Részlet az Evolúciós csalás. A darwinizmus és ideológiai hátterének tudományos bukása című műből.

Ahogyan eddigi vizsgálódásunkból kiderült,

a világon az emberek többsége azt hiszi, hogy az evolúció egy tudományos tény. Ennek a tévedésnek a legnagyobb oka a média szisztematikus befolyásában és proragandájában keresendő.

Ezért muszáj kitérnünk erre a befolyásra, illetve ezeknek a propagandáknak a jellemzőire is.

Ha manapság jól megfigyeljük a nyugati médiát, igen gyakran hallhatunk híreket az evolúciós elméletről. A hatalmas médiaintézmények, a neves és „tiszteletreméltó” folyóiratok rendszeresen napirendre tűzik ezt az elméletet. Ha pedig a stílusukat nézzük, az a benyomásunk támad, hogy a teória egy olyan bizonyított tény, amely nem hagy helyet a vitának.

Egy egyszerű ember pedig, aki olvassa ezeket a híreket, természetesen azt gondolja, hogy az evolúciós elmélet olyan biztos tény, mint bármelyik matematikai törvény. Ezen médiaóriások híreit a különböző országok nagyobb magazinjai is átadják a társadalomnak. Stílusuk ismerős: „A Time szerint igen fontos leletre bukkantak, amely kitölti az evolúciós láncban lévő űrt”, vagy „a Nature hírei szerint a tudósok fényt derítettek az evolúciós elmélet utolsó nyitva hagyott kérdéseire”. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hatalmas betűkkel. Jóllehet közben szó sincs semmiféle bizonyítékról, még hogy „az evolúciós lánc utolsó hiányzó szemét” fedezték volna fel.

Minden, amivel bizonyítékként előhozakodnak, hamis.

Ha a médián kívül a tudományos forrásokat, enciklopédiákat, biológiakönyveket nézzük, ugyanaz a kép tárul elénk. A média materialista erőközpontú ellenőrzés alatt áll, illetve az akadémikus források teljességgel evolucionista beállítottságúak és ezt sugallják az emberek felé is. Teszik ezt olyan hatásosan, hogy idővel az evolúciós elméletet tabu témává változtatták:

az evolúció megtagadását úgy tüntetik fel, mintha az ember szembeszállna a tudománnyal, és figyelmen kívül hagyná a konkrét tényeket.

Ezért, főként 1950-től napjainkig, annak ellenére, hogy az evolúciós elméletnek sok hiányossága is nyilvánosságra került, és hogy ezt az evolucionista tudósok is beismerték, még ma is – akár helyi, akár külföldi – tudományos körökben és sajtótermékekben szinte lehetetlen olyan gondolatra bukkanni, amely bírálná az evolúciót.

A korábban evolucionista Douglas Dewar, aki az indiai madárfajokról végzett részletes kutatásai eredményeként arra jutott, hogy a fajok nem változhatnak, így hangsúlyozza az evolúciós elmélet és a média közti szoros kapcsolatot:

Csak igen kevés ember értette meg annak jelentőségét, hogy

az evolucionisták megszerezték a sajtó feletti befolyást.

Manapság nagyon ritka az a magazin, amely egy evolúciós elméletet elutasító cikket leközöl. Sőt, sok vallási lap is modernisták kezében van, akik azt vallják, hogy az ember az állattól származik… Általánosságban minden újság író-szerkesztője bizonyított tényként ismeri az evolúciót és mindenkit, aki elutasítja ezt a feltételezést, tudatlansággal és őrültséggel vádol. Szinte egyetlen, evolucionista kézben lévő magazin sem hajlandó olyan írást közölni, amely a legkisebb mértékben is árnyékot vet az evolúció fogalmára… A kiadók nem adnak ki olyan könyvet, amely az aktuális érvényű elmélettel ellenkezve támadási felületet biztosíthatna vagy amelyre nincsen igény. Sőt, ha a nyomtatás költségei a szerzőre hárulnak, akkor is azt hiszik, hogy ez a kiadó számára tekintélyvesztés. Így aztán

a nép egyetlen nézőpontból ismeri meg a kérdést.

Egy hétköznapi ember az evolúciós elméletet olyan bizonyított tényként könyveli el magában, akár a gravitáció törvényét.

Nyugaton a biológiai és természeti kérdésekben leginkább „szaktekintélyként” elismert kiadványok, mint a Scientific American, a Nature, a Focus, a Discover, a Science, vagy a National Geographic az evolúciós elméletet egyfajta hivatalos ideológiaként minősítik és megpróbálják ezt bizonyított tényként elfogadtatni. Törökországban ezt a küldetést elsőként olyan „tudományos” kiadványok képviselik, mint a Bilim Teknik vagy a Focus, de minden közismert sajtóorgánum is ugyanúgy egyetért vele. Ezek tudatosan propagálják az evolúciós elméletet.

A média, amellett, hogy evolucionista híreket és magyarázatokat közöl az újságokban, „kulturális szolgáltatása” során is ezt a fontos küldetést igyekszik teljesíteni. Ha megnézzük azoknak a kiadóknak a könyveit, amelyek az ő tulajdonukat képezi, sok esetben nyílt evolúciós propagandát, illetve ezzel párhuzamos vallásellenességet figyelhetünk meg.

A török Milliyet Kiadó például 1996-ban megjelentetett egy könyvet Darwin: kezdők részére címmel, amely tele van Darwin dicsőítésével és vallásellenes gyalázkodásokkal. A könyv megkísérli meggyőzni a fiatalokat arról, hogy az evolúció elmélete bizonyított tény, azokat pedig, akik szembeszállnak ezzel az elmélettel, tudatlannak és korlátoltnak bélyegzi. (…)

Charles Darwinnak 30 évesen sikerült magyarázatot találnia a fajok fejlődésére. Egyesítve a véletlen, illetve az élethez szükséges küzdelem teóriáját, a fajok fejlődésében figyelmen kívül hagyta Isten szerepét… Annak ellenére, hogy 1859-ben még mindig kétséges volt ennek az elméletnek a működése, sokan egyetértettek vele. Természetesen olyanok is voltak, akik ellenezték. Akik tudományos szempontból tudatlanok voltak, azok képtelenek voltak megérteni a könyvet… Más vallásos emberek megelégedtek azzal, hogy azt pletykálták, Darwin Európa legveszélyesebb embere. Az ellenzők nem csak oktalan vallásosok voltak. Általánosságban, a teremtésben hívő tudósok sem tudták elfogadni ezt a nézetet.

A helyi média evolucionistái többnyire legalább olyan tudatlanok, mint amennyire a vallás ellenségei. Az evolúcióról, amelyet kitartóan propagálnak, szinte semmit sem tudnak. Így aztán időnként előfordul, hogy meglehetősen nevetséges helyzetbe kerülnek. Jól példázza ezt az 1985. március 28-i Cumhuriyetben közölt cikk, a következő címmel: „Dincserler a 25 ezer éves maradványokat is elutasítja”. Az evolúciót legelvakultabban védelmezők egyike, a Cumhuriyet Gazetesi cikkében így ír: „A jávai előembernek, pekingi, piltdowni, illetve nebraskai embernek nevezett fosszíliák, amelyeket az Oktatási Minisztérium tudományos csalásnak minősített, a modern antropológián belül az ember evolúciójával kapcsolatos legjelentősebb bizonyítékainak számítanak.”

Jóllehet, az előző oldalakon már megvizsgáltuk, hogy ezekből a fosszíliákból kettő, nevezetesen a piltdowni és a nebraskai ember csalás, és ezt az evolucionisták is elismerik.

Az 1950-es években kiderült, hogy a piltdowni embernek nevezett maradvány egy emberi koponya, illetve egy majom állkapcsának összeillesztésével készült.

A Cumhuriyet azonban mit sem tud a hírről, amiről már 30 évvel korábban napvilágot látott az igazság!

SZÉPEN TÁLALT HAZUGSÁGOK

Az evolucionisták jól kihasználják azt az előnyt, amit a média „agymosó” programja biztosít számukra. Sokakkal már annyira elhitették az evolúció létezését, hogy az evolucionisták most már bármit írnak, az embereknek nem jut eszükbe megkérdezni „hogyan?” vagy „miért?”. Így aztán az evolucionisták, miután egy kicsit kipofozták és feldíszítették hazugságaikat, tudományos tényként tudják őket bemutatni.

A „vízből szárazföldre való átmenetet” például, amely az egyik legnagyobb kérdőjel, még a „legtudományosabb” evolucionista könyvek is olyan meseszerű egyszerűséggel írják le, amit csak a kisgyermekek hisznek el. Az evolúció szerint az élet a vízben vette kezdetét, és az első kifejlett állatok a halak voltak. Az elmélet szerint hogy hogy nem, ezek a halak egy napon elkezdték a part felé vetni magukat! (Ennek okaként többnyire a szárazságot hozzák föl.) Úgyszintén az elméletnek megfelelően, a halaknak, melyek úgy döntöttek, hogy a szárazföldön fognak élni, az uszonyuk helyett lábuk, a kopoltyújuk helyett pedig tüdejük nőtt!

