Minden jelenségnek van kontextusa és mindig vannak magasabb kontextusok. Nyilvánvaló, hogy minél magasabb szempontból tekintünk egy jelenségre, annál pontosabban látjuk át azokat a dinamizmusokat, amiknek a részét képezi. Ami a demokráciákon belüli reálpolitikát illeti, a választópolgár messzemenőkig „kontextusmentes”, más szóval, nézetmentes – többek között ezért megy el szavazni is.

Közismert, hogy ez a kontextus- és nézetmentesség az oka annak, hogy a tömeg könnyen befolyásolható: mindössze ingerekre reagál, és ma ott tartunk, hogy az ingerek között is egyre kevésbé képes tájékozódni, és hajlamos vagy leragadni rögtön az elsőnél, ami éri (ez többnyire alig haladja meg a szimpátiát vagy az unszimpátiát), vagy, a reklámokra történő reakciójához hasonlóan, „elfogadni” azt, amiről így vagy úgy meggyőzik.

Egészen meglepőnek tűnhet például, hogy ebben a tekintetben semmi különbség nincs azok között, akik például abból élnek, hogy jól megalapozott, és akár több ezer embert érintő döntéseket hoznak mondjuk a nagyvállalati életben, vagy az akadémia területén, és azok között, akik még soha nem hoztak úgy döntést, hogy komolyabban mérlegeltek volna opciókat.

Mindkettő véleménye híven tükrözi a mainstream média által sugallt képet, véleménynyilvánításuk pedig ritkán haladja meg a „Trump egy tahó” szintű kijelentéseket.

Az előbbiekre N. N. Taleb (aki, jegyezzük meg, ugyancsak elment szavazni) kitalált egy jó kifejezést: „Intellectual yet Idiot” (IYI).

A demokratikus folyamatokra minimum a történelem kontextusából kell tekintenünk. Természetesen nem azzal a „nézettel”, ami magát a demokrata politikai berendezkedést is kibontakoztatta és fenntartotta, miszerint a történelem mintegy véletlenszerűen bontakozik ki, egyre magasabb szintű társadalmi formációkban, és egyre nagyobb társadalmi és technikai vivmányokkal (ez utóbbi vitathatatlan). Csak érdekességként: eszerint a nézet szerint pl. a China National Petroleum, a Citibank, a Facebook vagy bármelyik mai állami bürokrácia magasabbrendű formáció, mint a nagy ókori birodalmak voltak.

Nézetünk szerint

a történelmi folyamatokat Akarat és szándék irányítja, és a tömegek által álvallásos áhítattal tisztelt nagybetűs Véletlennek ezekben a folyamatokban nincs helye.

A történelem maga is egy időben kibontakozó, majd letűnő jelenség, és minél inkább közelítünk a történelemalatti fázishoz, annál inkább jellemző, hogy

a színpadra lépő, színpadra tett szereplők egyre kevésbé rendelkeznek autentikus akarattal.

Ezzel egyidejűleg, míg mind az autentikus akarattal (és nézetekkel), valamint hatalmas tudati erőkkel rendelkező pozitív, mind pedig az autentikus akarat ellentétét szimbolizáló, de ugyancsak akár hatalmas tudati erőkkel rendelkezhető negatív szereplők egészen a háttérbe húzódnak.

A történelem felfogható úgy, mint a fény és a sötétség harca, amikor is a fény oldalán állók, akiknek a végcélja az Abszolútummal való egyesülés, mintegy a történelem kibontakozásával szemben haladnak, míg a sötétség oldalán állók azoknak a lehetőségeknek a kibontakozását segítik elő, amiket egy magasabb tudati szint és hatalom, aminek időben korábbi korszakok feleltethetők meg, nem hagyott kibontakozni. A sötétség erői és ágensei tehát egyrészt mintegy az időt gyorsítják, másrészt pedig magát a tudati elsötétedést szimbolizálják.

Ami a demokrácia abszurd, soha meg nem valósítható, hazug ideológiáját illeti, ennek a bevetése a fentiek kontextusában megítélendő célokat szolgált, aminek a végeredményeit ma közvetlenül tapasztalhatjuk: a színpadon az arctalan, (egyelőre még) emocionális és tehetetlen tömeget, a „sátáni idiótát” (Hamvas kifejezése) találjuk, amely messzemenőkig engedelmeskedik manipulatív gazdáinak; és kizárólag nekik (spirituális influenciák által érinthetetlenek). Közülük kerülnek kiválasztásra a „vezetők”, akik mindössze abban különböznek követőiktől, hogy az időciklus végét meghatározó tendenciákat sikeresebben és nagyobb elánnal képviselik.

A november 8-i amerikai választások, és az azokra történő nyugat-európai reakciók, illetve ezt megelőzően a Brexitre, az aggresszív, provokatív népvándorlásra, az Oroszországgal szembeni provokációra és egyéb geopolitikai eseményekre történő összehangolt reakciók abból a szempontból különlegesek, hogy világosan jelzik: a demokráciára többé már nincs szükség. Az értékek, a rendek, a szerves struktúrák likvidálása után szinte megszűnt az egyén is: a többség egy akaratmentes és identitás nélküli masszává alakult, ami mindössze többé-kevésbé intenzív vulgaritásokat képes produkálni. Nézetei teljesen kifordultak, aminek a következtében saját helyzetét teljesen bizonytalannak és kiszolgáltatottnak éli meg. Életproblémája megközelítőleg a következő: ha nincs pénz, megszűnök én is.

„Mit szólnál, ha azt mondanám, az összes elnök csupán kirakatember, akiknek feladata elterelni a figyelmet azokról, akik valóban vezetik az országot.”

A Brexit kapcsán a Foreign Policy think tank azonnal kézbesítette az új korszakra vonatkozó programot: a többség megbízhatatlan, a demokrácia elavult, eljött az idő, hogy „szakemberek” döntsenek a tömeg helyett. Trump szerepe ennek az üzenetnek a megerősítésében várhatóan döntő lesz: elég, hogy nyert. Jegyezzük meg, hogy a magukat jobboldaliként definiáló, fősodrású alternatív médiák (mert úgy tűnik, hogy ilyen is van) álnaivitása Trump minden akadályt elsöprő diadalával kapcsolatban mindenesetre figyelemre méltó. Minden demokratikus formációkon belüli ellenállás (amik ugyancsak mesterségesen gerjesztettek), csak kedvez mindezeknek.

