10. A vezetés qualitatív, iránya pedig vertikális.
Kiinduló pontja a közép, és felfelé orientálódik: transzcendencia felé; meglévő állapotok meghaladása felé, legyenek azok egyéniek vagy szervezetiek. Felfelé integrál. Ezt üzleti példával nem lehet megvilágítani. Mint láttuk, vezetésről a szó valódi értelmében csak organikus szervezetekben lehet szó, amik az egyén számára lehetővé teszik, hogy potencialitásait kibontakoztassa. Ezt a folyamatot tekintjük felfelé való orientációnak. Ennek vannak technikai aspektusai, mint például bizonyos, az egyénnel született képességek kifejlesztése – erről a következő pontban szólunk. Ami a felfelé való orientáció minőségi aspektusát illeti, annak a lényege az, hogy a készségeket, képességeket, tehetségeket minek rendeli alá az egyén; divatos, és ma, az individualizmus korában cinikus dolog azt mondani, hogy feltétlenül „valami nagyobbnak”. Az organikus társadalmak azonban valós válaszokat adtak erre a kérdésre, valós lehetőséget nyújtottak a „valami nagyobbra”: a családnak, az elhivatottságnak, egy vezérnek, egy konkrét szerveződésnek (mondjuk egy lovagrendnek, egy katonai formációnak, egy maennerbund-nak, egy céhnek és hasonlóknak), tágabb értelemben például a kasztnak, de akár a saját nemnek. Röviden az identitásnak, egyes szám első személyben, megélt valóságként: saját magamnak. Ennek a tételnek a megértéséhez tisztában kell lenni a transzcendens (a születésen és halálon túlmutató) én koncepciójával és általában az ember transzcendes eredetével kapcsolatos nézetekkel.
Maradva a vezetés kérdésénél: csak autentikus, szabad emberek képesek arra, hogy kövessenek valakit (akarati aspektus), és csak autentikus, szabad emberek képesek arra, hogy felismerjék a vezért (intellektuális aspektus). Ez jelenti azt, hogy a vezetés középről indul.
Mit jelent az, hogy felismerni a vezért? Felismerni magam egy magasabb rendű formában.
Minden organikus társadalom csúcsán Isten áll, mint megvalósítandó abszolút realitás. Hogy egyszerűen fejezzük ki magunkat: az vezet, aki de facto közelebb van ehhez a realitáshoz. A vezetésnek csak a magasabbrendű függvényében van realitása. A vertikális integráció tehát, ami a vezetés általunk elfogadott definíciója, magában foglalja a helyes nézeteket, tágabb értelemben a tökéletes weltanschauung-ot és ennek a megfelelő képviseletét az élet minden elképzelhető területén. E képviselethez kapcsolódnak az olyan értékek, mint a hűség, a becsület és az igazságosság, valamint az olyan erények, mint az önuralom (annak konkrét megnyilvánulási formáival, mint például a mértékletesség), a bátorság, szerénység és hasonlók. A valós, szerves hierarchiában tehát az alsóbb szintek maximálisan a felsőbbektől függnek, követve a megnyilvánulás kibontakozási irányát; a megvalósítás iránya ezzel ellentétes és pontosan ez az irány és ez a törekvés ad értelmet a vezetésnek, mint vertikális integráció.
Az Abszolútumhoz mért magasabb szintek aktív reprezentációja nélkül nem lehet szó vezetésről.
Mivel mindnyájan ugyanazt a célt követjük és ugyanabba az „irányba” haladunk, az előttünk járók szabad követése természetes. De nem egyéneket követünk. Az említett (létbeli és tudati) szinteket egyének és személyiségek szimbolizálják. Minden, az adott szintnek megfelelő funkció egy szimbólum, ami több mint az egyén, és így mintegy szupra-individuális erőt kölcsönöz annak, aki az adott funkció megvalósításán keresztül a potencialitásait kibontakoztatja.
A business leadership (vállalati vezetés, üzleti vezetés) ellentmondásos fogalom, mivel teljesen hiányzik belőle ez a magasabbrendű, vertikális elem.
Ha elő is hív valamilyen lelkesedést, az óhatatlanul színlelt vagy ostoba.
11. A menedzsment egy alapvetően quantitatív, mesterséges funkció,
amit kimondottan a modern üzleti, illetve egyéb mechanikus, mesterséges szervezeti formákra találtak ki. Organikus szervezetekben soha nem voltak menedzserek, ez nyilvánvaló. De menjünk még tovább: bármilyen szervezetet vizsgálunk, amint annak az organikus aspektusait vesszük figyelembe (hiszen ezek még a legmechanikusabb bürökráciákban is, ha minimálisan is, de tetten érhetők), a menedzsment „tudomány” irreális jellege azonnal nyilvánvalóvá válik.
Mivel, ha vállalatokról beszélünk, mégis kénytelenek vagyunk a menedzsment kérdéssel foglalkozni, ebben a pontban az abban rejlő organikus lehetőségre hívjuk fel a figyelmet, ötletet és perspektívát nyújtva azoknak, akik a menedzsment gépies, és mondjuk ki, emberellenes jellegén változtatni akarnak. Miért emberellenes? Mert likvidálja az autenticitás lehetőségét.
Minden, ami menedzsmenttel kapcsolatos, egy autentikus személy számára hiteltelen,
csakúgy, ahogy minden olyan szervezetben, ami nem, vagy csak kevésbé mesterséges és mechanikus, a modern „menedzsment tudománynak” vagy „menedzsment művészetnek” semmi értelme nincs. Maradva tehát az organikus szervezeteknél, mint követendő mintáknál, a horizontális tevékenységek mindegyike tartalmaz szervező funkciót. A szervezés (horizontális integráció) főként, de nem kizárólag, a specialistákat érinti (róluk és az integrátorokról bővebben később) és azon túl, hogy a tevékenységeket egy cél elérése érdekében koordinálja, lehetővé kell tegye a természetes képességek, irányultságok, hajlamok és tehetségek kibontakoztatását is. Bármi több fölösleges, bármi kevesebb elégtelen. Az, amit a modern menedzsment erőszakosan vagy trükkösen (pl. a karrier soha meg nem valósuló/valósulható ígéretével) próbál elérni, az organikus szervezetekben mintegy „magától” megvalósult (lojalitás, hatékonyság, innováció stb.), csakúgy, mint az, amit meg sem próbál elérni: lehetővé tenni az önmegvalósítást.
A menedzsment organikusabbá tétele csak akkor lehetséges, ha a karrier illúziója (amihez szorosan kapcsolódik az irracionális versenyszellem) kiiktatásra kerül.
Mindez akkor a leghatékonyabb, ha a tevékenységeknek van kontextusa; a helyes kontextust az előző pontban érintettük. Ennek hiányában a szélsőséges pragmatizmus veszélyeivel szembesülünk, amiről egy másik munkánkban már szóltunk (Crital Thinking?). Ha nincs megfelelő kontextus, ami az üzleti élet egyik markáns jellemzője, különös ellentmondással találkozunk: a gyakorlatnak nincs minőségi aspektusa. Minél mechanikusabb a tevékenység, ez annál könnyebben belátható: gondoljunk csak a futószalag melletti munkára, ahol tulajdonképpen nincs különbség aközött, aki 20 éve végzi a tevékenységet, és aközött, aki 2 hete. Kontextus nélkül a mechanizáció feltartózhatatlan, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármi automatizálható, ideértve magát a menedzsmentet is. Tény, hogy már most sem számít, hogy valakinek hány éves „menedzsment gyakorlata van”. Jellemző a menedzsment-mentalitásra, hogy míg a saját magát is kiküszöbölő automatizációt promótálja, a kontextuális kérdéseket, gyakran kimondottan arrogáns stílusban, figyelmen kívül hagyja, és beéri annyival, hogy frenetikus iramban az irrealizmus szimbólumává, változásügynökké (change agent) válik.
Nem rég zajlott le az idei Dal 2017 válogatója az m1 csatornán, ahol kiderült, ki fogja képviselni hazánkat, azaz Magyarországot a döntőben, Kijevben. Nézzük meg, kiket tartottak a legesélyesebbeknek. Nem mintha számítana, hogy ki nyer egy olyan versenyt, ahol a legnagyobb előnyt az jelenti, ha minél nagyobb degeneráltsággal rendelkezik az illető, de azért nem árt emlékeztetnünk magunkat, hol tartanak a dolgok. Avagy kik számítanak ma Magyarországon magyarnak, hovatovább a magyarság színe-javának?
A vállalati illúziókról 68, több-kevesebb magyarázattal ellátott aforizma készült, amiket 7 részben közlünk egy hamarosan megjelenő, Az Integráció filozófiája című könyvből. Az aforizmák 3 részre oszlanak: 1. Vezetés és szervezet, 2. Stratégia, Identitás és Transzformáció, 3. Organikus funkciók és kommunikációs protokollok.
6. Nem létezik valós szerveződés olyan princípiumok nélkül, mint az intellektus, a hatalom fölötti dominancia és az autenticitás.
Minden szerves organizáció „fentről” indul, és lefelé bontakozik ki. A pénz természetesen nem princípium: nem lehet semmilyen kibontakozásnak az oka. Amit ma szervezetnek tekintenek, nem más, mint egy álegység, amit mechanikus funkciók és alsórendű célkitűzések alapján, mesterségesen raktak össze, így az ilyen szervezetek megvalósítása felé tett első lépés már eleve mechanikus és ez a mechanikus jelleg idővel csak fokozódik, ami az alsórendűség (lefelé történő orientáció) egyre növekvő térhódítását – süllyedést – eredményezi. A (közösségi) jólét biztosításának eszköze helyett, ami az individualizmus és egyéb, ezzel kapcsolatos tendenciák térhódítása előtt a pénz funkciója volt (mint a fölöslegek terjesztésének, cseréjének eszköze), miután az intellektust és az (ön)uralmat közellenséggé nyilvánították, a pénz céllá vált, ami felfogható úgy is, mint a harmadik rend törvénytelen uralmának a szimbóluma; a helyzet azonban már ennél is rosszabb, hiszen minden jel arra mutat, hogy a már rendnek sem nevezhető tömegek kerültek az előtérbe, akiknek az esetében, mivel az Igazság (ami felé az intellektus orientálódik) és a Hatalom de facto hiányát szimbolizálják, uralomról beszélni ebben az esetben önellentmondás lenne. A tömegek persze mindig valamilyen befolyás alatt vannak, de, szemben a letűnt korok valódi vezéreivel, akik mintegy „felfelé” integráltak, a pszeudo-elit, aminek szüksége van a tömegre, lefelé orientálódik, és a tömegeket a mindenre kiterjedő felbomlás felé vezeti. A biznisz ebben a folyamatban vitathatatlanul vezető szerepet játszik. Feltartóztathatatlan mechanizációjával és a specializáció elburjánzásával az ember szerepét gépi funkciókra redukálta, majd bevezette a robotokat, és az amúgy is a létbizonytalanságban, és ezáltal állandó félelemben tartott tömegeket most ezekkel kezdte el versenyeztetni, egy számukra nyilvánvalóan vesztes pozícióban. Még az orvosok és a stratégiai döntéshozók sincsenek biztonságban az algoritmusokkal szemben. A szerveződést már rég lecserélte a folyamatok szerinti szervezés, ami végeredményben ugyancsak automatizálható. Nem nehéz belátni, hogy ez a folyamat hova vezet. A kör bezárul: az első vállalatokat gépek mintájára tervezték, amikor is az embereket funkciókra redukálták, most ott tartunk, hogy az emberek szerepe a folyamatok támogatása, az utolsó fázisban a vállalat valóban géppé válik, ahol már nincs értelme embereket alkalmazni.