A legtöbb evolucionista könyv ennek az óriási állításnak a „hogyan”-ját egyáltalán nem firtatja. A „legtudományosabb” forrásokban egy ilyen mondattal próbálják meg lezárni a témát: „és megtörtént az átmenet a vízből a szárazföldre.” Vajon ez az „átmenet” hogyan valósult meg? Tudjuk, hogy egy hal, ha kikerül a vízből, nem él tovább egy-két percnél. Az evolucionisták állítása szerint szárazság volt és a halak kényszerűségből vették az irányt a szárazföld felé. Ha ezt az állítást el is fogadjuk, mi történhet a halakkal? A válasz egyértelmű: a vízből kikerülve a halak mindegyike egy-két percen belül egyenként elpusztul. Tartson ez a folyamat akár tízmillió esztendeig, a válasz ugyanaz: a halak mindegyike egyenként elpusztul. Hiszen egy olyan összetett szerv, mint a tüdő, nem alakul ki egy hirtelen „véletlen”, vagyis mutáció folytán. Egy félig kifejlett tüdő pedig semmire sem jó.

Pedig pontosan ez az, amit az evolucionisták állítanak. „Átmenet a vízből a szárazföldre”, „felemelkedés a szárazföldről a levegőbe” és még sokmillió „ugrás”-nak nevezett ésszerűtlen magyarázat. Arra pedig, hogy olyan rendkívül bonyolult felépítésű szervek, mint a szem vagy a fül, hogyan alakulhattak ki, az evolucionisták jobbnak látják ki sem térni.

Adnan Oktar (Harun Yahya), a szerző

Az utca emberét azonban könnyű a „tudományos” csomagolással megtéveszteni: rajzolunk egy fantáziaszülte állatot, amint éppen a vízből a szárazföldre lép, és kitalálunk valami latin nevet szárazföldi „unokájának”, illetve a kettő közötti „átmeneti formának” (mely egyébként is egy képzeletbeli lény). Aztán írunk valami hangzatos hazugságot: „az Eusthenopteron hosszú evolúciós folyamat során előbb Rhipitistian Crossopterygianná majd Ichthyostegává alakult.” Ezt a „fennkölt” mondatot aztán egy vastagkeretes szemüvegű, fehérköpenyes „tudós” szájába adjuk és máris rengeteg embert megnyertünk. Hiszen

a média, amely egyik legnagyobb feladatának tekinti az evolúciós elmélet elterjesztését az emberek között,

másnap a világ minden pontján felettébb izgatottan tudósít e hatalmas felfedezésről…

Egy példa: Érdekes példája a média evolúciós meséinek az egész világon elismert tudományos lap, a National Geographic története „a bálna evolúciójáról”: A bálnák kialakulása 60 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor négylábú, szőrös testű emlősök élelmet keresve a tengernek vették az irányt. Ahogy telt-múlt az idő, szép lassan átalakultak. Hátsó lábaikat elvesztették, mellső lábaik uszonyokká alakultak, a szőrök helyét pedig vastag, puha, szivacsszerű bálnabőr vette át. Orrlyukaik a fejük tetejére kerültek. A farok tovább fejlődött, kialakult belőle a bálna farokuszonya, a teste pedig fokozatosan megnőtt a vízben. Mint ahogyan semmilyen tudományos alapja nincsen a fent elmondottaknak, úgy a természet törvényeivel is ellenkezik. Ez a National Geographic hasábjain megjelent történet azért fontos, hogy lássuk, valójában micsoda badarságokat védelmeznek a legkomolyabbnak vélt evolúciós kiadványok.

Harun Yahya: Az evolúciós elmélet élettere: a média. In uő: Evolúciós csalás. A darwinizmus és ideológiai hátterének tudományos bukása. Budapest, 2006, Kornétás Kiadó, 163–168. o.

Ezt az írást kifejezetten fiataloknak szánjuk, éspedig azért, mert ők az elsőszámú, egyszersmind legvédtelenebb célpontjai annak a hiedelemgyártó gépezetnek, amely a szexualitással kapcsolatos széleskörű félretájékoztatásért felelős. Noha a modern ember úgy képzeli el magát, mint aki az eddigi legátfogóbb ismerettel rendelkezik a témáról, mihamarabb be kell látnia, hogy nincs még egy olyan kor a történelemben, amiben ennyire átláthatatlan és félreértésekkel teli lett volna ez a kérdéskör.

Az iskolai pletykákból, a szülők témával kapcsolatos tesze-toszaságából, a tanárok tanácstalanságából és a hivatalos „felvilágosítók” bődületes ostobaságaiból felépült hazugságkupacot tovább színesítik a serdülőkben és a fiatal felnőttekben a magukat tudományosnak mondó értekezések ellentmondásai, a liberális ideológia mételyei és a média ezer irányból érkező fenyegetései. A tudományban a statisztikaelemzésektől kezdve, az evolúciós értelmezéseken át, a gének és a hormonok működési mechanizmusának ismertetésén keresztül mindennel foglalkoznak, csak éppen a legfontosabb kérdésekre nem adnak tisztázó választ a tanulni vágyóknak. A médiában a hollywoodi filmek aljas kliséitől kezdve (ahol álmaink nőjének egy éjszaka alatti meghódítása olyan általános, mint levegőt venni), a bugyuta szappanoperákon és valóságshow-kon át, sztárok szennyes párkapcsolati drámáin keresztül sok mindennel szembesítik az embert, csak éppen azokat a viselkedésmintákat nem tanítják meg neki, amik révén egészséges szerelmi, illetve szexuális életet élhetne.

A liberális térítők pedig a szexuális aberrációk egész tárházát kínálják:

homoszexuális házasságról, a fajkeveredés „áldásosságáról”, nemi identitáscseréről papolnak a hétköznapok terhelései által már e nélkül is eléggé leszedált fiataloknak.

Az a helyzet állt elő itt, a 21. század elején, hogy sem otthon, sem az iskolában, sem a tévében, sem az életmód magazinokban, sem a témával foglalkozó könyvek jelentős hányadában, sem az interneten, sem a barátoktól, sem az úgynevezett példaképektől (a pornóról és a szórakozóhelyekről nem is beszélve) nem kap az ember olyan eligazítást a szexualitásról, ami közelebb vihetné őt saját nemiségének kiteljesítéséhez. Ezt kiküszöbölendő, néhány fontos pontban igyekszünk eloszlatni („megenni”) a ködöt, amivel elvakították a magukat hozzáértőnek álcázó hozzá nem értők a jobb sorsra érdemes fiatalságot.

SZEXUÁLIS „FELVILÁGOSÍTÁS”, ÓVSZER ÉS BETEGSÉGEK

Le kell szögeznünk már az elején, hogy az úgynevezett „felvilágosítók” soha sem világosítanak fel arról, ami a szexus lényegét képezi. A nemi betegségek legkülönbözőbb fajtáit vagy az óvszer „jótéteményeit” hosszasan képesek ecsetelni, de ama elementáris tapasztalat mibenlétéről, ami férfi és nő között felébred, és végül a szexuális aktusban kifejeződik, semmit nem szólnak. E helyett a nemi szervek metszeteit mutogatják, a havi vérzés higiéniai velejáróiról szónokolnak, videót vetítenek az abortuszról, tablettákat reklámoznak és hülye poénokkal ütik el a kínos csöndeket. Mintha ettől egy centivel is közelebb kerülne a hallgatóság ahhoz, hogy például hogyan kell megfelelően bánni egy nővel. Az egész annyira kórházszagú és lelketlen, hogy az ember késztetést érez arra, hogy az előadók kis pakkját lesöpörje az asztalról és darabokra törje.

„Nem vagy enyém, míg magadé vagy: / Még nem szeretsz.” (Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

Ha el is fogadjuk korlátaikat – elvégre ezeket az információkat sem árt tudni –, a probléma még mindig fennáll, mivel a „felvilágosítók” azon az alacsony szinten is csapnivalóan tevékenykednek, ahol állnak. A betegségekkel kapcsolatos megjegyzéseiket például fel lehetne arra használni, hogy elrettentsenek a deviáns szexuális szokásoktól és az európaitól markánsan különböző rasszokkal való keveredéstől, amely mind az egyén lelki élete, mind a társadalom szempontjából óriási veszélyeket rejt. Ha az AIDS-el való riogatás kiegészülne azzal, hogy ismertetik, kiknek a körében a legelterjedtebb ez az afrikai eredetű, majmoktól származó, szexuális közösüléssel terjedő betegség – nevezetesen a homoszexuálisok, a drogfüggők és a négerek –, a párválasztás folyamatát egy pozitívabb irányba befolyásolhatnák.

