14. A mesterséges szervezeteket erőszakkal kell összerakni, másként soha nem jönnének létre:
anélkül ugyanis, hogy bármiféle kapcsolatban lennének bármilyen princípiummal, a létrejöttük lehetetlenség.
Ezen a ponton több megjegyzést is kell tenni. Egyrész, fontos észrevenni, hogy az erőszakkal történő összerakás maga után vonja azt, hogy az ott dolgozókon is erőszakot tesznek, amit nem nehéz belátni, ha észrevesszük, hogy a mesterséges, mechanikus és többnyire értelmetlen szerepek mindig minden benső kvalitással rendelkező ember számára Prokrusztész-ágyat jelentenek; ugyanakkor mindezt nem könnyű észrevenni, ha látjuk, hogy milyen sok az önkéntes, és hogy milyen lelkesedéssel vállalkoznak arra, hogy az ágyba befeküdjenek, és önmegvalósítást látnak abban, hogy potencialitásaik kibontakoztatásának lehetőségétől durván elvágják őket.
Másrészt figyelembe kell vennünk azt a fontos törvényt, hogy mindig, minden létezőnek van rendeltetése, és ha ez a rendeltetés nem világos, akkor rejtett. A vállalatok esetében – mivel a pénz önmagában nem lehet rendeltetés, és ez könnyen tesztelhető, ha nem fizetünk fizetéseket – ez a rendeltetés többnyire rejtett, bár ha keresünk, találhatunk célokat azon túl, és azzal többnyire szöges ellentétben, amit a vállalati misszióban megfogalmaztak. Ebben a kérdésben maguk a vállalatalapítók, különböző igazgatók, igazgatótanácsok, felügyelőtanácsok és hasonlók is többnyire homályban vannak. Paradox módon, tapasztalható lényegük pont ez a sötét homály, amit stíluselemeik hűen tükröznek.
Természetesen a mesterséges szervezetek destruktív aspektusai leginkább az emberek közötti kapcsolatokban érhetőek tetten, melyekben a normalitásból szinte semmi sem fedezhető fel. Olyan emberek kénytelenek egymással valamilyen szinten együttműködni, akik normális körülmények között talán sosem érintkeznének, vagy ha igen, szigorú protokollok szerint, ráadásul az egyre inkább hódító standardizáció következtében pontosan elő van írva, hogyan kell viselkedniük – ez persze akár előnyös is lehetne, ha az előírások princípiumokon alapulnának, mint az organikus szervezetekben és közösségekben, de sajnos ennek az ellenkezője a helyzet. Azokat pedig, akik autentikusan lépnek fel, mintegy kidobja a rendszer.
15. Az általános nézettel ellentétben egy szervezet „fejlődése” nem a részekből történik az egész felé;
nem mennyiségi tényezők függvénye, ahol a komplexitást különböző egységekben mérik. A szervezet fejlődése ritmikus. A koncepcióval kezdődik, ami egyben a szervezet rendeltetése, és a részeken keresztül bontakozik ki, amik a kibontakozás folyamán mindig visszatérnek az egészhez; mindez intenzív integrációs erőfeszítésen keresztül történik, ahol az első lépés a rendeltetés megvalósítása felé ugyanakkor az attól a legtávolabbi is, mialatt az ezt követők egyre közelebb visznek ahhoz. Ez a helyzet a szerves organizációkkal. A modern vállalatok esetében az első lépés esik a legközelebb a koncepcióhoz, és az ezt követő lépések egyre távolodnak tőle, illetve, amikor a koncepciót állandóan változtatják, minden lépés tulajdonképpen értelmetlen, kaotikus nyüzsgés – ennek fényében érthető, hogy miért vált olyan fontossá, hogy a menedzserek mindig magabiztosságot színleljenek még akkor is, amikor havonta többször változtatnak irányt.
16. Bizonyos kompromisszumokkal elfogadható, hogy a szervezet legkisebb egysége az adat.
De a szervezet nem adatból vagy információból tevődik össze. Ez a nézet nem elfogadható. Az információ és tudás, újabban a bölcsesség (természetesen félreértelmezett értelemben) menedzselésére irányuló abszurd törekvések ennek a be nem látásán alapulnak.
17. Mind a pénzt, mind pedig az információt rosszul kezelik,
de ez nem elég: a pénzt úgy kezelik, mint információt, az információt pedig úgy, mint a pénzt.
18. A vezetés lényege szerint elitista:
feltételezi a fensőbbrendűség jelenlétét. Semmiképpen sem összeegyeztethető a többséggel, illetve a tömegekkel. Ezt, bár kevesen tudatosítják, szinte mindenki érzi. A menedzserekkel és a politikusokkal szembeni bizalomhiány és cinizmus egyik legmélyebb oka pontosan az, hogy az emberek, akár megfogalmazott nézeteikkel ellentétben, felsőbbrendűséget várnak azoktól, akik vezető pozícióban vannak, amit egyrészt szinte soha nem tapasztalnak, másrészt pedig már ránézésre is azonnal nyilvánvaló, hogy ez az elvárás hiábavaló. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tömegember csalódott, hogy aki fölötte áll, pontosan ugyanolyan, mint ő.
