„Az üzletember a reklámot hajszolva furcsa vadonba téved: a lélek tudatalatti rétegébe.” (Wall Streer Journal 1. old.)

Az amerikai kereskedők, miközben mélyebb magyarázatot kerestek értékesítési problémáikra, súlyos kérdésekkel találták magukat szemközt. Mi az ördögnek viselkednek úgy a vásárlók, ahogy viselkednek? Miért veszik meg ezt, és miért nem hajlandók megvenni azt? Pszichológusokhoz fordultak tanácsért, s egyszerre azon kapták rajta magukat, hogy az emberi lélek mélyén rejlő, és a cselekvést motiváló nem-tudatos és tudatalatti tényezőket próbálják megérteni és földeríteni. Sőt, nemcsak megérteni, hanem, hogy a szokott kifejezéssel éljünk, megtalálni a „cselekvés rugóit” is.

Ha az indítékokat sikerült megállapítani, akkor már csak a rugók megkeresése volt hátra. E tárgyban Clyde Miller könyvéhez, A meggyőzés módszeréhez (The Process of Persuasion) fordultak tanácsért; a könyv ugyanis rámutatott, hogy a ravasz rábeszélő szórugókkal, vagy képrugókkal váltja ki a kívánt reakciót. Ha a rábeszélés tárgyával kapcsolatban megrögződött már az emberekben egy reakció-minta, akkor tömegével tudjuk rábeszélni őket, mert – mint Miller professzor rámutat – valamennyien „feltételes reflexekkel rendelkező lények” vagyunk. Nézete szerint

minden rábeszélés lényege, akár üdítő italokat akarunk eladni, akár politikai filozófiát, hogy a rugóul szolgáló szavak, szimbólumok, cselekvések révén kifejlesszük a feltételes reflexeket.

Egy reklám-szakíró, Charles M. Sievert a New York World-Telegram and Sun-ban ismerteti e korszerű gondolatmenetet, s beszámolója szerint a kereskedők a fogyasztó prekondicionálásának módját keresik, hogy a termékkel kapcsolatos tudnivalókat az „agyába vésve” a termék megvásárlására kényszerítsék.

A reklámszakemberek föllelkesültek az új kilátáson, s mind többet kezdték emlegetni az emberi tudat különféle síkjait. Véleményük szerint őket mindenekelőtt három sík érdekli.

Az első a tudat, a logikus gondolkodás síkja: az emberek itt fogalmazzák meg, hogy mit akarnak, s így azt is meg tudják magyarázni, hogy miért. A második, mélyebben fekvő síkot hol előtudatnak, hol tudatalattinak hívják; ez azt a területet foglalja magába, ahol az ember homályosan sejti, hogy mi megy végbe érzelmei, érzékletei, viszonyulásai világában, de nem hajlandó számot adni miértjeiről. Ez az előítéletek, sejtések, félelmek, emocionális indítékok síkja. A harmadik, utolsó sík, ahol már nemcsak hogy nem vagyunk tisztában igazi viszonyulásainkkal és érzéseinkkel, de még ha megismerhetnénk, akkor se beszélnénk róluk. Azt az új tudományt, amely az említett második és harmadik síkon igyekszik földeríteni az árukhoz való viszonyulásainkat, indítékelemzésnek, vagy indítékkutatásnak, röviden IK-nak hívják.

Az IK egészen a negyvenes évek végéig, ötvenes évek elejéig nem volt komoly mozgalom. Hogy ki volt az első úttörője, ha egyáltalán volt, azt homály födi; de a mélységi megközelítés „atyja” címéért ketten is versengenek: Ernst Dichter, az Indítékkutató Intézet RT. elnöke és Louis Cheskin, az Amerikai Színkutató Intézet igazgatója. Mindketten azt állítják, hogy már a harmincas években fölvetették a kereskedelmi célú mélyszondázás gondolatát. Dr. Dichter például azt mondja: − Már majdnem húsz éve, hogy először használtam a két szót: „indítékkutatás” és „mélyinterjú”. Akkor még alig sejtettem, hogy egyszer még közhasznú kifejezéssé lesznek, és hogy hányan fogják majd magukénak vallani e kutatási módszereket. – Ugyanakkor Mr. Cheskin emberei az érdeklődőnek azt a felvilágosítást adják, hogy IK-t Mr. Cheskin már 1935-ben is végzett (azaz szintén két évtizede). Intézete egy röplapon most tíz „elsőséget” tulajdonít önmagának. Például azt állítja, hogy az Intézet volt az első, amely „pszichoanalitikus módszereket alkalmazott a piackutatás terén”. 1948-ban Mr. Cheskinnek egy tanulmánya jelent meg a Harvard Business Review-ban Indirect Approach to Market Reactions (A piaci reakciók indirekt megközelítése) címen, s ez valóban mérföldkőnek számít a mozgalom közmegbecsülésért vívott korai küzdelmében.

De a hirdetővállalatok már tíz évvel az említett két indíték-kutató fölbukkanása előtt is igyekeztek bevilágítani az emberi psziché legbelső zugaiba. J. Walter Thompson például a híres behaviorista pszichológustól, John B. Watsontól kért tanácsot. A piackutatás e mélységi megközelítésének előfutárai közt ott találjuk Dale Houghtont, a New York-i Egyetem professzorát is. A harmincas években úttörő vizsgálatokat végzett; meghatározta, hogy tizennyolc bosszúság-forrás – többek közt a piszkos fog, a székrekedés, a köhögés, a fejfájás – említése mennyiben idézi fel az emberekben a megszüntetésükre alkalmas termékek képét.

De az IK alapjában véve csak a háború után vált tömegmozgalommá. Első igazi mérföldköve – írott formában – a Journal of Marketing, az Amerikai Marketing Társulat folyóiratának 1950. áprilisi száma, amelyben négy nagy cikk foglalkozott a mélységi megközelítéssel. Néhány hónapon belül meg a Printer’s Ink című kereskedelmi szaklapban jelent meg egy cikk James Vicary tollából, amely azt magyarázta: Hogyan alkalmazhatunk pszichiátriai módszereket a piackutatásban?

A hirdetővállalatok továbbra is folytatták megszokott „darabszámlálásaikat”, de egyre jobban igyekeztek földeríteni az IK-ban rejlő lehetőségeket. Akadt olyan megrögzött reklámszakember, aki minden közösséget megtagadott az IK-val, és makacsul állította, hogy a közönségre az is megteszi a hatását, ha az áru jó tulajdonságait dicsérik. Mikor az IK egyik igehirdetője fölszólalt a reklámszakemberek egy philadelphiai értekezletén, figyelmeztette a részvevőket: − Önök közt akad, akinek nagyon nehéz lesz megváltoznia, hiszen a szó szoros értelmében kihúzom a szőnyeget az alól a fölfogás alól, hogy az ember cselekvését a logika és a céltudatosság irányítja.

Egy nagy hirdetővállalat kutatási igazgatója, kemény akaratú, férfias ember, megmagyarázta, hogyan lett a mélységi megközelítés korai híve. Megkérdeztem, tanúsított-e a magánéletében korábban is valami érdeklődést a lélektan iránt. Azt felelte, hogy az édesanyja pszichoanalitikus volt, s hogy ő maga is dolgozott valaha elmegyógyintézetben ápolóként!

Dr. Dichter már 1941-ben intette a hirdetővállalatokat, hogy tekintsék önmagukat a valóságnak megfelelően „az egyik legélenjáróbb lélektani laboratóriumnak”. Azt mondta:

− a sikeres hirdetővállalat az emberi indítékokat és vágyakat manipulálja, s igényt ébreszt olyan termékekre, amelyeket a közönség még nem ismer – és talán nem is vágyik megvásárolni.

– Egy évre rá az Advertising Agency közölte egy reklámszakember nyilatkozatát, amely szerint a pszichológia nemcsak az emberek megértésével kecsegtet, hanem azzal is, hogy „végső soron irányítani tudjuk a viselkedésüket”.

A pszichológia nemcsak az emberek megértésével kecsegtet, hanem azzal is, hogy végső soron irányítani tudjuk a viselkedésüket (Élvezd a rábeszélés korszakát)

Ezzel a hirtelen támadt, a fogyasztó tudatalattijának manipulálására irányuló érdeklődéssel új és mélyebb értelmet nyert a régi jelszó: vigyázzon magára a fogyasztó.

A piackutatók és reklámszakemberek négy legolvasottabb és legtekintélyesebb folyóirata (az Advertising Age, a Printers's Ink, a Tide és a Business Week) mind nagyobb és nagyobb terjedelmet szentelt az IK kérdéseinek (1943 és 1954 közt a Printer’s Ink hatvanhat cikke szólt az indítékkutatásról). Az Advertising Age „régi iskolához” tartozó munkatársai is át-átvették a mélységi megközelítés nyelvét. James Woolf például elismerte: − Bár nem értek mindenben egyet Dave Ogilvy-vel abban, amit (a márkával kapcsolatos képről) mond, a közvéleményben élő kép fogalma szerintem is roppant fontos. Minden hirdetőnek alaposan meg kell vizsgálnia, hogy a közönség milyen érzéssel viseltetik, talán tudat alatt, a vállalata, márkája iránt.

A Business Week 1954 augusztusában háromrészes cikksorozatot indított el az IK-ról, s ezt utóbb könyvecske formájában is kiadta A Business Week az igazgatóknak az új indítéktudományról címen. A Sales Managementben Dr. Dichternek jelent meg 1955 elején egy két részből álló tanulmánya: Mi az IGAZI oka manapság az emberek vásárlásainak? – 1956 júniusában pedig, ha valaki kételkedett volna, hogy az IK legalábbis kezd tiszteletre méltó tudománnyá válni, kétségeit elűzhette a nagy tekintélyű és tudós közgazdasági szaklap, a Fortune, amely vezércikket szentelt az IK-nak, s bár némi lelkiismeret furdalással, de nagyrészt elismerően ismertette.

Mikor az IK iránti érdeklődés és az izgalom 1953-ban és 1954-ben tetőpontra hágott, a nem profitcélú Reklámkutatási Alap egy Indítékkutatási Szakbizottságot hozott létre dr. Wallace Wulfeck hirdetővállalati kutatópszichológus elnökletével. A bizottság egy sor kiadványban tájékoztatta a reklámszakembereket arról a furcsa vadonról, amelybe betévedtek. Például:

Kiadta azoknak a könyveknek és cikkeknek a bibliográfiáját, amelyeket érdemes elolvasniuk, hogy jobban kiismerjék magukat e tárgyban.

Kiadott egy könyvecskét A pszichodinamika nyelve és annak IK vonatkozásai címen. Ezzel ügyes kis értelmező szótárat adott a reklámszakemberek kezébe az új tudomány olyan nyelvtörő szavairól, mint autizmus, katarzis, kompenzáció, konfabuláció.

Összeállította és kiadta az Indítékkutatást végző szervezetek katalógusát. Ez nyolcvankét olyan amerikai intézményt sorol fel, amely ért is hozzá és kész is rá, hogy ügyfelei számára mélységi kutatást végezzen. E kis kézikönyv ára: 25 dollár.

Az Alap kiadott egy vaskos kötetet is Indítékkutatás, reklám és piac (Motivation Research in Advertising and Marketing) címen, amit George Horsley Smith, a Rutgers Egyetem pszichológusa írt. Fülszövege azt ígéri: a könyv mindenkit érdekel, aki meg akarja ismerni, vagy alkalmazni szeretné az emberi indítékok mélyebb aspektusainak legújabb kutatási módszereit.

Az indítékkutatással foglalkozó társadalomtudósok katalógusai százötven, javarészt a különböző egyetemeken foglalkoztatott „társadalomtudós” nevét és adatait sorolta föl. A katalógus ára: 25 dollár.

A „pápaszem”-ek toborzása – a reklámszakemberek néha így emlegetik őket – a mélyszondázásra irányuló minden kísérlet szempontjából igen fontos volt. A társadalomtudományok amerikai művelői azelőtt csak ezoterikusabb vagy orvosibb jellegű témákkal foglalkoztak. De amikor egyszerre milliárd és milliárd dollár értékű terméket kellett eladni, kikérték a tanácsukat, s bár a lelkiismeretük nem volt nyugodt, közülük egyre többen szövetkeztek a kereskedőkkel. Dr. Smith az IK-ról írott könyvében azt a tanácsot adja a reklámszakembereknek, hogy viselkedjenek tapintatosabban az egyetemről jött emberekkel. Lehet, némelyikük nem elég gyakorlatias, üzleti ügyekben naiv, azt hiszi, hogy még egy egyszerű piackutatás is valami szörnyű nagy egzaktságot igényel, vagy épp ellenkezőleg, hajlandó lemondani minden tudományos igényéről, ha gyors választ kérnek tőle.

A reklámszakemberek szerencséjére egy évtized alatt megsokszorozódott a társadalomtudományok művelőinek száma, s így volt honnan embert szerezniük. Csak szakképzett pszichológus akadt vagy hétezer. Kezdetben a reklámszakemberek nehezen ismerték ki magukat a különféle társadalomtudósok közt. Aztán megmagyarázták nekik, hogy a szociológusok és az antropológusok az emberek csoportjaival foglalkoznak, a pszichiáterek gondja pedig az, hogy az egyén lelkében mi játszódik le.

Mikor a toborzás lendületbe jött, a társadalomtudományok művelőinek százai kezdtek vonzódni a mélységi piackutatáshoz. Így egyes becslések szerint a New York-i McCann-Erickson Hirdetővállalat 1955-ben már öt pszichológust foglalkoztatott kifejezetten indítékelemzéssel foglalkozó osztályán. A Reporter egy hirdetővállalatokról írott riportjában arra a következtetésre jut, hogy a legtöbb, ha ugyan nem valamennyi hirdetővállalat foglalkoztat már IK-szakértőt. Hozzáteszi: azok a vállalatok, amelyeknek még nincsen saját „fej-zsugorítójuk”, nagy sietve pszichológus vezette önálló vállalatokkal szerződnek… És egy rochesteri hirdetővállalat igazgatója azt írja az egyik szaklapban: − A társadalomtudományok manapság összegszerűen kifejezhető hasznot hajtanak az amerikai gazdaságnak.

Azok közt a „társadalomtudósok” közt, akik nekiláttak az új aranybánya kiaknázásának, mindenféle ember akadt; a Reklámkutatási Alap egyik tisztviselőjének szavaival élve az „éhes dollárvadásztól” a komoly és tekintélyes, sőt országosan tisztelt tudósokig. Egyikük Burleigh Gardner, a Harvard és a Chicagói Egyetem szociál-antropológusa, Az emberi viszonylatok az iparban (Human Relations in Industry) szerzője. Ő is létrehozta Social Research Inc. néven a maga tanácsadó vállalatát, és 1953-ban előadást tartott az American Marketing Association ülésén, a társadalmi sztereotípiák hirdetés-stratégiai alkalmazásáról.

Amerika egyik legkiválóbb pszichológusa, Gardner Murphy (a Menninger Alapítvány kutatásigazgatója) ugyanabban az évben Chicagoban tartott előadást egy hirdetővállalat alkalmazottainak „Az emberi igényekre és viszonyulásokra alapozott propaganda” témájáról. A rákövetkező évben ugyanez a hirdetővállalat még annál is szokatlanabb konzultációt szervezett. Kibérelte a chicagói Drake Hotel nagytermét, tévé készülékeket állíttatott be, s meghívott nyolc Chicago környéki szociológust, hogy egész nap – reggel kilenctől este fél tizenegyig – figyelje és kommentálja a különféle tv-adások reklámműsorait a jelenlévő, más-más szakterületen dolgozó reklámszakemberek számára. Még az ebédet és vacsorát is helyben, tálcán szolgálták fel. (A tudósok közt két pszichoanalitikus, egy kultúrantropológus, egy szociálpszichológus, két szociológus és két társadalomtudományi professzor volt.)

Különösen érdekes az az elemzés, amit a szakemberek a háziasszonyok akkori bálványának, Arthur Godfreynek mesébe illő sikeréről adtak. Íme, következtetéseik veleje, ahogy azt a hirdetővállalat közreadta:

− Mr. Godfrey reggeli programja megteremti a családszerkezet lélektani illúzióját, de hiányzik belőle a családi élet minden konfliktusa, bonyodalma, mindössze a barátságos, jóleső családi környezet marad meg – egyvalami híján. A Godfrey családban nincs anya. Ez a háziasszony-nézőnek lehetőséget nyújt, hogy önmagát helyettesítse be az anya-szerepbe. Képzeletében Godfrey az ő otthonába lép be, mint a család újabb tagja; önmagát meg a Godfrey család külön, meghívott tagjának érzi… (Ez még Godfrey boldog kis tv-családjának színpadon kívüli látványos széthullása előtt volt.)

Talán helyes lenne, ha itt, mielőtt áttérnénk a további példákra, megállnánk egy kis időre, s megnéznénk, hogy kik is e mélységi megközelítés vezéralakjai.

Nem vitás, hogy a leghíresebb közülük Ernest Dichter, Ph. D., az Indítékkutató Intézet igazgatója. Néha úgy is emlegetik: Mr. Tömegmotiváció. Mr. Dichter csokornyakkendőt, teknőckeretű szemüveget hord, kopaszodó, jókedvű, csupa energia ember. Egynapi tanácsadó munkáért átlag 500 dollárt kap. Az ötszáz dollárért ügyfelét elárasztja lenyűgöző ötletekkel. Vállalatának központja, amelyet egy kanyargós, rossz úton lehet megközelíteni, Croton-on-the-Hudson szomszédságában épült egy hegytetőn, s a Hudson folyóra néz. Harmincszobás terméskő épület, s könnyen megeshet, hogy benn az ember épp tv-t néző gyerekkel találkozik. A tv-szoba elfüggönyözött helyiség, a függöny mögött olykor láthatatlan megfigyelők kuporognak, s a gyerekek vidám, vagy gúnyos megjegyzéseit magnószalagon örökítik meg.

A tv-szoba elfüggönyözött helyiség, a függöny mögött olykor láthatatlan megfigyelők kuporognak, s a gyerekek vidám, vagy gúnyos megjegyzéseit magnószalagon örökítik meg

Dr. Dichter a környéken lakó több száz családból összeállított egy „pszicho-keretet”, s nyilvántartásba foglalta a „keret” minden tagjának emocionális alkatát. Az Intézet pontosan tudja, hogy közülük ki mennyire kiegyensúlyozott, nagyravágyó, reális vagy neurotikus (ha ugyan az), s így a legravaszabb reklámfogások reakcióját a nyilvántartott személyeken lemérve mindig meg tudja mondani, hogy milyen fogadtatásra számíthat egy – mondjuk – hipochonderekre vagy feltörekvőkre alapozott reklámhadjárat. Az Intézet Motivations címen havi folyóiratot ad ki, melynek előfizetése piackutatók számára évi 100 dollár. A tanácsadás díja az egyszerű csomagolás-tesztért fizetendő néhány száz dollártól valamely bonyolult eladási probléma gyökeres megoldásáért fölszámított 25 000 dollárig terjed. Jelentések szerint 1955-ben az Intézet bruttó összbevétele kb. 750 000 dollárra rúgott.

Dichter Bécsben született, ott szerezte laikusként pszichoanalitikai tapasztalatát. Egy piackutató szakmában dolgozó barátom élénken emlékszik Dichter doktor tíz évvel ezelőtti előadására, mikor még tört angolsággal fejtette ki forradalmi elméletét. Dr. Dichter akkor az alábbi példával tette érthetővé elképzelését a cipőkereskedők számára: − Hölgyeknek ne cipőt árusítsanak – nekik szép lábat adjanak el! – 1946-ban alapította meg az Egyesült Államokban önálló cégét, mely az eladási tanulmányok kidolgozását vállalta. 1956-ig majd ötszáz ilyen tanulmányt végzett. Személyzete több mint 25 szakemberből áll, közöttük pszichológusokból, szociológusokból, antropológusokból. Ügyfelei közt olyan „nagymenő” vállalatok szerepelnek, mint a General Foods, General Mills, Lever Brothers, American Airlines, Carnation Company. Olykor fölkeresi egyik-másik nagy hirdetővállalat is, például a Young & Rubicam, mások, különösen a New Yorkon kívül működők, szerződéses viszonyban vannak vele.

Dichter lelkesen vallja, hogy a kereskedelemben az említett emocionális tényezőkre kell a hangsúlyt helyezni. Szerinte nem elég, ha az áru jó: „a lélek zugai mélyén megbúvó érzelmeket is érintenie kell”.

Azt hirdeti a vállalatoknak, hogy vagy sikerül biztonságérzetet eladniuk, vagy megbuknak, s nem győzi hangoztatni: az eladás titka, hogy fölfedezzük a pszichológiai csalétket.

Ugyanilyen kiváló, ha nem is ilyen híres művelője a mélyszondázásnak Burleigh Gardner, a Social Research Inc. megalapítója, ez a kefehajú, lassú beszédű, szeretetre méltó szakember. Ő azt hangoztatja, hogy a biztos értékesítés alapja az osztályszerkezet (és persze az emberi lelkialkat) ismerete. A vállalat munkájának 60 százalékát a fogyasztóindíték-tanulmányok alkotják; személyzete több mint egy tucat különféle szakmájú tudósból áll. Jelentős ügyfelei közt elég, ha a General Elecricet, a General Mills-t, a Jewel Tea Company-t, a United Air Lines-t és a Chicago Tribune-t említjük.

A Tribune és a vállalat kapcsolata már-már szövetségnek számít. Legragyogóbb tanulmányait Gardner a Tribune számára végezte, amelynek kutatási igazgatója, Pierre Martineau, Ernest Dichter mellett valószínűleg az IK leglelkesebb apostola Amerikában. Martineau évente átlag 100 000 dollárt költ fogyasztókkal kapcsolatos szociológiai vizsgálatokra.

