Ki nem hallotta még az ugyan kissé antiszociális, de páratlan zsenialitással megáldott szürke egyetemista történetét, aki egy napon egy furcsa ötlettől vezérelten létrehozott egy internetes közösségi oldalt, ami aztán néhány év alatt a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberévé tette? Szép kis mese, amit a 2010-ben megjelent „A közösségi háló” című film tovább színezett karakteres színészekkel és a Hollywoodtól megszokható drámai körítéssel. De mi a valóság?

Az itthon még nem annyira előtérbe tolt Mark Zuckerberget a média az emberiség megmentőjeként tartja számon. A folyamatos kapcsolattartás elősegítőjének, közösségek éltetőjének, a fejlődés élharcosának állítják be, amit ő maga is megerősít nyálas világbéke stílusban megírt posztjaival, amikkel naponta eteti az „f” bélyeget homlokukon hordó, kis, kék színű birkáit.

Érdekes, hogy mindezek fényében – mindjárt kitérünk rá, hogy miért – a vele kapcsolatos többé-kevésbé megalapozott pletykák csak másodlagos jelentőségőek. De a teljes képhez lássuk ezeket is. A Facebook ötletét valószínűleg egyetemista társaitól lopta (ez a hozzáállás kísértetiesen emlékeztet Steve Jobséra), akiket a megalapítás után teljesen kihagyott a buliból. Később saját társát is átverte. Ez döntően etikai vonatkozásban kérdőjelezi meg Zuckerberg hitelességét, és bár kissé kellemetlen tény, pont kapóra jön azoknak, akik el akarják téríteni az értelmezést a valós problémákról.

Azok, akik a bongyor zsidó aljas húzásain és érzéketlen törtetésén csámcsognak, megfeledkeznek arról, hogy Zuckerberg kezdettől fogva egy emberellenes ügynöki missziót teljesít.

(Szép kis csapatot alkot különben a Facebook „alapító négyese”, akikből három százas zsidó [Dustin Moskovitz, Eduardo Saverin, Mark Zuckerberg], egy pedig nyíltan homoszexuális [Chris Hughes].)

Zuckerberg már látja a jövőt. Béna vigyorgása és üveges tekintete minket nem győzött meg ennek a jövőnek a csodálatosságáról...

Híresztelések szerint Zuckerberg a CIA embere. Megbízása a felhasználókról való adatgyűjtés, jellemük, tulajdonságaik, kapcsolataik, viselkedésük megfigyelése, továbbá a nem kívánatos személyek cenzúrázása piaci illetve nemzetbiztonsági okokból. A kapcsolat nyilvánvalóan nem bizonyítható tényszerűen, de logikus egy olyan vállalat vonatkozásában, amelyik teljes hozzáféréssel rendelkezik az emberiség jelentős százalékának internetre feltöltött adataihoz. Elképzelhetetlen, hogy az amerikai kormány illetve a kormányt irányító háttérhatalmak ne tették volna rá a kezüket egy ilyen fontos hatalmi tényezőre. Arról nem is beszélve, hogy végső soron mindegy, kinek a birtokában van ez az óriási adathalmaz és internetes felület: akárki is legyen, megdöbbentő hatalom van a kezében, így a visszaélésekre is nagy esély van. (Furcsa, hogy a némelyek által egekig magasztalt demokráciában csak a politikusokat váltják le négyévenként, a média főnökei ettől a kellemetlenségtől érintetlenek maradnak.)

A Facebook felépítésében, működésében és apró változtatásaiban egyébként tetten érhető, hogy nem kizárólag viselkedéskutatás és profilozás, vagy ha szükséges, tiltások és megvonások, hanem viselkedéskontroll is kiemelt tevékenységük. Sajátos viselkedésmintákra szoktatják a felhasználókat, melynek célja a tudatbefolyásolás minél zökkenőmentesebb kivitelezése. Ilyen a nem rég bevezetett automatikus video-elindulás vagy a közeljövőben beindításra kerülő „dislike” (vagy egy ahhoz hasonló) opció is.

Ennek ismeretében nevetséges hallani azokat a kijelentéseket, amiket a Facebook megmagyarázhatatlanul visszataszító kirakatembere oszt meg folyamatosan a nagyközönséggel. Zuckerberg szerint a Facebook egy olyan hely, ahol „érzelmeinket és élményeinket oszthatjuk meg másokkal”, ahol „kapcsolódhatunk egymáshoz és a világhoz”, ahol „lehetőségünk van az önkifejezésre és megnyílásra”, illetve olyan dolog, ami „megváltoztatja a világot és a jövőt”. Ezek üres szavak, ráadásul rengeteg példával alátámasztható, hogy a Facebookon kizárólag azok oszthatják meg „véleményüket”, azokat tekintik  „közösséghez tartozónak”, akik azt hápogják vissza, ami eléggé polkorrekt az üzemeltetők számára. Viszont eleget „mantrázza” ezeket a közhelyeket nyilatkozataiban ahhoz, hogy a többség egy nemes cél ügyvivőjeként tekintsen rá. És ez valóban így is van:

egy cél ügyvivője, csak éppen nem nemesé.

Zuckerberg újabban nagy erőkkel lobbizik olyan nagy, nyugatiak számára nehezebben megközelíthető országokban, mint Kína és India, az internet és a Facebook terjesztése érdekében. Állítólagos kutatásokra hivatkozva azt mondja, hogy az internethasználat „kiemel a szegénységből”, és ez az oka annak, hogy – bizonyára őszinte és nonprofit indíttatásból – egy a keleti kultúrától teljesen idegen rendszert igyekszik ledugni az egyszerű vallásos emberek torkán.

Az ok, amiért nem a felhasználókról való információgyűjtést tartjuk a legveszélyesebb dolognak Zuckerberg tevékenységével kapcsolatban, az azért van, mert a fő célja a jelek szerint nem is ez. Feladata, hogy az egész földkerekséget felcsatlakoztassa az internetre, egy olyan virtuális térbe, ami hangzatos szónoklatai ellenére éppen, hogy felszámolja a természetes emberi viszonyokat, egy olyan mesterséges kapcsolathálót létrehozva, ahol nincs helye többé semmi emberinek. Ahol az utópisztikus filmeket és regényeket idézve gépeken keresztüli, közvetett kommunikáció állandósul, amiben a „megosztás”, a „kapcsolat” és a „közösség” legfeljebb távoli emléke lesz a komoly és egymást kölcsönösen tisztelő, szerető emberek társaságának. Ez a küldetés még okkult színezetet is kap. Erre utal például az egyik videóban látható, különös szimbolikát rejtő dzseki.

„Lépj be te is!” – Zuckerberg szimbolikus üzenetben invitál az „új világrendbe”

Zuckerberg feladata az embereket beterelni a „virtuális valóságba”,

abba az „új világba”, ahol megvalósulhat a totális kontroll, és a természetes élettől való totális elszakítás. Az emberek feletti uralom, vagyis a teljes rabszolgaság. Zuckerberg szürke pólójában, bárgyú mosolyával, kínai kirakatfeleségével, erőltetett átlagosságot színlelve a világ elé állt, hogy eljátssza a közülünk való megváltó szerepét. Miközben a háttérben a tenyerét dörzsöli, és összepacsizik titkos barátaival a gonosz terv jövőbeli megvalósulásának örömére.

Tekintélyekre minden korban, a világ minden táján szükség volt. Olyan meghatározó alakokra, akik helyes életvezetésre nevelik az embereket. Ősemlékezet óta tanítók, államfők, vallási vezetők igyekeztek megfelelő mederbe terelni a társadalmakat. Így van ez most is. Időről-időre új vezetők lépnek a színre, akik irányt szabnak a történelemnek. Jóllehet, a célok a modern idők eljövetelével gyökeresen megváltoztak. A mai tekintélyek különböznek a hagyományos civilizációk példaképeitől. Veszélyes megtévesztők, akiknek tevékenységét alapos gyanúval kell követnünk. Az emberiség megváltóinak képében tetszelegnek, de valójában egy feneketlen szakadékba hajszolják egyre nagyobb számú híveiket.

Új sorozatunkban lerántjuk a leplet néhány agyonmagasztalt, világhíres „zseniről”,

akik különös találmányaikkal és ötleteikkel, a küszöbön álló boldog jövő beharangozóiként hazudnak reményt csodálóiknak.

A legtöbbször lazaságot sugalló farmerben és tekintélyt parancsoló fekete felsőben virító Jobs személyéről talán már mindenki hallott egy-két szaftos anekdotát. Fiatalon hippi volt és LSD függő. Igénytelen volt, nem szeretett fürdeni. Keleti sarlatánokkal tartotta a kapcsolatot, akik álspirituális tévtanításokba avatták be. Előszeretettel nyúlta le mások ötleteit, verte át barátait, amiből aztán pénzt és hírnevet kovácsolt magának. Terhes barátnőjét cserbenhagyta. De hagyjuk ezeket az emberi gyarlóságokat a hatásvadász filmkészítőnek. Jobsot elsősorban nem múltbéli botladozásai vagy érzéketlensége miatt kell megítélnünk.

