Szex, vér, erőszak. Mindenki ismeri az HBO legkedveltebb jelszavait. Eszik, baszik, trágárkodik, számít, lázad, gyilkol Spartacus, VI. Sándor pápa, VIII. Henrik és egész udvara, Róma apraja-nagyja, vámpír és maffiózó hordák, és nem csinál semmi egyebet a Trónok Harca szereplőgárdája sem. Nincs ideológia, nincs tanulság, sem lélekemelő mondanivaló, csupán néhány ütős mondat és látványos jelmez, hogy azzal legalább megüssék azt a minimális szintet, amivel ébren lehet tartani a céltalan eseményzuhatagba bambuló néző figyelmét. Ehhez a recepthez találták meg – az egyébként szintén túlontúl felkapott – Tolkien gyenge paródiáját, George R. R. Martint, akinek piszkos, sötét, disznóólszagú világa szervesen illeszkedik a csatorna sorozatainak profiljához. Ezek lényege, hogy bármilyen múltbéli vagy fiktív világot jelenítsenek is meg a készítők, azok nem nézhetnek ki másképp, mint korunk kiüresedett, céltalan, kegyetlen „valósága”. Úgy kell eladniuk a régi történeteket, mintha e szentségben gazdag korokon is végighúzódott volna a modern ember nyomorúsága és durvasága, anyagba vetettsége és szellemi vaksága. A díszletek és a karakterek ugyan mások, de az alapmotívum mindegyikben közös: az élet a törtetésről, mások letaposásáról, a javak és a hatalom felhalmozásáról, szeretetlenségről, minél több élvezkedésről, aljas cselszövésről szól. Ezt a szemtelen átverést akarják immár jó ideje és jó sok módszerrel ledugni az egyszeri ember torkán szép, díszes, izgalmas csomagolásba öltöztetve.
Noha manapság egyre inkább az a divatos, ami csúnya, visszataszító vagy alacsonyrendű, úgy gondoljuk, egy egészséges lelkületű ember számára elég néhány elrettentő példát felsorolni ahhoz, hogy belássa, valami nem stimmel ezzel a túl nagy népszerűségnek örvendő sorozattal. Lássuk az ízelítőt a Trónok Harca posványos valóságából: A király egy részeges, felelőtlen, ronda, kövér hedonista. Gyermeke nem is az övé, hanem felesége vérfertőzéses kapcsolatának végterméke. A (szőke hajú, kék szemű) trónörökös egy beteg őrült, akinek fő időtöltése az emberek felkoncolása vagy megalázása. A hős harcos egy százhúsz kilós, favágó alkatú nő. A birodalom egyik legokosabb figurája egy csúnya kis törpe (elképesztő, hogy ma ilyenekből lesz tekintély). Az ügyes párbajvívó egy fiús kislány. Az uralkodók általában elborult elméjű önkényeskedők, akik saját magukon kívül senkire sincsenek tekintettel, többnek torzszülött gyermeke születik. A városok utcáin moslék csorog, minden második lakás egy kupleráj, minden második gondolat a szakadt szajhákkal való állatias közösülés körül forog. A jókról kiderül, hogy igazából gonoszak, a gonoszakról kiderül, hogy minden perverzitásuk ellenére nekik is van szívük. Ez ahhoz vezet, hogy a néző egyik szereplővel sem azonosul szívesen. De ha mégis kénytelen valakit magának választani, azzal együtt a tömérdek gyarlóságot is el kell fogadnia.
„A legnagyobb álmom az volt, hogy tönkretegyem az olvasóim életét és összetörjem a szívüket...”
Röviden, minden hagyományos tanítás és szimbólum kiforgatva és lebutítva jelenik meg benne. Jóllehet, történésben, meghökkentő jelenetekben gazdag világ tárul elénk, végső soron nem derül ki, mit szolgál ez a sok jövés-menés, harc, hazugság, mi is az igazi célja mindennek. Pár évad végigszenvedése után azon vesszük észre magunkat, hogy lényegében nem történt semmi. Nem látjuk át jobban az eseményeket, és az igazsághoz sem jutottunk közelebb. Nincs Istenért való harc, nincs túlvilági jutalom, mint a középkori legendákban. A cél voltaképpen egy: kaotizálni és összezavarni. Szórakozni a lelkes őszinteséggel képernyő elé ülő nézővel. Ahogyan azt ma teszik az emberiséggel a médián keresztül, ugyanaz folyik a történetben. Hol eltűnnek, hol feltűnnek erők, amik egy időre elterelik a figyelmet, miközben a háttérben állókat nagy, sötét fátyol fedi.
Nem riadunk vissza ezért attól, hogy George R. R. Martint, aki bizonyára nem sokkal különb legelvetemültebb szereplőinél, szélhámosnak nevezzük, ahogyan történetének megfilmesítőit is, mivel ez az alkotás az embereket alacsonyrendű ösztöneikben erősíti meg. A múltról téves képzeteket alkot, illetve a meglévőket erősíti. Felcseréli a szerepeket, a hitványakat ruházza fel jó képességekkel, az előkelőeket pedig negatívumokkal. De mindez a végén úgyis mindegy, mivel itt már senki nincs biztonságban. A hősködő, sok megmérettetést kiálló fattyút éppúgy kiradírozhatja a meséből az írói önkény, mint az elmebetegnek beállított királyokat. Végső soron mindegy, milyen utat választanak a szereplők, mert végül mindnyájan a semmibe mutató halál hahotázó karmai közé kerülnek.
Végül egy megjegyzés: igen groteszk jelenség, hogy a demokrácia és a liberalizmus lelkes hívei, a technológia függői és az ateista materializmus szószólói olyan világokba vágynak, olyan világokért rajonganak, ahol középkori államberendezkedés és mágikus atmoszféra uralkodó. Nem ellentmondás ez? Nem ebből akart éppen kilábalni az emberiség, mint önnön „kiskorúságából”? Vagy éppen azt szeretik talán benne, ami a gyarló és hitvány oldala a sorozatnak? És még egy kérdés: Vajon a középkori, mágikusan megélt világokban hányan lehettek olyanok, akik ezt a varázstalan, elgépiesített, elistentelenedett liberális demokráciát akarták maguknak? Vajon nem mind egy jobb világba vágyunk? Hogy lehet, hogy míg a középkori ember Istent és nem a demokráciát akarta, addig a maiak – teljesen tévesen ugyan, de – mágikus középkort vízionálnak maguknak, kőkemény, élettelen materializmusuk és beléjük vert „egyenlőségük” fojtogató tudatának ellensúlyozására?
Isten, mint végcél, sehol sincs a sorozatban. Holott ha valami, hát éppen ez az, ami tényleges alapot és emelkedettséget adna egy fantasy-nak, és mindennek, ami benne helyet foglal: az emberi kapcsolatoknak, a harcnak, a bölcselkedésnek, a szerelemnek, a mágiának. Isten léte tanít meg bennünket arra, hogy ne önző vágyainkért harcoljunk, hanem valami önmagunkat felülmúlóért. Bárki bármit mondjon, enélkül a Trónok Harca is ugyanolyan szánalmas, pitiáner szappanopera marad, mint a „Barátok” közt. A szentség jelenléte helyett a dagadt Martin beteges agymenéseit kapjuk HBO-s cukormázba hempergetve. Mondanánk, hogy egészségére mindenkinek, de tudjuk, hogy ez nem így lesz.