Mr. Martineau-t annyira rabul ejtették a mélységi megközelítésben rejlő lehetőségek, hogy meglett férfi létére visszaült az egyetem padjaiba és Chicagoban tanult pszichodinamikát – javarészt az éjjeli órákban. Martineau barátságos, közvetlen ember, mostanában piros inget hord, mert, mint mondja, a „piros inggel megpróbálok valamit közölni önmagamról”. Hogy a tömegviselkedésről vallott nézeteit alátámassza, beszélgetés közben olyan szaktekintélyek véleményét idézi, mint a szemantológus Korzybsky, Durkheim, a szociológus, vagy Whitehead a szimbolikus logika művelője. Mikor meglátogattam, az íróasztalán a többi közt fölfedeztem a Pszichoanalízis alapelveit (The Basic Principles of Psychoanalysis). Mikor utoljára beszéltünk, elárulta, hogy több szociológiai tanulmányon is dolgozik, és hozzátette: − Kimutattam, hogy milyen logikai alapon igyekszik a modern reklámlélektan eggyé olvasztani a szimbólum-kommunikáció különféle módjait. Ez kiterjed a szemantikára, Cassirer és Langer szimbolikus formákra vonatkozó episztemológiájára, a művészetpszichológia egészére és a szimbolikus viselkedésformára, miként azt az antropológusok megfogalmazták.

Jó nagy falat, az igaz, de a tanulmányok, amelyeket Martineau Burleigh Gardner vállalatával végeztetett az autó-, cigaretta- és söreladás dinamikájának földerítésére, valósággal kinyilatkoztatásszámba mennek.

Az IK egy másik vezető alakja Louis Cheskin, a Színkutató Intézet igazgatója, aki maga is a mélyszondázók chicagói iskolájához tartozik. Kövérkés, eleven, barátságos ember, maga is elismeri, hogy vállalatának neve, a Színkutató Intézet, némileg megtévesztő. Valamikor régen színtanulmányokkal kezdte, és hamarosan átevezett mélyebb vizekre. Az eredeti nevet azonban megtartotta, s azt is megmagyarázta, miért: − Mert e név és a színekkel kapcsolatos munkánk révén módunkban áll teszteket végezni nem-tudatos szinten. (Átnyújt egy könyvecskét – Hogyan hangolja össze otthona színeit? – amely igen jó eszköz, hogy

az embereket szóra bírja és megszondázza anélkül, hogy akár maguk is tudnának róla.)

Az intézet munkájának jó részét azok a tesztek alkotják, amelyekkel a különféle csomagolások felhívó jellegét tanulmányozzák. Leszögezi: − Mi a pszichoanalízis eszközével dolgozunk – s hozzáteszi, hogy mind az ötven munkatársa képzett pszichológus. Ő maga is pszichológusi diplomával rendelkezik, sőt valamennyit teljesített a pszichoanalitikus doktorátus követelményeiből is. Csomagolás-tesztjeit többek közt a Philip Morris, a Procter & Gamble, a General Foods és a General Mills veszi rendszeresen igénybe.

Mr. Cheskin némi büszkeséggel utal rá, hogy egyszer egy ügyfele egyidejűleg kérte az ő és egy másik vezető indítékkutató tanácsát (az ügyfél: a Quality Bakers of America). Nem volt nehéz kitalálnom, hogy kinek a tanácsa vált be. A kérdés az volt, hogy hatásos-e a vállalat védjegye, a kislány, s hogy milyen hatása volt annak a reklámhadjáratnak, amely e kislány-védjegyet filmsztárok segítségével népszerűsítette.

− A másik tanácsadó tesztjei – emlékszik vissza Cheskin – és a mienk szinte azonos eredményt mutattak a sztárok dolgában. A kislányalakra nézve azonban homlokegyenest ellentmondó következtetésre jutottunk. A másik kutató mélyinterjúból az derült ki, hogy a márkát szimbolizáló kislány alakját a fogyasztók nem ismerik eléggé, nem hiszik el, hogy a kislány valóban létezik. Azt javasolta, hogy ne a kislány képét használják védjegyül. A mi tesztjeink azonban, amelyeket a tudattalan síkján végeztünk, azt bizonyították, hogy a kislány alakja rengeteg kedvező asszociációt kelt, s az általa kiváltott kedvezőtlen asszociációk hányada még két százaléknál is kevesebb. – Cheskin nézetét elfogadták. Ma is a kislány képe szerepel a gyár valamennyi termékén.

Az önálló mélyszondázó vállalatok vezetői közül talán James Vicary, a New York-i James M. Vicary cég vezetője a legnyájasabb, legmegnyerőbb ember. Szűkebb szakmája a hirdetésekben, címekben, védjegyekben előforduló szavak mélyebb jelentésének vizsgálata. Képzettsége szociálpszichológus, már sok kereskedő érdekében és sok kereskedővel dolgozott együtt. Megjelenése elegáns, mintha divatlapból vágták volna ki. Az Amerikai Pszichológiai Társaság, az Alkalmazott Antropológiai Társaság és az Amerikai Piackutató társaság tagja. Mr. Vicary reálisan látja, hogy milyen volumenű mélységi kutatás szükséges ahhoz, hogy ügyfeleit kielégítse. Az ügyfélnek – mint mondja – annyi információra van szüksége, amennyi kedvező helyzetbe hozza versenytársával szemben, és biztonságot önt belé, ha dönteni kell.

A hirdetővállalatok között akad egy, mégpedig a legnagyobb, amely maga is mélyen érdekelt az indítékkutatásban, a Young & Rubicam. A vállalatnak megvan a saját tudósgárdája, és elismeri, hogy maga is sok sikeres indítékkutatást végzett. Peter Langhoff alelnök és kutatási igazgató szerint az IK nem szorította ki teljesen a hagyományos kutatási formákat. – Mégis úgy érezzük – mondja −, hogy sokkal járultunk hozzá ehhez a tudományághoz, s hogy az indítékkutatás valóban a rendelkezésünkre álló legdinamikusabb kutatási eszköz.

Egy másik nagy hirdetővállalat, a McCann-Erickson, szintén a maga személyzetével végez mélyszondázást. A vállalat eddig több mint kilencven indítéktanulmányt bonyolított le.

Míg a legtöbb nagy, IK-t alkalmazó hirdetővállalat igen érthetően tartózkodik tőle, hogy fölfedje ilyen irányú terveit, a kicsi, de tevékeny Weiss & Geller cég Chicagoban őszintén, sőt büszkén tájékoztatott az általa végzett vizsgálatokról. (Miközben e könyv sajtó alatt van, a cég neve Edward H. Weiss & Co.-ra változott.) Edward Weiss, az energiától duzzadó, lelkes elnök ezt mondja:

− Úgy találtuk, hogy ha az ember testvéri szövetséget köt a társadalomtudománnyal, a hirdetés megszűnik szerencsejáték lenni és inkább beruházássá alakul át. – Weiss nemcsak mestere, de szerelmese is a mélységi megközelítésnek. Tagja a chicagói Pszichoanalitikai Intézet igazgatótanácsának, és a híres kansasi mentál-higiéniai klinika, a Menninger Alapítvány kormányzótanácsának.

Az ötvenes évek elején valamennyi alkotó munkatársát visszaküldte az „iskolába”, hogy tanulmányozzák az emberi magatartást. Ebben az „iskolában”, amit maga hozott létre, olyan köztiszteletben álló tudósok tartottak előadásokat, mint Helen Ross, a Pszichoanalitikai Intézet igazgatója, vagy Lloyd Warner, a chicagói egyetem szociológus professzora. Az előadások kiegészítéseképpen „alkotóműhelyeket” szervezett, amelyekben munkatársai és a meghívott pszichiáterek közösen vitatták meg, hogy milyen emocionális jelentést hordoz egy-egy olyan termék, amelyet a cég igyekszik eladni. A cég valamennyi alkalmazottja köteles módszeresen tovább képezni magát, s erre bőséges lehetőséget nyújt a cég több mint kétszázötven kötetes társadalomtudományi és pszichiátriai szakkönyvtára. A könyvtárban olyan könyvekre bukkantam, mint Reich „Karakteranalízis” (Character Analysis), Reik „A modern ember mazochizmusa” (Masochism in Modern Man), Pavlov „Előadások a feltételes reflexekről” című műve. A cég 1957 elején büszkén jelentette ki, hogy 1956-ban üzleti forgalmát megkétszerezte és kilenc új programot bonyolított le.

A Weiss & Geller cég egyik figyelemre méltó programja a női menstruációs ciklus és a vele járó emocionális állapotváltozások pszichiátriai vizsgálata volt. A tanulmány célja, mint mondják, hogy földerítsék, hogyan lehet a reklámfelhívásokat eredményesen ráhangolni a ciklus különféle fázisaiban lévő nők lelkiállapotára. Az egyik fázisban (ez a csúcspont) a nő többnyire alkotóképesnek, szexuálisan vonzónak érzi magát, gyönyörködik önmagában, szívesen ad, szeret, és kifelé fordul. A mélyponton többnyire fokozott figyelmet és szeretetet igényel, rá is szorul, és megkívánja, hogy mindent megtegyenek érte. Ilyenkor nem olyan ötletes, inkább befelé fordul.

− Nyilvánvaló – magyarázza Mr. Weiss −, hogy ha felhívásunktól maximális eredményt várunk, mindkét fázisban el kell érnie a nőket. Lehet például, hogy egy előregyártott tortalap fölhívja magára az alkotóképessége teljében levő nő figyelmét, mert újat ígér, ugyanakkor azt a nőt is tökéletesen kielégíti, akinek emocionális szükségletei épp az ellenkezők, mivel semmi munka nincs vele, nem kell vele bajlódni, megkíméli a bosszúságtól.

Így történt tehát, hogy a sok különböző termék eladói egyszerre meglepő új nézeteket kezdtek hangoztatni leendő vevőikről. Próbának vetették alá az ember tudatalatti vágyait, igyekeztek kitapintani az ember gyönge pontjait.

Így történt tehát, hogy a sok különböző termék eladói egyszerre meglepő új nézeteket kezdtek hangoztatni leendő vevőikről. Próbának vetették alá az ember tudatalatti vágyait, szükségleteit, cselekvésének mozgatórugóit, igyekeztek kitapintani az ember gyönge pontjait. A tudatalatti motiváló tényezők közt legtöbbünknél ráakadtak a hasonlóságvágyra, az orális stimuláció szükségére, a biztonság utáni sóvárgásra. S amint sikerült e gyönge pontokat megtalálniuk, már meg is tervezhették a pszichológiai horgot, ráakaszthatták a csalétket és mélyen belelógathatták az árutengerbe a vigyázatlan vásárlók orra elé.

Köszönet Kecskeméthy Leventének a szöveg megjelenése érdekében tett fáradozásaiért

1. rész

2. rész

A téma rövid összefoglalása Julius Evola tollából

14. A mesterséges szervezeteket erőszakkal kell összerakni, másként soha nem jönnének létre:

anélkül ugyanis, hogy bármiféle kapcsolatban lennének bármilyen princípiummal, a létrejöttük lehetetlenség.

Ezen a ponton több megjegyzést is kell tenni. Egyrész, fontos észrevenni, hogy az erőszakkal történő összerakás maga után vonja azt, hogy az ott dolgozókon is erőszakot tesznek, amit nem nehéz belátni, ha észrevesszük, hogy a mesterséges, mechanikus és többnyire értelmetlen szerepek mindig minden benső kvalitással rendelkező ember számára Prokrusztész-ágyat jelentenek; ugyanakkor mindezt nem könnyű észrevenni, ha látjuk, hogy milyen sok az önkéntes, és hogy milyen lelkesedéssel vállalkoznak arra, hogy az ágyba befeküdjenek, és önmegvalósítást látnak abban, hogy potencialitásaik kibontakoztatásának lehetőségétől durván elvágják őket.

Másrészt figyelembe kell vennünk azt a fontos törvényt, hogy mindig, minden létezőnek van rendeltetése, és ha ez a rendeltetés nem világos, akkor rejtett. A vállalatok esetében – mivel a pénz önmagában nem lehet rendeltetés, és ez könnyen tesztelhető, ha nem fizetünk fizetéseket – ez a rendeltetés többnyire rejtett, bár ha keresünk, találhatunk célokat azon túl, és azzal többnyire szöges ellentétben, amit a vállalati misszióban megfogalmaztak. Ebben a kérdésben maguk a vállalatalapítók, különböző igazgatók, igazgatótanácsok, felügyelőtanácsok és hasonlók is többnyire homályban vannak. Paradox módon, tapasztalható lényegük pont ez a sötét homály, amit stíluselemeik hűen tükröznek.

Természetesen a mesterséges szervezetek destruktív aspektusai leginkább az emberek közötti kapcsolatokban érhetőek tetten, melyekben a normalitásból szinte semmi sem fedezhető fel. Olyan emberek kénytelenek egymással valamilyen szinten együttműködni, akik normális körülmények között talán sosem érintkeznének, vagy ha igen, szigorú protokollok szerint, ráadásul az egyre inkább hódító standardizáció következtében pontosan elő van írva, hogyan kell viselkedniük – ez persze akár előnyös is lehetne, ha az előírások princípiumokon alapulnának, mint az organikus szervezetekben és közösségekben, de sajnos ennek az ellenkezője a helyzet. Azokat pedig, akik autentikusan lépnek fel, mintegy kidobja a rendszer.

15. Az általános nézettel ellentétben egy szervezet „fejlődése” nem a részekből történik az egész felé;

nem mennyiségi tényezők függvénye, ahol a komplexitást különböző egységekben mérik. A szervezet fejlődése ritmikus. A koncepcióval kezdődik, ami egyben a szervezet rendeltetése, és a részeken keresztül bontakozik ki, amik a kibontakozás folyamán mindig visszatérnek az egészhez; mindez intenzív integrációs erőfeszítésen keresztül történik, ahol az első lépés a rendeltetés megvalósítása felé ugyanakkor az attól a legtávolabbi is, mialatt az ezt követők egyre közelebb visznek ahhoz. Ez a helyzet a szerves organizációkkal. A modern vállalatok esetében az első lépés esik a legközelebb a koncepcióhoz, és az ezt követő lépések egyre távolodnak tőle, illetve, amikor a koncepciót állandóan változtatják, minden lépés tulajdonképpen értelmetlen, kaotikus nyüzsgés – ennek fényében érthető, hogy miért vált olyan fontossá, hogy a menedzserek mindig magabiztosságot színleljenek még akkor is, amikor havonta többször változtatnak irányt.

16. Bizonyos kompromisszumokkal elfogadható, hogy a szervezet legkisebb egysége az adat.

De a szervezet nem adatból vagy információból tevődik össze. Ez a nézet nem elfogadható. Az információ és tudás, újabban a bölcsesség (természetesen félreértelmezett értelemben) menedzselésére irányuló abszurd törekvések ennek a be nem látásán alapulnak.

17. Mind a pénzt, mind pedig az információt rosszul kezelik,

de ez nem elég: a pénzt úgy kezelik, mint információt, az információt pedig úgy, mint a pénzt.

18. A vezetés lényege szerint elitista:

feltételezi a fensőbbrendűség jelenlétét. Semmiképpen sem összeegyeztethető a többséggel, illetve a tömegekkel. Ezt, bár kevesen tudatosítják, szinte mindenki érzi. A menedzserekkel és a politikusokkal szembeni bizalomhiány és cinizmus egyik legmélyebb oka pontosan az, hogy az emberek, akár megfogalmazott nézeteikkel ellentétben, felsőbbrendűséget várnak azoktól, akik vezető pozícióban vannak, amit egyrészt szinte soha nem tapasztalnak, másrészt pedig már ránézésre is azonnal nyilvánvaló, hogy ez az elvárás hiábavaló. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tömegember csalódott, hogy aki fölötte áll, pontosan ugyanolyan, mint ő.

19. Az alsórendű a felsőrendű integritását a létére irányuló közvetlen fenyegetésként éli meg.

Jogosan, hiszen a kettő egyszerre huzamosabb ideig nem lehet jelen. Ha például a felsőrendűség hosszútávon dominál, a hierarchia minden szintjén, így az alsóbbakon is dominál. Ezzel kapcsolatban érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Európa egyes részein, ahol például a parasztságnak sikerül megőriznie autentikus életstílusát, ez az egyébként a 4. rendhez (más felállásban, főleg a 3. rendhez) tartozó réteg kimondottan arisztokratikus vonásokat mutat, szemben azokkal a magukat az elithez tartozóként számon tartó politikusokkal vagy „értelmiségiekkel”, akiknek a vulgáris megnyilvánulásai a kasztalattiak színvonalát sem érik el. Organikus környezetben az alsóbbrendű a felsőbbrendű jelenlétét inspirációként éli meg, hiszen felfelé irányul. Mechanikus környezetben, ahol nincs jelen felsőrendű tényező, minden a legalsóbb szintre irányul, és az ez irányban elért sikert természetszerűleg kizárólag mennyiségi egységekben mérik. A minőségtelen ember sem ebben, sem pedig abban nem lát semmi kivetnivalót, hogy őt magát is mennyiségi egységként kezelik, méghozzá a legkisebb egységként: egyként, és nem egyedüliként.

20. Ma az általános nézet egyszerűen tagadja, hogy létezik felsőrendűség;

így az egész környezet vezetésellenes – és ekkor finoman fogalmazunk. Mint láttuk, minden jelenség szimbolizál valamit, és minden jelenség mögött van rendeltetés, van szándék. Irreális lenne nem feltenni a kérdést, hogy milyen érdeket szolgálhat a hipokratizmusig elmenő vezetésellenesség.

21. A felsőrendű tagadásával párhuzamosan az alsórendű fokozatait tekintik a felsőrendűség fokozatainak.

Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben ál-felsőrendűségről van szó, ami könnyen felismerhető annak kvantitatív természetéről. A felsőrendűség elsősorban minőséget jelent: nincs köze „mennyiségekhez”, mint időben mért gyakorlat, tudásmennyiség, stb. Mint ahogy a csiszolás használ a gyémántnak, a gyakorlat és egyéb tényezők is használnak a felsőrendűnek – ez nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy üveget soha nem lehet gyémánttá csiszolni.

22. A felsőrendűség felismerése/érzékelése/megértése azokban, akik fölöttünk állnak az igazi hierarchiában, saját felsőrendűségünk jele.

Akik igazán tagadják a felsőrendűséget azért teszik ezt, mert „realitásuk” nem tartalmazza azt: sem potenciálisan, sem virtuálisan, és semmi esetre sem aktuálisan. Organikus társadalmakban tulajdonképpen mindenki felismerte a felsőrendűt, még a legalsó szinten is, hiszen az organikus társadalmak a felsőrendűség, más szemszögből az Igazság jegyében álltak.

23. Az alsórendű egyén önbizalma a mennyiségen alapszik: többen vagyunk.

Úgynevezett döntő pillanatokban (moments of truth) a mennyiség nemigen van jelen; az ilyen pillanatok súlya alatt összeomlik az alsórendű ember; míg az ilyen ember életében ritkán adódnak ilyen pillanatok, a felsőrendű ember tulajdonképpen folyamatosan döntő pillanatokat él át. Erre lehet úgy is tekinteni, hogy az alsórendű ember élete a hétköznap, míg a felsőrendű ember egész élete ünnep. A kisembernek nincs érzéke az ünnephez: feszélyezi –kitalálta helyette a vakációt. A felsőrendű a távolságot és a magányt, a hallgatást és a tettet részesíti előnyben, az alsórendű ezeknek az ellentétét (a tettek helyett pedig a nyüzsgést).

24. A kisember opportunisztikus és közönséges.

Találó az a leírás, hogy amíg jól nem lakik, más nemigen érdekli. De még akkor is, amikor biztonságban érzi magát, a magasrendű realitása csak absztrakció marad a számára; ha időnként, pillanatokra fel is merülnek magasabb rendű témák sportról, autókról, TV show-król, üzleti lehetőségekről folytatott fecsegéseiben, a magasabbrendű realitása absztrakció marad a számára. Számos kisember bitorol vezető pozíciót, de vezetőkké sosem válhatnak: semmiféle organikus szerveződés nem alakulhat ki körülöttük.

25. Az önfejlesztő könyvek hősének a története nem heroikus.

Ellenkezőleg: mechanikus formulák ízléstelen története, alsórendű stíluselemekkel fűszerezve. Nincs alapvető különbség egy önfejlesztő könyvek alapján magán dolgozó „hős” és egy MBA hős között. Tony Robins, Tim Ferris, James Altrucher és a több száz hasonló önjelölt, kétségkívül szorgalmas motivációs biznisz „guru”: a középkori vásári csodaelixír árusok modern megfelelői.

26. Figyelemre méltó, amikor különböző szerzők a múlt nagy vezéreihez, esetleg filozófusaihoz fordulnak vezetői tanácsokért;

ugyanakkor visszatetsző, ha mindezt groteszk módon arra használják, hogy, sajátos interpretációkkal, a jelen körülményeit, vagy saját alsórendűségüket, igazolják; mindezen túl a csökönyös nem-érteni-akarás tűnik ízléstelennek. A vezetéssel, mint felfelé való integrálással kapcsolatban nem létezik kompromisszum – többek között ezért heroikus praxis.

27. Ma, ebben a pillanatban minden szervezet olyan távol van az ideális állapottól, mint még soha;

senki sincs abban a szerepben, ahova tartozik, senki sem azt teszi, amit tennie kéne… és változásra semmi kilátás. Nincs jobb közeg arra, hogy megfigyeljük a hanyatlás törvényét, mint egy mesterségesen létrehozott szervezetben.