Tulajdonképpen valós ellenállás nem nagyon tapasztalható, és feltételezhető, hogy az események az elkövetkező 4–8 évben akár úgy is irányíthatóak, hogy az úgynevezett háttérerők, amik már eleve birtokolják a hatalmat, egy néhány lépcsős terv mentén színre léphessenek és kihirdethessék a globális diktatúrát [ennek a diktatúrának azonban már semmi köze nem lesz azokhoz az államberendezkedésekhez, melyek egy isteni rend jóváhagyása által vagy legalább bizonyos tradicionális ideák alkalmazása révén nyerték el legitimitásukat – a szerk.].

A fősodrású médiák által sugallt üzenet az, hogy már ma megvan az a kritikus tömeg, ami ezt ünnepelve fogadná:

a „tehetetlenségükben” zokogó, öklüket rázó demokraták, a Kalifornia függetlenségét fontolgató technokraták, a tömegek ostoba választásai, vagy rasszista, idegengyűlölő, homofóbikus vagy robofóbikus (nem vicc!) megnyilvánulásai fölött a fejüket csóváló intellektuálisan passzív és intellektuálisan messzemenőkig gyáva intellektüelek, az emberi jogokért, a mindenki közötti egyenlőségért és a mindenre kiterjedő toleranciáért bármire kapható, ellentmondást nem tűrő aktivisták, és még sokan mások, akik a világ összeomlásáról beszélnek – vélhetően pontosan a forgatókönyv szerint.

Nem elképzelhetetlen, hogy a cél érdekében azért még polgárháborúkat és egy világháborút is bevetnek. Talán a népesség csökkentésének pragmatikus megoldásaként, talán a félelem és a bizonytalanság elmélyítése céljával. Tény, hogy a szubtilis szinten kifejtett manipuláció és a fizikai szinten véghezvitt erőszak és pusztítás nemcsak eszköz, hanem stíluselem is: máshogy nem tudnak operálni.

Lehet azt elemezni, hogy meddig mehet el Trump, és ez, programja pozitív aspektusait tekintve, nem is érdektelen. De abból kiindulni, hogy egészen véletlenül színre léphet valaki, aki kimond minden épeszű ember (értsd: a többiek, akik nem készek egy sötét diktatúrába történő átmenetre) számára nyilvánvaló (reálpolitikai szintű) igazságokat mind az előző rezsimekkel, mind pedig a geopolitikai, valamint a bel- és külgazdasági problémákkal kapcsolatban, nagyfokú naivitásra vall, mint ahogy az az elgondolás is, hogy ezzel kapcsolatban a fősodrású médiák hamisságának „lelepleződése”, illetve Trump Fehérházba jutása – minden valószínűség ellenére – véletlen volt, illetve nem konkrét célokat szolgál.

Karlo Valois

Véleményem a politikai médiatartalmakon való rágódásokról, esélylatolgatásokról, véleménycsatározásokról stb.: vajon aki nem tudja, a saját lakásától két ajtóval arrébb mi történik, az miért tudná, mi folyik a világpolitika berkeiben (amiről néha még a „beavatottak” sem tudnak semmit)?

Nem tudom, mit csinál a Lajos a földszinten, vagy hogy ki a Bözsi barátja, de tudom, mit (nem csak csinál, hanem) gondol, akar stb. az amerikai vagy az oroszországi politikai háttérhatalom, tudom, amit még a szolgálatok emberei sem tudnak, tudom, amit még a lobbiszervezetek vagy a gazdasági élet emberei is titkolnak egymás elől. És legfőképpen tudom, amiről fogalmam sincs, mert nem csak eltitkolják előlem, de egyszerűen egyáltalán nem ismerek belőle egyetlen tényezőt sem. Mindegy, hogy a politikai elemzések magasiskoláját vagy a Blikket olvasom-e, ez a helyzet nem változik.

Politikáról (főleg amennyiben arról a politikáról beszélünk, ami az embereket a legjobban foglalkoztatná) leginkább az tud, aki csinálja vagy csinálni tervezi, de ő is csak arról, amit ő maga csinál vagy gondol. És azt pedig a legritkább esetben fogja feltárni, nem hogy a nyilvánosságnak, de még a legközelebbi barátainak is óvatosan.

A nyilvánosság és a valós mozgatórugók nem csak elenyésző részben fedik egymást, hanem rendszerint egyenesen teljesen ellentétesek, sőt vonatkozásban sem állnak egymással. Nem csak gyanítható, hanem száz százalékosan bizonyos, hogy azok az erők, amelyek a világpolitikát vagy az egyes országok politikáját meghatározzák, egyáltalán, soha, egyetlen pillanatra sem kerülnek a „tömegtájékoztatás” reflektorfényébe. Mert olyan nincs is. A tömeget legfeljebb az időjárásról tájékoztatják, de többnyire arról is rosszul.

A politikai médiatartalmak 99 %-a egyedül az értékes idő értelmetlen és pozitív következmények ellen beoltott elütésére, illetve az emberi elme idegen, egymással kapcsolatban is alig álló, irreális impulzusok általi szétzilálására „használható”.

Ferenchegyi Endre

A kasztok, rasszok és nemek szerint történő differenciáción túl figyelembe kell venni olyan általános, életvitellel kapcsolatos irányelveket, amiknek a mai korban kiemelt jelentőségük van. Mielőtt ezek közül bemutatunk egyet, tekintsünk át röviden néhány, korunkra jellemző tényezőt.

A magyar tradicionális iskola ismerői, szimpatizánsai számára ismert, hogy napjainkban – egy tudati elsötétedéssel párhozamosan – a lét olyan lehetőségei is kibontakoznak, amiket korábban egy uralmi aktus (amivel az egyén szintjén az önuralom áll analógiában) a potencialitások szintjén tartott.

