyan szöveggel, hogy „nyolcból tíz ember gondolja azt, hogy a felvetett szolgáltatások közül legalább egy nagyon jó ötlet”. Azon túlmenően, hogy a kérdések eleve szájbarágósak lehettek – akár a jelenlegi magyar kormány „nemzeti konzultáció” keretében kiküldött, kérdőívnek látszó gyújtósai – mióta számít, hogy mit gondol pár technokrata suhanc vagy haladásmániás karrierista a jövőről? Azt hiszik talán, hogy helytelen és lényegtelen dolgok hirtelen helyessé és lényegessé válnak, csak mert elég sokan akarják?

ÉRZÉKELŐ OTTHONOK

„Intelligens” házak irányítanák a hő- és levegőszabályozást, ők végeznék el a takarítást, rendelnék az élelmiszert, értesítenének a napi hírekről és a – ki tudja, miért – elmaradhatatlan időjárás jelentésről. Hát nem csodálatos? Nem éppen. Ezek az épületek ugyanis elsősorban nagyméretű megfigyelő berendezésekként funkcionálnának, melyek a lakóról minden információt továbbítanának a központba. Legfőképpen azokat, amik a kontrollt gyakorlók szemében nem tetszést keltenek. Ez odáig is fajulhat, hogy a ház otthonunkba zár minket, és a hatóságot is értesíti, ha például szűk környezetünkben felszólalunk az adott ház létrejöttéért is felelős korrupt rendszer ellen.

Egy másik tételes sugalmazás azt állítja, hogy az emberek fele szeretne a háztartási gépeivel beszélgetni. A gondolatot – egy rácsodálkozó vágy formájában – a sci-fi filmek révén már évtizedekkel ezelőtt elültették a fejekben. Ez nem véletlen és nem választás kérdése: a csapból is ez folyt és folyik most is. Mesterséges hozzászoktatásról van szó, ami elfogadóvá teszi a nézőt a jövőbeli, ál-paradicsomot ígérő trendeket illetően. A legtöbb technológiai újítással az a helyzet, hogy nem csak úgy feltalálják azokat, hanem egy hosszabb-rövidebb előkészítési fázisban csepegtetik a gondolatát a „felhasználóknak”, és csak azt követően dobják a terméket piacra, amikor már kellően megbarátkozott vele az alany. Még ha fel is tesszük, hogy volt ilyen felmérés, szerencsétlen programozott jóember nem gondolhatja komolyan, hogy ő a hűtőszekrényével akarna beszélgetni. Ezt „gondoltatják” vele, mert végtére is miért ne, olyan jópofának tűnt a mozivásznon, és amúgy is „nagy hasznát venné”.

Persze a filmekben a veszélyekre is felhívják olykor a figyelmet, hogy mi történhet akkor, ha a gép a saját szája íze szerint kezd működni. De a veszélyekről ezekben a filmekben csak úgy mellékesen, álcából esik szó, a lényeg mindig az „új világrend” beteges képének propagálása, melyben – ne legyenek illúzióink – a többszörösen átvert és bármikor feláldozható ember a kísérleti egér szerepét játssza.

A szentség háza, mely Istennel teremt egységet és az átkozottak háza, mely az internettel...

INTERNET, A MODERN EMBER „MEGVÁLTÓJA”

Szánalmas az a társadalom, melynek legnagyobb gondja, hogy minden tömegközlekedési eszközre, és úgy egyáltalán bármire internetet szereljen, azzal az állítólagos céllal, hogy a nyomorult utazó ne unatkozzon. Ismerkedni, könyvet olvasni vagy a tájat szemlélni már nem divatos, a képernyőbe révedni annál inkább. A fejlesztők állítása szerint az internet mindenhová való bevezetése a már hivatkozott „kényelem” és „megbízhatóság” mellett a „biztonság” miatt szükséges. Internetes alkalmazással értesítenénk a rendőröket és más szerveket, így abban a tudatban élhetnénk, hogy vigyázóinkkal folyamatos kapcsolatban vagyunk. Az igazság ezúttal is összetettebb. Az internettel való összeköttetés miatt az ember elveszíti önmagával szembeni felelősségének érzetét, mindent áthárítva egy tudattalan hatalomra. Az internet által sugallt biztonság ára saját életünkkel kapcsolatos felelősségünk elveszítése. Egy hazug biztonságérzet miatt az ember érzéketlenné fog válni az őt körülvevő problémákra, de ha észre is veszi azokat, a megoldást a mindenhatónak feltüntetett kollektív tudattalantól fogja várni. Az internet egy csapda, ami az egységélmény, a mindent tudás és a mindenhatóság illúzióját adja az embernek. Látszólag összekapcsolja őket, de kizárólag mechanikusan. Látszólag minden tudást birtokol, de ez holt információk tárolása csupán. Látszólag mindenre képesek lehetünk általa, de csak saját eltorzult világán belül. Az internet hazugság. Az isteni kvalitások megszerzésének ígéretével becsalogatja áldozatait, hogy a valóságnak csupán apró, jelentéktelen szeletét kitevő mesterséges világ rabszolgáivá tegye őket (vö. a Facebookkal és az Apple-lel kapcsolatos cikkünkkel).

Az utóbbi időben egyre többet hangoztatott online-offline ellentétpár is ezt a szuggesztiót erősíti. Az „on” és „off” szavak azt a benyomást keltik, mintha az internetre fellépő többlettel rendelkezne. Azt érzékeltetik, mintha az internetben és az internet által zajlana az élet (on), míg azok, akik nem csatlakoznak hozzá, lemaradnak valami lényegesről, és mindaddig, amíg nem lépnek „fel”, olyanokként kell rájuk tekinteni, mint egy kikapcsolt vagy idejétmúlt gépre vagy egy halott lényre (off). Offline beszélgetésnek nevezik például az élő szóban való beszélgetést, azaz az internethez való viszonyuk alapján definiálják a természetes cselekedeteket. Erről sürgősen le kellene szokni. Mi javasoljuk a sokkal találóbb onlife-offlife ellentétpárt, mely pontosan az ellenkezője a fentinek. Onlife „állapotban” van (vagyis az életben él) az, aki közvetlenül, tudatosan, gépekre hagyatkozás nélkül, természetesen éli az életét, és offlife „állapotban” van (vagyis elhagyja, alulmúlja az életet) az, aki közvetetten, tudattalanul, gépekre utaltan, mesterséges módon vegetál. Ezzel normalizálhatná magában az ember az internettel és az élettel kapcsolatos viszonyát.

BEÜLTETÉSEK

„A fogyasztók szeretnének edzeni és közben mérni a teljesítményüket (vérnyomás, pulzus, kalóriafogyasztás stb.) okostelefonukkal. Ezen eszközök viselése viszont sokszor nem esztétikus (!) és akadályozhatják is a mindennapi feladatok ellátását (!). Szerintük a jövő mérőeszközei már testen belül lesznek.” – állítja ismételten manipulatív módon az Ericsson. Az embereknek már jó ideje nincs istentudata. Tudatos lelki élete is egyre kevésbé. Mi maradt még hátra? Meg kellene fosztani őket testtudatuktól is, az utolsó vékonyka száltól, ami még halványan ember voltukra emlékezteti őket! A teljesítménymérés és a különböző testi elváltozások (pl. betegség) mérése következtében az ember elveszíti közvetlen viszonyát a testével. Nem azt fogja figyelni, hogy a változások milyen érzelmeket, hangulatokat, gondolatokat váltanak ki benne, hanem hogy milyen számadatot dob ki a képernyő, azaz teljesen rábízza magát egy külső, tőle teljesen független eszközre. Ezzel maradék autonómiáját és tudatosságát is elveszíti azzal kapcsolatban, ami felett korábban még rendelkezni tudott valamennyire. Például a beépített mérőkapszulák akár orvosságot is fecskendezhetnek a szervezetbe, amennyiben valamilyen vírust észlelnek, így az embernek arra sem lesz lehetősége, hogy maga döntsön a gyógyszer bevételéről, gyógyulásának módjáról, továbbá nem szembesülhet problémáival, amire káros életvitelének megváltoztatásával válaszolna.

Egyes elképzelések szerint, a nem is olyan távoli jövőben – némelyek 15–20 évet rebesgetnek – beültethető microchipek alapján lesznek beazonosíthatóak egy ország lakói. A test meghatározott részeibe, egy egyszerű implantáció során bejutatott szerkezet fogja tartalmazni az egyén összes személyi adatát, a születési időpontjától kezdve egészen a munkájáért kapott bér összegéig. Amennyiben az a személy, aki nem rendelkezik ezzel, illetve nem hajlandó magát alávetni ennek az eljárásnak, az megfosztatik minden állampolgári jogától, de még a létfenntartáshoz szükséges élelmiszervásárlás lehetőségétől is eltiltják. („És megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelöltessen meg, és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma.” Jelenések könyve 13:16-17) Természetesen már javában folyik ennek a sötét jövőképnek az elfogadtatása, gondoljunk csak a pár évvel ezelőtt bevezetett, kötelező jellegű chip beültetésre a házi kedvencek esetében. Szokás mondani, hogy ha ennek csak a fele is igaz, már akkor fél lábbal a pokolban vagyunk.