28. Minden szervezet identitásválságban van.

Nem azért, mert zavar uralkodik az identitásuk körül. Egyszerűen nincs identitásuk. Kivétel nélkül minden olyan kezdeményezés, ami arra irányul, hogy identitást teremtsen szervezetek számára, kudarcra van ítélve. Azon túl, hogy ráteszünk egy Xerox címkét, sokkal többet nem tehetünk azért, hogy identitással ruházzunk fel egy nyomtatót. Az ezzel kapcsolatos értetlenség tulajdonképpen meglepőnek kellene lennie, ha nem vennénk figyelembe egy fontos tényezőt, ami a vállalati életet jellemzi és manapság a krízisek többségének ízt ad: a szentimentalizmust.

29. Minden szervezetet transzformálni kell;

nem pusztán megváltoztatni, hanem transzformálni. Ezt azonban nem szabad „transzformációs tanácsadókra” bízni; ilyesmit leírni sem illene. Az inspiráció a transzformációra a vállalaton túlról kell, hogy jöjjön. Amúgy, ami a kivitelezést illeti, egyetlen egy ember a felelős; vagy egy sem.

30. Menedzsment mindent megtesz, ami a „hatalmában” áll, hogy fenntartsa a rend illúzióját

odáig elmenően, hogy komolyan meggyőzte magát arról, hogy az inert zuhanás, amit tapasztal, „jó változás”, ami fölött befolyása van. A változás menedzsment koncepció egy nevetséges agyszülemény, amit akkor találtak ki, amikor a valódi, organikus vezetés végérvényesen kivonult a szervezetekből.

31. A hazugságok új színezetet kaptak: őszinték.

De e mögött a barátságos, optimista, lendületes őszinteség mögött mélyen ülő identitáskrízis lappang. Mindenki tudja, hogy valami mást kellene tenniük, gondolniuk, látniuk. „Nem hiszik, amit tudnak, és nem értik, amiben hisznek.”

32. A hazugságok másik aspektusa a megrögzött hazudozás.

Ez a tömegekbe annyira beivódott, hogy elvárássá vált. Ez az oka annak, hogy a hazudozókat és a tolvajokat nem közösítik ki az üzleti életben: ki közösítené ki őket? A helyzet valójában visszás: azt, aki visszautasítaná a hazudozást, különösen, ha véletlenül menedzsment pozícióban találná magát, a rendszer mint szélsőségesen megbízhatatlant, azonnal kidobná magából. Ezt többnyire jól hangzó kifogásokkal intézik el, mint például, hogy nincs érzéke a vállalati politikához, nem tud racionálisan gondolkodni, nem elég pragmatikus és hasonlók.

Egy egészséges társadalom és hierarcia illusztrációja

33. Minden, ami egy illuzórius környezetben történik, illúzió.

A tűzijátékkal kísért vállalati tréningprogramok, az úgynevezett csapatépítő programok, koncertekkel kísért sales meeting-ek stb., mindezt támasztják alá.

34. Nincs olyan, hogy abszolút illúzió.

Ez nyilván önellentmondás lenne. Az illúzió, mint nem teljes realitás, a tisztánlátás hiányával áll analógiában – pontosan ezért olyan veszélyes. Ha például a magabiztosság a tisztánlátás igénye nélkül válik kívánatos stíluselemmé, mind az arrogancia, mind pedig az őszinte és megrögzött hazudozások ideális táptalajra találnak, ami egy patologikus környezetet eredményez, melyen belül minden pozitívum az ellenkezőjébe fordul. Ez a patologikus környezet minden úgynevezett vállalati kultúrának biztosít egy elkerülhetetlen és azonnal felismerhető alaptónust.

35. A racionális elme, ami képtelen a tényeken túl tekinteni, önkéntelenül hozzájárul az illúziók térhódításához.

Az ilyen elmék kétségbeesetten keresik egy integráló erő jelenlétét. Érzik, hogy ez csak a szupra-racionális tartományból eredhet, de kétségbeesetten tagadják: racionális szempontból nincs más választásuk. Ami a racionális személyt (a specialistákat és az integráló specialistákat) naggyá teszi, az nem a racionalitásuk tökéletessége, hanem a felsőrendű felé megnyilvánuló beállítottságuk; egy hittel analóg intuíció (René Guénon megfogalmazásában: intellektuális intuíció).

36. A vezetésből jutalom lett;

nem középszerűségért járó jutalom, hanem alsórendűségért. Nincs semmi magasrendű azokban az emberekben, akik ma vezető pozíciókat töltenek be: a céljaikban rejlő nagyság pusztán számbeli. A valódi nagysághoz nincs érzékük – ezzel függ össze, hogy sem stílusuk, sem pedig ízlésük nincs.

37. Kevesen várnak felsőrendűséget a vezetőktől, és ők is többnyire csak ösztönösen.

Ők a csalódottak. A túlnyomó többség számára a felsőrendűség a megragadhatóság lehetőségén túli realitás: ők a cinikusak. Mivel a mechanikus szervezetekben nincs (ön)megvalósítási út, a csalódottak elkerülhetetlenül cinikussá válnak. A cinikusak sohasem válnak csalódottá: ez ugyanis a vállalat fejlődésére utalna.

38. A tisztelet alapja a felsőrendűség.

Felsőrendűség, dominancia, önkontroll: analógiában állnak. Ha az igazi felsőrendűség jelen van, akkor azok, akik a szerves hierarchia alsóbb szintjeit foglalják el, tisztelettel viszonyulnak a felettük állókhoz. A felsőbbrendű emberek tökéletesen értik az alsóbbrendűeket, mivel potencialitásaik köre teljesen felöleli az alsóbbrendűek potencialitási körét. Ugyanakkor a felsőbbrendűnek soha nem szabad az alsóbbrendűhöz igazodnia. Az alsóbbrendű viszont, a felsőrendű megragadására való képtelensége miatt, nem kérdőjelezheti meg a felsőrendűt: a princípiumok kétségbe vonása értelmetlen, irracionális lázadáshoz vezet.

39. Minden stratégiáról és vezetésről írt divatos könyv, ami a könyvesboltok polcait és a bestseller listákat díszíti, értéktelen.

Mindegyik ugyanazt a célkitűzést propagálja, ugyanolyan stílusban íródott, ugyanannak a „célközönségnek”: a tömegeknek, ami ugyanakkor mind ideológiai alapzatukat, mind pedig a rendeltetésüket képzi. Ez az állítás, csakúgy, mint az összes többi, teljesen értelmezhetetlen a gyakorlati (alsóbb) nézőpontból.

40. Az emberek rendeltetése nem (a mechanikus szervezeteken belüli) munka,

vagy az alkalmazotti lét (hogy végül „szabadságot” vegyenek rajta, vagy egyéb célokat érjenek el azon keresztül). Bárki, aki ezt elhiteti velük, vagy aki ezt önmaga elhiszi, nekik is és önmaganák is hazudik, függetlenül attól, hogy milyen juttatásokat nyújt, mennyire kreatív irodai környezetet alakít ki, milyen mértékű autonómiát engedélyez (!), vagy mennyire törődik az alkalmazottakkal más szempontok szerint.

41. A vezetés megvilágítására életrajzok és nem curriculum vitae-k jelentik a megfelelő formátumot.

A CV-knek, mint marketing anyagoknak a specialisták és az integráló specialisták esetében van valamennyi értelme, de az ő esetükben is többnyire nevetséges. A menedzserek által (gyakran kimondottan vezetésről) írt könyvek leginkább terjengős önéletrajzokra emlékeztetnek: a nagyságnak semmi jelét nem találjuk bennük.

Valódi hierarchia

42. A felsőoktatási rendszer és a különböző tréning programok kimondottan specialisták képzésére rendezkedtek be.

Született vezetőknek a szerves hierarchia első két szintjén nincs semmiféle formális lehetőségük arra, hogy képességeiket és potencialitásaikat kibontakoztassák. Ami az alternatívákat illeti, azok még szánalmasként sem jellemezhetők.

Karlo Valois

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

A Médiavadászt annak idején éppen azért hoztuk létre, hogy az olyan borzalmasan dilettáns reakciókat kiváltó eseményeket, mint például a külföldi egyetemek szigorítására hozott törvénymódosítás, megfelelő kontextusba helyezzük, és rámutassunk ezen reakciók többségének logikátlanságára. Logikátlanságokról, szűklátókörűségről, egydimenziós megközelítésekről van szó, és látnunk kell, hogy ezeket a nagyobb elégedetlenségeket kiváltó eseményeket mindig ez az ideológiai zűrzavar határozza meg.

Az egyszerű embernek eleve nincs lehetősége megfelelő ítéletet hozni fajsúlyosnak mondható ügyekről (az újságírók és a politikusok döntő hányada is egyszerű ember). Az emberek ugyanis azt hiszik, hogy fejlődés van. Azt hiszik továbbá, hogy ami külföldről érkezik (főleg Amerikából és olyan helyekről, ahol szinte mindent behálózott már a modern-posztmodern mentalitás), az ennek az elhitt fejlődésnek a folytatását garantálja. Azt hiszik, hogy ha a külföldi befolyást elvágják, akkor megnyílik az ajtó, amely egyenesen a „sötét középkorba” vezet bennünket. Azt hiszik, hogy a nemzetköziség egy olyan cáfolhatatlan érték, amely közelebb hozza az embereket egymáshoz, és ami az ellenségeskedések eloszlatásának fő kritériuma. Azt hiszik, hogy az egyetemek valódi tudást adnak, és a külföldi egyetemek még annál is valódibbat. Azt is hiszik, hogy ha valami mellett sokan kiállnak, akkor az a valami csak jó lehet. Azt is gondolják, hogy az idegenek – legyenek akár nyugatról érkezett hájas kapitalisták, titkos szervezetekből érkezett szellemi létrontók, vagy keletről és délről érkezett hitevesztett bevándorlók – jót akarnak, de legalábbis mindenképpen jobbat, mint amivel idehaza az itthoniak szembesülnek. Azt hiszik, hogy ha – helyesen vagy helytelenül – valami hibát tapasztalnak a kormányzásban, arra egyedül külföld, és azon belül is főleg a deviáns Nyugat lehet az alternatíva. Azt hiszik továbbá, hogy pillanatnyi érzelmeik és gondolatfoszlányaik megalapozottak, és olyan értékkel bírnak, amit fennhangon hirdetni kell. Azt hiszik, hogy a tiltakozás egy szent és sérthetetlen tett, ami elég igazolást ad ahhoz, hogy az illetékesek visszavonják döntésüket. Továbbá azt hiszik, hogy tudják, hogy mi az, ami mellet, és mi az, ami ellen tiltakoznak. Azt hiszik, hogy akiknek támogatást biztosítanak, az ő érdekeiket szolgálják.

Mindezen dolgok tehát teljesen alkalmatlanná teszik az emberek 99 százalékát, hogy a CEU ügyében tisztán lássanak.

Réb István

„Az emberek ritkán tudják, hogy mit akarnak, még ha azt mondják is, hogy tudják.” (Advertising Age)

A mélységi megközelítés módszerét javarészt azok a nehézségek hívták életre, amelyekbe az eladók ütköztek újra meg újra, miközben megpróbálták az amerikaiak nyakába varrni mindazt a terméket, amit csak vállalatuk elő tudott állítani.

Különösen az esetleges fogyasztók szembeötlő makacssága és kiszámíthatatlansága adott okot az aggodalomra. Az eladók újra meg újra fájdalmas veszteségeket szenvedtek az olyan hadjáratok során, amelyeknek a logika szabályai szerint sikerrel kellett volna járniuk. A piackutatók egyre jobban kiábrándultak a piac felmérésére alkalmazott hagyományos módszerekből. E módszereket a szakmában „darab-számlálásnak” ismerik. A darab-számlálás során a statisztikus gondolkodású kérdezők például meghatározzák, hogy Omahában vagy Nebraskában a huszonegy és harmincöt év közötti férjezett nők hány százaléka venne – saját bevallása szerint – mondjuk, háromlábú tűzhelyet, ha az nem kerülne többe 249 dollárnál.

A baj csak az, és erre hamarosan rádöbbentek, hogy a megkérdezettek válaszainak édeskevés köze van ahhoz, hogy ha vásárlásra kerül a sor, hogyan viselkednek, mikor szembekerülnek egy háromlábú tűzhellyel vagy bármi mással.

Az éles eszű piackutatók hite hamarosan megrendült abban a három alapfeltevésben, amelyet – igyekezvén logikusnak lenni – az emberek, különösen a fogyasztók várható magatartásáról tápláltak.

Először is azt a fölvetést vetették el, hogy az emberek tudják, mit akarnak.

Egy nagy ketchup-gyár, amelybe szakadatlanul érkeztek a panaszok a gyár ketchupos üvegére, felmérést végeztetett. A megkérdezettek javarésze azt mondta, jobban tetszik neki a tervezett új üveg. De mikor a vállalat rászánta a költséget, és próbapiacra bocsátotta az új üveget, kiderült, hogy az emberek túlnyomó része kitartott a régi mellett, még azok is, akik az új javára nyilatkoztak. Egy, a férfi sörivók között végzett vizsgálat során megkérdezettek többsége kijelentette, hogy legjobban a „jó, száraz sört” kedveli. Mikor azonban azt kérdezték, hogy lehet a sör száraz, megnémultak. Annak a néhánynak a véleménye pedig, aki megpróbált válaszolni, nagyon is eltérő volt.

Másodszor: némelyik piaci szakember arra a következtetésre jutott, hogy még attól is hiába várja, hogy igazat mondjon, aki talán tudja, mit akar. Arra sokkal inkább számíthat, hogy a megkérdezett igyekszik majd a világ szemében fogékony, értelmes és logikus színben föltűnni. Egy igazgatási tanácsadó-vállalat mindebből azt a tapasztalatot szűrte le, hogy „egy gyár, ha meg akarja nyerni a fogyasztókat, megbízhatatlanabb indexet nem is vehetne alapul, mint a fogyasztó saját igényére vonatkozó véleményét”.

A Reklámkutatási Alap magazinok útján körkérdést intézett az emberekhez, hogy melyek azok a magazinok, amelyeket a leggyakrabban olvasnak, és naiv módon hitelesnek tekintette a válaszokat. Mint kiderült, az emberek többsége csak a nagy tekintélyű magazinok olvasását vallotta be. A kutatás egyik vezetője kijelentette, hogy ha komolyan vette volna a megkérdezettek válaszait, azt kellett volna hinnie, hogy az Atlantic Monthly az Egyesült Államok legolvasottabb folyóirata, s egyik-másik limonádé képeslapot senki se olvassa; márpedig a szóban forgó képeslapoknak hússzor annyi olvasójuk van, mint az Atlantic Monthlynak.

Egy kétféle sört gyártó serfőzde meg akarta tudni, hogy melyik sörét milyen fajta emberek isszák, hogy felvilágosítást tudjon nyújtani viszonteladóinak. Csupa olyan embert kérdezett meg, akiről tudta, hogy kedveli a gyár márkáját: − A könnyű vagy a közönséges sört issza inkább? – A gyár meglepetésére a megkérdezettek közül háromszor annyian állították, hogy a könnyű sört kedvelik, mint ahányan a közönségeset. Az igazság ugyanis az volt, hogy a gyár már évek óta kilencszer annyi közönséges sört főzött, mint könnyűt, hogy a fogyasztói igényeket ki tudja elégíteni. Mint kiderült, a kérdést a megkérdezettek valahogy így fogták fel: − Melyik sört kedveli: azt, amelyet a kifinomult és választékos emberek vagy a közönségeset?

A Színkutató intézet, miután megrendült a bizalma az emberek válaszainak megbízhatóságában, egy kísérletet végzett. Előadást hirdettek nők számára, s előtte két várószobát nyitottak. Az egyik célszerűen berendezett, finoman színezett modern helyiség volt, amelyet nagy gonddal olyanra terveztek, hogy megpihenjen benne a szem, az ember fesztelenül érezze magát. A másik szobát hagyományos stílbútorokkal, keleti szőnyegekkel rendezték be, a falát meg drága tapéta borította.

A nők túlnyomó többsége ösztönösen a modern svéd szobába tért be. A díszesebb szoba csak akkor kezdett megtelni, mikor a másik már zsúfolásig volt. Az előadás után megkérdezték a hölgyeket: − Melyik szoba tetszett jobban? – Alaposan megnézték mind a kettőt, és 84 százalékuk a stílbútoros szobára szavazott.

Más esetben az intézet azt kérdezte egy csoport tagjaitól, hogy szoktak-e pénzkölcsönzőtől személyi kölcsönt felvenni? Kivétel nélkül mindenki nemet mondott. Volt, aki szinte kiáltva tagadta. Az igazság, hogy a megkérdezettek csoportját már eleve a helyi bank személyi kölcsönt felvett ügyfelei közül válogatták.

A McCann-Ericson Hirdetőiroda pszichológusai egy mintasokaság tagjaitól megkérdezték, hogy miért nem vásárolják egyik ügyfelének füstölt heringjét. A fő ok, amit a közvetlenül föltett kérdésre válaszként megadtak, hogy nem szeretik a füstölt heringet. Az ellenőrző kérdésekből azonban kiderült, hogy azoknak, akik állítólag nem szeretik, jó 40 százaléka még életében nem is kóstolta!

Végül

a piackutatók úgy döntöttek, hogy nincs veszélyesebb feltevés, mint hogy az emberek ésszerűen viselkednek.

A Színkutató Intézet egy új mosószer csomagolásának kipróbálása során találkozott ennek az irracionális hajlamnak egy döbbenetes példájával. A kísérlettel azt szerették volna kideríteni, hogy a nőket a termékről alkotott véleményükben vajon jobban befolyásolja-e a csomagolás, mint hinnék. A kísérletbe bevont háziasszonyok három doboz mosószert kaptak, s fölkérték őket, hogy pár heti használat után nyilatkozzanak, melyik hogyan vált be kényes ruhadarabok mosásához. A háziasszonyokban azt a benyomást keltették, hogy háromféle mosószert kaptak. Valójában azonban csak a dobozuk különbözött: mindhárom ugyanazt a mosószert tartalmazta.

Az egyik doboz külseje túlnyomórészt sárga volt. Azért választották kísérlet céljára a sárga színt, mert némelyik kereskedő szerint a sárga hívja föl magára a polcon a legjobban a figyelmet. A másik doboz uralkodó színe a kék volt, minden sárga nélkül; a harmadiké szintén kék, de sárga foltokkal.

Beszámolójukban a háziasszonyok egybehangzóan kijelentették, hogy a rikítósárga dobozban lévő mosószer túl erős; állítólag néha még tönkre is teszi a ruhát. Ami a kék dobozban lévő mosószert illeti, panaszkodtak, hogy a ruhának olykor meghagyja a piszkos színét. A harmadik doboz, amelynek terve az intézet szerint eszményi színegyensúlyt tükrözött, túlnyomórészt kedvező véleményeket kapott. Az asszonyok ilyesféle szavakkal jellemezték a benne lévő mosószer hatását: „nagyszerűen mos”, „egyenesen csodálatos”.

Egy nagy áruház, amelynek bizalma némileg megrendült vásárlói ésszerűségében, megváltoztatta egyik legkevésbé kelendő cikkének addig tizennégy centes árát: ezután két csomagot összesen huszonkilenc centért kínált eladásra. Ezen a reklámáron a cikk egyszerre harminc százalékkal jobban fogyott.

A kereskedelemtörténet egyik legköltségesebb baklövését a Chrysler Corporation követte el, mikor abból a föltevésből indult ki, hogy az emberek logikus meggondolás alapján vesznek kocsit. Az ötvenes évek elején a vállalat a fogyasztók közvetlen megkérdezése és mérnöki gondolkodású, rendkívül értelmes vezetőinek érvei alapján úgy döntött, hogy a vásárlók korszerű, megbízható, robosztus és könnyen parkoló kocsit igényelnek. Minthogy az utcák és a parkolóhelyek túlzsúfoltak, a kor nyilván zömökebb, kisebb keréktávú kocsit követel.

1953-ban a Tide, kereskedelem-gazdaságtani szaklap föltette a kérdést: − A „nagy behemót kocsiknak” bealkonyult? – és közölte a Chrysler véleményét, amely szerint igenis bealkonyult, s hogy a gyár éppen ezért forradalmasítja valamennyi típusának vonalát. Nyilatkozott a formatervezési igazgató: − Az emberek nem igénylik már a „nagy behemót kocsikat”. A jövő a karcsú kocsié. – A cikk azt is említette, hogy a vállalat valamennyi részvényesének kiküldött egy brosúrát, amelynek ez volt a címe: − A motorgyártás élén – mert a gyár e téren verhetetlennek hitte magát.

És mi történt? A Chrysler piaci részesedése az 1952. évi 26 százalékról 1954-ben már 13 százalékra esett vissza. A vállalat kétségbeesett. Alaposabban utánanézett, hogy mi tesz egy kocsit kelendővé, és teljesen átalakította formatervezését. Az eredmény megmutatkozik a Tide egy két évvel később írott cikkében. Íme:

− A Chrysler, amely 1954-ben lefelé tartott, visszahódítja a piacot. A visszaesés oka javarészt a Chrysler kocsik vonala volt… Egy pillantás a vállalat idei típusaira mindent elmond. Az emberek manapság hosszú, alacsony kocsit kívánnak. Az új Chrysler kocsik egyike-másika tehát tizenhat hüvelykkel lett hosszabb és három hüvelykkel alacsonyabb. Az olcsó kocsik közül ma a Plymouth a leghosszabb. A Dodge meg az első háromszínű karosszéria.

Az örvendetes eredmény (Chryslerék számára): a vállalat piaci részesedése 1955-ben lényegesen megjavult. A Tide ezt a kereskedelem-történet egyik legfigyelemreméltóbb fordulatának nevezi.