19. Az alsórendű a felsőrendű integritását a létére irányuló közvetlen fenyegetésként éli meg.
Jogosan, hiszen a kettő egyszerre huzamosabb ideig nem lehet jelen. Ha például a felsőrendűség hosszútávon dominál, a hierarchia minden szintjén, így az alsóbbakon is dominál. Ezzel kapcsolatban érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Európa egyes részein, ahol például a parasztságnak sikerül megőriznie autentikus életstílusát, ez az egyébként a 4. rendhez (más felállásban, főleg a 3. rendhez) tartozó réteg kimondottan arisztokratikus vonásokat mutat, szemben azokkal a magukat az elithez tartozóként számon tartó politikusokkal vagy „értelmiségiekkel”, akiknek a vulgáris megnyilvánulásai a kasztalattiak színvonalát sem érik el. Organikus környezetben az alsóbbrendű a felsőbbrendű jelenlétét inspirációként éli meg, hiszen felfelé irányul. Mechanikus környezetben, ahol nincs jelen felsőrendű tényező, minden a legalsóbb szintre irányul, és az ez irányban elért sikert természetszerűleg kizárólag mennyiségi egységekben mérik. A minőségtelen ember sem ebben, sem pedig abban nem lát semmi kivetnivalót, hogy őt magát is mennyiségi egységként kezelik, méghozzá a legkisebb egységként: egyként, és nem egyedüliként.
20. Ma az általános nézet egyszerűen tagadja, hogy létezik felsőrendűség;
így az egész környezet vezetésellenes – és ekkor finoman fogalmazunk. Mint láttuk, minden jelenség szimbolizál valamit, és minden jelenség mögött van rendeltetés, van szándék. Irreális lenne nem feltenni a kérdést, hogy milyen érdeket szolgálhat a hipokratizmusig elmenő vezetésellenesség.
21. A felsőrendű tagadásával párhuzamosan az alsórendű fokozatait tekintik a felsőrendűség fokozatainak.
Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben ál-felsőrendűségről van szó, ami könnyen felismerhető annak kvantitatív természetéről. A felsőrendűség elsősorban minőséget jelent: nincs köze „mennyiségekhez”, mint időben mért gyakorlat, tudásmennyiség, stb. Mint ahogy a csiszolás használ a gyémántnak, a gyakorlat és egyéb tényezők is használnak a felsőrendűnek – ez nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy üveget soha nem lehet gyémánttá csiszolni.
22. A felsőrendűség felismerése/érzékelése/megértése azokban, akik fölöttünk állnak az igazi hierarchiában, saját felsőrendűségünk jele.
Akik igazán tagadják a felsőrendűséget azért teszik ezt, mert „realitásuk” nem tartalmazza azt: sem potenciálisan, sem virtuálisan, és semmi esetre sem aktuálisan. Organikus társadalmakban tulajdonképpen mindenki felismerte a felsőrendűt, még a legalsó szinten is, hiszen az organikus társadalmak a felsőrendűség, más szemszögből az Igazság jegyében álltak.
23. Az alsórendű egyén önbizalma a mennyiségen alapszik: többen vagyunk.
Úgynevezett döntő pillanatokban (moments of truth) a mennyiség nemigen van jelen; az ilyen pillanatok súlya alatt összeomlik az alsórendű ember; míg az ilyen ember életében ritkán adódnak ilyen pillanatok, a felsőrendű ember tulajdonképpen folyamatosan döntő pillanatokat él át. Erre lehet úgy is tekinteni, hogy az alsórendű ember élete a hétköznap, míg a felsőrendű ember egész élete ünnep. A kisembernek nincs érzéke az ünnephez: feszélyezi –kitalálta helyette a vakációt. A felsőrendű a távolságot és a magányt, a hallgatást és a tettet részesíti előnyben, az alsórendű ezeknek az ellentétét (a tettek helyett pedig a nyüzsgést).
24. A kisember opportunisztikus és közönséges.
Találó az a leírás, hogy amíg jól nem lakik, más nemigen érdekli. De még akkor is, amikor biztonságban érzi magát, a magasrendű realitása csak absztrakció marad a számára; ha időnként, pillanatokra fel is merülnek magasabb rendű témák sportról, autókról, TV show-król, üzleti lehetőségekről folytatott fecsegéseiben, a magasabbrendű realitása absztrakció marad a számára. Számos kisember bitorol vezető pozíciót, de vezetőkké sosem válhatnak: semmiféle organikus szerveződés nem alakulhat ki körülöttük.
