A filmekben jelenlévő rejtett üzenetek és szimbólumok érzékeltetésére egy olyan alkotást választottunk, amely sokak kedvence, és ezért sokak nem tetszését válthatja ki. Az ellenérzések elkerülése végett szeretnénk leszögezni, hogy mi is számos kedves jelenetet őrzünk magunkban, főleg az első trilógiából, s jelen írásban nem ezek ellen szeretnénk felszólalni, hanem azon adalékok ellen, amiket éppen a jól megkomponált történettel és jelenetekkel próbáltak elrejteni a nézők szeme elől.

A nagyközönség számára a haszonleső milliomos George Lucas személye – akinek neve baljós egybecsengést mutat a kiemelkedő gondolkodók ellehetetlenítésében élen járó, kommunista pártkatona Lukács Györgyével – már eleve erős gyanúra adhatna okot a sztori szándékait illetően, de a történet, a karakterek, a nevek, a jelmezek, a díszletek stb. további megerősítést adnak a tekintetben, hogy valami furcsaság folyik a nagy népszerűségnek és médiahisztériának örvendő „űrmitológia” háttérben.

Eme elemzéshez képest az a nem eléggé elítélhető tény, hogy a filmek a multikulturalizmus természetességét, a liberális demokrácia mindenek felettiségét, egy new age-szerű álspiritualizmust és a biológiai és technikai „fejlődésbe” vetett feltétlen bizalom kultuszát hirdeti, jelen vizsgálódásban csak mellékszálként funkcionál. Itt most kevésbé arra vagyunk kíváncsiak, mennyire alaptalan a Star Wars agyszüleményét olyan „mítosznak” vagy „eposznak” nevezni, amely bármilyen vonatkozásban vetekedhetne a komoly szellemi tanításokat őrző hagyományos alkotásokkal. Ám mielőtt a lényegre térnénk, nem óhajtunk az önkényesen vádaskodók szerepében tetszelegeni, így az előbb említett másodlagos kérdéskörrel kapcsolatban is rámutatunk néhány megkerülhetetlen példára. Elsősorban kétségtelen az a tény, hogy konkrét utalásokat kapunk a testvérek közötti aberrált szexuális kapcsolat kihangsúlyozására (Luke és Leia csókolózásai az V. részben). A feminizmus erőteljes propagálása szintén megjelenik, Leia hercegnő személyében, aki az egyedüli meghatározó női karakter az eredeti trilógiában, önjelölt hadvezérként vezeti a tudatlan és határozatlan férfi lázadók tömegét, és előszeretettel inti rendre az infantilisen nagypofájú Millenium Falcon legénységét. Ügyesen árnyalt a készítők részéről az egalitarianizmus gyomorforgató propagálása, egy ember alatti mechanikus gnóm „személyében” (R2D2), aki szívhezszóló ajvékolásával és szerencsétlen totyogásával életveszélyes helyzetek megoldókulcsává válik, ezáltal hangsúlyozva azt, hogy a létrendi periféria pöcegödre szélén dülöngélő kitaszítottakból hogyan lesznek az igaz, mindenre elszánt héroszok.

Az emberek közötti minőségi különbségek elmosására, relativizálására roppant alkalmas, ha az emberiséget mint olyat groteszk lényekkel hozzuk kapcsolatba. Ezekhez a lényekhez képest valóban úgy tűnik, mintha az emberek között kevésbé lenne különbség. Lásd Chewbaccát, a két lábon járó evolúciós propagandát.

Célunk rámutatni egy többé-kevésbé már meg is valósult sötét tervre, amit a film egyfelől kitálal, másfelől szuggerál és elfogadtat a közönséggel. Kiindulópontunk George Lucas ama kijelentése, miszerint a most már harmadik trilógiáját megkezdő történet tulajdonképpeni főszereplője és kulcsfigurája az a Darth Vader, aki a filmben szereplő jó néhány utalás szerint nagy rokonságot mutat Jézus Krisztussal, a kereszténység legfőbb és a nyugati civilizáció legmeghatározóbb alakjával. Ez azért problematikus, mert ha e tény igaz (erre mindjárt érveket is hozunk), úgy azt láthatjuk, hogy a Star Wars burkoltan és rafináltan a kereszténység fő alakjának és magának a kereszténységnek (tágabban értve: a tradicionális értékeknek) a befeketítésére, megtagadására törekszik. Lássunk erre példákat.

„A Csillagok háborújával tudatosan kívántam újrateremteni a mítoszokat és a klasszikus mitológiai motívumokat. A mai kor kérdéseinek [értsd: a modern deviációnak] szolgálatába akartam állítani őket.” (George Lucas)

Darth Vader eredeti neve Anakin Skywalker, ami „égen járót” jelent, vagyis mennyei eredetet. Szeplőtelenül fogant, és a jedik közül néhányan kiválasztottként tekintenek rá. A kiválasztott eljövetelével kapcsolatban jóslatot is említenek. A jedik nagytanácsa ugyanakkor szkeptikus, vonakodó Skywalker kiválasztottságát illetően, aki hihetetlen erejéről és csodás tetteiről híres (lásd a Baljós árnyakban). Eddig az Evangéliumokhoz való hasonlításban minden stimmel, és ami ez után következik, az is. Skywalker, feljebbvalói dogmatizmusát elutasítván saját útjára lép, mire azok megharagudnak, és majdnem teljesen elpusztítják, kezeit és lábait levágják (utalás a keresztre feszítésre). Skywalker később Darth Vader néven visszatér, és mindenre kiterjedő birodalmat épít ki (utalás a kereszténység elterjedésére). Feltűnik egy fiatal, Luke, aki vacillál a lázadás és az uralkodás között, felfedezi ugyanis, hogy gyökerei a birodalomhoz kötik (magyarul a kereszténység vagy a liberális demokrácia melletti elköteleződésen dilemmázik). Végül Luke szembefordul apjával és a birodalommal, és legyőzi őt, sőt, maga mellé állítja (a kereszténység mai hanyatlása és eredeti tanításaival való szembefordulása sajnos szemmel látható).

Égenjáró Lukács megtagadja szellemi Atyját, hogy helyette a „júda” lovagok földi közösségének tagja lehessen.

Az egyezés megdöbbentő, de még megdöbbentőbb, hogy kiknek a szempontjából kísérjük végig a történetet. Kik a jedik valójában? A jedi lovagok tulajdonképpen „júda” lovagok, azaz harciasan keresztényellenes és bosszúszomjas zsidók, akik nem fogadták el Jézust kiválasztottként és megváltóként. Ők a farizeusok, akik elutasították az isteni igazságokat, és akik végül keresztre feszítették Őt. Továbbá ők azon kivételes „beavatottak”, akiknek megadatott a titkos kulcs (az „erő”) a deviatív modern világ irányításához.

„A birodalmi egyenruhák kísértetiesen a Harmadik Birodalom öltözékeire emlékeztetnek.”

A névbeli és történetbeli egyezőségen túl az is erre enged következtetni, hogy szisztematikus kiirtásukról is szó esik („Kipusztították a jediket szinte az utolsó szálig.” „Elhamvadtak a világegyetemben.” [IV. rész]). Ezen felül a birodalmi egyenruhák kísértetiesen a Harmadik Birodalom öltözékeire emlékeztetnek. Ez egy külön értelmezési síkot ad a történetnek, mely szerint a német nemzetiszocializmus, élén a példátlan démonizálásnak alávetett, embertelennek, sőt, sátáninak kikiáltott diktátorral, a világ „elnyomó” „gonosz” hatalma, amelynek gyenge pontját a zsidók igyekeznek minden erejükkel megtalálni. A „halálcsillag” esetében végül kétszer is sikerrel járnak, ezek az űrháborúk a két világháborúra, az abban betöltött szerepükre, és az azt követő széleskörű sikereikre utalnak. Mindez nem érinti a kereszténységgel kapcsolatos kérdést: a történet ezen megközelítés szerint is a zsidóság világuralomra törő rétegének szempontjából értelmezett. (A történetben itt két, a szabadkőműves zsidóság szándékai szempontjából egyaránt negatív jelenség összevonásáról van szó.)

Ku-Klux-Klán Vader nagyúr szolgálatában.

Darth Vader (azaz Dark Father, Sötét Atya, vö. „Én és Atya egy vagyunk”) a VI. részben (Jedi visszatér) azzal nyer megváltást, hogy megtagadja addigi elveit, és behódol a „júda” lovagoknak, azaz a világuralomra törő zsidóságnak. Ez egyszerre személyes konfesszió és társadalmi elvárás. George Lucas itt vallja meg végleg, hogy kiknek az oldalára áll, kiket törekszik képviselni tevékenysége során, és itt mutatja fel azt a szuggesztiót, amit a társadalom minden egyes tagjában ő és megbízói el kívánnak ültetni. Azt akarják, hogy mindenki tagadja meg eredeti vallását, a zsidókhoz hasonlóan tagadja meg Jézus Krisztust, a szívében élő legfőbb jót, forduljon el Istentől és hódoljon az „erőnek”, ami jelen esetben a világ zavaros irányba tartó, kíméletlenül hagyományellenes áramlatával való együttműködést jelenti.

A lovagság eszményének modern korban való tovább éltetése rejtene magában pozitívumokat. A „fény kardja” elgondolás pedig meglehetősen vonzó, mágikus karakterrel bír. Kár, hogy mindezt egy ellenmitológia megalkotásához használták fel.

Néhány további adalék még ezzel kapcsolatban: Darth Vader mint bádogember, a modern korra darabjaira hullott kereszténységet jelképezi, amit már csak egy-két külsőlegesen hozzátapasztott elem tart össze. Továbbá a kereszténység aktív, lovagi oldalát reprezentálja. A császár (Palpatine) pedig maga a pápa (illetve más megközelítésből a Krisztussal egylényegű Atya), bíbor színű testőrséggel, azaz a bíborosokkal. (Némelyek ostobaságuk mérhetetlenségéről tanúságot téve Palpatine karakterét „poénból” össze is hasonlították XVI. Benedekkel – de talán ez sem pusztán a rajongók műve.) A VI. részben, a szellőzőbe lehajított császár azt jelképezi, hogy a pápával és a kereszténységgel végül maguk a hívek számolnak le, méghozzá egy júda lovag közbenjárásával. A problémás ügyek mással való elvégeztetése ősidők óta a zsidóság egyik bevett módszere, így volt ez Jézus keresztrefeszítésekor is.

Pápa és az őt kísérő bíborosok.

Baráti jobb nyújtása egy kétségtelenül szokatlan „Krisztus” ábrázoláson. 

Néhány szót még említenünk kell az úgynevezett „erőről”. Az „erő” sokféle jelentéssel felruházható, de a filmmel ellentétben többnyire negatíve értelmezendő. Egyrészt az emberek tudatalattija feletti hatalmat jelenti. Azt a tudást, amivel befolyásolni lehet másokat azok tudta nélkül (erre példa az úgynevezett „jedi trükk”, például a IV. részben a tatooine-i ellenőrzéskor). Az „erő” az a – főként „júda” lovagok által elsajátított – készség, amivel másokat kihasználhatunk és átverhetünk saját önző céljaink elérése érdekében. Másrészt az „erő” az élet folyását, áramlását jelenti. A világ alászáll és fokozatosan romlik, a modernitás álértékeivel minden hagyományos emberi formát és célt tönkrezúz. Aki ezzel a romlással szövetkezik, arra mondják, hogy „ráérez az erőre”, azaz képes kipuhatolni, hogy az emberek megnyomorítása tekintetében milyen feladatokat kell végrehajtania.

Yoda mester (Júda mester) nevében szintén ugyanezek a betűk szerepelnek. Állítólag – és ez most szimbolikusan értendő – a szabadkőműves piramis csúcsán egy ugyanilyen nevű valaki áll, aki mérhetetlen gonoszsága következtében egy hasonlóan eltorzult lény formáját ölti.

Ezzel összefüggő a következő érdekesség: Luke Skywalker több jelenetben is olyan szituációban találja magát, ahol föld vagy víz alá kerül illetve fejjel lefelé lóg. A IV. részben a hulladékledobóban egy egyszemű kígyó rántja le a mélybe, aztán minden ok nélkül elengedi (ez a jelenet a történet szempontjából teljesen irreleváns). Az V. részben Yoda leküldi egy sötét verembe, a Darth Vader elleni harcban pedig leugrik egy nagy, szellőzőszerű szakadékba. A VI. részben beleesik egy tömlöcbe stb. Mindez a tudatalattival való kapcsolatot, a tudatalatti sötét „erejébe” való „beavatást” jelenti. Ez magyarul annyit jelent, hogy a „júda” lovagok maguk sem teljesen tudatos létezők, sokkal inkább egy sötét sugalmazás vagy szándék „jelfogói” és elsőszámú végrehajtói. Ezt a módszer Obi-Wan tanítja meg Luke-nak, amikor a következőket mondja a IV. részben: „Most kapcsold ki a tudatos énedet, és hagyatkozz az ösztöneidre!”