Fogmosási szokásaink kitűnő példát nyújtanak legalábbis látszólagos ésszerűtlen viselkedésünkre

Fogmosási szokásaink kitűnő példát nyújtanak legalábbis látszólagos ésszerűtlen viselkedésünkre. Ha azt kérdezzük az emberektől, hogy miért mosnak fogat, legtöbben azt mondják, hogy az ételmaradékot akarják eltávolítani a fogaik közül, s hogy így harcolnak a bomló csírák ellen. A fogpasztagyárosok hosszú éveken át elfogadták ezt a magyarázatot, s erre alapozták reklámhadjárataikat. De a fogmosási szokásokat tanulmányozó reklámszakemberek egy rejtélybe botlottak. Úgy találták, hogy a legtöbb ember napjában egyszer mos fogat, mégpedig a fogászati higiéné szempontjából a legértelmetlenebb időpontban, közvetlenül reggeli előtt, mikor a baktériumoknak már egy egész éjszakájuk volt, hogy a fogak közt a vacsoramaradványokból táplálkozva elvégezzék romboló munkájukat, s azt megelőzően, hogy a reggeli révén újabb horda baktérium került volna a szájukba.

Az egyik hirdetőiroda, amelyet zavarba ejtett ez a látszólag ésszerűtlen viselkedés, alaposabban megvizsgálta, hogy miért is mosunk fogat. Végül is arra az eredményre jutott, hogy okaink különbözők, s javarészt személyiségünkből fakadnak. Némelyek, különösen a képzelt betegek, komolyan veszik a baktériumokat, s ezekre valóban hat a „bomlás” emlegetése. (A fertőtlenítő csodapaszták körül évek óta tartó hűhó lényegesen megnövelte ezt a csoportot.) Mások, főleg az extrovertált emberek, azért mosnak fogat, mert azt hiszik, hogy attól majd szépen fog csillogni a foguk. De az emberek többsége elsősorban azért – és ennek semmi köze a fogászati higiénéhez, sőt a fogakhoz sem –, hogy jó alaposan kiöblítse a száját és megszabaduljon az éjszakai rossz szájíztől. Röviden: az íz kedvéért. A fogmosás az ő számukra hozzátartozik a reggeli felfrissülési szertartáshoz. A nagy fogpasztagyárak közül kettő 1955-ben és 1956-ban erélyesen lecsapott erre a fölismerésre. Az egyik „tiszta szájízt” ígért, a másik azt állította, hogy gyártmánya „üdévé teszi az ember leheletét és megvédi a fogát”. (Legutóbb e gyártmányok egyikének reklámozását, ahogy az gyakran előfordul, egy új hirdetővállalat vette át, s ez a bennünk lévő extrovertált személyhez apellál, mikor kijelenti:

− Csodálkozni fog, hogy milyen fehér lett a foga… − Ez állítólag jó eredménnyel járt, s azt bizonyítja, hogy a fogyasztót nemcsak egyféleképpen lehet elkapni.)

A Business Week, a fogyasztók látszólag irracionális viselkedéséről írva, megjegyzi: − Az emberek nem látszanak logikusnak. – Majd hozzáfűzi: − De cselekedeteiknek céljuk van. Viselkedésük mindjárt érthetőnek tűnik, amint céljaik, szükségleteik, indítékaik összefüggésében vizsgáljuk. Úgy látszik, az emberek megértésének és kezelésének ez a titka.

A kereskedőket aggasztja az emberi magatartás egy másik oldala is: nagyon könnyen megelégszenek azzal, amijük van.

A legtöbb gyár raktárai egyre jobban megtelnek eladásra váró árukkal.

Az ötvenes évek közepén az amerikai gyáriparosok mesébe illően sokat termeltek, s az automatizálás azt ígérte, hogy termelésük még mesésebb méreteket ölt. 1940 óta a bruttó nemzeti össztermelés megnégyszereződött és minden huszonöt évben megduplázódik az emberi munka termelékenysége.

Ezt a gazdag, teljes életet, amit embereknek sikerült elérniök, lehet lelkesedéssel is szemlélni, hisz mindenki egyre magasabb színvonalon él. S e szemléletmódot ugyancsak reklámozzák. De szemlélhetjük másként is: akár akarjuk, akár nem, gazdasági jólétünk érdekében kénytelenek vagyunk mind többet és többet fogyasztani.

1955 végén egy Christianity and Crisis (Kereszténység és válság) című egyházi kiadvány komor hangon kommentálja Amerika „örökké fejlődő gazdaságát”. Megjegyzi: − az amerikaiakat kényszerítik, hogy fogyasszanak, fogyasszanak és fogyasszanak, tekintet nélkül arra, hogy rászorulnak, vagy akár csak vágynak-e a szinte rájuk tukmált termékekre… Ennek az örökké fejlődő rendszernek a dinamikája egyenesen megköveteli – fűzi hozzá −, hogy a termelési folyamat szükségleteinek kielégítése érdekében rábeszéljenek minket a fogyasztásra.

A rendszer dinamikája egyenesen megköveteli, hogy a termelési folyamat szükségleteinek kielégítése érdekében rábeszéljenek minket a fogyasztásra

Az egyre fokozódó termelékenység és jólét következtében az átlag amerikainak ma ötször annyi költőpénze van, mint volt 1940-ben. (Költőpénzen azt a dollárösszeget értem, amely az elemi szükségletek kielégítése után megmarad.) De a költőpénz lehet el nem költött pénz is; ha megelégszünk azzal, amink van, nem muszáj elköltenünk. Ennek a zsebünkben megbúvó pénznek a veszélyes voltát ékes szavakkal ecsetelte az Advertising Age 1955. október 24-i számában a McGraw Hill kiadó egyik vezetője. Ezt mondta:

− Olyan gazdag ország lettünk, hogy a fogyasztót az országban termelt javak nagy részének – vagy 40 százalék – megvásárlására már nem kényszeríti közvetlen szükség, s a kényszer az előttünk álló évek során tovább csökken. De ha a fogyasztók élnek a jogukkal, hogy a termelt javak nagy részét ne vegyék meg, nincs messze a válság.

A túltermelés veszedelmébe ütköző termelők véleményét a kívülállók számára szinte komikusan fogalmazta meg a wisconsini Alexander Wiley szenátor, akit olykor a „sajt-szenátor” néven emlegetnek. Az ötvenes évek közepén Amerikában annyi eladatlan sajt halmozódott fel, hogy már régi, második világháborús hajókban tárolták, és e sajtmennyiség nagyrészt Wiley pátriájából, Wisconsinból származott. – A probléma nem az, hogy túl sok sajtot termelünk, hanem hogy túl keveset fogyasztunk – mondta Wiley.

Az ötvenes évek elején, a többi fronton is fenyegető túltermelés láttán gyökeresen megváltozott az igazgatók gondja. A termelés már csak másodsorban érdekelte őket. A tervezők gondolkodásának középpontjában már nem a gyártás, hanem az eladás állt. Az Eladási Igazgatók Országos Egyesületének elnöke kijelentette: − A kapitalizmus meghalt – éljen a fogyasztói társadalom!

Igazgatók kongresszusain sokat beszélnek „eladási forradalom”-ról és sokat töprengenek, hogyan lehetne legjobban „stimulálni” a fogyasztást, eddig még nem létező igények teremtése révén. Egy autógyáros arról beszél, hogyan sikerült több autót eladnia olyanoknak, „akik nem is tudták, mire van szükségük”.

A „stimulálásnak” ez a sürgető szüksége soha nem tapasztalt mértékben növelte meg az amerikai ipar hivatásos stimulátorainak és rábeszélőinek – különösen a New York-i Madison Avenue, a „reklám utca” – szürke ruhás szakembereinek hatalmát, dicsőségét és jólétét. 1955-ben 9 milliárd dollár ömlött az Egyesült Államok hirdető iparába, egymilliárd dollárral több, 1954-ben és hárommal több, mint 1950-ben. 1955-ben fejenként kereken ötvenhárom dollárt költöttek arra, hogy minden amerikai férfit, nőt vagy gyereket rábeszéljenek egy vagy más árucikk megvásárlására. Némelyik kozmetikai vállalat már jövedelmének egynegyedét költi hirdetésre. Egy – valószínűleg mesebeli – illatszerkirály állítólag kijelentette: − Mi nem rúzst adunk el, mi fogyasztót vásárolunk.

A stimulátoroknak egy nagy és félelmes akadályt kell legyőzniük: a legtöbb amerikainak teljesen használható a tűzhelye, kocsija, tévéje, ruhája, és minden egyebe van. Képtelenség kivárni, hogy mindez tönkremenjen vagy elavuljon, s csak azután rábeszélni, hogy vegyen helyette újat.

Mind több és több reklámszakember emlegeti, hogy meg kell teremteni a „pszichológiai elavulás” fogalmát.

 

 

Pszichológiai elavulás: az autókereskedők például igyekeznek mindenkiben szégyenérzetet kelteni, aki két-három évnél hosszabb ideig jár ugyanazzal a kocsival

A gáztűzhely-gyárosok értekezletén a részvevők arról prédikáltak, hogy utol kell érni a korszerűbb autógyárakat a pszichológiai elavulás megteremtésében. Emlékeztettek rá, hogy az autókereskedők igyekeznek mindenkiben szégyenérzetet kelteni, aki két-három évnél hosszabb ideig jár ugyanazzal a kocsival. Az American Color Trends (Amerikai színirányzatok) igazgatója kereken megmondta a gáztűzhely-gyárosoknak: − Hölgyeim és Uraim, önök is tudják, mint ahogy én is tudom, hogy még mindig sok háztartás vallja: bármi öreg jószág megteszi, ami még működik. – Majd ismertette azt az új irányzatot, hogy mindennek mindig változtatják a színét, s megmagyarázta: − Ez az irányzat hozzájárulhat, hogy önöknek sikerüljön meggyorsítaniuk a gázkészülékek elavulását.

Az ötvenes évek közepén a pszichológusok sokaknak azt a tanácsot adták, hogy próbáljanak „elégedetlenséget árusítani”.

Egy hirdetési iroda igazgatója nagy hévvel magyarázta: „Ezt az országot az teszi naggyá, hogy képes állandóan új igényeket és vágyakat teremteni, elégedetlenséget ébreszteni mindazzal szemben, ami régi és divatjamúlt”.

A hirdetési szakemberek egyik konferenciáján hangzott el a panasz, hogy a rábeszélés több „tehetséges művészére” volna szükség

A harmadik nagy dilemma, ami a piackutatókat hatásosabb rábeszélőeszközök kutatására ösztönzi, a termékek egyre nagyobb mérvű, a fokozódó szabványosítás következtében előálló hasonlósága. Mind több ember jelenti ki magabiztosan, hogy „a márka nem számít, minden benzin egyforma”. Pierre Martineau, a Chicago Tribune kutatási igazgatója egyszer őszintén föltette a kérdést a hirdetési szakemberek egy csoportjának: − De hát valójában mi a különbség a különféle márkájú benzinek, autógumik, cigaretták, narancslevek, tejtermékek közt? ... És mit kezd a hirdetőszakma, ha a ma még meglévő különbségek teljesen eltörpülnek, vagy megszűnnek?

Milyen logikus érvet említhet az eladó, ha megpróbál rábeszélni valakit, hogy maradjon hű az ő márkájához, mikor lényegileg valamennyi márka fizikai jellemzői azonosak? Ez komoly gond a hirdető számára. David Ogilvy, egy hirdetővállalat elnöke, így fogalmazta meg a kérdést: − Csodálkozva látom, hogy a reklámszakemberek, még a fiatalok közt is milyen sok van, aki azt hiszi, hogy a nőket logikus érvekkel rá lehet bírni, hogy ezt vagy azt a márkát válasszák, mikor a kettő gyakorlatilag azonos… Minél jobban a hasonlítanak a termékek, annál kisebb szerepet játszi a márka megválasztásában a logika. A különféle whiskyk, cigaretták, sörök közt valójában alig van számottevő különbség. Többé-kevésbé mind egyforma. És ugyanez a helyzet a süteményekkel, mosószerekkel, gépkocsikkal. (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden áru egyforma. Bizonyos vonatkozásokban igen nagy a különbség köztük. És az is tény, hogy a legtöbb vállalat szörnyen igyekszik kifejleszteni a különbségeket.)

A hirdetési szakemberek egyik konferenciáján hangzott el a panasz, hogy a rábeszélés több „tehetséges művészére” volna szükség, hogy meg lehessen birkózni a termékek közti „rohamosan csökkenő különbség” problémájával.

Több kényszerítő oka is volt tehát annak, hogy a piackutatók új és mélyebbre ható rábeszélési módszerek, hatásosabb csalétkek, mélyebb megközelítés után kezdtek tapogatózni. Olyan vevő-fogó módszerekre volt szükségük, amelyek hatásosak ugyan, de nem kerülnek miattuk összeütközésbe a Szövetségi Kereskedelmi Bizottsággal, amely szigorúan igazságos és helytelenít minden túlzott állítást és ígéretet, márpedig a múlt év egyik-másik hirdetését épp így jellemezték.

Az eladás nagyobb hatású módszereit igen színesen foglalta össze egy atlantai autókereskedő, az akkor éppen lanyha piaci viszonyok közt:

− Ha tovább csökken a forgalom, kénytelenek leszünk fejbekólintani a fogyasztót, s míg nincs eszméletén, aláíratni vele a vásárlási nyilatkozatot.

Az eszmélet szót, mint látni fogjuk, önkéntelenül is prófétai előrelátással használta.

Köszönet Kecskeméthy Leventének a szöveg megjelenése érdekében tett fáradozásaiért

1. rész

A téma rövid összefoglalása Julius Evola tollából

12. Vezetés, rendeltetés, szervezet és stratégia.

Ezek nem silók. Függetlenül attól, hogy mi a szervezet funkciója, nem a pénzügy, HR, IT/technológia, marketing vagy bármely más funkció felelős a vezetésért/szervezésért, a rendeltetésért, a szervezetért és a stratégiáért. Egy kvalifikált személy a felelős, aki, mint integrátor, egy személyben nyilvánítja meg a vezetést, képviseli a rendeltetést, a szervezetet és a stratégiát. Bár ezúttal üzleti szervezetekről van szó, ez természetesen minden szervezetre érvényes, legyen az politikai, katonai, vallási vagy egyéb.

Sajnos nem csak az üzleti szervezetek esetében jellemző, hogy ma nincsenek kvalifikált vezetők: érdemi változások érdekében a vállalatokat és egyéb szervezeteket mintegy el kell foglalni, hiszen az adott formációban, lévén szélsőségesen vezetésellenesek, kevés az esély arra, hogy kvalifikált személyeket legyenek képesek „kinevelni”.

Míg az organikus szerveződések szemszögéből messzemenőkig abszurd, hogy HR-esek „kezelik” a vezetés és a szervezet kérdéskörét, hogy stratégiával kizárólag számok alapján foglalkoznak, arról nem is beszélve, hogy a rendeltetést úgy kell kitalálni, a modern szervezetek menedzserei ezeket az abszurditásokat nem, hogy képtelenek meg, illetve belátni, hanem egyenesen kívánatosnak tartják az efajta elkülönítéseket.

Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy minden modern szerveződés egyforma, és nincs az a „kreativitás”, az a marketing hatalom, az a thought leadership¸ ami ezen képes lenne változtatni, és valamiféle differentiatort képes lenne elővarázsolni. Az ez irányú próbálkozások tulajdonképpen a vállalati élet legkomikusabb jelenségei, amin talán csak a játékosok maguk (a marketing és reklámügynökségek szorgos dolgozói) tesznek túl. Anélkül, hogy túl messzire kalandoznánk, vegyük észre, hogy a politikai pártok közötti differenciálatlanság hasonló okokra vezethető vissza: mind az üzleti, mind pedig a modern politikai formációk (demokratizmusok) kizárólag mennyiségi megfontolásoknak engedelmeskednek (ezek okairól és következményeiről lásd például: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei).

Menjünk tovább, és tegyük föl a kérdést: mi az, amit mind a menedzserek, mind pedig a demokráciák harcosai annyira el akarnak kerülni a rendeltetés és a szervezet tekintetében, hogy ilyen mértékben hajlandóak magukat abszurditásoknak alávetni?

13. A modern vállalatokkal szöges ellentétben állnak az organikus szervezetek.

Az előbbi gépies, élettelen, és a hanyatlás jegyében, az utóbbi élettel teli és a transzendencia jegyében áll. Bár minden szervezetben van organikus és mechanikus elem is, ma, egészen kevés kivételtől eltekintve, minden szervezet szélsőségesen mechanikus: üzleti, katonai, kormány, akadémikus, vallási.

Ha figyelembe vesszük a gazdasági tényező domináns szerepét, mindehhez még hozzátehetjük, hogy ma minden szervezet üzleti szervezet. Sajnálatra méltó, hogy ebből a felismerésből azt a következtetést vonták le, hogy úgy is kell „üzemeltetni” őket, mint a vállalatokat, egyfajta ördögi kört hozva létre, ami jelenleg ott tart, hogy

büdzséakrobaták és GDP lovagok futtatnak országokat

(azt feltételezni, hogy irányítanak, nagyfokú naivitás lenne).

Az organikus szervezetek az Igazság jegyében állnak. Ez ma a többség számára szinte felfoghatatlan, hiszen egyrészt a domináns weltanschauung nem ismeri (el) az abszolút Igazság fogalmát (mint ahogy magát az Abszolutum fogalmát sem), másrészt pedig a domináns attitűd és orientáció ellenségesen lép fel az ebben az irányban tett kezdeményezésekkel szemben. Ez nem meglepő, hiszen a nézet jelentősége, mint kiinduló pont, döntő.

Az organikus szervezetek főbb jellemzői, érintőlegesen:

A tevékenységek valós eszmeiségnek, tehát nem megvalósíthatatlan absztrakcióknak rendelődnek alá.

Végeredményben az organikus szervezetek az Igazság eszményének rendelődnek alá, és az igazságosság a legalapvetőbb „működési princípium”. Üzleti ellenpéldaként tulajdonképpen találomra bármit választhatunk, amit az üzleti szereplők követendő eszmeként vagy célként fogalmaznak meg. Példa: „világhódító” szerep piaci dominancián keresztül, mondjuk az étcsokoládé luxus szegmensében, vagy a vezető nélküli elektroautók piacán, a taxi – alternatíva szegmensben, ahol az eszme sokszor maga az üzleti cél, gyakran vegyítve egy olyan vízióval, amit épeszű ember nem vesz komolyan, mondjuk a környezetvédelem, a minőségi időtöltés (ez ráhúzható akár a luxus étcsokoládéra is), és hasonlók. Azt, hogy mennyire ritkán tapasztalható igazságosság egy ilyen környezetben, azt bárki belátja, aki aktívan karriert épít, sőt, mivel mára sajnos maguk a közösségek sem organikusak, és ugyanúgy jellemző rájuk az, amit az üzleti és más mechanikus szervezetekkel kapcsolatban mondtunk, ezt tulajdonképpen mindenki tapasztalja.

Az ember többet ér, mint az áru vagy a gyártási és egyéb folyamatok.

Nehéz lenne tagadni, hogy különösen az üzleti szervezetekben, ennek pont a fordítottja érvényes – minden ennek ellentmondani igyekvő propagandával ellentétben. Különösen cinikus a már senki által (itt természetesen a gondolkozni hajlandókra utalunk) komolyan nem vett people are our greatest asset szlogen, amit ha szó szerint fordítunk, híven tükrözi az e mögött rejlő rosszindulatot: az emberek képzik legértékesebb készletünket. A készleten kívül az angolban használatos még az emberi erőforrás és az emberi tőke kifejezés is, de lássuk be, hogy nem sokkal bizalomgerjesztőbb az alkalmazott (a német Angestellte is gyönyörű: beállított, mint egy tárgy) vagy a munkaerő megnevezés sem. A cégekben az ember a legértéktelenebb tényező, akiket, mint feljebb már említettük, inkább mint passzívákat ítélnek meg, és áldoznak fel gondolkodás nélkül az úgynevezett hatékonyság oltárán.

A szerveződés alapja az identitás

és fenntartásának a kulcsa, hogy az embernek lehetővé teszi az autentikus életmódot. Már láttuk, hogy az üzleti környezet tulajdonképpen likvidálja a szerves identitást, cinikus módon pontosan az úgynevezett diverzitás kezdeményezéseivel, amiknek a keretében nem arra törekszik, hogy tiszteletben tartsa a különbözőséget, hanem arra, hogy a különbözőt mintegy a legkisebb (legalacsonyabb) közös nevezőre hozza. Szemben a szerves közösségekkel, az üzletet nem érdeklik a faji, kaszt és nemi jellegzetességek, hiszen a célkitűzéseihez szükséges feladatok ellátásához ezek közül a jellegzetességek közül egyre sincs szükség. A diverzitás az üzletben azt jelenti, hogy faj és kaszthovatartozástól, valamint nemtől függetlenül mindenki fenntartás nélkül fogadja el mind a (hamis) ideológiát, mind pedig a játékszabályokat. Az „igazságosság” abban áll, hogy mindenkinek nyitva áll a lehetőség arra, hogy likvidálja saját identitását.

A szerveződés hierarchikus,

a hierarchia pedig szakrális. Az alsóbb ontológiailag függ a felsőbbtől, amely nélkül nem lehet önmaga és nincs lehetősége önmegvalósításra. Mivel a hierarchikus szerveződés alapja az önmegvalósításra való igény, a hierarchia a szabadság jegyében áll. A hierarchia semmilyen emberi szerveződésből nem iktatható ki, még a modern üzleti szervezetekből sem, melyek a hierarchiát egyébként tagadó, a politika szintjén a liberáldemokráciával analóg hamis ideológiájuk következtében állandó identitászavarban vannak, és egyre intenzívebben kárhoztatják magukat arra, hogy, miközben egyre növekvő időhiánnyal küzdenek, egyre több értelmetlen és ostoba dologgal foglalkozzanak. Tisztelet kizárólag szerves hierarchiákban lehetséges. A modern álszervezetekre jellemző cinizmus és a már-már emberalatti elemeket produkáló vérszegény, „profi” stílus mind erről tesz tanúbizonyságot.