Állítólag „tízből nyolc fogyasztó szeretné implantátumokkal javítani az észlelési és kognitív képességeit a technológia segítségével. A legnépszerűbbek a látás, a memória és a hallás”. Nehéz elképzelni, mit is értenek ez alatt pontosan, de az eddigiek alapján semmi jót nem jelenthet. A természetes érzékelő képességek elsorvasztásának problémájáról már szó esett, memóriafejlesztő gyakorlatok pedig ősidők óta ismeretesek, ezért a beültetések feleslegesek, ugyanakkor növelik a műszerekhez való ragaszkodást. Ily módon a lekövetés, sőt az élet kioltásának opciója (például méreg befecskendezése formájában) csak egyik oldala a chipek veszélyének. Fontosabb momentum talán, hogy bevezetésük az embert emberré tevő képességek megfosztására irányulnak. Önreflexió hiányát okozzák, vagyis olyan lehetőségeket vesznek el, amik alapján az ember komoly belátásra juthatna létével kapcsolatban.

Mindez összefüggésben áll az úgynevezett „transzhumanista” utópiával, mely gép és ember harmonikus szimbiózisát ígéri, ami – képviselői szerint – az „emberi fejlődés” új lépcsőfokát jelenti. E mozgalomra sokkal inkább illene a „szubhumanista” vagy „infrahumanista” jelző, mivel itt szó sincs az emberi állapot meghaladásáról és az azon való túllépésről. A gépekkel való összenövés az emberi állapot alulmúlását jelenti. Egy olyan helyzet bekövetkeztét, ahol az ember már nem képes saját vitális ereje által létezni, így teste és elméje fenntartásához egyre több támasztékhoz kell nyúlnia. A szubhumanizmus emberalatti lények, emberre hasonlító kiborgok világát kívánja létrehozni, amely szellemileg semmivel sem több és jobb az ezeket nélkülöző világoknál. Épp ellenkezőleg. A kiborgok utolsó állomásai az emberi alászállás évszázadok óta tartó folyamatának.

A beszoktatás módszeréről is szót kell ejtenünk. Nagyon úgy fest, hogy a tetoválás-divat egész világra való kiterjesztése volt egyik előszobája a chipmániának. Egy egészséges, jóérzésű ember idegenkedik attól, hogy a testébe valamit beültessenek, de attól is, hogy szűzies, makulátlan bőrét egy életre összerondítsák teljesen haszontalan módon. Ehhez arra volt szükségük, hogy az irracionális rajongást, a külső egyediséget és a valahová tartozni akarást célzó vágyat felébresszék. Sikerrel jártak, e divat ma tarol. Ha ezt még megfejeljük azzal, hogy csupa „hasznos” képesség, információ és lehetőség kerül az implantátumok használójának „birtokába”, indul is bégető bárányunk örömmel a vágóhídra. Nem is hasznos, mert eltereli a lényegről a figyelmet és a megszerezhető többletnek sem lesz igazi birtokosa, mivel e képességek nem a sajátjai, és a „tudása” is többszörösen közvetett. A valódi tudás átalakítja a megismerőt. Ez a sok információ először csak irritálja, aztán a tudati nívó hanyatlásával gyógyíthatatlanul megrontja. Nem ismer meg, csupán ismerkedik, mert a világot vele ismertetik.

Némelyek szerint éppen abba a pontba kellene beültetni a chipeket, amely a hagyományos kínai orvoslás szerint az életerő forrása

ÖSSZEGZÉS

Ennyi információ talán elég is a nem túl távoli jövő kénköves pokláról. Az előttünk álló kor „netpolgárainak” „csodás” élete maga lesz a világ legnagyobb átverése, amibe a legtöbben önként és dalolva fognak jelentkezni. Az Ericsson pedig egy zseniális tanulmánnyal járult hozzá az eljövendő démonvilág képének évtizedek óta tartó népszerűsítéséhez.

Komáromy Imre fordítása és a szerkesztőségi beszélgetések alapján írta Réb István

Jelen sorok írója közel egy évet töltött el egy pénzügyi tanácsadó cég alkalmazásában. A cikk megírását NEM a cég lejáratása vagy besározása, hanem a tapasztalatok megosztása, és egy bizonyos beállítottságú és érdeklődésű embertípus figyelmének felhívása ihlette, hogy miért is nem fog menni mindenkinek a hasonló jellegű munkavégzés. Bár tény, hogy sokan vannak, akik komolyabb spirituális érdeklődés mellett sikítva menekültek volna bármely hasonló munkakör betöltése elől, jómagam az önfejű és saját tapasztalatából és hibájából tanulók táborát erősítem.

Igazából még csak azt sem mondhatom, hogy rossz cég lenne, mert ez egy bizonyos szempontból nézve nagyon jó cég. Hatalmas mennyiségű vezetői támogatást, segítséget adnak, bármilyen nehézség esetén készek megtalálni majd rámutatni a sikertelenséged okára, azokra a személyiségjegyekre, amelyeket fejleszteni kell, vagy azokra a gondolati megkötöttségekre, amelyek a gyakori sikeres üzletkötés útjában állnak, cserébe viszont kimossák az agyad. Na, hogy tetszik?

Már akkor hátraarcot kellett volna csinálnom, amikor hatalmas lelkesedéssel újságoltam egy kedves és bölcs barátomnak, hogy milyen állásra sikerült szert tennem, ő pedig óvatosan csak annyit kérdezett, hogy Angéla, szerinted ez neked menni fog? Én persze megorroltam rá, hogy ne már, még ennyit sem néz ki belőlem, persze hogy menni fog, ráadásul én rendelkezhetem az időmmel és a tetejében csomó pénzt kereshetek, amivel végre egyenesbe jöhetek. Csakhogy mindennek ára van.  Természetesen az itt eltöltött időnek vannak pozitív hozadékai is: már egyáltalán nem okoz gondot az, hogy idegen emberekkel csevegjek, hiszen nap mint nap idegenekkel kellett találkoznom és a kötelező negyed órás „warmup” beszélgetés a munkám része volt. Sokkal bátrabb és merészebb lettem, valamint sikerült némi határozott fellépésre is szert tennem.  De nézzük, mi van a sötét oldalon.

Először is, szuggesztiók kimeríthetetlen tárháza. Már maga az iroda is szuggesztív: bejárattal szemben sikerfal, amerikai mosolyt villantó munkatársak képeivel, falra akasztott posztereken különböző cégen belüli versenyek nyereményei, díjai díszelegnek, úgy mint: vadiúj Apple termékek, álomutazások egzotikus helyszínekre, ahol egy héten keresztül luxuskörülmények között, ingyen csaphatja szét magát a nyertes munkatárs – Dubai, Malibu, Kuba és társai. Direkt használtam a szétcsapni igét, mert résztvevők elmondásai alapján ezek az utak pont erről szóltak. Mint maga az egész cégfilozófia: hétköznap köss meg minél több üzletet, hogy aztán hétvégén a munkatársaiddal kirúghass a hámból. Hogy megdughasd az összes „jócsajt”. Hogy menő öltönyökben flangálj, jól kigyúrva – mert ez is egy cél. Hogy megvehesd a legújabb luxusautót. Hogy a legkirályabb helyekre juss el ezen a bolygón, de oda is csak bulizni menj el. Pont, mint a filmekben. Minden egyes hétfő este ezt szuggerálták a munkatársakba.  Az egyik tréning alatt volt egy mindenkihez szóló kérdés: neked mi a célod? Jöttek a válaszok: a legújabb iPhone, egy új Audi, egy flancos balatoni nyaraló. Oké, én is szeretnék vitorlást venni, mert kiskorom óta arra vágyom, de nem ilyen áron.

Az egyik alkalommal eljött Magyarország Nr. 1. eladástechnikai és motivációs trénere előadást tartani. Rögtön belecsapott a közepébe, kérdezi, ki ismeri a Bhagavad Gita-t. Micsoda? Először azt hittem, rosszul értettem. Rögtön érdekelni is kezdett a dolog, ám újból megbizonyosodtam róla, hogy milyen naiv is tudok lenni egyébként. Mert mit is csinált ez a tréner? Először is, négy csoportba osztotta az embereket, be is sorolta őket kasztok szerint. Igen ám, csakhogy szerinte a kasztok között lehet fel-alá lépkedni, valamint mindenki brahmana (szellemi tekintély), aki valamit tanít. Még akkor is, ha történetesen baromságot tanít. Aki gyári vagy betanított munkás, az pedig kivétel nélkül sudra (szolga). Mit mondana erre szegény Hamvas Béla például, akinek élete végét raktárosként kellett leélnie? Aztán kijelentette, hogy ő egyébként a megvilágosodás kapujában van, amit egy indiai auralátó guru árult el neki. Szerintem ennél jobban nem kell bemutatni munkásságát. Hozott különböző pszichológiai trükköket, amellyel rendkívül jól lehet befolyásolni az ügyfelet a helyes döntés – vagyis a szerződés aláírása – érdekében. A technikák aljasak, az irányított hazudozástól kezdve az ügyfél szándékos érzelmi befolyásolásán keresztül olyanokat is magában foglal, mint hogyan beszéljünk női és férfi ügyfelekkel, milyen szavakat használjunk és emeljünk ki, hogyan gesztikuláljunk, hogyan hassunk a tudatalattijára, hogy mindenképpen aláírja a szerződést, akkor is, ha egyébként nincs is szüksége rá, de nekünk több pénzünk lesz és sikeresebbek leszünk. Én magam nem használtam ezeket a technikákat, igazából képtelen voltam rá, nem is lettem sikeres pénzügyi tanácsadó, viszont a lelkiismeretem legalább tiszta maradt.