Visszatérő motívum a trilógiában, hogy Luke a földalatti világba száll le „inspirációért”.

Skywalker egy fordított kereszten, a sátánizmus egyik kiemelt szimbólumán lóg fejjel lefelé.

Az első trilógia tehát – egy sajátos, kifordított szemszögből – Jézus felemelkedését és dicsőségét mutatja be. A második trilógia (ami időben először készült el) a kereszténység, illetve a tradicionális társadalmak végleges bukására fut ki. A kérdés már csupán az, hogy – szimbólumokba burkolva – mit fog felmutatni a harmadik trilógia? Új ellenvallást? „Ébredő” szektákat? Antikrisztusi csodákat (vesd össze a technikai találmányok globális bálványozásával)? „Intergalaktikus” fajkeveredést? Zsidó-szabadkőműves világbirodalmat? Meglátjuk. Mindenesetre javasolt az izgatott és elvakult várakozás helyett kritikai attitűddel hozzáállni az új részhez, mert olyan negatív manipulációkkal szolgálhat, amiket a kedves néző egyáltalán nem kért volna popcornja és másfél literes vizezett kólája mellé.

Egy édi-bédi homoszexuális pár egy messzi-messzi galaxisból. Mi mással lehetne hatásosabban terjeszteni az abnormalitást, mint egy aranyszívű és egy madárhangon csicsergő aranyos robottal?

Végezetül az Obi-Wan Kenobi nevű karakter szájába adott, megfontolandó idézettel zárjuk sorainkat: „Az erőnek [vagyis a filmek és szimbólumok általi, tudatalatti befolyásolásnak] nagy hatalma van a gyenge akaratúakon.” Tegyünk azért, hogy mi ne ebbe a csoportba tartozzunk!

Jelen írásban néhány pontban összeszedjük, mikre érdemes odafigyelni a manapság nagy népszerűségnek örvendő videoklipek megtekintésekor. Elemzésünket Beyonce ’Ghost’ című klipjével illusztráljuk.

1) Az első és legfontosabb azt tudatosítani, hogy a videoklipek egyetlen képkockája sem a véletlen műve. A szakmai profizmus e szintjén minden pillanat képkockája tudatosan elhelyezett, fontossággal és így üzenettel bír.

2) A videoklipek – ahogy a reklámok – legfontosabb eleme a másodperc töredékéig felvillanó képek alkalmazása, melyek többnyire nem érik el a tudatosság határát. A néző nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, egyből kitörlődik tudatos emlékezetéből. Ez azt jelenti, hogy ezeket a képeket a tudatalatti raktározza el, előzetes értelmezés és megítélés nélkül.

Beyoncét elragadja egy formátlan fekete lény. Utalás a bennünk lévő gonosznak való behódolásra. (0:25)

3) A tudatalattinak való üzenés cáfolhatatlan ténye a puszta szórakoztatás célját, netán egyfajta esztétikai művelést szinte teljesen kizárja. A videoklipek nem az emberek kikapcsolódását, szórakoztatását, ne adj Isten, kulturálódását szolgálja: arra törekednek ezek révén, hogy az embereket öntudatlanul a sajátjukkal összeegyeztethetetlen gondolkozás- és viselkedésmintákra szoktassák.

4) A szublimináris (tudatalatti) szoktatás aljas és emberellenes művelete fokozatosan lerombolja az emberi tudat szilárd falát, és megnyitja a lelket mindenféle befolyásnak, amik fölött az egyén elveszíti a kontrollt. Egy ilyen egyén, sok, hasonló irányba mutató tudatalatti üzenet hatására, egy idő után szinte korlátlanul manipulálhatóvá válik.

A héber ábécé ’wav’ betűjét formálja Beyonce kezeivel, háromszor. Ennek számértéke 666, ami a Biblia szerint a Sátán száma. (1:52)

5) A videoklipek megszerkesztése több évtizedes pszichológiai kísérleteken és kutatásokon alapulnak, amelyeket a világ legbefolyásosabb, sötét szándékú emberei finanszíroznak. Ezen felül a videoklipek egy része és azok készítői a világot pénzügyileg és ideológiailag uraló hatalmak szolgálatában állnak. (Vesd össze az „illuminati” konspirációval amely kétségtelenül megalapozott, jóllehet, sokszor túlzásokba esik, és a leglényegibb kérdések tekintetében szűklátókörű).

6) A brutálisan sok vágással operáló, mindössze néhány percig tartó, saját ütemében szinte követhetetlen videoklipek képkockánként történő, hang nélküli elemzése javasolt. Ezek sokszor teljesen elütnek a felszínen zajló történettől (amit szintén vizsgálni kell), sokszor egyenesen sátánizmusra és boszorkányságra utaló jelzésekkel tarkítottak. Nem újdonság ez, sok zenész kapcsolata a fekete mágiával és a sátánizmussal bizonyított. Nem könnyen vizsgálható, ugyanakkor nem is elvetendő zsigerből az a tény adalékként, hogy néhány dal visszafelé játszva sátánista üzeneteket rejt.

A fátylak hullámzása „véletlenül” egy olyan denevérszerű, ijesztő lényt rajzol ki, amelyik parancsoló, félelmet keltő pózban (csípőre tett kéz, egyenes tartás) fordul a néző felé. (1:55)

7) A sátáni szimbólumok elsősorban nem azért álságosak, mert ízléstelenek, provokatív jellegűek, csúnyák vagy illetlenek, hanem azért, mert ezek a képek olyan lelki állapotokat, attitűdöket, viszonyulásokat idéznek elő, amik egyén- és társadalomromboló erejűek. Lelki deformációkhoz, zavaros önképhez vezetnek, és az emberi ösztönök uralatlan megnyilvánulásainak engednek teret.

8) A történet, a szöveg, a dallam, a díszlet, a jelmez, a mimika, a fények, az effektek, a szimbólumok mind tudatosan elhelyezettek, amikkel meghatározott szándéka van készítőknek. Ez a szándék nem merül ki az adott divat meghatározásában, noha azt is erőteljesen alakítja, egyre alászállottabb formában.

A fény és a kép, ismét csak „véletlenül”, úgy törik, hogy Beyoncéra a fáraókra jellemző álldísz kerül. Ez egyfelől hamis tekintélyt csinál az énekesből, másfelől a készítők a nézők feletti hatalmukat fitogtatják. (1:54)

9) A videoklipek konkrét, gyakorlati értelemben is rokonságot mutatnak az úgynevezett fekete mágiával, amely nem jelent mást, mint az emberi tudatosság és jóhiszeműség önös érdekből történő manipulatív kijátszását, és irányíthatatlan tudatalatti erők felébresztését. Némelyek meg is állapították, hogy a videoklipek elengedhetetlen eleme, a közös tánc, valójában régi rituális démonidézésekre, vad népek földi és földalatti erőkkel való „kommunikációira” emlékeztetnek.

10) A videoklipek kiemelt célja a vallások és a hagyományok gyalázása, az évezredes normák megtagadása, ily módon a társadalmi kaotizálás. A modernitás új vallását kívánják ugyanis létrehozni, melynek alapja a technokrácia, a szcientizmus és az elállatiasító, aberrált extázis, vagyis a megszállott, uralatlan lelkivilág magasztalása.

Beyonce egy emberalatti vad és démoni lényt idéz meg magában, amelyik a földön vonaglik, és láthatóan elveszítette józan értelmét. (1:40)

11) A videoklipekből elengedhetetlen, szemérmetlenül tolakodó szexualitás alkalmazása három fő célt szolgál. Az egyik azok figyelmének felhívása, akikben csak ennek révén merül fel az érdeklődés a videók iránt. A második a figyelem elterelése azokról a manipulatív elemekről, amikről szót ejtettünk. A harmadik azon szándék, hogy az emberek szexualitáshoz való viszonyát minél jobban pervertálják, abnormálissá tegyék.

12) Az elemzések célja saját tudatosságunk megerősítése, és a manipulációval szembeni védekezés. Továbbá a világban zajló aljas folyamatokkal kapcsolatos tisztánlátás kimunkálása. Mindemellett a videoklipeken keresztül abba is betekintést nyerhetünk, milyen irányba tart a világ, milyen terveik vannak az emberiséggel a készítőknek.

Beyoncét, a valamennyire még embernek ható énekest teljesen elnyeli a benne uralomra jutó sötét lény. A félszeműség mindig a szellemi vakságra és a Sátán uralmára utal. (2:00)

13) A videoklipek majdnem mindegyike azonnali betiltást érdemelne, készítői pedig súlyos börtön- vagy halálbüntetést érdemelnének, mert olyan kegyetlen módon bánnak emberek millióinak tudatával, ami jóvátehetetlen károkat okoz emberi és társadalmi szinten egyaránt.

Reméljük, minél több embernek segítségére lehettünk rövid írásunkkal! Az éberség mindennél fontosabb!

A szánalmasság új szintjeit látszik meghódítani az emberiség és ezen belül a „magyar társadalom” nevű szociokulturális közösség – ami már rég nem nevezhető nemzetnek – a nemrég az RTL2 nevű „next generation” szennycsatornán indított Szelfi című műsorral. A mi „szórakoztatásunkra” gyártott napi sorozat (mellesleg az izraeli „Connected” című műsor hazai változata) egy újfajta „reality show” valószínűleg első szériája, aminek újítása, az eddigi műsorstruktúra leegyszerűsítésében áll.

A vv-villa lakóit kiengedték, szintet léptek, és a bekamerázott házat elhagyva kezükbe vették saját megfigyelésük gondjait.

Amúgy is, túl sok munkával és költséggel járt minden sarokba kamerákat szerelni, sokkal olcsóbb mindenkinek adni egyet, hogy filmezze magát szépen, egész nap, hisz úgyis imádnak szerepelni, pózolni, kifele élni, és a saját személyiségüknek hitt szerepet a „nagyvilág” előtt eljátszani. Ironikus, hisz akkor a Szelfi mégiscsak egy sorozat színészekkel? Valójában igen, csak az a súlyos, hogy erről most el akarják hitetni, hogy ez a való élet…

Beszédes logó: kamerafejű ember. A technikai eszközökkel teljesen összenőtt ember, akitől a gondolkozás, a döntéshozás és a helyes ítélés feladatait átveszi a hideg és élettelen robot.

Nézzük a szereplőket. Röviden összefoglalva, van egy család két kisgyerekkel, akik burzsoáziában laknak saját házukban, ők lennének az idill, de az a nő meg a férfi folyvást olyan, mintha életükben először találkoztak volna, és próbálnának valami erőltetett beszélgetést kicsiholni magukból. Van egy fiatalabb pár, valami zenész félék, aztán két szingli anyuka (a műsor célközönsége nem vitatható), akik hol utálják a férfiakat, hol nem, és a sor végén két lelki beteg, szétcsúszott életű, negyvenes agglegény (hogy ilyen ódivatú kifejezést használjunk). Hogy a műsor (egyedül élő) nőknek készült nem vitás. A „férfiak” sajnos szánalmasak, depressziósak, és teljesen nők által uraltak. Ez utóbbi szinte már evidencia a filmeken, tévéműsorokban és lassan a hétköznapokban is, de megemlíteni azért nem árt, hátha valakiben felsejlik, hogy nem kell ennek törvényszerűen így lennie.

Ma már közhely, hogy a mainstream média és Hollywood diktálja a viselkedési normákat és társadalmi trendeket.

Az emberek szinte egészében filmekből és sorozatokból tanulják el viselkedési mintáikat, ha tudnak róla, ha nem, és ez leginkább tudattalanul történik, lévén a tudatalattira ható szuggesztiókkal „operál” az összes, képernyőnkön keresztül ható formátum. De ezt az enyhén szólva ferde és egyoldalú szociokulturális látképet már ismerjük. Ez egy régóta sugalmazott téma, találkozunk ezzel más hazai sorozatokban is, ebben nincs semmi új, márpedig egy új műsornak új trendeket kell hoznia, és új viselkedési mintákat, mert erre éhes (tudatosan, vagy tudattalanul) a közönség.

Az újítás tehát nem a tematikában, hanem a formátumban keresendő (mily meglepő).

Amivel új trendet nyithat a műsor, az a „szelfikamerázás”, és ennek az egész jelenségnek a társadalmilag elfogadottá tétele.

Menjünk vissza kicsit az időben. Amikor megjelentek az első headsetek a mobiltelefonokhoz: teljesen hülyének nézték eleinte azokat, akik utcán használták ezeket. Áll a villamoson, és magában beszél vagy sétál az utcán, és magában vitatkozik, ez akkor még csak a hajléktalanokra volt jellemző, és meglepő volt üzletemberektől látni. Aztán hamar rájött, aki nem tudta, hogy az illető telefonál, csak kicsit másképp (megjegyzendő, hogy az utcán mobiltelefononálás is furcsa jelenség volt amikor indult). A Szelfi szereplői kamerával a kezükben mennek mindenhova, és utcán vagy a boltban is kommentálják, ami velük történik. Eltekintve attól a rémképtől, hogy mi lesz abból, ha ez meghonosodik, és az összes proli folyamatosan videózni fogja magát a wc-től a buszon át a tescoig mindenhol, most az önkamerázás kérdésének egy másik, sokkal baljósabb aspektusára hívnánk fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy pszichológiai megközelítésben

kihez beszél az ember amikor videoszelfizik?