Karlo Valois

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

„A Némaság a tizenhetedik századi Japánban játszódik, és két jezsuita szerzetes történetét meséli el, akik arra vállalkoznak, hogy felkutatják tanítómesterüket, Ferreira atyát (Liam Neeson). A hittérítő pap már évek óta nem adott magáról életjelet, és az a hír járja, hogy a kínzások hatására megtagadta a hitét. Ezt a két ifjú tanítványa, Rodrigues (Andrew Garfield) és Garrpe (Adam Driver) nem hajlandó elhinni, és Japánba utaznak, hogy kiderítsék az igazságot.

Ezzel a saját életüket is veszélybe sodorják, hiszen a kezdeti barátságos fogadtatás után a távol-keleti ország vezetői a külföldi befolyás növekvő árnyát látták meg a kereszténységben, és kegyetlenül irtani kezdték a vallás követőit. A keresztényeknek szentképeket kellett megtaposniuk, és ha nem tagadták meg a hitüket, akkor brutális kínzásoknak vetették alá őket.” (Origo)

Scorsese regényadaptációja néhány érdekes gondolatot vet fel a vallások és civilizációk közötti kapcsolat, valamint a keresztény ember személyes sorsát illetően. A filmben a civilizációk találkozásából születő furcsa paradoxonokon, és a belőlük következő vívódásokon van a hangsúly.

Rodriguest, a film főszereplőjét a japán vezetők rövid bujkálását és misszionárius tevékenységét követően elkapják, de ahelyett, hogy egyből megkínoznák, tiszteletteljesen és komolyan elbeszélgetnek vele, és megpróbálják megértetni vele azt a helyzetet, amibe került. Rodrigues önellenmondásban találja magát, mert azt tapasztalja, hogy a felszabadulást és boldogságot ígérő vallás elhozatalával valójában a meglévő rend lerombolásában, a káosz kialakításában játszik közre. Térítése miatt sokaknak meg kell halnia, mindeközben szinte senkivel nem tudja megértetni, miért kellene az ő vallásának igazságait elfogadni. Ezt egyszerűen nem tudja összeegyeztetni magában, és nem is igazán tud érdemben reagálni a film különböző pontjain elhangzó tanulságos érvekre:

„A tanítás, amit magával hozott, talán igaz Spanyolországban és Portugáliában. De mi is gondosan tanulmányoztuk. Hosszasan és nagyon alaposan. Úgy találtuk, hogy Japánban hasztalan és értéktelen. Arra jutottunk, hogy ez veszélyes dolog.”

„Mindenki ismer olyan fát, ami csak egyfajta földben él meg. Míg egy másik fajtában tönkremegy és elpusztul. Ez igaz a kereszténység fájára is. A levelei itt tönkremennek. A rügyei elhalnak.”

„Nekünk van saját vallásunk, atyám. Kár, hogy nem vetted észre. Azt hiszitek, hogy a buddháink csak emberek. Emberi lények. Tudatlan vagy! Padre! Csak egy keresztény láthatja Buddhát egyszerű embernek. A mi Buddhánk olyan teremtmény, amellyé az ember is válhat. Valamivé, ami nagyobb saját magánál. Mint aki képes túllépni a képzelgésein. De te ragaszkodsz a képzelgéseidhez, és azokat hitnek nevezed.”

„Padre, úgy tűnik, a misszionáriusaitok nem ismerik Japánt!”

„Vannak, akik szerint a vallásotok egy átok. Szerintem nem az. Én másképp látom, de veszélyesnek tartom.”

Leszámítva a némelyekből ellenszenvet kiváltó kínzásokat, a japán oldalon egy olyan egységes, tiszteletreméltó, a tudatosságot és a spirituális irányulást sem nélkülöző rendszert látunk, hogy óhatatlanul felvetődik bennünk a kérdés: mi szükség mindezt megbolygatni? Illetve felmerül a gondolat, hogy azt az energiát, amelyet egy távoli ország megmentésére fordítanak, nem lehetne inkább a sajátjaik hitének megerősítésére irányítani?

Érdemes a film kapcsán tudatosítani, hogy bármennyire is nehéz volt a japán civilizációban egy kereszténynek saját hitét képviselni, a helyzet mégsem volt ugyanaz, mint ami a 20. századi kommunista rémuralmak idején. (Erre utal, hogy a film során kiderül, a mártírságnak – amit a főszereplőnk eleinte vállalni akar – sincs igazán érvénye, mivel itt nem az az eset áll fenn, mint Jézus idejében: az ellenség nem megveszekedett gonosztevők együttese, nem a keresztény tanítás nyílt tagadása és elpusztítása motiválja őket.) Ugyanis – ahogyan a filmben is szőr mentén elhangzik – Japán a kereszténység helyett fel tudott mutatni más szellemi alternatívát. Ha a saját hitének megtagadása nagy problémákat is okozhatott egy kereszténynek – ugyanis ez az, amire felszólítják Rodriguest a többiek megmentése érdekében –, mégsem járt olyan végletes önmegtagadással, mint a teljes nihilizmusba és teljes ateizmusba taszító kommunista rezsimek alatt. A Japán civilizáció ugyanis tud javasolni helyette mást, ami nem mellesleg sok pontban nagyon is egyezik a keresztény szellemiséggel (erre szintén utalás történik a filmben), ha megnyilvánulásaiban sok mindenben el is tér tőle. Az igazság az, hogy egy valódi szellemi ember ebben is meg tudja találni azt, amit korábbi vallásában keresett. Ebben ugyanúgy jelen van az, ami egy szellemi embert örömmel tölthet el.

Az alkotás nagy erénye, hogy viszonylag objektíven mutatja be ezt a problematikát, ha a drámai elemeket nem is nélkülözi. Habár a fentebb elmondottak miatt mi nem látjuk olyan tragikusan a végkifejletet, mint ahogy a film talán sugallni akarja. Mindazonáltal azt is meg kell említenünk, annál tragikusabb, ha a történetet mai helyzetünkre vonatkoztatjuk, mivel a némaság filmbéli megpróbáltatása, saját szívbéli meggyőződésünk teljes elhallgatásának kihívása soha nem volt olyan erővel jelen, mint éppen napjainkban. Hitünkkel, az élet metafizikai eredetéről való meggyőződésünkkel soha nem voltunk olyan egyedül, mint a minden szellemi kérdés iránt közömbös materialista világunkban. Ezzel a problémával pedig egy mai buddhista éppúgy szembesül, mint egy keresztény – már ha tényleg abban a szellemben képviselik ezeket a vallásokat, amelyekben eredetileg életre hívták őket.

Réb István

Az internetet mint médiumot bámulva, és a Facebook-on „szörfölve” olyan dezinformációkkal találkozni, miszerint a cég jelképe mindig is a vörös színű ötágú csillag volt. Nem, 1931-ben lett az. Tehát nem 1889-ben, nem 1883-ban, nem 1864-ban, és nem a középkorban. :)

A kép forrása. Aki még így sem hinné, annak másik, szintén ezt alátámasztó forrás.

Valaki ismer a Heinekentől vagy más forrásból hivatalos és elfogadott magyarázatot arra, hogy 1931-től a cég logóin miért lett vörös az ötágú csillag? Ha igen, jelezze nekünk, de tudomásunk szerint nincs ilyen, illetve szó szerint úgy nyilatkoznak, hogy „nem tudják”. A cég marketingesei viszont előadnak egy fiktív történetet az állítólagosan mágikus, középkori szimbólummal kapcsolatban, amely a mostani szimbólum elődje lett volna. Mivel már kiderült, hogy a logóban szereplő csillag csak 1931-től változott vörössé (előtte fehér volt, a kerete pedig fekete), így ez a magyarázat eleve elbukott, ám arra sem találtunk semmilyen bizonyítékot, hogy a középkorban egyáltalán létezett volna olyan sörfőző céhekhez kapcsolódó szimbolika, amely vörös színű és ötágú csillagot tartalmazott volna.

*

Rendkívül érdekes a Heineken sörcímkéje megfordítva:

Itt a 666-os szám rejtett jelenléte látható (ez különben nem egyedi eset), az „e” betűkkel kirajzolva. Hogy ezzel a célzással a cég marketingesei mennyire tisztában vannak, azt lásd ennek a reklámnak a 0:28–0:30 részében:

Ami még érdekesebb, hogy csak az így megfordított logó még egy szembetűnő elemet tartalmaz, mégpedig a lefelé fordított pentagrammát, ami voltaképpen e fordított helyzetben, tehát a kiolvasható 666-tal együtt nyer értelmet. (Ezek a megfordítások és „belelátások” egyesek szerint nevetségesek, ám akik így gondolják, megfeledkeznek arról, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban, és hogy a világ alászálló iránya teljes összhangban van ezekkel a feltételezésekkel. Az, hogy a Heineken üzeneteiben felfedezhető valami, ami a gonoszsággal és a megrontással kapcsolatos, csupán egy lehetséges illusztrációja annak a példák nélkül is tapasztalható ténynek, hogy a világ és benne az ember, önnön eredeti céljával teljesen szembefordulva, az hanyatlás végső stádiumában jár.)

Egyébként a hivatalos közlemények szerint a Heineken vezetése azért váltott a címkéken „mosolygós e-kre” (így aposztrofálják a betűtípusváltoztatást), mert a korábbi felirat tipográfiája túl agresszívnek tűnt. Már csak e jelzésből is belátható, hogy az „e” betűkkel tudatosan játszanak – mint minden mással is.

*

Spanyol nyelvű „karácsonyi” reklám:

A befejező kép külön is:

Aztán egy további érdekesség, hogy a vörös csillag az Ősi és Elfogadott Skót Rítus, illetve a Hagyományos Francia Rítus mesterkötényein is szerepel. Ebben a tekintetben nem beszélhetünk eredendően negatív jelentéstartalomról (noha egy eredetileg pozitív szimbólum egy tradíció degenerálódása következtében könnyen átalakulhat negatívvá). Mindazonáltal ebben az összefüggésben nem is ez a kérdés, hanem az, hogy megállapítható-e egy további kapcsolat, nevezetesen a márka és a modern szabadkőművesség között.

A Heinekennél nemcsak a vörös csillag, hanem egyéb utalások is azt mutatják, hogy cég vezérei vonzódnak a negatív jelentéstartalommal bíró, illetve az eredeti jelentésük ellentétébe fordított okkult szimbólumokhoz. Egyébként az éppen nemrégiben megjelent cikkünk alapján, mely a tudatalatti befolyásolás széleskörű alkalmazásáról számol be, teljesen valószínűtlen, hogy egy világmárka képviselői ennyire ne legyenek tisztában fő logójuk értelmével és eredetével.

Emiatt teljesen kézenfekvő a feltételezés, miszerint azért használja ezt a logót a Heineken (és azért ragaszkodik hozzá), mert alapjaiban ugyanazt a szellemiséget képviseli, mint ami a kommunizmust is létrehozta, és ami a modernizálódott szabadkőművességet is élteti (ez utóbbival való kapcsolata még érdekesebb, noha egyáltalán nem független a kommunizmussal való kapcsolatától). Ezzel pedig a jelenlegi világhatalomnak nincs különösebb gondja, mivel a kommunizmus ugyanazt a megrontó tevékenységet végzi, mint amit ő maga is képvisel.

A kormány és a Heineken kirakatharca azért nevetséges valahol, mert ez az eset csak egy a sok közül, ahol kifogásolható szimbolikával operálnak (erre már mások is utaltak, jóllehet teljesen cinikus és lekezelő módon, nélkülözve a probléma iránti minimális érzékenységet is). Korábban rámutattunk, hogy ez egyáltalán nem ritka, és sokszor nem egyszerűen a haszonszerzés célja miatt élnek vele, hanem egy sötét ideológia és érzület globális elterjesztése miatt. A harcot valójában akkor lehetne komolyan venni, ha ezekkel a mögöttes eszmékkel és egyéb megnyilvánulásaikkal is szembeszállnának. A dolgok logikus végiggondolásával felvetődik a kérdés, hogy egy magát keresztény-konzervatívnak nevező párt például ezek után hogy tud elszámolni azzal a tömérdek sátáni logóval, amelyekbe úton-útfélen belebotlunk?

Ferenchegyi Endre és Réb István

Mi sokakkal ellentétben nem gondoljuk úgy (sem formáját, sem minőségét tekintve), hogy a két politikai szimbólum, és az általuk hordozott mögöttes tartalom közé egyenlőségjel tehető, mindazonáltal beszédes, hogy még azok sem kezelik egyenlő módon azt a két szimbólumot, amelyeket egyformán önkényuralmi jelképként szokás manapság emlegetni

A Médiavadász olvasói bizonyára emlékeznek még a Tanulmányozni azt, amit valójában nem lehet című bejegyzésre, amely egy bizonyos Vance Packard (1914–1996) nevű újságíró, The hidden persuaders címre keresztelt könyvét alapul véve ismertette a kereskedelmi, politikai és társadalmi befolyásolás rejtett eszközeinek rendkívül érdekes szisztémáját. A mű teljes magyar fordítása még várat magára. Viszont a Gondolat Kiadó 1971-ben megjelentetett egy kötetet: Feltörekvés, reklám, szexualitás Amerikában címmel, amelyben Packard különböző könyveiből vett válogatás tanulmányok sorakoznak, köztük a The hidden persuaders nyolc fejezetével. A Médiavadász úgy ítélte meg, ezek a fejezetek olyan fontos adalékokkal szolgálnak az emberi tudat befolyásolásának vonatkozásában és mindennapi életünk kevésbé tudatos mozzanatainak mozgatórugóival kapcsolatban, hogy folytatásos formában közzétesszük őket.

Vance Packard 1950-ben kezdett adatokat gyűjteni első könyvéhez, amely aztán a hosszú évek kitartó kutatómunkáját követő 1957-es megjelenésekor 1500 műből álló forrásra támaszkodott. A Göncz Árpád és Szilágyi Tibor fordításában megjelent kötet 1971-ben került kiadásra. A szocializmus éveiben azzal a céllal hozták létre, hogy a hidegháborús helyzetnek megfelelően lerántsák a leplet az amerikai kapitalizmus csillogó külsőségeiről és bebizonyítsák a vasfüggöny mögött elnyomásban élő magyar embereknek, hogy a filmekből, újságokból és disszidált ismerősöktől, rokonoktól tudomásukra jutott nagy amerikai álom csak egy ordas nagy hazugság. A dolog keserű pikantériája, hogy az úgynevezett rendszerváltást követően gátszakadás utáni özönvízként árasztotta el ugyanez a rejtett manipulációs technikai rendszer a szovjet-blokkból kiszabadult Kelet-Európai államokat. Azért különösen fontos a ma még eszmélni képes emberek figyelmét felhívni ezekre a trükkökre, mert már 60 évvel ezelőtt is úgy fogalmazott a szerző: „Az indítékelemzők és a szimbólum-manipulátorok egyesítették képességeiket, s a rendelkezésre álló dollármilliók birtokában bámulatba ejtő, s néha aggasztó együttest alkotnak. Műveleteik (…) még korántsem csalhatatlanok. De a kezdet mindenesetre döbbenetes.”

Aki nyitott szemmel jár a világban, annak bizonyára nincsenek kétségei afelől, hogy az 1957 óta eltelt időben a „rejtett rábeszélők” egyetlen percig sem tétlenkedtek. Pénzt és időt nem kímélve tökéletesítették a rendszert, szőtték egyre sűrűbbre azt a bizonyos hálót, amelyen mindenki fennakad, aki nem teszi meg a legkomolyabb erőfeszítéseket ennek vizsgálatára és kiismerésére. Úgy véljük komoly segítség lesz Vance Packard erre vonatkozó sorait megismerni és tanulmányozni.

Mai szóhasználatban a szövegben sokszor elhangzó „mélységi megközelítést” „tudatalatti feltérképezésnek”, illetve „tudatalatti befolyásolásnak” neveznénk. Az a tény egyébként, hogy a reklámok és egyéb eszközök révén átvernek, becsapnak és rászednek minket, mára eléggé ismertté vált, ám különös módon ez az emberek általános életmódján, vagy a reklámokhoz, filmekhez stb. viszonyán szinte semmit nem változtatott. Éppen ezért a szöveg azok számára is fontos lehet, akik többé-kevésbé tisztában vannak az életünket behálózó manipulációval. Mégpedig megerősítés gyanánt, a rezisztenica tudatosabbá tétele végett.

Kecskeméthy Levente

A MÉLYSÉGI MEGKÖZELÍTÉS

Ez a könyv az amerikai élet egy új, furcsa és meglehetősen egzotikus területét igyekszik földeríteni. Azokról a nagyarányú és gyakran igen sikeres próbálkozásokról szól, amelyek célja, hogy öntudatlan beidegzéseinket, vásárlási döntéseinket, gondolkozási folyamatainkat a pszichiátria és a társadalomtudományok eszköztárából összeollózott ismeretek segítségével a kívánt irányba tereljék. Közös jellemzőjük, hogy tudatunk szintje alatt hatnak: a felhívások tehát, amelyek számunkra indítékul szolgálnak, bizonyos értelemben „rejtettek”. Eredményük, hogy mindennapi életünk sokkal befolyásoltabb, manipuláltabb, mint hinnénk.

Mindennapi életünk sokkal befolyásoltabb, manipuláltabb, mint hinnénk

A manipulációra irányuló kísérletek egyike-másika egyszerűen csak mulatságos. Némelyikük azonban nyugtalanító, különösen, ha baljós előjelnek tekintjük, és elgondolkozunk, hogy mi vár még ránk, ha ezek a kísérletek megszaporodnak és hatékonyságuk fokozódik. Szolgálatkész tudósok vállalják a gondviselés szerepét és nyújtanak hozzá szörnyű eszközöket.

A rábeszélési hadjáratok céljára alkalmazott tömeg-pszichoanalízis sokmillió dollárt forgalmazó üzletág alapját vetette meg. Az áruik – termékek, eszmék, magatartásformák, jelöltek, célok és lelkiállapotok – eladásának eredményesebb módját kutató hivatásos rábeszélők kapva kaptak ezen az eszközön.

Ezt a magatartásunk befolyásolását szolgáló mélységi megközelítést, amely sokféle ötletes eszközzel folyik, ma már sokhelyt alkalmazzák, de legnagyobb mértékben mégis mindennapi, fogyasztói cselevésünkre hat. A mélységi megközelítés ugyanis többmilliárd dollár értékű amerikai termék értékesítését érinti, sőt forradalmasítja, pedig módszere még alig nőtt ki a gyermekcipőből. Amerika száz legnagyobb hirdetőjének kétharmada vállalkozott már olyan hirdetési hadjáratra, amely mélységi megközelítésen alapszik és amelyet a piackutatók nyelvén „indíték-elemzésnek” nevezett módszerek ihlettek.

Az idők során az Egyesült Államok vezető hirdetési szakemberei közül sokan sajátították el már a pszichiátria és a társadalomtudományok alapelveit, hogy nagyobb hozzáértéssel „mesterkedjék ki” javaslataikhoz való hozzájárulásunkat. Az alapítványszervezők is a mélységi megközelítés eszközéhez folyamodnak, hogy több pénzt facsarjanak ki belőlünk. Tekintélyes számú és egyre több vállalat (közöttük a legnagyobbak) a pszichiátria és a pszichológia módszereivel igyekszik alkalmazottait – s főleg vezetőit – megrostálni és magatartásukat megformálni. S végül ugyanez a mélységi megközelítés mutatkozik meg országosan a szimbólumokkal manipuláló hivatásos politikusok módszereiben is, akik így próbálják mondanivalójukat az egyre inkább pavlovi feltételes reflexű kutyának tekintett szavazópolgár szájába rágni.

A rábeszélők próbálkozásai, hogy beidegzett megszokásainkban rejtett értelmet találjanak, gyakran már csak azért is érdekesek, mert föl-fölvillantanak valamit, amit eddig magunk sem tudtunk önmagunkról. Megállapításaikból olykor kiderül, hogy komikus szerepet játszunk valami derűs, de csiklandós „thurberi” világban. A mélyre eresztett szonda gyakran bámulatos magyarázattal szolgál egy-egy szokásunk, hóbortunk okáról. Úgy rémlik, tudatunk küszöbe alatt ugyancsak vadak lehetünk és zabolátlanok.

Persze, aki szondáz, az magatartásunk miértjeit keresi, hogy így hatásosabban manipulálhasson szokásainkkal és javára fordíthassa választásainkat. Azt kutatja, miért félünk a bankoktól; miért kedveljük a nagy behemót kocsikat; tulajdonképpen miért is veszünk házat; a férfiak miért szivaroznak; miért árulja el kocsink típusa, hogy milyen benzint használunk; miért esnek a háziasszonyok hipnotikus révületbe, ha átlépik egy szupermarket küszöbét; miért csalogatják a férfiakat az autószalonokba a nyitható tetejű sportkocsik, és miért vesznek mégis négyajtós szedánt; miért szeretik a fiatalok a ropogós süteményt?

De ha megismerjük e szondázásnak, manipulációnak egyik-másik szélsőséges példáját, egyszerre kívül találjuk magunkat James Thurber derűs tájain, s benne az orwelli Big Brother fagyos világában.

Ha megismerjük e szondázásnak, manipulációnak egyik-másik szélsőséges példáját, egyszerre benne találjuk magunkat az orwelli Big Brother fagyos világában

Némelyik szondázó például módszeresen igyekszik kitapogatni emberi gyöngéinket, esendőségeinket, abban a reményben, hogy viselkedésünket így hatásosabban befolyásolhatja. Amerika egyik legnagyobb hirdetővállalatának pszichológusai például azért szondáztak meg kísérleti alanyokat, hogy megtalálják a módját, hogyan lehet kiválasztani – és eredményesen befolyásolni – a szorongó, érzéki, agresszív, passzív stb. embereket. Egy chicagói hirdetővállalat a háziasszonyok menstruációs ciklusát és annak pszichológiai kísérőjelenségeit tette tanulmány tárgyává, hogy ily módon találja meg a fölhívást, amely elősegíti bizonyos élelmiszer-készítmények eladását.

