A járványhelyzet miatt a 2020-as év olyan változást hozott a világ majdnem teljes lakosságának életébe, amire a legtöbben legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Sokan vannak, akik a tévéből napi szinten elismételt riogatások hatására, anyagi megfontolásokból vagy éppen a kormánypárt iránti kötődésük következményeképp mindenféle kritikai érzéküket félredobva bólogató Jánosként hajolnak meg bármilyen intézkedés előtt, amit a járványra hivatkozva aktuálisan bevezetnek.

A világjárvány kikiáltását követően életbe léptetett szabályozásokat és megszorításokat már orvosi szempontból is erős kritika érte, és ez a tény a fősodratú média, a politikusok és a politikai befolyás alatt álló „szakemberek” lejárató hadjárata ellenére is tény marad. A legszakavatottabb orvosok részéről számos tudományos tanulmány, előadás, elemzés látott napvilágot az utóbbi hónapokban, amelyeknek a PCR-tesztek, a maszkok, a lélegeztetőgépek, a karantén, a társadalmi elkülönítés valós hatékonyságát és szükségességét érdemben sikerült megkérdőjelezniük vagy egyenesen megcáfolniuk. (Itt olvasható azoknak a szakembereknek a listája, akik tudományos alapon értelmetlennek tartják az intézkedéseket. Elég sokan vannak ahhoz, hogy egy normális világban ne lehessen ignorálni álláspontjukat.)

Van azonban egy másik legalább ennyire fontos terület is, ami alapjaiban ingatja meg a járványellenes intézkedések hatékonyságát és értelmét. Ez pedig a pszichológia.

Az emberek lelki életében minden trauma, válságos helyzet nyomot hagy. Ezzel alapvetően nem lenne probléma. Egy válság során veszteségek érik az embert. Ezt, ha nehéz is, el kell fogadni. Jó esetben később talpra áll az illető, és folytatja megszokott életét. A 2020-as járványhelyzet azonban egy módfelett groteszk helyzetet tár elénk, ugyanis itt nem teljesen ugyanaz a helyzet, mint egy átlagos krízis esetében.

A világ lakosságának döntő hányadának életét nem maga a konkrét válság, a konkrét vírus okozta betegség nyomorította meg, hanem azok az intézkedések, amiket a válság megelőzésére, visszaszorítására találtak ki.

A válságot bizonyos értelemben maga a hatalom hozta létre: a válság maga éppen az, amit a válság elleni védekezés címszava alatt vezettek be a világon szinte mindenütt. Ebben a speciális esetben tehát nem arról van szó, hogy a válság lelkileg megpóbálta az embereket, hanem arról, hogy maga a lélek az, ami ellen a tulajdonképpeni támadás zajlik.

Persze nem kevesen vannak olyanok is, akiket például a gazdaság leállítása tett tönkre, de a járványügyi intézkedések sokakban legalább ekkora traumát okoznak lelki értelemben, vagyis egy olyan területen, amellyel mindezidáig nem igazán foglalkoztak. És ide most képzeljünk el legalább három felkiáltójelet, mert

a pszichológiai háttér feltárásának hiánya ordító fogyatékossága a járványellenes cirkusznak.

Ha szó is esik róla, igazából csak az emberek feszültségének levezetéseképp, egy a következő pillanatban már el is felejtett Fókusz-riport keretében kerül rá sor, ami semmilyen érdemi következményhez nem vezet a való életben.

Azonban a hosszútávú káros pszichológiai következmények miatti aggódás, illetve a pszichológiai szempontok mérhetetlen fontosságának hangsúlyozása teljesen jogos reakció az úgynevezett vírusrealisták részéről, éspedig azért, mert hivatalos személyek elszólásai alapján ezeket a rendkívül ellentmondásos korlátozásokat még évekig tűrnünk kell majd. Nem átmeneti helyzetről van tehát szó, hanem egy hosszú távú stratégiáról, ami ennyi idő alatt az emberek pszichéjét is rendkívüli módon deformálhatja. Lásd például Orbán Viktor kijelentését, aki azt mondta, „2022 tavaszán választás lesz, addig védekezés lesz”.