Szelfikészítés: az embertársaitól elidegenedett, megértés- és szeretethiányos ember parodisztikus pótcselekvése

Ha az ember egymaga van, és hangosan beszélni kezd valamilyen okból (például versmondást gyakorol), rögtön szembetalálkozik azzal az akadállyal, hogy nincs közönség, akihez beszélne, és ezért nem tudja eldönteni, hogy milyen módon nyilvánuljon meg. Hallgatónak lennie kell, mert annak a személynek a tulajdonságait és a vele való viszonyomat erősen figyelembe kell vennem a megfogalmazásom stílusának és tartalmának a megválasztásakor. A befogadó alany hiányában azt szokták tanácsolni (pl. színészeknek), hogy képzeljenek oda valakit vagy valakiket közönségnek. A kérdés az, hogy a „szelfikamerázók” vagy videobloggerek és a többi hasonló új formátum felhasználói kihez beszélnek, mikor a szobájukban egyedül ülnek?

Ismert az a jelenség, hogy az ember egy kitalált vagy létező alakkal képzelt belső monológokat folytat le magában, amik rövidebb-hosszabb figyelemkieséseket okoznak. Bizonyos patologikus esetekben olyannyira eluralkodhat ez a kitalált „valaki” az emberen, hogy folyamatosan minden élményt „megoszt vele”. Egyre inkább úgy tapasztalja, hogy minden átélést ketten „együtt” élnek meg.

Ennek a jelenségnek az elhatalmasodása egy személy felett odáig fajulhat, hogy teljes pszichikus megszállottság alá kerül, és nem képes szabadulni ettől a belső „lénytől”.

A lelki harmónia kiépítése és a személyes problémák feloldása végett az archaikus ember a vallásokhoz fordult. A mai nyomorult ember számára egy fekete színű, pirosan világító, groteszk, személytelen „izé” maradt.

A személyiség ekkor kettéhasad, megfordul, hogy ki az előadó és a hallgatóság, és az eddig kitalált közönségként jelenlevő „társ”, akivel egy folyamatos sustorgásba keveredett az ember, szép csendben átveszi az előadó szerepét, és egy ponton már az is kétségessé válik, hogy eredetileg mi volt a szereposztás: ki volt ki? Zavart állapotok – amikben a képzelt lénnyel beszélgető lehasadt személyiségdarabok kerülnek felszínre – és tisztultabb állapotok váltják egymást, éppen az alapján, hogy milyen pszichikus inger éri a személyt. A kontroll teljesen kicsúszik a kezéből, és

végső stádiumban a képzelt entitás teljesen magába zárja saját teremtőjét; ezt hívják orvosi szakszóval skizofréniának.

Tehát a kérdés: kihez beszél az ember mikor videoszelfizik? Nyilván itt van közönség, a tévénéző. De a közönség nincs akkor ott. Nincs ott senki, azon kívül aki kamerázza magát. Valakihez beszél, mert az előbb elmondottakból következően, olyan, hogy magának beszél, nem létezik. Legfeljebb nem kívül, hanem belül létezik az a lény, akihez igazítja a megnyilvánulását az ember. Tehát hallgatóság törvényszerűen kell, hogy legyen, a kérdés, hogy az adott „szelfizőben” tudattalanul alakul ki a közönség „képzete”, vagy inkább tudatosan alakítja ki magának. És ez talán a legfontosabb kérdés, mert ebből következik az is, hogy

mennyire uralja magában ezt a kialakult kis belső „beszélgető társat” vagy fordítva, őt uralja-e ez a felkeltett suttogó hang?

Vajon képesek szabadulni ezektől, miután kikapcsolják a kamerát, vagy az ott marad akkor is, és az életük egy folyamatos szerepléssé válik, amiben önmagát már nem igazán tudja megkülönböztetni attól a szereptől, amit felvett a kamera előtt? Ennek következtében egy olyan belső állapot állhat elő, amiben a belső monológok nem szűnnek meg, és tiszta pillanatokat már nem él meg a személy, olyat, amikor „csönd van a fejében” és szabadon arra irányíthatná a gondolatait amerre akarja. Idővel teljesen összenő a szerepével, és az a reflex, hogy minden tapasztalatát először ennek a belső lénynek a mércéjével mérje meg, automatikussá válik, aminek a személyiségtorzító hatásait nem kell külön részletezni.

„Házasodj a kameráddal!”

Nos, ahogy mondtuk, a néző utánozza amit a tévében lát, jelen esetben azt, hogy a szereplők folyamatosan kamerázzák magukat (tényszerűen csak akkor látja a kamerát amikor valamin tükröződik, de a tudat, hogy ő most mások „szelfizését” látja, állandó). A néző gondolkozása észrevétlenül megváltozik. Viselkedni és szerepelni kezd egy képzelt belső kamera elvárásai szerint, még akkor is, ha egyedül van. Kihúzza magát, mert úgy érzi, hogy figyelik, fegyelmezi magát a buszon, mert úgy érzi, hogy figyelik, úgy beszélget másokkal, mintha figyelné az „a” kamera…

„Nyílj meg a kamera előtt”, „tárd föl az intim személyes életedet”, „engedd be a kamerát az otthonodba”, „merj fájdalmat kimutatni”, „vállald önmagad” és még sokáig lehetne sorolni hasonló jellemzéseket arra, hogy milyen háttér szuggesztiókkal operál ez a műsor. Nagyon úgy tűnik, hogy a cél első fázisban az önvideózás egyszerű szokáskénti meghonosítása és elfogadtatása,

de e mögött burkoltan az a valódi cél rejlik, hogy egy kis képzeletbeli kamerát szereljenek oda, ahova eddig nem láttak be: a nézők lelkébe.

Nem feltétlenül kell kamerát ragadnia a nézőnek, és utánozva a tévében látottakat, videonaplót forgatnia az életéről, sokkal „jobb”, ha egy szimbolikus kamera van elültetve a tudatában, ami mindig ott van, és nem tudja kikapcsolni.

Legyen a „kamera”, akinek megvallod a legbelső érzéseidet, legyen a „kamera” az, akivel megosztod a titkaidat! És előbb, mint férjeddel, anyáddal, barátaiddal, sőt előbb, mint magaddal! A műsorban is ez történik.

A néző sokszor előbb tudja egy feleség belső titkait, mint a férje, egy barát titkait, mint a barátnője. Csodálkozunk, hogy megromlanak ezek a kapcsolatok? Csodálkozunk, hogy átverve érzi magát az, akit kibeszélünk? A legújabb érzelmi megcsalások egy kamerával történnek.

De ki ez a kamera, hogy jobban bízunk benne, mint azokban, akik a legközelebb állnak hozzánk? Ki ez, hogy ő akar lenni a legjobb barátunk, a legbelső bizalmasunk, a gyóntatónk? És milyen szándék van a mögött, hogy ezt az új trendet elterjessze ez a műsor, és hogyan teszi ezt?

Hogy is mondta Dolák-Saly? „Imádom engem, imádom én.”

A szerepeket, amiket sugall és „elvár” tőlünk, nagyjából már ismerjük, mert ezek ugyanazok, amiket eddig is sugalltak. Ami az új ebben a műsorstruktúrában, hogy ezek a szerepek most belsővé lettek téve, vagyis

nincs már különbség szerep és az ember valódi személyisége közt.

Ez az összemosás, és a válaszfal lebontása, a fent leírt folyamatból annak felel meg, amikor a belső monológ elbeszélője és hallgatója szerepet cserél, vagy pontosabban összeolvad, és a szerepjátszás a személyiség minden addig épen maradt részére is betör. Ezért van az, hogy

amit nagyon nem szeret a kamera: ha valami titokban marad előtte. Gyűlöli, mert mindent látni akar, a szereplőit mindenben ő akarja mozgatni, és teljes függésben tartani. Ő adja a hírnevet, a sikert, a boldogságot, mindent! Vágyaid az ő vágyai, érzéseid az ő érzései, gondolataid az ő gondolatai, és mindent, amire szükséged van vagy megkívánsz, csakis tőle kaphatod meg!

Legalábbis ezt állítja. Igaz, az akciós mennyországért a saját személyiség teljes felszámolását kéri cserébe, és a szerep folyamatos fenntartását, ami azoknál a generációknál, akik már egy szelfiző világba nőnek majd bele, könnyen egy visszafordíthatatlan torzulássá válik. A megszállottság végső stádiumában, a videoszelfizőnek vagy videobloggernek nem lesznek már tiszta pillanatai, nem tud különbséget tenni a közt, hogy most magában van, vagy épp kamerázza magát. Ez kívülről egy felületes szemlélő számára akár észrevehetetlen változás maradhat, mégis belül eléri a személy a „végső állapotot”,

a kamera győzött, a „mindent látó szem” hatalomra jutott ott, ahonnan eddig el volt zárva: a lelkünkben és a gondolatainkban.

Hogy mi ennek a célja?

Függést létrehozni. Függést a kamerától, függést a szerepektől, függést attól, aki a kamerát (vagyis szereplési lehetőséget) és a szerepeket adja.

Cél, megtörni az individuum egységét, önállóságát, függővé tenni, mert aki függ, az kiszolgáltatott, aki kiszolgáltatott az fél, és aki fél az félelmében újabb függőséget keres. Ördögi kör. Láthattuk már a korai valóságshow-k szereplőinél, hogy a műsor után bármit meg lehetett csináltatni, olyan szinten elvesztették önálló, független személyiségüket, és amit műsor után annak hittek, az egy kamerának szóló szerep volt, amiből nem tudtak kilépni. Ami eddig zárt reality show-k emberkísérletei voltak, most kikerült, és az egész társadalmat át akarják vinni ezen a „kamera előtt tűzkeresztségen”, ami után

egy megújult (értsd sötét megszállottságban lévő) ember születik, aki szabadnak érzi majd magát, pedig épp ellenkezőleg, egy szerep, egy kamera, egy megnevezhetetlen új erő szolgája.

Ebből látszik, hogy a szájhős és megalkuvó Puzsér valójában milyen érdekeket szolgál...

Kérdés, visszafordítható-e az, ha valakibe beköltözött már egy ilyen suttogó, állandó megfigyelő, amihez igazítja viselkedését? A válasz az, hogy biztosan lehetséges, de nem egyszerű.

Még egy gondolat. Régen Istent tartották a „mindent látó szemnek”, annak, aki ott van velünk mindig, figyel, és jelenlétével figyelmeztet, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz. Talán érthető már, hogy miért nevezik néhányan az Antikrisztus korának a jelenlegit, ahol a „mindent látó szem” démoni megszállottságot injektál a lelkekbe, és ahol a személyiség megélését egy boszorkányos technikai kütyünek (annak a bizonyos félszeműnek) a függvényévé teszik.

Hámory Dénes

A televízió sajnos mostanra teljesen általánosan elfogadott jelenséggé vált világunkban és országunkban egyaránt. Azonban, ha a normalitásból indulunk ki, akkor egyáltalán nem vagy csak minimális szinten lenne indokolt ennek megléte. Mert mit látunk, ha a televíziót, mint jelenséget szemléljük? Egy képeket, hangokat és „híreket” sugárzó dobozt, ami folyamatosan ontja magából a saját tartalmát, amint megengedjük neki, hogy megtegye. Egy idegen testet az otthonunkban, a család rendjében, egy hideg-kékséggel villódzó ablakot, amin keresztül valami idegen néz és beszél be otthonunkba: idegen értékrendet, idegen élethelyzeteket, idegen létformákat – mindezt pedig észrevétlenül, a családi közeg intimitásába ékelődve. Nem tesz mást, mint hétköznapivá és megszokottá tesz olyan dolgokat, amelyek a legkevésbé sem azok, mindezt állami vagy külföldi anyagi forrásokból finanszírozva. Azonban, ha minden vele kapcsolatos – előzetesen másoktól észrevétlenül átvett – szuggessziót leválasztunk róla, azt láthatjuk, hogy

a média nem más, mint a folyamatos ellennorma-felmutatás eszköze.

Az RTL Klub, amely Magyarországon 1997. október 7-én kezdte meg működését, szintén ennek az ügynek a szolgája. Jelen rövid írásunkban arra vállalkozunk, hogy a csatorna napi programjából és régebbi hírhedt műsoraiból szemezgetünk és az ezekben lévő jelentéstartalomra és ellenpéldára rávilágítunk.