Ezek a szubracionalitás területébe tartozó lehetőségek jellemző módon olyan vonalak mentén nyernek terek, amik pont a differenciálódást hivatottak megszüntetni, legyen az faji, nemi, kaszthovatartozásbeli, vagy egyéb. Ez hozza közös nevezőre az olyan jelenségeket, mint a fajkeveredési propaganda, feminizmus, homoszexuális propaganda, gazdaságmánia, vagy az általánosabb, nyers egyenlőségmánia, individualizmus és hasonlók.

Korunk további jellemzője, hogy ezek a szubracionális jelenségek, a fent említett hatalmi aktus gyengülésével párhuzamosan, egyre gyorsabb ütemben nyilvánulnak meg, más szóval, egyre rövidebb idő alatt egyre több nyilvánul meg belőlük. Az egyén szintjén ennek a hatalmi aktusnak a gyengülése párhuzamba hozható azzal, ahogy valaki egyre kevésbé képes kontrollálni azt, hogy mire gondol, hogy mit mond, és hogy általában hogy nyilvánul meg; annak, amit a legprogresszívabbak kreativitásnak vélnek, pontosan ez adja az alapját.

Ha egy „kreatív” kiagyal például egy új nemi identitást, mondjuk a transzgendert, ezzel párhuzamosan szinte azonnal megjelenik tíz másik is. Anélkül, hogy leragadnánk ennél a témánál, megjegyezzük, hogy ez a gyorsulás nemcsak a horizontális kibontakozásra jellemző, hanem a vertikálisan lefelé történő kibontakozásra, tehát a hanyatlásra is, egyre több olyan területet utasítva a normalitások körébe, amit korábban deviációnak, illetve bűnnek tekintettek. Normálisnak felfogni például azt, hogy a nemi identitást a társadalmi közeg, illetve az egyén maga határozza meg, egy verikális hanyatlást, míg a kitalált nemek száma ennek horizontális kibontakozását jelenti.

A gyorsuló ütemű vertikális és horizontális aberráció természetesen egymással karöltve bontakozik ki, mintegy kölcsönösen gerjesztve egymást. Például a Szilikon-völgyben a magas IQ-jú, de gyengeelméjű mérnökök kíméletlen tempóban próbálnak minél több telefonalkalmazást minél hamarabb a piacra dobni, vagy minél több „egymilliárd embert érintő” problémát piacosítani, miközben kivétel nélkül liberális beállítottságú főnökeik nemcsak a vállalaton belül terjesztenek kombattáns módon fajtalan és nemtelen ideológiákat, hanem komoly lobbizó tevékenységük révén vagy akár közvetlen fenyegetésekkel, a politikára vagy a közösségek életére is ráerőszakolják azokat.

Bármi, ami ezt lehetővé teszi, a fentiek fényében ítélendő meg; így például, hogy egy látszólag távoli példát vegyünk, nem az a kérdés (amit gyakran felvetnek), hogy miként járult hozzá az internet mondjuk a fent említett nemi-identitás variációk burjánzásához, a szexualitáshoz való viszony gyökeres átalakulásához, az információáradat növekedéséhez stb., hanem azt kell belátni, hogy az internet megjelenése törvényszerű, hiszen összhangban áll az eddig nem aktualizált potencialitások egyre fokozódó ütemű megnyilvánulásával.

Az eddigiek alapján felismerhető, hogy minden, ami fölösleges, egyben irracionális, és minden, ami irracionális, káros. Természetesen a fentiek figyelembe vétele nélkül is belátható, hogy ami káros vagy irracionális, az fölösleges. Arra azonban, hogy a modern ember ezekből miért nem ismer fel semmit, a fentiek magyarázatot adnak.

Ebben a kontextusban egyáltalán nem tűnik túlzásnak az a – Marcus Auréliusz és más sztoikus gondolkodók által megfogalmazott – álláspont, hogy az, aki meggondolatlanul cselekszik, nem is ember. A modern tömegemberben fel sem merül az igény a meggondolt cselekvésre; egyszerűen halad az árral és minden, amit csinál, fölösleges; lényeges dolgokkal nem foglalkozik. A gondolkozást már rég feladta, és nyüzsgő tevékenysége híven tükrözi a fejében uralkodó káoszt. Már rég nem rendelkezik azzal a hatalommal, amivel rendet teremthetne, így két véglet között ingadozik: vagy feladja, és beletörődik végtelenül unalmas és értelmetlen életébe, vagy pedig lelkendező hívévé (cheerleader) válik valamelyik modern, irracionális tendenciának, legyen az a technokratizmus, szciencizmus, gazdaságfetis, ezek kombinációja, vagy mások.

A semmi fölösleges irányelv magában foglalja, de meg is haladja a mértékletesség elvét; követése bátorságot, önkontrollt és reflexiót igényel, aminek a pozitív hatásai egyértelműek. Az elv az élet minden területén, fizikai, lelki és szellemi síkon is érvényesíthető. Talán nem fölösleges kiemelni néhányat ezek közül.

Fizikai síkon a szciencizmus áldozatává lett táplálkozás adja a legkézenfekvőbb példát, ami egy senki által sem értett, absztrakt tudománnyá avanzsálódott. Az, hogy mi a fölösleges, megközelíthető minőségi és mennyiségi szempontból is. Ami a mennyiségi szempontot illeti, az ember, ha csak akkor eszik, amikor éhes, és akkor is csak keveset, valamint ha rendszeresen böjtöl, akkor képes kialakítani magában egy csalhatatlan mértéket arra vonatkozóan, hogy mennyi a szükséges, és mennyi a fölösleges. Ami a minőséget illeti, többek között Seneca tett értékes megállapításokat, amikor hangsúlyozta, hogy az ember kerülje a komplikált ételeket, és utalásokat tett arra vonatkozóan, hogy az ún. ínyencség morális gyengeség jele is lehet. Leveleiben a túlzásba vitt ételkülönlegességek irracionális voltát grafikusan szemléltette, amikor a testben történő erjedésükre és az abból való távozásukra hívta fel a figyelmet, szemben a friss, egyszerű ételekkel, amik, bár ami a távozást illeti, hasonlóan végzik, emésztésüket tekintve jóval kedvezőbb hatást fejtenek ki. Akkoriban az ételadalékok, színezőszerek, íznövelők és egyéb kémiai anyagok még nyilván nem merültek fel, ezeket épeszű ember ma sem tartja nélkülözhetetlennek.