7. A megosztott vezetés modern koncepciója figyelmen kívül hagyja, gyakran egyenesen tagadja az organikus szerveződés vertikális irányultságát és feltételezi, hogy a vezetés egy specializált funkció.
Ezt a koncepciót specialisták agyalták ki, és szemszögünkből, tudniillik a princípiumok és az integráció szempontjából teljesen alaptalan. Azt állítani, hogy mindenki vezető, ugyanaz, mint azt állítani, hogy senki sem az. Ez a hamis nézet egy azok közül, amit csak úgy lehet konzisztens módon követni, ha az ember tagadja a magasrendűt. A magasrendűt lehet durván és lehet finoman tagadni. A durva formák, bár mindennaposak és gyakran mozgalmakba tömörülnek, említésre sem érdemesek. Finomak azok, amik csak implikálják, hogy nem létezik magasrendű. Ilyen például az, amikor az ember minden további nélkül elfogadja, hogy mondjuk csak relatív igazságok vannak, vagy hogy nincs abszolút Igazság; vagy például az is, ha jobb sorsra érdemes emberek nem tesznek fel kérdéseket egy olyan közegben, ahol minden kérdéses – például miért egyeznek bele abba, hogy bürokraták szabják meg nekik, hogy mikor mit és hogyan csináljanak, mikor mehetnek „szabadságra”, hány nap betegszabadság „jár!”, mit vegyenek fel, hogy viselkedjenek egymással, vagy adott szituációkban, stb. Egy olyan környezetben, ahol minden hatékonysági megfontolások alapján szabványosított, az embert mutatószámok alapján ítélik meg, ahol mindenki lecserélhető, valóban bárki betölthet bármilyen szerepet, elláthat bármilyen pozíciót. Ha nem lennénk tisztában azzal, hogy csak a minőségtelen ember képes maximálisan azonosulni egy mechanikus funkcióval, egészen meglepőnek tűnne, hogy az előléptetések mégis milyen vonzerővel rendelkeznek. A vezetés egy organikus funkció. Mechanikus, mesterséges funkciókra nyilván nem lehet születni: nincs olyan, hogy született bérszámfejtő. Az organikus funkciók azonban lényegüket tekintve velünk született funkciók. A vezetés is ilyen. Az organikus funkciókra még visszatérünk.
8. Nem a vállalat, és különösen nem horribile diktu az HR (humán erőforrás) részleg az, ami „fejleszti” a vezetőket, hanem a vezető az, aki életre hív organikusan struktúrált szervezeteket.
Vezetők léteznek anélkül is, hogy lenne körülöttük szervezet, (organikus) szervezetek azonban nem léteznek egy vezető nélkül. Ismétlésként jegyezzük meg, hogy a vezetés organikus funkciója a vertikális integráció, más szóval, intellektuális és hatalmi dominancia, egy hatalom fölötti és hatalmon gyakorolt dominancia értelemben. Nyilván kevés az esély arra, hogy egy született vezető a mai üzleti formációkban önmegvalósítási lehetőséget lásson. Ez fordítva is igaz: a mai üzleti formációk játékosait kimondottan irritálnák, ha igazi vezetővel találkoznának, hiszen a valódi vezetés nem tesz jót az üzletnek, aminek a jóról alkotott koncepcióját kizárólag mennyiségi szempontok alkotják. Emiatt nem maradt más hátra, mint a vezetés koncepcióját hozzáigazítani az üzleti realitásokhoz. Ma a vezetőknek nevezett menedzserek túlnyomó többsége egyrészt egyszerű bürokrata, akiket engedelmességük fejében jutalmaznak vezető beosztásokkal, másrészt pedig rosszindulatú kisember, akit nem véletlenül motivál a beosztás arra, hogy a karrierépítésnek éljen. Ez leginkább a már minimum több éve létező vállalatokra és intézményekre érvényes. Mivel a vezetés nagymértékben összefügg a kezdetekkel, érdeklődéssel kell tekintenünk a kezdő vállalkozásokra. Érdekesek a családi vállalkozások, ahol az organikus tényezők kézenfekvők. Ugyancsak figyelemre méltóak a befektetők nélkül kezdett vállalkozások, ahol nem kizárólag pénz miatt indul a kezdeményezés. A kihívás mindkét esetben egyrészt a fölösleges növekedés megállításában, másrészt pedig az elgépiesedés (mechanizáció) kritikus pont alatt tartásában áll. Kritikusan kell tekintenünk azonban az úgynevezett startup mozgalomra, ahol az induló vállalkozások vagy már az első lépéstől kezdve, vagy pedig nem sokkal azután minden tekintetben a befektetők elvárásaihoz igazodnak: vagy azért, hogy megkapják a befektetést, vagy pedig azért, mert már megkapták. A cél minél előbb „piacvezető” cégeket építeni, amik, tegyük hozzá, az ott dolgozók szempontjából semmiben sem különböznek a multinacionális nagyvállalatoktól: a karrier az karrier. Organikus szerveződésekben, ha élesen fogalmazunk, csak egy cél van: az önmegvalósítás. Eszerint keresik az emberek egymás társaságát, és ez jeleníti meg a hierarchiát. A vezetők azért vannak a hierarchia csúcsán, mert nélkülük, és ezt minden szinten belátják, nincs önmegvalósítás. Hogy az emberi test analógiáját alkalmazzuk: agy nélkül mit ér a szív és ezek nélkül mit érnek a végtagok?
9. A szervezet „koncepciója” egyben annak legmagasabb pontja is, ahonnan csak lefelé visz az út: a vezetés nélküli operáció analógiában van az involúcióval.
A vezető feladata, hogy a koncepciót, aminek persze princípiumokon kell alapulnia, aktívan képviselje. Amint a szerveződés folyamatban van, a vezető feladata, hogy maximális kontrollt gyakoroljon, tehát, hogy feltartóztassa az involúciót (ami a szervezet alapállapotának tekinthető) és biztosítsa az integrációt. Röviden: biztosítania kell, hogy a princípiumok az egész szervezetben megnyilvánuljanak. A szervezet állandó krízisben van még akkor is, ha mindez megvalósul. Ha a vezetés erős, akkor a hanyatlás megáll vagy lelassul. Ha a vezetés nagyon erős, akkor a koncepció felé egyfajta emelkedés megy végbe. Amint azonban bármilyen kompromisszum következik be a princípiumok tekintetében, vagy ha a vezető többé nem tölti be funkcióját, a hanyatlás, mint egy megáradt folyó, ami áttöri a gátat, azonnal és nagy erővel mossa el a szervezetet. A vezetés tehát ebben a tekintetben állandó hadviselésnek tekinthető a hanyatlással szemben; nemcsak szervezeti szinten, hanem egyéni szinten is. Az üzleti formációkban természetesen nincsenek jelen a princípiumok, így nincs is olyan koncepció, ami megvalósulhatna. A fentiekből következik, hogy vezetésnek ilyen szervezetekben nincs hely. Ami a menedzsmentet illeti, az nem más, mint egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy egy koncepció nélküli szervezetet ideiglenesen összetartsanak – többnyire manipulációval és erőszakkal. Ezen a ponton a vállalatokkal szembeni kontrasztként kell megemlítenünk a letűnt korok birodalmait, amiket valós vezetés tartott életben nem ritkán több ezer évig. Értékes példaként szolgálnak azok a családi vállalkozások és céhek is, amik organikus jellegüknek köszönhetően több száz évig, némelyek majd fél évezredig fennmaradtak, illetve azok a nagy tiszteletnek örvendő vállalkozó dinasztiák, amik az ipari forradalom idejében emelkedtek fel, és az organikus állam individualizmus ellenes, fegyelmezett, katonai stílusát érvényesítették; hangsúlyozzuk: ezeknek semmi közük a modern üzleti formációkhoz.
A pop-zene a „popular” szó rövidítéséből származik, így már a név elárulja, hogy az emberek nagy többségéhez szóló zenei irányvonal. Ez a stílus talál a legbefogadóbb fülekre. Jellemző a szexuális töltetű dalszöveg (hazai és külföldi egyaránt), amik javarészt bulizásról, szakításról és silány párkapcsolatokról szólnak. A zenei szerkezetet jellemzik továbbá előre megszerkesztett sávok, primitív skálák, auto-tune-al készült ének (az auto-tune egy számítógépes program, amely alkalmas a legdisszonánsabb énekhang tisztává tételére, azaz az előadónak még énekelni sem kell megtanulnia), 2/4 ütem, közepes tempó, idegesítő loop-ok (rövid időtartamú zajok, effektek és egyéb mesterséges hangminták ütemszerű, mechanikus ismétlődése) és a manapság rendkívül divatos drogos géphang is egyre általánosabb, ami legtöbb esetben egy afro amerikai „úriember” gépesített böfögése (lásd: Shakira – Loka c. számában).
A „hozzáértő” zenei szakmabeliek szinte percek alatt képesek összedobni tömeghisztériát kiváltó alkotásokat is,
ezekbe tartoznak az egynyári slágerek, amelyek nagy része valószínűleg már rég megíródott, csak várják a megfelelő alkalmat és méltó gazdájukat. Ezek a fércművek azért érdekesek, mert az emberi agy ilyenkor befogadóbb, és így még jobban hatást lehet gyakorolni erre az érzékszervre. A nyarat mindenki várja. A totális lealacsonyodásra és züllésre alkalmas évszak. Nyáron a fiatalok sokkal szétszórtabbak, „szabadabbnak” érzik magukat. A zene üzenete itt azért lehet hatásos, mert sokkal több élményt, élettapasztalatot tudnak a nyáron történt dolgokhoz párosítani, elraktározni, néha akaratuk ellenére.
Ezzel az probléma, hogy akár veszélyes cselekedetre is buzdíthat, hiszen a klipekből ismert alakoktól eltanulják ezeket az aljas viselkedési formákat.
Lehetne úgyis mondani: példát vesznek róluk. Bálványokká válnak. A legtöbb klipben láthatunk party jeleneteket, amik általában egy sötét diszkóban játszódnak és ahol bandákba verődve lökdösik egymást a „főhősök”, szórják, dobálják a pénzt, kurvákat szednek fel, drogoznak, buzulnak, és az sem ritka hogy bunyóznak. Mindezt úgy közvetítve, mintha ez lenne a világ legnormálisabb és legkívánatosabb életformája. Nyári slágerekben általában ugyanazt az üzenetet hallhatjuk: most kell élni. (We are young, Fell in love, Waiting for love, Wildest dreams stb…) A lazítás fontos. A “neverending” orgazmus szintén. Beherbálozva nyálat csorgatni még fontosabb. Sőt, szerintük ez hozzátartozik az egészséges élethez és lehetetlen túlzásokba esni. Élvezz a maximumon!