Látjuk: aki szondáz és manipulál, annak a szemében semmi sem szent és semmi sem sérthetetlen. Az említett chicagói hirdetővállalat például kislányokon alkalmazott pszichiátriai vizsgálati módszereket. Hirdetési szakemberek papoknak adnak tanácsot, hogyan manipulálhatnák hatásosabban híveik gyülekezetét. A rábeszélők némelykor még a barátainkat is megválasztják helyettünk, mint legutóbb Floridában történt, ahol egy vállalat megszervezte a „holnap közösségét”. A házakat eladásra kínáló igazgatóság a berendezéssel együtt a barátok szállítását is vállalta, s mindezt egyazon gyönyörű, csillogó csomagolásban.

Az új rábeszélők tevékenységének baljós példáival nemcsak a kereskedelem, hanem a politika és a személyzeti ügyek terén is találkozunk. Az 1956-os választások során az egyik politikai párt országos elnöke például azzal tett tanúságot üzleties gondolkozásmódjáról, hogy jelöltjéről mint eladni való termékről beszélt. Sok nagyvállalatnál pszichológiai teszteket végeztetnek a tisztviselőkkel, és jövendő karrierjüket képzett külső szakértők véleménye szabja meg. Kaliforniában pedig működik egy szakiskola, amely azzal dicsekszik – egy bámulattal eltelt szaklap szavaival élve –, hogy „társadalmilag megszerkeszti” a hallgatóit, s garanciát nyújt, hogy ezek a „méretreszabott” emberek a munkaadó szempontjából helyes magatartást fognak tanúsítani.

Azt, hogy a rábeszélők sok esetben mire törekszenek, jól összefoglalta egyik vezetőjük, a Public Relations Society of America elnöke, mikor beszédében megmagyarázta a tagoknak: – Az emberi lélek szövetével dolgozunk, az a mi anyagunk. – Mikor kísérletet tesznek a lelkünk szövetének átszabására, a hivatásos rábeszélők a társadalomtudomány köztiszteletben álló művelőitől kapnak irányítást és közvetlen segítséget. Azon a szemináriumon például, amelyet a Columbia Egyetem tartott több tucat New York-i hirdetési szakember számára, az egyetem több társadalomtudomány-professzora is részt vett. Az egyik, rövid rögtönzött előadásban, pontosan bemutatta a manipulátoroknak a szellemi manipuláció mindazon formáit, amelyre a valószínű siker reményében vállalkozhatnak.

Ennek a sok szondázásnak és manipulációnak megvan a konstruktív és mulatságos oldala is; de azt hiszem joggal állíthatom, hogy súlyosan emberellenes következményekkel járhat. Sokszor inkább visszalépést mint előrehaladást jelent azon a hosszú és küzdelmes úton, amit az ember, gondolkozó észlénnyé válása érdekében megtett. Igen, úgy tűnik, a rábeszélők egyre nagyobb hatalma új elemet jelent az amerikai élet szerkezetében.

A sajtó, a film és a rádió a mindennapi amerikai embert nem mindennapi ravasz fickónak festi. Ő a megfontolt választópolgár, a makacs individualista, és mindenekelőtt az amerikai vállalatok csudálatos termékeinek józanul gyakorlatias fogyasztója. Röviden: ő a huszadik századi haladás és felvilágosodás színe-virága.

Legtöbbünknek jól esik, ha behelyettesíthetjük magunkat e képbe, s ezt bizonyára sokan és joggal is tehetik. Azok a férfiak és nők azonban, akik ezt a csillogó képet táplálják, különösen a hivatásos rábeszélők, rejtett hátsó gondolattal teszik. E rábeszélők – akik olykor kedélyesen „szimbólum-manipulátoroknak” címzik önmagukat – hivatali följegyzéseikben, szaklapjaikban, szakmai beszélgetéseikben kevésbé hízelgő, bár érdekesebb színben látnak:

az ő szemükben mi az álmok, homályos és titkolt vágyak, a bűntudat és az értelmetlen emocionális gátlások csokra vagyunk.

Az ösztönszerű és kényszerű cselekvésvágynak ellenállni nem tudó formaimádók vagyunk. Látszólag értelmetlen szeszélyeinkkel bosszantjuk őket, azzal viszont, hogy cselekvésre sarkalló szimbólum-manipulációjukra egyre engedelmesebben reagálunk, örömöt okozunk nekik. Erre elegendő és meggyőző bizonyítékot találtak, eleget, hogy magatartásunk befolyásolására irányuló erőfeszítéseikben nagyobb mértékben hagyatkozzanak a mélységi megközelítésre.

A szimbólum-manipulátorok és tudományos tanácsadóik a pszichiáterek és társadalomtudósok (különösen a pszichológusok és szociológusok) lábánál ülve sajátították el tudásukat, azok lábánál, akiket „gyakorlati” tanácsadóként fölfogadtak, vagy akik maguk is megalapították külön kutatóintézeteiket. Mert hol vannak már azok az idők, mikor ezek a tudósok még mániás depresszióban szenvedőket osztályoztak, kerek pöcköket dugdostak kerek lyukakba vagy a Salamon-szigetek lakóinak párosodási szokásait és műalkotásait tanulmányozták. Ezek a jól-rosszul képzett új szakemberek, jellemző módon, „indítékelemző” vagy „indítékkutató” néven emlegetik önmagukat. Egy chicagói kutatóvállalat főnöke, Louis Cheskin, aki pszichoanalitikai jellegű kutatásokat végez kereskedelmi cégeknek, megmagyarázta, hogy mit is ért e ravasz kifejezésen.

– Az indítékkutatás a kutatómunkának az a fajtája, amely az emberek választásainak indítékait igyekszik földeríteni. Olyan módszereket alkalmaz, amelyek az emberi lélek tudattalan vagy tudatalatti mélyébe nyúlnak, mert a választást általában az egyén tudatán kívül eső tényezők határozzák meg… Vásárlási helyzetben a fogyasztó általában emocionális kényszer hatására cselekszik, öntudatlanul reagál a jelképekre és sablonokra, amelyeket tudat alatt a szóban forgó termékhez társít. – Mr. Cheskin ügyfele közt ott találjuk Amerika legnagyobb fogyasztási cikkeket gyártó vállalatait.

Ezek az indítékelemzők a szimbólum-manipulátorokkal együtt mélységet adnak az eszmék és termékek árusításának. Például arra tanítanak, hogy az áruval lényegesen többet kell ígérni, mint amennyit az valójában ér. Egy milwaukeei hirdetővállalat igazgatója írásban magyarázza meg kollégáinak, hogy miért hajlandók a nők két és fél dollárt fizetni az arckrémért, mikor egy szappanért nem adnak többet, csak huszonöt centet. Hogy miért? A szappan, mondja, csak tisztaságot ígér. Az arckrém viszont, hogy szépek lesznek tőle. (Most már a szappan is kezd szépséget ígérni, nemcsak tisztaságot). Az igazgató hozzáteszi: – A nők a pénzükért ígéretet vesznek. – Majd így folytatja: – Aki kozmetikai cikkeket gyárt, az nem lanolint ad el, hanem reményt… Manapság már nem narancsot veszünk, hanem életerőt. És nem csupán autót, hanem presztízst.

Azért emlegetem a kereskedelmi szakembereket gyakrabban, mint a rábeszélők többi fajtáját, mert nekik több milliárd dollárjuk forog közvetlenül kockán, többet áldoznak hát a mélységi megközelítés úttörő munkájára. De kezdik elárasztani a terepet a többiek is – az újságírók, az alapítványgyűjtők, a politikusok, az ipari személyzeti szakemberek, s őket feltehetőleg követi majd mindenki más, akinek bármi reklámoznivalója van.

Minthogy e könyvben a rábeszélőknek azzal a fajtájával foglalkozunk, akiket a szakmában a „mély-fiúk”-ként emlegetnek, a könyv java részét a földalatti műveletek leírására szenteljük. Épp ezért hangsúlyoznom kell, ami amúgy is nyilvánvaló: rengeteg az olyan reklámszakember, újságíró, alapítványgyűjtő, személyzeti vezető, politikus – ők vannak számbeli fölényben –, aki becsületes munkát végez, és minket gondolkozó embernek tekint (akár azok vagyunk, akár sem). Ők fontos és konstruktív szerepet töltenek be a társadalomban. A reklám például nemcsak a gazdasági fejlődés előmozdításában létfontosságú, hanem az amerikai élet színes és szórakoztató eleme is; a reklámszakemberek sok-sok alkotása tisztességre, művészi ízlésre vall. (Ha akadnak is kivételek, a reklámok társadalmi jelentőségét és szükségességét vagy a politikusok és újságírók döntő részének becsületességét illetően mi nem vagyunk ilyen derűlátóak – a szerk.)

Ami meg az új „mély-fiúkat” illeti, némelyiküknek ugyancsak megvan rá az oka, hogy hallgasson a műveleteiről. Gyakran ütköztem áthatolhatatlan falba, mikor megpróbáltam közvetlen információt szerezni olyan vállalatoktól, amelyekről közismert, hogy e mélységi megközelítésben alaposan érdekeltek. Két vállalat tisztviselői, akik őszinte felvilágosítással szolgáltak, utóbb felhívtak, és bevallották, hogy meggondolatlanok voltak. Arra kértek, ne nevezzem meg sem őket, sem a vállalatot, sem a vállalat termékeit, és én tiszteletben is tartottam ezt a névtelenségre irányuló kívánságukat. Mások viszont, főleg a kutatóintézetek, olyan őszintén és részletesen ismertették fölfedezéseiket, hogy bár csodálattal adóztam őszinteségüknek, óhatatlanul

föl kellett tennem magamban a kérdést, vajon tisztában vannak-e tevékenységük emberellenes vonatkozásaival.

Olyan készségesen bocsátották rendelkezésemre a legkényesebb példaanyagot is, hogy most zavarban vagyok, hogyan hivatkozzam a részvétlen papíron arra, amit elmondtak. Márpedig hivatkozni fogok, s csak azt remélem, nem lesznek nagyon megsértve. Igazság kedvéért mindenesetre hozzá kell tennem, hogy olykor a rábeszélők szaklapjaiban is megjelenik egy-egy lelkiismeret-furdalást tükröző megjegyzés a kollégák valamelyik manipuláló fogásáról.

Az indítékelemzők és a szimbólum-manipulátorok egyesítették képességeiket, s a rendelkezésükre álló dollármilliók birtokában bámulatba ejtő, s néha aggasztó együttest alkotnak

Az indítékelemzők és a szimbólum-manipulátorok egyesítették képességeiket, s a rendelkezésükre álló dollármilliók birtokában bámulatba ejtő, s néha aggasztó együttest alkotnak. Műveleteik eredményei arra vallanak, hogy még korántsem csalhatatlanok. Sokan közülük készséggel be is vallják, hogy eszközeik még nem precízek. De a kezdet mindenesetre döbbenetes.

Az amerikai élet felszíne alatt végzett műveleteik révén kezdenek akkora meggyőző erőre szert tenni, amely jogosulttá teszi a nyilvános vizsgálatot és aggodalmat.

Remélem, hogy ez a könyv talán hozzájárul e nyilvános vizsgálathoz.

Folytatása következik

ROTHSCHILD-CSALÁD

A Rothschild-család igen régóta uralja a világot, amit szeretnénk itt felfedni, és egy kronológiával bizonyítani.

A család elárulta a Tóra alapelveit azzal, hogy megalapította a cionizmust, s ezzel súlyos szenvedéseket okozott és okoz világszerte.

Megpróbálom minden esetben megnevezni az egyes Rothschildokat, de mivel az egész kör, melyben mozognak, igen titkos, meglehetősen nehéz pontosan megállapítani, melyikük, mikor, mit csinált.

Szeretném megjegyezni, e cikk nem kritizál mindenkit, akit Rothschildnak hívnak, csupán a csoport bűnös részét, mely elkövette azt az árulást, amit most részletesen felfedek.

Továbbá e kör bűnös részének nagyon sok tagja már nem a Rothschild nevet viseli, ám határozottan komoly bizonyítékok vannak arra nézve, hogy akik ma az Egyesült Államokat, a Brit Királyságot és Izraelt irányítják, egyértelműen Rotschildok.

ROTHSCHILD KRONOLÓGIA

1743: Frankfurtban megszületik Mayer Amschel Bauer, Moses Amschel Bauer fia. Apja pénzkölcsönző és egy számvevő ház tulajdonosa. A kapu fölé vörös jelet tesz.

A jel egy hatágú csillag (ami geometrikailag és numerológiailag is a 666-os számot jelképezi), ami két évszázaddal később Rothschild utasításra az Izraeli zászlón is megjelenik.

1753: Megszületik Gutele Schnaper (Mayer Amschel Bauer jövendőbeli felesége).

1760: Ebben az évben Mayer Amschel Bauer egy Hannoveri banknál dolgozik, amely az Oppenheimer család tulajdonát képezi. Nagyon sikeres, megválasztják junior partnernek. A bankon keresztül megismeri General von Estorffot.

Apja halála után visszaköltözik Frankfurtba, hogy átvegye az üzletét. Felismeri a vörös jel fontosságát és a 666-ot jelképező szimbólum hatására Bauerről Rothchildra változtatja a nevét. (A Rot németül vöröset jelent, a Schild pedig cégért).

Mayer Amschel Rotschild tudomására jut, hogy General von Estorff Vilmos, hanaui herceg udvarához tartozik. Újra felkeresi azzal az ürüggyel, hogy nagyon kedvező áron szeretne eladni neki értékes érméket és apró dísztárgyakat.

Ahogy elképzelte, rövidesen be is vezetik Vilmos herceghez, akit több mint elégedett a kedvező árakkal, amit ritka érméiért kér. Rotschild felajánlja, jutalmat kap minden más üzletért, amit a herceg irányába tud terelni. Hamarosan közeli üzlettársak lesznek, sok közös üzletet kötnek együtt, további udvari személyek bevonásával.

Mayer Amschel Rotschild

1769: Vilmos herceg engedélyt Mayer Amschel Rotschild számára, hogy üzletére táblát helyezzen a következő szöveggel: „M. A. Rothschild, Őfelsége Hanaui Vilmos herceg udvari szállítója.”

1770: Mayer Amschel Rotschild elveszi Gutele Schnapert. Megkezdi az Illuminátus rend tervezését, és felkéri Adam Weishauptot, legyen segítségére a szervezésben és kibontakoztatásban.

1773: Megszületik Amschel Mayer Rothschild.

1774: Megszületik Salomon Mayer Rothschild.

1777: Megszületik Nathan Mayer Rothschild.

1788: Megszületik Karlmann (Carl) Mayer Rothschild.

1791: Egy húszéves koncesszió keretében a Rothschild-család létrehoz egy nemzeti bankot Amerikában Bank of the United States néven Alexander Hamilton (George Washington kabinetjében működő ügynökük) segítségével.

1792: Megszületik Jacob (James) Mayer Rothschild

1796: Amschel Mayer Rotschild feleségül vette Eva Hanaut.

1798: Nathan Mayer Rothschild elhagyja Frankfurtot és Manchesterbe költözik, ahonnan apja és testvérei segítségével angol szövetet exportál Európába.

1800: Salomon Mayer Rothschild feleségül veszi Caroline Sternt.

1806: Napóleon kijelenti, mindenképpen ki akarja iktatni a vezetők és az uralkodók listájáról a Hess-Cassel házat. Ahogy ezt Vilmos, hanaui hercegmegtudja, elhagyja Németországot és Dániába menekül. Megbízza Mayer Amschel Rotschildot vagyona kezelésével, amelynek akkori értéke mintegy hárommillió dollár.

Nathan Mayer Rothschild elveszi Hannah Barent Cohent, aki igen gazdag londoni kereskedő lánya, és elkezdi Londonba telepíteni üzleti tevékenységeit.

1808: Megszületik Nathan Mayer Rothschild első fia, Lionel Nathan de Rothschild.

1809: Mivel a La Manche csatorna blokádja megnehezíti az exporttevékenységeket, Nathan Mayer Rothschild bankot nyit a londoni New Streeten.

1810: Meghal Sir Francis Baring és Abraham Goldsmid. E ténynek köszönhetően Nathan Mayer Rothschild az egyedüli jelentős bankár marad Angliában.

Salomon Mayer Rothschild Bécsbe utazik és M. von Rotschild und Söhne néven bankot nyit.

1811: A Rothschild-bankra vonatkozó amerikai koncessziós levél lejár, a Kongresszus a megújítás ellen szavaz. Andrew Jackson (aki az Egyesült Államok 7. elnöke lesz 1829 és 1837 között) a következőt mondja: „Ha az alkotmány keretében a Kongresszusnak joga van bankjegyforgalmazásra, akkor az saját joga, amit nem lehet kidelegálni holmi privát embereknek, vagy társaságoknak.”

Nathan Mayer Rothschild nem értékeli a történteket és válaszol: „Vagy elfogadják a kérvény meghosszabbítását, vagy végzetes háborúban találja magát az Egyesült Államok.”

Andrew Jackson erre a következőképp válaszol:

„Rablóbanda viperák vagytok, és az a szándékom, hogy szétromboljalak benneteket, s esküszöm a Mindenható Istenre, meg is teszem.”

Nathan Mayer Rothschild válasza: „Tanítsátok leckére a pimasz amerikaikat. Vigyük vissza gyarmati státuszba őket.”

 

Andrew Jackson

1812: Az angolok háborút indítanak az Egyesült Államok ellen, Rothschild-pénztámogatással. A Rothschild-cél az volt, hogy a háborúnak köszönhetően akkora adósságot vonjanak magukra, hogy kénytelenek legyenek engedni, és ezek után elfogadják a kérvény meghosszabbítását.

Meghal Mayer Amschel Rothchild. Végrendeletébe iktatja a törvényeket, amelyeket a Rothschild-háznak követnie kell: a családi cégekben minden kulcspozíciót csakis családtagok foglalhatnak el; a családi cégekben csak férfiak vehetnek részt (fontos hozzátenni, hogy Mayer Amschel Rothchildnak öt lánya is van, ezért a cionista Mayer Amschel Rothchild-dinasztia terjedelme a Rothchild név nélkül is igen nagy); a családnak első és második unokatestvérekkel kell házasodnia, hogy a vagyon a családon belül maradjon; semmilyen nyilvános leltárt nem lehet közölni a birtokkal kapcsolatban; nem lehet jogi eljárást indítani az öröklés értékével kapcsolatban; mindig a legidősebb férfitag legidősebb fia lesz a családfő (a család többségének egyetértésével ezt módosítani lehetett).

Ennek folytán Nathan Mayer Rothschild lett a családfő, amint apja, Mayer Amschel Rothchild meghalt.

Jacob (James) Mayer Rothchild Párizsba költözött, és De Rothchild Freres néven bankot nyit.

Megszületik Nathaniel de Rothchild, Jacob (James) Mayer Rothchild leendő veje.

1814: Visszatérve a hárommillió dollárra, amit Vilmos, hanaui herceg Mayer Amschel Rothchildra bízott, a Jewish Encyclopadeia 1905-ös kiadását idézzük (10. köt. 494. o.), ami azt írja:

„A legendák szerint a pénzt borosgordókba rejtették. Napóleon katonái Frankfurtba történő bevonulásukkor nem találták meg. Amikor a választófejedelem (Vilmos, hanaui herceg) 1814-ben visszatért a fejedelemségbe, visszaszerezték. A tények nem annyira romantikusak, inkább üzletiek.”

Az utolsó mondat jelzi, hogy Rothchildék soha nem adták vissza a pénzt Vilmos hercegnek. Az Enciklopédia folytatja, hogy Nathan Mayer Rothschild befektette a hárommillió dollárt „aranyüzletekbe az East India cégnél, tudatában annak, hogy szüksége lesz rá Wellington kampányához a félszigeten”.

A lopott pénzt Nathan négyféle módon is hasznosította: 1) Wellington papírjainak eladásával, ahol 50 centért jutott egy dollárhoz; 2) arany eladásával Wellingtonnak; 3) az arany visszavételével; és 4) az arany továbbjuttatásával Portugáliának.

1815: Mind az öt Rothschild fivér azon dolgozik, hogy Wellington csapatainak (Nathanon keresztül Londonba) és Napóleon csapatainak (Jacobon keresztül Franciaországba) aranyat szállítsanak. Így kezdik el azt az eljárásmódot, hogy mind a két oldalt támogatják egy háborúban.

Mivel a testvéreknek mindenhol voltak bankjaik Európában, hihetetlen és páratlan lehetőségük volt arra, hogy a pénzküldés titkos utakon és effektíven működjön. Egyedül ezeknek a Rothschild kuríroknak volt szabad közlekedniük az angol és francia blokádon keresztül.

E kurírok informálták Nathan Mayer Rothschildot a háború mindennapi helyzetéről, hogy az információkat saját pozíciójából felhasználhassa vásárlásra és eladásra a tőzsdén.

Ebben az időben az angol kötvényeket konzulnak hívták, és a tőzsde földszintjén kereskedtek velük. Nathan Mayer Rothschild minden kereskedőjének azt az utasítást adta, hogy kezdjék eladni a konzulokat. Így az összes kereskedővel elhitették, hogy az angolok elvesztették a háborút, és frenetikusan kezdték eladni konzuljaikat.

Ennek köszönhetően a konzul ára elkezdett zuhanni, amikor is Nathan Mayer Rothschild diszkréten utasítást adott arra, hogy vegyék meg az összes konzult, amit csak tudnak. Amint viszont megérkezett a hír, hogy az angolok nem elvesztették, hanem megnyerték a háborút, a konzulok ára magasabb lett, mint a háború előtt, így Nathan Mayer Rothschild befektetési nyeresége kb. 20:1 lett.