Az RTL Klub kritizálása, szidása természetesen nem új keletű dolog. Sokan tisztában vannak vele, hogy mennyire kártékony a működése. Ugyanakkor ezek a meglátások sokszor egy választékos káromkodásban ki is merülnek. Sokak életében egy kezelhetetlen, és rengeteg bosszúságot okozó, de az idők során megtűrtté vált betegségként kapnak szerepet a kereskedelmi csatornák, amivel szemben semmilyen érdemi lépést nem képesek tenni. A mi célunk a csatorna műsorainak hátterét jobban megvilágítani, az azoknak teret engedő sötét szándékokra és folyamatokra élesebben rámutatni, hogy amennyire csak lehet,

immunissá tegyük magunkat a hagyomány- és nemzetellenes tévécsatorna okkult támadásaira

(amihez a mai világban sajnos nem mindig elég, ha egyszerűen kikapcsoljuk a tévét).

MINDEN REGGEL

Vessünk egy gyors pillantást a címre: „minden reggel”. Minden reggel ugyanaz és minden reggel ugyanolyan – tehetnénk hozzá. A cím is és a műsor is azt sugallja, hogy ez a reggel is, sőt ez a nap is olyan szentségtelen, mint a többi: ideje beszállni a világ mókuskerekébe és futni az értelmetlen köröket öntudatlanul. Maga a műsor nem szól másról, minthogy egy külsőleg férfinak és nőnek tűnő egyén magukra erőltetett, színlelt érdeklődéssel és kirakatmosollyal beszélnek olyan dolgokról, olyan emberekkel, amelyek és akik a legkevésbé sem lényegesek semmilyen értékelhető szempontból. Amire viszont kiválóan alkalmas a műsor, hogy már a nap kezdetén elfordítsa az azt nézőt saját szívének és elméjének lecsendesítésétől, és helyette máris a külvilág kollektív információs hulladékkonténerét zúdítsa a nyakába. Továbbá, hogy hozzászoktasson ahhoz, hogy lényegtelen hülyeségekről beszélgetni teljesen elfogadott dolog, sőt, ha még a híres(sé tett) emberek is ezt teszik, akkor biztosan ez a normális.

Hozzátehetjük még, hogy a műsorvezetők egy folyamatos cserén mennek keresztül, vagyis még ezen az alacsony színvonalon sincs állandóság. Mindig újabb arcot kell megszokni, újabb viselkedésformákat, és ez nem egyszerűen horizontális változás: folyamatos színvonalesést jelent. Megfigyelhető, hogy az egymásra következő „generációk” egyre silányabb, infantilisebb, abnormálisabb viselkedésmintákat képviselnek. (Az X-Faktornál ez az alázuhanás plasztikusan tetten érhető, még akkor is, ha alapvetően mindhárom személyt egy lelkét eláruló, felelősség tudat nélküli, megalkuvó érdekembernek tartjuk: Stohl-Sebestyén-Istenes – míg előbbi a színházból, utóbbi kettő egyenesen a Viva Tv agymosodájából jött.)

„Szóval Ön azt állítja, hogy egyáltalán semmilyen vonatkozásban nem érdekes? Milyen érdekes!”

TOP SHOP

A reggeli agyboronálás véget ért, a nézők zöme munkába indul, most ideje megcélozni azt a réteget, amelyik pénzével és szabadidejével nem tud mit kezdeni, azaz a javarészt a módosabb nyugdíjasokat. Igazán nem okolhatók ők sem, hiszen életük java részét a gulyáskommunizmus hagyományt romboló közegében élték le, a valódi értékektől eltávolítva – mostanra pedig valószínűleg a családjuktól is elválasztva. Így marad nekik egy lakhely magánya és mellé temérdek szabadidő. A televízió pedig ezen a ponton jut főszerephez életükben: sorozatok, mint életélmény pótlékok, bulvárműsorok, amelyekben hírességekkel, mint hozzátartozó-pótlékokkal foglalkozhatnak és a vásárlós műsorok, amelyektől hasznosnak érezhetik magukat. Holott ezekben a műsorokban jó esetben is csak teljesen unalmas, hétköznapi használati tárgyak rendelhetők meg normális áruk többszöröséért. Mindezt persze azért, hogy azt lebegtessék a köztudatban, hogy a szabadidővel mást nem is érdemes kezdeni, mint a tárgyak világában tobzódni, és az ahhoz való kötődést, ha csak egy kicsit is, de fokozni vagy lehetőleg fenntartani.

Ezekre a tárgyakra az embereknek többnyire nincs szüksége, de ha mégis, akkor sem igazán. Ez alatt azt értjük, hogy az emberek elsősorban olyan fogódzókat keresnek-keresnének, amikre életüket (jó esetben szellemi életüket) alapozhatják. Ennek híján kezdenek el kacatokat és „szenzációs” találmányokat gyűjteni a garázsukban.

Higyje el, a feleségének jár ennyi!

ASZTRO-SHOW

Kezdtük a napunkat a jelenünk fontosságáról való elfeledkezésről, majd a felelősségünk súlya alól „felszabadult” időnket máris kacatgyűjtésre fordíthattuk, most pedig ideje meghallgatnunk egy emelt díjas telefonszámon felhívható idegentől, hogy mi a „sorsunk”.

Már a cím is undorító: „Astro Show” azaz, „Csillag-műsor”. Ez a műsor nem tesz mást, minthogy a sorsunk alakítását kiveszi a kezünkből és az asztrológia, egykoron nemes tudományának nevét magára véve beáll a korunkat meghatározó „ezogagyi” áramlatába. Természetesen az egész egy sarlatán bábszínház, de magyarázzuk meg ezt valakinek, akit boldoggá tesz az, ha azt mondja neki egy idegen, hogy „jól alakul majd a sorsa és sok pénze lesz”. Ezek mind örvendetes hírek azok számára, akik jóval tulajdon sorsuknak megélése alatt egzisztálnak, így már az is örömöt okoz nekik, ha valami olyat hallhatnak, ami nyomokban a meg nem élt életükre emlékezteti őket.

Nevetséges, hogy egy olyan csatornának, amelyiknek ilyen húzásai vannak, bármilyen hitelességet képesek tulajdonítani. Egy ilyen műsor hitelteleníti az összes többit is (tehát a híradót is). A kuruzslás RTL Klub általi intézményesítése nem magyarázható meg azzal a felületes érvvel, miszerint azért sugározzák, mert igény van rá.

Egy csatornának kötelessége lenne az igényeket nemesíteni, a vadhajtásokat pedig véletlenül sem műsorra engedni. Ez a műsor (de rejtettebben a többi is) még igény esetén sem szerezhetne jogot magának, mert bizonytalanságban tartja az embereket (nem kapnak igazi választ kérdéseikre), és babonákban való hitüket erősíti.

Ezzel szemben minden eszközt megragad arra, hogy kerülje a kereszténység és az autentikus vallások témakörét, mivel azok olyan tanításokat mutatnának fel, amik megnehezítenék a sötét manipulációt.

Nemcsak ő az illúzionista, hanem az a csatorna is, amelyik sugározza a szemfényvesztést

FÓKUSZ

Ismét egy beszédes cím. „Fókusz” – azaz középpont (pontosabban: ellenközéppont). Mintha a műsor kifejezetten egy tematikára összpontosítana, vagy lenne benne legalább egy központi vezérszál, ami mentén tematikákat jár körül – ezáltal segítve rávezetni a mai embert az asszociatív gondolkozás helyetti tematikus gondolkozásra. Erről persze szó sincs. A „Középpont” című műsorban ismét olyan dolgokkal találkozhatunk, amelyek a figyelem teljes szétszórását segítik csak elő. Ahogyan bármilyen bulvár jellegű hírközlés esetében, itt is csak sokadrangú emberek, sokadrangú történéseiről hallhatunk, amelyek csak abban erősítik meg a teljesen kiszolgáltatott nézőt, hogy saját életét is ilyen sokadrangú események halmazának tekintse, és abba a nyugalomba ringassa magát, hogy ennek így is kell lennie, maradnia – hiszen másokkal is így van.

Meztelenség, alacsonyrendűség, felszínesség, szétszórtság, hedonizmus, abnormalitás – ezek propagálásával próbálják elültetni a nézőkben, miről is szól a „nagybetűs élet”.

Itt kezdett az AVH-s Vitray által kiképzett Marsi Anikó, valamint a ma már programigazgatóként ténykedő, homoszexuális és drogos Kolosi Péter. Az, hogy ennyi aberráltság jelenhet meg a legnézettebb csatornákon, részben annak köszönhető, hogy a főnöki székekben olyan szintén beteges lények uraskodnak, akiknek minden céljuk saját perverzitásukat elfogadottá és általánossá tenni. Van egy típus, amelyik – képtelen lévén beilleszkedni a többé-kevésbé normálisnak nevezhető társadalomba – ahelyett, hogy lépéseket tenne, hogy felemelkedjen a többihez, magával ránt minél több embert a mocsokba, amiből nincs ereje kimászni.

Kolosi Péter, a buzerancia és egyéb aberrációk terjesztéséért felelős RTL-es vezető

HÍRADÓ

Most pedig szóljunk néhány szót arról a műsorról, ami a kezdetektől fogva a televíziózás létjogosultságát volt hivatott indokolni: a híradóról. Hiszen manapság a legtöbb ember a világ dolgairól értesülni szeretne, „lépést tartani a napi eseményekkel”, „naprakésznek lenni” (vagy inkább a nap végére agyilag késznek), „tájékozottnak” (vagy inkább mások által eltájoltnak) stb. Tehát tudni arról, hogy mi „történik” a körülötte lévő világban. És mindezt hogyan? Leül a nappaliban lakó hullafakó doboz elé, és elfogyasztja belőle az idegen szakácsok által kotyvasztott információvacsorát, amit tíz perc után el is felejt. Az viszont észrevétlenül rátelepszik gondolati és érzésvilágára. Egy mai átlag híradóból olyan dolgokról értesülhetünk, hogy: „kirabolták”, „megölték”, „meghalt”, „megsebesült”, „leégett”, „lezuhant”, „leégve zuhant le”, „álmában agyonverte élettársát és gyermekét”, „a két férfi alig tudta elhagyni az égő járművet”, „az áldozat órákig élt mielőtt meghalt” – pedig ez csak az első húsz perc volt. És akinek ezután még maradt egy csepp életkedve, az megnézheti az újszülött cuki zsiráfokat az állatkertből, a sporthíreket és a kisregény hosszúságú időjárásjelentést.

Ilyen hírek hallatán egyáltalán nem csoda, hogy a nézőben a pesszimizmus, a kiszolgáltatottság és a hiábavalóság érzete támad fel – mivel ennek a műsornak pontosan ez a célja.

A másik cél, a csak közvetve tapasztalt valóság teljesen érdektelennek vagy negatívnak és kezelhetetlenül kritikusnak beállítása, mellyel szemben a befogadó teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezheti magát, mígnem ez az érzés tulajdon életére is – egyfajta lassan ható méregként – kiterjed.

Ne feledkezzünk meg a cigány- és bevándorlóbűnözés tudatos és szisztematikus elhallgatásáról, az emocionális hatáskeltés elsőlegességéről (pl. párbeszéd és személyes véleményformálás híradás és időjárásjelentés közben!), a legfontosabb tények és események eltorzításáról, a lehető legnegatívabb politikai pártok és rendezvények támogatásáról, valamint a tudatos véleményformálásról.

Az embereknek csak arról szabad gondolkozni és csak azt, amit a várandós feleségét szarban hagyó Szellő István és a ráncfelvarrott arcú fapina, Erős Antónia düledezett szemekkel és visszataszító hangsúlyozással a szánkba rág.

(Nevük összeolvasása az ’Erős Szellő’ nevet adja ki, ami jól kifejezi a csatorna, hatását tekintve erőszakos, de stílusát és módszerét tekintve könnyed terjeszkedését.)

Meghökkentő, hogy az emberek szellemi és lelki állapotai és szükségei iránt szemernyi együttérzést nem tanúsító csatorna milyen szimpátiát ébresztett egyesekben, amikor megadóztatása miatt sopánkodott. Azok, akik – a többnyire jogos – Fidesz-gyűlöletük miatt képesek voltak az RTL Klubot védelmükbe venni, nem tettek mást, mint felszólaltak saját maguk kínokkal teli halálos ítéletük mellett. A manipuláció és a korrupció győzelme valamint a tudat elsötétítése mellett.

REFLEKTOR

Most pedig nézzük meg azoknak az életét, akiket a média tudatosan a figyelem középpontjába állított: az úgynevezett hírességekét. Róluk azt kell tudnunk, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki más, – ha éppen nem hitványabbak – viszont híressé vannak téve, pontosan az ilyenfajta műsorokkal és a bulvárlapokkal, ahol a zilált magánéletük napról napra ki van teregetve. Így sem ők nem tudnak szabadulni a média mindennapos zaklatásaitól, amely folyamatosan vájkál a magánéletükben, sem a tévénézők, akikre ezeket a „híreket” rázúdítják. A műsor üzenete röviden annyi, hogy a híres(sé tett) emberek sem jobbak semmivel senkinél.