Steve Jobs legnagyobb bűne éppen az, amit legnagyobb erényének szokás tekinteni: világhírű termékei. Pontosabban szólva, jóvátehetetlen gazsága az, hogy ezeket a találmányokat úgy reklámozta, mintha azok az emberi boldogulás elengedhetetlen eszközei lennének. Elhitette a világgal, hogy amit létrehozott, az egyfajta beutaló a földi paradicsomba. Jobs nem csupán kiváló üzletet csinált (a világ egyik leggazdagabb embere volt),

Jobs új vallást alapított, a szcientizmus vallását.

Ennek van prédikációkat tartó főpapja, Steve Jobs személyében, aki egy új „fejlesztés” esetén közönség elé áll, és titokzatoskodva beharangozza az új jövevényt, mintha az a Szentlélek beáradása volna. Van istene, ami a „fejlődés”. Van bibliája táblagépek és egyéb cifraságok formájában. Továbbá vannak hívei és vannak ünnepei. Az Apple termékeinek alaposan megfontolt ütemterv szerinti, folyamatos megújulása a tömeg hisztérikus lázban tartásának módszere. A legfrissebb, de egy évvel később már a kukában landoló iPhone megjelenésekor az üzletek előtt kígyózó, eufórikus hangulatú sorok mutatják a jelenség súlyosságát.

„Testvéreim! Azért gyűltünk ma össze, hogy hódoljunk a haladásnak és az Apple termékeinek, amik örök megváltást hoznak az életünkbe!”

Jobs mindezt még megfejelte azzal, hogy egy nyíltan antikrisztusi szimbólumot (alma, harapásnyommal az oldalán) választott cége logójának. És valóban, az őrjöngő tömeg inkább emlékeztet démoni megszállottságra, mint meghitt átszellemültségre. A logóválasztás remekül tükrözi a fanatikus haladáshívők lelkiállapotát, akik a bálványimádás tébolyában rég elfelejtették az élet eredeti, édeni célját.

Ne feledjük, hogy álspirituális szemlélete Jobs egész életét meghatározta, ami értelemszerűen kihatott munkásságára is. Az emberek megnyerésében és extázisban tartásában nagy szerepet játszott okkult érdeklődése. Állítása szerint a felszínes élet mögött zajlik valami, tevékenykedik az élet „szelleme”, amit a termékekbe lehet injektálni, és az emberekhez ez által el lehet juttatni (lásd a „The man in the machine” című dokumentumfilm elején). Látszik, hogy itt többről van szó, mint ügyes reklámfogásról. Jobs az élet mélyebb értelmét szerette volna megmutatni az embereknek (amit ő valószínűleg sosem ismert), de beteges módon ezt nem a hagyományos formában, az igazság közvetítésével, hanem technikai eszközökkel kívánta elérni. Közvetítő elem segítségével, ami éppen hogy eltávolít és falat épít ember és valóság közé. Ez távolabb nem is állhatna a zen buddhizmus szándékaitól (elvileg ennek az irányzatnak volt a követője), aminek éppen csak a lényege nem jött át a milliárdos médiagurunak.

Az Apple híres, 1984-es reklámja alá eredetileg Jobs mondta a szöveget, ami arról szólt, hogy a gonosz hatalom elnyomása alól éppen az ő cége fogja felszabadítani az emberiséget. Nevetséges elképzelés, hogy a Mátrix film problémáit egyre aktuálisabbá tevő, az embert a géppel összenövesztő kezdeményezés fogja a rabszolgasorba hajtott népet felemelni. Mindenesetre ő ezt nagyon is így gondolta, és agymosott közönségének is sikeresen adagolta be a megváltás illúzióját.

„Most lapozzuk fel az 57. alkalmazást, és mondjuk együtt: Apple, az én megváltóm, segítőm, akiben remélek! Dicsőség a magasságban a Fejlődésnek!”

Igazából senkinek nem lett még jobb, teljesebb, letisztultabb és kiegyensúlyozottabb élete Jobs egyik technikai eszközétől sem. Senki nem lett boldogabb hosszú távon, hiszen akkor nem lenne szüksége az újabb verziókra, és a folyamatos lépéstartásra. Ha valami, hát éppen a fejvesztett haladás, és a technikai eszközökbe vetett feltétlen bizalom az, ami a nyugtalanságnak, a rabság érzetének és az önbizalom hiányának okozója.

Steve Jobs, ha megmaradt volna az üzletnél, elkönyveltük volna egy nyereséghajhászó törtetőnek. De ő többet akart. A maga személyes módján meg akarta váltani az emberiséget. Erről a szerepről lekésett. Maradt hát az, hogy korunk egyik legnagyobb szemfényvesztőjének nevezzük, mivel olyan irányba terelte emberek millióit, ami száznyolcvan fokban ellentétes az eredeti vallások céljával. Ezek ugyanis a reményt Istenbe valamint az ember önismeretébe, és nem egy néhány év alatt elavuló kütyübe helyezték.

Szeptember 26-án, szombaton, „Érpatak modell” címre keresztelt lejárató filmet vetítettek a budapesti Uránia moziban. A liberális médiahiénákkal és agymosott balos közönséggel feltöltött bemutatón helyt kapott a film főszereplője, Orosz Mihály Zoltán és a szélhámos rendező, Benny Brunner is. A film célja az érpataki polgármester tevékenységének démonizálása, és ezen keresztül egész Magyarország lejáratása.

Az objektivitás álarcában tetszelgő rendező számtalan bevett filmes húzással egyértelművé tette, hogy

egyoldalúan, a valóságot súlyosan meghamisítva ábrázolja az érpataki állapotokat.

A Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon elindított, majd kategóriájában első helyezést elért alkotás szánalmasságára álljon itt néhány példa. A rendező Orosz Mihály Zoltán jeleneteit mindig ugató kutyák képével vágja össze, azt üzenve ezzel, hogy mondandója jelentéktelen, mint egy állaté. Alulról kamerázza a polgármestert, hogy félelmet keltsen a nézőben a jelenléte. Lidérces háttérzenével sugallja, hogy rosszban sántikál. Kizárólag a haragosok véleményének ad hangot, a faluban többségben lévő szimpatizánsoknak egyáltalán nem. Érdemeit teljesen elhallgatja, a tényeket pedig eltorzítva közli. Gyakorlatilag minden eszközt megragad, hogy egy önkényeskedő nagyuraságnak állítsa be a négyszer megválasztott, a hatályos törvényeket mindig betartó, kiváló eredményekkel és meglátásokkal büszkélkedő polgármestert.

De nem a film volt az esemény legérdekesebb része. A szervezők és a pojáca Benny Brunner alaposan felsültek, amikor Orosz Mihály Zoltánt az emelvényre hívták. Orosz, az enyhén szólva rosszhiszemű film végigtekintése után is higgadtan közölte a közönséggel, hol és milyen formában torzít az aljas rendező.

Benny Brunner vérvörös arccal, fejét fogva igyekezett meggyőzni a szervezőket, hogy szüntessék be Orosz beszédét, mert megijedt, hogy fény derül sunyi csúsztatásaira.

Ismét egy szemléletes példa arra, mennyire érdekli az esélyegyenlőség és a tolerancia nagyszájú bajnokait a másik fél álláspontja.

Apropó, a képmutató Brunner kézfogással akarta fogadni Oroszt közvetlenül a vetítés után, hogy ezzel végső, megalázó csapást mérjen rá, de

a kézfogást a polgármester határozottan visszautasította.

Az ezt követő kínos pillanatokat valamiért nem tartották fontosnak közölni a díszmagyar eltűnésén sopánkodó liberális uszító portálok. Ez sokkal többet elárult a valós viszonyokról, mint az egész 76 perces film. Ebben a pillanatban ugyanis a felsőbbrendűség gőgjében sütkérező rendezőből nyeszlett pincsikutya vált. Felültematizálták, és erre nem nagyon számított. Vonyított is magában a szerencsétlen.

Nincs kétségünk afelől, hogy Benny a pokol tüzén fog elégni, ahogy azok a túlbuzgó bértollnokok is, akik bevették, majd a maguk gusztustalan ízlése szerint tálalták Brunner giccsben tocsogó meséjét.

Nehéz értelmezni a HVG.hu-n megjelent, „Miket olvas Vona Gábor, a spirituálisan fogékony vezető?” című írást, aminek témája az úgynevezett tradicionalista szellemi kör és a Jobbik Magyarországért Mozgalom kapcsolata. Kritika vajon? Figyelemfelhívás valamiféle mélyen lapuló problémára? Vagy lejárató szándékú virtuális okádék? Utóbbinak tűnik, de annak is igen gyenge.