Próbáltam segítésként felfogni a munkámat, de így sem ment, mert ez a borzasztó önző, gátlástalan és anyagias szemlélet, amit át kellett volna vennem a sikerhez, folyamatosan ütközött azzal, amilyen valójában vagyok. Az elejétől fogva éreztem némi meghasonlást, ami aztán az idő múlásával egyre inkább kicsúcsosodott. A munkatársaimmal egyetlen egy alkalommal sem mentem el közös „hétvégi szétcsúszásra”, mert ők sem az én világomba tartoztak, és mert amúgy sem vonzanak ezek a lehetőségek. Az ott dolgozók (tisztelet a kivételnek persze) tipikus, legtöbbször arrogáns manager arcok, az érdeklődési körük erősen lekorlátozódik a pénzre, az autókra, a megdugható nőkre, a bulikra és a testépítésre. Sajnálom őket, mert miközben a felsorolt vágyakat hajtják, látszik rajtuk, hogy kínlódnak, hogy iszonyatosan üresek, nem találják a helyüket, nem tudnak mit kezdeni magukkal, és hogy ezt elnyomják, még inkább hajtják a pénzt, a bulikat, a sikert… az újabb és újabb anyagias célokat. Az új autót, az új házat, az új nőt, az új öltönyt. A szemükben nyilván lúzer vagyok és aláírom, ebben a munkakörben tényleg az voltam. Meg azért is, mert egy évet képes voltam végigkínlódni itt, ahelyett, hogy megfelelő munkahely után néztem volna.

Ha a spiritualitást nézzük, érdekes deformációk jelentkeztek. Volt egy munkatársam, aki gyakorló buddhista, sajnos hamar kiderült, hogy valami modern zagyvalék formájában – olyan technikákat akart elsajátítani, amivel képes lett volna befolyásolni a saját agyműködését úgy, hogy közben beleszuggerálja az emberekbe a szerződéskötés iránti igényüket. Sosem felejtem el az egyik kifüggesztett posztert, amelyen sok más mellett az volt olvasható, hogy emeljük fel a fejünket, húzzuk ki magunkat, mert bábállapotban lévő Istenek vagyunk. Hát, igen, ilyenek a materialista 21. század istenei. Pontos kortünet, vagy kórtünet. Egyre megy.

Zárásként annyit, hogy nyilván milliószor elgondolkodtam azon, hogy milyen egyszerű lenne, ha engedném átformálni magam, ha felvenném ezt a fajta manager mentalitást, ha lemondanék a hitemről, az Istenemről, és nem csinálnék lelkiismereti kérdést abból, hogy használjam-e a tanított technikát, mert biztosan jobban menne vele a dolog, és akkor egy év alatt középvezetői státuszt szereznék milliós fizetéssel. De aztán hála Istennek erősebb volt bennem a másik oldal hívása, és lehet, hogy nem lesz három év alatt menő városi terepjáróm, meg a kis vitorlás megvásárlását is el kell halasztani egy időre, de az, hogy nem kell 1Tim 6:10-el elaludnom, az mindennél többet ér.

„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak."

Kegyes Angéla

STRATÉGIA, IDENTITÁS ÉS TRANSZFORMÁCIÓ

1. A stratégia alapja az identitás.

Identitás nélkül nincs stratégia.

2. Egy reaktív stratégia, tehát olyan, amit főleg körülmények, vagy múlt évi eredmények határoznak meg, nem stratégia.

A stratégiában kell, hogy működjön egy környezetformáló szándék.

3. Az identitást nem szabad összekeverni az úgynevezett márkaidentitással.

Márkaidentitásról csak mesterséges szervezetek esetén lehet szó, amikor is egy kitalációra találnak ki valamit, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy gépet elneveznek Xerox-nak, iPhone-nak, vagy Mercedes-nek. Bár sokan hiszik, hogy nemcsak mondjuk az Apple Inc. nevezetű cég rendelkezik identitással, hanem a (más cégek által) legyártott termékei is, itt mindössze márkákról (címkékről) és nem identitásról van szó – maga a márkaidentitás szó is egy ilyen félrevezető címke. Nem véletlen, hogy az egy négyzetméterre eső kreatívok aránya a vállalatok marketing és márkarészlegeiben a legmagasabb; a kreatívok olyan szakképesítés nélküli szakemberek, akik tulajdonképpen különböző kitalációk, fantáziálások tesztelésével és csomagolásával foglalkoznak. Korunk individualizmusára és elgépiesedésére utal az is, ahogy maguk az embereknek adott nevek is absztrakciókká váltak, és a névadást, a termékválasztáshoz hasonlóan, többnyire a divat és egyéb szentimentalizmusok határozzák meg. Szerves társadalmakban ezzel kapcsolatban egészen másként állt a helyzet.

4. Az identitás jelenti a szervezet létének (másodlagos) okát.

Identitás nélkül a szervezetek csak illúziók; ha nincs lényegük, nincs semmijük, nem gondolnak semmit, nem érnek el semmit. Minden, amit birtokolni, gondolni vagy elérni vélnek, mindössze illúzió, ami az intellektus legfinomabb érintésére azonnal szertefoszlik. Vannak, akiknek ez félelmetes.

5. Identitás híján a vállalatok a versenytársakat, a stratégiai környezetet, trendeket, tendenciát, stb. vizsgálják, amikor előnyöket keresnek:

belül nincs mit keresni. Egyetlen valódi identitással rendelkező szervezet képes lenne transzformálni az egész, úgynevezett stratégiai környezetet, illetve maga akár stratégiai környezetté válni. Vegyük észre az analógiát a politikával, ahol a pártok választáskor a tömegek szeszélyeihez, választások között pedig pénzelőik érdekeihez igazodnak.

6. Feltehető a kérdés, hogy egy már létező szervezetet fel lehet-e ruházni identitással.

A kulcs a transzformáció; az a fajta, amire csak született vezetők vállalkoznak.

7. Senkit sem lehet arra kérni, hogy vállalati célkitűzésekkel azonosuljon.

Az olyan „rendeltetések” pedig, mint például segíteni a rászorultakon, az emberiségen és hasonlók, a vállalati felállásban egyrészt cinikusak, másrészt nevetségesek.

8. Minél „humanisztikusabb” egy modern szervezet nyilvánosságra hozott „rendeltetése”, a valóságban annál rombolóbb a tevékenysége;

különösen akkor, hogy ha a misszió egy átlátszó PR húzás.

9. Transzformációra csak akkor van lehetőség, ha legalább egy valaki alkalmas a transzformációra és ha ez a személy a megfelelő pozícióban van

– hacsak nem kívülről jön –; ez csak olyan vállalatokra érvényes, ahol az organicitás aránya viszonylag magas. Nagyvállalatok esetében, különösen melyeknek politikai szerepük is van, semmiféle transzformáció nem lehetséges.

10. A transzformáció elemei a princípiumok, az azokon alapuló koncepció, kontroll, hatalom, éberség és egy összefogott praxis.

Ezeket, és az ezekhez kapcsolódó fogalmakat teljes zavar övezi; a mechanikus, racionális gondolkozás nem képes megragadni őket. Csak a szupra-racionális intellektus szempontjából van értelmük, ami spirituális orientációt, más szóval magasrendűséget tételez.

11. Egy igazi vezető tisztában van a „stratégiai iskolákkal”, de azon túl, hogy szórakoztatónak találja őket, nem tulajdonít nekik túlzott jelentőséget.

Az igazi stratégia létrehozásához nem szabad stratégiai terminusokban gondolkodni. Az eddigiekből egyértelmű kell, hogy legyen, hogy a vezetés mindenféle specializáció felett áll, ezért a siker kulcsa nem a megszerezhető „tudás”, Isten őrizz egy MBA. Az autentikus Akarat az, ami ugyanolyan biztonsággal hoz döntést, ha túl sok az információ, illetve képes „semmiből” is opciót kreálni, ha egyáltalán nincs információ; ennek az eredményét nevezik a „szakemberek” magasrendű stratégiának vagy innovációnak, kreativitásnak és hasonlónak, amit aztán „csomagolnak”, könyvet írnak róla, majd mindezekről tanítani kezdik saját, szükségszerűen helytelen interpretációjukat. Az autentikus Akarat az, ami valakit született kormányzóvá, hadvezérré, alacsonyabb szinten kereskedővé vagy mondjuk kézművessé tesz.

12. A tények jelentősége harmadrendű;

maximum. Hamvas tett egy érdekes megkülönböztetést a Karneválban a valóság és a realitás között, amit itt érdemes idézni. Ebben az összefüggésben a tények a valósággal állnak analógiában. „…ez a dolog még a realitásnál is bonyolultabb? …. ami a realitást illeti, én egyáltalán nem szorulok arra, amit a valóság világának neveznek. Ez a valóságos világ nekem túl szimpla. Szegényes is, ostoba is, szellemtelen is, fantáziatlan is, nem is igaz,…, de főként a realitáshoz igen kevés köze van. Azt mondom önnek, az a bizonyos valóságos világ eljöhetne hozzám realitást tanulni. … az eseményekben minél mélyebbre megyek, a valóságos világ fölött tanusított fölényem annál nagyobb lesz.”.

13. Az identitás tényeken túli:

több. A tények úgy viszonyulnak az identitáshoz, mint a periféria a középhez.