A másik hamis szuggesztió, hogy a betegségeket óvszer használatával el lehet kerülni. Ez az érvelés burkoltan azt sugallja, hogy bárkivel bármit bárhogyan szabad csinálni, ha ezt a kényelmetlen és természetellenes segédeszközt használja az illető.

Noha az óvszerrel erőltetetten össze akarják kötni a „felvilágosultság”, a biztonság és a felelősségérzet jelszavait, valójában éppen a felelőtlenség és a szabadosság felfokozására alkalmas,

hiszen olyan veszélyes kapukat nyit meg, amiken nem lenne mersze átlépni a hölgyeknek és uraknak az óvszer használata nélkül. Egy idegentől való teherbe esés félelme sokkal józanabb viselkedést eredményezne, ha nem lenne óvszer (és egyéb kemikáliák), ily módon egy nő határozottabban keresné olyan férfi társaságát, akivel hosszabb távon is tervezhet, és kevésbé keveredne felelőtlen és komolytalan viszonyokba.

De a betegségekre való eltúlzott hivatkozás alapvetően elhibázott, hiszen ezzel elérik, hogy a fiatalok negatív képzeteket társítsanak ehhez az önmagában szép és nemes aktushoz. A félelemkeltés eszközével megpróbálják elrettenteni a fiatalokat a „kalandoktól”, de a gusztustalan képzetek felébresztésével a pszichoszomatikus betegségek kialakulásának esélyét növelik, mivel az éretlen felfedező automatikusan a negatív következményekre fog gondolni a párjával való intim ismerkedés során. Ezzel pedig előidézheti a valódi betegségek kialakulását.

A MÉRET

Talán nincs még egy olyan babona, amivel nagyobb bizonytalanságban lehet tartani a férfiakat (és a nőket is), mint a mérettel kapcsolatos dilemmák. Számít-e a méret? Valójában ez egy ostoba kérdésfelvetés. Egy egészséges férfi egészséges és arányos méretekkel rendelkezik, ezen nincs mit bonyolítani. Ha pedig valóban hozzáillő nővel találkozik, akkor testi értelemben is harmonizálni fognak.

A téma életben tartása igazából arra való, hogy a férfi testi adottságainak vizsgálatával és annak kényszeres figyelésével megfeledkezzen a férfiassághoz tartozó, egyéb területeken kimunkálandó feladatairól,

és „teljesítményét” kizárólag eme tényezőtől tegye függővé. A témával továbbá – a „nagy pénisz egyenlő nagy orgazmus” ostoba mítosza alapján – a tropikális rasszokkal való keveredést próbálják kívánatossá tenni. Ez utóbbi sugalmazás több sebből vérzik, hiszen egyáltalán nem garantált náluk a nagy méret, de ha az meg is van, tulajdonképpen hátrányt jelent, arról nem is szólva, hogy a mérettel kapcsolatos probléma a szellemi és lelki adottságok vizsgálatát követően merülhetne csak fel, amiben viszont ez a rassz meglehetősen visszamaradott. A kellemes vagy egyenesen extatikus élményeket a kifinomult lelkületű és emelkedett szellemű férfiak válthatják ki, mert csak ők ismerhetik igazán a női misztériumokat. A testiségre centrált szexuális együttlét soha sem vezethet olyan gyönyörökhöz, mint a létezés további síkjait is figyelembe vevő egyesülés. Ezért a fizikai adottságok fontosságban nem előzhetik meg ezeket a képességeket, amiből következik, hogy a párválasztást nem lehet a testiségből kiindulóan, fordított sorrendben végezni.

Siva lingam szobor (Siva fallosza) – A Siva kultusz egyik kiemelt szimbóluma, a szexuális egyesülés szarkrális ábrázolásának egy formája

„MI KELL A NŐNEK?”

Ezt a kérdést ismételten rosszul és rosszkor teszik fel. Nem mintha nem számítana a női igényeknek és magának a női természetnek a messzemenő figyelembevétele, de ezzel a kérdéssel elmegyünk egy nagyon fontos előfeltétel mellett: Mi az, amit a férfi akar? Akar-e egyáltalán valamit, és ha igen, az mennyire nemes és magasrendű? Amíg a férfi folyton a női kívánságokat lesi és teljesíti, életét leghangsúlyosabban a nővel való viszonyában éli, amíg leginkább a nők megszerzése és megtartása motiválja, tulajdonképpen nem rendelkezhet azokkal az adottságokkal, amik szükségesek lennének egy emelkedett párkapcsolathoz. A férfinak meg kell találnia és ki kell taposnia a maga útját, ami önnön szellemi eredetének megtalálásával kapcsolatos. Csak a szisztematikus önfelülmúlás dinamizmusa táplálhatja olyan hévvel a szerelmet (és az élet egyéb területeit is), ami kielégíti a kimondott és ki nem mondott szükségleteket. Ehhez viszont a metafizika beható kutatására, az életen túli miszteriózus valóság megismerésére és birtokba vételére kell áldozni az időt.

MÉGIS, MI KELL A NŐNEK?

Mivel a modern ismeretek nem igazítanak el ebben a kérdésben, a legbölcsebb, ha a hagyományos megközelítésekhez fordulunk őszinte megismerési szándékkal. A különböző tradícióknak átfogó rálátása volt a szexualitásra, amelyekből nemcsak metodikailag érdemes meríteni, hanem a módszer mögötti szakrális irányulás elsajátítását is meg kell célozni. A módszerek átszellemítése vezet el a másik fél tényleges „kielégítéséhez” mind az egymáshoz való viszony, mind konkrét szexuális vonatkozásban.

„Fülbevalóit ringatta a másik buja keblü nő, és kacagva szólítgatta: Fogjon meg felséged, ha tud!” (Buddha élete)

„MI A LEGFONTOSABB EGY NŐBEN?”

Formás fenék vagy nagy mellek? – teszik fel a kérdést egymásnak a férfiak, és közben mind megfeledkeznek egy rendkívül fontos szempontról. Az összes ismertetőjegy közül a nő nemi szerve az, ami leginkább megkülönbözteti őt a férfitól, ami szimbolikusan leginkább kifejezi az ő lényét. Ezért

bármiféle ízlés megvitatása csak a női nemi szerv iránti messzemenő tiszteletet követően merülhet fel.

A nő ettől és ebben leginkább nő, és ezért ezt kell leginkább szeretnünk és kívánnunk benne. Ez a momentum az, amely révén egy lépéssel közelebb jutunk a finomabb lelki vonások értékeléséhez is, és ennek köszönhetően alakíthatunk ki egy uralom teli távolságot az olykor szédítő veszélyekkel bíró, meggondolatlanságra sarkalló, önelveszítést okozó testi bájaktól.

„PRÓBÁLTAD MÁR?”

A különböző – sokszor devianciába átcsapó – szexuális vágyak kiélésével kapcsolatban az előzőhöz hasonló a helyzet. A burjánzó szexuális fantáziálás jogosulatlan és mindkét fél számára ártó, ha annak következménye a nő lényegét képező, szimbolikus jelentőségű területről való megfeledkezés. Az egymás kölcsönös tisztelete nélküli, kihasználás gonosz szándékával szerzett, tompa lelki jelenlétről tanúságot tevő élmények értéktelenek, és nem adhatnak okot a büszkeségre. Az „izgalmak” fokozása csak akkor jöhet szóba, ha önmagunk és a másik fél ismerete, szeretete megkérdőjelezhetetlenül fennáll, amely így áthatja az aktus minden egyes mozdulatát.

„A FÉRFIAK MIND AZT AKARJÁK”

Ez a mondat csak akkor igaz, ha kiegészítjük: „a primitív férfiak mind azt akarják”. Erre a mondatra egyébként primitív nők szoktak hivatkozni, akik ezzel igyekeznek – valamiféle jogos vagy jogtalan sértettségből kifolyólag – igazolni a férfiak feletti fölényüket. Valójában a nő sokkal inkább függ a szexustól, mint a férfi, életének sokkal meghatározóbb eleme. Ezért az ilyen kijelentések csak arra valók, hogy más színben láttassák a férfit, mint ami ideálisan jellemzi. Szexrabszolgának vagy egy gyerekgyártó állatnak akarják beállítani, holott ennél jóval több rejlik benne. Sőt, ezen a szinten nem is beszélhetünk valódi virilitásról: az igazi férfiasság ezeken túl kezdődik.

„A SZERELEM A HORMONOK MIATT ALAKUL KI”

A szerelem tényleg nem emberi erő, de értelmetlen egy testi folyamatra, a „kémiára” visszavezetni, mert kialakulásának oka nem a fizikalitásban található, hanem a szellemben. A szerelem a férfi és a nő között felébredő mágneses vonzalom. Ez nem a biológiai felépítés alapján alakul ki, hanem attól függ, hogy a nő és a férfi nemiségét milyen fokon képes megélni. A vonzalom annál erősebb, minél inkább tökélyre fejlesztette nemiségét az ember.