A szerző, Kálmán Attila, a liberális netfirkász szupercsapat egyik ismeretlen tagja. Ráérősebb olvasóink talán találkoztak már ezzel a névvel, ugyanis ez a balfasz a HAHA, vagyis a Hallgatói Hálózat aktivistája volt.

Talán emlékszünk még rájuk. Ők voltak az elmúlt évtizedek legszánalmasabb „diákmozgalma”. 2013 végén az egyetemeken bevezetett úgynevezett „röghöz kötés” ellen tiltakoztak, és magukat mindenféle forradalmároknak képzelve, a Múzeum körúton skandálták hülyeségeiket. Egyetemet is „foglaltak”. De az egész az elejétől fogva olyan mű és erőltetett volt, hogy hiába nyúlt alájuk a komplett liberális média (élő Index-es és ATV-s közvetítések voltak, ha már tízen összegyűltek valamelyik egyetem büféjében), ez sem tudott segíteni rajtuk. Végül, mikor mindenki ráunt a tesze-tosza, vérszegény kis csoportocskára,

kínos bukással lépett le a közélet színpadáról.

Még az amerikai kormány által pénzelt amerikai tanácsadók kommunikációs tréningjeire is eljártak ezek a derék aktivista fiúk és lányok (köztük Kálmán Attila is), de így sem sikerült egy értelmes és kicsit is komolyan vehető csapattá válniuk. „Nagyon dühösen”, „óriási meggyőző erővel” (érts: erőtlen nyivákolás, és fárasztó hisztéria) kiabálták, hogy elegük van, de nagyon, de most már tényleg, és… és ennyi. Aztán hazamentek aludni. Gyerekes és erőltetett, kis képzelt forradalmuk idején többször nyilatkozott Kálmán Attila, mint a HAHA aktivistája. Ebben az interjúban például annyira zavarban van attól, hogy anyukája a nagymama pulóverében küldte el a Hír TV stúdiójába, hogy

még azt is bevallja, hogy amerikai ügynökök képzik őket, a kormány megdöntésének szándékával.

De ez a másik talán még jobb, itt az ATV-be hívták be névrokonához, Kálmán (Sz)Olgához. A helyzet itt nem lehetett olyan forró számára (csak meleg?), mint a Hír TV-ben, hiszen az ATV alig várta, hogy legyen ebből a kis mozgalomból valami. De Kálmán, mármint az Attila, itt is zavarban volt, és

Olga néni akárhogy próbált alákérdezni, sehogy sem lehetett szimpatikussá tenni ezt a megszeppent kis kretént.

Legfeljebb szánalmat ébreszthetett, de azzal egy „forradalmár” ugyan mire megy?

Vicces, és ezért érdekes megnézni Kálmán Attila egyik hahás aktivistatársának ATV-s interjúját is. Itt Kálmán Olga 1:50-től elégedetlenségének ad hangot a haveri kör töketlensége miatt, majd a stúdióban próbál gyorstalpalót adni a hörcsögfejű kispolgárnak „fiatalos lendületből”. „Így kéne ezt csinálni!”, és tényleg, ebben az ötven éves strigában több a lendület, mint ezekben a nyomorékokban. Összességében, a HAHA volt az a szervezet, amiből a liberális média, külföldi ügynökszervezetekkel karöltve, minden eszközzel egy kormánybuktató mozgalmat akart kreálni. De még ez sem sikerült. Nem volt társadalmi támogatottságuk, sem igazi céljaik, így a bohóckodásra hamar ráunt a jónép.

Mert ki veszi komolyan az olyan döglött hal szagú figurákat, akik az aktuális oktatáspolitika miatt tüntetnek? A rektorok kinevezésének rendszere ellen, meg a röghöz kötés ellen? Egy normális huszonévest hol érdekelnek ezek a dolgok? Ennél kevésbé rebellis cél nem nagyon gondolható el egy fiatal számára. Valószínűleg Kálmánék azt próbálták demonstrálni, hogy már felnőtt, teljes értékű tagjai a társadalomnak, mivel ők már ilyen „fontos” és „komoly” témákban is állást foglalnak. Mehetnek tévéstúdiókba interjút adni, meg kis színpadokra beszédet mondani, tanúbizonyságát adva arról, hogy ők már „nagyfiúk”. Viszont

az ilyen jólnevelt buziskodás szöges ellentéte egy huszonéves lázadásának.

A komolyan vehető fiatalok (kortársaink) egy alapvető síkon kerülnek konfrontációba a fennálló társadalmi struktúrákkal. Lázadásuk a nyugodt, hétköznapi, megszokott és langyos élet ellen folyik, amibe gőzerővel próbál belevasalni mindannyiunkat a társadalmi gépezet. „Szocializálódj”, ez a kulcsszavuk, ami egy kicsit is élesebb szem számára a behódolás, a szolgaság szinonimája. Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert meg a rohadt nagy tévét. Válaszd a rothadást. Igen, bukdácsolj velünk, agyhalott, mosolygós, szivárványos tömeggel a szakadékba. És közben vegyél meg minden szart. Mert mindenkit vár a halál, de vajon feltesszük-e a kérdést: mit kezdjek az életemmel? Álljak be a sorba és egy jelentéktelen szolgaéletet válasszak? Felhúzzam valamelyik tucatszemélyiség sablonját magamra, és tompa kábultságban várjam a kimúlást? Vagy valami többre is képes vagyok?

Ez egy huszonéves kérdése, nem pedig szépen fésült, köcsögsálas primadonnák állami támogatásért folyó hisztije.

Az, hogy a magyar társadalom mekkora részét lehet kimenteni a modern fogyasztói társadalom, a konzumidiotizmus delíriumából, az a jövő kérdése. Mindenesetre ennek az akciónak a megalapozásában egy reménykeltő mozzanat volt, hogy a Jobbik egyes körei és a magyar tradicionális szellemi kör között egy időre kapcsolat jött létre. A tradicionális szerzők, a modern világ válságának okait a hagyományos struktúrák és értékek tükrében az alapokig feltárták. Ezen irányzat legnagyobb képviselői, a francia René Guénon (1886–1951), a római Julius Evola (1898-1974), magyar vonatkozásban pedig László Andrást és Baranyi Tibor Imrét (illetve részben Hamvas Bélát) említhetjük meg. Az ellenük folyó sajtótámadások nem meglepőek. A liberális tömeglényeknek létérdekük, hogy mindenkit lerántsanak a maguk pitiáner szintjére. Ennek a bizonyára marijuanától ihletett cikknek sincs más célja, mint az, hogy azokat, akik esetleg nyitottan érdeklődnének valami több iránt, mint amit az ő szánalmas és szűk világértelmezésük kínál, letérítse erről a szándékáról.

Hosszú és fölösleges munka lenne a cikk összes hamis, sőt, aljas állításán végigmenni. Egyrészt, mert már több helyen cáfolták azokat a vádakat, amik itt is előfordulnak, másrészt ez a hitvány bértollnok láthatóan alantas rosszindulattal közelítette meg a témát, ami eleve hiteltelenné teszi.

Kálmán Attila szivárványos zászlóval pózol. Ne aggódj, Kálmán, ha a homoszexuális propaganda így folytatódik, egyszer talán majd állatokkal is lehet...

Futólag két „vád” képtelenségét említjük most meg. Az egyik a René Guénont ért szabadkőműves vád, aminek teljesen alaptalan volta rögtön kiderül annak a számára, aki legalább egy fél könyvet elolvas tőle. Ezekben világosan a modern politikai szabadkőművességgel homlokegyenest ellentétes ideákat fejt ki. A másik Julius Evola „drogosként” való beállítása, ami egyfelől átkozottul képmutató egy olyan orgánum (HVG) részéről, ami rendszeresen a társadalom liberalizálása, és ezen belül a különböző kábítószerek fogyasztásának dekriminalizálása mellett kardoskodik Kálmán Attilával, ezzel a rohadt kis tetűvel az élen. Másfelől ez Evolánál egy rövid epizódszerű mozzanat, aminek semmi jelentősége nem volt életében, nem is beszélve arról, hogy szándékait tekintve még ezen epizód sem hasonlítható össze egy hippiével, vagy egy dependens narkóséval.

Mindkét említett szerző és a tradicionális szellemi irányzat többi hazai és külföldi képviselője alapjaiban szembefordul a modern világ tendenciáival (ezen belül a szabadkőművességgel és a kábítószerekbe való meneküléssel is), és tradicionális princípiumok bázisán egy társadalmi és ezen túlmutató személyes lázadás lehetőségeit tárják föl. Semmi közük őrült és a valóságtól elrugaszkodott elméletekhez, amiket próbálnak rájuk ragasztani. Az is igaz, hogy amit képviselnek egyáltalán nem „trendi”, így az, hogy a gyakorlati politikai életben mennyire tudnak megjelenni ezek az ideák, meglehetősen kérdéses. De a pártpolitikán kívüli egyéb mozgások lehetősége nem lehetetlen, sőt ennek vannak már biztató jelei.