Ejtsünk néhány szót két élvonalbeli amerikai pop-énekesről. Az egyik „hölgy” Miley Cyrus, aki édesapja révén került a nagy nyilvánosság elé a 2006-ban induló, gyerekeknek szóló sorozatában, ami óriási siker volt világszerte. Miley korai alteregója Hannah Montana. (Több celebnél is megfigyelhető, hogy élete egy bizonyos időszakában hirtelen átváltozik egy másik személyiséggé, rosszabb esetben többé, lásd: Nicki Minaj. A teljesség igénye nélkül lássunk néhányat ezek közül: Jennifer Lopez-Lola, Beyonce-Sasha Fierce, Eminem-Slim Shady, David Bowie-Ziggy Stardust és White Duke, valamint Lady Gaga-Joe Calderone) Ez volt a karrierjének első lépése, de már akkor tudták, amint felcseperedik, több is lehet, mint bájos kislány. Tehát a zenei producerek nyálukat csorgatták ez idő alatt, hiszen ezután kezdődik csak az igazi buli. Ez így is lett, a sorozat leforgása után néhány év néma csend volt. Ez alatt valószínűleg agymosáson (Monarch programozás) vesznek részt az alanyok, majd
az addig aranyosan énekelgető, szimpatikus kislány bőrtangában, tetoválásokkal és néger táncos férfiakkal körülvéve magát tér vissza a képernyőkre.
Ez két okból is sátáni, egyrészt önmagára nézve, másrészt a rajongók is egyből átveszik, eltanulják ezt a viselkedési formát. És itt jön létre egy igazi degenerált popribanc. Mintegy törvényszerűvé teszik, hogy a cuki kislányoknak felnőtt korukra mocskos szajhákká kell válniuk.
Miley apja, Billy Ray Cyrus, akit a Doki című, Magyarországon is közvetített limonádé sorozatból ismerhetnek, emelett zenész is. A kis Miley tehát édesapja sikereit látván ugyanezen a pályán indult el. Apuci jó kapcsolatai révén hamar nagy sikereknek örvendhetett ebben a – nem csak a hírnév terhe miatt – veszélyes szakmában.
Hanah Montana és Miley Cyrus: két lélek egy testben
Nem különb a helyzet a kortársával, Selena Gomezzel sem, aki szintén tv-showban kedzte, manapság pedig arénákat tölt meg produkciójával. A recept ugyanez. Érdemes eloszlatni azt a tévedést, miszerint ezek a sztárok önálló akarattal rendelkező lények, akik bármit szabadon csinálhatnak, kedvükre. Az igazság az, hogy ezek egytől egyig bábok, és a rájuk aggatott különböző személyiségek bizonyítják, hogy még csak nem is önmagukat adják, hanem szerepeket játszanak, amiket mindig főnökeik osztanak ki nekik.
Szintén ugyanebbe a kategóriába sorolható Ariana Grande, újgenerációs agymosott, akinek „Focus” című dalát elemzem röviden. Már a dal címe is sokat elárul magáról. „Focus”, azaz középpont. „Focus on me” – koncentrálj rám. Később a refrénnél feltűnhet, hogy a FOCUS szó inkább FUCK US. Érdekes szójáték. Az alantas ösztönök felébresztésének szándéka nyilvánvaló. A popribancok feladata ugyanis a koncerteken és a klipeken keresztül kívánatossá tenni emberhez méltatlan viselkedésmintákat.
Nem műalkotásról beszélünk, hanem aljas sugalmazásokkal teli kreálmányról, ami az emberek megrontására irányul.
A dal kezdetekor megjelenik Ariana egy körben, amiben folyamatosan kacsintgat és a száját nyaldossa. Ez a kör egyértelműen állítható, hogy okostelefonjának kamerája. Közben rengeteg villódzó fény. Majd ez után 5 darab körben jelenik meg, ezt nyugodtan mondhatom, hogy a világ feletti uralmat szimbolizálja, hiszen akár a világ öt földrészére is utalhat ez a kép (később ez tizenötre nő, utalva ezzel a hatalom megsokszorozódására). Ezzel érzékeltetik a nézővel, hogy ő értéktelen, és csak akkor válhat valakivé, ha megpróbálja utánozni a legtöbbször uralmi pózban ábrázolt, már-már túlzottan magabiztosnak tűnő sztárt.
A folytatásban Ariana Grande és táncosai vonaglanak idétlenül egy színpadon. Háttérben a nélkülözhetetlen, és már-már unalomig ismételgetett háromszög a körrel.
A körben éppen az ő feje van benne. És követőik felé mutogatnak. Ez alatt a refrénben hangzik el a „F-F-focus on me”, érdekes kiejtéssel, feltehetően egy barna bőrszínű férfitól. (A négereket ezekben a klipekben is igyekeznek mindig összevonni a fehér nőkkel, mintha a rasszok közötti szexuális viszony valami pozitívat jelentene.)
A dal második harmadától láthatunk egy lila színű téglatestet, amibe Ariana vergődik. Jól láthatóan rabságban van, bár ez őt nem is zavarja, sőt jól érzi benne magát annak ellenére, hogy nem vesz fel normális testtartást. Szárnycsapásokat is imitál, utalva démoni jellemére. Mondani sem kell, hogy ez a téglatest egy televízió, egy számítógép vagy mobiltelefon ábrázolása, amiben a kis világát éli. A villódzó fényekről itt se feledkezzünk meg, hiszen minden villanás egy tudattalanul elraktározott képet jelöl.
Ezt a dobozszerű valamit egyébként manapság több klipben is látni
Majd jön a dal levezető szakasza, követhetetlen vágásokkal, értelmezhetetlen képkockákkal, hogy ezzel is összezavarja a hallgatót. A másodpercek törtrésze alatt megjelenő képek beláthatatlan hatással lehetnek az éberséget nem birtokló nézőre.
A mobiltelefon-gyártók kezeskedtek arról, hogy egy mini számítógép egész nap kéznél lehessen, hogy véletlenül se tudjanak mással foglalkozni, csak a már kifordult, torz önmagukkal. Arinana Grande ezt erősíti meg a tudatban.
Így szelfizik arianagrande társaival, ezzel mutatva példát a mai fiataloknak (nem sok emberi értelem tükröződik vissza az arcáról)
A dalszöveg szóra sem érdemes, annyira bárgyú. Talán a „Let’s find a light inside our universe now, where ain’t nobody keep on holding us downt” lehet megemlíteni, ami annyit jelent magyarul, hogy „Találjunk egy fényt, a mi kis univerzumunkban, ahol senki sem szól bele, mit tegyünk”. Ez egyértelműen a közösségi oldalak, internetes felületek „szabadságáról” tesz említést, ahol az ember tényleg azt teheti, amit csak szeretne. Az a legnagyobb baj, hogy a mai fiatalok alapból ezt csinálják. Klip nézése nélkül is. De ez erre még egy lapáttal rá tesz. Tehát ilyenkor kapnak egy visszaigazolást, hogy amit csinálnak, az igenis jó. Hiszen még a tv-ben is ezt látni. És egyre csak többet, közelebbről.
Egy másik klipjében egyébként ezzel az utópisztikus képpel búcsúzik a nézőtől. Egyértelmű célzás a közelgő, és sok klipben megjelenített apokalipszisre. Az apokalipszis jelenet célja a megfélemlítés és minden szilárd alap szétcincálása. Ezen kívül a képen látható fiatal párnak is üzen, hogy nincs már sok idejük, éljék ki magukat, ameddig csak lehet.
KONKLÚZIÓ:
Az elemzésre került videoklip talán első látásra nem tűnik semmi másnak, csak egy átlagos kisfilmnek, akár a többi. Nem az! Éppen ezért tartottam fontosnak megvizsgálni, hiszen teljesen másról van itt szó. A legaljasabb módszerrel készült, amely próbál egy torz, önmagából kifordult személyiséget kreálni. A technikai fejlődés halad ugyan, de rossz úton vezeti előre az emberiséget. A folyamat visszavonhatatlan, hiszen az ember fokozatosan teret engedett a gépek lassú beszivárgásának. És fontos, hogy a zenei klipek sem az ember szórakoztatására készülnek, akárcsak a mozifilmek. Az ember nem tud közbeszólni, részt venni ezekben a filmekben, csak ül némán és hagyja, hogy ráaggassák azt a sok mocskot, amit a szeme elé tárnak.
A vállalati illúziókról 68, több-kevesebb magyarázattal ellátott aforizma készült, amiket 7 részben közlünk egy hamarosan megjelenő, Az Integráció filozófiája című könyvből. Az aforizmák 3 részre oszlanak: 1. Vezetés és szervezet, 2. Stratégia, Identitás és Transzformáció, 3. Organikus funkciók és kommunikációs protokollok.
3. Az uralom és a hatalom nem pénznek rendelődik alá. Erről soha nem volt szó és soha nem is lehet szó, ez ugyanis lehetetlen.
A nagyvállalatokat futtató topmenedzserek kétség kívül befolyásos pozíciókat foglalnak el, és döntéseik következménye kihat a vállalaton túlra is, befolyást gyakorolnak közösségek, akár országok életére; tegyük hozzá, hogy meglehetősen negatív befolyást. A karrierépítés kulcsa, hogy az emberek egy hamis ideológiával messzemenőkig azonosuljanak és azt egyék-igyék-lélegezzék. Túlnyomó többségük, hogy finoman fogalmazzunk, nem rendelkezik azzal a belső hatalommal, ami ahhoz szükséges, hogy életüket egy koherens egységbe rendezzék. Nemcsak bitorolják a hatalmat, hanem szimbólumként pontosan a hatalom és az uralom ellentétét jelenítik meg: passzív médiumként szolgálnak olyan érdekeket, amik számukra felfoghatatlanok (lásd majd a 14. pont utolsó három mondatát). Ez az intellektuális passzivitás, függetlenül attól, hogy milyen tehetséggel rendelkeznek, diszkvalifikálja őket attól, hogy bármilyen szerepet játszanak az organikus szerveződés harmadik szintjén. Nem hagyható figyelmen kívül az az egyesek körében megmutatkozó beteges cinizmus, amivel mindahhoz viszonyulnak, ami a felső két szintet testesíti meg, és amihez egészséges körülmények között igazodniuk kellene; ez ugyanis arra utal, hogy semmilyen olyan kvalitással nem rendelkeznek, amik egy organikus szerveződéshez elengedhetetlenek: kasztalattiak.
Míg az előző korokban a kasztalatti réteg azért képes volt követni kvalifikált személyiségeket, mára a szerepe az értékek szétrombolása lett; kizárólag destruktkív tendenciákat hajlandó követni, abban viszont vezető szerepet játszik. Megtalálható nemcsak az üzleti élet csúcspozícióiban, hanem az akadémia területén is. Elkerülhetetlenné vált, hogy például az olyan fogalmat, mint a hatalom, annak kizárólag a legalsóbb szintű, legdurvább aspektusában tudják csak megragadni: az erőszak aspektusában. Nem túlzás azt állítani, hogy a vállalatokon belül, föntről lefelé többnyire erőszakkal érvényesülnek a dolgok. Persze mindent megtesznek, hogy ennek tompítsák az élét, de nincs az a coaching, workshop, counselling, csapatépítés és egyéb kezdeményezés, ami ezen változtathatna.
Az erőszak sokszor burkolt és finom, de végeredményben erőszak.
A burkolásra és finomításra kifejlesztett mechanizmusok tulajdonképpen komikusan is felfoghatóak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy betartásuk kötelező. Gyakorlatilag minden, minden szinten elő van írva. Az úgynevezett vállalati kultúrák abszurd jelensége azt fejezi ki, hogy mi történik akkor, amikor a bármihez alkalmazkodni képes, versenyeztetett, tehetetlen kisembert hatalmi pozícióval jutalmazzák, hogy aztán, mint sikeres példakép inspirálja társait.