A hormonok meséjét valójában arra találták ki, hogy lehessen mire átterelnie a felelősséget annak, aki elválna párjától, vagy egyéb elítélendő cselekedetre szánná magát.

„Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben, / fülemüleszavú kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében / Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben, / sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.” (Gíta Govinda – Krisna és Ráda szerelmének története – Weöres Sándor fordítása)

„A HOMOSZEXUÁLISOK ÉS A TRANSZVESZTITÁK TISZTELETET ÉRDEMELNEK”

Kár, hogy ilyen sok figyelem terelődik mostanság erre a normális esetben teljesen lényegtelen kérdésre. A homoszexualitás betegség, ezt több ízben kimutatták. Propagálása emberiség elleni bűncselekmény. Minden gyűlölködés nélkül kimondható, hogy a homoszexualitásban nincsen semmi méltóság, nincs semmi olyan, ami az ember egészséges kibontakozását elősegítené, amit tisztelni és becsülni kellene. Ha pedig adott esetben egyes képviselőiben van némi értékelhető, az nem homoszexualitásuknak köszönhető, hanem éppen ama, még megmaradt emberi oldaluknak, amelyet az aberráció nem mérgezett meg teljesen.

A homoszexuális propaganda szükségtelen benső konfliktusokat szül a fiatalokban, hiszen azok egyszerre akarják megélni velük született adottságaikat, és egyszerre akarnak megfelelni az általánossá tett liberális elvárásoknak. A kettő pedig tökéletesen szemben áll egymással.

A szexuális aberrációkat a társadalom és a személyiség bomlasztása miatt próbálják elfogadottá tenni,

hogy ez által olyan embertípust hozzanak létre, amely korlátlanul manipulálható. (A terjesztésnek rengeteg módja van. Ennek példáit lásd két korábbi elemzésünkben: Buzi-propaganda, Liberális okoskodás a szexualitásról.)

„A PORNÓ GAZDAGÍTJA A FANTÁZIÁT ÉS BEAVAT A SZEX REJTELMEIBE”

A pornó igazából gyengíti, illetve torz irányba tereli az önálló fantáziát. Már az első konkrét aktust követően nyilvánvalóvá válik, hogy a filmre vitt jeleneteknek semmi köze a valósághoz. A reflektorfény és a rendezőcsapat előtti szánalmas játszadozás hideg és idegen közege, a pózok eltúlzott jelentőséggel való és szimbolikus értés nélküli alkalmazása, a testi idomok erőltetett előtérbe tolása, a „látvány élvezetének” túlhangsúlyozása, a perverz élvezkedés egyedüli célként való megjelenése távolabb sem állhatna a meghitt és bensőséges, mindazonáltal felszabadult és mámorteli egyesülés hangulatától.

Sajnos egy modern szeretkező pár sokszor automatikusan azt akarja utánozni – vagányságát és rátermettségét kényszeresen bizonyítandó –, amit filmekből eltanult. Így válik az átszellemült spontaneitás az emlékekben zavarosan kavargó sablonok utánzásává.

Illusztráció a Káma szútrához

PLASZTIKA, „SEGÉDESZKÖZÖK” ÉS MIEGYMÁS

Se szeri, se száma a szexualitás körébe feleslegesen bevont eszközöknek és a mesterséges „szépségért” tett erőfeszítések módjainak. Műpéniszekkel, deviáns öltözékekkel, sosem látott perverzióról tanúságot tevő kellékekkel, botox-szal, szilikonnal, zsírleszívással, ráncfelvarrással, tetoválással, többnyire minősíthetetlen testékszerekkel próbálják az emberek azokat a hiányosságaikat kompenzálni, amiket a szexualitás tradicionális vonatkozásainak megismerésével lehetne pótolni. Ezek a kiüresedett és megöregedéstől rettegő ember pótcselekvései. Most mellékes, hogy bizonyos természetes, illetve tradicionális elemek használata esetleg jogosult lehet. Semmi sem jogosult, amíg az nincs megfelelő célok szolgálatába állítva. A természetellenes beavatkozások pedig egyenesen ártóak: az ember saját testétől és a másik embertől való elidegenedését okozzák. (A guminő, a művagina és újabban az egyre „élethűbben” mozgó robotnő behozásában a lelki elidegenedés végletekig fokozását figyelhetjük meg.)

A benső problémák külsőleg nem orvosolhatóak. Ráadásul mindig leleplezhetőek. És azon sem ártana elgondolkozni, hogy egy egészséges nő úgy szép, ahogy van, így minden sebészi beavatkozás végső soron ront az arányos összképen. Megdöbbentő, hogy olyan csinos nők is felülnek a sugalmazásnak, akiken – leszámítva egy általános szépítkezési rítust – nincs semmi szépíteni való. Valójában az ilyen durva „szépítkezési” beavatkozások csúfítanak, és egyre inkább lehetetlenné teszik a nő által reprezentált szellemi szépség felidézését.

BABONÁK VÉGET NEM ÉRŐ SORA

Ennek az egy területnek a – korántsem kimerítő – áttekintése is elég annak belátására, hogy nincs babonásabb lény a modern embernél, aki tudatlanként bóklászik a szexualitás izgalmas, de legalább annyira veszélyes területén. Azzal változtathat ezen, ha tradicionális szövegekhez fordul, és emellett becsatlakozik a babonák további leleplezésébe.

Réb István

Helyszín: YouTube (tágabban: internet) vagy televízió. Téma: „Tudományos filmek” (szűkebben ókorral, vagy általában régészettel és történelemmel kapcsolatos ismeretterjesztőnek kikiáltott filmek), elsősorban a következő, és ezekhez hasonló csatornákon: Spektrum, National Geographic, Discovery stb. Idő: 1990 után.

TAPASZTALATOK:

1. Bármilyen ókori építészet lényege a temetkezés (ebből az is következne, hogy a ma ismert európai katedrálisok is tömegsírok, egyéb funkciójuk pedig nulla.)

2. A temetkezés lényege a túlvilági életre való átvitel (hogy az elhunyt tudjon mivel ugrókötelezni/mobiltelefonálni a túlvilágon), nem pedig az a tény, hogy az eltemetett személyiséggel együtt temették el személyes tárgyait, mivel azok hozzá tartoztak.

3. Ha egy helyen az eltemetett úr mellé temetett hozzátartozókat találnak, akkor bizonyára (minden egyes esetben) mindenkit egyszerre temettek el (mi több, élve → 4.) , nem pedig később temetkeztek mellé, ahogyan ma.

4. Az ókoriak előszeretettel temetik el élve vagy hagyják befalazva az embereket az uralkodóik (~ tébolyult, parancsuralmi őrültek) kedvéért. (Noha ez még soha nem igazolódott, viszont rendszeresen cáfolatot nyer, soha nem szoknak le erről a tahó célozgatásról.)

5. A) Amit a Biblia ír, az semmiképp nem lehetett úgy. B) Amit a Biblia ír, az csak úgy lehetett (szó szerint).

6. A bibliai szövegeket a született feleségek hangján, lihegve és affektálva, vagy ellenkezőleg: postai tisztviselő módjára kell felolvasni.

7. Az emberek kezdetben a „földanyát” imádták. Minden rítusuk „termékenységi rítus” vagy „pusztító természeti jelenség elleni szertartás”. Később már az eget imádták. (Bizonyára eleinte nem vették észre, hogy van ég, később meg nem vették észre, hogy van föld.)

8. Ha találnak egy cserépdarabot, és azon van egy felirat, az a legkülönfélébb dolgokat bizonyít, még akkor is, ha a bizonyított feltevés tartalma nem is hasonlít a felirat tartalmára.

9. Ha valaki Atlantiszról csinál filmet (és ilyet igen sokan csinálnak), akkor a világért sem hagyná ki Szantorini szigetét és a Théra tűzhányó kitörését, noha Platón a lehető legvilágosabban fogalmazott, amikor azt írta, hogy Atlantisz a mai Gibraltáron túl helyezkedett el, az Atlanti-óceán (minő véletlen elnevezés!) tájékán (azzal ne foglalkozzunk, hogy az egész leírás szemet szúróan allegorikus).

10. Valamiért azt gondolják, hogy az ismeretterjesztő film az akciófilmek és Doom-szerű videojátékok egy neme, és a zajok, valamint ponyva-jelszavak („rejtély, titok, cselszövés, vér, bűn”) kíséretében áttekinthetetlenül egymás után pergő képek zűrzavara élvezetes és informatív. Mindez ráadásul az eszkimóktól kezdve Salamon Templomán át az inka kultúráig mindenhol ugyanúgy.

11. Valamiért azt gondolják, hogy a szentkönyvek, mítoszok csodás elbeszéléseit természettudományos okokkal kell megmagyarázni, és ezek a magyarázatok nagyon jók (például feltörő földgáz, vulkánkitörés vagy meteoritbecsapódás).