Reméljük, ez a rövid írás segít tisztábban látni azoknak, akik érdeklődnek a hétköznapi élet sivár és hazug sablonmegoldásain túl valami komolyabb iránt, s akik esetleg elbizonytalanodnak kálmánattiláék szánalmas rágalmai miatt.

A tucatélet és a szivárványos nyáj illúzióit hagyjuk meg ezeknek szellemi analfabétáknak, mi pedig nyissunk magasabb perspektívák felé, aminek első lépése egy valódi „lázadás a modern világ ellen”.

Hámory Dénes

Korunk nagy áltekintélyéről, Steven Hawkingról nem rég giccses film készült, amit rengetegen néztek meg és hullattak érte könnyeket, ki együttérzésből, ki a kétórás tömény szentimentalizmus elviselhetetlensége miatt. A film közhelyesnek és hatásvadásznak sikeredett, bár meg kell hagyni, fel is volt adva a lecke.

Kiderült ugyanis, hogy Istent csinálni egy nyomorékból még túlexponált képekkel, szépséges angol színésznővel (ugye, hogy nem minden angol nő csúnya?), drámai zenével, a megoldhatatlan matekpélda csuklóból való kirázásával, az önzetlenség és a lemondás szent képességeinek szánkba rágásával sem könnyű mulatság.

Az ágyba vizelő kripli képe senkinek sem szimpatikus, még akkor sem, ha híres és nagy hatású könyvek szerzője. Húrelmélet ide, fekete lyukak oda, lássuk be, senki nem áldozná fel testi egészségét, hogy olyan lehessen, mint Hawking.

Egyébként ha „hősünk” a valóságban is az a nyomorult mimózalélek volt, akinek egyetlen special skillje gyogyós nevetése és a világűrrel kapcsolatos beteges fantáziálása, a legnagyobb elmélet kidolgozása éppen annak kiderítésével lenne kapcsolatos, hogyan történhetett akkora csoda az életben, hogy ennek ellenére barátnőre tett szert? Hihető történet, hogy a buli magányosan ácsorgó lúzerére figyelnek fel az „idő rövid történetére” nedvesedő bálkirálynők. Ez már csak így szokott lenni.

Régen hősöket tiszteltek, ma démonokat.

Különben, hogy visszakanyarodjunk előző gondolatmenetünkhöz, van az az igazság, amelyért akár fél karunkat is odaadnánk, csakhogy az nem Hawking „igazsága”.

Minden tudományosnak beállított elmélete mögött a vallások és az élet eredeti értelmének rosszhiszemű támadása lapul.

Könyvei nihilizmustól és ateizmustól bűzlenek. Az objektív tudós álarcában tetszelegve minden korát megelőző bölcseletet nagyképűen lenéz. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy nyomorult sorsát kompenzálandó, zsenialitását az emberiség megrontásának jegyében alkalmazza. Mindenesetre nevetséges, hogy sokak egy olyan alak életre vonatkozó útmutatásait igyekeznek kényszeresen követni, aki emberi léptékkel kezelhetetlen galaktikus problémákról képzelődik, és nem mellesleg még a saját seggét nem képes kitörölni. Mi mások helyében nem lennénk olyan naivan optimisták gépemberünk fejében lejátszódó motivációkat illetően.

A „csillagok gyilkosa” (ez a filmcím találóbb lenne) emberileg semmi példaértékűt nem mutat fel, de hívőként is elégtelen: egyetlen templomi jelenetében, istenkáromlását megkoronázandó, üveges sörrel koccint feleségének szeretőjével, és csintalan gnómokhoz hasonlatos vigyorral adja jelét elégedettségének.

Nem mehetünk el szó nélkül azon jelenet mellett sem, ahol hőn szeretett Taigetus-program nyertesünk az egyetem udvarán összerogy, szürkeállományával tompítván a pofára esést.

(Valójában a koponyaüreget ért ütés és az abból fakadó trauma hozta létre azt a bizonyos fekete lyukat a dorzális gyöklebeny bal felső patelláján, amelyről félmechanikus nyomoroncunk könyveiben előszeretettel vizionál.)

Miközben James Marsh, a rendező, egy egyértelműen vallásgyalázó képi megoldással kikacsint a néző felé, érzékeltetve, hogy ha van is teremtő, az csakis a haragvás és gyűlölködés ura lehet. A jelenet záró képsoraiban, amikor is a nézőben a sajnálat és az együttérzés orkánja a csúcsra hág, akkor a földön fetrengő Hawkingot az épület egyik ablakán keresztül totál plánban láthatjuk, míg az üvegen lévő fémdísz egy feltűnően nagy keresztet formáz. Szánalmas. Hát milyen Isten az, aki egy ilyen csodálatos elmét ilyen betegséggel büntet? Kegyelmes és igazságos. A 123 percnyi tömény szirup nyeldekelése alatt azt is megtudhatjuk, hogy az igaz keresztény férfi úgy viselkedik, mint aki a vidám vasárnap negédes alantasságát vegyíti a judapesti prájdon vonagló deviánsok örökmosolyával.

A Hawkingot játszó színész, Eddie Redmayne legújabb alakításával – a deviációk nagy szerelmeseinek örömére – transzvesztitaként próbálja újra belopni magát az Oscar zsűrijének ízléstelenségtől elfeketült szívébe.

A hollywoodi giccsparádé tehát csődöt mondott. Minden körítés ellenére is kiderül, hogy Hawking története egy emberalakú démon istenellenes lázadásának rövid és jelentéktelen epizódja az igazság mennyei fényével mindörökkön áthatott univerzumban.

Először is – és ennél őszintébb már nem is lehetnék –, legnagyobb örömünkre szolgál, hogy meglelted csodás új hazádat! A minap az a merész ötletem támadt, hogy bekukkantok hozzád, bízván abban, hogy regisztrált felhasználója vagy a faceebook nevű, közösséginek álcázott titkosszolgálati oldalnak. Egy magad fajta modern ember bizonyára ad magáról hírt, ahol csak tud, s valóban, nem kellett csalatkoznom. Szerencsére a sok bokros teendőd között jut minden nap időd közzé tenni momentumokat, képeket s gondolatokat a boldogságtól kicsattanó új életedből. Végre ráleltél hát az ígéret födjére!

Annyira megtetszettek a fényképeid, s a hozzájuk fűzött szívet melengetően mély és őszinte, már-már művészi leírásaid, hogy üdvözletembe be is illesztek néhányat. Ó, te szegény elüldözött, ki emigrációba kényszerültél hőn szeretett hazádból. Pedig te aztán mindent megtettél, hogy kiérdemeld a megbecsülést. Anyagi javakat, időt, s energiát nem kímélve munkálkodtál a magyar nemzet felemelésén. És még csak nézhető focit sem tudtunk neked adni.

„Na tessék, az új hazámban még igazi foci is van, annak ellenére, hogy nem szórjuk el a közpénzeket újabb és újabb stadionokra. Majd megyek drukkolni, ha megint lesz meccs Tel-Avivban. Ráadásul még útszéli, antiszemita zsidózás sem lesz a stadionunkban, az tuti...”

Szívből remélem, aggastyáni korral ajándékoz majd meg az Úr, hogy hosszas szenvedésid után legyen időd kiélvezni új hazád fogyni nem szűnő rajongását és tiszteletét. Látom, a biztonság kedvéért jól látható helyen hordod identitásod szimbólumát, hát igen, az új csapatban bizonyítani kell. No meg aztán nehogy valamely rosszindulatú ottani (amennyiben ez a feltevés önmagában nem szentségtörés) szemedre vesse, hogy a hazádat eláruló kivert kutya vagy.

Hm, nem bízod a véletlenre… csak még egy szerény javaslat, ki tudja, lehet, hogy elegánsabban kell majd megjelenned valahol csodás új sivatagodban? Tetováltass még egy menórát is a homlokodra, biztos, ami biztos! Így lehet valaki rabbibb a rabbinál, hogy egy parafrázissal adózzunk a hely szellemének.

A megosztott képekre kell azért néhány héber szó is, erős is a gyanúm, hogy ezeken kívül nemigen ismerhetsz többet, leszámítva persze, hogy egytől harmincig betéve ismered a számokat, ha álmodból ébresztenek, akkor is. Hát igen, le kell számolni a harminc jutalom sékelt, ahogy azt hírhedt üknagyapád is tette…

Ez mintha nem e helyi Hilton lenne… Most vagy megveted a luxust (hihető változat), vagy a sékel is inflálódik, és nem futja egyébre a 30 ezüstödből. Csak akad ott is egy megbízható helyi bank, ahol befektetheted zsoldod. Hiszen neked kell a legjobban tudnod, milyen áldott jó lelkek kamatoztatják arrafelé a pénzt. Lényeg a lényeg, ne garasoskodj, egy szelfibotra még ruházz be!