ORGANIKUS FUNKCIÓK ÉS KOMMUNIKÁCIÓS PROTOKOLLOK

1. Négy típusú szerves funkció létezik minden szervezetben.

Ezek, hierarchikus sorrendben, fentről kezdve: integrator, specializált integrator, integráló specialisták, és a specialisták. Az összes igazi szerep ezeken a funkciókon alapul. A négy alapfunkció meghatározásához a kasztrendszer négy alapkasztjának az organikus társadalomban betöltött funkcióját vettük alapul. Természetesen a funkciók többdimeniósak, és túlmutatnak az integráció és a specializáció funkcióin. Megközelíthetőek szellemi és anyagi oldalról is, mint szellemi és anyagi funkciók, megközelíthetőek közvetlenebb funkciók szempontból is, mint például tudás/gondolkozás, kormányzás, disztribúció és termelés stb. Természetesen minden szempontot maximálisan figyelembe kell venni, és az itt tálalt formula egy egyszerűsített, de használható formula. Példának okáért az integrátor, aki a vertikális integrációért felelős, egy szellemi orientációt jelenít meg, aminek a külső (mások felé irányuló) funkciója a tanítás, a doktrinális tudás átadása, közvetlenül a kormányzásért felelős kasztnak, közvetve a többinek.

2. A szereplők ezeknek a funkcióknak megfelelően potenciálisan vagy aktuálisan léteznek.

Ideális esetben a tágabb és szűkebb közösség, ahol élnek és dolgoznak, lehetővé teszi számukra, hogy ebben a vonatkozásban kibontakoztassák potencialitásaikat (bővebben erről a vállalati aspektusból lásd alább az 5. pontot). Mivel mindenki más szinten áll potencialitásai kibontakoztatásában, természetesen számos variáció lehetséges. Például a céhek esetében, legalábbis azok tiszta formájában, amik az itt használt kifejezéssel élve specialistákat fogtak össze, ezek a szintbeli különbségek azt eredményezték, hogy tulajdonképpen a legtöbb organikus funkció megtalálható volt bennük; a mester az integrator szerepét töltötte be, aki többek között a tudásért és a tanításért is felelős volt, a legény a specializált integratort, más szempontból egyfajta közvetítő szerepet is ellátott, különösen amikor útra kelt, az inas pedig egyrészről a szolgák kasztját jelenítette meg, másrészről a legalacsonyabb szintű specializációt. Hasonló differenciálódást figyelhettük meg a lovagi és papi szervezetekben, rendekben is. Napjainkban a mesterséges és gyakran kimondottan értelmetlen szerepekkel a vállalatok nemcsak, hogy nem teszik lehetővé az organikus funkciók betöltését, hanem egyenesen likvidálják azokat.

3. Egy specialista soha nem válik integrátorrá,

maximum egy integráló specialistává. Fontos leszögezni, hogy ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy ami magukat a kasztokat illeti, lehetséges volna, hogy valaki „feltornázza magát” egy magasabb kasztba, például egy kereskedő lovaggá, vagy egy szolgáló mondjuk kézművessé (az európai rendek nem voltak annyira élesen differenciáltak, mint a hindu kasztok). Mint láttuk, az organikus funkciókra és szerepekre veleszületett hajlamok determinálják az embert. Jegyezzük meg, hogy a mesterséges szerepek által keltett szabadság, amit a karrier ígérete nyilván nagyban megerősít, miszerint bárki bármilyen funkciót be tud tölteni, ha keményen dolgozik, egy illúzió, függetlenül attól, hogy ahhoz, hogy ma majdnem bárki mondjuk ügyvezető igazgató lehessen nem a képességek hiánya a legnagyobb akadály. Csakúgy, mint ahogy nincs született bérszámfejtő (szerep), nincs született ügyvezető igazgató (szerep) sem. Valódi szabadság csak a saját organikus funkció kibontakoztatásában rejlik, minden más korlátozást jelent. Ma például számos specialista tölt be ügyvezető igazgató állást, ami mindent, csak nem szabadságot jelent a számukra.

4. A (többnyire egyetlen) integrator, a vertikális integráció legmagasabb képviselője,

nem egy lentről fölfelé kibontakozó karrier beteljesedése. Az integráció és a specializáció létmódokat jelentenek. A specialistáknak azt az agyszüleményét, miszerint „mindenki vezető”, csak a vezetés maximális quantifikációjával lehet fenntartani, ami egyben minden artikulált értéket automatikusan megfoszt mindennemű minőségtől, gyakorlatilag illúzióvá varázsolva azokat. Még ha el is fogadnánk a bevett nézetet, miszerint a vezetés egyrészt a részvénytulajdonosok érdekeiből eredő értékekkel való feltétlen azonosulás, másrész pedig az, hogy erre másokat is rávegyünk (ezt persze soha nem így artikulálják), akkor sem lehetne azt állítani, hogy erre mindenki képes, hiszen nem mindenki mentes mindennemű magasrendű minőségtől. A két legmagasabb kasztnak természetesen semmi keresnivalója az üzleti életben, de a hatásuknak és befolyásuknak feltétlenül el kell érnie ezt a területet is.

5. A szervezetnek lehetővé kell tennie, hogy az emberek betöltsék organikus funkciójukat egy annak megfelelő szerepben.

Ha erre nem képes, nem lehet szó igazi szervezetről. A vállalatokon belüli úgynevezett tacit hálózatok (háttérhálózatok) pontosan az erre való igényt fejezik ki: a mesterséges szerepekbe és funkciókba kényszerített emberek kísérletei az önmegvalósításra a vállalaton belül: ez a gyakran elkeseredett küzdelem az, ami gyakran mint „politikai játszma” jelenik meg (office politics). A vállalati politika másik oka a rossz, sok esetben, mint például az igen gyakori szocio- és psychopaták esetében, a kimondottan beteg szándék.

6. Ha erre mód van, illetve ha nincs rá égető szükség, a megvalósítás legmagasabb fokán álló integrator lehetőleg ne kommunikáljon közvetlenül specialistákkal.

Az ilyen kommunikációt kitüntetett alkalmakra kell korlátozni és az alkalom különlegessége nyilvánvaló kell, hogy legyen. A vállalatok esetében ez a pont természetesen nem releváns, mégis észrevehető valami, ami ennek a paródiája: amikor pozíciókat bitorló kisemberek vagy elzárkóznak a velük egy (szerves) szinten, vagy fölöttük levőkkel történő közvetlen kommunikációtól, vagy pedig megpróbálják (az ő esetükben üres) formaságokkal ritualizálni azt. A szerves szerepeknek jár a tisztelet, a mesterségeseknek nem.

7. Senki se tegyen kijelentéseket olyan dolgokkal kapcsolatban, ami mindenki számára nyilvánvaló.

Mint legegyszerűbb példa: „nem engedhetjük meg magunknak, hogy a bevételek ilyen mértékben tovább essenek.” A nyilvánvalóról történő nyilatkozatok, mint minden irracionalizmus, rendkívül káros. Szervezeti szempontból egy intellektuális passzivitást és manipulációt mélyít el, ami nem tolerálható. Minden ilyen irracionalizmussal szemben éberen és késlekedés nélkül fel kell lépni. Van azonban ennek a szabálynak egy finomabban, de egészen mélyreható eredménye is: a szervezetet szinte azonnal (több) élettel tölti fel: növeli az éberséget, aktívabbá teszi a mind a másokra, mind az ember önmagára irányított figyelmét, kreatív energiákkal helyettesíti a tehetetlen csevegést és nem utolsó sorban egy egészségesebb, autentikusabb stílussal ruházza fel az embert.

8. A specializált integrátorok önmegvalósítását a megvalósítás legmagasabb fokán álló integrátorok biztosítják személyes jelenléttel és tanításokkal; a megvalósítás legmagasabb fokán álló önmegvalósítását önmaga, illetve a nagy mesterek biztosítják.

Mindezt persze az autentikus életvitelen túl. A két legmagasabb szintnek nincs szüksége modern oktatásra. Az integráló specialisták és a specialisták találhatnak ugyan értéket a modern oktatásban, de ez nem jelenti azt, hogy a modern oktatás a legalkalmasabb a képzésükre. A modern oktatás vagy képzés semmilyen szerves szervezettel kapcsolatos területnek nem képes értéket nyújtani. A specialisták a legtöbb értéket közvetlenül az integráló specialistáktól, ők pedig a specializált integrátoroktól kaphatják, közvetve mindenki nyer értéket a magasszintű integrátoroktól és letűnt korok nagy mestereitől.

9. Nagy emberek azok, akik tudatában vannak funkciójuknak és az annak megfelelő szerepnek, felfelé orientálódnak és potencialitásaik kibontakoztatását szem előtt tartva autentikus életre törekednek.

Vannak, akik nagyobbak, mint mások. A legnagyobbak az önmegvalósítás legfelső fokán állók. A kis emberekben rejlő negatívum több mint a nagy emberek ellentéte, de mindenekelőtt abban rejlik, hogy makacsul lefelé orientálódnak; tulajdonképpen ez a lefelé-irányultság jelenti az egyedüli konzisztens tényezőt az életükben.

10. Szerves organizációkban a cinizmus és a szabotázs ritkán fordul elő.

Ha mégis, a kezdeményezőket azonnal el kell távolítani, mivel organikus szervezetekben a korrupció mindig személyes: a korrupt személy nem hű magához. A mai mechanikus, szinkretikus szervezetekben senki sincs a helyén, így az egész szervezetet át kell alakítani; a cinizmus és a szabotázs egyáltalán nem meglepő, mindössze azt fejezi ki, hogy nincs vezetés és integráció.

11. Ha nem egy integrator van a szervezet élén, vagy ha a megvalósítása nem magasszintű, a szervezeten belüli repedések azonnal egyértelművé válnak, megkezdődik a szétesés.