12. Valamiért azt gondolják, hogy a modern megszemélyesítések, vagyis bénán mozgó és bamba amatőr szereplőkkel eljátszatott uralkodók és történelmi események (csata, kísérettel vonuló király stb.) élvezhetőbbé teszik az ismeretterjesztést.

13. Valamiért azt gondolják, hogy ha aranyszínű festékszóróval lefújt hungarocellből és műanyagból készítenek aranyat, fegyvereket, szobrokat vagy páncélzatot, ahelyett, hogy egyszerűen bemutatnák az eredeti tárgyakat, az nagyon hitelesen ábrázolja majd a néző számára, milyen is lehetett az adott ókori kultúra.

14. Valamiért azt gondolják, hogy nagyszerű és egyedi jelenetek a következők: napfelkelte vagy naplemente a ködös hegyek fölött, töméntelen mennyiségű porban vonuló sarus lábak, agyagcserepeket, kosarakat és nádszerű növényeket cipekedő karok és vállak, piaci forgatag homokkövek között, fegyvert kovácsoló kalapács, egymásnak csapódó kardok és pajzsok forgataga, ordítások, tűz, füst.

15. Ha a Közel-Kelet bármely vidékén jár a film, a kísérőzene kizárólag török háremzene (konkrétan veszett dobolás), „drámai pillanatoknál” (pl. épp egy hadjáratról van szó) viszont Star Wars és Prince Negaafellaga.

Ferenchegyi Endre

A magunk részéről soha sem tartottuk fontosnak, hogy egy pártot megvédjünk. Nemcsak azért, mert sok mindenben nem értünk egyet velük, hanem mert mi nem pártokban, hanem az örök érvényű igazságok jegyében gondolkozunk. Hogy történetesen egy pártok közötti, és ezzel párhuzamosan egy „nemzeti oldalon” belüli vitát elemzünk, nem jelenti azt, hogy valamelyik oldal pártját fogva tennénk ezt.

Néhány napja kisebb vita kerekedett Toroczkai László burkát és mecsetépítést megtiltó rendeletével kapcsolatban. Ezt Orosz Mihály Zoltán nyilatkozatban bírálta, és véleményéről a muszlim országokat is tájékoztatta. Toroczkai erre újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben biztosítja a felháborodottakat muszlimok iránti tiszteletéről, amennyiben vallásukat saját országukban gyakorolják, egyúttal méltatlankodásának adott hangot Érpatak polgármesterének reakciója miatt. Vona Gábor ennek kapcsán arról beszélt, hogy szerinte is „felelőtlen – majd kijavítja magát – felesleges” az ásotthalmi intézkedés. Ezt a zavart pedig még a Fidesz-közeli média is meglovagolta egy amolyan szokásos „no lám, a Jobbik mégiscsak radikális, és csak megjátssza magát” típusú demagóg szöveggel (ezzel egy időben olyan vélemények is elhangzottak, hogy mennyire elpuhultak, és hogy az iszlám tiszteletével igazi liberálisokká váltak).

Szánalmas jelenség, hogy egy téma, amiben (legalábbis a szavak szintjén) ilyen szinten mindenki egyetért, milyen mértékben meg tudja mégis osztani a közösséget. Mind a Fidesz, mind a Jobbik, mind Toroczkai László, mind Orosz Mihály Zoltán elutasítja a migránsok Magyarországba, és tágabb értelemben Európába való betelepítését. Az egység mégsem tud létrejönni, és ez jelzi számunkra, hogy a legtöbbeknek nem is a nagybetűs igazság képviselete számít, hanem saját pecsenyéjének sütögetése, hírnevének növelése és saját tevékenységének felmagasztalása.

Toroczkai például könnyen elkerülhetett volna egy felesleges vitát, ha „végvári ütközetei” és elkapkodott rendeletei meghozatala közben tekintettel lett volna szövetségeseinek jól ismert állásfoglalására is. Az ásotthalmi polgármester tökéletesen tisztában van azzal, hogy Orosz nagy tisztelője a hagyományoknak, és nagy jelentőséget tulajdonít a keleti országokkal való diplomáciai kapcsolatoknak is, mindemellett a mindennapi politikai hadszíntér tapasztalt harcosa, akinek legalább a véleményét ki kellett volna kérnie az ügyben. Toroczkai nem volt erre tekintettel, mégis „csalódik”, amikor jogos kritika fogalmazódik meg intézkedésével szemben.

Az illegális bevándoroltatás problémája nem mindennapi lehetőséget nyújtana a feleknek az egység kialakításához, egy közös, kreatív munkavégzéshez, de a politika szereplői láthatóan saját nyerészkedésükre használják fel az eseményeket. Nem veszik észre, hogy ez a civakodás és hatalmi harc, a másik makacs elutasítása és lenéző kikerülése, hiába a többé-kevésbé helyes állásfoglalás, a vesztünket okozhatja. Egy „valódi nemzeti konzultációnak” mindenek előtt a magyar nemzet vezetői és vezető jelöltjei között kellene kialakulnia. Enélkül a néppel való kokettálás puszta szemfényvesztés és probléma tologatás.

Egyesek egy szónoki lelkületű, ám lényegi mondanivalót annál kevésbé tartalmazó, békítő jellegű cikkben azt írták, nem kellene vallási vitát folytatni, miközben az emberek csak arra tudnak gondolni, hogy lesz-e mit enniük holnap (mintha azzal minden megoldódna, ha az emberek „jól” élnének). De ez a vita egyrészt nem a hétköznapi emberek meggyőzéséről szól, másrészt az alábbi kijelentések fényében nagyon is szükségesnek tűnnek. A Magyar Idők honlapján a következő nevetséges sorokat olvashatjuk a „Jobbik: Hit Gyüli nem, iszlám igen” című írásban, ami megpróbálja megokoskodni Vona iszlám-tiszteletét:

„Úgy látszik, a Jobbik a muzulmán vallással toleránsabb, mint egy magyar keresztény egyházzal szemben, amely nem mellesleg az iszlám bevándorlás egyik nagy ellenzője.”

A Fideszes érvelés szerint (amely megint csak a széthúzás és a pártoskodás jegyében lett megfogalmazva) csak azért, mert történetesen a Hit Gyülekezete is bevándorlás ellenes, már a pártját kellene fogni, és el kellene ismerni, hogy értéket képvisel, sőt aki nem így tesz, az szabadelvűvé és liberálissá válik. Egy olyan szektáról beszélünk, amely teljesen kiforgatja a keresztény tanokat, amely ízig-vérig liberális és modern, ráadásul a zsidó nép felsőbbrendűségét hirdeti. És itt jutunk el az égető problémához. Magyarország hiába hivatkozik a hagyományaira, ha azok döglődnek, és olyan elemek fertőzik, amik legalább olyan rosszak, mint az arabok beözönlése. Észre kellene már venni, hogy nem oldódik meg semmi azzal, hogy erős falakat építünk az ország határaira, hiszen az ország belülről is rohad.

Golyóálló mellénnyel hiába védekezünk a tüdőrák ellen.

A Hit Gyülekezete éppen olyan ellensége a magyarságnak, mint a beözönlő arab és néger hordák. Ennek ugyanakkor semmi köze ahhoz, hogy valaki tiszteli az iszlámot, amit egy következetes konzervatív ember valójában azért tesz, hogy azon keresztül saját eredeti hagyományainak fontosságát és tiszteletét igenelje és hangsúlyozza. Az eredeti tanításaihoz hű iszlám melletti kiállással sokkal inkább védelmezzük a saját hagyományainkat, mint például a magyarnak, hazainak és kereszténynek nevezett, ám lényegében deviáns szekták elfogadásával. Aki be tudja látni az iszlám érvényét a maga helyén, annak rendező és megtisztító szerepét bizonyos népek életében, talán arra is képes lehet, hogy észre vegye, hogy sokat kell még tennie saját hagyományainak felébresztése vonalán azért, hogy elmondhassa: van még mit megmenteni Európában a közönséges emberi életen túl.

A valódi hagyományok pedig nem a „pálinkafűzésnél” és a „disznóvágásnál” kezdődnek, ahogy Toroczkai a proletárok gyomrára és delíriumvágyára utalva szeretné beállítani, hanem a hagyományok és vallások eredeti lényegének megértésével, a tradicionális szemlélet következetes alkalmazásával és a Nyugaton mára letűnt világ értékeinek újra jelenvalóvá tételével. Ezek azok, amik igazi védelemre és képviseletre szorulnának.

A Jobbik erőltetetten próbálja beelőzni bevándorlás-ügyben a kormányt, továbbá be akar vágódni a nyugati úgynevezett szélsőjobboldali pártoknál. Ezért szinte összes döntését népszerűségének növelése érdekébben lépi meg, amely majdhogynem mindig ellentétben áll az emberiség őseredeti értékeivel. Ebből következik a felmerülő vulgár-iszlámellenesség is, mely jelenség arra utal, hogy a párt és képviselőinek döntő többsége nem képes a személyes érvényesüléstől mentes nagy összefüggésekben gondolkozni, ami nem pártjának vagy saját karrierjének építgetését, hanem a normalitásra még nyitott közösségek érdekét is szolgálná.