Ezek után a Rothschild-család befolyása az angol gazdaságban, Napóleon legyőzése után pedig a világgazdaságban központivá vált. Arra kényszerítette Angliát, hogy új nemzeti bankot alapítsanak, amit egyedül Nathan Mayer Rothschild felügyelt. Később Nathan Mayer Rothschild a következőket mondta:

„Nem érdekel, hogy melyik bábot rakják Anglia trónjára, hogy vezesse a birodalmat, ami fölött soha nem megy le a nap. Az irányítja a brit birodalmat, aki az angol tőkeellátást, az angol tőkeellátást pedig én irányítom.”

A Rothschildok arra is felhasználták befolyásukat az angol nemzeti bank felett, hogy felváltsák az országból országba történő aranyszállítás módszerét. E helyett új módszer szerint hitelpapírokat és -tartozásokat kezdtek alkalmazni öt Európai bankjukon keresztül. Ebből fejlődött ki a mai bankrendszer.

Nathan Mayer Rothschild

1816: További 20 évre meghosszabbítják az amerikai nemzeti bankra vonatkozó kérelmet, és újra egyedül irányítják az amerikai tőkeellátást. Ezzel befejeződik az angol háború Amerika ellen, ami több ezer angol és amerikai katona halálát okozta, a Rothschildok azonban megkapják bankjukat.

1818: Miután a franciáknak sikerült nagymennyiségű kölcsönt felvenniük 1817-ben, hogy a waterlooi veszteség utáni felépülést segítsék, a Rothschild-ügynökök rengeteg francia állami kötvényt felvásároltak, ami rögtön felvitte az árukat. November 5-én azonban az összes kötvényt a nyílt piacra dobták, amitől rögtön zuhanni kezdett az értékük és Franciaország pénzügyi pánikba esett.

Ekkor a Rothschildok közbeléptek, hogy átvegyék a francia pénzforgalom irányítását.

Ugyanebben az évben 5 millió fontot adhattak kölcsön a porosz államnak.

1822: Az osztrák császár mind az öt Rothschild fivérnek bárói címet adományoz. Nathan Mayer Rothschild nem fogadta el a rangot.

1827: Sir Walter Scott kiadja kilenckötetes The life of Napoleon cimű könyvét, melynek második kötetében azt állítja, hogy a francia forradalom eltervezői az Illuminátusok (Adam Weishaupt) emberei voltak és az európai pénzváltók (Rothschild-család) finanszírozták.

1835: Andrew Jackson (a hetedik amerikai elnök, 1829–1837) az államkötvényeket más demokrata bankárok által vezetett bankokba kezdi letétbe helyezni a Rothschild által vezetett Bank of the United States helyett. Jackson ellen merényletet követnek el, és utólag azt állítja, tudja, hogy a Rothschildok álltak a merénylet mögött.

A Rothschildok megszerzik az Almadén Higanygyár tulajdonjogait Sapnyolországban. Ez volt a korabeli legnagyobb árkedvezmény a világon, s mivel a higany fontos elem volt az arany és az ezüst finomításában, szinte világmonopóliumot adott számukra.

1836: Meghal Nathan Mayer Rothschild.

1837: Sokévi háború után Andrew Jacksonamerikai elnöknek sikerül véglegesen kiirtani a Rothschildok nemzeti bankját Amerikából. Egészen 1913-ig kell várniuk, amikor újra megveszik harmadik nemzeti bankjukat Amerikában, a Federal Reserve-et.

1838: Amschel Mayer Rothschild kijelenti:

„Engedjék meg nekem, hogy egy ország tőkéjét nyomtassam és irányítsam, és teljesen mindegy, ki írja a törvényeit.”

1840: A Rothschild-család a Bank of England aranyrúd és ezüstrúd brókere lesz. Ügynökségeket nyitnak Kaliforniában és Ausztráliában.

1841: John Tyler (a tizedik amerikai elnök, 1841–1845) megvétózza a Bank of the United States-re vonatkozó megújítási kérvényt. Ezután halállal fenyegetőző levelek százait kapja.

1844: Salomon Mayer Rothschild megveszi a Vitkovicei Egyesült Szénbányák és az Osztrák-Magyar Kohóművek nevű cégeket, amely utóbbi később egyike lesz a tíz legnagyobb globális ipari vállalkozásnak.

Benjamin Disraeli (a későbbi kétszeri brit miniszterelnök) kiadja a Conigsby című könyvét, melyben a következőképp jellemzi Nathan Rothschildet:

„A világ pénzpiacának ura és parancsolója, s természetesen gyakorlatilag ura és parancsolója minden másnak. Szabályosan sakkban tartotta a dél Olasz kincstárat, és minden ország uralkodói és miniszterei az ő véleményére voltak kíváncsiak, s az ő javaslatait követték.”

1845: Meghal Andrew Jackson. A nagy hazafi végrendeletében utasítást ad, hogy sírjára a „Megöltem a Bankot” feliratot írják, ami arra utal, hogy elűzte Amerikából a Rothschildok második nemzeti bankját 1837-ben.

Jacob Mayer Rothschild, aki immár a James de Rothschild báró névre hallgat, megnyeri a szerződést az első nagyobb országos vasútvonal építésére. Ezt Chemin de Fer Du Nordnak hívták, kezdetben Párizstól Valenciáig járt, de később az osztrák vasútvonalhoz kapcsolódott, amit testvére, Salomon Mayer Rothschild épített.

Jacob (James) Mayer Rothschild

1847: Lionel de Rothschild, aki nagybátyja Kalmann (Carl) Mayer Rothschild lányát veszi feleségül, mandátumot szerez a londoni városi parlamentbe.

Ahhoz, hogy valakit felvegyenek a parlamentbe, követelmény volt, hogy igaz keresztény esküt tegyen. Lionel de Rothschild elutasította ezt, minthogy zsidó volt, így tizenegy évig üresen állt parlamenti széke, amikor immár új esküt engedtek.

1848: Meghal Eva Hanau, Amschel Mayer Rothschild felesége.

1849: MeghalGutele Schnaper, Mayer Amschel Rothschild felesége. Halála előtt a következőket mondja:

„Ha a fiaim nem akarnának háborút, soha nem lenne több!”

1850: Megkezdődik a mentmore-i (Anglia) és a feriertes-i (Franciaország) kastélyok építése, amit világszerte több Rothschild kastély követ, mindegyik műalkotásokkal tele.

1852: Az N. M. Rothschild & Sons aranyat és ezüstöt kezd finomítani az angol nemzeti bank, a királyi pénzverde és különböző nemzetközi cégek számára.

1853: Nathaniel de Rothschild, Jacob (James) Mayer Rothschild veje megveszi a Chateau Brane Mouton nevü bordeaux-i szőlőt és átnevezi Chateau Mouton Rothschildra.

1854: Meghal Caroline Stern, Salomon Mayer Rothschild felesége.

1855: Meghal Amschel Mayer Rohschild, Salomon Mayer Rohschild és Kalmann (Carl) Mayer Rohschild.

1858: Lionel de Rothschild elfoglalja helyét az angol parlamentben, mikor az igaz kereszténykénti esküre vonatkozó követelmény megváltozik és más eskü is lehetséges. Ő lesz az angol parlament első zsidó képviselője.

Lionel de Rothschild

1861: Abraham Lincoln (a tizenhatodik amerikai elnök 1860-tól 1865-os meggyilkolásáig) felkeresi a Rothschildokat, hogy kölcsönt kérjen az amerikai polgárháború támogatására.

Megígérik, hogy segítenek, ha Lincoln engedélyt ad nekik egy új egyesült államokbeli központi bankra és kész 24–36 százalékos kamatot fizetni a kölcsönre.

Lincoln felbőszül a magas kamat miatt, ezért adósságmentesítő saját bankjegyet hoz forgalomba. Kijelenti, az egyéni és állami adósság kezelésére mostantól ez a törvényes fizetőeszköz.

1862: Áprilisban már 449 338 902 dollár van forgalomban az adósságcsökkentő bankjegyekből, s Lincoln kijelentette:

„Mi adtuk a legnagyobb áldást a Köztáraság lakósainak, amit valaha kaptak, saját papírbankjegyet, amivel adósságaikat ki tudják fizetni.”

Ugyanabban az évben a Times of London a következő nyilatkozatot tartalmazó vezércikket közli:

„Ha a kártékony pénzügyi államvezetés, aminek az Észak Amerikai Köztársaság a forrása, meggyökeresedik, akkor a kormányok költség nélkül fognak pénzt kibocsájtani. Ki fogják fizetni az adósságaikat és adósságmentesek lesznek. Elég pénzük lesz rá, hogy folytassák kereskedelmüket. Nagyon sikeresek és gazdagok lesznek, példátlanul a civilizált kormányok történelmében. Minden ország elméje és vagyona Észak Amerikába fog utazni. E kormányt el kell pusztítani, vagy ők pusztítanak el minden monarchiát.”

1863: A nápolyi Rothschild bank, a C. M. de Rothschild e figli bezár Olaszország egyesülést követően. A Rothschildok egyik amerikai ügynöküket használják fel, hogy olajcéget alapítsanak, amit Standard Oilnak neveznek, és ami hamarosan az összes konkurensét felvásárolja.

1864: Lincoln elnök felismeri, hogy az Orosz cárnak, II. Sándornak (1855–1881) is konfliktust okoznak a Rothschildok, mivel szintén többszörösen visszautasította kísérleteiket, hogy nemzeti bankot alapítsanak Oroszországban.

Lincoln segítséget kér a cártól, hogy támogassa az amerikai polgárháborút. A cár a flotta egyik részét New Yorkba, a másik részét pedig kaliforniába küldi. Az angol, francia és spanyol kormányok tudomására hozza, hogy amennyiben megtámadnák bármelyik oldalt, Oroszország Lincoln elnök oldalán harcolna. A polgárháborút később Lincoln nyerte meg.

1865: Egy kongresszusi tárgyaláson Lincoln a következőket közli: „Két nagy ellenfelem van, a déli hadsereg előttem és a pénzügyi intézmény mögöttem.” Ugyanebben az évben meggyilkolják.

Nathaniel de Rothschild Aylesbury (Buckinghamshire, Anglia) parlamenti képviselője lesz.

1868: Meghal Jacob (James) Rothschild, nem sokkal azután, hogy megveszi a Chateau Lafitet, ami egyike a négy legnagyobb franciaországi szőlőbirtoknak. Ő hal meg utoljára Mayer Amschel Rothschild fiai közül.

1870: Meghal Nataniel de Rothschild.

1873: A veszteséges Rio Tinto spanyol rézgyárakat megveszi egy nemzetközi befektető csoport, melyben a Rothschild-család is jelen van. A gyárak a réz legnagyobb forrását jelentik a korabeli Európában.

1875: Az N. M. Rothschild & Sons nekilát, hogy partnert keressen az első alagút megépítéséhez Anglia és Francia ország között, s a befektetés felét egy francia Rothschild-cég adja, a Compagnie du Chemin de Fer du Nord.

Szintén ebben az évben biztosítanak támogatást a Rothschildok Anglia miniszterelnökének, Benjamin Disraelinek, hogy az angol kormány nagyobb érdekeltségi részt szerezhessen a Suez-csatorna építésében. Lionel de Rothschild ezt a legnagyobb titoktartás mellett tette.

1876: Otto von Bismarck a következő kijelentést teszi:

„Amerika kettéválasztását már régen a polgárháború előtt megtervezték az európai pénzügyi erők. E bankárok féltek, hogy ha Amerika országként egyben marad, gazdasági és pénzügyi függetlenséget nyer, ami viszont felborítaná uralmukat. A Rothschild-család szava döntő volt. Rögtön felismerték a fantasztikus előnyét, ha eladósodva a bankároknak, az élénk, magabiztos és önellátó Köztársaságot, két gyenge demokráciával helyettesítik. Útnak indították hát titkos ügynökeiket, hogy szakadékot ássanak a Köztársaság két fele közé.”

1881: James A. Garfield (a huszadik amerikai elnök, aki csupán száz napig volt elnök) két héttel a meggyilkolása előtt ezt mondja:

„Bárki, aki országunk pénze felett uralkodik, mindenképpen minden kereskedelmet és iparágat teljesen ural… és ha az ember rájön, hogy tulajdonképpen az egész rendszer igen könnyen uralható néhány legfelső hatalommal bíró ember révén, akkor már nem is kell elmagyarázni, hogyan keletkeznek a válság és infláció időszakai.”

Edmond James de Rothschildnak fia születik: Maurice de Rothschild.

1883: A brit kormány leállítja az angol csatornaalagút továbbépítését 1,8 km ásás után, mert úgy véli, fenyegetné Anglia biztonságát.

1885: Nathaniel Rothschild, Lionel de Rothschild fia elsőként a zsidók közül főnemesi rangot kap és a Lord Rothschild nevet veszi fel.

Nathaniel Rothschild

1886: A francia Rothschild-bank, a De Rothschild Freres jelentős tulajdonhányadot szerez az orosz olajmezőkből és megalapítja a Caspian and Back Sea Petroleum Campany nev alatt futó céget, ami hamarosan a világ második legnagyobb olajtermelő cége lesz.

1887: A Rothschildok finanszírozzák a kimberley-i gyémántbányák egyesítését Dél Afrikában. Hamarosan ők lesznek a legnagyobb tulajdonosok a De Beers cégben, és drágakövet bányásznak Afrikában és Indiában.

1888: Megszületik Noémi Halphen, Maurice de Rothschild jövendőbeli felesége

1891: Az angol munkapárt elnöke a következőket mondja a Rothschildokról:

„Ezek a vérszívó és méregkeverő emberek az utóbbi évszázadban iszonyatos szenvedést okoztak Európában és hatalmas vagyont halmoztak fel oly módon, hogy háborúkat provokáltak ki országok között, amelyeknek semmi bajuk nem volt egymással és soha nem kellett volna háborúzniuk.

Bárhol is legyen baj Európában, híreszteljék bármikor, hogy háború lesz, amitől az emberek fejében a változástól és a balsorstól való félelem megjelenik,

biztosak lehetnek abban, hogy egy görbe orrú Rothschild valahol a felforgatás közelében ólálkodik.”

Az efféle megjegyzések egyre jobban aggasztják a Rothschildokat, és a század vége felé megveszik a Reuters nevű hírügynökséget, hogy valamilyen szintű hatalmuk legyen a média felett.

1895: Edmond James de Rothschild, Jacob (James) Mayer Rothschild legkisebb fia elutazik Palesztínába, és hamarosan az első zsidó kolóniák finanszírozója lesz, hogy előkészítse a Rothschildok hosszú távú elképzelését egy általuk alapított országra.

1897: A Rothschildok megalapítják a Cionista kongresszust és megszervezik az első találkozóját Münchenben. Mivel a helyiek ellenzik a zsidó jelenlétet, így a kongresszust Bázelben tartják augusztus 29-én.

A találkozó elnöke Theodor Herzl, akit megválasztanak a Cionista Szervezet elnökévé, s átveszik a piros Rothschild jelet, vagyis a hatágú csillagot cionista zászlójukhoz, ami 51 évvel később az izraeli zászlón jelenik meg.

1898: Meghal Ferdinand de Rothschild.

1901: A frankfurti Rothschild-bank, az M. A. von Rotshschild & Söhne bezár, mivel nincs férfi örökös aki átvenné irányítását.

1902: Megszületik Philippe de Rothschild.

1906: Mivel egyre labilisabb a helyzet a régióban, és mivel egyre nagyobb a konkurencia a Standard Oil és a Caspian and Black Sea Petroleum Company között, a Rothschildok úgy döntenek, hogy eladják cégüket a Royal Dutch and Shellnek.

1907: Jacob Schiff Rothschild, a Kuhn, Loeb and Co. vezérigazgatója figyelmezteti barátait egy beszédében a new york-i kereskedelmi kamarában:

„Ha nincs nemzeti bankunk, ami felügyeli a pénzeszközeinket, az ország nagyobb pénzügyi válságba keveredik, mint amit valaha is látott.”

Amerika hirtelen megint egy Rothschild által tipikusan megtervezett depresszióban találja magát, ami – mint mindig – rengeteg ártatlan embert visz csődbe az egész országban, miközben hasznot hoz a Rothschildoknak.

1909: Maurice de Rothschild elveszi feleségül Noémie Halphent.

1911: New York polgármestere, John F. Hylan kijelenti:

„Az igazi gonosz a Köztársaságunkban a láthatatlan kormány, ami mint hatalmas polip átfogja nyálkás karjával városainkat, államunkat, nemzetünket. E fölött uralkodik egy kis bankár csoport, amit más néven nemzetközi bankároknak neveznek.”

Werner Sombart a Zsidók és a gazdasági élet című könyvében azt írja, 1820-tól a „Rothschildok kora” kezdődik, és azt a következtetést vonja le: „Csak egy hatalom létezik Európában, és az a Rothschild!”

1912: A decemberi Truth folyóiratban George R. Conroy a következőket írja Jacob Schiff bankárról: „Schiff úr a nagy Kuhn, Loeb and Co. magánbank igazgatója, ami a Rothschildok érdekeit képviseli az Atlanti-óceán itteni felén. Sokan nagy pénzügyi stratégának tartják, és már több éve egy Standard Oil nevű hatalmi cég pénzügyi igazgatója. A Harrimanok, a Gouldok és a Rockefellerek legjobb barátai közé tartoznak, és együtt is működtek az összes vasúti vállalkozásban.”

1913: A Rothschildok megalapítják Amerikában az Anti Defamation League (ADL) elnevezésű társaságot, amit azért találnak ki, hogy mindenkit „antiszemitának” bélyegezzenek, aki megkérdőjelezi a Globális „Elitet”.

Érdekes, hogy ugyanabban az évben megnyitják az utolsó és máig létező nemzeti bankjukat Amerikában, a Federal Reserve-et. Charles Lindbergh képviselő a következőket mondta a Federal Reserve-törvényről december 23-án:

„Ez a törvény megalapozza a Föld leghatalmasabb vagyonkezelő társaságát. Amikor az amerikai elnök aláírja a törvényt, legalizálja a láthatatlan kormány hatalmát a pénz fölött… Minden idők legnagyobb bűntényét követik el ezzel a banki és bakjegy törvénnyel.”

Nagyon fontos tudni, hogy a Federal Reserve magáncég. Semmilyen szinten sem szövetségi (federal), és semmilyen szinten nincs tartaléka (reserve).

Szolidan megbecsült évi nyeresége több mint 150 milliárd dollár, és amióta létezik soha nem publikált számvetést.

1914: A Rothschildok három európai hírügynökséget uralnak, a német Wolffot (alapítva: 1849), az angol Reuterst (1851) és a francia Havas (1835) nevű céget.

Wolff nevű cégüket használják fel a német nép háborús uszítására.

Mostantól kezdve alig vannak hírek a Rothschildokról a médiában, mivel az övék.

1918: A Rothschildok megrendelik az orosz cár, II. Miklós és családja kivégzését a bolsevikoktól, akiket ők irányítanak. Ez a bosszújuk II. Sándor cár Abraham Lincoln melletti 1864-es állásfoglalásáért.

Nagyon fontos nekik, hogy az egész cári családot kivégezzék, mind a gyerekeket, mind a nőket, hogy megmutassák a világnak, ez történik mindenkivel, aki meg meri kérdőjelezni hatalmukat.

Edmund de Rothschild

1919: Az első világháborút követően megtartják a versailles-i békekonferenciát, hogy eldöntsék a kárpótlást, amit a németeknek kell fizetnie a győzteseknek. Ugyanakkor ezen a konferencián születik meg a döntés, hogy Izrael zsidó állam lesz, és hogy Palesztina sorsa az angolok kezében van, amíg az átadást el nem intézik.

Ekkor Palesztinában kevesebb, mint egy százaléknyi zsidó lakott. A konferencia házigazdája és elnöke Edmund de Rothschild báró.

Március 29-én a londoni Times a következőt közli az orosz bolsevikokról:

„Az egyik legérdekesebb megfigyelés a bolsevik mozgalomról az, hogy tele van nem orosz elemekkel a vezetői között. A körülbelül 20–30 vezető közül, akik a központi irányítást végzik a bolsevik mozgalmon belül, nem kevesebb 75 százalék zsidó.”

Azt mondják, a Rothschildok megharagudtak az oroszokra, mert nem engedélyezték, hogy nemzeti bankot nyissanak országukon belül. Ezért összegyűjtöttek egy csoport zsidó kémet és elküldték őket Oroszországba, hogy felizgassák a népet a forradalomra.

Orosz nevet kapott például Trockij, aki az első csoportban vett részt, és valódi neve Bronstein volt.

Ezeket a csoportokat Oroszországon belül mindenhova elküldték, hogy lázadást és felkelést szítsanak. A Jewish Post nemzetközi kiadása 1991. január 24-én megerősíti, hogy Lenin zsidó volt. Az N. M. Rothschild & Sons permanens szerepet kap világszinten a napi aranyár meghatározásában. Ezt minden nap délelőtt 11-kor készítik a City of London ugyanazon irodájában egészen 2004-ig.

1920: Winston Churchill a következőket írja egy cikkben február 8-án az Illustrated Sunday Heraldban:

„Weisthaupt Illuminátusának napjaitól, Karl Marx napjain keresztül Trockij napjaiig minden nap folyamatosan nőtt ez a világot átfogó összeesküvés.

És végül ez az Európa és Amerika alvilágából felkelt különleges csoport most hajánál fogva ragadta meg az orosz népet és vitathatatlanul úr lett a hatalmas birodalom felett.”

1926: Az M. Rothschild & Sons refinanszírozza az Underground electric Railways Company of London Ltd-t, amelynek felügyeleti érdeke van az egész londoni metróvonal közlekedési rendszerében.

Mourice de Rothschildnak fia születik, Edmond de Rothschild.