Nincsenek már kivételes, tiszta jellemű emberek, és nem is szabad ilyet elvárni – csak ezek a nyomorultak vannak, tessék rajtuk csámcsogni.

A valódi példát és utat mutató tekintélyek eszményét (akikben mindig volt valami szent és lovagi) rombolják le ezzel végérvényesen.

Példamutatás celeb módra. Hogyan nézzünk úgy ki, mint egy köcsög?

(K)ÉJJEL-NAPPAL BUDAPEST

Párkapcsolati ellenpélda kicsiknek és nagyoknak egyaránt. De főleg a normális példa nélkül felnövő fiataloknak. A kritikai érzékéről lassan teljesen lemondó idősebb generációk pedig ez alapján érezhetik még elszigeteltebbnek magukat a példátlanul kisiklott fiatalságtól. Nem egy felelőtlen és szűklátókörű szülőtől hallottuk már, hogy azért nézetik ezt a gyerekeikkel, hogy legyen előttük elrettentő példa, nem tudván arról, hogy a gyerek épp azt fogja megjegyezni és eltanulni, amit lát, és nem azt, amit nem lát.

Vigyázat: hűséget, őszinteséget, tiszta gondolati és érzésvilágot, a férfiúsághoz és nőiséghez valóban méltó tartást és viselkedésmódot még csak nyomokban sem tartalmaz. Helyette

megtalálunk mindent, amiért egy korábbi világ organikus közösségében taigetosz-pozitívvá, de minimum kitaszítottá nyilvánítottak egy személyt: hazug nyegleséget, álszent és egymás ellen forduló „barátokat”, gerinctelenséget, folyamatos sodródást és mozgatottságot az érzéki vágyak démoni világában, anyagiak körüli tobzódást, de legszembetűnőbben és mindenek előtt: az Isten nélküli élet teljesen elfogadott és természetes voltát.

Társul emellé egy tudatosan zilált kamerakezelés, amely tudat alatt egy talajvesztettség érzetet ad a nézőnek. Ugyanakkor az egész sorozat atmoszféráját a rossz szándékkal komponált kiszámíthatatlanság határozza meg, ami folyamatos bizonytalanságérzetet generál. Mindeközben semmivel nem gazdagodunk, csak néhány istenverte szerencsétlen kínlódását szemlélhetjük.

Nem sokkal különb ez a cigány putrikban megfigyelt emberalatti életmódtól. Szánalmas és egyben beszédes, hogy a cigánytelepek undorító mocskának felszámolása helyett a gombamód szaporodó, helyzetükkel visszaélő cigányság messze kultúra alatti viselkedésmintáit terjesztik nagy erőkkel (természetesen többnyire fehér bőrű színészekkel, mintha az ilyesminek bármi köze lenne a fehér emberhez).

Szemérmetlenül képünkbe tolják suttyó proli és a büdöskurva mindennapi civakodását, és a fővárosi lúzer elmeosztályon is vállalhatatlan vekengését. Mi ez, ha nem nyílt magyarellenesség, és a lemúriai démonvilág tudatos megidézése?

„Aki éjjel kretén, nappal is legyen kretén” – az ismert mondás a sorozatkészítők sajátos értelmezése szerint.

„BARÁTOK” KÖZT

A mindennapi méreg az idősebb generációk számára. Elég csak a barátság és a sorozatbeli kapcsolatok minősége között meghúzódó tátongó szakadékot vizsgálnunk. Nem biztos, hogy elsőre tudatosul a sorozatot évtizedek óta nézőkben. „Barátok” közt.

A sorozatban sokféle jelenség feltűnt már, de a tiszta, őszinte, feltétlen barátság, vagy annak legalább halvány emléke semmiképpen.

Még csak a címnél tartunk, de már az egy ordas hazugság. Aztán itt van a borzasztóan bárgyúra komponált főcím dal is: „Új élet vár, felejts el mindent…” – tehát a nézőt új élet várja egy hamis világban, ha már a saját életét sem tudja rendesen élni, és ideje elfelejtenie mindent, ami a normalitáshoz köti. Ugyanis a sorozat atmoszféráját belengi a szereplőkből áradó sikamlós hamisság.

Az egész sorozatban nincs egy józan, példaértékű és egyenes jellemű ember

– az ateizmus pedig itt is teljesen elfogadott és megszokott, ami azonban egy ilyen belső igénnyel rendelkező nézőt elég hamar zavarni kezd. Helyette viszont: üres kapcsolatok, hazudozások, házastársi őszintétlenség és hűtlenség, testvérek gusztustalan rivalizálása az örökölt családi vállalkozásért vagy kicsinyes anyagi érdekekből, titkolt előző házasságból származó gyerekek (akik a szereplőgárda frappáns feltöltéséhez járulnak hozzá, hiszen így valamelyik régebbi szereplőhöz már mindenképpen köthetők). A nagyon érdeklődő nézők természetesen a sorozatban játszó színészek magánéletét is követhetik más műsorokban.

MÓNIKA SHOW / BALÁZS SHOW

Besorolásukat tekintve: „kibeszélő show-k”. Mintha az egy normális dolog lenne, hogy két ember kicsinyes konfliktusát plüss fotelekben, ország-világ és a „taps” feliratra ujjongó fizetett közönség előtt kellene kiteregetni. A műsor valódi lényege azonban nem ez. Hány felvételt tekinthetünk meg ma különböző videómegosztó portálokon, ahogyan alpáribbnál alpáribb, kifordult egzisztenciájú, fél vagy teljesen hülye „lények” ugranak egymásnak, káromkodva és üvöltve, eltorzult arccal? Rengeteget. Ezeknek a műsoroknak pedig ez a lényege:

a társadalom perifériájáról aprópénzért összeszedett, rodhadt lelkivilágú lények állatokhoz is méltatlan problémakezeléseinek hétköznapivá, megszokottá tétele.

(A múlt idő használata nem indokolt, ugyanis a műsor hatása továbbra is fenntartott a különböző videómegosztó portálokon és abban biztosak lehetünk, hogy ha azok nem lennének, akkor máig sugároznák ezeket a műsorokat.) Az külön figyelemreméltó, hogy ezek a műsorok nem sokkal délután négy óra után vették kezdetüket – mintha a gondos műsortervezők az iskolából fáradtan hazaérkező, információkkal túlterhelt és ennek ellenére mégis valamilyen szintig még nyitott gyerekek „nevelésére” is gondoltak volna.

A nyugodt hétköznapi délutánok kibeszélő műsora...

„VALÓ” VILÁG

Ó igen, a való világ. Ebben a műsorban is sok mindent meg lehet tapasztalni, csak éppen azt nem, ami a címe. Egy műsor, amely időről időre állandó esti programja volt az RTL Klub nézőinek.

A recept a következő: végy egy tucat földhülye prolit, köztük egy nőt, akiről időközben egyszer csak kiderül, hogy pornózott (mondjuk a műsor felénél, amikor már éppen megcsappanni készülne a nézettség), egy kötelező nagydumás suttyót (aki ugyanolyan sötét, ha nem még sötétebb, mint a többi, csak ez beszél is) és zárd őket össze egy több száz négyzetméteres szobákra osztott helyiségben.

Az ötlet persze nem új. Volt már ilyen a történelem során.

A legutóbbi Magyarország területén 2007-ben szűnt meg: ez volt a Lipótmezei Elmegyógyintézet – annyi különbséggel, hogy  az ottani a kamerák felvételét nem közvetítették országszerte a magyar otthonokba.

Persze demokráciánk fejlődése nem állhat meg ezen a kezdetleges fokon: most már beszámíthatatlan agyalágyultak közös önrombolását is nézheti otthonában esténként bárki – és persze néha napközben is, nehogy az iskolából hazaérkező gyermekeink is lemaradjanak a lélekrombolásról. Ezek – a valóság shownak elnevezett – műsorok azt akarják mondani nekünk, hogy az ember állat és bárhogyan erőlködhet, bizonyos körülmények között egyszer csak elveszíti a méltóságát (mintha az igazi méltóságot valóban el lehetne veszíteni), és a sok évaddal is csak ezt az igazságot szándékoznak számunkra alátámasztani.

Támogatottabb műsor lenne, ha a kiesettek nem hagyhatnák el az épületet élve. Vajon akkor is így nevetnének?

GYŐZIKE

Elérkeztünk a lélekrombolás másik nagyágyújához: az alulművelt, beszélni (és még sok minden mást) alig tudó, énekessé felfutatott bájolgó cigányember és családjának kalandjaihoz. A cigány származás kiemelése jelen esetben azért fontos mert nem csak a magyarság, de a cigányság számára is egy negatív példáról beszélünk. Távolról persze minden rendben: család, nagy ház, szép autó, felfutott „tehetség”, stb. Közelről viszont: ordenáré és jellemtelen viselkedés, nagypofájúság, egy családfőhöz teljesen méltatlan nyafkaság, a gyerekek irányába teljes felelőtlenség, léha életvitel, pénzszórás a legfelelőtlenebb módokon, a családfő (öltözködés és minden egyéb terű) ízléshiányáról nem is beszélve. Mindez már önmagában kellően negatív, de emellett még rossz példát is mutat az országban élő cigányságnak.

Győzike most tudta meg, hogy a Médiavadász kiherélte az RTL Klubot

HETI HETES

Itt fordult meg az (ál)magyar (ál)kultúra és közélet legszennyesebb söpredéke. Humortalan és kiégett „nagyágyúk”, akik adásról adásra azzal kérkednek, hogy ők uralják a magyarországi kultúrszemétdomb csúcsát. Az isteni derű felmutatása, és az építő jellegű hírértelmezések helyett ultraliberális ajvékolás és szellemtelen cinizmus járt. Ezzel az értelmiséginek nevezett réteg is megkapta a heti betevőjét – azt az időt, amit egy évszázaddal ezelőtt a Szentírás bizonyos részleteinek értelmezésére fordította, most más pépesre rágott, kígyóméreggel kevert gondolatainak infúziós beömlesztésére pazarolta.

Heti Zsidó vagy Zsidó Hetes?

X-FAKTOR

Ördög Nóra és Istenes Bence. Talán itt sem olyan véletlen a névválasztás? A snittekben szabadkőműves szimbólumokkal operáló műsor valójában egy ellenszelekció. Nem csupán a tehetségtelenek és a tehetségtelenség felmagasztalásáról, életre is alkalmatlan lények népszerűsítéséről van szó: a cél olyan emberek kiválasztása, akik a későbbiek folyamán megfelelően asszisztálnak majd az emberiség tudati megrontásában. Akiknek kellő érzékenysége van kiszimatolni, hogy milyen módokon lehetséges a legeredményesebben tönkretenni az embereket. A fejfájdító zajverseny pusztán hab a tortán: míg saját sötét céljaik érdekében kiválasztják a nekik valókat, az emberi ízlés és művészi érzékenység elleni atomtámadásban élik ki perverz örömüket. Nem beszélve a hamis tekintélyekről, akik zsűri asztalok mögött dölyfösködnek és mutatnak irányt, miközben maguk is a tudatlanság és az erkölcstelenség démonokkal teli labirintusában tévelyegnek.

Az elemzés folytatására ösztönözzük kedves olvasóinkat. Más csatornák is megérnének egy vizsgálatot. Fő a tudatosság: ez a sötét támadások elleni védekezés legfontosabb eszköze!

Szex, vér, erőszak. Mindenki ismeri az HBO legkedveltebb jelszavait. Eszik, baszik, trágárkodik, számít, lázad, gyilkol Spartacus, VI. Sándor pápa, VIII. Henrik és egész udvara, Róma apraja-nagyja, vámpír és maffiózó hordák, és nem csinál semmi egyebet a Trónok Harca szereplőgárdája sem. Nincs ideológia, nincs tanulság, sem lélekemelő mondanivaló, csupán néhány ütős mondat és látványos jelmez, hogy azzal legalább megüssék azt a minimális szintet, amivel ébren lehet tartani a céltalan eseményzuhatagba bambuló néző figyelmét. Ehhez a recepthez találták meg – az egyébként szintén túlontúl felkapott – Tolkien gyenge paródiáját, George R. R. Martint, akinek piszkos, sötét, disznóólszagú világa szervesen illeszkedik a csatorna sorozatainak profiljához. Ezek lényege, hogy bármilyen múltbéli vagy fiktív világot jelenítsenek is meg a készítők, azok nem nézhetnek ki másképp, mint korunk kiüresedett, céltalan, kegyetlen „valósága”. Úgy kell eladniuk a régi történeteket, mintha e szentségben gazdag korokon is végighúzódott volna a modern ember nyomorúsága és durvasága, anyagba vetettsége és szellemi vaksága. A díszletek és a karakterek ugyan mások, de az alapmotívum mindegyikben közös: az élet a törtetésről, mások letaposásáról, a javak és a hatalom felhalmozásáról, szeretetlenségről, minél több élvezkedésről, aljas cselszövésről szól. Ezt a szemtelen átverést akarják immár jó ideje és jó sok módszerrel ledugni az egyszeri ember torkán szép, díszes, izgalmas csomagolásba öltöztetve.