Réb István

„Miről felejtkeztünk el? Istenről felejtkeztünk el!”

Alább két szerzőnk kritikája olvasható egymás után az Ifjú pápa című filmsorozatról. Két különböző, de egymásnak nem ellentmondó, hanem egymást inkább kiegészítő megközelítéssel találkozhatunk. A szerzők igyekeztek az alkotás pozitívumait megtalálni, mindazonáltal megjegyzendő, hogy nem csak pozitív olvasata van a sorozatnak, ám ez a jelen esetben nem kerül terítékre.

Az HBO által 2016 októberében és novemberében sugárzott, egy hónap alatt lepörgetett tíz részes, talán joggal rendhagyónak nevezhető minisorozatát, Az ifjú pápát (The Young Pope) az a Paolo Sorrentino jegyezte, aki már korábbi alkotásaival is felhívta magára a világ, a díjazók, de még a konzervatívabb nézők figyelmét is. A kiemelt elismerésben részesülő A nagy szépség (La grande bellezza, 2013) című alkotásában már láthattuk, hogyan próbálja feldolgozni és ábrázolni a posztmodernitás önmagából kifordult, parodisztikus világában felmerülő, távoli fényével titokzatosan pislákoló és barátian hívogató tradíció nem ismert vagy elfeledett, de szinte öntudatlanul mégis hiányolt valóságát. Ennek megismétlődését, új formában való megjelenítését fedezhetjük fel a mondhatni véletlenül – vagy, ahogy a sorozat finoman sugallni akarja, csoda folytán – pápai székbe került, negyvenes éveinek második felében járó konzervatív pápa történetében.

Nehezen elhelyezhető, ambivalens alkotásról beszélünk, mivel nem dönthető el egyértelműen, hogy a rendező számára tagadhatatlanul szimpatikus tradicionális álláspont mellett mennyire tud azonosulni a filmjeiben hasonló súllyal megjelenő posztmodern idiotizmussal. Nem tudni, hogy a deviációk széles körű felmutatása kizárólag eszköz-e ahhoz, hogy ezáltal érzékeltesse a hagyomány fontosságát, vagy maga is igenli azokat a trendeket, amiket hagyományhű megközelítésből elfogadni nem lehetséges. A Vatikán kertjében ugrándozó kenguruval, a pápa álmaiban megjelenő csecsemőpiramissal, az államtitkár legjobb barátjaként bemutatott, mentálisan és testileg is súlyosan korlátolt Girolamóval, az elszántan focizó és kosarazó apácákkal, a közönséges és „túlságosan is emberi” papokkal stb. még csak-csak lehet kezdeni valamit, de amikor annak vagyunk tanúi, hogy a sorozatban több homoszexuális „románc” szövődik, mint normális, amikor azt látjuk, hogy a pápai államban minden második bíboros a hímneműek irányába táplál szexuális vonzalmat, amikor azt mutatják nekünk, hogy egy ferdehajlamú kufirc olyan magától értetődő, mint leszakítani egy virágot a réten, ott egyértelműen úgy érződik, hogy a rendező – legalábbis ebben a vonatkozásban – elvetette a sulykot. (Valószínűsíthető, hogy sajnos éppen ezek az elemek azok, melyekért kivívta a kritikusok elismerését.) A buzulás (sajnos nem tudom szebben mondani, mert tényleg ilyesmit tolnak a képünk elé) ilyen mérvű ábrázolása még akkor sem lenne indokolt, ha történetesen kiderülne, hogy valóban ez a felállás az egyház berkein belül, ugyanis egy ponton túl az ilyesmi homoszexuális propagandának minősül.

Persze, ellenkező szempontból,

hasonlóan fel lehet háborodva az a magát „felvilágosultnak” tartó tábor is, akiknek a haja valószínűleg az égnek állt az ifjú pápa néhány, ultrajobboldali lapokba is beillő beszédét követően.

És a film egyébként rendkívül szép felvételei, pompás színészei és egyedi humora mellett ez az, amiért érdemes minden negatív eleme ellenére is végignézni az alkotást. Még ha csak a vásznon is, felüdülés volt ugyanis végre látni egy olyan pápát, aki fütyül a nép, a politika, a sajtó vagy az egyház bizonyos képviselőinek modern tévedéseken alapuló, következésképp jogtalan elvárásaira; akinek elsőleges és mindenek feletti célja Isten, és a figyelem Istenre való újbóli ráirányítása; aki vagányságával és uralkodói jellemével rácáfol arra az ájtatoskodó és ódivatú magaviseletre, amit sokan bíráló módon a vallásos személyeknek tulajdonítanak; aki visszahozza a pápai tiarát és elítélően szól Ferencről; aki gatyába rázza a liberális politikusokat és az őt engedményekre rábeszélni próbáló tanácsadókat; aki tanítói jelleggel elrejtőzik a technikai produktumokba, valamint egymás gyűlöletébe beleőrült rajongói elől; aki mindemellett mégis szelíd és gyermeki maradt, és aki kapcsán még az is felmerül, hogy szent, és hogy tényleges csodákra képes.

Mit akar mondani az alkotás? Talán azt a gondolatot akarja felvetni, hogy ha lehetőség van Ferenc szélsőséges liberalizmusára, miért ne követelhetne magának esélyt egy másik „szélsőség” is? Vagy talán azt, hogy az emberi élet csak úgy lehet teljes, hogy ha a fejlődésnek nevezett alászálláshoz való igazodásunkat kiegészítjük egy csipetnyi konzervativizmussal? Netán arra akar rámutatni, hogy deviáns világunkban milyen sajnálatosan gyengévé, erőtlenné, ritkává és védtelenné vált a transzcendenciára való irányulás? Esetleg arra utal, hogy soha sem szabad elkeseredni és feladni, mert még ma is találhatók az életben szépségek, örömök, csodák és olyan makulátlan jellemek, mint a Jude Law által alakított Lenny Belardo? Talán felesleges is ezen morfondírozni.

Az ifjú pápa személyében egy olyan karakterre lelhetünk, akivel szinte teljes mértékben azonosulni tudunk,

és akinek köszönhetően néhányakban esetleg újra felébredhet az egyház, a hagyományok és Isten iránti, világunkból oly égetően hiányzó őszinte tisztelet.

Az egyik legjobb színészi teljesítmény kétségkívül a ravasz és körmönfont, ám olykor szeretni valóan esetlen Voellót játszó Silvio Orlando nevéhez köthető

Egy tradicionális ember számára már annak puszta gondolata is szívderítő, hogy egy olyan szellem kerül az egyház élére, amely kompromisszumot nem ismerve söpri ki a Vatikán szobáiban és folyosóin évszázadok óta gyülemlő antitradicionális mocskot. Ha csak képzeletvilágunkban is adatik ez meg, megadatik. Ezek a képzeletbeli történetek, ha a valóságnak egy másik síkjához is tartoznak, még valóságosak, és olyan életmentő szigetekként lehetnek jelen életünkben, melyek a zord és istentelen világ fenyegetései ellenére is megnyugvást adnak a számunkra. Ha a kézzel fogható valóság nem is, a képzelet birodalma még lehet tökéletes, és e sorozat több vonatkozásban is eme, tudatunk kiemelt polcán virágzó idealitással mutat egyezést.

Réb István

Paolo Sorrentino

Szeretem Sorrentinót, már A nagy szépséggel megszerettem. Mert az a film a maga kaotikusságával, zavartságával, bódulatával és önpusztításával együtt is képes volt váltani és elhozni a csendet, a szépséget, a harmóniát, a reményt és a földöntúlit az általa ábrázolt, felfordult világba. Aztán jött Az ifjúság és vele a személyes drámák, az elmúlás, a fájdalmak és a vívódások kerültek középpontba és a művészet, s mindezt mégis áthatotta valamiféle lágy derű. És amikor tudomást szereztem arról, hogy tíz részes minisorozatot tervez vallási témában, ráadásul a történet főhőse egy pápa lesz, az első észak-amerikai pápa, sejtettem, hogy nem akármilyen sorozatról lesz szó.

Az ifjú pápa ugyanúgy magában hordozza azt a kaotikusságot és felfordulást, amely A nagy szépséget is jellemezte, ám olyan személyes drámák köré rendeződik, amely Az ifjúságot határozta meg, így alkotva gyönyörű egészet. Mindig is az összetett, nehezen kiismerhető, vívódó és sebeket cipelő karakterek érdekeltek, mert ők azok, akik már „hordozták keresztjeiket”, és akiknek Isten lehetőséget adott arra, hogy szenvedések útján ismerjék meg őt – (és van-e ennél magasabb istenismeret, ha csak a keresztre szögezett Krisztusra gondolunk?) –, hogy a szenvedéseiket túllépve erősödjenek, tanuljanak és fejlődjenek. Ők azok, akiktől később tanulni lehet.