És hogy milyen szeretettel és megbecsüléssel fogadtak, hát nem fantasztikus? „Végre itthon távoli honba szakadt testvérünk!” Skandálják a tömött sorokba verődött hívek. S a barátok népes hada ölel keblére. Virágkoszorút a hősnek, aki szembe mert szállni az elnyomókkal! Csoda, hogy ennyi rajongás közepette jut még időd foglalkozni a sötét, poros, undok kis Magyarországgal.

Hozzáfűznivalód ebben az esetben sem maradhat el:

„Izrael, tengerparti naplemente...
Meg egy boldog izraeli.”

Bejött az élet, édenkert és boldogság. A boldogságtól csak úgy sugárzik orcád! Jaj, nem, az izzadság, de ott egye meg a fene aki ilyen csekélységekre fabatkát is ad. Amúgy sem a külső teszi az embert!

Ez igen! Pazar kis járgánnyal fokozták a fokozhatatlant új gazdáid. Mit neked autó, pláne BKV? Amikor végre gyaloglásra is használhatod elhízott, tunya tested. S talán a végén még az ocsmány tokádról is leég a zsír. El is hisszük neked, hogy leszoktál a nyugatias kényelemről. Alíz is gyalog ment a sárga köves úton. Ugye ismered? Hát persze, hogy Csodaország! Kissé bozontosabb az ábrázat, bár… gondolom ott ez a divat.

Ez a kép akkor készülhetett, mikor ráeszméltél, hogy egy tiszta szívű, lánglelkű forradalmár, a tengerparton is forradalmár. Rögvest be is szereztél két hiteles arcot, s néhány minőségi kelméből szőtt lobogót, hogy üzenhess a pokolba. A nagy megmondó ember, az igazság bajnoka s a liberális demokrácia feltétlen híve, a paradicsomban sem feledkezik meg a szegény elnyomottakról.

Dániel, fogadd szívbéli jókívánságainkat! Ígérjük neked, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy csitítsuk azokat a gonosz szószólókat, akik szerint csak egy magányos lúzerként tengődsz a szebb időket is megélt térségben. A képaláírásaid ízléstelenségével vádolókat meg fogjuk dorgálni, ahogy azokat is, akik szerint senki nem kíváncsi egy ilyen alattomos, mesterkélt senkire, mint te! Azokat is fel fogjuk világosítani az igazságról, akik nem tudják eldönteni, hogy szemérmetlen cionizmusod vagy gyomorforgató öntömjénezésed-e a nagyobb bűnöd. Megvédünk, mert te vagy a mi reményünk, a mi kiutunk a sötétségből!

Üdvözlettel:

Aquila

Ezt a cikket azért jelentetjük meg, hogy érzékeltessük, profi rendezéssel, jó színészekkel és egy vagány stílussal olyan negatív, társadalom-romboló eszméket lehet eladni a közönségnek, amiket legtöbbek nem is tudatosítanak. Quentin Tarantino ezen deviáns eszmék terjesztésében élen jár, ami későbbi filmjeiben (Kill Bill, Becstelen brigantyk, Django elszabadul) méginkább megmutatkozik. A polgárpukkasztásnak is van egy határa. Ahol a tagadás és a rombolás végletessé és öncélúvá válik, ahol a perverz brutalitás és a pusztítás kéjes öröme minden pozitív mondandót és értéket beárnyékol, ott szükség van néhány kiegészítő meglátás felmutatására.

Hát végre eljött a várva várt pillanat! Kérlelhetetlen igazságérzetünknek engedelmeskedve egy olyan filmről rántjuk most le a leplet, amely nemcsak a szórakoztatóipar berkein belül bírt meghatározó erővel és az újdonság varázsával, hanem az elmúlt két évtizedben egy olyan megingathatatlan popkultúrális státuszt is kivívott magának, mely a reveláció erejével hatott – és még hat a mai napig – generációk sokaságának élet- és gondolkozásmódjára.

Nem áll módunkban elnézést kérni azoktól, 1) akik múlt ködébe vesző szimpátiájuk és érzelmi megkötöttségeik alapján tudnak csak véleményt alkotni erről a filmről, és nem hajlandóak ezt elfogulatlanul felülvizsgálni, 2) akik ezen elvakult kötődés alapján abszolutizálják jelen cikkünk tárgyát, és vérig sértődnek, ha érinthetetlen álikonjukat kritizáljuk, 3) akik holmi racionális maszturbáció során előszeretettel látnak bele olyan momentumokat ebbe az „alkotásba”, amelyekkel kényszeresen igazolják darabjaira hulló egzisztenciájukat és nem létező filmművészeti igényességüket, 4) akik Tarantino-fetisiszták, 5) akik úgy érzik, hogy ezen kategóriákból többe is beletartoznak, 6) akik menthetetlenül baloldaliak. Amit tanácsolhatunk ezen érdeklődőknek, az az, hogy a későbbiekben felvázolt észrevételek alapján, egy egészséges önreflexió gyakorlásával tárják fel magukban a Murvaregény pszichikus és egyéb rejtett hatásait.

 A filmművészet géniusza...

„Ponyvaregény: Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.” – A film első pillanataiban látható ez meghatározás, amely valójában a rendező ars poeticája. Tudja, hogy amit lenyom a néző torkán, az nem más, mint a saját latrinájából kilapátolt ürülék, tejszínhabbal a tetején, amit aberrált vigyorral ken szét a nagyérdemű közönség arcán, akik ezt a lehető legnagyobb természetességgel még élvezik is. Nem kell sokáig nézelődni és kutakodni, hogy rájöjjünk, az elmúlt 21 év egyik legnagyobb hatást előidéző celluloidszemetével van dolgunk, melynek destruktív voltát a mainstream kultúra minden szegletében érezni lehet.

• Tudod, hogy a nihilista proliknál melyik film örvend a legnagyobb kultstátusznak?
• Melyik?
• A Ponyvaregény!
• Na ne bassz!
• A saját szememmel láttam, hogy tocsognak abban a trutymóban!

Tarantino gyakorlatilag minden rendezésében ugyanazon közhelyekkel dolgozik, zsékategóriás filmekből plagizál teljes jeleneteket, szereplői a világ árnyékszékén egyensúlyozó senkiháziak tökéletes mintapéldányai. A filmesztéták és az önjelölt bloggerek által istenített dialógusai meg nem árulkodnak másról, mint hogy betegesen vonzódik egy olyan életszemlélethez, amit nyugodt szívvel nevezhetünk anarchista nihilizmusnak.

Szánalmas semmit mondás és álfilozofálgatás kultúrákról (amit persze csak is a hamburger „minőségén” keresztül lehet megérteni), homoszexualitásról (mert az igaz barátság egyértelmű ismérve, hogy ki hány évig hordja alsófelében bajtársa aranyóráját), vallásról (amit persze egy azóta szállóigévé vált hamis bibliai idézettel kell alátámasztani), és a kábítószerek aljas világáról, mert mennyire cool és humoros emberalatti állapotban taknyot-nyálat folyatva egy injekciós tűvel a mellkasban vernyákolni.

A lineáris történetvezetés nem erőssége Quentinünknek, így a sztori összevisszasága tökéletesen imitálja a cannabistól tompult elme zűrzavaros gondolatörvényét. Ha időrendi sorrendben tárná elénk bomló elméje opuszát, akkor még az egyszeri bakterológus is megértené, hogy a forgatókönyv az bizony több mint harmatgyenge. Ám a lényeg nem ebben keresendő. Ugyanis  filmjeivel pontosan azon alantas szuggesztiókat injektálta be a nemzetközi filmiparba és ezáltal a köztudatba is, amelyek a 60-as és 70-es évek Amerikájának voltak a népbutító és tömegaltató eszközei. Szabad szexualitás, mert mindegy hol, kivel, miért és hogyan, csak lehessen élvezni, a jogilag tiltott, de valójában a kormány által titokban preferált drogfüggőség ajnározása, az idióta popslágerekre való vonaglás mámoros hozsannája és a nigroid szubkultúra elfogadottá, majd kötelezővé tétele a normális (értsd: fehér) ember viselkedésformáiban.

• Tudod öreg, ezt kurvára élvezni fogod! Tudod mi az érdekes Tarantino filmjeiben?
• Mi?
• A kis különbségek. Ugyan az a szar van a Ponyvaregényben is, mint a többi mozijában, de azért valahogy egy kicsit másként.
• Például?
• Például ha megnézed, rájössz, hogy ez a film kezdte el belédbaszni a morbid perverzitás coolságának non plus ultráját!