25. Az önfejlesztő könyvek hősének a története nem heroikus.
Ellenkezőleg: mechanikus formulák ízléstelen története, alsórendű stíluselemekkel fűszerezve. Nincs alapvető különbség egy önfejlesztő könyvek alapján magán dolgozó „hős” és egy MBA hős között. Tony Robins, Tim Ferris, James Altrucher és a több száz hasonló önjelölt, kétségkívül szorgalmas motivációs biznisz „guru”: a középkori vásári csodaelixír árusok modern megfelelői.
26. Figyelemre méltó, amikor különböző szerzők a múlt nagy vezéreihez, esetleg filozófusaihoz fordulnak vezetői tanácsokért;
ugyanakkor visszatetsző, ha mindezt groteszk módon arra használják, hogy, sajátos interpretációkkal, a jelen körülményeit, vagy saját alsórendűségüket, igazolják; mindezen túl a csökönyös nem-érteni-akarás tűnik ízléstelennek. A vezetéssel, mint felfelé való integrálással kapcsolatban nem létezik kompromisszum – többek között ezért heroikus praxis.
27. Ma, ebben a pillanatban minden szervezet olyan távol van az ideális állapottól, mint még soha;
senki sincs abban a szerepben, ahova tartozik, senki sem azt teszi, amit tennie kéne… és változásra semmi kilátás. Nincs jobb közeg arra, hogy megfigyeljük a hanyatlás törvényét, mint egy mesterségesen létrehozott szervezetben.
28. Minden szervezet identitásválságban van.
Nem azért, mert zavar uralkodik az identitásuk körül. Egyszerűen nincs identitásuk. Kivétel nélkül minden olyan kezdeményezés, ami arra irányul, hogy identitást teremtsen szervezetek számára, kudarcra van ítélve. Azon túl, hogy ráteszünk egy Xerox címkét, sokkal többet nem tehetünk azért, hogy identitással ruházzunk fel egy nyomtatót. Az ezzel kapcsolatos értetlenség tulajdonképpen meglepőnek kellene lennie, ha nem vennénk figyelembe egy fontos tényezőt, ami a vállalati életet jellemzi és manapság a krízisek többségének ízt ad: a szentimentalizmust.
29. Minden szervezetet transzformálni kell;
nem pusztán megváltoztatni, hanem transzformálni. Ezt azonban nem szabad „transzformációs tanácsadókra” bízni; ilyesmit leírni sem illene. Az inspiráció a transzformációra a vállalaton túlról kell, hogy jöjjön. Amúgy, ami a kivitelezést illeti, egyetlen egy ember a felelős; vagy egy sem.
30. Menedzsment mindent megtesz, ami a „hatalmában” áll, hogy fenntartsa a rend illúzióját
odáig elmenően, hogy komolyan meggyőzte magát arról, hogy az inert zuhanás, amit tapasztal, „jó változás”, ami fölött befolyása van. A változás menedzsment koncepció egy nevetséges agyszülemény, amit akkor találtak ki, amikor a valódi, organikus vezetés végérvényesen kivonult a szervezetekből.
31. A hazugságok új színezetet kaptak: őszinték.
De e mögött a barátságos, optimista, lendületes őszinteség mögött mélyen ülő identitáskrízis lappang. Mindenki tudja, hogy valami mást kellene tenniük, gondolniuk, látniuk. „Nem hiszik, amit tudnak, és nem értik, amiben hisznek.”
32. A hazugságok másik aspektusa a megrögzött hazudozás.
Ez a tömegekbe annyira beivódott, hogy elvárássá vált. Ez az oka annak, hogy a hazudozókat és a tolvajokat nem közösítik ki az üzleti életben: ki közösítené ki őket? A helyzet valójában visszás: azt, aki visszautasítaná a hazudozást, különösen, ha véletlenül menedzsment pozícióban találná magát, a rendszer mint szélsőségesen megbízhatatlant, azonnal kidobná magából. Ezt többnyire jól hangzó kifogásokkal intézik el, mint például, hogy nincs érzéke a vállalati politikához, nem tud racionálisan gondolkodni, nem elég pragmatikus és hasonlók.
Egy egészséges társadalom és hierarcia illusztrációja
33. Minden, ami egy illuzórius környezetben történik, illúzió.
A tűzijátékkal kísért vállalati tréningprogramok, az úgynevezett csapatépítő programok, koncertekkel kísért sales meeting-ek stb., mindezt támasztják alá.