4. A gazdasági szféra szerves organizációkban maximum harmadrangú tényező lehet. Az első az intellektus, a második a hatalom.
Amint tágabb környezetben a szerves hierarchia két legfelső szintje eltűnt és az intellektus és a hatalom koncepciója felfoghatatlanná vált, ezeket mintegy pótolva megjelent a gazdaságmánia, sőt a gazdaságfétis, aminek az eredményeként gazdasági szempontokból gyakorlatilag bármi igazolható, a gazdaságot mintegy törvény fölé helyezve. Az üzlet, egy szélsőségesen romlott formában az élet kontextusává vált. A mechanikus üzleti szervezetekben a profit helyettesíti a princípiumokat, lényegében likvidálva bármely okot arra, hogy az emberek [adekvát elvek mentén] szerveződjenek. Amint a pénzt kivonjuk az egyenletből, az egész rendszer a darabjaira hullik. A mesterséges szervezetek tulajdonképpen mindig pillanatokkal az összeomlás előtt állnak, ami csak egyre több pénzráfordítással, intellektuálisan egyre passzívabb, vagy pedig egyre nagyobb mértékben félrevezetett alkalmazottakkal kerülhető el. Az intellektuálisan passzív, de a karrier vagy a pénz bűvöletében tartott és értelmetlen tevékenységgel legfoglalt, szélsőségesen aktív játékosokra kortünetként tekinthetünk. Szinte senki sincs a helyén; azok, akik a három legfelsőbb szint betöltésére hivatottak, egy romlott és korrupt környezetben találják magukat, aminek az eredeti rendeltetése már rég megszűnt, így nem találják a helyüket. Ez azt eredményezte, hogy többnyire 4. és 5. szintű emberekkel töltődött fel a vallási, politikai, katonai, akadémiai és üzleti vonal, akik, lássuk be, bitorolják ezeket a pozíciókat.
5. A pénzt harmadrangú, illetve még alsóbbrendűbb emberek tévesztik össze a hatalommal.
Ez ma különösen jellemző. Korábbi korokban senki sem keverte össze a kettőt, függetlenül attól, hogy a szerves hierarchia melyik szintjén állt. Azzal, hogy eltűnt a legmagasabb két szint, és ennek következtében az úgynevezett társadalmi élet egyre gépszerűbbé, az üzlet pedig egyre inkább az élet kontextusává válik, elkerülhetetlen, hogy a minőségtelen elemek (5. szint) válnak a legaktívabbá. Minőségtelenek abból a szempontból, hogy nem rendelkeznek szerves funkcióval, tehát nem lennének képesek olyan szerepet betölteni, ami organikus funkcióknak megfelelő. Csak absztrakt szerepekre alkalmasak, amiknek a megálmodása az üzleti világnak nem okoz problémát. Ez a hanyatló folyamat felelős azért a sötét pragmatizmusért, ami a rossz értelemben vett egyszerűsítésekhez, szimplicizmushoz vezetett (pl. környezetszennyezés, transzhumanizmus, génmódosítás stb.). Nem sok optimizmusra ad okot az a büszkeség, amit a minőségtelen tömegember nyilvánít meg saját ostobaságával kapcsolatban, ami lépten-nyomon tetten érhető az üzleti életben, amikor topmenedzserek ellenséges agresszivitással viszonyulnak mindenhez, ami mondjuk a filozófiával kapcsolatos, mialatt buzgón állnak neki, hogy jobbá tegyék az „egész világot”. Identitásukat kizárólag pozíciójukból, illetve projektjeikből nyerik, amik nélkül megsemmisülnek és mintegy visszamerülnek az arctalan tömegbe, ahonnan előbukkantak. Vannak közöttük, akiket meglep az elért mennyiségi siker, és azt tanítják követőiknek, hogy kemény munkával ezt bárki elérheti, jogosan implikálva, hogy nincs szükség nagyságra. Mások elhiszik, hogy a mennyiségi siker benső nagyságot tükröz, és élvezik a tömegek által rájuk ruházott sztárstátuszt. Mindkettő típus követőjére jellemző, hogy a pénzügyi siker miatt lettek rajongók, azt képzelve, hogy ez hatalmat jelent, hogy ez hatalom következménye.
Figyelemre méltó anomália, hogy az úgynevezett vállalati élet tulajdonképpen kritikán felül áll. Tevékenységeinek eredményeit illetően olvashatóak ugyan egyrészt enyhe dorgálások, amiknek a megfogalmazói ügyelnek arra, hogy ne feszegessenek olyan kérdéseket, amik árthatnak a karrierjüknek, másrészt pedig születnek kétségbeesett kezdeményezések azok részéről, akiket ezek közvetlenül értintenek. Az előbbiekhez akadémikusok és konzultánsok tartoznak, akik hatékonysági kérdésekkel és maximum – egy sajátosan értelmezett – etikával foglalkoznak, mint például a társadalmi felelősségvállalás, az utóbbiakhoz pedig többnyire olyanok, akiket közvetlenül érint a környezetszennyezés, a mérgezett élelmiszer, a gyógyszeripar túlkapásai, esetleg édesvízkészleteiket vagy egyéb természeti kincseiket igyekszenek ellopni.
Az átlagember a vállalatokra, mint a gazdaság és a fejlődés motorjaira tekint, valamint a megélhetést biztosító munkahelyként tiszteli ezeket a szerveződéseket – de ezek makró kérdésekhez vezetnek, amikre ezúttal nem térünk ki.
Az azonban, ami és ahogy a cégeken belül folyik, úgy tűnik, hogy vitán felül áll. Ezúttal ezzel kapcsolatban szeretnénk felhívni a figyelmet néhány pontra, amik reményeink szerint perspektívát nyújtanak azok kevesek számára, akik – annak ellenére, hogy a modern üzleti formációkban nincs hely az igazi, organikus vezetés számára – készek mélyreható változásokat kezdeményezni az ezzel járó kockázatok árán is.
A felvetéseket 68, több-kevesebb magyarázattal ellátott aforizma tartalmazza, amiket 7 részben közlünk egy hamarosan megjelenő, Az Integráció filozófiája című könyvből. Az aforizmák 3 részre oszlanak: 1. Vezetés és szervezet, 2. Stratégia, Identitás és Transzformáció, 3. Organikus funkciók és kommunikációs protokollok.
Mosolygós, elegáns emberek, arcukról magabiztosság, céltudatosság és lendületesség sugárzik. Propaganda termékeikkel ügyesen hitetik el magukról, hogy hasznos és komoly dolgot csinálnak, a társadalomért, értünk, önzetlenül.
VEZETÉS ÉS SZERVEZET
1.) Nem létezhet vezetés olyan környezetben, ami mennyiségnek rendelődik alá (haszon, forgalom, különböző teljesítménymutatók stb.).
Már ez elég kellene legyen ahhoz, hogy eloszlassa a vezetéssel kapcsolatos mítoszokat az üzleti környezetben, függetlenül attól, hogy ezeket a mítoszokat az akadémia találta-e ki, vagy pedig közvetlenül az üzleti életből erednek.
Jack Welsh, Steve Jobs, The Zuck, The Donald stb.: csak menedzserek, nem vezetők.
Nincs az a mennyiség (cégméret, növekedési ütem és hasonlók), ami ezen a tényen változtatna. Elképzelhető, hogy bizonyos menedzserek kimagasló, puszta tehetségen túlmutató kvalitásokkal rendelkeznek: a modern üzleti környezetben azonban az, amire ezek a kvalitások rendeltetnék az illetőt, nem valósulhat meg. Alig van szánalomra méltóbb annál, mint amikor például egy született harcos, miután leszerel, elmegy konzultálni, és marketing céllal könyvet ír a kalandjairól olyan kontextusban, hogy mit tanulhat a biznisz vezetés a bevetésekből (lásd például: Extreme ownership by Jocko Willink and Leif Babin). Van persze rosszabb: például amikor (volt) szerzetesek teszik ugyanezt. Rosszabb lenne az is, ha politikusok tennék ezt, hiszen a politika célkitűzéseinek magasan az üzleti megfontolások fölött kellene állniuk; ma már ez nyilván nincs így. Pusztán a szemléltetés kedvéért: minden politikai érzékkel és ízléssel rendelkező embernek elképzelhetetlen, hogy a múlt nagy államférfiai közül bármelyik is (mondjuk Klemens Wenzel Lothar Fuerst von Metternich-Winneburg) életművét arra használta volna fel, hogy pénzt keressen vele, mondjuk az akkoriban fejlődésnek induló ipar területén, vagy mondjuk arra, hogy borsos díjakért bankároknak tartson motivációs beszédeket. Nem arról van szó, hogy az alacsonyabb nem tanulhat a magasabbtól. Természetesen tanulhat. Arról van szó, hogy egyrészt a magasabb rendű ne keressen önmegvalósítási lehetőséget alacsonyabb rendű területeken, másrészt pedig a magasabbat (tudást, princípiumokat) ne igazítsa az alacsonyabb szinthez. Nem nehéz belátni, hogy ma, amikor a reálpolitika nagy része (látszólag) nem több, mint költségvetés menedzsment, legalábbis ami a kompetenciákat és kvalifikációkat illeti, tulajdonképpen nincs olyan terület, ami ne mennyiségi megfontolásoknak lenne alávetve. Felfelé integráló tényezők, és ezeket autentikusan képviselő személyiségek nélkül még a menedzserek körében is
egy folyamatos minőségi hanyatlást figyelhetünk meg, aminek a következtében a menedzserek – legyenek politikusok vagy üzletemberek – egyre távolodnak a vezetés valódi ideájától.
2. A vezetés és a biznisz között nincs közös nevező: az egyik princípiumokon, a másik pénzen alapul.
A „dolgozók” általában átlátnak a szitán, és minden hamisságra, vagy ahogy a kifinomult amerikai mondja „bullshitre”, cinizmussal válaszolnak. Azzal az elegáns húzással, hogy az üzleti szótárból kitöröljük a vezetés szót, bár ez semmivel sem lenne könnyebb vállalkozás, mint egy függőnek hirtelen leszokni a kokainról, egy csapásra megszabadulnánk egy nagy adag cinizmustól is. Bizalom ettől még persze továbbra sem lenne, de a „cinizmusráta” csökkenését a „net promoter score” (egy konzultáns cég által kifejlesztett úgynevezett hűségmérő rendszer) rendszer azonnal kimutatná.
