Minden jelenségnek van kontextusa és mindig vannak magasabb kontextusok. Nyilvánvaló, hogy minél magasabb szempontból tekintünk egy jelenségre, annál pontosabban látjuk át azokat a dinamizmusokat, amiknek a részét képezi. Ami a demokráciákon belüli reálpolitikát illeti, a választópolgár messzemenőkig „kontextusmentes”, más szóval, nézetmentes – többek között ezért megy el szavazni is.

Közismert, hogy ez a kontextus- és nézetmentesség az oka annak, hogy a tömeg könnyen befolyásolható: mindössze ingerekre reagál, és ma ott tartunk, hogy az ingerek között is egyre kevésbé képes tájékozódni, és hajlamos vagy leragadni rögtön az elsőnél, ami éri (ez többnyire alig haladja meg a szimpátiát vagy az unszimpátiát), vagy, a reklámokra történő reakciójához hasonlóan, „elfogadni” azt, amiről így vagy úgy meggyőzik.

Egészen meglepőnek tűnhet például, hogy ebben a tekintetben semmi különbség nincs azok között, akik például abból élnek, hogy jól megalapozott, és akár több ezer embert érintő döntéseket hoznak mondjuk a nagyvállalati életben, vagy az akadémia területén, és azok között, akik még soha nem hoztak úgy döntést, hogy komolyabban mérlegeltek volna opciókat.

Mindkettő véleménye híven tükrözi a mainstream média által sugallt képet, véleménynyilvánításuk pedig ritkán haladja meg a „Trump egy tahó” szintű kijelentéseket.

Az előbbiekre N. N. Taleb (aki, jegyezzük meg, ugyancsak elment szavazni) kitalált egy jó kifejezést: „Intellectual yet Idiot” (IYI).

A demokratikus folyamatokra minimum a történelem kontextusából kell tekintenünk. Természetesen nem azzal a „nézettel”, ami magát a demokrata politikai berendezkedést is kibontakoztatta és fenntartotta, miszerint a történelem mintegy véletlenszerűen bontakozik ki, egyre magasabb szintű társadalmi formációkban, és egyre nagyobb társadalmi és technikai vivmányokkal (ez utóbbi vitathatatlan). Csak érdekességként: eszerint a nézet szerint pl. a China National Petroleum, a Citibank, a Facebook vagy bármelyik mai állami bürokrácia magasabbrendű formáció, mint a nagy ókori birodalmak voltak.

Nézetünk szerint

a történelmi folyamatokat Akarat és szándék irányítja, és a tömegek által álvallásos áhítattal tisztelt nagybetűs Véletlennek ezekben a folyamatokban nincs helye.

A történelem maga is egy időben kibontakozó, majd letűnő jelenség, és minél inkább közelítünk a történelemalatti fázishoz, annál inkább jellemző, hogy

a színpadra lépő, színpadra tett szereplők egyre kevésbé rendelkeznek autentikus akarattal.

Ezzel egyidejűleg, míg mind az autentikus akarattal (és nézetekkel), valamint hatalmas tudati erőkkel rendelkező pozitív, mind pedig az autentikus akarat ellentétét szimbolizáló, de ugyancsak akár hatalmas tudati erőkkel rendelkezhető negatív szereplők egészen a háttérbe húzódnak.

A történelem felfogható úgy, mint a fény és a sötétség harca, amikor is a fény oldalán állók, akiknek a végcélja az Abszolútummal való egyesülés, mintegy a történelem kibontakozásával szemben haladnak, míg a sötétség oldalán állók azoknak a lehetőségeknek a kibontakozását segítik elő, amiket egy magasabb tudati szint és hatalom, aminek időben korábbi korszakok feleltethetők meg, nem hagyott kibontakozni. A sötétség erői és ágensei tehát egyrészt mintegy az időt gyorsítják, másrészt pedig magát a tudati elsötétedést szimbolizálják.

Ami a demokrácia abszurd, soha meg nem valósítható, hazug ideológiáját illeti, ennek a bevetése a fentiek kontextusában megítélendő célokat szolgált, aminek a végeredményeit ma közvetlenül tapasztalhatjuk: a színpadon az arctalan, (egyelőre még) emocionális és tehetetlen tömeget, a „sátáni idiótát” (Hamvas kifejezése) találjuk, amely messzemenőkig engedelmeskedik manipulatív gazdáinak; és kizárólag nekik (spirituális influenciák által érinthetetlenek). Közülük kerülnek kiválasztásra a „vezetők”, akik mindössze abban különböznek követőiktől, hogy az időciklus végét meghatározó tendenciákat sikeresebben és nagyobb elánnal képviselik.