Ugyanez a helyzet, ha a szervezet élén egy specialista vagy egy specializáció alatti egyén áll. Az egyik fő jele annak, hogy a szervezetet nem éri befolyás az integrátorok részéről, a specialisták lázadása.

12. Egy integritással rendelkező személy nem rendeli alá a magasrendűt az alsórendűnek.

Ebből is látszik, hogy az integritás a vállalati életben hiánycikk, mi több, hogy az intellektus is az.

13. Egy organikus szervezetben mind a négy típusú játékos (potenciálisan) képviseli a felsőrendűt, hiszen az organikus szervezet a felsőrendűség jegyében áll.

Karlo Valois

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

A globális agymosó gépezet legújabb filmje a The Circle című regényadaptáció, amely egy alternatív Facebook szerkesztőségének céljaiba, tevékenységébe és konfliktusaiba nyújt betekintést. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a film azt akarja bemutatni, hogy hová fajulhat a „közösségi oldalakra” és az internet világára támaszkodó élet, ha az internet rossz vezetői kezekbe kerül, továbbá ha felelőtlen „felhasználók” élnek vele. Ám, ha jobban megvizsgáljuk, belátható, hogy ez a film is csak a posztmodern világ megrontó tendenciájának egy újabb állomását ismerteti. A történetben felmerülő lapos és kidolgozatlan erkölcsi dilemmák pedig csak nevetséges kísérői mindennek.

Mae a „Körnek”, amit eleinte szektának lát, hamar szerves tagja lesz. Beszédes, hogy a centrum nélküli kör mindig is a káoszt szimbolizálta

A regényt nem olvastuk, de a film rettentően életszerűtlen, bugyuta alkotás, egysíkú szereplőkkel, érthetetlen motivációkkal, logikai bakugrásokkal, érdemi mondanivaló, konklúzió nélkül. Bizonyára nem ez a film lesz sokak kedvence. Arra viszont pont elegendő lesz, hogy néhány, hitelesség látszatát keltő színésszel (Tom Hanks, Emma Watson) megszerettessék azt a közeget a nézővel, amivé – az emberi élet alászállásának egy új fázisaként – a valóságunkat át akarják alakítani. Nevezetesen egy internetfüggő „civilizációvá”, amelyben minden egyes emberi cselekedetet az internettől tesznek függővé (szavazás, ügyintézés stb.), valamint egy olyan társadalommá, ahol mindenhol és mindenkin elhelyezett apró kamerák révén mindent és mindenkit megfigyelnek.

A film Dave Eggers népszerű könyve alapján készült

A történet a nép egyszerű leányáról szól, aki valami szerencse folytán felvételt nyer a Szilícium-völgyben ténykedő, „Kör” névre hallgató cégnél, ahol egyszerű asszisztensből néhány hónap múlva a cég és a média legnagyobb sztárjává növi ki magát. Egy balesetet és a cég vezetőivel való rövid megbeszélést követően kamerát szerel magára, amivel a nap huszonnégy órájában élőben közvetíti az életét, és amit a „közösségi oldal” felhasználói folyamatosan nyomon követhetnek. Néhány jelenet alatt ebből a megszeppent lányból, aki az alternatív Facebook függőit még tökkelütött kockáknak látta, a munkatársai chipbeültetéses ötletére pedig még a száját húzta, most millióknak azt a példát mutatja, hogy megfigyelve lenni jó, hiszen egyrészt biztonságot nyújt (azonnal segítenek, ha baj van), másrészt nem tartja meg „önző módon” magának az „élményeit”, hanem mindenki számára hozzáférhetővé teszi.

„ValóÉn” („TrueYou”), ez a filmbéli Facebook neve. Találóbb utalást nem is találhattak volna arra a szándékra, amely mindenképpen el akarja hitetni az emberekkel, hogy a valódi énük az a profil, amit az interneten regisztrálnak

A film igazából meg sem kérdőjelezi, hogy jó-e megfigyelve lenni, valamint boldog-boldogtalant kamerákkal felszerelni, illetve hogy nincs-e alapvetően baj az internettel és a „közösségi oldalakkal”, valamint az azoktól való függéssel. Egyedül az probléma a történetben, hogy ez a megfigyeltség nem terjed ki mindenkire, azaz bizonyos vezetők arra törekednek, hogy rejtve maradhassanak a nyilvánosság elől. Arról nem is szólva, hogy az egyetlen szereplő, aki nem akar csatlakozni a „ValóÉn” nevű alternatív „közösségi oldalhoz”, és akit egy maradinak tűnő, egyszerű, tesze-tosza, vagyis egy szándékosan lúzernek beállított karakter jelenít meg, azt kegyetlenül meggyilkolják (persze a történet szerint csak egy baleset következményeképp hal meg). Ez egy szimbolikus üzenet azzal kapcsolatban, hogy milyen szemmel fognak tekinteni a „virtuális közösség” tagjai azokra, akik ezt a rendszert ilyen-olyan okok miatt elutasítják.

Mint megszokhattuk, a feltaláló zseni szerepét most is egy néger kapta

Az utolsó jelenet is megmutatja, hogy itt egyáltalán nem valamiféle társadalomkritikáról van szó, hanem arról a jövőről, ami teljesen az internet világához láncol, és ami akkor is el fog jönni, ha személy szerint el is utasítjuk, és ha néhányakban erkölcsi dilemmákat is vet fel. Az Emma Watson által játszott Mae, kis időt áldozva kedvenc hobbijának, a kajakozásnak, két kedves drón társaságában evez a naplementében. Barátját, aki bármennyire is béna volt, legalább élő személy volt, lecserélte két biztonságát felügyelő aranyos robot társaságára, és távoli, ismeretlen személyek figyelmére, ami tökéletes boldogsággal és megelégedettséggel tölti el.

Figyeljük meg, hogyan tálalja a film a mellékesnek tűnő, manipulatív chipbeültetéses jelenetet, ahol nem is annyira az riasztja vissza a főszereplőt, hogy beültetnek valamit a testébe, hanem az, hogy a csontjába ültetik be.

Ez nem utópia. Ilyen irányba tart a világ. Az organikus élet teljes felszámolása felé. Amely folyamatot csak azzal lassíthatjuk, ha minél kevesebbet kapcsolódunk az internetre, és minél kevésbé járulunk hozzá az egész világ bekamerázásának, vagyis minden titok lerombolásának és a „mindent tudás” hamis megvalósulásának szánalmas folyamatához.

Réb István

Figyelem! Amennyiben úgy véli, hogy a filmek és a tévésorozatok a testi, lelki, szellemi jólétét szolgálják, és nem többek, mint a szórakozás oltárát díszítő drágakövek, akkor kérjük, ne olvasson tovább!

Jelen cikkünkben megkísérelünk felmutatni néhány olyan kritikai szempontot, amelyek figyelembevételével eloszlathatjuk azon naiv meggyőződéseinket, mely szerint a képregényfilmeket súlytalan és banális látóideg izgatásnak véljük. Hangsúlyozzuk, hogy észrevételeink nem kizárólagosak, de igyekszünk rámutatni e filmek mögött meghúzódó destruktív ellenideológiák valóságos mivoltára és ezen deviáns eszmék által felmutatott okkult szimbolizmus illegitimitására. Nem óhajtunk a sokak által parasztvakításnak vélt – sokszor nagyon is vallásellenes, a háttérhatalmak által tudatosan elterjesztett, bár néhány esetben adekvát tényeket feltáró – összeesküvés elméleteket propagálók végeláthatatlan sorában díszelegni. Bírálatainkat egy merőben más alapokon nyugvó ideológia alapján kívánjuk meghozni, amelyet a judeokrata-ateista-materialista világszemlélet elleni totális lázadásként határozunk meg.

Ahhoz, hogy az előbbiekben felvázolt elvárásainknak eleget tegyünk, és a későbbiekben feltárásra kerülő meglátásaink kardinális jelentőségűvé válhassanak, mindenekelőtt egy elfogulatlan, emocionalitástól mentes önreflexiót érdemes végrehajtanunk. Miért van erre szükségünk? Mert írásunk tárgya olyan

sötét és alantas tömegszuggesztióként funkcionál világunk háttérhatalmainak kezében,

amelynek hipnotizáló és félretematizáló hatásában a mi generációnk is jelentősen részesül(t). Gyermekek, serdülők és pattanásos, csíkos zoknis, szandálos szobapáfrányok milliói vonzódnak ellenállhatatlanul ezekhez a modern fantazmákhoz, maguk sem tudják megindokolni igazán, hogy miért. A leggyakoribb magyarázatuk a fantáziavilágba való menekülés és a gyermekkorba visszakacsingató nosztalgia aktív átélése – ami valójában burkolt infantilizmusként funkcionál –, de éppen ezért működik ördögien intelligensen a manipulációs gépezet, mert

pontosan azt akarják elérni a közönségnél, hogy a könnyed és látványos nyálcsorgatás közben a bújtatott információk és egyéb világnézeti ideológiák masszívan rögzüljenek a fejekben.

Nos, az évtizedek óta brutális rohamossággal erősödő ateista fejmosásnak meglett az eredménye. Ugyanis nem volt az olyan régen, amikor görög és római istenek mítoszait, szamurájok rettenthetetlen tetteit, próféták páratlan csodatételeit és a középkori lovagok hőskölteményeit tartotta az emberiség követendő példának.