Ami a princípiumokat illeti, vegyük figyelembe az intellektust (és ennek szerves megnyilvánulását, az intellektuális dominanciát), az (ön)uralmat és a hatalmat. Az intellektus jelenléte – annak eredeti, supra-racionális értelmében – alapozza meg a szerves hierarchiát: a legjobbaknak jelent iránymutatást és vonatkoztatási pontot; azok, akik az intellektus képviselőit és megtestesítőit követik, uralják a hatalmat; felismerhetők többek között az önuralom különböző stílusjegyeiről. Esszenciális, vertikális vezetésről csak ezen a két szinten lehet szó. Organikus társadalmakban a vertikális vezetés funkcióját a vallási és lovagi intézmények, illetve az azokon belüli személyiségek képviselték. A vertikális vezetés organikus funkciójára épülő szerepek meglehetősen széles körűek voltak, a tanítástól (a princípiumok átadásától) a különböző szintű hadvezetésen keresztül a bíráskodásig. Egy másik aspektusból és némi egyszerűsítéssel a vertikális vezetés funkcióit megjeleníthetjük úgy, mint gondolkozás és uralkodás. Gondolkozás alatt persze a racionalizmus lehetőségei által meghatározottaknál, amikből az üzletben szinte csak a problémamegoldás élvez kitüntetett szerepet, jóval többet értünk. Nem véletlen, hogy az üzleti élet szereplői, minden olyan gondolkozáshoz köthető funkciót, ami túlmutat a probléma megoldáson, másoknak ad ki (outsourcing); sőt, egyre inkább jellemző, hogy magát a problémamegoldó funkciót is „oursourcingolják”, aminek az (igazi) oka többnyire egyszerű gyávaság vagy bizonytalanság. Az organikus hierarchia harmadik szintje volt felelős egy adott közösség lelki és anyagi jólétéért. Ami a legfelső két szinten a gondolkozás és az uralom, az a harmadik szinten a szervezés. A szervezés egyik aspektusa a kereskedelem: a feleslegek elosztása. A kézművesek nem iparosok, hanem művészek voltak, nem csak hasznos, hanem szép dolgokat állítottak elő. A kereskedők ezen túl más művészeti ágakat is támogattak. Nagy jóindulattal párhuzam húzható e között az organikus szervezési funkció és a modern biznisz között. Nagyon nagy jóindulattal és nem abból a kiindulópontból, ahogy a bizniszt ma találjuk, hiszen
az jelenlegi állapotában nem a közösség jólétéért, hanem annak lerombolásáért felelős,
hanem abból, amivé, ha ez egyáltalán lehetséges, transzformálnunk kell. A biznisz mint jellegzetesen modern jelenség, célja kizárólag a profit, illetve, ahogy Milton Fiedman fogalmazott, „the business of business is business” (az üzlet célja maga az üzlet), ami találóan megvilágítja az üzleti élet egy másik aspektusát: a céltalan és értelmetlen nyüzsgést, ami nemcsak az alkalmazottak durván 90%-ára, hanem a vállalatok több, mint 90%-ára is érvényes. Ide tartozik, hogy tulajdonképpen
egyetlenegy vállalatot sem princípiumok hívtak létre.
Mindegyiket egy hamis ambíció hívta létre: egy ember törekvése, hogy több-kevesebb sikerrel kihasználjon egy lehetőséget arra, hogy pénzt csináljon. Csodaszámba megy, hogy az alkalmazottak egyáltalán nem találják sértőnek, hogy egy ilyen személy komolyan elvárja, hogy bárki is kövesse őt, illetve a „vízióját”. Külön meg kell jegyezni, hogy pontosan ugyanez érvényes az identitásuktól megfosztott, eladósodott nemzeteket menedzselő modern állami apparátusokra is.
Egy újabb párkapcsolati ellenpéldát, sőt a férfi-nő viszony isteni távlatát elhomályosító alkotást kaptunk A szürke ötven árnyalata képében. A film 2015 Valentin napján jelent meg világszerte a mozikban, erőteljes népszerűsítő hadjáratot követően, aminek köszönhetően rengetegen nézték meg szinte minden korosztályból. Szerencsére sokan távolról elkerülték, és számos jóérzésű ember már a beharangozó alapján – akár kimondatlanul is – helyesen érzékelte a film által hordozott negatív jelentéstartalmat. Jócskán akadtak olyanok, akiknek ez szintén feltűnt, de csak a film megtekintése után. Jelen írásunkkal azoknak szándékozunk szempontokat adni, akik ugyan felismerték a film problémás voltát, de nem tudták annak okát kellően meghatározni maguknak. Nem csupán kiemelve az antitradicionális szuggesztiókat, de pozitív támpontokat is adva az eredeti és tradicionális elvek segítségével. Nem kételkedünk abban, hogy vannak még „jó akaratú emberek”, akik minden modern sugalmazás ellenére keresik azokat az elveket, amelyek megszabadíthatják őket a jelen világ korlátai alól. A film (gerjesztett) népszerűségét pedig felhasználjuk arra, hogy a benne használt szuggesztiókra való rámutatás és azok elemzése iskolapéldaként alkalmazható legyen más hasonló üzenetű alkotások esetében is. Jogosan merül fel az igény a népszerű(vé tett) dolgok kapcsán, hogy legyenek példa és nem ellenpélda értékűek.
SEHOL EGY LOVAG SZÉLES E VIDÉKEN…
A film cselekménye Seattle-ben játszódik, azon belül is a város felhőkarcolókkal teli steril luxus negyedében. Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy a modern világ egyik legjellegzetesebb látványeleme az egeket eltakaró üvegóriások emberidegen halmaza. Ezek az épületek és elrendezésük a mechanisztikus létszemlélet és tudatállapot kivetülései, a túlmagasztalt racionalizmus eredményei. Szívtelen és szervtelen közeg – ellenben egy tradicionális felépítésű várossal, melynek szíve és centruma a Templom, Isten evilági otthona. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Isten ne lenne otthon mindenhol a világon, de attól még egyértelműen megmutatkozik, hogy akikben ezen városok képei megfogantak, azok nem igazán adtak otthont magukban Istennek. Ez tehát a főhelyszín, a vászon fehérje, vagy inkább szürkéje. Jól illusztrálja ez a környezet Grey felszínes jellemét, aki minden vonzerejét abból meríti, hogy szegény és naiv egyetemista lányoknak drága ruhákat és autókat vesz, helikopter és repülőutakat fizet, és akiket – mikor éppen nem veri őket – luxuskörülmények között tart.
A külső csicsa és nagyzolás hűen tükrözi a benső tartalomnélküliséget, amit a filmben persze „titokzatosságnak” tüntetnek fel.
Ám ahogy a filmből kiderül, a figura – az amerikai felhőkarcolókhoz hasonlóan – egyáltalán nem rejtélyes, csak szar gyerekkora volt, amit azóta is flancos életvitelével és extrém szokásaival próbál kompenzálni. Még viccnek is rossz egy ilyen személyiségzavaros, frusztrált ficsúrt férfiideálnak megtenni, aki milliárdjain kívül semmit nem tud felmutatni, talán ama egyetlen pozitívumát leszámítva, hogy legalább nem négerként kezd ki a szűz leányzóval, hogy még a fajkeveredés aljas propagálását is magán viselje ez a film. Helyette azonban lesz más, mivel ez az alkotás is a modern nyugati világ két igen erős ellenideáját vonultatja fel.
…ÉS A SZŰZ FELMENT A SÁRKÁNY TORNYÁBA
Ebben a környezetben jelenik meg a film női főszereplője Ana, az egyedülálló, dolgozó, fiatal egyetemista diáklány, akinek láttán a feminizmushívők máris elégedetten hátradőlhetnek. Ana barátnőjével és lakótársával, Kate-tel váltott, műtői sterilitású, párszavas beszélgetésük után megindul, hogy meginterjúvolja a film férfi (nemű) főszereplőjét, Greyt, a gazdag és (a modern értelemben) sikeres üzletembert. Anastasia testesíti meg a modern nő eszményét, aki „társadalmi szerepvállalásával” semmiben sem marad el a modern férfiképtől, sőt a történelmi fejlődésnek köszönhetően már képes kitörni az elnyomó férfihatalom alól. Csak éppen a valódi nőiséghez nincsen semmivel sem közelebb.
Manapság már teljesen megszok(tat)ott dolog, hogy a férfinak és nőnek születetett embereket a világ megkülönböztetés nélkül kezeli, és a nemek valódi rendeltetésétől egyre jobban eltávolítja.
A nők dolgozhatnak úgy, ahogyan azt manapság a férfiaknak születettektől a világ elvárja, azonban a munkának nevezett tevékenységek nagy része soha nem volt olyan szolgai minőségű, mint manapság. És igen, ebben a közegben lehet „versenyezni” – ebben lehet megmutatnia a nőnek, hogy ő is tud annyi tananyagot bebiflázni, mint egy férfi, annyit túlórázni, mint egy férfi, olyan díszes karriert építeni, mint egy férfi. Tehát szorgalmasan húzni az igát, azért, hogy megélhessen egy olyan életben, amely, ha a tevékenykedés lehetősége megszűnne egy értelmetlen és kiüresedett világ várná.
A modern világot meghatározó vezérelv soha nem volt olyan messze a szabadságtól, mint manapság. Hol vannak az önmagukat tudatosan és töretlenül meghaladni akaró férfiak? Hol vannak az ezt felismerni képes és teljes odaadásra képes nők?
Grey képében találkozunk azzal, amit a modernitás ellenideológiája sikeresnek tart, ezen belül karaktere szócsöve néhány burkolt evolucionista és freudista szuggesztiónak. Ennek első feltárulása üzleti életben elért sikerének magyarázatakor jelenik meg. Azzal indokolja, hogy „felismeri a tehetséges egyedeket, és munkára fogja a tudásukat”. Bár nem tűnik jelentős mondatnak, de valójában nagyon is az. Jelen esetben a negatívum a szóhasználatból indul ki, név szerint az „egyed” szóból. Ez a felfogás nem csupán az éppen tárgyalt filmben jelenik meg, jelen pillanatban minden modern szervezeti felépítés (hiearchia-paródia) alapját is képezi. E szerint a valódi vezető („az evolúciós ranglétra aktuális csúcspéldánya”) csupán lehatárolt részfunkcióként tekint a vezetettjeire, akiknek élére pusztán észbeli képességeinek, ambicionáltságának köszönhetően jutott, rafinált praktikák segítségével. Ezzel szemben, sőt messze e fölött, a hagyományos értelemben vezetőnek tekintett személy mindig is az volt, akit az Istennel, a létfelettivel való kapcsolata minősített kiválóvá, amit a körülötte lévők felismertek és ennek köszönhetően követték. Szó sem volt bármilyen „önmanagementről” vagy erőszakos oktrojálásról. A hierarchia eredendően – bár ezt manapság éppen ellenkezően láttatják – az istenit leginkább megtestesítő személy köré rendeződött, mégpedig szabadon. Ezt jelentős kiemelnünk, mert a későbbiekben, a férfi-nő viszony kapcsán szintén érvényes lesz.
A KAPCSOLATRÓL
A két főszereplő által külön-külön megjelenített sugalmazások megvizsgálását követően ideje rátérnünk a film legfőbb ellenmotívumára: a deformált és kiforgatott férfi-nő viszonyra. Ennek bonyodalma akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy a férfi főszereplő számára az egyetlen kielégítő szexuális egyesülési forma a BDSM-nek nevezett kategóriába tartozik, amelyben ő a domináns felet testesíti meg, míg a női főszereplő az alárendeltet – ezt pedig szerződéses formában rögzíteni is készülnek, végül azonban nem valósul meg. Illusztrációként álljon itt a párbeszéd a filmből, amely a főszereplő vallomását követte:
„Anastasia: - Te szadista vagy? Grey: - (Khm) Domináns vagyok. Anastasia: - Ez mit jelent? Grey: - Azt akarom, hogy önként alávesd magad nekem. Anastasia: - Mégis miért tennék ilyet? Grey: - Mert jó nekem.”