Noha manapság egyre inkább az a divatos, ami csúnya, visszataszító vagy alacsonyrendű, úgy gondoljuk, egy egészséges lelkületű ember számára elég néhány elrettentő példát felsorolni ahhoz, hogy belássa, valami nem stimmel ezzel a túl nagy népszerűségnek örvendő sorozattal. Lássuk az ízelítőt a Trónok Harca posványos valóságából: A király egy részeges, felelőtlen, ronda, kövér hedonista. Gyermeke nem is az övé, hanem felesége vérfertőzéses kapcsolatának végterméke. A (szőke hajú, kék szemű) trónörökös egy beteg őrült, akinek fő időtöltése az emberek felkoncolása vagy megalázása. A hős harcos egy százhúsz kilós, favágó alkatú nő. A birodalom egyik legokosabb figurája egy csúnya kis törpe (elképesztő, hogy ma ilyenekből lesz tekintély). Az ügyes párbajvívó egy fiús kislány. Az uralkodók általában elborult elméjű önkényeskedők, akik saját magukon kívül senkire sincsenek tekintettel, többnek torzszülött gyermeke születik. A városok utcáin moslék csorog, minden második lakás egy kupleráj, minden második gondolat a szakadt szajhákkal való állatias közösülés körül forog. A jókról kiderül, hogy igazából gonoszak, a gonoszakról kiderül, hogy minden perverzitásuk ellenére nekik is van szívük. Ez ahhoz vezet, hogy a néző egyik szereplővel sem azonosul szívesen. De ha mégis kénytelen valakit magának választani, azzal együtt a tömérdek gyarlóságot is el kell fogadnia.

„A legnagyobb álmom az volt, hogy tönkretegyem az olvasóim életét és összetörjem a szívüket...”

Röviden, minden hagyományos tanítás és szimbólum kiforgatva és lebutítva jelenik meg benne. Jóllehet, történésben, meghökkentő jelenetekben gazdag világ tárul elénk, végső soron nem derül ki, mit szolgál ez a sok jövés-menés, harc, hazugság, mi is az igazi célja mindennek. Pár évad végigszenvedése után azon vesszük észre magunkat, hogy lényegében nem történt semmi. Nem látjuk át jobban az eseményeket, és az igazsághoz sem jutottunk közelebb. Nincs Istenért való harc, nincs túlvilági jutalom, mint a középkori legendákban. A cél voltaképpen egy: kaotizálni és összezavarni. Szórakozni a lelkes őszinteséggel képernyő elé ülő nézővel. Ahogyan azt ma teszik az emberiséggel a médián keresztül, ugyanaz folyik a történetben. Hol eltűnnek, hol feltűnnek erők, amik egy időre elterelik a figyelmet, miközben a háttérben állókat nagy, sötét fátyol fedi.

Nem riadunk vissza ezért attól, hogy George R. R. Martint, aki bizonyára nem sokkal különb legelvetemültebb szereplőinél, szélhámosnak nevezzük, ahogyan történetének megfilmesítőit is, mivel ez az alkotás az embereket alacsonyrendű ösztöneikben erősíti meg. A múltról téves képzeteket alkot, illetve a meglévőket erősíti. Felcseréli a szerepeket, a hitványakat ruházza fel jó képességekkel, az előkelőeket pedig negatívumokkal. De mindez a végén úgyis mindegy, mivel itt már senki nincs biztonságban. A hősködő, sok megmérettetést kiálló fattyút éppúgy kiradírozhatja a meséből az írói önkény, mint az elmebetegnek beállított királyokat. Végső soron mindegy, milyen utat választanak a szereplők, mert végül mindnyájan a semmibe mutató halál hahotázó karmai közé kerülnek.

Végül egy megjegyzés: igen groteszk jelenség, hogy a demokrácia és a liberalizmus lelkes hívei, a technológia függői és az ateista materializmus szószólói olyan világokba vágynak, olyan világokért rajonganak, ahol középkori államberendezkedés és mágikus atmoszféra uralkodó. Nem ellentmondás ez? Nem ebből akart éppen kilábalni az emberiség, mint önnön „kiskorúságából”? Vagy éppen azt szeretik talán benne, ami a gyarló és hitvány oldala a sorozatnak? És még egy kérdés: Vajon a középkori, mágikusan megélt világokban hányan lehettek olyanok, akik ezt a varázstalan, elgépiesített, elistentelenedett liberális demokráciát akarták maguknak? Vajon nem mind egy jobb világba vágyunk? Hogy lehet, hogy míg a középkori ember Istent és nem a demokráciát akarta, addig a maiak – teljesen tévesen ugyan, de – mágikus középkort vízionálnak maguknak, kőkemény, élettelen materializmusuk és beléjük vert „egyenlőségük” fojtogató tudatának ellensúlyozására?

Isten, mint végcél, sehol sincs a sorozatban. Holott ha valami, hát éppen ez az, ami tényleges alapot és emelkedettséget adna egy fantasy-nak, és mindennek, ami benne helyet foglal: az emberi kapcsolatoknak, a harcnak, a bölcselkedésnek, a szerelemnek, a mágiának. Isten léte tanít meg bennünket arra, hogy ne önző vágyainkért harcoljunk, hanem valami önmagunkat felülmúlóért. Bárki bármit mondjon, enélkül a Trónok Harca is ugyanolyan szánalmas, pitiáner szappanopera marad, mint a „Barátok” közt. A szentség jelenléte helyett a dagadt Martin beteges agymenéseit kapjuk HBO-s cukormázba hempergetve. Mondanánk, hogy egészségére mindenkinek, de tudjuk, hogy ez nem így lesz.

Plakátokat rongálnak a balos „aktivisták” (értsd: megbízott felbujtók és rászedett hülyék) az Együtt támogatásával. Ürügyük, hogy szerintük a kormány nyílt „idegengyűlöletet” folytat, amit minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni. Hivatkozási alapjuk az európainak nevezett „norma”, vagy pontosabban: direktíva, a hol nyíltabb, hol burkoltabb felszólítás a feltétlen „toleranciára”, az internacionalizmusra és a „kiilleszkedett”, bűnöző csoportok „egyenlősítésének” fokozására.

Nincsenek illúzióink a kormány plakátüzeneteivel kapcsolatban, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy jóval kevesebb szokott megvalósulni abból, amit szóban oly határozottan képvisel. Az országszerte kikürtölt üzenetek hátterében általában az áll, hogy a tettek vonatkozásában nem tud vagy nem akar lépéseket tenni az adott politikai hatalom. Ezért félő, hogy a menekültek, bevándorlók, állítólagos terroristák országmegszállásának megakadályozása és a magyar emberek – egyébként értelemszerű – előnyben részesítése a külföldiekkel szemben csak duma. Mindenesetre még ez is több és jobb, mint a magyargyalázó fröcsögés, amitől a napokban hangos a sajtó.

Lassan elérünk arra a pontra, hogy egy más nyelvet beszélő, idegen kultúrájú (persze kérdés, mennyire van „kultúrája” annak, aki ezt a kultúrát csapot-papot ott hagyja), bűnözésből élő, mások jólétét megzavaró külföldi szerencsétlent nagyobb védelembe vesz a liberális demokrácia strébere, mint egy kezdetektől ezen a földön ténykedő, hazájához hűséges magyar embert, ne adj isten iskolatársát, munkatársát, családtagját. A baloldali média demagógja gyűlöletről beszél, miközben az egyetlen gyűlölködő éppen ő maga. Idegenek jogainak védelméről szónokol, ha kell, hisztizik és vergődik, holott még a sajátjaival sem képes törődni: még a sajátjai is idegenek számára. A szomszéd megkedvelése is igen nagy akadályokba ütközik manapság, majd akkor pont egy förtelmes akcentussal, címszavakban beszélő, rossz arcú, rossz szagú, gyanús múltú alak lesz a potenciális barátom és velem mély egyertértésben lévő társam az ország színvonalának emelésében? Ez több, mint nevetséges!

Ezért aki nem képes először saját szűk környezetében rendet, összhangot, lényegi egyetértést és méltányos körülményeket teremteni, hogyan várható el tőle, hogy majd az úgynevezett idegenekkel szebben és helyesebben fog bánni? Az igazság az, hogy a baloldal (ideértve a médiát, a politikai pártokat, stb.) valójában még az ő érdekeikkel sem törődik. Ha törődne, először a sajátjain segítene. Majd ezt követően komoly kötelezettségeket róna az ideérkezőkre, hogy az itteni rend megzavarására semmilyen lehetőségük ne adódjon. Egy saját nemzeti és szellemi identitását megtagadó, vergődő társadalom hogyan bírná el a gyökeresen eltérő minőségeket képviselő egyének-csoportok integrálását? Csak az alacsonyrendű emberi érzésekre és szűklátókörűségre apelláló hatalmak képesek elhitetni, hogy ebből így bármi jó is kisülne...

Jelen írás apropóját az index.hu „kultúra” rovatában minap megjelent buzi-propaganda adta. Kultúra mint az ember művelése, a szellemi és anyagi javak megteremtése, egy magasabb és nemesebb rendre való fogékonyság kialakítása. Lássuk, mit is jelent ez a balliberális sajtó olvasatában.

Itt olyan témával vagyunk kénytelenek foglalkozni, mely egy normális világban egyáltalán nem is létezhetne. Az emberi normalitás szemszögét alapul véve, a hagyományos létfelfogást tekinthetjük követendőnek a modern paradigmával szemben. Észre kell venni azt is, hogy míg a legitim hatalmat birtokló valódi elit a társadalom élén nyíltan és láthatóan uralkodott,

a modernitás világában a vezető réteg homályba burkolózik.

Különböző áttételeken keresztül viszi végbe terveit. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a legteljesebb mértékben aljas és alantas terveit. Valójában többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy nem jogos hatalombitorlása, hiszen nem rendelkezik az erre feljogosító isteni minőséggel, ezért kénytelen mindent megtenni annak érdekében, hogy ez ne legyen nyilvánvaló a többség számára. Ezért érdeke, egyfelől a legnagyobb fokú tudatlanság folyamatos fenntartása. De nem csak ez.

Álproblémák generálásán keresztül törekszik lekötni a gondolkozni vágyók energiáit.

Így készülnek a rabszolgák gigantikus százmilliói, kik azt sem tudják magukról, hogy rabszolgák. Naivan felvethető lenne azon szempont, mely szerint egy olyan új világ előkészítésén munkálkodnak, mely sok nehézség árán ugyan, de végül elhozza a várva várt szebb jövőt. Ez azonban teljességgel kizárt, hiszen az emberi ostobaság és tudatlanság fokozása és fenntartása, valamint emberek, sőt népek egymásra uszítása révén ez nem következhet be. A tulajdonképpeni alapmotívum azonban egy olyan szembefordítás, amely elsősorban és mindenek előtt az embert önmagával fordítja szembe. Ez a háttérből keményen érdekvezérelt.

Tudatos érdek, hogy a teljes emberi világot szétzilálják, atomizálják.

Az, hogy az emberi ügyvivőket valójában milyen láthatatlan hatalmak uralják, jelen írásunk nem vizsgálhatja. Itt most csak konkrétan az emberire összpontosítunk. Ezen belül is a megnyilvánuló jelek közül most csak eggyel foglalkozunk, azonban arra határozottan felhívjuk a figyelmet, hogy az élet bármely területére kiterjedő alapos vizsgálódással hasonló tendenciákat vehetünk észre és érthetünk meg.

Miután megállapítottuk, hogy a hatalmat bitorlók nem közvetlenül hajtják végre terveiket, a keresést tovább folytathatjuk, hogy kiterjedt módon megérthessük a körülöttünk zajló eseményeket. Fel kell ismernünk tehát, s ez talán nem is túl nehéz feladat, azon kiszolgáló cselédek sokaságát, akik feladata a piszkos munka elvégzése. Akiket aztán minden esetben eltakarítanak az útból. Itt csak olyan valódi éleslátás és értelem híján lévő személyekről lehet szó, akik rendelkeznek némi racionális gondolkozásban meglévő fölénnyel – többnyire fölényeskedéssel – a hétköznapi emberekkel szemben. Ez a hozzáállás többnyire mélyen megalkuvó szemléletben nyilvánul meg, persze az ateista anyagelvűség alapjain, mely kiváló táptalajul szolgál a semmiféle következménytől nem tartó, a „mindenből lehetőleg minél többet akarok” krédót vallók népes táborának. Magasrendű szempontok megértésére teljességgel alkalmatlanok, azonban arra fölöttébb fogékonyak, hogy kiszimatolják az élet mely területei és témái hozhatnak számukra bőséggel a konyhára. A háttérből, aljas szuggesztiók nyomán hatalmat bitorló ál-„elit” szája ízét kereső helyi lakájok számára tehát pazarabbnál pazarabb fogások kerülhetnek terítékre.