1934: Megreformálják a svájci banki titoktartási kötelezettséget és törvénysértésnek minősítik a banki titoktartási megállapodás megszegését a banki alkalmazottak körében, amit bebörtönzéssel büntetnek. Ez természetesen előkészíti a Rothschildok által forralt második világháborút, ahol szokás szerint mindkét oldalt támogatják.

Meghal Edmond de Rothschild.

1938: A náci okkupáció miatt bezár a Rothschildok osztrák bankja Bécsben, az S. M. von Rothschild & Söhne.

1939: I. G. Farben, a világ legnagyobb vegyipari termékforgalmazója és a legnagyobb német vasipari forgalmazó lényegesen megnöveli bevételét. Ezt a termelésnövekedést majdnem kizárólag a német hadsereg második világháborús felfegyverkezésére használják. A céget a Rothschildok vezették, és később ők alkalmaznak munkára zsidókat és más népeket a koncentrációs táborokban.

1940: Hansjurgen Koehler a következőt állítja Maria Anna Schicklgruberről, Hitler nagyanyjáról az Inside the Gestapo című könyvében:

„Kis szolgálólány… Bécsbe költözött és szolgáló lett a Rothschild palotában… Hitler ismeretlen nagyapját ebben a csodálatos házban kell keresni.”

Ezt Walter Langler is megerősíti The Mind of Hitler című könyvében, ahol a következőket mondja:

„Adolf apja, Alois Hitler Maria Anna Schicklgruber törvénytelen fia volt… Maria Anna Schicklgruber Bécsben lakott akkor, amikor állapotos lett. Ugyanakkor báró Rothschildnél dolgozott mint szolgálólány. Amint a család felfedezte, hogy terhes visszaküldték otthonába…, ahol Alois később megszületett.” [Valójában sem Koehler, sem Langler, sem Allen később idézett könyve nem szolgáltatott meggyőző bizonyítékokat a tárgyban. (A szerk.)]

1943: Február 18-án Izaak Greenbaum cionista, a Jewish Agency Rescue Comitee igazgatója a következőt mondja a cionista ügyvezetőség előtt:

„Ha azt kérik tőlem, hogy adjak az UJA (United Jewish Appeal) pénzéből, hogy zsidókat mentsenek meg, azt mondom, hogy nem és még egyszer azt, hogy nem!”

Később azt is mondta: „Egy tehén Palesztínában többet ér, mint Lengyelország összes zsidója!”

1948: Tavasszal a Rothschildok lepénzelik Harry S. Trumant (a harmincharmadik amerikai elnök, 1945–1953), hogy elismerje Izraelt mint független államot, amiért 2 millió dollárt kap a kampányához.

Ezek után Izraelt, mint független államot kiáltják ki Palesztínában, és mintegy fél órával később Truman elnök kijelenti, hogy Amerika az első külföldi nemzet, aki elismeri.

Leleplezik Izrael zászlóját. Annak ellenére, hogy sokan ellenzik, a zászló emblémája a Moses Amschel Rothschild-féle vörös jel/Dávid-csillag, ami nagyon sok zsidót felbőszít, akik úgy vélik, hogy a legrégibb zsidó jelképet, a Menórát kellene használni.

Többen megjegyezték, hogy a vörös jel/Dávid-csillag, ami a zsidó zászlón van, nem is zsidó jelkép, de mivel a cionista Rothschildok ezt használják, természetesen ez kerül a Rothschild, vagyis a Cionista, szóval az Izraeli zászlóra.

1953: Az N. M. Rothschild & Sons megalapítja a British Newfoundland Corporation Limited nevű céget, hogy felfejlesszen egy 60 000 mérföld nagyságú telket Newfoundlandon, Kanadában, ami magában foglalt erőművet, ami a Hamilton (később Churchill) Vízesést látta el árammal. Ekkoriban ez volt a legnagyobb építkezési beruházás, amit magáncég elvállalt.

1955: Edmond de Rothschild megalapítja a Compagnie de Financiere nevű céget Párizsban.

1957: Meghal James de Rothschild.

A Rothschild-média közli, nagyobb összeget adományoznak Izrael államnak, hogy finanszírozzák parlamentjük, a Knesset építését. Azt írják hogy a Knesset „jelkép legyen minden ember számára, a Zsidó Állam állandóságáról”.

Párizsban meghal Maurice de Rothschild.

1962: A De Rothschild Freres létrehozza az Imétal nevű céget mint összefogó céget összes ásványbányájuk felett.

Frederic Morton megírja könyvét The Rothschilds címmel, amiben a következőt állítja:

„Annak ellenére, hogy mérhetetlen sok ipari, kereskedelmi, bányászati és turisztikai vállalatot irányítanak, egyik sem viseli a Rothschild nevet. Mivel privát kereskedelmi társaság, a családi cégeknek soha nem kell és nem is szoktak publikálni egyetlen könyvelési munkalapot vagy akármilyen más jegyzőkönyvet sem anyagi helyzetükről.”

Ez a hozzáállás leleplezi az igazi Rothschild szándékot, miszerint minden konkurenciát ki kell irtani, és saját globális monopolhelyzetet kell teremteni.

1963: Június 4-én John F. Kennedy (a harmincötödik amerikai elnök, 1961–1963) aláírja a 11 110-es számú végrehajtó felhatalmazást, miszerint az amerikai kormány visszakapja a bankjegy kibocsájtásának jogát, anélkül, hogy az átmenjen a Rothschild tulajdonban lévő Federál Resereve-en.

Kevesebb, mint hat hónappal később, november 22-én a Rothschildok meggyilkolják Kennedy elnököt, ugyanazért, mint Abraham Lincolnt 1865-ben. Ő is amerikai bankjegyet akart kibocsájtani az amerikaiaknak, és nem akarta egy külföldi pénzrabló és háborúra uszító „elit” javára hagyni ezt a hatalmat.

A 11 110-es számú végrehajtó felhatalmazást Lyndon B. Johnson alelnök (a harminchatodik amerikai elnök, 1963–1969) rögtön visszavonta az amerikai elnöki repülőgépről, amint a gyilkosság napján Dallasból Washingtonba repült.

Edmond de Rothschild megalapítja az La Conpagnie Financiere Edmond de Rothschild (LCF) nevű vállalkozási befektető céget Svájcban. Ez később befektető bankká és vagyonkezelő céggé alakul át, sok konszerntaggal. Feleségül veszi Nadine-t és megszületik fiúk, Benjamin de Rothschild.

John F. Kennedy

1967: A De Rothschild Feres nevű cégüket átnevezik Banque Rothschildra.

1968: Meghal Noemi Halphen, Maurice de Rothschild felesége.

1970: Edward Heath angol miniszterelnök Lord Victor Rothschildot nevezi ki az államvezetés igazgatójának. Amíg a tisztségét betölti, Anglia belép az Európai Közösségbe.

1973: Gary Allena következőket közli None Dare Call It Conspiracy című könyvében:

„A történelmi elsötétítés egyik fő oka, hogy a nemzetközi bankvilágban vezető szerepet betöltő Rothschildok zsidók…

Az összeesküvés zsidó tagjai, a The Anti Defamation League-t (ADL) használták fel arra, hogy a Rothschildok és szövetségeseik elleni kritikát zsidók elleni támadásnak állítsák be.

Így sikerült nekik szinte minden őszinte történészt elhallgattatni, akik a nemzetközi bankárokról szerettek volna írni valamit. Ezt a kérdést tabunak minősítették az egyetemeken.

Bárkit, aki ezt a témát kutatja, az ország minden részéről rögtön megtámadnak az ADL szervezetei.

Az ADL soha nem hagyta, hogy az igazság vagy a logika megakadályozza őket hihetetlenül szakszerű rágalmazó munkájukban…

De senkinek sincs több joga haragudni a Rothschild klikkre, mint zsidó bajtársainknak…

A Rothschild birodalom finanszírozta Adolf Hitlert.”

Az N. M. Rothschild & Sons British Newfoundland Corporation Churchill Falls beruházása elkészült Kanadában, Newfoundlandon. Az N. M. Rothschild & Sons létrehoz egy új vagyonkezelő céget a cégen belül, ami világszerte kereskedik. Ez a jövőben végül Rothschild Private Management Limited néven működik.

Edmund de Rothschild megveszi a Chateau Clarke bordeaux-i szőlőbirtokot.

1980: A privatizáció mint globális jelenség elkezdődik. A Rothschildok kezdettől fogva támogatták és kezdeményezői is voltak, hogy világszerte uralmuk alatt tartsák az összes állami vagyont.

1981: A francia kormány államosítja a Banque de Rothschildot. Az új bank neve Compagnie Europeenne de Banqe. A Rothschildok következésképpen utódot alapítanak, a Rothschild & Cie Banque-t (RCB) ami hamarosan vezető francia befektető cég lesz.

1985: Az N. M. Rothschild & Sons azt a tanácsot adja az angol kormánynak, hogy privatizálja a British Gas nevű állami céget. Ezt követően azt javasolják, hogy az összes többi állami céget is privatizálja, amilyen pl. a British Steel, a British Coal, az összes angol elektromos társaság és az összes regionális vízmű.

1987: Edmond de Rothschild megalapítja a World Conservation Bank nevű céget, amit arra terveztek, hogy a harmadik világ összes adósságát erre a bankra ruházzák át, viszonzásul ezek az országok pedig átadják földjüket a banknak. Ezt azért találták ki, hogy a Rothschildok kezükbe vegyék a harmadik világot, ami bolygónk földjének kb. 30 százalékátát képviseli.

1988: Meghal Philippe de Rothschild.

1989: A londoni és párizsi Rothschildok bejelentenek egy új leányvállalatot, a Rothschild GmbH-t Frankfurtban.

1995: A korábbi atomenergia tudós, Dr. Kitty Little azt állítja, hogy a Rothschildok az Uránium 80 százaléka felett uralkodnak, ami teljes monopolhelyzetet ad nekik az atomenergia felett.

1996: A negyvenegy éves Amschel Rothschildot megfojtják fürdőköpenyének övével párizsi szállodájának szobájában. A francia kormányfő utasítást ad a rendőrségnek, hogy zárják le a nyomozást, a cionista Rupert Murdoch pedig azt az utasítást adja szerkesztőinek és újságíróinak világszerte, hogy ha egyáltalán írnak róla, úgy tudósítsanak az esetről mintha szívrohamot kapott volna.

Amschel Rothschild

1997: Edmond de Rothschild meghal Genfben.

1998: Frankfurtban megnyitják Europian Central Bank nevű cégüket – a városban, ahonnan származnak.

2001: Szeptember 11-én Anglia, Amerika és Izrael megrendezi a World Trade Center (WTC) megtámadását a Rothschildok parancsára, hogy világszerte megvonják az emberektől szabadságukat, cserébe a biztonságukért, ugyanúgy, ahogy Németországban tették a Reistag felgyújtásával, ahol a német népnek hazudtak

A támadásukat arra is használják, hogy uralmukba vegyék azokat az országokat, ahol még nem engedték meg, hogy a Rothschildok nemzeti bankot nyissanak, így kevesebb, mint egy hónappal a támadások után amerikai katonák megtámadják Afganisztánt, a hét ország egyikét, akiknek nincs Rothschild-felügyelet alatti bankjuk.

A Zim Shipping Company nevű cég egy héttel a támadások előtt kiköltözik WTC-beli irodájáből, megszegve a bérleti szerződést és 50 000 dollárt fizetve büntetésül. Soha nem adnak magyarázatot, miért. A cég 50 százalékban izraeli (Rothschild) tulajdonban van.

2003: Az amerikaiak megtámadják Irakot, akinek immár csak a megmaradt hat nemzet egyikeként nincs Rothschildok által felügyelt bankjuk.

2005: Július 7-én bombák robbannak a londoni metróban. Az izraeli pénzügyminiszter éppen Londonban tartózkodik, hogy egy gazdasági konferencián vegyen részt. Olyan szállodában lakik, ami alatt az állomáson éppen egy bomba robbant. Reggel, a robbanás előtt értesíti a Moszad, hogy maradjon a szobájában, mert támadás várható.

Már csak öt olyan ország van a világon, ahol nincs Rothschildok által felügyelt nemzeti bank: Irán, Észak Korea, Szudán, Kuba és Líbia.

Guy de Rothschild és Marie-Hélène de Rothschild a Château de Ferrières nevű Rothschild-kastélyban, egy 1972-ben megtartott bizarr maszkabálon

FORRÁSOK:

Sir Walter Scott: The Life of Napoleon -1827

Benjamin Disraeli: Conongsby - 1844

John Reeves: The Rothschild, Financial Rulers of Nations - 1887

Werner Sombart: The Jews and Modern Capitalism - 1911

William Guy Carr: Pawns in the Game - 1937

Hansjurgen Koehler: Inside the Gestapo - 1940

Kent Cooper:Barriers Downs - 1942

Walter Langer: The Mind of Adolf Hitler - 1943

E.C. Knuth: The Empire of the City - 1946

Theodor Herzl: The Jewish State - 1946

Gerschom Scholem:The Curious History of the SixPointed Star -1949

William Guy Carr: Red Fog Over Amerika - 1958

Frederic Morton: The Rothschilds - 1962

Gary Allen: None Dare Call it Conspiracy - 1972

Simon Schama: Two Rothschilds and the Land of Israel - 1978

Howard M.Sachar: A History of the Jews in Amerike - 1992

David Icke: And The Truth Shall Set You Free - 1994

Des Griffin: Descent Into Slavery - 1994

Israel Shahak: Jewish History, Jewish Religion - 1994

David Icke: The Biggest Secret - 1999

Robert Gaylon Ross: The Elite Serial Killers of Lincoln, JFK,RFK, MLK, - 2001

David Icke:Childen of The Matrix - 2001

Robert Gaylon Ross:The Elite Dont Dare Let Us Thell The People - 2004

Texe Marrs: Codex Magika – 2005

Készítette: Anonymus Andy és Daryl Bradford Smith

Fordította: Felvidéki Blanka

Megjelent: www.rense.com – 2005. december

Magyarul megjelent: Északi Korona 20.

Szerkesztői megjegyzés: A cikk az Északi Korona 20. számában jelent meg. Ha olykor át is veszünk tartalmakat más oldalakról – ez különben nem gyakran történik meg, ugyanis elsősorban önálló munkák elkészítését tűzzük ki célul –, azt nem azért tesszük, hogy a babérokat mások helyett arassuk le, hanem azért, hogy egy helyre összegyűjtsük az általunk legfontosabbnak ítélt tanulmányokat, melyek a média témájához tágabban vagy szorosabban kapcsolódnak. Továbbá az ilyen megosztásokkal továbbirányíthatjuk olvasóinkat olyan oldalak, lapok, fórumok felé, amelyek tanulmányozásával elmélyíthetik magukban azt a szemléletet, amelyet a Médiavadász is képvisel. Mindemellett pedig olyan fontos megjegyzéseket vagy korrekciókat fűzhetünk hozzá ezekhez a cikkekhez, amelyek esetleg kimaradtak az eredeti írásból, vagy amik révén megvilágítottabbá válik az a lényegi mondandó, amit az adott tematikum magában hordoz vagy hordozhatna.

Szerkesztői megjegyzés: Mivel a kifejezés a címben olvasható formájában terjedt el, mi is ezt használjuk, azzal a kikötéssel, hogy minden esetben nyomatékosítjuk, hogy a transzhumanizmus esetén nem egy pozitív, szellemi értelemben vett „emberen túliságról”, „emberfelettiségről” van szó (mint ahogy azt a neve sugallja, és ahogyan részben Nietzsche vagy még inkább a tradicionális vallások gondolták), hanem emberalattiságról, az emberi szint alulról való elhagyásáról, azaz szubhumanizmusról.

A traszhumaniumus népszerűsége szerte a világon növekszik, elsősorban és leginkább Nyugaton, ahonnan ered. Szimbóluma egy körben lévő „H” betű (human mint ember) és egy plusz jel: H+. Ennek az áramlatnak a támogatói lelkesedve fogadnak mindenféle modern technológiát, és a fejlődés ideáját annak végső következményéig viszik. Véleményük szerint a technológia fokozása az emberiséget egy olyan állapotba vezeti, amelyben az emberi fajból egy sokkal tökéletesebb létezőt hozhatnak létre mesterségesen. Ezt úgy akarják elérni, hogy az emberi test minden részét kicserélik olyan mesterséges elemekre, amelyek megkülönböztethetetlenek a testrészektől és a belső szervektől. Ebbe beletartozik a tudat technológiai utánzása vagy az agy feltérképezése és leképezése. A génálomány szerkezete kapcsán tett legújabb felfedezések szerint lehetőség van a szervezet tökéletesítésére és képességeinek felerősítésére.

A H+ az emberiség egy új szintje, amely betegségtől és tökéletlenségtől mentes, és végül megvalósítja a fizikai halhatatlanságot. A test képes lesz a változásra, a megújulásra, és még akár 3D-ben is „kinyomtatható” lesz. A virtuális világok lesznek az emberek új lakóhelyei, amik fokozatosan átveszik a helyét a valódi életünknek. A H+-hoz képest a Fűnyíró ember vagy a Mátrix által lefestett utópiák vagy disztópiák elavultakká és meghaladottakká válnak.

A transzhumanizmus nem egyszerűen a különcöknek, a tervezőknek vagy a technológiai fejlődés fanatikusainak a hobbija. Ez az elmúlt néhány évezred eredménye, amely során az emberiség komolyan elhitte a fejlődés és az evolúció mítoszát. H+ a végső, logikus következménye a modern korszaknak, a modernitásnak. A modernitás fő gondolata az volt, hogy az embert „felszabadítsa” minden köteléke alól. A vallás, a tradíció és a hierarchikus társadalom felszámolásával kezdték, majd megváltak az Államtól és a nemzettől a „civil társadalom” létrejötte érdekében. Ezt követően eltörölték a nemekkel kapcsolatos természetes szemléletet és a normális családokat, legalizálva a nemi mutációk és perverziók legkülönbözőbb formáit. Mindez pedig ott foglalt helyet a termékek és programok széles skáláját felvonultató technológiai kibontakozás függönye mögött. Technológia és ideológia végül oszthatatlanul eggyé olvadt.

A technológiai fejlődés egy ideológiai faktorrá vált, az ideológia pedig nem lett más, mint maga a technológia.

Így cserélték fel a klasszikus politikai formákat „spin doctorokkal” (hülyítőkkel). (Nehezen visszaadható kifejezés, „gyakran pejoratív értelemben használják, egy adott helyzet, esemény elfogult, egyoldalú, valaki számára kedvező bemutatását jelenti” – a ford.)

Alexander Dugin

Most elérkeztünk az emberiség „felszabadulásának” utolsó fejezetéhez. Nyugaton nincs többé vallás, politikai hierarchia vagy Állam, a szó eredeti értelmében. Minden határt átléptek, minden szabályt áthágtak. Egyetlen végső lépés maradt hátra: átlépni magának az emberi fajnak a határát. Ez a H+ – a liberalizmus utolsó szava.

A transzhumanizmus nem egy bizarr mellékterméke a technikai fejlődésnek – ez a logikus vége a modern kornak.

A modernitás szerint el kellett érnünk a kiborgok, hibridek, mutánsok és kimérák korát – most pedig megérkeztünk.

Természetesen az emberiség nagy többsége ma nem áll készen arra, hogy kiborggá vagy mutánssá váljon. De az emberiség többségét senki sem kérdezte. A történelmet mindig az elitek írják (a modernitás óta pedig az álelitek – a szerk.). A tömegek soha nem állnak készen semmire. De ez egyáltalán nem számít.

Nem készen állnak, hanem felkészítik őket, anélkül, hogy egyáltalán észrevennék.

A transzhumanizmus elkerülhetetlen, ha elfogadjuk a modern éra fő trendjét, a fejlődésben való hitet, a gyarapodást és az emberiség folyamatos és automatikus emelkedését. Ennek a fejlődésnek a vallását vagy pontosabban, álvallását a felvilágosodás hozta Európába és a világba. Ez az eretnekség fokozatosan felváltotta és a perifériára szorította a vallás összes tradicionalitás formáját, elsősorban és leginkább a kereszténységet. Lehetetlen félúton megállítani a fejlődést. Ha á-t mondunk, akkor b-t, c-t és d-t is mondanunk kell, és az ábécé többi betűjét. A H+ az utolsó betű. A továbbiakban a számítógépes nyelv kezdődik.

Az egyedüliek, akik a poszthumanizmussal szemben állnak, a következetes és elkötelezett tradicionalisták. Ők nemcsak a végső mutációt, hanem az egész modernitást elutasítják, a fejlődést, az automatikus emelkedést, a világ szcientista képét, a demokráciát és a liberalizmust. Ehelyett a tradicionalisták Istent, az Egyházat, a Birodalmat, a hierarchiát és a népi hagyományokat igenelték és igenlik. Nem a fejlődést.

A modern világ nem fejlődik, hanem egy hanyatlás eredménye.

A modern világ az Antikrisztus királysága. Harcolni a H+ ellen, a modern liberális ideológia logikája által diktált végső transzformáció ellen, miközben továbbra is elfogadjuk a modernitást magát, teljesen értelmetlen. A transzhumanizmus elkerülhetetlen holnap, ha elfogadjuk azt, ami ma fennáll. Ha változtatni akarunk a sorsunkon, vissza kell mennünk az időben és rá kell jönnünk, hol követtük el a végzetes tévedést.

A szent tanítások azt állítják, hogy az ördög majdnem mindenre képes, de embert nem tud teremteni. Csak az ember paródiáját képes létrehozni, vagy egy látszatvilágot gyártani. A H+ egyértelműen az egyik cselszövése.

Réb István értelmező fordítása

Forrás

Alexander Dugin kapcsán: A negyedik politikai elmélet kritikája

A transzhumanizmus kapcsán: Utópisztikus rémálom az Ericssontól