A beleképzelés és túlgondolás fölösleges köreit igyekszünk most is elkerülni, azonban mégis felvetjük, mivel jogosnak érezzük, hogy ebben a párbeszédben megbújik az evolucionizmus burkolt sugalmazása a férfi-nő viszony és egyben a házasság modern „ősképéről”. Lelki szemeink előtt megjelenik a felegyenesedett csupasz majom, avagy az ősmacsó férfi archetípusa, ahogyan a bunkójával leütött nőt hajánál fogva a barlangba vonszolja és a szaporodás egyszerre kellemes és hasznos mivolta miatt élete hátralévő részében fogságban tartja. Nem tudjuk bizonyítani, hogy valóban ezt szándékozzák számunkra sugalmazni, azt azonban biztosabb alapon mondhatjuk, hogy megcáfolni semmiképpen nem próbálják – és mintegy henid-szerűen (homályos sugalmazásként) lebegtetik. Ezzel együtt pedig teljesen negatív színezettel látják el a nő hierarchikus – és nem pejoratív értelemben vett – alárendeltségét a férfinak. Hiszen
Grey, semmilyen szinten nem jeleníti meg azt, ami valóban férfivé teszi a férfit,
nevezetesen: a Szellem megtestesítésére való tudatos és akaratlagos törekvést. Semmi magasabb elhivatottság, semmi szellemiség vagy hitbéliség. Innentől kezdve viszont kijelenthetjük: semmi követendőt, pozitív értelemben felfogható példaértékűt és eltanulhatót nem testesít meg személyével. Mégis (amolyan alfahímes) vezetői szerepet követel meg magának, amit – még egyszer elmondjuk – nem legitim módon tesz, és puszta szexuális fétissé alacsonyítja a két nem létrendi rendeltetését és egymáshoz való viszonyát. Amire aztán a feminista mozgalmak joggal mutogathatnak vádlón, hogy éppen ez az a rémálom, amin már túl kellene „fejlődni” társadalmilag (a szintén rémálomba hajló gender elméletekkel). Hiszen a főszereplő alfahímben is csak az állatias fajfenntartó ösztönök jelennek meg felerősödött módon a mai világ „intézményesített” keretei között.
Ha a férfi-nő viszony tradicionális (azaz valódi) ősképét szeretnénk szemügyre venni, akkor fontos visszautalnunk a vezetéssel kapcsolatban az előbb említettekre, ugyanis ez a férfi-nő egymásra találásában és viszonyában sincsen másképp. A szellemileg orientált valódi férfinak sosem kell magát oktrojálnia az őiránta teljes szívvel odaadó nő számára. Ha valóban olyan társra leltek egymásban, akivel létmegélésük minden síkján képesek egyesülni, akkor ott semmilyen szögletes, „szerződésszagú” mesterkéltségre nincsen szükség megerősítésként – éppen fordítva, a szerződésük lesz a szavak feletti egységük világi megmutatkozásának egy módja.
KONKLÚZIÓ
A film tehát cselekményén keresztül felvonultatja előttünk a modernitás ellenideológiáit, majd levonja belőlük – a szintén modern – következtetését. Grey képében megjelenik a freudista és evolucionista elgondolások férfi (ellen)ideálja, a saját élvezetéért (hírnév, gazdagság, szexualitás) keményen dolgozó aktuális csúcsegyed – az evolúciós fejlődés megtestesítője –, aki minden elékerülő dologban és emberben a saját élvezetének előmozdítóját keresi. Ana képében pedig az ezt (már évezredek óta) elszenvedő nő, akinek (a modern nyugati „fejlettségnek” köszönhetően) immár megvan a lehetősége tanultsága révén megmenekülni az évezredek óta tartó férfizsarnokság alól. Hiszen egy másik naiv modern elv, a jelen alászállott körülmények visszavetítése és kiterjesztése a múltra, sőt annak örökös fejletlennek titulálása. Természetesen nem állítjuk, hogy a film alkotói tudatosan közvetítették a kritikánkban említett szuggesztióikat, hiszen előfordulhat, hogy csak tudatlan közvetítői, továbbadói annak, amit ők maguk is kaptak. Bármelyik eset is álljon fenn, a mi feladatunk az, hogy tudatosan rá tudjunk tekinteni a deviatív módon ható szuggesztiókra ezekben az „alkotásokban” és saját magunkban.
EGYÉB MEGLÁTÁSOK
Úgy gondoljuk megéri kicsit jobban belemenni a részletekbe, lappang itt bőven a sötétségben olyan, amit érdemes lehet tudatosítani. A film célja, hogy egy magot hintsen el olyan emberekben, akik eddig szerencsésen elkerülték ezt. A nagy felhajtás a film körül arra a tipikus demokrata magatartásra apellál, hogyha valamiből kimaradsz, akkor lemaradsz, így
sokan azért nézték meg, mert körülöttük sokan megnézték, nem akartak kilógni a nyájból.
A természetes szeméremérzésből következően emellett kevesen érdeklődnek ilyen torz témák iránt, még ha találkoznak is a témával, szégyenérzetből kerülik. A már ismertetett módon elhozták ezért egészestés mozifilmen. Visszatérve a mag elültetésére, eredendően senki sem szereti a rosszat, a torzat, a ferdeséget csak akkor, ha az már kibontakozott benne. A kezdő lökést általában a kíváncsiság adja, ahogy a főszereplő Ana is kíváncsi, az egészet játéknak gondolja. Mint a filmből kiderült, Grey anno belement egy ilyen kapcsolatba, ami évekig tartott. Sikerült olyan mélyen „belekondicionálnia” magát ebbe a kifordult állapotba, hogy már képtelen szabadulni belőle. Tizenöt éves korában kezdődött ez a deviáns viszony. Az életkor azért fontos, mert, ahogy Julius Evola írja az egyik „szexuálkritikai írásában”,
a pubertáskori vagy azt megelőző szexuális élmények egy életre kitörölhetetlen nyomot hagynak.
Végső soron ez egy démoni megszállottság, ami abból is kitűnik, ahogy Grey többször is úgy hárítja el Ana kérdéseit, hogy „ő ilyen”, és punktum. Az őt meghatározó állapotot végérvényesen megváltoztathatatlannak éli meg, ami egy illúzió, a démon diktálja, hiszen ő általa táplálkozik, és a szenvedés táplálja. Nincs olyan, ami ne lenne megváltoztatható, ha a szemlélet változik, vele változik a világ is, ebbe a hit is beleértendő. „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.”
A megrontás tipikus esete a történet, hiszen egy szűzlány szerepel benne, akit tudatosan visz bele Grey egy deviáns, játéknak cseppet sem tekinthető lázálomba. Az irodalmár Ana nemigen olvas a jelekben, ugyanis a film elején ajándékba kapott Tiszta nő Thomas Hardy regénye, egy megrontás történetét mondja el, ahol a hősnő pokoli sorsot él. Grey, nem messze Anától, a „Mocsárember” nevű hotelban száll meg. Ez megint csak egyértelmű, bár képletes utalás a hímivarú egyed alvilági származására.
Az ebben az igazán ördögi, hogy a kapott rosszat Grey minden aggály nélkül adja tovább.
Ráadásul csepegteti csupán a részleteket, és úgy állítja be, hogy a lány őt magát „nyeri el”, ha belemegy ebbe az őrületbe. Így az a tipikus eset áll elő, „ha szeretsz, akkor értem megteszed”, ez pedig az érzelmi zsarolás esete. Megszállottsága révén Grey egyébként teljesen megfordítja a valóságot, és a saját állapotát véli üdvösnek. Hogy miként lett ilyen, elárulja Anának, nevezetesen az ifjúkori alávetettsége révén (azaz fiatalon „beavatták” őt is az érzelemnélküli ösztönélet szexuális megélési formáiba). Még el is magyarázza: „a kontroll elvesztése felszabadított a felelősség és a döntéshozatal alól”. Nem is vállal már felelősséget, ezért van szükség a szerződésre. Önmaga fölött képtelen kontrollt, uralmat gyakorolni, ezért venné meg azt pénzen, de a számítása nem válik be, hisz egy érző lénybe botlik. Az említett evangéliumi idézet az uralomra is vonatkoztatható, miként ha teljes, nincs feltétlenül szükség külső cselekedetekre egy adott cél elérésére.
Nehéz volt hová tenni Ana jellemzését a film kezdetén, miszerint tisztának vélte Greyt. Valószínűsíthetően a sterilitást vélte tisztaságnak és a ficsúr szenvtelenségét. Később számára is kiderült, hogy ez nem felülemelkedettség a szenvedély kiszolgáltatottsága alól, hanem inkább megjátszott tartózkodás a szenvedélytől (de főként a szeretet érzésétől), amely így alulmúlja a szenvedélyes (vagy a szeretetteli) állapotot, gyakorlatilag tisztán nem is képes megélni azt.
A film igazi mottóját Grey szájából hallhattuk: „próbálj meg nyitott lenni”. De vajon mire? Az újra? Az ismeretlenre? Vagy inkább egy alvilági állapotra, amit a Greyhez hasonló szenvedő lelkek kórként terjesztenek a világban?
Köztudott és elemi tapasztalat, hogy a zene felszabadító erővel bír. Ilyen formán egy nyílt állapotot hoz létre, ami a befogadást megkönnyíti, az önreflexiót pedig elaltatja. A készítők a dalok kiválasztásával is az imént említett sötét valóságot akarják megidézni, és a nézővel/hallgatóval elfogadtatni. „I put a spell on you” (Elvarázsollak, vagy pontosabban: bűbájt teszek rád), „Haunted” (Kísértetjárta), „Witchcraft” (Bűbájosság, fekete mágia, boszorkányság és ördöngösség mint megszállottság), „Salted wound” (Ízes gyötrelem), „Beast of burden” (Igavonó állat). Nem éppen lélekemelő kifejezések.
Zárásképp, a mottóra visszautalva, szerintünk jobb, ha az alvilág kapui csukva maradnak.
A fenti meglátásokból nem következik az, hogy feltétlenül elleneznénk mindent, ami a dominancia gyakorlással, vagy bizonyos mértékű, jó értelemben vett, nem patologikus szadizmus, illetve mazoizmus megélésével kapcsolatos, amennyiben az helyesen, kellő gonddal, odafigyeléssel és önuralommal van megélve, és nem pusztán a kiüresedett lélek beteges pótléka. Jelen cikk kapcsán lásd még: Modern babonák a szexről. (A szerk.)
Magyarország bővelkedik borzalmasnál borzalmasabb, dalnak még nagy jóindulattal sem nevezhető szerzeményekben. Ezekből választottam ki most néhányat. Alanyunk, a vajdasági származású énekesnő, aki a tévéképernyőkön tűnt fel először a kétezres évek elején, és annak köszönhetően, hogy hangjával tarolt az elsők között, szépnek mondható zenei karriert futott be Magyarországon.
Tényleg van valami különleges csengés a hangjában, amely kétségtelenül azonnal felismerhető, ha az ember meghallja a rádióban. És ezzel végére is értem a bókoknak, ugyanis dalai eszméletlenül bárgyúak. De ezzel még nem is lenne baj, ha a bájos énekesnő mögött nem iszonyú társadalomromboló szövegvilág rejtőzne meg. Természetesen azt is le kell szögezni, hogy ő csak egy eszköz a producerek és ügynökök kezében.