A november 8-i amerikai választások, és az azokra történő nyugat-európai reakciók, illetve ezt megelőzően a Brexitre, az aggresszív, provokatív népvándorlásra, az Oroszországgal szembeni provokációra és egyéb geopolitikai eseményekre történő összehangolt reakciók abból a szempontból különlegesek, hogy világosan jelzik: a demokráciára többé már nincs szükség. Az értékek, a rendek, a szerves struktúrák likvidálása után szinte megszűnt az egyén is: a többség egy akaratmentes és identitás nélküli masszává alakult, ami mindössze többé-kevésbé intenzív vulgaritásokat képes produkálni. Nézetei teljesen kifordultak, aminek a következtében saját helyzetét teljesen bizonytalannak és kiszolgáltatottnak éli meg. Életproblémája megközelítőleg a következő: ha nincs pénz, megszűnök én is.

„Mit szólnál, ha azt mondanám, az összes elnök csupán kirakatember, akiknek feladata elterelni a figyelmet azokról, akik valóban vezetik az országot.”

A Brexit kapcsán a Foreign Policy think tank azonnal kézbesítette az új korszakra vonatkozó programot: a többség megbízhatatlan, a demokrácia elavult, eljött az idő, hogy „szakemberek” döntsenek a tömeg helyett. Trump szerepe ennek az üzenetnek a megerősítésében várhatóan döntő lesz: elég, hogy nyert. Jegyezzük meg, hogy a magukat jobboldaliként definiáló, fősodrású alternatív médiák (mert úgy tűnik, hogy ilyen is van) álnaivitása Trump minden akadályt elsöprő diadalával kapcsolatban mindenesetre figyelemre méltó. Minden demokratikus formációkon belüli ellenállás (amik ugyancsak mesterségesen gerjesztettek), csak kedvez mindezeknek.

Tulajdonképpen valós ellenállás nem nagyon tapasztalható, és feltételezhető, hogy az események az elkövetkező 4–8 évben akár úgy is irányíthatóak, hogy az úgynevezett háttérerők, amik már eleve birtokolják a hatalmat, egy néhány lépcsős terv mentén színre léphessenek és kihirdethessék a globális diktatúrát [ennek a diktatúrának azonban már semmi köze nem lesz azokhoz az államberendezkedésekhez, melyek egy isteni rend jóváhagyása által vagy legalább bizonyos tradicionális ideák alkalmazása révén nyerték el legitimitásukat – a szerk.].

A fősodrású médiák által sugallt üzenet az, hogy már ma megvan az a kritikus tömeg, ami ezt ünnepelve fogadná:

a „tehetetlenségükben” zokogó, öklüket rázó demokraták, a Kalifornia függetlenségét fontolgató technokraták, a tömegek ostoba választásai, vagy rasszista, idegengyűlölő, homofóbikus vagy robofóbikus (nem vicc!) megnyilvánulásai fölött a fejüket csóváló intellektuálisan passzív és intellektuálisan messzemenőkig gyáva intellektüelek, az emberi jogokért, a mindenki közötti egyenlőségért és a mindenre kiterjedő toleranciáért bármire kapható, ellentmondást nem tűrő aktivisták, és még sokan mások, akik a világ összeomlásáról beszélnek – vélhetően pontosan a forgatókönyv szerint.

Nem elképzelhetetlen, hogy a cél érdekében azért még polgárháborúkat és egy világháborút is bevetnek. Talán a népesség csökkentésének pragmatikus megoldásaként, talán a félelem és a bizonytalanság elmélyítése céljával. Tény, hogy a szubtilis szinten kifejtett manipuláció és a fizikai szinten véghezvitt erőszak és pusztítás nemcsak eszköz, hanem stíluselem is: máshogy nem tudnak operálni.

Lehet azt elemezni, hogy meddig mehet el Trump, és ez, programja pozitív aspektusait tekintve, nem is érdektelen. De abból kiindulni, hogy egészen véletlenül színre léphet valaki, aki kimond minden épeszű ember (értsd: a többiek, akik nem készek egy sötét diktatúrába történő átmenetre) számára nyilvánvaló (reálpolitikai szintű) igazságokat mind az előző rezsimekkel, mind pedig a geopolitikai, valamint a bel- és külgazdasági problémákkal kapcsolatban, nagyfokú naivitásra vall, mint ahogy az az elgondolás is, hogy ezzel kapcsolatban a fősodrású médiák hamisságának „lelepleződése”, illetve Trump Fehérházba jutása – minden valószínűség ellenére – véletlen volt, illetve nem konkrét célokat szolgál.

Karlo Valois