1. HÚZZ MASZKOT! – A maszk elidegenít

Ne legyenek illúzióink. A modern társadalmak tagjai már COVID-19 előtt is rettentően el voltak idegenedve egymástól. Nem a járványellenes szabályok azok, amik mindezt kialakították. Ez a folyamat már elég régóta tart, és az időben előrehaladva egyre rosszabb a helyzet. A szétszakított, megcsonkított családok esetét mindenki ismeri. Ma már nemhogy négy generációt összetartó családok nincsenek, ma már annak is örülni lehet, ha egy gyereknek megvan mindkét szülője, és egyik sem képzeli magát transzgender rózsaszín elefántnak.

Az viszont nem kérdéses, hogy most még tovább fokozzák ezt, méghozzá exponenciálisan.

Aki nem látja a rémhírek szükségtelen mértékű megfélemlítő hatása mellett a korlátozások és szabályozások elidegenítő hatását, és ennek a ténynek a társadalomra nézve elképesztően fenyegető voltát, az csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy egyáltalán nem érzékeny az emberi élet lelki vetületei iránt,

illetve nem képes vagy hajlandó a hosszútávú gondolkozásra.

Mint fentebb jeleztem, a maszkviselés járványmegelőzési hatékonysága orvosi szempontból is rendkívül megkérdőjelezhető, de még inkább az pszichológiai szempontból.

Nemcsak szimbolikus értelemben, hanem a szó szoros értelmében is igaz az, hogy a maszk elhallgattat.

Nem értem, mit motyog nekem az eladó a boltban, egyrészt, mert a maszk felfogja a hangját, másrészt mert a szájáról sem tudom leolvasni, hogyan artikulál. Szintén nehezen tudom megállapítani az érzéseit, a hangulatát, a reakcióit, még összemosolyogni sem tudunk.

Nehezebb így ismerkednem is, hiszen akadályozva érzem magam az önkifejezésben, és a másik arcát sem látom, ami szintén szükséges ahhoz, hogy megállapítsam, milyen ember és hogy milyen viszonyt akarok kialakítani vele.

A maszk viselése olyan érzést kelt az emberben, mintha be lenne fogva a szája. Egyfajta tiltást fejez ki, mintha az egyénnek nem lenne joga megszólalni. A maszk mögül beszélő személy, ha mégis meg akar nyilvánulni, hangja erőtlenebb, fellépése bizonytalanabb, ami az önkitárulkozás lehetőségét gyengíti.

A mindenhová maszkban mászkáló ember elveszti személyiségét és egyéniségét. Egy lesz a sok közül. Egy bármikor pótolható csavarrá válik a gépezetben. A maszk azt a benyomást kelti, hogy már nemcsak bensőleg, hanem még külsőleg is a semmi egyedivel nem rendelkező tömegember szintjére züllesztik a társadalom tagjait.

Vagy például a gyermek is nehezebben fogja eltanulni az arcra kirajzolódó emberi érzéseket, mert azokat a maszk miatt nem látja a felnőtteken. Így feltételezhető, hogy ő maga is kevésbé lesz képes az érzelmek megfelelő beazonosítására és kifejezésére.

A maszkviselés elmaradásának büntetése miatt az emberekben egyre inkább bűntudat és szégyenérzet fog ébredni, ha fedetlen arccal jelennek meg valahol.

Szégyellni fogják a saját arcukat, a biztonságérzetet szép fokozatosan az eltakart arccal fogják tudat alatt összefüggésbe hozni. A saját arc és ily módon a saját egyéniség felvállalása a kirekesztés kockázatát fogja maga után vonni.

A maszkhordás miatti tortúra, aminek az eladók, a biztonsági őrök és a rendőrök teszik ki az embereket, a közösségbe járás élményébe is belerondítanak: az ember még közösségben is egyedül marad, valamint támadva és fenyegetve érzi magát. Nem a vírus miatt, hanem azok miatt, akik megbélyegzik azért, mert szabad, önmagáért felelősséget vállaló, tudatos, önmagát felvállaló emberként próbál fellépni.

És ez csak néhány meglátás a maszkviselésből következő negatív pszichológiai hatásokkal kapcsolatban, amit még a végtelenségig lehetne sorolni.