Érdekes, hogy a modern ember a testmozgás területén sem ismer mértéket: vagy egyáltalán nem mozog, vagy pedig fitnesz-fanatikussá válik, aki maratonokat fut, szorgalmasan testépít stb. Sétálni alig szokott. Testtartására és mozgására egyáltalán nem figyel, szinte mindig egyszerre feszült és hanyag; kialakult egy általános vérszegény, bevásárló-járásmód, ami a világ minden bevásárlóközpontjában, parkolójában megfigyelhető.

A mozgáskultúrák közül érdemes kiemelni a harcművészeteket, ahol az önuralmat és önuraltságot látható formában leginkább pont a minden fölösleges mozdulattól való tartózkodás árulja el. Ez különösen szembeötlő fegyverekkel, illetve több ellenféllel szembeni küzdelemben, amikor a mester például a lesújtó kard, vagy az egyszerre több irányból érkező támadások elől épp csak annyira tér ki, hogy azok mindössze néhány centiméterre kerülik el, miközben képes mind a légzését, mind pedig izomenergiáit optimális szinten tartani. Ugyanez a takarékosság jellemző támadásaira és ezek időzítésére is.

A harchoz szükséges figyelem magasfeszültségétől nem sokban különbözik az, ahogy az ember megfontolja, hogy például egy beszélgetés, egy előadás, esetleg egy értekezlet során mit, mikor és miként mond ki, mindenféle megnyilatkozási impulzust kontroll alatt tartva.

Külön irodalma van a gondolatok felett gyakorolt kontrollnak, nem véletlenül. Minden nem akart gondolat fölösleges. Az akarat és a kontroll (más értelemben a hatalom és az afölötti uralom) közötti összefüggés figyelemre méltó, ugyanis az akaratnak az identitás adja a kontextust mind individuális, mind pedig szupra-individuális értelemben, a magamat akarom formula szerint. Természetesen a „legmagasabb” (a létet és nemlétet meghaladó) szinten, amikor maradéktalanul, tehát végtelenül önmagam vagyok, nincs értelme konvencionális értelemben identitásról beszélni: Isten nem egy identitás. A kondicionált lét szintjén azonban az identitásnak fontos szerepe van, és a nemet, a kaszthovatartozást és a rasszt, mint alaptényezőket, figyelembe és birtokba kell venni.

Ma különösen aktuális az időtöltés kérdése is, hiszen, ahogy említettük, az emberek többsége a nap nagy részében kizárólag fölösleges dolgokkal foglalkozik. Ezzel szemben egy identitással rendelkező embernek fontos kell, hogy legyen, hogy csak olyan dolgokkal foglalkozzon, amik önmegvalósítását közvetlenül szolgálják. Gondolatait, tevékenységeit, viselkedését eszerint kell irányítania.

Záró megjegyzésként érdemes megemlíteni, hogy a semmi fölösleges irányelvvel foglalkozik a modern ember is, de értetlenül, hóbortosan és túlzásokba esve. Bestseller lett például Marie Kondo könyve a kacattalanításról („rend a lelke mindennek”), számos ún. minimalist mozgalom dívik, amik főleg, mint fogyasztó-társadalom ellenes fogyasztó mozgalmak lépnek fel és hasonlók, amik nem sokban különböznek attól, ahogy a kasztalatti rétegek értelmezik például a jógát, a meditációt és hasonló tradicionális fogalmakat.

Karlo Valois

Hogy a világ legnagyobb közösségi oldalának kapcsolata van a világ történéseit háttérből irányító, az emberiség megrontására és elnyomására törekvő szerveződésekkel, kulisszatitkok ismerete nélkül, a modernitás logikája alapján is következtetni lehet. Azonban rendelkezünk néhány újabb adalékkal, amelyek talán azokat is meggyőzik, akik jobban ragaszkodnak a kézzel megfogható bizonyítékokhoz, jóllehet ez sem lesz minden kétséget kizáró azoknak, akikben nincs meg eleve az érzékenység a jelenlegi társadalmi folyamatok valódi természetének felismerése tekintetében.

Létezik egy szabadkőműves jelvény, amely mind színében, mind formájában kísértetiesen hasonlít a Facebook látszólag „f” betűt ábrázoló logójára, ami több mint elegendő ahhoz, hogy összefüggéseket keressünk közöttük. Ezt az ábrázolást többek közt a „Two Ball Cane” („két labda” és egy „ütő”) nevű szabadkőműves „golfklubnál” is megtaláljuk. Jelképe egy fejével felfelé tartott ütő, amihez két oldalról, azonos szinten hozzátapad egy-egy golflabda. Ez az első ránézésre egyszerű ábra, ami mintha kimondottan a sporttevékenységre vonatkozna, nem csak itt merül fel: a szimbólumnak és a névnek több jelentőségteljes kapcsolódása van a szabadkőművesség múltjával (és persze jelenével is).

Az egyik ilyen különös kapcsolódás, hogy John Dee, I. Erzsébet királynő rózsakeresztes udvari okkultistájának és egyben tanácsadó „titkosszolgálati főemberének” aláírása ugyanígy egy „cane” és „two balls” volt (a „cane” más összefüggésben „pálcát”, „sétapálcát” is jelent). Később Ian Fleming, a híres író, a James Bond-regények szerzője, aki egyben hírszerző is volt, regénybeli ügynökének a 007-es megkülönböztető jelzést adta, amely Dee aláírásának numerikus formája.

