„Mert amikor John először a szigetre került, nagyon szomorú ember volt. Egy áldozat. Utálta a világot, amiért mindenki megmondta neki, mire nem képes – még ha igazuk is volt. Gyenge volt, szánalmas és végtelenül megtört. De mindezek ellenére volt benne valami elbűvölő. Ő volt az egyetlen közülük, aki itt akart maradni. Egyedül benne tudatosult, hogy a hátrahagyott élete mennyire szánalomra méltó volt.” (6. évad 1–2. rész)

Amikor a Lostot (2004–2010) néztem, a fenti jellemzéshez hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy sok tekintetben kifogásolható sorozattal állok szemben. Sok benne az erőszak, a vér, a halál, az akció, az idegtépő fordulat, és ezzel egy időben sokszor rettentően szentimentális és érzelgős, logikátlan és életszerűtlen. Mindezek ellenére „van benne valami elbűvölő”, ahogyan a fentebb idézett John Locke-ban, a Lost egyik főszereplőjében. Ugyanis azon kevés sorozatok közé tartozik, amelyek képesek megvillantani valamit a hétköznapiságot felülmúló valóságból, vagyis abból a tényből, hogy az élet többről is szólhat, mint több-kevesebb sikerrel betagozódni a közönséges emberi világba.

A történet szerint a repülőgép szerencsétlenség túlélői arra várnak, hogy megmentsék őket, hogy visszajuthassanak megszokott életükbe. Néhányak viszont lassacskán ráébrednek arra, hogy valójában nincs miért visszamenniük. Felébred bennük a sziget felfedezésének vágya, és rájönnek arra, hogy saját kibontakozásuk és az élet rejtelmeinek felkutatása tekintetében sokkal ideálisabb környezetbe kerültek, mint a modern társadalom, amely egy bizonyos embertípus számára leginkább börtönként szolgál.

A Magyarországon Lost – Eltűtek címen elhíresült sorozat valójában nem annyira az eltűntségről, mint inkább egy lelki-szellemi elveszettségről szól, a sziget pedig önmaguk újbóli megtalálásának, múltjukban elkövetett hibáik terhei hátrahagyásának lehetőségét hordozza. A mesterséges társadalmi szerepek, amelyek többnyire csak korlátozták a személyeket, itt eltűnnek, és megjelenik annak lehetősége, hogy saját benső minőségükkel összhangban nyilvánuljanak meg.

Mindemellett a sziget olyan misztériumokkal kecsegtet, amelyeket a hétköznapi élet nem is sejtetett. Csodák történnek, megmagyarázhatatlan jelenségekbe botlanak, és olyan kapcsolatok bontakoznak ki, amikre a szokásos feltételek közepette nem igazán lett volna esély. Mindezt ügyesen egy olyan határon belül alkalmazzák a készítők, amelyik nem nyúlik át a szuperhős filmek vagy a tiniknek szóló vámpírfilmek valóságtól minden téren elrugaszkodó infantilizmusába. És ehhez jobb környezetet nem is választhattak volna. A tengerpart levegőssége, a magasba emelkedő csodás hegyek fennsége, valamint a sziget dzsungelének rejtélyessége jól jeleníti meg azt a hangulatot, ami az új szellemi ismeretek irányába elmozduló emberben is általában felébred. A remek karakterek (még a mellékszereplők is kitűnően megformáltak), a jól átgondolt, többnyire tudatos történetvezetés és jellemábrázolás, a szereplők közti okkult összefüggések jól megkomponált volta, valamint a spirituális gondolatokkal is kacérkodó – noha azokat nem a végsőkig elvivő – dialógusok és motivációk – még ha kissé esetlenek is – olyan érdekes világot teremtenek, amiből bátran meríthet az a létező, aki az „elveszettséget” éppen hogy a „normálisnak” nevezett világban tapasztalja.

Itt nem annyira a civilizált világ és a természet ellentétével találkozunk, mint inkább az átlagos élet és a szellemi élet (vagy legalábbis egy megfontoltabb, tudatosabb lelki-érzelmi élet) szembenállásával. A megszokott és többé-kevésbé racionális hétköznapiság és a „valami többen”, a rajtunk túlmutatóban, lényegi önmagunkban való hit ellentétével. Azok a sok egyéb mellett vissza-visszatérő, a megszokottnál talán kicsit intelligensebben és nyomatékosabban felvetett gondolatok, amelyek a sorssal, a hittel, a múltbeli döntések visszahatásaival, az élet rejtett és ésszel kevéssé megmagyarázható törvényeivel, a vezetéssel, a küldetéstudattal, a kiválasztottsággal, a halállal, a bűnbánattal, az áldozattal stb. kapcsolatosak, olyan témákat adnak a nézőnek, amelyeken – ha nem is tárgyalják azokat kimerítően és kellő mélységgel ­– tovább lehet indulni.

Mint ahogy általában a sorozatokat, ezt sem érdemes túl komolyan venni. És ha akarnám, negatív oldalról is megközelíthetném az egész alkotást. A modern filozófusok neveivel való játék például (Rousseau, John Locke, David Hume, Jeremy Bentham stb.) egy érdekes és különleges, mindazonáltal ideológiailag problémás megoldás (habár hozzá kell tennem, hogy korunk szellemi színvonalához képest még ezek a – sorozat gondolatvilágára bizonyára nagyobb hatással lévő – modern filozófusok is sokkal értékelhetőbbek). Aztán ott vannak a készítők. J. J. Abrams a felújított Star Trek filmek és a Star Wars 7 rendezője, Damon Lindelof hollywoodi sci-fik készítésében vett részt, Jeffrey Lieber pedig legutóbb egy Lucifer című sorozatban működött közre. Vagyis ezek olyan személyek, akik nagymértékben igazodtak ahhoz az elvárásrendszerhez, amit a mai deviatív filmgyártás megkövetel. És még sorolhatnám. De itt most nem ez a kérdés (a tudatos néző többek közt a Médiavadászon is ismertetett szempontok alapján maga is észre fogja venni ezeket a hibákat), hanem az, hogy mit hasznosíthat belőle az ember. A Lostból leginkább talán azt tanulhatja meg, hogyan fogja fel olyan izgalmasként, titokzatosként és felszabadítóként a saját szellemi életét, mint amit a sorozat néhány kiemelkedőbb epizódjában tapasztalt.

Réb István