Mára már valóságosabbnak, szerethetőbbnek és csodálatraméltóbbnak gondolják az idegen bolygóról érkező cicanadrágos pojácákat, a gamma-sugárzással és radioaktív rákfenével fertőzött szörnyszülötteket, az elmeprogramozással és kemikáliákkal felturbózott náciverő katonákat és az egyenlőség mindenhatóságát hirdető nyomoronc mutánsokat.

A lényeg, hogy valamilyen deviáns szemléletből és folyamatból származzon az adott „hérosz” képessége. Pofán köpve ezzel a valódi hőskultuszok isteni áthatottságát. Így számunkra már magától értetődő dolog, hogy ezek a filmek elképesztő intenzitással hirdetik a liberialista-materialista-ateizmus mindenekfelett állóságát és a posztmodern álspiritualizmus taknyával nyakon öntött evolucionizmus gyomorforgató hazugságát.

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül vesszük majd górcső alá a II. világháború óta pestisként terjedő szuperhős „kultúra” jelenségét, mint a mass media egyik fő fegyverágát. A karakterek és kitalált világaik sokaságának átfogó ismertetése nem feladatunk. Azokkal a filmekkel foglalkozunk majd, amelyek meglátásunk szerint a popkultúra megkerülhetetlen részei. Főszereplői közimádatnak örvendő bálványokként értelmezendők, így bárki tud azonosulni a hozzá leginkább illő figurával. Ám nem csak a karakterekkel, hanem a cselekménybe rejtett szuggesztiókkal is. Ugyanis ezekben a filmekben olyan démoni sugalmazások és szubtilis hatások vannak mesterien elrejtve, hogy az ezt megtekintő közönségnek erről fogalma sincs.

Elemzésünk terjedelme nem engedte meg, hogy Pókember, Batman, a fantáziátlan négyes és a többi bugyuta hősöcske infantilis történetébe bepillantsunk. Ez egy másik írás feladata.

SUPERMAN

Ezt az alakot – aki alsónadrágját harisnyája felett hordja, és még örül is neki – két metszettpöcsű firkász, Joseph Shuster és Jerome Siegel szabadította a világra, de korántsem csak azért, hogy a hazafiasságba beleunt amerikai katonáknak és a bingózó kertvárosi háziasszonyoknak egy dicsőíthető übermensch ideált faragjon. Több jel is arra mutat, hogy a Jézus Krisztust megváltóként el nem ismerő cionista zsicik, a hamis messiás eljöveteléről és csodatételeiről kreáltak maguknak egy ál idolt. Márpedig ha ez így van, akkor a történet és a főszereplő nem más, mint maga az antikrisztusi szimbolika mozgóképes elgondolása, nyíltan felvállalt Krisztusi és újszövetségi jelképek blaszfemizálásával: „A kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival.” (II. Thessalonika 2:9) (Azon kívül, hogy a karakter szerzői és bizonyos hajlott orrú körök bevallották, hogy Superman [Sionman] eredettörténete Mózes próféta életútjával jelentős egyezőségeket mutat, mint látható, mi most egy másfajta értelmezésre szeretnénk felhívni a figyelmet.)

Mire alapozzuk ezen feltevésünket? Lássunk néhány példát! Superman eredeti neve Kal-El, ami héberül annyit jelent „Isten hangja”, apja Jor-El, melynek jelentése – szintén héberül, hogy máshogy – „Isten felemel”. Az El előtagot viszont nemcsak az isteni származás megjelölésére használják a kabbalában, hanem a démoni és antikrisztusi minőség megjelenítéseként is. Az „atya a mennyekből” – ami a szcientista világnézet szerint csak is egy távoli bolygót jelenthet, ami ebben az értelemben az égi eredet csúfos kifordítása –, a földre küldi fiát, hogy vezesse majd az embereket és csodatevő képességeivel adjon nekik tanúbizonyságot kiválasztottságáról. Egy gyermektelen házaspár, Jonathan és Martha Kent (mint József és Mária) veszik gondozásukba az égből aláhullt kisdedet, aki 33 éves korától (akárcsak Jézus Krisztus csodatételei, tanításai és keresztre feszítése) menti meg a földet az éppen aktuális veszélyforrásoktól (többek között ezek lehetnek idegen civilizációk „náciszerű” alakulatai és a világ elől a föld alá menekült kopasz, „náciszerű” milliárdos, Lex Luthor), és áldozza fel magát az emberiség „megváltásáért”.

A földönkívüli hamis messiás „önfeláldozó” krisztusi pózban. „És adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen. Annakokáért imádják őt a földnek minden lakosai, a kiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, a mely a Bárányé [Jézusé].” (Jelenések 13:7-8)

Keresztre feszített Clark Kent a Superman fiatal korát feldolgozó Smallville című sorozatban

A Superman mellkasán virító jellegzetes betű sem egészen az, aminek gondoltatják. Bizonyos pajeszos körök bevallása szerint ez nem egy latin „s” betű, hanem a héber abc tizenkettedik, az összes többi betű fölé magasodó központi betűje, a lamedh. Jelentése a héber gemátria számértéke szerint – amely 30 – hozzávetőlegesen az, hogy a királyok királya, Júda törzsének isteni vezetője, tanítója. Érdekesség, hogy további két karakterből tevődik össze, a Vav-ból és a Kaf-ból, amelyek összértéke 26 és ennek jelentése maga YHVH, azaz Isten. Mint alább látható, a hasonlóság a két betű között több mint nyilvánvaló.

Csak néhány fokkal kell elforgatni a jobboldali héber karaktert és már is feltűnően nagy egyezőség fedezhető fel a két szimbólum között. „A ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (II. Thessalonika 2:4)

Ezek szerint messzemenő egyezőség fedezhető fel a próféciák jövendöléseivel az Antikrisztusról, a Jézus Krisztust megtagadó zsidók vezetőjéről, aki a végidők során lép fel az élet színpadára, mint az emberiség megmentője és látszólag isteni erővel és hatalommal bír majd. Így a Superman filmek a keresztény megváltó aljas majmolására és szentségének kigúnyolására születtek, nyíltan felvállalva a hagyományos vallási értékek lerombolását és előre vetítik a hitehagyott emberiség megvezethetőségét és mélybe taszíttatását. „Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magokat az igazság szolgáivá; a kiknek végök az ő cselekedeteik szerint lészen.” (II. Korinthusbeliek 11:14-15)

A hamis messiás csodatételeivel a poklot hozza el a hitetleneknek. „A megtévesztés mestere lesz, sokakat legyőz, mikor nem vigyáznak és azt hiszik biztonságban vannak. Figyelmeztetés nélkül elpusztítja őket.” (Menáchem Meron: Az Élő Biblia)

X-MEN

Megálmodói Stanley Martin Lieber alias Stan Lee, és Jacob Kurtzberg azaz Jack Kirby, akikről a későbbiekben kifejtésre kerülő tények alapján joggal feltételezhetjük, hogy bizonyos sötét, okkult körök tagjai lehetnek, azt sem felejtve, hogy

a szuperhős univerzum vezető alakjainak több mint a felét ők alkották meg, csak úgy „spontán”, egy „hirtelen jött” ötletcunamitól vezérelve.

Az általuk kreált korcsbanda az utóbbi években – főleg a homoszexualitását és „felsőbbrendű” származását nyíltan propagáló Bryan Singer (Zinger Bernát) aljas rendezésének köszönhetően – nem meglepően hatalmas közimádatnak örvend. Ne is csodálkozzunk ezen, hisz az X-Men filmek a buzeránskodás és az egyenlőség teljes körű elfogadását, a rasszelméletek totális eltorzítását és összemosását, az evolucionizmus mindenekfelett állóságát hirdetik barom mód, bőnyállal. Ez manapság meg bőven elég a posztliberalizmus emlőjén felnevelkedett tömegeknek.

Az éles eszű megfigyelők számára ez talán már triviális közhely, de szeretnénk felvillantani néhány kiváltképpen érdekes adalékot, melyek az előzőekben említett aljas kifordítottságok alantasságán is túlmutatnak. A alaptörténet szerint a mutánsok két csapatra oszthatóak, a nyomorék telepata Charles Xavierra valamint tenyérbemászó brigádjára, és a nácivadász Jordán menti székely Magnetora (akit több részben a melegjogi aktivista és nyíltan homokos Ian McKellen játszik) és plebsére, aki egyébként Uri Gellert megszégyenítő képességével hajlítgatja a vasúti hidakat.

Az úgynevezett főhősök elszántan küzdenek az emberiség jobbátételéért, a másság elfogadásáért, a genetikai mutációk általi töretlen „fejlődésért” és az „eljövendő időkért”, nyíltan felvállalva küldetésüket, melynek jelszava: „Mutáns légy büszke!”

Nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, a jelen világunkat kíméletlenül mérgező liberalizmus feleltethető meg ennek a gyalázatos mixtúrának.

A rosszfiúk gyülekezete hasonlóképpen jelöli meg célját, pusztán azzal a lényeges különbséggel, hogy ők konkrétan felvállalják, hogy el akarják pusztítani az emberiséget. No meg a nácikat is. Így természetesen az egyenes és nyíltan felvállalt destrukciót a nyálas és negédes, a társadalomba mindenáron asszimilálódni akaró ultraliberális nyálkorcsok akadályozzák meg. Ezek a látszólagosan ellenségeskedő felek valójában a világuralomra törő sötét és elvetemülten nyomuló erőknek, a „vakolók” úgynevezett „új világrendjének” a két arculata. Nincs itt szó a jó és a rossz összecsapásáról. Mindkét oldal a hagyományos konzervatív értékrend ellen harcol, csak más módon. A lényeg ugyanaz. A totális kontrollt gyakorló háttérerők hatalomgyakorlásának abszolutizálása. Így különösen más értelmet nyer a következő filmbéli idézet, amely a mutánsok, vagyis a tradicionális világot elpusztítani szándékozó erők két csoportja között hangzik el, nyílt utalást téve azokra, akik nem állnak be az új világrend talpnyalói közé. A direktíva felállítva. Dönts emberfia! „Barátaim! Forradalom készül, ha az emberek rájönnek, hogy kik vagyunk és miket tudunk. Mindenkinek választania kell a szolgaság és az uralkodás között. Szabadon dönthettek, de ne feledjétek, ha nem velünk vagytok, akkor ellenünk vagytok.”