Ha összehasonlítjuk a legelső és a legutolsó pápai beszédet, az eleinte rideg, magába zárkózó, szenvedő, az Isten csendjében vergődő (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, ismerős záró kép Bergman Úrvacsorájából), a világ összes fájdalmát hordozni akaró, de a szeretet elől mereven elzárkózó pápa helyébe egy szelíd, bölcs és végtelen szeretetet adni képes pápa lép, aki a szenvedéseken túl vagy éppen ezek árán megértette azt, hogy mindenhol a szeretet van jelen, mindent a szeretet mozgat, és a szeretet sokkal erősebb, mint a fájdalom. Isten a szeretet, a szeretet az Isten – csak hogy egy újabb bergmani zárójelenetre asszociáljak a Tükör által homályosan tiszteletére. Mert úgy szerette Isten e világot…

Kollégámmal ellentétben optimista vagyok. Merek hinni abban, hogy Sorrentino a túlzás eszközeivel szándékosan él azért, hogy minél nagyobb kontrasztot ébresszen később a normalitás javára. A homoszexualitás kérdése egyre erősebben döngeti az egyházak kapuit, talán azért volt ennyire túlzóan helyzetbe hozva, mert rendkívül hangsúlyos kérdés. Ismerjük a liberális álláspontot a témával kapcsolatban az „elfogadásról”, a „megismerésről”, figyelmen kívül hagyva a Bibliai tanításokat. Egyes hazai egyházi vezetők már azt is pedzegetik, hogy akár áldást is kaphatnának homoszexuális párok a templomokban, aláfeküdve a korszellemnek és a propagandának. Nyilvánvalóan Jézus korában is voltak homoszexuálisok, mégsem szól a Biblia pozitívan a jelenségről, sőt. A sorozatban a pápa csak azt a homoszexuális bíborosát fogadja el később, aki képes volt szembenézni, megharcolni ezen irányú elhajlásával, amely a gyógyulás első lépése is lehet, hiszen „Így szól az én Uram, az Úr, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt akarom, hogy a bűnös megtérjen és éljen”.

A ma világának történelmi egyházai egyre szélesebbre tárják azt a bizonyos ösvényt, amelyen járni lehet, és arra alkalmatlanok tömegeit engedik rá, egyúttal egyre keskenyebbé zárják ezt a valóban, komolyan keresők számára. Egykor olyan misztikusok imádkoztak éjjeleken át Isten útmutatásáért és vezetéséért, mint Avilai Szent Teréz, mára pedig gyakorlatilag bárki ráléphet az ösvényre, mindenféle belső harc, vezeklés és bűnbánat nélkül. Úgy tűnik sokadlagos, elhanyagolható dolog lett annak ténye, hogy a hívek sehová sem fognak eljutni egy ilyen ösvény által, kivéve, ha olyan csodában vagy kegyelemben részesülnek, hogy méltó lelki vezetőre akadnak. Kétségbeesett harc folyik az egyházak fennmaradásért egy Istent vesztett világban, csakhogy a fennmaradásnak a lényegiség teljes elvesztése lesz az ára. Az ifjú pápa pedig ez ellen vette fel a harcot.

Kemény beszédeket tartott? Igen. Na de Jézus a maga idejében nem ugyanilyen kemény, provokatív, a korszellemmel szembemenő beszédeket tartott-e a sokaságnak? Dehogynem.

És mindemellett csodákat tett, maga volt az igazság és a könyörület. A pápa sem tett másként, még ha a szülei által szerzett lelki sebek meg is keményítették és dacossá is tették a személyiségét.

A legkedvesebb momentumok számomra azok voltak a sorozatból, ahol Belardo Estherrel, a svájci testőr feleségével vagy gyóntatójával, esetleg spirituális atyjával beszélget, és valahányszor ez megtörtént, azt mondtam magamnak, bár ott lehetnék és beszélgethetnék vele. Kevés annál fontosabb kapcsolat van az életben, amelyik olyan emberhez köt, akivel a hit, a vallás, a spiritualitás és az útkeresés kérdéseiről lehet kötöttségek nélkül beszélgetni, és az ilyen kapcsolatra vigyázni kell és meg kell becsülni. A sorozat – ahogy Réb István is írta, izgalmas és fordulatos volta okán talán meghozza a vágyat, a kedvet azokban a nézőkben is a vallás felé forduláshoz, akik csak az izgalmak miatt ültek le az epizódok elé, a vallásos embereket pedig elgondolkodtathatja arról, hogy a hétköznapi, polgári vallásgyakorláson túl vannak magasabb dimenziók is, amelyek hívogatnak minket, és lehet más vonal is az egyházak vezetésében, mint a jelenlegi, erősen liberális.

Eleinte féltem attól, hogy a sorozat majd a konzervatív körök teljes lejáratásával fog végződni, hála Istennek, ennek éppen az ellenkezője történt.

Nem katolikusként bizony megfordult a fejemben, hogyha ilyen pápa vezetné a világ keresztényeit, mint a sorozatban, áttérnék-e. Egyszer talán egy valóságos pápa személye okán is lehetőségem lesz elgondolkodni a kérdésről. Bár, erre a jelenkort tekintve rendkívül kicsi az esély.

Kegyes Angéla

Nem olyan régen kíváncsi voltam egy filmre, a Doctor Strange-re. Nem ismertem még ezt a szuperhős karaktert, és a távolból valamiért úgy gondoltam, hogy ez el fog ütni a többitől. Itt ugyanis nem valami véletlen folytán válik az illető különleges képességek birtokosává, hanem tudatos képzés révén, mely kiképzés ráadásul, a történet szerint, ősi hindú szentszövegekre támaszkodik. Végül nem tartottam érdemesnek a filmet arra, hogy részletesen beszámoljak róla, ugyanakkor másvalami eléggé felkeltette a figyelmemet a moziban. Eddig, ha tehettem, kerültem a 3D-s vetítéseket, most viszont csak ebben a formában adták, így kénytelen voltam így megnézni.

Sosem voltam híve ezeknek a nagy újításoknak, és soha nem értettem, minek három dimenzióban látni azt, ami megszokott formájában is elég „élményt” nyújt a befogadó számára. Most sem lettem az, ennek ellenére érdekes tapasztalat volt a 3D-s filmezés.

Különös, hogy a 3D egyáltalán nem azt a benyomást adja vissza, mint amit a hétköznapi életben tapasztalunk. A 3D-ben ugyanis bizonyos alakok sokkal kiemeltebbek a többihez képest, míg az ébrenléti állapotunkban a tárgyak és emberek nem emelkednek ki, nem kapnak kitüntetettebb jelentőséget, a térnek ugyanolyan szintű részei, mint az összes többi létező. Ezért a 3D megnevezés nem is annyira helytálló. Amiről beszélhetünk, az bizonyos alakok térből való kiemelkedése és koncentrált megmutatkozása.

A kép gif formátumban (természetesen ezek a mozgóképek nem adják vissza a szóban forgó tapasztalatot)

A 3D-s filmezés ezért egy olyan vizuális tapasztalatot nyújt, ami hasonlatos bizonyos imaginációs technikák eredményéhez, amiről például meditációt végzők számolnak be. De ugyanilyen tapasztalatok jelenhetnek meg az álom bizonyos állapotaiban, ahogyan egyes pszichedelikus szerek használatakor is. A szemlélt tárgy ezekben a különleges állapotokban sokszor még a valóságosnál is valóságosabbnak tűnik. Olyan, mintha meg lenne világítva, sőt, mintha belülről fénylene, ily módon mintha élne. Mintha nem is magát a tárgyat látnánk, hanem annak platóni értelemben vett ideáját, a hétköznapi tárgynak egy sokkal élénkebb és letisztultabb megjelenését. Egy koncentrált és felfokozott tárgyra irányulást látunk ekkor, ami kiemelt voltából fakadóan mintha szorosabb egységben lenne a nézővel a megszokott objektum-szubjektum viszonyhoz képest.

A probléma ezzel az, hogy míg az aktív imagináció során az ember hosszas erőfeszítéseket és tudatos gyakorlatokat követően tesz szert erre a kiemelkedő tapasztalatra, melynek célja, hogy elevenebbé tegyen a maga számára egy vallási szimbólumot, és elszakítsa tudatát a fizikai támasztékoktól, a drogok (LSD, meszkalin) és a 3D-s filmezés során ezt az élményt automatikusan megkapja, ám anélkül, hogy ténylegesen birtokolná efölött a hatalmat. Arról nem is beszélve, hogy ebben az állapotban nem azokkal a képekkel és szimbólumokkal találkozik, amelyek segítenék őt a szellemi emelkedésben (nem mély jelentéssel bíró tradicionális ábrákat, úgynevezett yantrákat figyel, hanem jelentéktelen vagy egyenesen összezavaró és megrontó jellegű képeket). A drogok esetén nagymértékben a tudattalan zavaros működése, a 3D esetén a filmkészítők szándéka szerint jelennek meg a képek.