Érdemes megjegyezni, hogy a heteroszexualitás megjelentése a filmben meglehetősen felemásra, mondhatni banálisra sikeredett, gyakorlatilag egyik férfi szereplő sem tudja normálisan kezelni a nőket, akik természetesen drogos „hülyepicsaként”, vagy feminista femme fatale-ként jelennek meg előttünk. Egyedül a szálakat mozgató nagyfőnök, a fekete Marcellus Wallace és a szintén fekete szolgája, Jules tud igazán cool lenni, és felmutatni egy határozottan domináns és maszkulin férfiképet. (Ami nagyrészt kimerül a verbális és fizikális erőszak fitogtatásában.) Micsoda véletlen! Hát hol van itt a mindent felülíró egalitarizmus és antirasszizmus? Sehol. Helyette viszont kapunk egy igencsak erőteljesre sikeredett heterofób softcore jelenetet, és infantilisen keménykedő fehéreket, akik szánalmasan niggerkednek.

A filmnézők nagy része nem hisz a sátánban, és nevetségesnek tartja a sátánimádás vádját. A jelek alapján nem olyan biztos, hogy ez azokra is igaz, akik a filmet rendezik és támogatják. A film beteges hangulata mindenesetre árulkodó a pokol mocska iránti vonzódás tekintetében.

Az öncélú erőszak-ábrázolás a rendező szerint pusztán esztétikai elmeként funkcionál (sic!) az események sorozatában, kielégítve ezzel megalomán perverzitását, így a halál megjelenítése is teljesen súlytalan és triviális eszközzé, morbid humorforrássá válik az erre fogékony közönség szemében. Ennek ellensúlyozásaképpen megkapjuk a szokásos álintellektuális ömlengést és a várva várt jellemfejlődést, az önjelölt fekete misszionárius (Jules) személyében, aki a történet során kistílű gengszterből az úr igaz pásztorává válik. Azzal már senki se törődjön, hogy hírhedté vált monológja maga a nagybetűs blaszfémia, és hogy a megtéréséről tartott mászolygás után is rendíthetetlenül védelmezi azt az aktatáskát, melynek nyitókódja a 666-os szám.

Ha a figyelembe vesszük a film körül kialakult összefüggés-kereső mániát (ez egyébként egy nagyon is tudatos és sötét marketingprogram része), ami szerint a táska Marcellus Wallace ördögi lelkét tartalmazza, nyilvánvalóvá válik, hogy milyen erőnek is köszönhető a Julesra és Vincentre kilőtt golyók eltérítése, és hogy kedvenc gyapjas fekánk milyen hatalom szolgálatában is áll. Ezt támasztja alá az a botrányosan közkedvelt jelenet, ahol csak úgy véletlenül elsül egy pisztoly, és látszólag értelmetlen halált hal az utolsó ember is, aki meg akarta akadályozni, hogy a táska visszakerüljön sötét gazdájához.

Tarantino (94,05,21): A judeokrata ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi a hithű magyar emberek hazafisága és a jobboldaliság heroizmusa. Átkozott legyen az, aki az Istenelvűség nevében átvezeti az igazakat Khonaán sötét völgyén, mert ő valóban a szentség őrizője és az elveszett tudás meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád alantas anarchiával és rettentő cionizmussal, és amazokra is, akik szolgáim elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem Tarantino, amikor szörnyű filmem lesújt rátok!

Tarantino és munkássága elérte célját. A normalitástól elfordult modern embert ördögien manipulálta a Ponyvaregénnyel, tovább taszította az ateista nihilizmus szakadéka felé, ahol számára már nem lesz többé kapaszkodó a filmbéli idézetek ideológiátlan baromsága, se Travolta totyogó szarógalamb tánca. Úgy fog lelki élete kaotikumába belehalni, mint Vincent Vega: az ürítés utáni kéjérzet bamba értetlenségével.

• Ki rendezte ezt a baromságot?
• Ez egy kultfilm, édes.
• Ki rendezte ezt a kultfilmet?
• Tarantino.
• Ki az a Tarantino?
• Tarantino egy agyhalott, édes… egy nulla.

Hallatlanul nevetséges társadalmi jelenségnek lehetünk tanúi a következő ellentmondásban: miközben a liberalizmus mézesmadzagán felnevelkedett, emberi alakot formáló véglények kimondatlan közmegegyezés alapján állítólagos náci rémtettek miatt szörnyülködnek és borzonganak és hüledeznek és rettegnek szinte megállás nélkül, addig olyan szörnyszülöttek iránt táplálnak gyermekded rajongást, mint a hegyes agyarú, napfényre szenesedő, koporsóban háló élőhalottak. Nem célom megvizsgálni, honnan és mely korból ered e különös lény mítosza, inkább arra kívánok rámutatni, milyen elképesztő divat tárgyává vált manapság e pár évtizede még szörnyűségesként és ellenségesként ábrázolt rém.

Különleges képességek, relatív halhatatlanság, titokzatosság, szenvedélyesség és a hétköznapi szürkeséget megtörő újszerűség. Ezek a tulajdonságok kétségtelenül megragadják az olvasó- és nézőközönséget, és emiatt nem is hibáztathatjuk őket. Ki ne akarna isteni lenni? Ami már problémásabb, hogy mindezt mihez kötik. Egy mások vérét zabáló, sötétben élő, magányos és bosszúszomjas fenevadhoz. Valakihez vagy inkább valamihez, ami, bár sosem öregszik, mindig csak árnya és emléke önmagának. Olyasvalami, ami látszólag tökéletes, de csak úgy, mint egy játékbaba, amelyben nincs élet és lélek, habár külsőleg kifogástalan.

Fiatalos lendület, különleges képességek és a legjobb nők. Csatlakozz hozzánk! Légy te is vámpír!

Ha ma megkérdeznénk tíz embert, hogy mágikus képességekért és egy sziporkázó, romlatlan külsőért odaadná-e a lelkét, vajon hány felelne igennel? Vajon mennyi tudná közülük, hogy ez csak átverés, és látszólagos kiválóságukért életükkel kell felelniük? Hogy miért? Mert képességeiket kapják, és nem maguk teremtik. A vámpír a történetekben az átváltozást mindig elszenvedi, és azt is mindig valamiért cserébe, egészen pontosan: a lelkéért. Egy külső erő döntése hatására, aki többnyire az ördög, az emberi létben maradhat, ám ennek ára az örökké tartó koromsötét hangulat, a füstös lehelet és a hamuszáraz beszéd.

Ha megnézzük, mai világunkat is rengeteg vámpír veszi körül. Csak az élet érdekli az embereket. Semmitmondó gondolataikkal, szégyenteljes viselkedésükkel, céltalan ügyködéseikkel kiszívják a körülöttük élők életerejét. Megbénítják őket, privát őrületeiket ráerőltetik a társadalomra, nyomorúságukat fekélyes kórként terjesztik. Nincs más céljuk, csak a – mindegy, milyen színvonalú – élet. A liberális csőcselék tokkal-vonóval az élethez való jogáról okoskodik, és ezen jogáért akár még a legkiválóbbakat is meg tudná gyilkolni, csakhogy ő megmaradjon, akár a vámpír.

Aztán itt vannak a technikai kütyük, a modern vámpírok különleges képességeit helyettesítő eszközök. Lassan tényleg „mágusnak” érezheti magát az ember tőlük. De ez megint csak járulék. A képességet, hogy másokkal kommunikáljunk a távolban, nem mi értük el önerőnkből, hanem adták nekünk, és bármikor el is vehetik tőlünk. Az érzés illúzióját, hogy bármire képesek vagyunk, a technikai eszközökkel megadják, és ebben ringatnak. Ugyanez a helyzet a plasztikai sebészettel és a photoshoppal, melyek az örökélet és a tökéletesség torz ígéretével hozakodnak elő, s úgy éltetik korunk rászedett balekjait, akár a vámpírt életben tartó sötét ígéret.

Az HBO degenerált műsora, a True Blood, amely a fajkeveredéstől a homoszexualitáson át a kannibalizmuson keresztül mindenféle aberrációnak helyt ad, és ezt vonzó, megnyerő formában igyekszik tálalni.

A vámpír az életen túlitól rettegő hitvány és szolgalelkű vesztes képe. Egy gyáva senkié, aki, mivel nem volt képes szembenézni a halállal, inkább maradt a földön, a vakok között, félszeműként, hogy „királykodjon”. A vámpír a problémákat folyamatosan maga előtt görgető és életszínvonalának emelését eredményező kihívások elől menekülő reménytelen figura, akit szenvedélyessé az általa elérhetetlen célok utáni sóvárgása tesz, ám ez egyúttal szánalmassá is teszi, mert a lényegi elhatározásra sosem képes, célját sosem éri el. Kedvesként és szeretetre méltóként történő ábrázolása a szánalmasság és a kilátástalan nyomorúság megszerettetését, dicsőítését irányozza elő.

