Hallatlanul nevetséges társadalmi jelenségnek lehetünk tanúi a következő ellentmondásban: miközben a liberalizmus mézesmadzagán felnevelkedett, emberi alakot formáló véglények kimondatlan közmegegyezés alapján állítólagos náci rémtettek miatt szörnyülködnek és borzonganak és hüledeznek és rettegnek szinte megállás nélkül, addig olyan szörnyszülöttek iránt táplálnak gyermekded rajongást, mint a hegyes agyarú, napfényre szenesedő, koporsóban háló élőhalottak. Nem célom megvizsgálni, honnan és mely korból ered e különös lény mítosza, inkább arra kívánok rámutatni, milyen elképesztő divat tárgyává vált manapság e pár évtizede még szörnyűségesként és ellenségesként ábrázolt rém.

Különleges képességek, relatív halhatatlanság, titokzatosság, szenvedélyesség és a hétköznapi szürkeséget megtörő újszerűség. Ezek a tulajdonságok kétségtelenül megragadják az olvasó- és nézőközönséget, és emiatt nem is hibáztathatjuk őket. Ki ne akarna isteni lenni? Ami már problémásabb, hogy mindezt mihez kötik. Egy mások vérét zabáló, sötétben élő, magányos és bosszúszomjas fenevadhoz. Valakihez vagy inkább valamihez, ami, bár sosem öregszik, mindig csak árnya és emléke önmagának. Olyasvalami, ami látszólag tökéletes, de csak úgy, mint egy játékbaba, amelyben nincs élet és lélek, habár külsőleg kifogástalan.

Fiatalos lendület, különleges képességek és a legjobb nők. Csatlakozz hozzánk! Légy te is vámpír!

Ha ma megkérdeznénk tíz embert, hogy mágikus képességekért és egy sziporkázó, romlatlan külsőért odaadná-e a lelkét, vajon hány felelne igennel? Vajon mennyi tudná közülük, hogy ez csak átverés, és látszólagos kiválóságukért életükkel kell felelniük? Hogy miért? Mert képességeiket kapják, és nem maguk teremtik. A vámpír a történetekben az átváltozást mindig elszenvedi, és azt is mindig valamiért cserébe, egészen pontosan: a lelkéért. Egy külső erő döntése hatására, aki többnyire az ördög, az emberi létben maradhat, ám ennek ára az örökké tartó koromsötét hangulat, a füstös lehelet és a hamuszáraz beszéd.

Ha megnézzük, mai világunkat is rengeteg vámpír veszi körül. Csak az élet érdekli az embereket. Semmitmondó gondolataikkal, szégyenteljes viselkedésükkel, céltalan ügyködéseikkel kiszívják a körülöttük élők életerejét. Megbénítják őket, privát őrületeiket ráerőltetik a társadalomra, nyomorúságukat fekélyes kórként terjesztik. Nincs más céljuk, csak a – mindegy, milyen színvonalú – élet. A liberális csőcselék tokkal-vonóval az élethez való jogáról okoskodik, és ezen jogáért akár még a legkiválóbbakat is meg tudná gyilkolni, csakhogy ő megmaradjon, akár a vámpír.

Aztán itt vannak a technikai kütyük, a modern vámpírok különleges képességeit helyettesítő eszközök. Lassan tényleg „mágusnak” érezheti magát az ember tőlük. De ez megint csak járulék. A képességet, hogy másokkal kommunikáljunk a távolban, nem mi értük el önerőnkből, hanem adták nekünk, és bármikor el is vehetik tőlünk. Az érzés illúzióját, hogy bármire képesek vagyunk, a technikai eszközökkel megadják, és ebben ringatnak. Ugyanez a helyzet a plasztikai sebészettel és a photoshoppal, melyek az örökélet és a tökéletesség torz ígéretével hozakodnak elő, s úgy éltetik korunk rászedett balekjait, akár a vámpírt életben tartó sötét ígéret.

Az HBO degenerált műsora, a True Blood, amely a fajkeveredéstől a homoszexualitáson át a kannibalizmuson keresztül mindenféle aberrációnak helyt ad, és ezt vonzó, megnyerő formában igyekszik tálalni.

A vámpír az életen túlitól rettegő hitvány és szolgalelkű vesztes képe. Egy gyáva senkié, aki, mivel nem volt képes szembenézni a halállal, inkább maradt a földön, a vakok között, félszeműként, hogy „királykodjon”. A vámpír a problémákat folyamatosan maga előtt görgető és életszínvonalának emelését eredményező kihívások elől menekülő reménytelen figura, akit szenvedélyessé az általa elérhetetlen célok utáni sóvárgása tesz, ám ez egyúttal szánalmassá is teszi, mert a lényegi elhatározásra sosem képes, célját sosem éri el. Kedvesként és szeretetre méltóként történő ábrázolása a szánalmasság és a kilátástalan nyomorúság megszerettetését, dicsőítését irányozza elő.

Ma a vámpírkultusz azért ilyen felkapott, mert az emberek élete olyan sivár és porhanyós, mint a régóta koporsóban száradó vámpírmúmiáé. A mai ember nemcsak Istent nem ismeri, de már az embert sem. Vámpírlényeket kreál magának, mert ez felel meg degradált létállapotának. Nem eszménye már a hős, aki angyalokkal beszélget, az égi világ után vágyakozik, és csodás fegyvereivel éppen azt a sötét kilátástalanságot győzi le, amit a vámpír képvisel.

Az utóbbi idők vámpírfilmjeinek talán egyetlen kivétele az „Only lovers left alive”, amely vitatható formája ellenére komolyabb problémafelvetéseket tartalmaz. A vámpirizmust ebben a filmben inkább csak ürügynek tekintjük, semmint az abnormalitás szándékos propagálásának.

Persze erre rá is erősítenek a háttérben munkálkodó sötét erők. A filmstúdiók szándékosan a vámpírokat tolják a képünkbe, hogy más példa ne is állhasson előttünk. Sokkal szerencsésebb lenne lovagokat, mítoszokat és mennyekbe törekvő példaképeket magunk elé állítanunk, hogy hamarosan elmondhassuk, a vámpírok ideje – tegyék azok képét bármennyire is emberközelivé – lejárt!