Balra John Dee aláírása, jobbra a szabadkőműves jelvény

Mindebből már gyanítható, hogy az enigmatikus angol elnevezés (two ball cane), illetve különböző ábrázolásai valójában nem rövidítések vagy egy adott tevékenység szimbolikus megjelenítései, hanem egy szabadkőműves mesterjelszót takarnak, amely nem más, mint a szabadkőművesség egyik kulcsfigurájának, a Tórából ismert Tubálkáinnak a neve. A név tehát egy alliteráció, egy félig elrejtett, félig felfedett jelzés, amely a közreműködők hovatartozásáról és céljairól árulkodik.

Tubálkáin, Káin leszármazottja, az első fegyverkovács a héber hagyomány szerint

Ez az ábra tehát egyrészt a szabadkőművességgel, és ennek okkult hátterével, másrészt a titkosszolgálati, hírszerzési megfigyeléssel és az erre alapuló politikával áll összefüggésben. Az okkult háttér feltárása rendkívül messzire vezetne, így erre most nem térhetünk ki, de megjegyezzük, hogy szoros kapcsolatban áll mindannak genezisével, amit olykor „modern világként” határozunk meg vagy az ezt generáló anti- és kontratradicionális erők háttereként tarthatunk számon.

A Facebook esetében a titkosszolgálati érintettség nyílt titok, és mi is foglalkoztunk már a kérdéssel. Ami viszont újabb megerősítést ad ennek kapcsán, az imént említett „James Bond szál”, amely közvetlenül utal arra, hogy a „felhasználókat” valójában nem „közösségi élményekhez” juttatják, hanem szemmel tartják, adataival pedig, amennyiben saját ügyük ezt követeli, visszaélnek. Ha ez a felvetés helytálló, módfelett nagyképű húzást láthatunk a Facebooktól, amely gyakorlatilag nyíltan beszámol mind szabadkőműves irányítottságáról, mind hírszerzési tevékenységéről. Mindez egyébként összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy ezek a társaságok már nem kimondottan szorulnak rá arra, hogy rejtegessék magukat, hiszen egyre kevésbé van mitől tartaniuk, mivel szinte minden az ő irányításuk alatt áll.

Ha valaki mindezt csak véletlennek gondolná, összevetheti a jelenséget a másik legnagyobb internetes felületnek, a GMail „M” betűjének a jelével, amit egy szabadkőműves kötényről mintáztak. A „G” betű pedig ennek megfelelően a szabadkőműves G-re utal, ami az egyik központi szimbólumuk. Így az internetet szinte monopolszerűen uraló két nagy cég, a Facebook és a GMail (Google) (hogy a Yahoo-ra ne térjünk ki, amely a Jahu nevet „rejti magában”) dekódolhatóan szabadkőműves hátteret nyilvánítanak meg.

Érdekes lehet megjegyezni mindezzel összefüggésben, hogy a brit katonai hírszerzés logója egy időben nagyon hasonlított az Egyesült Államok nagypecsétjén szereplő, illuminátusokhoz társított piramishoz.

MI5 vagy az ábrán MIV – Military Intelligence, Section 5; Az E II R jelentése: Elizabeth the Second, Regina, azaz II. Erzsébet Királynő

És talán maga a James Bond elnevezés sem véletlen, melynek kezdőbetűi pontosan egyeznek a szabadkőművesség két kozmikus oszlopának betűivel (Boaz és Jachin). Ezt a két oszlopot ráadásul mindig úgy ábrázolják, mint aminek a tetején két gömb van, és ez megfelelésben állhat azzal a két gömbbel, ami a Tubálkáin ábrán is megtalálható. (Jóllehet ezen összefüggések további kutatásra szorulnának.)

Láthatjuk, hogy a modern világ legújabb és legnépszerűbb produktumai is bizonyos értelemben a hagyományokból merítkeznek, annak szimbolizmusára támaszkodva bontakoznak ki. Még a legforradalmibb dolgok is valamilyen hagyományra alapozódnak, jóllehet szempontunkból ez a legnegatívabb vonatkozásban látszik megvalósulni. Egy hagyomány, isteni küldetésének beteljesítése helyett önmagából kifordulva, önmagát megtagadva kimérákat hoz létre, az internetet is kézben tartó és azon is behálózni törekvő torz és veszedelmes monstrumokat, melyek az embert az örök rabság felé igyekeznek taszítani.

Ferenchegyi Endre

Ismeretes, hogy a napokban megszűnt az MSZP-s kötődésű, és ily módon a kommunista eszmét egészen a mai napig továbbörökítő Népszabadság. A megszűnés kapcsán az egyik tábor az 5 milliárdos veszteségre hivatkozik, míg a másik a kormány önkényuralmáról beszél és a „szent” sajtószabadság megsértéséről. Érdekes nyilatkozatott tett ennek kapcsán Mirkóczki Ádám, jobbikos szóvivő:

„Bár a napilap a Jobbik szellemiségétől határozottan távol áll, mégis azt üzenjük minden tisztességes baloldali embernek, hogy a Jobbikot ilyen maffiamódszerekkel nem lehet megállítani, s amint leváltottuk ezt a velejéig korrupt és gátlástalan Fidesz-kormányt, helyreállítjuk Magyarországon a sajtószabadságot.”

Sanjos ilyen nyilatkozatokra kényszerül egy olyan párt, amelyik minden energiáját kormányleváltó akciókra fordítja, és közben egyre inkább megfeledkezik a valódi értékek átadásáról. A balra tolódó párt a kormányváltás kényszerében arra a sajtószabadságra hivatkozik, amely mindig is a széthúzás, a káosz jegyében működött, és aminek eredeti célja a tradicionális rend meggyengítése volt. A Népszabadsággal ebben az ügyben gyakorlatilag egy platformra kerülő Jobbik nem igazán látja be, hogy hiába vannak a Fidesznek tényleges, és sokszor elég durva visszaélései, az általuk felmutatott alternatíva sem hozna igazi javulást, például jelen esetben, a sajtótermékek színvonalának emelése vonatkozásában.