Ma a vámpírkultusz azért ilyen felkapott, mert az emberek élete olyan sivár és porhanyós, mint a régóta koporsóban száradó vámpírmúmiáé. A mai ember nemcsak Istent nem ismeri, de már az embert sem. Vámpírlényeket kreál magának, mert ez felel meg degradált létállapotának. Nem eszménye már a hős, aki angyalokkal beszélget, az égi világ után vágyakozik, és csodás fegyvereivel éppen azt a sötét kilátástalanságot győzi le, amit a vámpír képvisel.

Az utóbbi idők vámpírfilmjeinek talán egyetlen kivétele az „Only lovers left alive”, amely vitatható formája ellenére komolyabb problémafelvetéseket tartalmaz. A vámpirizmust ebben a filmben inkább csak ürügynek tekintjük, semmint az abnormalitás szándékos propagálásának.

Persze erre rá is erősítenek a háttérben munkálkodó sötét erők. A filmstúdiók szándékosan a vámpírokat tolják a képünkbe, hogy más példa ne is állhasson előttünk. Sokkal szerencsésebb lenne lovagokat, mítoszokat és mennyekbe törekvő példaképeket magunk elé állítanunk, hogy hamarosan elmondhassuk, a vámpírok ideje – tegyék azok képét bármennyire is emberközelivé – lejárt!

Folyamatos és mindenre kiterjedő válságban élünk. Válságban van a személyes életünk, a családunk, az ország, a gazdaság, a politika, egy szóval minden. A válság különböző megnyilvánulásai közül, nehéz lenne kiemelni egyet és felkiáltani, hogy ez a legnagyobb baj!

Ha megoldanánk a devizahitelesek problémáját, még mindig ott lenne a katasztrofális népességfogyás, és ha megoldanánk a munkanélküliséget, még mindig ott lenne az iszonyatos mértékű elprolisodás és elcigányosodás. Aktualitása miatt viszont van egy probléma, ami kitüntetettséget évez: a bevándorláskérdés.

Az országot szokás szerint megint kettészakították:

Vannak a bevándorlást ellenzők és vannak a hisztérikusan bevándorlást követelők.

A liberális internetfirkász hadsereg (444, Index, Origo, Hír24, Egymillióan a sajtószabadságért, Kétfarkú Kutya Párt stb.) az első migránsok megjelenése óta hiszterizálja a közvéleményt, és agresszív módon a bevándorláspártiság mellett kampányol, és uszít mindenki ellen, aki fel akar lépni az illegális migrációval szemben. A „szeretet”, a „sokszínűség”, „az elesettek segítése” és ehhez hasonló fogalmakat forgatnak ki eredeti jelentésükből, és ezekre hivatkozva egy szánalmas cirkuszt kerítve, az Afrikai és közel-keleti betolakodók mellé állva kampányolnak hazánk pusztítása mellett.

Ez a nyüszítő banda, talált szócsövére a Kétfarkú (továbbiakban Kétszínű) Kutya Párt nevű gittegyletben, akik „alulról jövő kezdeményezésként”, „civilektől összeszedett pénzen” betolakodók befogadását propagáló óriásplakát kampányt indítottak. Eleinte csak egy darab plakátról volt szó, amit Felcsútra helyeztek el, ami, ha ennyiben marad, még vicces is lehetett volna, csakhogy másfél hét leforgása alatt az egész országot ellepték a migránsimádó plakátok, olyannyira, hogy még a hivatalos állami kormánypropagandánál is több látható ezekből.

Hogy ki nyúlt alá ennek a „civilnek” álcázott kezdeményezésnek, nem nehéz kitalálni, hiszen ismerjük azokat az amerikai, brüsszeli, izraeli érdekköröket és háttérerőket, akiknek a célja Magyarország és egész Európa kaotizációja.

Amire ezen túlmenően most föl kell hívnunk a figyelmet, az a migránspropaganda egyik eszköze, vagyis a bűntudatkeltés.

Kutyának is szánalmas... vagy talán nem is annak szánták?

A képlet, amit a fejünkbe akarnak verni a következő: aki barátja az illegális betolakodóknak, az felvilágosult, fejlett nézeteket vall, nyitott, „európai polgár”, aki ellenzi, hogy négerek lepjék el a Kárpát-medencét, az gonosz, gyűlölködő, szánalmas, maradi, ostoba pária. Nyilván ebből egy szó nem igaz, sőt, a fordítottja sokkal inkább, hiszen

a migránsimádók azok, akik gyűlölködnek, ők rekesztik ki a sajátjuktól eltérő világlátásokat, és ők fojtatnak szánalmas hisztériakampányt egy olyan dolog mellett, amit, ha felfognák a következményeit, maguk sem támogatnának.

De ezen már nem igazán háborodunk fel, hiszen ismerjük ezeket a bélyegeket és ezt a hazug elbeszélési módot. Ami tenyérbemászó a mostani jelenségben, az a bűntudatkeltés, vagyis az a módszertani fogás, hogy bűntudatot akarnak ébreszteni a többségi társadalomban, amiért nem kér az idetolakodó idegenekből, és nem akarja eltartani őket. Ennek a kampánystratégiai fogásnak a legeklatánsabb példája az a plakát, amire a következő Biblia idézetet merték rárakni: „Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok.” (Mt 25,35)

Vajon minek nézi a Kétszínű Kutya Párt a keresztényeket? Valami balekmódra önfeláldozó szeretetszolgálatnak? Vagy olyanoknak, akik beengedik a betörőt a házukba, megtömik a zsebét pénzel, és még a kést is odarakják a saját torkukhoz? A ballib slepp kéri számon a keresztény konzervatív magyarságot, hogy miért nem „eléggé” keresztény? Abszurd! Az a ballib slepp, aki ajvékolva „Je Suis Charliezott” még januárban, amikor (ki tudja, milyen körülmények közt) megölték azokat a firkászokat, akik nem győztek versengeni a keresztény szentségek meggyalázásában. Az a ballib slepp, aki tavaly nyáron a tenyerén hordva ünnepelte a buzifelvonuláson papi reverendába öltözve faszt szopó deviánst. Az a ballib slepp, aki minden nemzeti és keresztény értéket le akar rántani a maga mocskába (lásd a tavalyi, Szent Koronát és Szűz Máriát gyalázó pólókat és az e melletti kiállást az internetes szennymédiák részéről).

Ezek akarnak most minket kereszténységből számon kérni?

De nem csak az elmúlt egy évből, tíz évből, huszonöt évből lehetne számtalan példát hozni arra, hogy a liberális véglények mennyire utálják a kereszténységet. Már eleve megjelenésekor, a 18. században az volt a liberalizmus legfőbb követelése, hogy „Az államot és az egyházat válasszák szét!” Tessék, sikerült! Most meg a kétszínű férgek, Biblia idézetet lobogtatva vádolják az államot, amiért (látszólag legalábbis) nem akar asszisztálni az ország tönkretételének újabb fázisához.

Ráadásul olyan kereszténységet „kérnek számon”, ami nem is az, és soha sem létezett. Soha nem volt keresztényi kötelesség a betolakodók befogadása, megetetése és eltartása. Soha sem volt ilyen a történelemben, mert ez nyilvánvalóan egy szánalmas és káros hozzáállás, ami a közösség öngyilkosságát készíti elő. Nem ez a keresztényi szeretet. A keresztényi szeretet azoknak jár, azokra vonatkozik elsősorban, akik betartják a közösség szabályait, és betartják Isten parancsolatait, és nem olyanokra, akik ártó szándékkal közelednek és élősködni akarnak a jó szándékú embereken.

Semmit sem ért a kereszténységből, aki azt hiszi, hogy a „térden csúszó önfeláldozás” az igazi kereszténység.

Szeretné a ballib slepp, hogy ilyen „jó” keresztények legyünk, mert az ilyen ember az jelentéktelen, és harc nélkül megadja magát. De a Kétszínű Kutyák hiába csaholnak és nyüszítenek, nem fogunk bűntudatot érezni! Nincs miért. Nem fogjuk sajnálni és eltartani az országunkba betörő migráns seregeket. Jézus nem azt tanította, hogy alázkodjunk meg, és balek módjára szolgáljuk ki ellenségeinket! A kereszténység nem az önfeladás, a gyengeség, és a meghunyászkodás vallása! Nem volt ilyen soha, és mi sem vagyunk ilyenek. Számunkra az ország és a világ mai infernális állapotait látva, ez a Biblia idézet jut eszünkbe:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10,34)

Az állam és az egyház szétválasztásáért nyüszítő liberálisok utódai (akik, miután Európában már sikerült elérniük, most az iszlám világ esetében nyüszítenek az egyház állami befolyása miatt) egy másik hasonlóan aljas és kétszínű plakátjukon, Szent István királyunk, Szent Imre herceghez írt intelmeiből ragadnak ki egy mondatot: „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és esendő.”