Így cseppet sem meglepő, hogy a nyár közeledtével előkerül a már-már szezonális aktualitás, a „buzikérdés”.

Szándékosan használjuk pontosan így a megjelölést, s a leghatározottabban elhatárolódunk, s mélységesen elítéljük az álszenteket. A buzeráns kifejezés a huszadik század fordulójának környékén került a magyarba a német „Buserant” szó átvételével. A németbe a velencei olasz buzerar („szodomita”, „análisan közösülő”) nyomán jutott el. A szó korábban – azonos jelentéssel – az óolaszban mint „buggero", ill. a spanyolban, mint „bujarrón" volt használatos, valamint került az angolba a 14. században, mint „bugger" (jelentése mind a mai napig „szodomita”). Másképpen szólva

semmiképp sem lehet sértő az, ha valamit annak nevezünk ami.

Sőt, kikérjük magunknak, hogy anyanyelvünk szavait kisajátítsák a legaljasabb, s ebben az esetben a legundorítóbb szándékok érdekében. Így egy nyári tengerpart lehet meleg és homokos egyaránt. De egy coitus intersexualis-t análisan azonos neművel végző: nem. Természetesen nincs azzal gond, ha valaki mindezek ellenére saját kénye-kedve szerint használja az általa többé-kevésbé értett és birtokolt kifejezéseket, azonban az már igencsak aggályos, amennyiben uszító és megosztó céllal teszi mindezt. Erről azonban ennyi is éppen elég. A célunk ugyanis nem szavakon való lovaglás. Fel kell ismernünk, hogy a legátgondoltabban megtervezett propaganda szemlélői és elszenvedői vagyunk. Ahhoz azonban, hogy kellő mélységben megértsük, előbb némi áttekintést kell kapnunk a témáról.

Conchita Wurst valóságnál is hűbb ábrázolása

Az első és legfontosabb szempont, hogy az ember nem egyszerűen csak ember, aki születik, él és meghal. Az ember földi élete teljes egészében és minden részletében szimbólum. Nálánál egy magasabb létrendi valóságra utal. Az tehát, hogy milyennek születik az ember, véletlenül sem véletlen.

Másodszor, amióta világ a világ az egészséges és normális ember az ellentétes neműhöz vonzódott. Vagyis

a homoszexuálitás betegség.

Amennyiben a végletekig fokozzuk a jelenséget, s kiterjesztjük az egész világra, könnyen belátható, hogy ez miféle állapot: deviáns (elúttalanodott), aberrált (ferde hajlamú), perverz (rendellenes, természetellenes), degenerált (elfajzott).

Harmadszor utalhatunk Buji Ferenc kiváló tanulmányára, miszerint a homoszexualitásnak – egy lehetséges megközelítési mód szerint – három fajtája különböztethető meg. Az első esetben a legegyszerűbb a helyzet, ekkor ugyanis oly mértékű a külső-benső keveredettség és az ambivalencia, hogy az elsődleges nemi jelleg mögött ellentétes nemű lelkület él, vagy veszi át az irányítást bizonyos idő elteltével. A másik esettípus az, amikor nincs valódi vonzalom az azonos neművel szemben, viszont a másik nem taszít. Ilyen lehet például a csonka családok esete, amikor egy domináns anya egyedül neveli fel fiúgyermekét, s az a későbbiekben a férfi szerepkört az anyához társítja, így látens módon undorodik más nővel kialakított romantikus vagy szexuális kapcsolattól. De a jelen szempontból a harmadik eset a legérdekesebb, az előbbi kettő a ritka devianciákhoz sorolható. Ekkor ugyanis az ember lelki keveredettsége nem oly mérvű, hogy az egy egészséges környezetben bármiféle deviációt eredményezne. És ebben az esetben a környezet, a társadalmi elvárások vagy a divat – és mondjuk ki, a propaganda – meghatározó szerephez juthat. Ez kapcsolódik szorosabban vett témánkhoz.

Conchita Wurst valóságnál is hűbb ábrázolása

Az embert még mélyebbre taszító erők ebben az esetben két legyet ütnek egy csapásra. Egyfelől szándékosan divattá, vagy divatossá tesznek egy betegséget, mindezt főként a médián keresztül. Az „értelmiségben” nagy arányban megjelent homoszexualitás: nem a tehetség függvénye. A színészek és az általuk eljátszott buzi karakterek folyamatossága, és a mesterségesen kialakított szerethető szerepkör teljességgel abnormális és hazug. Másfelől utalnunk kell a kötelezővé tett buzi-felvonulásra. Ezt egy jóérzésű, normális ember nem tekintheti értéknek. Miután a szexualitás az ember intim szférájához tartozik, felháborító, hogy ezzel nap, mint nap „kötelezően” szembesülnünk kell. Ha már nem tehetünk érdemben semmit ellene, a megfelelő válasz erre kétféle lehet. Az egyik, hogy az égvilágon senki még csak a közelbe sem megy. A másik, hogy nagy számban megjelenik az eseményen, azonban mindezt elfordulva, némaságba burkolózva teszi. Látnunk kell ugyanis a háttérben húzódó valódi célt, mely a legcsekélyebb mértékben sem a kifestett, szánalmas buzeránsok „méltóságának” kivívása.

A megosztás, a szembe fordítás, a gyűlölködés és a természetesség fel- és kiforgatása a mindent mozgató szándék.

A valódi értékek és az erkölcs lábbal tiprása, valamint jelentéktelen témák felnagyítása. Az erkölcstelen embernek nincs benső tartása, nyakát behúzza, s képtelen ellenállni a társadalmi hanyatlásnak. Erkölcstelen szenvedélyein keresztül jól manipulálható, hiszen például aki a buziknak dícséri a buziságukat, bármit hazudik nekik eközben, például politikai vonatkozásban, a talpát fogják nyalni hűségük jeleként, s igazolni fogják. Azonkívül az (etnikai, vallási vagy újabban nemi alapon) egymásra uszított úgynevezett kisebbségek belemerülve a folytonos viszálykodásba, megfeledkeznek a legfőbb és közös problémáról:

a háttérből irányító és őket galádul manipuláló haszonélvezőkről.

Azok számára, akik még felelősen gondolkoznak, ezen szempontok figyelembe vétele elengedhetetlen a valódi értéshez.

Aquila

Seres László klinikai eset. Máskülönben nem tudna ennyire hinni benne, hogy a hazugság, amit folyamatosan szajkóz, többek közt Orosz Mihály Zoltánról is, egyszerre csak igazsággá válik. Az is csak az elme betegségével magyarázható, hogy tekintélyrombolásán, minden hazai kezdeményezéssel szemben keményen intoleráns, kirekesztő viselkedésén, és elviselhetetlen károgásán kívül még semmilyen, országot fellendítő pozitívumot nem mutatott fel aktív, de minősíthetetlen újságírói tevékenysége során. Beteg lelkületre vall továbbá, hogy a konstruktív kritika és az általuk oly sokat szajkózott „párbeszéd” helyett brutális gyalázkodással próbál megsemmisíteni minden olyan jelenséget, ami újszerű neki, vagy amit egyszerűen korlátolt értelmi képességeiből adódóan képtelen megérteni. (Ez utóbbi sem baj, csak akkor nem újságírónak, hanem betonkeverőnek kell menni.)

Reméljük, Seres László tűri a kritikánkat, ugyanis az a bizonyos bíró is megmondta már – akire ezentúl minden gonosztette előtt hivatkozni fog –, hogy az ilyesmit el kell viselni. Seres egyike azoknak az életből felmentett, önálló és hasznos gondolatokkal szökőévenként találkozó, júdáspénzen megvehető zsoldosoknak, akik a ballib nagyfőnökök gőgös bólintásáért még szabadcsapatokhoz is csatlakoznának, és ha a helyzet úgy kívánja, szaros cipőt nyalatnának egy négyszer megválasztott, eredményességében páratlan polgármesterrel.

A hitvány Seres „emberi méltóságról” papol, miközben egyértelműen beszáll Stumpf András mellé az uszításba. Seres László gyűlöletre uszít, és ehhez talán már olyannyira hozzászokott sötét, az önismeret útvesztőiben régen zsákutcába futott lelke, hogy észre sem veszi, milyen megátalkodott, és az elfogadásnak apró jelét sem felmutató, undorító köpködés vált élethivatásává. De ne is bántsuk ezt a buta Serest, hogyan is tudhatná, hogy építő jelleggel is lehet cikkeket írni, ha a „nem létező” háttérhatalom ilyet soha nem is követelt meg tőle.

Szólásszabadság? Ja! De csak, ha én beszélek! Tolerancia? Naná! Amíg az a kifordult ízlésemnek megfelel! Tekintélyek? Persze! Majd akit az RTL megnevez! Emberi méltóság? Majd miután megnyalta a cipőm talpát! Seres László így fogja fel a demokráciát. És hát úgy tűnik, igen kellemes neki ez a langymeleg dagonya. Gyűlöletre uszíthat következmények nélkül. Annyiszor, ahányszor csak jól esik neki, és mindenki ellen, akit csak picit is okosabbnak vagy elhivatottabbnak lát saját magánál. Mindeközben még az államvezetésnek is utasításokat osztogathat. Majd ő, nulla önkormányzati tapasztalattal megmondja, hogy mit hogyan kellene csinálni a településeken. Hát nem ez az élet?

A mini diktátor Seres László, és a hozzá hasonlók kártékony, romboló tevékenysége miatt tart ott az ország, ahol tart. Nagy pofa, zéró tudás, jó nagy adag gyűlölet, az őszinte megismerés és az érdemi hozzászólások totális hiánya. Tessék! Ez történik, ha klinikai eset kerül a klaviatúra mögé, felelős pozícióba. Mondanánk neki stílszerűen, kezeltesse magát, de félünk tőle, hogy neki már az sem lenne elég.

Stumpf András, a liberális médiaterror egyik üdvöskéje néhány napja gyűlöletre uszította olvasótáborát. Szabadcsapatokat akart toborozni, hogy Érpataknak, a példamutató településnek polgármesterét bántalmazza. Ehhez ráadásul támogatásra is talált, többek közt a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese, Szőnyi Szilárd személyében. Az eset magáért beszél. Stumpf mind stílusában, mind felhívásában, mind a valóság szándékos félreértelmezésében áthágta a normalitás összes határát. Azóta a balos lapok ügyefogyott igyekezettel próbálják tisztára mosni a mocskos szájú felforgatót. Azt mondják, ezt nem kell komolyan venni. Nem úgy értette.

Szerintünk viszont nagyon is úgy értette. Néhány éve „trendivé” vált liberális körökben, hogy nevetség tárgyává teszik Orosz Mihály Zoltánt, az ország rendjéért lelkiismeretesen küzdő, és remek megoldásokat felmutató polgármestert (vö. Érpataki Modell Országos Hálózata). Ezt a módszert a balliberális oldal akkor alkalmazza, amikor nincs elfogadható érve valaki ellen, akire megátalkodott gyűlölettel tekint. Stumpf András, ez a hitvány kis bértollnok, aki a polgármester pere hallatán összfosta-hugyozta magát, úgy gondolta, beszáll a játékba, és perverzitásáról tanúságot téve elhülyéskedik a „bolond” polgármesteren, elvégre milyen jó móka is az ilyesmi. Azóta viszont olybá tűnik, nemcsak az a bizonyos csizma szaros, hanem a gatya is, amit Stumpf valószínűleg mostanában gyakran cserélget. Szembesült ugyanis vele, hogy szó sincs hibbantságról vagy szórakozottságról: emberére akadt, és ez a tény igen csak pofon ütötte. Orosz Mihály Zoltán komoly és határozott ember, aki nem szereti, ha kockafejű, hozzá nem értő paprikajancsik minden alapot nélkülözve szórakoznak személyével és az általa elért eredményekkel. Ezért is jelentette fel, amire a nagy mellényű firkász nem igazán számított.

A modernitás tipikus szimptómája az infantilis grimaszolgatás, ami a benső kiüresedettség és nyomorúság kifejeződése.

Akárhogy is magyarázza, Stumpf András az incidenssel újságíróként hitelességét vesztette, emberileg pedig leszerepelt. Ha nem úgy gondolta, mint ahogy írta, hogy csapatokat küld Érpatakra, akkor hazug. Ha pedig úgy gondolta, de már megváltoztatta a véleményét, akkor egy gyáva féreg. Ráadásul magát cáfolja, amikor azt mondja levelében: „időm sincs, hogy veled foglalkozzam”. Ha ez így van, hogy volt mégis ideje a gyűlöletkeltő facebook üzenetre? Az uszításra van ideje, de a szembesítésre nem? Amikor férfinak és tökösnek kell lenni, és vállalni a felelősséget nyíltan a nagy pofáért meg a törvénysértésért, akkor már nincs idő?