Egyébként a tegnapi balos tüntetés és a Magyar Idők elégetése (mely utóbbival önmagában, a balos csürhét leszámítva még akár egyet is lehetne érteni, hiszen nem sokkal jobb a Népszabadságnál), felveti a kérdést, hogy bizonyos erők nem-e akarják megint meglovagolni '56-ot? A szabadságharc 60. évfordulóján és a 2006-os események 10. évfordulóján, a kormánnyal kapcsolatos általános elégedetlenség miatt eléggé kézenfekvő lenne, hogy bizonyos, az indulatok felkorbácsolásában érdekelt körök (nemzetközi titkosszolgálatok, szabadkőműves szerveződések) most akcióba lendüljenek. Már ha a háttérerőknek célja, hogy valamiféle változást mozdítsanak elő a magyarországi politikai életben. Erre a következő hetek eseményeinek vizsgálata során (pl. tüntetők megjelenése, akik olyan magabiztosan viselkednek, mintha pontos utasításokat és a védelem ígéretét kapták volna) egyértelmű választ kaphatunk.

Egy ilyen eseménysorozathoz bizonyára a Jobbik is támogatólag fog csatlakozni. Habár felmerül a kérdés, hogy ha valóban vissza akarják hozni nekünk a Népszabadságot, ugyan mi az, amit nyernénk velük?

A szimbólumok értelmezése rendkívül kényes terület. Manapság sok olyan leleplező írás és elemzés születik, amelyek a „háttérhatalommal” kapcsolatos szimbolikus összefüggéseket vizsgálják.  Ezek közül a legtöbb abba a hibába esik, hogy miközben néhány valóban fontos dologra rámutatnak, olyan szimbólumokat és olyan minőségeket is „sátáninak”, de legalábbis gonosznak titulálnak, amik közel sem azok. Sőt egyenesen azt mondhatjuk, hogy minden gonoszsággal összefüggésbe hozható ábra olyan archaikus – következésképp pozitív jelentést hordozó – szimbólumokból származik, amelyek arra voltak hivatottak, hogy az embert segítsék önmaga megismerésének útján. Ily módon mindaz,

amit most többé-kevésbé helyesen sötétséggel teli szimbólumnak gondolnak, az egykoron és eredeti formájában fényteli volt.

A „szem” szimbóluma például, amely oly sokszor feltűnik videoklipekben és egyéb helyeken, eredetileg nem az Antikrisztus eljövetelének beharangozását jelentette, hanem Isten „mindent látó szemét”, gondoskodó és óvó tekintetét, valamint utalt még a határtalan és egyetlen Tudat mindent magában foglaló, mindent tudó és mindenütt jelenvaló voltára. A „Nap”, amely ma az „új világrend” hajnalának és a hamis tekintélyeknek (manipulátoroknak) lett a védjegye, korábban azoknak a vezetőknek (királyoknak és főpapoknak) volt a megjelölése, akik valódi érdemeik miatt állhattak egy közösség élére, és akiknek példamutató élete valóban olyan hatással volt az emberi világra, ahogyan a Nap hat a természet élővilágára. És a „Dávid-csillagként” vagy „Salamon pecsétjeként” ismert „hatágú csillag” sem a ma Izraelként ismert ellencentrumnak (vagy a zsidóságnak) volt a jele, hanem az ellentétek egyesülésének és kibékülésének, valamint annak a központnak, ahol Ég és Föld, Isten és Ember találkozott. (Hasonlókat lehetne mondani a pentagramról, bizonyos számokról és egyéb többé-kevésbé közismert jelképekről is.)

Régi logó

Ezért a hazánkban csak veszélyes hulladékként ismert Viva Tv logójában megjelentek sem jelentenek minden esetben negatív dolgot. A csatorna tartalma viszont – amely egy képzeletbeli mérőn talán még az RTL Klubnál is nagyobb radioaktív sugárzást mutatna ki – arra enged következtetni, hogy ebben az esetben a szimbólum egyértelműen negatív jelentést hordoz, éspedig tudatosan. A lefelé mutató háromszög, amely eredetileg a szívvel, másfelől a barlanggal, egy rejtett, ismeretlen hellyel, egy új és magasabbrendű valóság felfedezésével és meghódításával állt összefüggésben, itt most

szándékos alászállítást, megrontást jelent.

(Érdemes megfigyelni, hogy a reklámok közötti rövid pillanatokra, szuggeráló célzattal gyakran bevágják ezt a szimbólumot.)

A fiatalságot az őrület határát súroló videoklipekkel és alpári műsorokkal nagy dózisú agymosásban részesítő Viva logója ráadásul két felfelé és két lefelé mutató háromszögből áll, amelyeket egymásra helyezve azt a hatágú csillagot kapjuk, amely, mint említettük, jelen esetben az ellencentrum jele; egy olyan helyé, ahol nem békét és önmagával való harmóniát talál az ember, hanem sötét, nyugtalanító, kaotikus érzések szállják meg, és veszik át felette az irányítást. Mindezeken túl a folyvást megjelenő „piramisra” is van egyértelmű utalás, ami negatív értelmében szintén az „új világrend” felépülésére utal, illetve a logóból az a „vav” is kiolvasható, amely a héber ábécében a hatos számmal egyenértékű. (A 666 kapcsán lásd korábbi cikkünket.) Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a sötét szimbólumok szándékoltságára a rendkívül káros tartalom miatt következtetünk, és nem amiatt, mert előítéletesen olyasvalamit akarunk kiolvasni belőlük, amikkel nem rendelkeznek.

Új logó

Felesleges a műsorokat külön elemezni, hiszen a célja mindegyiknek ugyanaz:

földsötét bunkóságot és primitivitást injektálni az új generációba,

valamint olyan elveket és példaképeket elfogadtatni velük, amik és akik garantálják a szellem-lelki-testi elkorcsosulásukat. Noha egy olyan társadalomban élünk, ahol az általánosítás halálos bűnnek számít, itt minden nő kegyetlen és érzéketlen ribanc, és minden férfi lazuló-füvező, folyton szexre éhező papucsállatka. Itt mindenki pattog és nyüzsög, mindenki trendi és „jófej”, és miközben mindenki az egyenlőség harcos védelmezője, azt látjuk, hogy ezek az emberszabású lények folyton saját felsőbbrendűségüket próbálják fitogtatni, ami persze a legmenőbb cucc felvételén, a legújabb telefon feltűnő lóbálásán és a másik túlkiabálásán sosem mutat túl. Az eufórikus hangulat csak úgy árad a csatornából, mintha „valaminek” a hamarosan bekövetkező eljövetelét ünnepelné, ami világmegváltó szintű.