2. HÚZZ FALAT TENMAGAD ÉS EMBERTÁRSAD KÖZÉ! – A plexifalak elidegenítenek

Az első intézkedések között volt, hogy minden üzletbe védőplexit szereltek a pult elé, illetve olyan helyekre, ahol az eladó és a vevő találkozhat. A kommunikációt ez szintén megnehezíti. Nehezebben hallom a másikat, mert az elválasztó fal felfogja a hangot, és emiatt a közvetlenebb megszólítás lehetősége is elvész. A fal pszichológiailag azt a hatást kelti, mintha nekem nem szabadna közvetlennek lennem a másikkal. Mintha nekem nem lenne megengedett a másikhoz való közeledés és a normális emberi kapcsolatfelvétel kezdeményezése. De ha szabadna is, akadályozva vagyok ebben.

A plexifal lelki értelemben nem véd, épp ellenkezőleg: újabb akadályokat gördít a másokkal való bensőséges, emberhez méltó találkozás normális átélése elé

és tovább növeli a távolságot az egymás iránt már így is eléggé bizalmatlan állampolgárok között. Ugyanilyen funkciót töltenek be egyébként az egyelőre szerencsére még nem kötelező plexi sisakok is. De ami késik, az sajnos nem múlik.

3. NE KÖZELÍTS! – A távolságtartás elidegenít

Mint megjegyeztem, a mai ember egyik legnagyobb betegsége éppen az, amire most is kötelezik: távolságot tart. A mai ember eleve olyan rendszerben él, ahol a másikhoz való közeledés óriási akadályokba ütközik. Mindenki szeretetre, elfogadásra, megértésre, biztatásra vágyik. Az emberek nagy része szenved a megértés hiányától és a magánytól. Szenvedünk az elvágottságtól, a szeretetlenségtől, azonban általában mégsem találjuk a kiutat ebből az állapotból.

Nem igazán vannak valódi közösségek sem, ahol az ember számára megadnák a szükséges lelki töltetet és egységélményt, ami elengedhetetlen a harmonikus élet kialakításához. Erre mit találnak ki? Tarts távolságot!

Hogy micsoda marhaság ez pszichológiai szempontból, azt alig lehet szavakba önteni. A testi közelség, a fizikai érintés az egészséges lelki élet kifejlődése, az egészséges emberi kapcsolatok ápolása szempontjából rendkívüli jelentőségű.

Milyen felnőttek lesznek azokból a gyerekekből, akiknek egy olyan világban kell felnőniük, ahol az egyik legtiltottabb, legmegbélyegzetteb dolog éppen az, ami az ő lelki kibontakozásuk és lelki egészségük tekintetében az egyik legnagyobb fontossággal bír? Nem tűnik túl valószínűnek, hogy egy szerető, meghitt, bensőséges társulást fog megalkotni az így felnövő generáció.

4. NE JÁRJ KÖZÖSSÉGBE! – Az élő közösségek elutasítása elidegenít

Közösségekbe járni manapság bűnös dolog. Más emberek társaságát személyesen felkeresni felelőtlen és meggondolatlan. Találkozni az interneten kell, videóüzenetek és virtuális találkozások formájában. Ez normális? Nem az, de senkit nem érdekel, mert a járvány elleni védekezés felülmúl minden más szempontot. A döntéshozók, a szigorítások bevezetői nem ismerik fel, hogy

egy groteszk élet már nem élet. A legfontosabb elemeitől megfosztott élet már nem érdemes a megmentésre.

Közösségbe járni az ember vele született ősi hajlama, amit semmilyen virtuális sisak nem tud pótolni. A közösség által tudunk tanulni, a közösség tart nekünk tükröt, hogy önreflexiót gyakorolhassunk, a közösség ad erőt a megpróbáltatásokban és mutat szokásmintákat, amik révén megfelelő keretekbe tudjuk illeszteni az életünket. Most viszont bűnös az, aki közösségeket keres fel, mert a vírus terjedését segíti elő. Most az a menő, az a társadalom felelősségteljes tagja, aki otthon marad, és az internet bugyraiban keres virtuális barátokat. Ehhez kéne jó képet vágnunk? Erről kellene a nagyobb jó érdekében lemondanunk? Miféle „nagyobb jó” az, ahol nincsenek valódi, élő, személyes közösségek? Miféle társadalom az, ahol a közösség tagjainak tilos találkozniuk, közös programokon részt venniük? Ez nem élet, és semmiképp sem „jó” élet. Ez egy utópisztikus világ, amiből senki nem kért, mégis ledugják a torkunkon.

