„A Némaság a tizenhetedik századi Japánban játszódik, és két jezsuita szerzetes történetét meséli el, akik arra vállalkoznak, hogy felkutatják tanítómesterüket, Ferreira atyát (Liam Neeson). A hittérítő pap már évek óta nem adott magáról életjelet, és az a hír járja, hogy a kínzások hatására megtagadta a hitét. Ezt a két ifjú tanítványa, Rodrigues (Andrew Garfield) és Garrpe (Adam Driver) nem hajlandó elhinni, és Japánba utaznak, hogy kiderítsék az igazságot.

Ezzel a saját életüket is veszélybe sodorják, hiszen a kezdeti barátságos fogadtatás után a távol-keleti ország vezetői a külföldi befolyás növekvő árnyát látták meg a kereszténységben, és kegyetlenül irtani kezdték a vallás követőit. A keresztényeknek szentképeket kellett megtaposniuk, és ha nem tagadták meg a hitüket, akkor brutális kínzásoknak vetették alá őket.” (Origo)

Scorsese regényadaptációja néhány érdekes gondolatot vet fel a vallások és civilizációk közötti kapcsolat, valamint a keresztény ember személyes sorsát illetően. A filmben a civilizációk találkozásából születő furcsa paradoxonokon, és a belőlük következő vívódásokon van a hangsúly.

Rodriguest, a film főszereplőjét a japán vezetők rövid bujkálását és misszionárius tevékenységét követően elkapják, de ahelyett, hogy egyből megkínoznák, tiszteletteljesen és komolyan elbeszélgetnek vele, és megpróbálják megértetni vele azt a helyzetet, amibe került. Rodrigues önellenmondásban találja magát, mert azt tapasztalja, hogy a felszabadulást és boldogságot ígérő vallás elhozatalával valójában a meglévő rend lerombolásában, a káosz kialakításában játszik közre. Térítése miatt sokaknak meg kell halnia, mindeközben szinte senkivel nem tudja megértetni, miért kellene az ő vallásának igazságait elfogadni. Ezt egyszerűen nem tudja összeegyeztetni magában, és nem is igazán tud érdemben reagálni a film különböző pontjain elhangzó tanulságos érvekre:

„A tanítás, amit magával hozott, talán igaz Spanyolországban és Portugáliában. De mi is gondosan tanulmányoztuk. Hosszasan és nagyon alaposan. Úgy találtuk, hogy Japánban hasztalan és értéktelen. Arra jutottunk, hogy ez veszélyes dolog.”

„Mindenki ismer olyan fát, ami csak egyfajta földben él meg. Míg egy másik fajtában tönkremegy és elpusztul. Ez igaz a kereszténység fájára is. A levelei itt tönkremennek. A rügyei elhalnak.”

„Nekünk van saját vallásunk, atyám. Kár, hogy nem vetted észre. Azt hiszitek, hogy a buddháink csak emberek. Emberi lények. Tudatlan vagy! Padre! Csak egy keresztény láthatja Buddhát egyszerű embernek. A mi Buddhánk olyan teremtmény, amellyé az ember is válhat. Valamivé, ami nagyobb saját magánál. Mint aki képes túllépni a képzelgésein. De te ragaszkodsz a képzelgéseidhez, és azokat hitnek nevezed.”

„Padre, úgy tűnik, a misszionáriusaitok nem ismerik Japánt!”

„Vannak, akik szerint a vallásotok egy átok. Szerintem nem az. Én másképp látom, de veszélyesnek tartom.”

Leszámítva a némelyekből ellenszenvet kiváltó kínzásokat, a japán oldalon egy olyan egységes, tiszteletreméltó, a tudatosságot és a spirituális irányulást sem nélkülöző rendszert látunk, hogy óhatatlanul felvetődik bennünk a kérdés: mi szükség mindezt megbolygatni? Illetve felmerül a gondolat, hogy azt az energiát, amelyet egy távoli ország megmentésére fordítanak, nem lehetne inkább a sajátjaik hitének megerősítésére irányítani?

Érdemes a film kapcsán tudatosítani, hogy bármennyire is nehéz volt a japán civilizációban egy kereszténynek saját hitét képviselni, a helyzet mégsem volt ugyanaz, mint ami a 20. századi kommunista rémuralmak idején. (Erre utal, hogy a film során kiderül, a mártírságnak – amit a főszereplőnk eleinte vállalni akar – sincs igazán érvénye, mivel itt nem az az eset áll fenn, mint Jézus idejében: az ellenség nem megveszekedett gonosztevők együttese, nem a keresztény tanítás nyílt tagadása és elpusztítása motiválja őket.) Ugyanis – ahogyan a filmben is szőr mentén elhangzik – Japán a kereszténység helyett fel tudott mutatni más szellemi alternatívát. Ha a saját hitének megtagadása nagy problémákat is okozhatott egy kereszténynek – ugyanis ez az, amire felszólítják Rodriguest a többiek megmentése érdekében –, mégsem járt olyan végletes önmegtagadással, mint a teljes nihilizmusba és teljes ateizmusba taszító kommunista rezsimek alatt. A Japán civilizáció ugyanis tud javasolni helyette mást, ami nem mellesleg sok pontban nagyon is egyezik a keresztény szellemiséggel (erre szintén utalás történik a filmben), ha megnyilvánulásaiban sok mindenben el is tér tőle. Az igazság az, hogy egy valódi szellemi ember ebben is meg tudja találni azt, amit korábbi vallásában keresett. Ebben ugyanúgy jelen van az, ami egy szellemi embert örömmel tölthet el.

Az alkotás nagy erénye, hogy viszonylag objektíven mutatja be ezt a problematikát, ha a drámai elemeket nem is nélkülözi. Habár a fentebb elmondottak miatt mi nem látjuk olyan tragikusan a végkifejletet, mint ahogy a film talán sugallni akarja. Mindazonáltal azt is meg kell említenünk, annál tragikusabb, ha a történetet mai helyzetünkre vonatkoztatjuk, mivel a némaság filmbéli megpróbáltatása, saját szívbéli meggyőződésünk teljes elhallgatásának kihívása soha nem volt olyan erővel jelen, mint éppen napjainkban. Hitünkkel, az élet metafizikai eredetéről való meggyőződésünkkel soha nem voltunk olyan egyedül, mint a minden szellemi kérdés iránt közömbös materialista világunkban. Ezzel a problémával pedig egy mai buddhista éppúgy szembesül, mint egy keresztény – már ha tényleg abban a szellemben képviselik ezeket a vallásokat, amelyekben eredetileg életre hívták őket.

Réb István