A kép gif formátumban

Nos, ez a különleges állapot arra alkalmas, hogy a nézőnek a fejébe még nagyobb hatásossággal ültessék bele azokat a téveszméket, amikkel már a televízió is visszafordíthatatlan károkat okozott az emberek tudatában. Ez a kvázi koncentratív állapot, a nézővel való közvetlenebb és élőbbnek tűnő viszony a sötét, mondhatni ördögi influenciákat sokkal könnyebben juttatja el a befogadóhoz. Aki nem hogy nem képes elérni ezt az állapotot saját akaratából, de még azon belül sem rendelkezik semmiféle szabadsággal. Ezért teljesen kiszolgáltatott az őt ért ingerekkel szemben.

Nem csoda, hogy az utóbbi évek arról szóltak a mozikban, hogy tudatosan átszoktassák a nézőket a 3D-s filmezésre. Bizonyos elképzelések szerint sosem lehet az ember eléggé távol Istentől. Ezért újabb és újabb eszközt vetnek be, hogy minél jobban elszakítsák tőle. A 3D a virtuális szemüvegekkel karöltve, mindenféle anyagi hasznon túl ezt a célt szolgálja.

Réb István

Ha jól látjuk, a Fidesz az utóbbi időben megkezdte azt, amit csak az MSzP-től vártunk volna: elkezdett antiszemitázni, nácizni, rombolni és leépíteni minden tőle önmagát kicsit is jobbra meghatározó mozgalmat. A titkosszolgálati csatákhoz nem értek, tehát nem tudom, ki hova volt vagy van beépülve, de a felszínen ez látszik.

Miként az is, hogy a Fidesz mindezt ráadásul saját kommunikációja teljes elbulvárosításával és liberális „ikonok” beépítésével teszi, tehát nem jobb-, hanem baloldali „értékek” mentén.

Tisztelt Olvasóink!

Az utóbbi időkben oldalunk nem mindig működött megfelelően, emiatt a segítségüket szeretnénk kérni. A hibák kijavításához, továbbá az oldal teljes értékű, folyamatos és színvonalas működtetéséhez anyagi támogatásra van szükségünk.

Kérjük, hogy aki hajlandó hozzájárulni munkánkhoz, nemes áldozatot vállalva ezzel a normalitás helyreállításáért folytatott harcban, írjon nekünk a facebookon vagy emailben (mediavadasz01[kukac]freemail[pont]hu) a részletekért.

Soha nem voltunk a korlátlan szólásszabadság hívei, ezért nem állítjuk azt, hogy a cenzúrának ne lenne meg a maga jelentőségteljes szerepe a társadalom életében. A túlburjánzó információk világában nagyon könnyen el lehet veszni, tévutak ezrei fenyegetik a tájékozatlan keresőket. Az eltévelyedések esélyének csökkentésére alkalmas, éppen emiatt elkerülhetetlen a cenzúra. Ám amikor arra leszünk figyelmesek, hogy a cenzúrát olyasvalakik akarják alkalmazni, akik teljesen kifordított elvek alapján élnének ezzel a lehetőséggel, igenis felemeljük a szavunkat, és tiltakozásunknak adunk hangot.

Korábban beszámoltunk arról, hogy a HVG felvette a Médiavadászt egy olyan listájára, ahol a hazai „kamuhír terjesztő” oldalakat gyűjtötte össze. Abszurd, hogy mindezt egy olyan oldal tette, aminek hiteltelenségét több bizonyítékkal is alá tudjuk támasztani. Az M1, a TV2 vagy az RTL Klub hírmanipulációiról esett már szó korábban, az Index, az Origo, a 444, a 24.hu és az egyéb szennyoldalak kapcsán szintén. Számtalan érvet és tényt fel tudunk sorakoztatni amellett, hogy miért alkalmatlanok ezek a hírcsatornák a hiteles információközlésre, és a megfelelő iránymutatás megadására. Ennek ellenére nem kérdés, hogy a néhány valóban kártékony „konteós” oldal mellett nem ezeket, hanem azokat a fórumokat igyekeznek majd ellehetetleníteni, melyek új és megalapozott alternatívákat tudnak mutatni a fennálló posztmodern irányvonal helyett.

A Facebook, az amerikai elnökválasztásra hivatkozva, amelyet állítólag az oldalon terjedő „kamuhírek” is jócskán befolyásoltak, szigorítani akarja a szerinte hiteltelen hírek terjedését a felületén. Véleményünk szerint ez egy pr-fogás, hogy érzékeltessék az emberekkel, milyen nagy jelentőségű és hatalmú a Facebook. Mindemellett pedig egy jó ürügy arra, hogy megszabaduljanak az olyan hírektől, amelyek például az ő hátsó szándékaikat leplezik le, mint ahogyan azt mi tettük több ízben a Facebookkal kapcsolatban.

Mivel a helyes hírek kiszűrésének nehézségét maguk a szerkesztők is elismerik, kérdéses, hogy milyen szinten valósulhat meg mindez. Mindenesetre a szándék nyilvánvaló:

politikai és ideológiai cenzúrát alkalmazni annak érdekében, hogy a világot a nekik megfelelő irányba tereljék.

Az objektív tartalomszűrés egy illúzió, amit csak az hisz el, aki nem tudja, hogy világunkban tudatos átnevelés történik. Ennek útjában pedig már csak az a néhány hadoszlop áll, akik remélhetőleg bármilyen csapás esetén is megtalálják a módját annak, hogy eljutassák közlendőjüket az arra érdemesekhez.

Hosszú várakozás után végre valahára megszűnik a Morning Show, a reggeli órákat töménytelen semmit mondással beszennyező, országosan hallgatható, lényegileg viszont hallgathatatlan rádióműsor. A parttalan szófosásért felelős Sebestyén Balázzsal és bandájával nem hosszabbítja meg a szerződést a Class Fm. Jóllehet valószínűleg nem örömködhetünk sokáig: ilyesfajta társadalomaltató műsorokra mindig is szüksége volt azoknak a háttérerőknek, akik egy ideje kezükben tartják a világ irányítását.

Mert mi más lenne ezeknek a délelőtti beszélgetéseknek a célja, mint a figyelem elterelése azokról a kérdésekről, amik valóban foglalkoztatnák a hallgatókat? A saját maguk hangjától elaléló dumagépek, akik szemmel láthatóan tényleg elhiszik magukról, hogy gyenge-közepes poénjaikkal, közhelyes gondolataikkal, infantilis ötleteikkel és szerencsétlen vihogásukkal az emberiség pótolhatatlan jótevői, minden nap elővettek egy huszadrangú kérdést, hogy azt „filozofikus” komolysággal megvitassák egymással és a betelefonálókkal. Volt itt szó mindenről, az autópályán való előzés helyes kivitelezésétől kezdve a szexuális aberrációk közti csemegézésig. Olyan dolgokról és olyan színvonalon okoskodtak, amit bármelyik átlagos társaság ki tud hozni magából – ingyen és bérmentve – egy szolidan átitalozott éjszakán. A páratlanul alacsonyrendű témák hihetetlenül gyenge megközelítéseivel elérték, hogy az ezt hallgató ember ezekkel az alapvetően jelentéktelen, ám fontosnak és nélkülözhetetlennek beállított véleményekkel indítsa a napját. Ezzel pedig, felelősségükkel visszaélve, nagymértékben hozzájárultak a társadalmi színvonal alacsony nívón tartásához.

Mivel érdemi mondanivalójuk nem volt, kreténségekkel múlatták az időt. Nem is olyan régen például egy nagyméretű akváriumban tartották meg az egyik műsorukat búvárfelszerelésben. Milyen eredeti! Persze lehetne erre azt mondani, hogy a népnek cirkusz kell, csak ha tényleg ez a helyzet, akkor közben nem kellene játszaniuk a mindenre tuti válasszal szolgáló, a nép egyszerű gyermekeit atyáskodóan terelgető, és azok hajnali idegességét gondűző viccelődéssel gondoskodóan csitító szentet.

Bár nagy most a siránkozás, és az önmagukat gyászoló műsorvezetők már hetek óta könnyes szemekkel és meg-megcsukló hanggal búcsúztatják retardált kis formációjukat, lenne bőven olyan rádióműsor (és rádiócsatorna), amiknek meg kellene még szűnnie ahhoz, hogy érezhető legyen a Sebestyén-Rákóczi-Vadon trió suttyóskodásától mentes reggelek jótékony hatása.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK

A rádiózás álságosságáról

A Viva Tv-ről, avagy honnan pottyant közénk Sebestyén Balázs?