Lefelé mutató háromszög, a megrontás és az alászálítás jelképe

Az egyik legnevetségesebb jelenség a járókelőket és a bulizókat vidám vasárnapos boldogsággal kérdezgető műsorvezető, aki a nagy büdös semmiről órákig képes fecsegni vagy másoknak beszólni, és mindezt azzal a tenyérbe mászó képpel, és azzal az arcáról le nem fagyó, színlelt magabiztossággal teszi, hogy jó érzésű embernek nem tud nem ökölbe szorulni a keze a látványától. A másik szánalmas mutatvány az innen-onnan összeszedett sztárocskák valóságshow-ja, ami egy bekamerázott elmegyógyintézetre emlékeztet bennünket. Az émelyítően bugyuta és rosszhiszemű randis és egyéb műsorokról jobb, ha nem is ejtünk szót. Ezek a hülyítő műsorok, amelyek azt próbálják elhitetni a nézővel, hogy ha nem követi, a világ legfontosabb eseményeiről marad le, „megszínesítik” a tudatalatti üzenetekkel bombázó, már önmagukban is borzasztó pszichikus járványt terjesztő zenés kisfilmek szennyáradatát.

Az illuminátus pózolgatást nem lehet elég korán elkezdeni. A képen Miskovits Marcell, a Viva Tv jelenlegi díszbohóca.

Ne feledjük azt sem, hogy ez a csatorna ad kibontakozási lehetőséget sok, később ismertté és „nagy karriert” befutó tévés szereplőnek. Innen eresztették szabadjára például a zsidó-homoszexuális Steiner Kristófot, az ország legnagyobb műmájerét, Sebestyén Balázst, a szintén ütnivaló képű Istenes Bencét, a feminista Lilut, vagy Miskovits Marcellt, ezt a végtelenül együgyű gyereket, aki sokévnyi Vivás kreténkedés után (már 16 évesen műsorvezető volt) szintén a TV2-nél kapott szerepet. Ez pedig azt jelenti, hogy e csatorna külföldi birtokosai (a Viacom nevű globális cég) kiemelt befolyással bírnak az ország közéleti alakulásaira. Ezeket a normalitásból kivetkőzött embereket fiatalkoruktól kezdve erre a tévés szakmára képzik, majd amikor készen állnak, előléptetik őket elismert és mérvadó „sztárrá”, hogy a társadalomrombolás ügyét szélesebb körben képviseljék. És míg a Viván a marhuló hülyegyereket játszották, a lehető legsuttyóbb példát mutatva követőiknek, az új csatornákon már a komoly és felelősségteljes felnőttet adják elő, akik jogot formálnak maguknak arra, hogy adott esetben társadalomkritikát fogalmazzanak meg.

Erre mondják, hogy „eladta az ördögnek a lelkét”

A Viva Tv tevékenysége nem szól másról, mint a magyar fiatalság szándékos megalázásáról és megerőszakolásáról annak érdekében, hogy az eljövendő embertelen birodalom engedelmes rabszolgájává neveljék. Magyarországra a sötét befolyások, a démoni sugallatok elsősorban a tévéképernyőn keresztül érkeznek, és ennek is kiemelt csatornája a Viva Tv, amely még csak véletlenül sem „igényeket” elégít ki. Ehelyett rombolást, romlást, elfajzást, megnyomorítást, lelki fertőzést és mérgezést hoz, hogy még nagyobb káoszba taszítsa az emberiséget. És ezt a lefelé mutató háromszög „fekete mágiája” csak megerősíti a számunkra, ami fokozott óvatosságra inthet bennünket.

Réb István

Hogy mi az, ami mindenféleképpen kiderül számunkra az október 2-ai népszavazásból és az ennek kapcsán kialakult tébolyból, azt a South Park Garrison bácsijának evolúciós elméletet illető tömör és velős válaszát parafrazálva tudnánk összegezni:

„a demokrácia egy baromság”.

A vélemények és az érdekek ilyen zűrös kavalkádjával a társadalmi folyamatok iránt érdeklődő ember már régen találkozhatott. A „démonokrácia” őrülete tetőfokára hágott. Van itt minden, és garantáltan annak az ellenkezője is. A sok opció láttán a nép bambaképű fia azt se tudja, hogyan éljen azzal az egy szem vokssal, amivel „kegyesen” megjutalmazta őt a népet „sötétségből”, „elnyomásból” és „nélkülözésből” kiemelő modernitás.

Az egyik tábor azt mondja, hogy ne szavazz, mert igazából másról kellene szavazni. A másik tábor szerint fontos lenne szavazni az adott kérdésben, de mivel „azorbán” találta ki, ne menjünk el, hiszen az „megalkuvás” lenne (mondják ezt természetesen azok, akiknek életük legnagyobb része megalkuvás). Van aztán a „haladáspárti”, „fel- és már-már megvilágosodott” csoport, amelyik „igen” voksra buzdít, és van egy másik, amelyik ugyan a „nemet” javasolná, de „azorbán” miatt csak azért is az „igent” ikszeli be. Egy újabb tábor párthűsége vagy a „döntési jog” illúziójához való ragaszkodása miatt az „élete árán is” „nemet” fog ikszelni. Szintén újabb szerveződés ugyancsak „nemet” fog ikszelni, na de nem „azorbán” miatt, hanem mert az ország érdeke szerinte ezt diktálja. Aztán ott vannak a „géniuszok”, akik egy „isteni sugallat” hatására kitalálták, hogy érvénytelenül fognak szavazni, költőien érzékeltetve ezzel, hogy a probléma ugyan érdekli őket, de a kormánypropagandához nem kívánnak asszisztálni. Megint mások, az érvénytelen szavazást megfűszerezvén, mindkét lehetőséget bepipálják, mert a „feltartóztathatatlanul fejlődő” Európához épp annyira szeretnének szervesen tartozni, mint amennyire el akarják kerülni a „terrorizmust”. Mindennek tetejébe ott a tény, hogy a népszavazás nem is arról szól pontosan, amiről mondják, ráadásul, bármi is legyen az eredmény, azt minden további nélkül semmisnek tekinthetik.