„Tekintsd magad mutánsnak! A mutáció útján válunk egysejtűből ennek a bolygónak az uralkodó élőlényévé.” Vagy még sem?

Ejtsünk néhány szót a címben, a logóban és a szereplők ruháin található szimbólumról, az X-ről is. A számtalan helyen és egészen különböző dolgok megjelölésére használt szimbólum gyakorisága elképesztő. X-Box, Planet X, Xenu, X generáció, X-faktor, Malcolm X, eXpert üzletlánc, XXX film kedvenc cro-magnoni „színészünk”, Vin Diesel főszereplésével, X-akták, XXX pornó, valójában a Windows operációs rendszer ablaka is egy X-et rejt magában, és így tovább. Szerintünk ez egyáltalán nem véletlen. Azon kívül, hogy egy könnyen megjegyezhető és rendkívül feltűnő jelkép, jelentése messze túlmutat azon, hogy az angol abc 24-ik betűje és rendszerint valamilyen tiltásra és egy folyamat befejezésére használják. (Bár ezen közhelyek alapján is érdemes végiggondolni, hogy milyen jelenségeknél tűnik fel, mint névadó karakter.) Többször is bizonyítást nyert az a tény, hogy bizonyos szabadkőműves és okkult körök jelentős hatást fejtenek ki egy sajátosan kifordított szimbólumrendszer alkalmazásával. Mit is jelent ez? Az eredendően archaikus jelképek értelmét és lényegét az eredeti értelmezhetőségi körükből kiszakítva és ellentettükbe fordítva azokat, az adott szimbólum egy inverz minőségű erőt fog képviselni. Így lesz a sötétségben fenntartott éberség jelképéből, a bagolyból, a sötétség urának, Molochnak a szimbóluma, az ősi egyiptomi napisten, Ré szemének ábrázolásából a mindenütt, mindenkit megfigyelő háttérhatalom kémlelőnyílása, és Salamon pecsétjéből, a teljesség jelképéből, az égi és földi erők egyesülésének szentségéből a magát isteni kiválasztottságú népnek nevező, de úgy tűnik, már csak a sátáni kiválasztottságát megtartó náció és pszeudoállam emblémája, a Dávid-csillag. Így a szintén archaikus és többek között egyiptomi X szimbólum már nemcsak Ozirisz feltámadását, azaz a halálon való felülemelkedést és transzformációt jelenti, hanem

a végidők hanyatló emberfajának betetőződését és emberalattivá változását, a nietzschei übermensch ideál ellentettjébe fordítását, a génmódosult khonaán-völgyi szörnyszülöttek posztliberális hegemóniáját.

Hát nem imádnivaló egy démonfalka? Van itt minden, kérem szépen! Egyszemes pózolás, akárcsak Lady Gagánál vagy Beyoncenél, 3 Vav (666) Rozsomáktól, a főgonosz zsicitől pedig egy részleges napfogyatkozás mint a fény elsötétülésének szimbóluma

Minden egyes szereplő megjelenése és képessége visszavezethető a végidők démoni megnyilvánulásának valamelyik fajtájára. Többek között mi sem kedvesebb és szívet melengetőbb látvány annál, hogy egy éjsötét pokolfajzat kinézetű „katolikus keresztény”, Kurt Wagner, az Árnyék, egy jól kivehető halálrúna rajzolattal az állán motyogja ájtatosan a Miatyánkot és az Üdvözlégy Szűz Máriát. (Akit természetesen az az Alan Cumming alakít, aki annyira forróvérű, hogy csak azbesztkesztyűben lehet megfogni.) A démoni alakkal bíró kék rémség Beast, azaz fenevad, aki hiperintelligens technokrata-jogász-ügyvéd-feltaláló-orvosként funkcionál, miközben bizonyos emberszabású majmokra hajazóan tombol, ugrál és torkaszakadtából üvölt. Briliáns egyvelege ez a modern ember evolucionista-progresszionista hitének. Aztán ott van a ketrecharcosok és nedvesedő tinilányok kedvence Rozsomák/Farkas, aki valószínűsíthetőleg a guineai szőrös béka képességeit örökölte, ezáltal is erősítve az emberi faj tetűből, féregből, mókuscickányokból és egyebekből való származtathatóságát. Ez a kétéltű páratlan gyorsasággal regenerálja fizikai sérüléseit, és ha veszély fenyegeti, ujjbegyeiből csontkarmok ugranak elő, akárcsak fimbéli „kollegájának”. A már említett Magneto eklatáns példája a bosszú népe felsőbbrendűségi és üldözési mániájának, ő az antiszemitizmus és a nácizmus elleni végeláthatlan és dicsőséges harc mozgóképes reklámfigurája.

„Mutáns (buzeráns) légy büszke!” Nincs már messze az idő, amikor a mindennapjainkban is általánosak lesznek az ilyen aberrált jelenetek

Egy dolog biztos. Ha ezeket a filmeket Darwin és bulldogja, Huxley is látta volna, a pillanat tört része alatt átélvezték volna magukat a túlvilágra. Mint ahogy tette ezt Alföldi Roberta is. Ja, hogy ő csak elhagyta imádott kis országát? Mindegy. Máshol harcol tovább a globális felmelegedésért.

BOSSZÚÁLLÓK

Végezetül ne felejtsünk el megemlékezni erről a cionvágyó kompániáról sem, akik szintén az önjelölt világmegmentők szerepében díszelegnek, hiszen világrendet kell tenni, mert világköztársaságnak kell lenni.

Ezidáig ez a világ 3. legjövedelmezőbb filmes vállalkozása. Nincs mit ezen ámuldozni, ugyanis a nép szereti a masszív cionista propagandát, pláne, ha közben még a nácikat is gyilkolják.

A kerettörténet egyszerű, mint egy feka. Adott egy titkos ügynökség a S.H.I.E.L.D. (mint pajzs, amely meggátolja a magasabbrendű influenciák, a tiszta tudatosság általi áthatottság létrejöttét az emberi világban), amely a hétköznapi élet színfala mögött tevékenykedve irányítja az emberiség életét, és aminek bizonyos globális, politikai, hatalmi határhelyzetek áttörésére szüksége van „csodatevő prófétákra” is, akik néhol megreparálják és tovább építik a világköztársaság frissen malterozott határfalát.

Vagy inkább Egyesített Sötét Sion? Ja, hogy ez a szuperhősöket támogató és az emberiséget védelmező szervezet neve? Mi más lenne.

Az eddig két részt megélt franchise a filmtörténelem egyik legaljasabb főszereplőgárdáját szabadította a világra, ezért szóljunk pár jó szót ezekről a pojácákról. Megalkotói szerint a Vasember karakterét az 1927-es Metropolis című film sátáni robotjáról mintázták, de hogy minél inkább azonosulhasson vele az egyszeri proli,

a belsejébe egy szexmániás, alkoholista technokratát raktak, a posztmodern életforma császárát, akit ki más alakíthatna a legtökéletesebb átéléssel, mint az aszfalttekintetű drogos, Robert Downey Jr?

(Aki bizonyos híresztelések szerint a 90-es években nem drogrehabilitáción vett részt, hanem felettesei elvitték egy körre az MK-Ultra program körhintáján.) Vegytiszta ateizmus, amit a skandináv mitológia egyik istenalakjával csináltak. A mi szemünkben Thor a villámok, a férfiúi erő és a mennydörgés égi ura,

a filmben viszont a kreatin diétától bedugult agyú vadparasztok non plus ultrája. Tud ütni, böfögni, barcogni és a belpesti tinilányokat bepisiltetően pislogni.

A kalapácsát csakis egy isteni erővel rendelkező személy emelheti fel, de a második részben a ficsúr Amerika Kapitány azért megmozdítja, akárcsak a szintetikus sejtmanipuláció során létrehozott Vízió, jelezvén, hogy a tudományos kísérletekkel felpumpált izmok és a klónozott génállományok (értsd: az ateista szcientizmus) az istenit erőket is felül tudják múlni. No meg a nácikat is. Egyébként a Kapitány karaktere csatornája a mainstreambe beoltani kívánt aktuálpolitikai propagandáknak és nyílt beismerése katonai szervezetek titkos kísérleteinek, amelyek már a 40-es években is virágkorukat élték, a 60-as években tobzódó különböző elmekontrollálási programokról (Monarch, MK-Ultra) nem is beszélve. Az senkit sem zavar különösebben, hogy úgy néz ki, mint egy kigyúrt metropolitán, aki kommunista Hermésznek öltözött farsangra, csak elfogyott otthon a vörös festék, így inkább kapitalista lett.

A Hulk nevezetű drabális barom eredete is a modern tudomány imádatának leprájában keresendő. Ez már csak egy ilyen világ, ahol az emberek bálványa és titkon vágyott alteregója egy fékevesztett, az emberalatti ösztönöket maximálisan csúcsára járató khiméra, akinek a napali énje sem tudja kontroll alá hajtani a benne lakozó fenevadat.