Évente kihoznak 2-3 dalt tőle, és ez akarva-akaratlanul eljut olyan fülekhez is, akik abszolút módon ignorálják ezt a fajta, rádióból szüntelenül okádott zenét. Számomra meglepő, hogy olyan zenészek, akik minden nap a zene területén sertepertélnek, annyira nem tudták magukat megerőltetni, hogy ötlet híján, a Bloodhound Gang: Bad Touch című klasszikusának refrénjét nyúlták le. (A két szerzemény stílusa és hanglejtése különbözik egymástól így elsőre nem tűnhet fel a plágium.)
Idén télen kezdték el nyomatni a rádióban „Április” című számát, melyben a 20 év utáni újra megkívánásról énekel. „Ha majd 20 év múlva látlak, lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak”. (Nagyon kreatív, mondhatom.) A klip mindemellett, rendkívül hatás-vadász módon lett megkomponálva. (Bicikliző lány, megcsillan az esőcsepp a zöld leveleken stb.) Szép, tényleg szép a zöld levél, csak nem egyből az egész télen felgyülemlett nők vagy férfiak utáni sóvárgást kéne párosítani vele, vagy erre buzdítani, hiszen a dalszövegben hallható célozgatások egyértelműek. Szexre buzdít, gondolom valami 20 éve nem látott osztálytárs vagy volt szomszéd lehet a szenvedő alany, aki ha véletlen felbukkan valami ócska kocsmában, máris elugorhatunk vele egy laza kis pásztorórára. Mert hát 20 év az csak 20 év nemde? Nem véletlen, hogy januárban kezdték el játszani, hiszen mindenki ezt a pillanatot várja a fagyos, és dermesztően hideg tél idején.
A dalok a feminista kicsapongás és a korlátok nélküli élet szépségét akarják elhitetni, az élet mohó habzsolására sarkallnak, a férfi nem megvetésére és szexuális gátlástalanságra.
Ennek pedig nagyon erős társadalomromboló ereje van. Már ha egyáltalán beszélhetünk valódi társadalomról manapság.
„Szép az arcod, szép a ráncod” mondatával pedig saját kortársainak üzen, hogy ráncosan is ugyanolyan bombázók, mint húszoniksz évesen, tehát semmi ok a pánikra, mert biztos van még ember a földön, aki ráncosan is szemet vet rájuk. Ez azért is hatásos, hiszen a hallgató egyből igazat ad egy olyan énekesnek, akinek nagy befolyásoltsága van a zeneiparban, ergo neki bármit elhisznek. Gondoljunk bele, hogy mi történik azzal az emberrel, aki – és ez nem ritka – egész nap, unaloműzés gyanánt, a rádiót hallgatja, és ezt megteszi az év majdnem minden napjában. Vajon nem fog-e a zenékben elhangzó kulcsszavak szerint viselkedni? Dehogynem. Ennek annak ellenére bedől szinte mindenki, hogy e hipnotikus módszer léte és mindennapos alkalmazása teljesen köztudott.
„Érj hozzám” című száma a sunyi megcsalásról szól,
és mindezt egy olyan mézes-mázos körítéssel tolják az ember pofájába, hogy az kanyar nélkül beveszi, sőt még olyan emberben is vágyat kelt, akinek ilyesmi soha eszébe se jutna.
HIPSZTEREK
Mostanában a zenei felhozatal főleg ezekkel a textúrákkal operál. De a fővárosi zenekarok is a közszféra kellős közepén mozognak, akik nagyon alter true hipszter arcoknak hiszik magukat, ezen kívül sikeres, elismert popzenésznek. Javarészt budapesti fiatal emberekről van szó akikből árad a lazaság, és akikhez a hipszter szó nem a megfelelő formájában jutott el.
A legtöbb zenész palánta csupán úgy tudja megszólaltatni hangszerét, hogy hüvelykujja beakad a gitárhúrok közé, és elkeseredetten próbálja kifele rángatni.
Ezek a lazuló fiatalok azt gondolják magukról, hogy kivételes élményeik vannak, amiket mások nem érthetnek igazán, és hogy olyan egyedi meglátásokkal rendelkeznek a világról, amelyek gyökerestül felforgatják azt. Igazából semmi érdekes sincs bennük, amivel felhívhatnák egy olyan ember figyelmét, aki nemcsak kamerák előtt és a színpadon, hanem a valós életben is meg akarja haladni a hétköznapiságot. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Julius Evola szerint, „amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendre igazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik.
Csak az üresség és az intellektuális analfabétizmus nyert teret. Passzívan és provinciálisan egy divatot követ. Bizonyos hogy az évek múlásával, amikor a legtöbbjük kénytelen lesz szembenézni az élet anyagi és gazdasági problémáival, ez a felnőtté váló ifjúság alkalmazkodik majd a munkahelyi, társadalmi és házassági rutinhoz, amellyel pontosan a jelentéktelenség egyik formájából a másikba megy át. Egyetlen olyan probléma sem vetődik fel, amely egyáltalán méltó erre a névre.”
HAZAI FELHOZATAL 2.
Ahogy a tengerentúlon a feka zenét, Nyugat-európában a török zenét, úgy Magyarországon a cigány zenét próbálják egyre „menőbbé” tenni. A legszomorúbb az egészben hogy ez a roma szubkultúra a magyarok körében egyre nagyobb teret hódít. (Mulatási, bulibáró, olaszosan, nézését meg a járását stb.)
Partizz öltönyben, fuxban, járj nagy értékű autóval. Röviden, légy kretén, és vállald büszkén.
A minap arra lettem figyelmes, hogy egy angol nevű (amelyben egyébként a fenevad szó is szerepet kap), magyar anyanyelvű zenekar az egyik slágerét „BÓDOTTÁ” névre keresztelte. (Nem értem, miért nem lehetett simán boldogság?) És itt világossá is vált, hogy a roma „kultúrát” szándékosan integrálják a mit sem sejtő magyarok igényei közé. Ezt a laza, pattogós stílust, hogy az alapból keserves magyar ember még jobban elcigányosodjon. És hogy tartsák magukat a mondáshoz: „mindig van lejjebb”. Sajnos a mai cigányzene – trendivé válása miatt – még olyanokat is megfertőzött, akik alapvetően – és nem minden alap nélkül – elutasítják a cigány „életstílust”. Persze, ahogy haladunk egyre lejjebb, egyre kevésbé lesznek megkülönböztethetők a stílusok, hiszen ki venné a bátorságot manapság, hogy azt mondja, a magyar ember pop zenéje általánosságban kevésbé silány, mint a most említett, minősíthetetlen alkotások.
Emlékezzünk csak vissza Oláh Ibolya vérfeminista indulójára. Bombasiker volt néhány éve. Nem mások ezek, mint a totális káoszt képviselők angyali ruhában.
A rasszok közötti keveredés egy normális világban fel sem merülhetne, éppen ezért úton-útfélen arra találunk példákat, hogy ezt mégis megpróbálják elfogadottá tenni. Ez történik Magyarországon, és külföldön is. „Fleur East: Sax” vagyis inkább „Sex” című fércművében például a páratlanul felsorakozó táncos lányokat, két ugribugri nigger egészít ki. Ezzel sugallják a vegyülés szükségességét. És ez a trend itthon is megfigyelhető.
TIPPEK
Jó tanácsként álljon itt egy-két zenei klisé, amikre érdemes odafigyelnünk, amikor zenét hallgatunk:
- Orgazmus effektus: Orgazmus effektusnak hívom azt, amikor a zenében előkerül a felfokozottság. Általában a pre-chorus, vagyis a refrént felvezető refrén résznél jön be úgy, hogy az élvezeti pont a refrén legyen, azon belül is a szám címének kimondása, kurjongatása. A klipekben ennél a résznél szokott kéjesen az ajkába harapni az előadó vagy úgy őrjöng, mint egy megszállott, legtöbbször nem egyedül.
- A sátán megszólal: Ez általában az énekes hangjának eltorzítása, ilyenkor több sávon énekel egyszerre de nem ugyanabban a hangnemben, hanem egy kvarttal vagy terccel alatta vagy fölötte. Ez eredményez egy katyvaszos, szó szerint ördögi szónoklatot pl: dévid bóvli Black Star számában.
- Bizonytalanság érzet: Talán ez a legmodernebb jelenség, ugyanis ha belehallgatunk egy mai pop, dance, r’n’b vagy akármilyen más zenébe, hallhatjuk ezt a lüktető, agyba belefészkelő, tompa zajt, és emellé halljuk az énekesen is ezt a bizonytalan, vekengő, szinte önmagából kivetkőző magatartást. De persze ezt nem sok mindenki hallja meg elsőre, és itt a probléma. Figyeljük meg ennek a szerencsétlen félnótásnak a mozgását. Vagy homoszexuális, vagy nagy eséllyel túllőtte magát, bár az is lehet, hogy mindkettő. „Szerencsére” a nagy picsájú néger nőket sem felejtették ki a klipből.
- Gyerek sírás: vagyis inkább vinnyogás, bömbölés. Nem tudom, melyik Sampler-gyártó manufaktúra találta ki ezt az effektet de kevés zavaróbb, idegesítőbb dolog van a gyerek sírásnál. Az idei foci ebé indulója is erre a fajta zenei cuccra építkezett. Naná, hogy dévid genya, meg valami aktuális no name szőke picsához köthető ez a fércmű.
- És ha már a foci ebénél tartunk, fontos megjegyezni: Minden nagyobb sporteseménynek van egy kabbala fellépője. Például a foci vb-nek Shakira, az NFL-nek pedig Beyonce.
Shakira szemmel láthatóan jól érzi magát a dzsungellakók között
Az idei foci kontinens torna megnyitóján a zsidó David Guetta szolgáltatta a talpalávalót. Bár nem értem ezeket, miért kell egy hatalmas show műsorral zárni vagy éppen kezdeni, valószínűnek tartom, hogy az ördögöt ünnepeltetik ilyenkor. Tűzijáték, konfetti eső, és a már unalomig ismételgetett szimbólumok.
Nemrég ünnepelte a Médiavadász második születésnapját. Ez az időszak mindig alkalmat ad arra, hogy újra tisztázzuk, pontosítsuk, érthetőbbé tegyük célkitűzéseinket.
Joggal teheti fel magának a Médiavadász szerkesztősége a kérdést: Kinek írjuk tanulmányainkat és elemzéseinket? Kik azok, akiket kritikus írásainkkal meg akarunk és tudunk szólítani, hogy támpontokat adjunk nekik a szuggesztiók ellen? Sőt, a reaktív védekezésen túlmenően egy lehetséges aktív és tevőleges irányt is mutatassunk a hagyományos ethosz és az azt meghatározó Szellem felé, melyre szerkesztőségünk is – nem titkolt módon – törekszik. Állíthatjuk, hogy
legjobb és legkomolyabb szándékunk ezen a téren a lehetséges törekvők megszólítása.
