Köztudott, hogy az emberiség elleni hadviselésben kiemelt szerepe van a pszichológiának, amit elsősorban nem a lélek meggyógyítása, hanem az emberek mesterfokra emelt manipulálása miatt találtak és fejlesztettek ki. Alább Magyarország legismertebb pszichológusait, illetve a psziché területével foglalkozó alakjait láthatjuk, akik nagy tekintélynek örvendenek bizonyos körökben, és akik hogy, hogy nem – és most finoman fogalmazunk – legfeljebb csak nyelvükben mondhatók magyarnak.
Müller Péter: Előszeretettel vesz át másoktól gondolatokat, és adja elő azokat saját meglátásaiként. Rendkívüli hatással van idős hölgyekre, és a szellemi tanításokra bizonyos fokig érzékeny, de bensőleg határozatlan és gyökereiket vesztett tévelygőkre. A pszichológia és az úgynevezett „ezogagyi” közötti átmenetet képviseli. Fel-felvillant értékes tradicionális-bölcseleti elemeket, de nem azzal a szándékkal, hogy másokat öntudatra ébresszen. Inkább egy szebb világ iránti csöpögős áhítatban akar elringatni. Az utóbbi időkben rengeteg könyve jelent meg. Tevékenysége roppant veszélyes, mert azzal, hogy felületes és giccses mondandójába olykor komoly gondolatokat csempész, a hitelesség látszatát keltheti, és ezzel olyan ködös és homályos irányba terel sok-sok embert, akik talán jobb sorsra is hivatottak lennének. A megvilágosodott bölcs szerepét magára öltő Müller átlátszó ripacskodása különdíjat érdemelne, a rózsaszínködös világbéke hangulatát megidéző, esetlen színészi alakításával mégis sokakat elkápráztat. Sokat emlegeti az ’56-os forradalomban megélt traumáját, azt érzékeltetve, mintha a nemzeti érzelmű szabadságharcosok egyike lenne, ám tevékenységéből kiderül, hogy ez a sugallata távol áll a valóságtól. Müller előszeretettel hivatkozik Hamvas Bélára, és sok témáját újra előveszi, azt érzékeltetve, mintha egyfajta szellemi utóda lenne. Ez hazugság, ugyanis Hamvasnak pontosan a legmeghatározóbb és legmélyebb szempontjait hallgatja el rendre előadásain.
Csernus Imre: Korábban súlyos drogfüggő. Népszerűségét annak köszönheti (amellett, hogy a mai világban erős hátszelet kap az az embertípus, amibe ő is tartozik), hogy – felismerve a modern ember kilátástalanságát – többnyire mindig „beletrafál” az adott páciens problémájába. Ám ez legtöbbször nem javító szándékú, és nem egy lényegi ráérzésből, hanem egy logikus következtetésből fakad. A világ válságos állapotban van, így a mai ember is. Ezért a pácienseknek szükségképpen kell, hogy legyen valami „gyengéje”. Előadásain kínos helyzetbe hozza vendégeit, megalázza őket, amin szemlátomást jól mulat. Erőszakosan rámutatva az emberek céltalanságára, önbecsapására és önreflexióra való képtelenségére, egy olyan alá-fölé rendeltségi viszonyt alakít ki, amivel félelmen alapuló tekintélyt szerez magának (tartanak tőle, mert azt érzékelteti, mintha az emberek veséjébe látna). Noha módszere kivételes esetekben hasznosnak bizonyulhat, nem tud felmutatni igazi alternatívát az általános kilátástalanság legyőzésére. Az emberek képébe tolja, hogy rosszak, gyarlók, önbizalomhiányosak, ráveszi őket, hogy ismerjék be hitványságukat, majd ott hagyja őket a szarban. Közönsége előtt sziporkázik, ám előadása inkább hasonlít egy „stand-up comedy”-re, mint egy olyan helyre, ahol komoly önismeretre tehet szert az ember.
A nőről és a férfiról írt lapos, agyonreklámozott közhelyparádéjával a nemi kapcsolatoknak csak legkülső burkát kapargatja, amivel nem képes, és bizonyára nem is áll szándékában valódi szempontokat adni a hagyományos nemi szerepek helyes megragadásához. A modernitás szentségtelen ürességében megrekedt férfiak és nők kilátástalanságát és ellentétét inkább csak fokozta. A mindenkiben rejlő alapvető tisztázó kérdések elől, például az elől, hogy egy nő vagy egy férfi milyen tradicionális szerepek és irányultság mentén bontakoztathatja ki valódi nőiességét, férfiasságát, teljesen kitér. Könyvei nem minőségi felismerésekhez vezetnek, hanem a sok pénzhez, és a nemük jelentőségét továbbra sem ismerő magyarság elveszettségének fokozásához.
Feldmár András: Feldmár esete bonyolultabb a többiekénél, mindenesetre ő is ide sorolandó az őt övező nagyfokú félértések, a zavaros támogatók, a fullasztóan liberális hangulatot keltő szimpatizánsok, a pszichedelikus szerekkel való kétesen megítélhető kapcsolata, illetve az itt említett személyekkel és a hozzájuk köthető körökkel való szolidaritása miatt. Megközelítései szemmel láthatóan eredetibbek és komolyabbak a többiekénél. Mélyebb egzisztenciális problémákat vet fel és a megszokott lapos okoskodásoknál tisztább válaszokat ad rájuk. Ugyanakkor, mivel nem ad egy egyetemes támaszt az embereknek, és mivel rálátásaival nem vezeti vissza őket tradicionális gyökereikhez – amik nemcsak pszichológiai, hanem szimbolikus értelmet is adnának az emberi életnek – munkássága nem fogadható el maradéktalanul.