34. Nincs olyan, hogy abszolút illúzió.
Ez nyilván önellentmondás lenne. Az illúzió, mint nem teljes realitás, a tisztánlátás hiányával áll analógiában – pontosan ezért olyan veszélyes. Ha például a magabiztosság a tisztánlátás igénye nélkül válik kívánatos stíluselemmé, mind az arrogancia, mind pedig az őszinte és megrögzött hazudozások ideális táptalajra találnak, ami egy patologikus környezetet eredményez, melyen belül minden pozitívum az ellenkezőjébe fordul. Ez a patologikus környezet minden úgynevezett vállalati kultúrának biztosít egy elkerülhetetlen és azonnal felismerhető alaptónust.
35. A racionális elme, ami képtelen a tényeken túl tekinteni, önkéntelenül hozzájárul az illúziók térhódításához.
Az ilyen elmék kétségbeesetten keresik egy integráló erő jelenlétét. Érzik, hogy ez csak a szupra-racionális tartományból eredhet, de kétségbeesetten tagadják: racionális szempontból nincs más választásuk. Ami a racionális személyt (a specialistákat és az integráló specialistákat) naggyá teszi, az nem a racionalitásuk tökéletessége, hanem a felsőrendű felé megnyilvánuló beállítottságuk; egy hittel analóg intuíció (René Guénon megfogalmazásában: intellektuális intuíció).
36. A vezetésből jutalom lett;
nem középszerűségért járó jutalom, hanem alsórendűségért. Nincs semmi magasrendű azokban az emberekben, akik ma vezető pozíciókat töltenek be: a céljaikban rejlő nagyság pusztán számbeli. A valódi nagysághoz nincs érzékük – ezzel függ össze, hogy sem stílusuk, sem pedig ízlésük nincs.
37. Kevesen várnak felsőrendűséget a vezetőktől, és ők is többnyire csak ösztönösen.
Ők a csalódottak. A túlnyomó többség számára a felsőrendűség a megragadhatóság lehetőségén túli realitás: ők a cinikusak. Mivel a mechanikus szervezetekben nincs (ön)megvalósítási út, a csalódottak elkerülhetetlenül cinikussá válnak. A cinikusak sohasem válnak csalódottá: ez ugyanis a vállalat fejlődésére utalna.
38. A tisztelet alapja a felsőrendűség.
Felsőrendűség, dominancia, önkontroll: analógiában állnak. Ha az igazi felsőrendűség jelen van, akkor azok, akik a szerves hierarchia alsóbb szintjeit foglalják el, tisztelettel viszonyulnak a felettük állókhoz. A felsőbbrendű emberek tökéletesen értik az alsóbbrendűeket, mivel potencialitásaik köre teljesen felöleli az alsóbbrendűek potencialitási körét. Ugyanakkor a felsőbbrendűnek soha nem szabad az alsóbbrendűhöz igazodnia. Az alsóbbrendű viszont, a felsőrendű megragadására való képtelensége miatt, nem kérdőjelezheti meg a felsőrendűt: a princípiumok kétségbe vonása értelmetlen, irracionális lázadáshoz vezet.
39. Minden stratégiáról és vezetésről írt divatos könyv, ami a könyvesboltok polcait és a bestseller listákat díszíti, értéktelen.
Mindegyik ugyanazt a célkitűzést propagálja, ugyanolyan stílusban íródott, ugyanannak a „célközönségnek”: a tömegeknek, ami ugyanakkor mind ideológiai alapzatukat, mind pedig a rendeltetésüket képzi. Ez az állítás, csakúgy, mint az összes többi, teljesen értelmezhetetlen a gyakorlati (alsóbb) nézőpontból.
40. Az emberek rendeltetése nem (a mechanikus szervezeteken belüli) munka,
vagy az alkalmazotti lét (hogy végül „szabadságot” vegyenek rajta, vagy egyéb célokat érjenek el azon keresztül). Bárki, aki ezt elhiteti velük, vagy aki ezt önmaga elhiszi, nekik is és önmaganák is hazudik, függetlenül attól, hogy milyen juttatásokat nyújt, mennyire kreatív irodai környezetet alakít ki, milyen mértékű autonómiát engedélyez (!), vagy mennyire törődik az alkalmazottakkal más szempontok szerint.
41. A vezetés megvilágítására életrajzok és nem curriculum vitae-k jelentik a megfelelő formátumot.
A CV-knek, mint marketing anyagoknak a specialisták és az integráló specialisták esetében van valamennyi értelme, de az ő esetükben is többnyire nevetséges. A menedzserek által (gyakran kimondottan vezetésről) írt könyvek leginkább terjengős önéletrajzokra emlékeztetnek: a nagyságnak semmi jelét nem találjuk bennük.
Valódi hierarchia
42. A felsőoktatási rendszer és a különböző tréning programok kimondottan specialisták képzésére rendezkedtek be.
Született vezetőknek a szerves hierarchia első két szintjén nincs semmiféle formális lehetőségük arra, hogy képességeiket és potencialitásaikat kibontakoztassák. Ami az alternatívákat illeti, azok még szánalmasként sem jellemezhetők.
Karlo Valois