Ez a plakát is mintapéldája a cinikus félremagyarázásnak, és az egetverő hazugságnak. Semmi kétségünk ne legyen, ha Szent István királyságában jelentek volna meg néger hordák a déli határnál, azon nyomban szétverte volna seregével azokat. A többnyelvűség, többszokásúság csak akkor erősíthet egy államot, ha az államalkotó nemzet szellemisége alatt és szellemei ereje által formálódik minden kisebb etnikum, nemzetiség egy sokszínű de egységes állammá. Ekkor az államalkotó nemzet a centrum szerepét tölti be a nemzetiségek számára, és azok nem szakadhatnak le a centrumról. Ahogy a római mondás tartja: Vis unita fortior! Egységben az erő!

Tehát Szent István intelmének valódi jelentése: minél szélesebb nemzetiségi és kultúrális sokszínűség fölött képes egységet teremteni, a centrum szerepét betölteni a magyarság szellemisége, annál erősebb lesz az állam, és ez egy fokmérője is erejének.

Ha megnézzük, kik követelik ma a bevándorlást, akkor azt látjuk, hogy azok, akik már rég leváltak a magyarság szellemiségéről, szellemi küldetéséről, sőt, ha jobban megkaparjuk a múltat, láthatjuk, hogy ezeknek a mostani liberális jogvédő és internetfirkász csoportocskáknak a konkrét vagy legalábbis eszmei elődei is már azon ügyködtek, hogy minél többeket leválasszanak a magyarság szellemi egységéről. Már évszázadok óta működnek olyan erők, amiknek a nemzettudat megbontása, és a magyarság szellemi küldetésének aláásása a célja. Nyílván ezek az újabb generációk (akiknek már a nagyapjuk se tartotta magyarnak magát) még gátlástalanabbul csinálják ugyanezt.

Nyilvánvaló az is, hogy az Afrikából idejövő bevándorlók, nem a Szent Istváni értelemben fogják több kultúrájúvá tenni az országot, hiszen nemhogy a magyarságról, de még az európaiságról sincs semmi fogalmuk, és ahogy a nyugati példák mutatják, három-négy generáció után sem lesz fogalmuk.

Beilleszthetetlenek, és csak azoknak az országlakóknak a táborát szaporítják, akik kívül vannak a magyarság még talán valamennyire meglévő szellemiségén és szellemi egységesítő erején. Persze ez is a cél. Párhuzamosan azzal, hogy minél többeket leválasztanak a magyarságról (pl. emigráns hiszti) olyanokkal töltik föl az országot akik nem részei és soha sem lesznek részei a magyarságnak (lásd cigánykérdés). Mindezeket a céljaikat persze nem írhatják ki óriásplakátokra, ezért mindenféle trükkök bevetésével, jelen esetben bűntudatkeltéssel operálnak.

„Nesze bunkó magyar, még István királyod is szégyell téged!” Ez a Kétszínű Kutyák bújtatott üzenete.

Bűntudatkeltés aljas, hazug szándékból. Sem a Kereszténységhez, sem Szent Istvánhoz nincs semmi közük, nem értenek belőlük semmit, kiforgatják tanaikat, szavaikat és a saját aljas szándékaik szerint használják föl (némileg másképp, de hasonlóan aljas és kétszínű csoportocska a „Zsidók Jézusért”). De aki átlát ezeken a kétszínű ebeken, az szilárdan áll a helyén, és harcol tovább nemzetünk megmaradásáért.

A Kétszínű Kutyák ezzel az átlátszó és aljas húzásukkal remélhetőleg végleg lejáratták magukat. A képmutató bűntudatkeltési kísérletük egy kudarc, amivel csak saját alávalóságukról rántották le a leplet. A ballib internetes slepp nyüszítése nem érdekli a hazájáért felelős józan embereket. Internetes firkászhadseregük saját bukását készíti elő. Bűntudatot akarnak kelteni, de rossz helyen próbálkoznak. Arról nem is beszélve, hogy saját magukat is megtagadták ezzel az akcióval, hiszen tavaly nyári főellenségük, Simicska Lajos a hazai óriásplakát helyek 95%-nak birtokosa. Az ő támogatása nélkül nemigen tudták volna elárasztani az országot a migránsimádó és bűntudatkeltéssel próbálkozó plakátjaikkal. De hát ilyenek a Kétszínű Kutyák, mindig azt ugatják, amit a gazdájuk mond nekik, és mindig annál pitiznek, akinél a zsíros falatok vannak.

Hámory Dénes

Az utóbbi napok néhány kiemelt hírének kommentárja:

MEGVERTEK EGY SZEGEDI LÁNYT, MERT „BEVÁNDORLÓNAK HITTÉK” A BARÁTJÁT

Többszörös félretájékoztatás. A liberális híresztelések soha sem veszik figyelembe, hogy még ma is (és remélhetőleg minél tovább) nyílt provokációnak számít egy fehér európai lány és egy színesbőrű párkapcsolata, keveredése. Mindegy, hogy jogilag bevándorlónak számít-e vagy sem. Az, aki a kultúra megalapozott elvárásaira és a biológia törvényeire fittyet hány, ne csodálkozzon, hogy baja származhat belőle. Az állítólagos verekedéssel azt igyekeztek igazolni, hogy a Fidesz bevándorlással kapcsolatos állásfoglalása milyen indulatokat szül az országban, mert szerintük táptalajt ad az addig csöndben megbújó „rasszista” és „kirekesztő” gyűlölködők túlkapásaihoz. A dolog már csak azért is nevetséges, mert a belviszályok, a kaotizálás és az indulatok keltéséhez mindig a baloldal értett a legjobban (lásd például az 1789-es francia forradalmat), és eme hírnél sem hazudtolja meg magát. (A verésről készült videón egyébként semmi nem látszik, csak annyi, hogy néhány részeg dülöngél, a tudatos hisztériakeltés érdekében mégis közzé tették. Mi hírnek inkább azt tennénk meg, hogy ha valóban olyan fene nagy veszély volt, miért volt olyan gyáva és hitvány a kamerás, hogy egy távoli bokor mögül vette az eseményt?)

MEGTALÁLTÁK A „MÁSODIK FÖLDET”

Ez az úgynevezett „második” vagy „új” Föld 1400 fényévnyire van innen. Ez azt jelenti, hogy a fénynek is 1400 évre van szüksége ahhoz, hogy elérjen arra a helyre, vagyis teljesen esélytelen eljutni oda (egy űrhajó vagy műhold számára ez az idő hatványozottan nagyobb). Ezen felül semmilyen pontos adat nem áll a rendelkezésre a bolygó állagával kapcsolatban, vagyis könnyen lehet, hogy néhány megközelítő hasonlóságot leszámítva semmi köze egymáshoz a két bolygónak. Ez azt jelenti, hogy felesleges hírveréssel van dolgunk, amivel, azon túl, hogy beleivódott emlékezetünkbe, semmit nem tudunk kezdeni. Mindenesetre nem ártana, ha mindazok, akik lelkesednek az ilyen hírekért (élükön a liberális firkászokkal), egyszerre csak ott teremnének, több és tisztább levegőt hagyva maguk után szeretett, egyetlen és utánozhatatlan Földönkön.

ŰRSZONDA HALADT EL A PLÚTÓ MELLETT

Szintén kezelhetetlen hír. A Plútóról készült legújabb képek mutogatása nem egyéb, mint a modern tudósok és progresszionisták farokméregetése. Lám, haladunk, rendületlenül és megállíthatatlanul. Napról-napra közelítünk a tökélyhez. Tessék csak elhinni, itt vannak a soha nem látott képek! Persze az csak egy műhold, mi emberek ettől nem kerülünk közelebb önmagunk kiteljesítéséhez. Az igazság az, hogy az űrből érkező hírek többnyire ellenőrizhetetlenek, így minél távolabbról érkezik egy információ, annál kevésbé hihető. De ha igaz is, mindennapi életünkbe nem tudjuk beépíteni.

TRÁGYASZAG A BUZIFELVONULÁSON

Ami belül, az kívül.

PÉNZES BEVÁNDORLÓK

Jó öltözék, I-phone, napszemüveg, jófajta szendvics, üdítő. Így látni a bevándorlókat Magyarországon. Több jel is arra utal, hogy a bevándorlás szervezett keretek között zajlik: pénzt adnak az úgynevezett menekülteknek, hogy hogyják el országukat, és hogy felénk vegyék az irányt, aminek célja többek közt egy közel-keleti tisztogatás, illetve Európa kaotizálása. Mindennek köze lehet ahhoz, amit a Nagy Izraellel és az ISIS-el kapcsolatban mondtunk.