Többek közt a hétköznapitól eltérő tudatállapotok vizsgálatával foglalkozik. Meglehetősen felelőtlenül olyan tudatmódosító szerek használatát javasolja a személyiségükben nem kellően megerősödött pácienseinek és hallgatóinak, mint például az LSD. Tekintete, valamint ő maga is elárulja, hogy többször használt ilyet. Holdudvarát képezi sok drogos, akik az ő személyében látják felelőtlen, önpusztító tevékenységük igazolását. Feldmár nem veszi tekintetbe azt a fontos tényt, hogy az az ember, aki még a hétköznapi ébrenléti életben sem képes kellően megállni a helyét (amit a család, a nemzet és a vallás biztosítana – ezeknek viszont nem tulajdonít kellő jelentőséget), más tudatállapotok megtapasztalása során még inkább elveszettebb lesz. Ezáltal kiszolgáltatottabb és célját vesztettebb, mint előtte. Talán az összes többinél veszélyesebb irányt követ, mert az öntudatra ébredésre sarkall, ami kétségtelenül egy nagyon fontos attitűd, de helytelen módszereket javasol hozzá. A különböző szerek használata eltévelyíti az egyébként céltalan, a világban még nehezen tájékozódó embert, felszaggatja valóság és illúzió határát, és függőséget alakít ki (nem feltétlenül biológiait). A hagyományos létszemléletet nélkülöző modern pszichológiai gyakorlatok pedig nem alkalmasak arra, hogy kellően szilárd, és hosszú távon tartós bázist nyújtsanak az embereknek. A tudatállapotokról Feldmár úgy beszél, mint érdekes élményekről, amik inkább az „újdonságra” való passzív rácsodálkozásról szólnak, semmint egy artikulált célt maga előtt látó, aktív, férfias önfelülmúlásról.
Az utóbbi években neve egyre ismertebb és felkapottabb, ami nem meglepő, hiszen az emberek befolyásolása szempontjából az ő módszere egy újabb lépcsőfok. Az összefolyt tudatállapotok zavaros áramlásában fulladozó ember már nemcsak a vallás által biztosított mennyei bázisát, de immár földi bázisát is elveszíti. Még ha éles meglátásokkal is szolgál olykor, és még ha más, használható vonatkozásai is vannak tevékenységének, lényegében ennek a társadalmi-tudati gyökértelenségnek elérése áll Feldmár és a belőle nyerészkedők munkálkodásának hátterében.
Popper Péter: A már elhunyt pszichiáter a kommunizmus idején aktív tagja volt emberellenes pszichológiai kísérleteknek. Horn Gyula személyes tanácsadója volt. Magyarellenességét úton útfélen hangoztatta. Keletről összehordott ezoterikus tanításokat vegyített modern pszichológiai közhelyekkel. Filléres igazságai Müllerhez hasonlóan az emberek lila ködös kábítására voltak alkalmasak. Külföldi utazásaival, és a ki tudja, honnan szalajtott mesterére való hivatkozással a keleti tanok szerelmesei szemében tekintélyként tűnt fel. Az alapvető probléma, hogy meglátásaival nem segít a kispolgáriság egyhangúságából, a politikai megalkuvásból, az anyagiasságból kitörni. Noha mégis úgy állítja be, szakmai jártasságára hivatkozva, mintha az általa elmondottak magasrendű, szinte meghaladhatatlan bölcsességet képviselnének. Az álszerénység kedveskedő álarca mögött valójában az ön-, ember- és istenismeret gőgös és tudálékos akadályozója lapul.
További személyek vizsgálata a közeljövő feladata lenne, például Bagdy Emőke, Daubner Béla, Ranschburg Jenő, Paulinyi Tamás, Czeizel Endre stb. Ezen szereplők mindegyike burkolt baloldaliságáról és hivatásbeli hatáskörének túllépéséről híres. A magyar ember elaltatására és megtévesztésére szakosodtak. Céljuk a szellem és önmaguk mélyebb valóságával megismerkedni vágyók tévútra terelése. Veszélyes nemzet- és hagyományellenes szakemberek, akik okoskodásuk, és egy-egy remek megjegyzésük mögött megátalkodott gyűlölettel tekintenek a magyarokra, akiket intellektuális sziporkázásukkal akarnak elkápráztatni. Érdekes módon, a liberális uszító portálok esetükben valamiért nem kiáltanak sem „okkultizmust”, sem „keresztényellenességet”, sem „szektaszerű légkört”, sem „magyarellenességet”, holott ha valahol, hát itt ez mind gyanúsan tetten érhető. A magyarságnak valódi hagyományaihoz kellene visszafordulnia, és nem vallás- és tradíciótagadó, idegenlelkű kuruzslókhoz, akik óriási támogatással a hátuk mögött próbálnak minél nagyobb tábort maguk mellé állítani a lélek útvesztőiben.