Azon emberek megszólítása, akikben még él a jó akarat és pislákol a szellemi intuíció fénye, amelynek kibontakoztatásához, felerősítéséhez a modern világ és szuggesztív, sok esetben rejtett úton ható ellentanításai nem adnak támpontokat, sőt eltérítő erővel hatnak. Azoknak megszólítása, akik érzik jelen világunk szennyes mivoltát, mely szenny nem máshonnan, mint a nem-tudásból és annak ellenkultuszából ered. A nem-tudás ellenkultusza pedig Istenhez, a Legvégsőhöz, az Abszolútumhoz (vagy nevezzük bárhogyan) való viszonyunk valódi mélységének felismerésétől fordít el minket. Azonban
a tisztánlátásunkat eltakaró nem-tudás elsősorban nem valahol a világban van, hanem saját magunkban hordozzuk
– másképpen a világban sem tudnánk tapasztalni. Természetesen ennek felerősítői lehetnek a világból érkező impulzusok, mégis a fenntartója nem más, mint saját tudatlanságunk, mindaddig, amíg tudatosan és akaratlagosan a valódi tudás és az azt feltáró megismerés felé el nem indulunk.
Tanulmányaink és kritikáink szempontjaival, melyeket mindig egy adott tárgy kapcsán fogalmazunk meg, az olvasó alany számára szándékozunk a hagyományos elveken alapuló, élő és alkalmazható, deviációk elleni eszköztárat bemutatni, melynek lényege a tudatos benső önkorrekciók megvalósítására irányul, amelyek részei és előfeltételei a világ benső meghaladásának. Fontos ezt kihangsúlyoznunk, mert kritikáink kapcsán felmerülhet az az elgondolás, hogy oldalunk szándéka véget ér egy „másik” szempont felmutatásánál, amely szintén csak egy a sok közül, csupán más megközelítésből. Ezzel szemben ki kell jelentenünk, hogy
oldalunk célja nem a negatívumok állandó és paranoid üldözése
– habár kétségtelen tény, hogy joggal merül fel az igény minden tapasztalt impulzus elfogulatlan szemlélésére. Azonban ez nem lenne különösebben nagy teljesítmény. Képviselni egy szempontot és ahhoz viszonyítva véleményt fogalmazni meg dolgokról, megközelítőleg mindenki képes – függetlenül attól, hogy milyen eszmerendszerben gondolkozik. Ezen felül a legfontosabb szándékunk a minket ismeretlen úton befolyásoló szuggesztiók (eltérő szinteken kimozdító heteron erők) tudatos és módszeres felismerése és megszüntetése. Hiszen ezek a szuggesztiók valójában bennünk hatnak – ez az oka annak, hogy hatóerőkként ismerjük fel azokat. Tudatosításukhoz és hatásuk felszámolásához pedig ideológiai elvekre van szükség. Valódi, joggal követendőnek és megvalósítandónak mondható elvekre, amelyek a saját tudatlanságunk és nem értésünk adta kötöttségek alól felszabadítanak egy megismerésben rejlő értés elmélyülése révén. Így az idegennek és „másnak” tapasztalt dolgok lényegének valódi átélése és azok másságának megszűnése is feltárulhat, ezáltal szabadulva meg tőlük.
Szerkesztőségünk jól ismeri azt az elvet, hogy a világon csak olyan mértékben leszünk képesek segíteni, amilyen mértékben azt sikerült magunkban meghaladnunk.
Az utóbbi napokban tanúi voltunk egy interneten kibontakozó vitának, amelyet egy fiatal politikus ama tevékenysége váltott ki, hogy rajta kapott néhány fatolvajt, és nem sétált el, hanem megtette a szükséges jogi lépéseket ellenük. Sokan mellé álltak, ám sokan úgy gondolták, hogy mindezzel semmi baj nincs, és a feljelentő nem jár el helyesen, hiszen csak azért lopnak, mert rákényszerülnek. Most elolvasható az az eszmei háttér, ami Fügedi Richárdot, az Érpataki Modell tagját, Mezőkövesd jobbikos képviselőjét erre a példamutató lépésre sarkallta.
Írásunkban egy komoly szociológiai és részben filozófiai problémát kívánunk górcső alá venni, mégpedig azt, hogy a szegénység összefüggésben van-e a bűnelkövetéssel, adott esetben a lopással. A problémát a filozófia nyelvezetét használva úgy is megfogalmazhatjuk, hogy mi az, ami a lopáshoz vezet? A külső hatások összessége (körülmények) váltják ki, sőt mintegy kényszerítik bele az embert, jelen esetben a szegénység, vagy az az ember saját belső elhatározásából történik. A lopás kriminológiai fogalom. A jelen jogszabályi környezet sokat enyhült a korábbi századok törvényi szabályozásaihoz képest. Szent László idejében még kézlevágás járt érte, ma azonban az érték mértékétől függ, hogy szabálysértés vagy bűncselekmény. A keresztény tíz parancsolat VII. pontjaként véste Isten a kőtáblára, hogy Ne lopj! Ez az erkölcsi, etikai norma azért nagyon fontos, mert mikor valaki lop, akkor tudatosan elveszi a más tulajdonát, és ez által sérti a közösségi együttélés rendjét. Ennek a cselekménynek a mélyebb pszichológiai vizsgálata nem más, mint hogy az emberben egy vágy működik, hogy az a dologi vagy nem dologi tárgy az övé legyen, egyfajta önzés, egyfajta sóvárgás dolgozik a lélek mélyén. Ezzel persze rosszat is tesz a másiknak, hisz megfosztja őt a tulajdonától. Azt tehát biztosra mondhatjuk, hogy
a lopás rossz dolog, sőt kétszeresen, mert rossz annak is, akit megloptak, de főleg rossz annak, aki azt az igazságtalanságot elkövette,
mert az ő lelkében teret engedett olyan sötét tendenciáknak, amik a lélek egészségének kárára vannak. A lopás végrehajtásához a meglopottal szembeni tiszteletlenség, illetve a gyűlölet és irigység felé hajló helytelen magatartás is gyakran járul. Tehát a meglopott csak anyagi kárt szenvedett, de a tolvaj sokkal súlyosabb lelki károkat okozott magának.
Felmerül az a kérdés is hogyha valaki nagyot lop, akkor a másik személy kis lopását el kell-e nézni? Ez a korábban levezetett lopás értelmezésünk szerint teljesen hibás hozzáállás, hiszen a nagyot lopó nagyon nagy terhet vesz a lelkére, míg a kisebb tolvaj csak kisebb igazságtalanságot követ el, de akkor is ugyanaz a vágy munkál benne, mint az előzőben, és ugyanúgy veszélyezteti a közösségi együttélés rendjét, így számára ugyanolyan káros, és ahogy a mondás tartja, aki kicsiben sem hű, az nagyban sem lesz az. Tehát aki kicsit lop, az lop nagyot is, ha olyan lehetősége adódik. A lényeg nem a mértékben van, hanem a lelki romlottságban, majd a társadalom rendjét veszélyeztető degenerált magatartásban, és csak ezután következik az anyagi károkozás mértéke.
A kép Tiszavasváriban készült, ahol magam is láttam hogy több száz hektár (!) erdő tűnt el a fatolvajok miatt.
A mai szociológia a hátrányos helyzetben lévők kisebb mértékű lopását a szegénységre, mint külső tényezőre vezeti vissza. Innen ered az a társadalom egészséges részét is felháborító fogalom, hogy megélhetési bűnözés. Azt vallja, hogy nem azért veszi el a másét, mert olyan vágyak működnek benne, hanem egyszerűen csak egy amolyan darwini túlélési ösztön működik benne, hogy megmentse magát azoktól a hatásoktól, amelyek a vesztét okozhatnák. Erre egyből rá is tudunk kontrázni, mert a megélhetés biztosítását nem bűnözésből, hanem munkából kell fedezni. Vajon az ember tényleg állat? Vagy valami többre rendeltetett földi pályafutása során? Hamvas Béla azt mondja, hogy „az ember eredete isteni, és az emberi élet egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs.” De hogy tudjuk ezt a hasonlóságot megőrizni? Többek közt az ember hatalmat kapott arra, hogy uralkodjon vágyai fölött – hogy amint az aszkéták egész életükben gyakorolják – a vágyak és érzékek rabigáját legyőzve eljuthasson a valódi szabadsághoz, Istenhez.
Hogy ez valóban így van, arra egy Orosz Mihály Zoltántól, az Érpataki Modell atyjától hallott példa világít rá valódi mélységében. Viktor Frankl, a figyelemre méltó logoterápia megalkotója mondta el, hogy zsidó származása miatt a világháborúban munkatáborba került, ahol a háború végén a szétbombázott vasútvonalak miatt már nagyon akadozva volt csak élelem, ami meg is viselte a tábor lakóit, akik mindannyian nagyon rossz körülmények közé kerültek, lesoványodtak, sokan megbetegedtek. Tehát a körülmények ugyanolyanok lettek. Az emberek egyik része azonban „szent” lett, és azt a keveset, ami neki volt – ugyan nem tudták, hogy mikor kapnak legközelebb ételt – de mégis oda adták annak aki betegebb volt, mert neki nagyobb szüksége volt rá, súlyosan kockáztatva a saját viszonylagos egészségét. Azonban az emberek másik része állattá vált, aki a másikról még a húst is letépte volna, ha nem lettek volna őrök. Tehát láthatjuk, hogy
alapjaiban bukott meg a liberális szociológia azon tétele, miszerint a külső behatások teszik az embert olyanná, amilyen lesz,
hiszen azonos külső körülményekre azonos módon kellett volna reagálni, de nem így történt. Az egészséges lelket felemelte ez a nehézség, míg a megbetegedett lelket állati szintre sújtotta le. Tehát a probléma valódi forrása a lélek megbetegedése. Állításunk lényege tehát, hogy a külső körülmények esetleg kondicionálnak, de nem determinálnak. Tehát aki szegény, az nem tud gázzal fűteni, csak szénnel vagy fával, esetleg nem az egész házát, csak egy szobát, esetleg azt sem egész nap, csak amikor a munkából hazajön. Ezek a kondicionálások, de nem determinál arra, hogy az ember az igazságtalanság bűnébe essen, hogy lopjon.
Kicsit tekintsünk ki a határra, hogy megvizsgáljuk, mit okoznak ezek a kis „csínytevések”. Mivel a fiatal koromat kemény mezőgazdasági munkával töltöttem, így tudom, hogy a határ haldoklik, tudom, hogy egyre nagyobb gondot okoz az, hogy a kemény munka gyümölcsét más szedi le. Velünk is előfordult. Amivel egész évben bajlódtunk, eltűnt mire oda értünk volna hogy leszüreteljük. Borzasztó érzés volt. Az ember pénzt, erőt, lelkesedést, időt, energiát fektet bele, gondosan nevelgeti, majd más pedig ellopja. A kis családi kertek különösen ki vannak ezeknek a veszélyeknek téve. Ez okozza azt a tendenciát, hogy a családok otthagyják ezeket a kerteket, és az egykor virágzó külterület, elhagyatott, gazos kísértettanyává változik, ahol a hétvégi házak feltört ajtajait be-becsapja az őszi szél.
Zárásként láthatjuk tehát, hogy a lopás legyen az kicsi vagy nagy, ugyanúgy káros a lélekre és a társadalomra, még ha nem is ugyanolyan mértékben, de tagadhatatlan, hogy minden formájának megálljt kell parancsolni. Ugyanabban a betegségben szenved tehát a rabló politikus, mint a kis fatolvaj, az igazságtalanság betegségében. Aki ebből nem tud kigyógyulni, azt a törvények erejével kell arra kényszeríteni, hogy lopni nem szabad! Ha pedig a társadalom nem fogja hagyni sem a kicsit elcsenni, sem a nagyot elrabolni, talán egy jobb és igazságosabb ország hajnala köszönt majd ránk.