Csakis a túlszabályozott gamma-sugárzás teremthet az emberből egy szinte elpusztíthatatlan démont, ezáltal emelve aranytrónusára az ember alantas ösztönlényre való degradálását.

A csapat elnevezése felettébb figyelemfelkeltő, de mit is érthetnek alatta a franchise urai?

Kik állnak bosszút? Kiken és miért?

Amennyiben elfogadjuk azt a feltételezést, miszerint a szuperhősök ezen csapata az új világrend eljövetele érdekében tevénykedik, akkor ők valójában az eszközök, akikkel elvégeztetik a piszkos munkát azon népcsoport tagjai, akik előszeretettel dolgoztatnak másokat saját ügyükben (pl. Krisztus keresztre feszítettetése). Ezek a pojácák csak eszközök a bosszú népének vértől ázott mocskos kezeiben. Fegyverek, amelyekkel bosszút állhatnak a világuralmi törekvéseiket nem szolgáló, gondolkozni képes, tudatos embereken. Bosszút állnak vélt vagy valós sérelmeikért, üldöztetéseikért, a Jézus Krisztusba vetett igaz hitért és állítólagos kiválasztottságuk el nem ismeréséért. Azt az illúzórius látszatot keltik, hogy minden hatalmi megnyilvánulás az ő uralmuk alatt áll, a csúcstechnológiával kialakított gyilkológépezetektől kezdve, a génmanipulált szuperkatonákon át, különböző mitológiák isteneig. Mintha ők uralkodnának a világ minden porszeme és istene felett, azt sugallván ezzel a szánalmas szuperhősmániával is. Azt, hogy

ha nem vagy genetikailag módosult korcs telepatikus képességekkel, nem ugrálsz latex ruciban háztetőről háztetőre, nem dobálsz a napba nukleáris rakétákat és nem változol át egy hányás zöld színű idegbeteg barommá, akkor beszoptad! Lúzer vagy!

Marad neked az ezekről való ejakulációs álmodozás és a realitástól való görcsös menekülés csontvelőig hatoló rémálma. Isten halott, vagy ha még sem, akkor ugyanolyan humanoid, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy repül, rommá van gyúrva és lézercsóvákat ereget. Hidd csak, hogy őseid primitív szőrös korcsok voltak, a világ keletkezése annyira véletlenszerű és csodálatosan tudományos, mint részegen belefingani a nullás lisztbe. Egy szánalmas kis hangyafitymahúzogató vagy az univerzum peremén, senkibb a senkinél.

Katzenberger Márk

Ezt a képet érdemes nem a cselekményvezetés szerint megközelíteni. Egy angyal fejet hajt az ördög előtt, háttérben a háromszöggel, az isteni hatalom jelképével, csúcsán a mindentlátó szemmel, amely jelen esetben az ellentétes erők mindenhatóságát szimbolizálja

Ha zavarták a zsidóság világuralomra törő képviselőivel kapcsolatos megállapításaink, kérjük, ne itt, hanem náluk reklamáljon a tisztelt olvasó, hogy biztosítsanak érvényesülési lehetőséget saját magukon kívül néha másnak is, ezáltal lehetővé téve, hogy őket is kritikával illethessünk!

„Mert amikor John először a szigetre került, nagyon szomorú ember volt. Egy áldozat. Utálta a világot, amiért mindenki megmondta neki, mire nem képes – még ha igazuk is volt. Gyenge volt, szánalmas és végtelenül megtört. De mindezek ellenére volt benne valami elbűvölő. Ő volt az egyetlen közülük, aki itt akart maradni. Egyedül benne tudatosult, hogy a hátrahagyott élete mennyire szánalomra méltó volt.” (6. évad 1–2. rész)

Amikor a Lostot (2004–2010) néztem, a fenti jellemzéshez hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy sok tekintetben kifogásolható sorozattal állok szemben. Sok benne az erőszak, a vér, a halál, az akció, az idegtépő fordulat, és ezzel egy időben sokszor rettentően szentimentális és érzelgős, logikátlan és életszerűtlen. Mindezek ellenére „van benne valami elbűvölő”, ahogyan a fentebb idézett John Locke-ban, a Lost egyik főszereplőjében. Ugyanis azon kevés sorozatok közé tartozik, amelyek képesek megvillantani valamit a hétköznapiságot felülmúló valóságból, vagyis abból a tényből, hogy az élet többről is szólhat, mint több-kevesebb sikerrel betagozódni a közönséges emberi világba.

A történet szerint a repülőgép szerencsétlenség túlélői arra várnak, hogy megmentsék őket, hogy visszajuthassanak megszokott életükbe. Néhányak viszont lassacskán ráébrednek arra, hogy valójában nincs miért visszamenniük. Felébred bennük a sziget felfedezésének vágya, és rájönnek arra, hogy saját kibontakozásuk és az élet rejtelmeinek felkutatása tekintetében sokkal ideálisabb környezetbe kerültek, mint a modern társadalom, amely egy bizonyos embertípus számára leginkább börtönként szolgál.

A Magyarországon Lost – Eltűtek címen elhíresült sorozat valójában nem annyira az eltűntségről, mint inkább egy lelki-szellemi elveszettségről szól, a sziget pedig önmaguk újbóli megtalálásának, múltjukban elkövetett hibáik terhei hátrahagyásának lehetőségét hordozza. A mesterséges társadalmi szerepek, amelyek többnyire csak korlátozták a személyeket, itt eltűnnek, és megjelenik annak lehetősége, hogy saját benső minőségükkel összhangban nyilvánuljanak meg.

Mindemellett a sziget olyan misztériumokkal kecsegtet, amelyeket a hétköznapi élet nem is sejtetett. Csodák történnek, megmagyarázhatatlan jelenségekbe botlanak, és olyan kapcsolatok bontakoznak ki, amikre a szokásos feltételek közepette nem igazán lett volna esély. Mindezt ügyesen egy olyan határon belül alkalmazzák a készítők, amelyik nem nyúlik át a szuperhős filmek vagy a tiniknek szóló vámpírfilmek valóságtól minden téren elrugaszkodó infantilizmusába. És ehhez jobb környezetet nem is választhattak volna. A tengerpart levegőssége, a magasba emelkedő csodás hegyek fennsége, valamint a sziget dzsungelének rejtélyessége jól jeleníti meg azt a hangulatot, ami az új szellemi ismeretek irányába elmozduló emberben is általában felébred. A remek karakterek (még a mellékszereplők is kitűnően megformáltak), a jól átgondolt, többnyire tudatos történetvezetés és jellemábrázolás, a szereplők közti okkult összefüggések jól megkomponált volta, valamint a spirituális gondolatokkal is kacérkodó – noha azokat nem a végsőkig elvivő – dialógusok és motivációk – még ha kissé esetlenek is – olyan érdekes világot teremtenek, amiből bátran meríthet az a létező, aki az „elveszettséget” éppen hogy a „normálisnak” nevezett világban tapasztalja.

Itt nem annyira a civilizált világ és a természet ellentétével találkozunk, mint inkább az átlagos élet és a szellemi élet (vagy legalábbis egy megfontoltabb, tudatosabb lelki-érzelmi élet) szembenállásával. A megszokott és többé-kevésbé racionális hétköznapiság és a „valami többen”, a rajtunk túlmutatóban, lényegi önmagunkban való hit ellentétével. Azok a sok egyéb mellett vissza-visszatérő, a megszokottnál talán kicsit intelligensebben és nyomatékosabban felvetett gondolatok, amelyek a sorssal, a hittel, a múltbeli döntések visszahatásaival, az élet rejtett és ésszel kevéssé megmagyarázható törvényeivel, a vezetéssel, a küldetéstudattal, a kiválasztottsággal, a halállal, a bűnbánattal, az áldozattal stb. kapcsolatosak, olyan témákat adnak a nézőnek, amelyeken – ha nem is tárgyalják azokat kimerítően és kellő mélységgel ­– tovább lehet indulni.

Mint ahogy általában a sorozatokat, ezt sem érdemes túl komolyan venni. És ha akarnám, negatív oldalról is megközelíthetném az egész alkotást. A modern filozófusok neveivel való játék például (Rousseau, John Locke, David Hume, Jeremy Bentham stb.) egy érdekes és különleges, mindazonáltal ideológiailag problémás megoldás (habár hozzá kell tennem, hogy korunk szellemi színvonalához képest még ezek a – sorozat gondolatvilágára bizonyára nagyobb hatással lévő – modern filozófusok is sokkal értékelhetőbbek). Aztán ott vannak a készítők. J. J. Abrams a felújított Star Trek filmek és a Star Wars 7 rendezője, Damon Lindelof hollywoodi sci-fik készítésében vett részt, Jeffrey Lieber pedig legutóbb egy Lucifer című sorozatban működött közre. Vagyis ezek olyan személyek, akik nagymértékben igazodtak ahhoz az elvárásrendszerhez, amit a mai deviatív filmgyártás megkövetel. És még sorolhatnám. De itt most nem ez a kérdés (a tudatos néző többek közt a Médiavadászon is ismertetett szempontok alapján maga is észre fogja venni ezeket a hibákat), hanem az, hogy mit hasznosíthat belőle az ember. A Lostból leginkább talán azt tanulhatja meg, hogyan fogja fel olyan izgalmasként, titokzatosként és felszabadítóként a saját szellemi életét, mint amit a sorozat néhány kiemelkedőbb epizódjában tapasztalt.

Réb István