5. GYANAKODJ MINDENKIRE! – A bizalmatlanság és a félelem elidegenít

Nem hord az utas maszkot? Vagy hordja, csak nem jól? Jelentsd fel! Nem fertőtlenítette a kezét valaki, amikor belépett a bíróság épületébe? Mindenki előtt nyilvánosan alázd meg! Közel lépett hozzád valaki az utcán? Kerüld el nagy ívben, mint a leprást! A kezét nyújtja? Háborodj fel a szemtelensége miatt!

Tudom, nehéz mindenkit kritikátlanul elfogadni. Utáltuk egymást többnyire már a COVID-19 előtt is. De legalább nem voltunk erre felbátorítva. Nem kaptunk kitüntetést érte, ha mindenkiről egyből a legrosszabbat feltételeztük. Legalább nem kaptunk piros pontot, ha spiclikként viselkedtünk.

Mi van most? Mindenki potenciális beteg. Mindenki potenciális ellenség. Egy két lábon járó fenevad, ami bármikor elszabadulhat és ránk támadhat.

Mi pedig akkor vagyunk jó nebulók, ha véres rongyként tekintünk a másik emberre, kiváltképp azokra, akik nem hajlandók látszatvédekezni.

A másiktól félni kell. A másik közeledése már nem a szeretet gyakorlását jelenti többé, hanem a fertőzés kockázatát. Az eddigi élet sem adott túl sok lehetőséget a másik személlyel való közös pontok megtalálására, a gyanakvás, a félelem, a tartózkodás felszámolására. Ezt csak tovább nehezíti a mostani folyamat. De hagyjuk a pszichológiát! Minek is foglalkozni a lélek igényeivel egy ilyen halálos vírus jelenlétében? Minek is foglalkozni azzal a komponenssel, ami az embert valóban emberré teszi? A fő a mi életünk megvédelmezése – akár az életünk, a valódi élet árán is.

„Aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Ján 4,18)

Hogy mi a megoldás? Remélhetőleg nem az, hogy mikrofont szerelnek a maszk alá, hogy jobban hallhassuk egymást. Remélhetőleg nem az, hogy digitális szájmaszkokat kapunk, amelyek aktuális érzelmi állapotunkat szmájlikat kivetítve tudatják a másik emberrel. Remélhetőleg nem az, hogy egy következő lépésben a fejre illesztett védőplexiket a kommunikációt látszólag segítő digitális képernyőkké alakítják. Remélhetőleg nem az, hogy a telefonunk applikációja vagy a testünkre illesztett szenzorok riasztani fognak, ha túl közel mentünk valakihez.

Sajnos egyáltalán nem légbőlkapott ez a forgatókönyv sem. Pedig a fenti levezetésből egyértelműen látszik, hogy amennyiben meg akarjuk menteni az emberiséget, és azon belül is az emberek lelkét, pont a hónapok óta érvényben lévő szigorítások ellentétére lenne szükség. Azon kellene dolgozni, miként hozhatjuk össze az embereket, miként teremthetünk barátságokat, hosszantartó párkapcsolatokat. A feladat épp az lenne, hogy megtanítsuk egymást szeretni, hogy megtanuljunk megbocsájtani és szívből jövő tiszteletet kimutatni a másik irányába. Nem arról beszélek, hogy fogadjunk el minden hülyeséget, ami szembejön velünk. Amit mondok, az az, hogy

legalább a lehetőségét teremtsük meg annak, hogy a hasonló a hasonlóra őszinte és szívbéli nyitottsággal rátalálhasson.

Amíg ez nem történik meg, a legbiztosabb járványellenes intézkedést is kidolgozhatják, az ember felemeléséért és megnemesítéséért továbbra sem tettek semmit. Amíg ez nem történik meg, mindenféle állítólagos mentőakció hiábavaló és összességében tragédiába torkolló látszatmegoldás marad.