De ami még ennél is fontosabb: nem az a kérdés itt, hogy mennyi valószínűsége van annak, hogy Stumpf lelovagol-e gebéjén a jobb hírt is megérdemlő faluba. Itt egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Arról van szó, hogy kimondta, márpedig a kijelentéseiért mindenkinek felelősséget kell vállalnia. Bármilyen meglepő, még ha liberális, akkor is. (Ugyanilyen kijelentésért Tomcatet felfüggesztett börtönre ítélték). Arról nem is beszélve, hogy az átlátszó.hu nevezetű szennyoldalnak szóló álszent, önmentegető rinyáját, miszerint kijelentése óta több helyről fenyegetések érték, csak saját magának köszönheti. Ahogy az is egyedül miatta van, hogy így elharapóztak az indulatok azóta. A kérdés az, hogy meddig tűrjük még a tényt, hogy a hagyomány- és nemzetellenes gyalázkodás és fenyegetés felett folyamatosan szemet hunynak a hatóságok? A kérdés az, hogy meddig tűrjük még az idegen hatalmak júdáspénzen tartott zsoldosai által gyakorolt brutális kettős mércét? Meddig engedjük, hogy a Sumpf-félék szabadon és következmények nélkül garázdálkodjanak országunkban, féktelenül terjesztve az elvtelen és igazságtalan liberalizmus ragályos betegségét? Meddig hagyjuk, hogy gonosz lelkű, gyűlölködő alakok mondják meg, hogy mi lenne jó Magyarországnak?

Stumpf András szándékosan megtévesztő nemzeti álcában.

A kisebbségi komplexusban szenvedő Stumpf Andrásnak nem tetszik, hogy az országnak történetesen akad még olyan szeglete, ahol úgy mennek a dolgok, ahogyan azoknak menniük kell. Ha valaki jót tesz, méltányolják, ha valaki rosszat, megbüntetik. Ilyennel csak az nem tud egyetérteni, akinek szintén vaj van a fején. Ezt a tényt a kétségbeesett magyarázkodás, amit az eset után tett és tesz, csak erősíti. Aki ellenzi a rendet, maga is rendetlen, ezt szóban forgó tette remekül igazolja.

A kínos eset kapcsán mi a következőket üzenjük a világháló „virtuális” terminátorának: Stumpf, szuszakolj egyszer az életben magadba némi méltóságot, és a szánalomra méltó szabadkozás helyett edd meg tisztességgel, amit főztél!

Köztudott, hogy az emberiség elleni hadviselésben kiemelt szerepe van a pszichológiának, amit elsősorban nem a lélek meggyógyítása, hanem az emberek mesterfokra emelt manipulálása miatt találtak és fejlesztettek ki. Alább Magyarország legismertebb pszichológusait, illetve a psziché területével foglalkozó alakjait láthatjuk, akik nagy tekintélynek örvendenek bizonyos körökben, és akik hogy, hogy nem – és most finoman fogalmazunk – legfeljebb csak nyelvükben mondhatók magyarnak.

Müller Péter: Előszeretettel vesz át másoktól gondolatokat, és adja elő azokat saját meglátásaiként. Rendkívüli hatással van idős hölgyekre, és a szellemi tanításokra bizonyos fokig érzékeny, de bensőleg határozatlan és gyökereiket vesztett tévelygőkre. A pszichológia és az úgynevezett „ezogagyi” közötti átmenetet képviseli. Fel-felvillant értékes tradicionális-bölcseleti elemeket, de nem azzal a szándékkal, hogy másokat öntudatra ébresszen. Inkább egy szebb világ iránti csöpögős áhítatban akar elringatni. Az utóbbi időkben rengeteg könyve jelent meg. Tevékenysége roppant veszélyes, mert azzal, hogy felületes és giccses mondandójába olykor komoly gondolatokat csempész, a hitelesség látszatát keltheti, és ezzel olyan ködös és homályos irányba terel sok-sok embert, akik talán jobb sorsra is hivatottak lennének. A megvilágosodott bölcs szerepét magára öltő Müller átlátszó ripacskodása különdíjat érdemelne, a rózsaszínködös világbéke hangulatát megidéző, esetlen színészi alakításával mégis sokakat elkápráztat. Sokat emlegeti az ’56-os forradalomban megélt traumáját, azt érzékeltetve, mintha a nemzeti érzelmű szabadságharcosok egyike lenne, ám tevékenységéből kiderül, hogy ez a sugallata távol áll a valóságtól. Müller előszeretettel hivatkozik Hamvas Bélára, és sok témáját újra előveszi, azt érzékeltetve, mintha egyfajta szellemi utóda lenne. Ez hazugság, ugyanis Hamvasnak pontosan a legmeghatározóbb és legmélyebb szempontjait hallgatja el rendre előadásain.

Csernus Imre: Korábban súlyos drogfüggő. Népszerűségét annak köszönheti (amellett, hogy a mai világban erős hátszelet kap az az embertípus, amibe ő is tartozik), hogy – felismerve a modern ember kilátástalanságát – többnyire mindig „beletrafál” az adott páciens problémájába. Ám ez legtöbbször nem javító szándékú, és nem egy lényegi ráérzésből, hanem egy logikus következtetésből fakad. A világ válságos állapotban van, így a mai ember is. Ezért a pácienseknek szükségképpen kell, hogy legyen valami „gyengéje”. Előadásain kínos helyzetbe hozza vendégeit, megalázza őket, amin szemlátomást jól mulat. Erőszakosan rámutatva az emberek céltalanságára, önbecsapására és önreflexióra való képtelenségére, egy olyan alá-fölé rendeltségi viszonyt alakít ki, amivel félelmen alapuló tekintélyt szerez magának (tartanak tőle, mert azt érzékelteti, mintha az emberek veséjébe látna). Noha módszere kivételes esetekben hasznosnak bizonyulhat, nem tud felmutatni igazi alternatívát az általános kilátástalanság legyőzésére. Az emberek képébe tolja, hogy rosszak, gyarlók, önbizalomhiányosak, ráveszi őket, hogy ismerjék be hitványságukat, majd ott hagyja őket a szarban. Közönsége előtt sziporkázik, ám előadása inkább hasonlít egy „stand-up comedy”-re, mint egy olyan helyre, ahol komoly önismeretre tehet szert az ember.

A nőről és a férfiról írt lapos, agyonreklámozott közhelyparádéjával a nemi kapcsolatoknak csak legkülső burkát kapargatja, amivel nem képes, és bizonyára nem is áll szándékában valódi szempontokat adni a hagyományos nemi szerepek helyes megragadásához. A modernitás szentségtelen ürességében megrekedt férfiak és nők kilátástalanságát és ellentétét inkább csak fokozta. A mindenkiben rejlő alapvető tisztázó kérdések elől, például az elől, hogy egy nő vagy egy férfi milyen tradicionális szerepek és irányultság mentén bontakoztathatja ki valódi nőiességét, férfiasságát, teljesen kitér. Könyvei nem minőségi felismerésekhez vezetnek, hanem a sok pénzhez, és a nemük jelentőségét továbbra sem ismerő magyarság elveszettségének fokozásához.

Feldmár András: Feldmár esete bonyolultabb a többiekénél, mindenesetre ő is ide sorolandó az őt övező nagyfokú félértések, a zavaros támogatók, a fullasztóan liberális hangulatot keltő szimpatizánsok, a pszichedelikus szerekkel való kétesen megítélhető kapcsolata, illetve az itt említett személyekkel és a hozzájuk köthető körökkel való szolidaritása miatt. Megközelítései szemmel láthatóan eredetibbek és komolyabbak a többiekénél. Mélyebb egzisztenciális problémákat vet fel és a megszokott lapos okoskodásoknál tisztább válaszokat ad rájuk. Ugyanakkor, mivel nem ad egy egyetemes támaszt az embereknek, és mivel rálátásaival nem vezeti vissza őket tradicionális gyökereikhez – amik nemcsak pszichológiai, hanem szimbolikus értelmet is adnának az emberi életnek – munkássága nem fogadható el maradéktalanul.

Többek közt a hétköznapitól eltérő tudatállapotok vizsgálatával foglalkozik. Meglehetősen felelőtlenül olyan tudatmódosító szerek használatát javasolja a személyiségükben nem kellően megerősödött pácienseinek és hallgatóinak, mint például az LSD. Tekintete, valamint ő maga is elárulja, hogy többször használt ilyet. Holdudvarát képezi sok drogos, akik az ő személyében látják felelőtlen, önpusztító tevékenységük igazolását. Feldmár nem veszi tekintetbe azt a fontos tényt, hogy az az ember, aki még a hétköznapi ébrenléti életben sem képes kellően megállni a helyét (amit a család, a nemzet és a vallás biztosítana – ezeknek viszont nem tulajdonít kellő jelentőséget), más tudatállapotok megtapasztalása során még inkább elveszettebb lesz. Ezáltal kiszolgáltatottabb és célját vesztettebb, mint előtte. Talán az összes többinél veszélyesebb irányt követ, mert az öntudatra ébredésre sarkall, ami kétségtelenül egy nagyon fontos attitűd, de helytelen módszereket javasol hozzá. A különböző szerek használata eltévelyíti az egyébként céltalan, a világban még nehezen tájékozódó embert, felszaggatja valóság és illúzió határát, és függőséget alakít ki (nem feltétlenül biológiait). A hagyományos létszemléletet nélkülöző modern pszichológiai gyakorlatok pedig nem alkalmasak arra, hogy kellően szilárd, és hosszú távon tartós bázist nyújtsanak az embereknek. A tudatállapotokról Feldmár úgy beszél, mint érdekes élményekről, amik inkább az „újdonságra” való passzív rácsodálkozásról szólnak, semmint egy artikulált célt maga előtt látó, aktív, férfias önfelülmúlásról.

Az utóbbi években neve egyre ismertebb és felkapottabb, ami nem meglepő, hiszen az emberek befolyásolása szempontjából az ő módszere egy újabb lépcsőfok. Az összefolyt tudatállapotok zavaros áramlásában fulladozó ember már nemcsak a vallás által biztosított mennyei bázisát, de immár földi bázisát is elveszíti. Még ha éles meglátásokkal is szolgál olykor, és még ha más, használható vonatkozásai is vannak tevékenységének, lényegében ennek a társadalmi-tudati gyökértelenségnek elérése áll Feldmár és a belőle nyerészkedők munkálkodásának hátterében.

Popper Péter: A már elhunyt pszichiáter a kommunizmus idején aktív tagja volt emberellenes pszichológiai kísérleteknek. Horn Gyula személyes tanácsadója volt. Magyarellenességét úton útfélen hangoztatta. Keletről összehordott ezoterikus tanításokat vegyített modern pszichológiai közhelyekkel. Filléres igazságai Müllerhez hasonlóan az emberek lila ködös kábítására voltak alkalmasak. Külföldi utazásaival, és a ki tudja, honnan szalajtott mesterére való hivatkozással a keleti tanok szerelmesei szemében tekintélyként tűnt fel. Az alapvető probléma, hogy meglátásaival nem segít a kispolgáriság egyhangúságából, a politikai megalkuvásból, az anyagiasságból kitörni. Noha mégis úgy állítja be, szakmai jártasságára hivatkozva, mintha az általa elmondottak magasrendű, szinte meghaladhatatlan bölcsességet képviselnének. Az álszerénység kedveskedő álarca mögött valójában az ön-, ember- és istenismeret gőgös és tudálékos akadályozója lapul.

További személyek vizsgálata a közeljövő feladata lenne, például Bagdy Emőke, Daubner Béla, Ranschburg Jenő, Paulinyi Tamás, Czeizel Endre stb. Ezen szereplők mindegyike burkolt baloldaliságáról és hivatásbeli hatáskörének túllépéséről híres. A magyar ember elaltatására és megtévesztésére szakosodtak. Céljuk a szellem és önmaguk mélyebb valóságával megismerkedni vágyók tévútra terelése. Veszélyes nemzet- és hagyományellenes szakemberek, akik okoskodásuk, és egy-egy remek megjegyzésük mögött megátalkodott gyűlölettel tekintenek a magyarokra, akiket intellektuális sziporkázásukkal akarnak elkápráztatni. Érdekes módon, a liberális uszító portálok esetükben valamiért nem kiáltanak sem „okkultizmust”, sem „keresztényellenességet”, sem „szektaszerű légkört”, sem „magyarellenességet”, holott ha valahol, hát itt ez mind gyanúsan tetten érhető. A magyarságnak valódi hagyományaihoz kellene visszafordulnia, és nem vallás- és tradíciótagadó, idegenlelkű kuruzslókhoz, akik óriási támogatással a hátuk mögött próbálnak minél nagyobb tábort maguk mellé állítani a lélek útvesztőiben.