„Ez nem igazi demokrácia” – mondhatná e sorok láttán egy méltatlankodó szavazó. Én pedig azt mondom, hogy ez az igazi demokrácia. Karnevál és vurstli, kocsmabölcsességek és fejetlenség a köbön. Káosz, széthúzás, civakodás, értetlenség. A történet legnagyobb balekjai pedig nem is a szavazók, hanem azok az öntömjénező hitszónokok, akik tényleg elhiszik, hogy van beleszólásuk a dolgokba, és hogy bárki is kíváncsi az ő „világmegváltó” ötleteikre. Akik tényleg elhiszik, hogy a hülyeséget ki lehet gyomlálni a demokráciából, hogy a „minden vélemény számít” elve bármiben is pozitív eredményt szülhet, hogy „elég a rendszeren belül változtatni” és – ami a kedvencem – hogy „a demokrácia jobb lehet ennél”. Pedig a demokrácia maga ez, és mindig ez is marad: veszekedés, mutogatás, asztal csapkodás, dáridó, tánc, pofonok, pletyka, csábítás, árulás, zsonglőrök, vattacukor és részegség, őrjítő és megveszekedett részegség mindenek felett.

Réb István

A Médiavadász szerkesztősége összeült, hogy megossza gondolatait a legújabb Star Wars filmről. Öt kritika az Ébredő erőről. Nem kíméltünk senkit.

A többiek helyett égtem, amikor a film végén a stáblista megjelenésekor a közönség tapsolni kezdett a vetítővászon előtt. Nyilván nem a film miatt. A film szar volt. A Star Wars „univerzum” folytatásának örültek. Annak örültek, hogy megállás nélkül folytatódik a nagy színjáték, hogy újra megkapták az adagjukat az őrülten fejlett jövő delejesen csábító világából. Hogy tovább hihetnek abban a baromságban, amivel gyerekkoruk óta eteti őket a tévébuzi társadalom. Ez a sok majom megnyugodhatott. Nincs velük az égegyadta világon semmi, de semmi baj. A fejlődés töretlenül halad előre, és ők olyan szerencsések, hogy részesei lehetnek ennek a sosem látott csodának. Lézerkard, űrhajók, fajok közötti béke, izgalmas és kedvezően alakuló sors. Minden fasza. Csak annyi a teendő, hogy beülnek ezekre a kötelező agymosásokra, és megveszik a legújabb kütyüket, hozzájárulván a haladásisten nagy tervének megvalósulásához.

A Darth Vaderes pólóban feszítő, R2D2-s kulcstartót ujjukun pörgető, Star Warsos telefonborítóval villogó világtalan hülyék ismét hallhatták a kötelező handabandát az „erőről”, láthatták újra felrobbanni a lelketlen nácikat és lövöldözni az időközben papuccsá vált, trottyos Han Solót.

Senkinek nem kell aggódnia. Star Wars ez a javából. A filmkészítők most is, mint mindig, készségesen, a legjobbjukat adva igyekeztek kiszolgálni a drága közönség igényeit. A szeretetreméltó közönségét, akik nem vágynak másra, mint egy kis világbékére, meg technológiai maszturbációra. Csodás ez az élet, a „jövő” talán még a mi életünkben beteljesül. Vallásos elköteleződés? Benső gyakorlatok és lemondó erőfeszítés? Tudatos és felelősségteljes viszonyulás a természetfelettihez? Minek ezek? A szinte magától működő fejlődés a finisben van. A célt – bármi legyen is az – mi is elérhetjük. Csak fel kell ugranunk a kába tudatlanság ördögien megtévesztő halálvonatára.

Mielőtt pedig valaki megvádolna: nem, nem azért utasítom el a csillagok háborúját, mert ne kedvelném a képzelet szülte, izgalmas világokat, vagy ne hiányolnám életemből a lovagiságot, a varázslatot, még inkább a helyesen értett mágiát. Azért utasítom el, mert a Star Wars indokolatlanul nagy teret kap az emberek életében, kitaszítva ezzel olyan lényeges és összehasonlíthatatlanul komolyabb tradicionális történeteket, amik nemcsak érdekesek és izgalmasak, hanem tanító jellegűek, szellemi útra inspirálóak is. A nézőknek csak a csillogást, a fordulatot, a szurkolás lehetőségét adja, de nem ismerteti annak módját, hogyan ébredhetnek – mindenféle önigazolás nélkül – igazán önmagukra. Ez a bűne pedig minden olyan tulajdonságát is értéktelenné teszi, amibe egyébként jogosan szerettek bele a rajongók.

Réb István

A szánalmasság új dimenzióit ismerhettük meg az elmúlt hónapokban. Lobotómia önkezűleg és örömmel. Valahogy így lehet jellemezni azt az „őrületet”, ami az új Star Wars film körül a nyálfolyatós fogyasztói társadalmakban kialakult.

Az akut személyiséghiányt valahogy el kell rejteni, legyünk Star Wars rajongók!

Korunk álmítoszának soron következő epizódját elemzem.

A premiervetítésen alig titkoltan recskázó h-a-t-a-l-m-a-s rajongóktól előre elnézést kérek, de aranyos kis lelkükre nem leszek tekintettel. A Star Wars „univerzum” korábbi darabjait is egy marék szarnak tartottam. Ez a mostani még annyi se. Ahogy emlékszem, ezt a sztorit már kétszer eladták: „nácik” vs. köztársaság, aztán a végén felrobbantják a halálcsillagot. Mégis valami újításnak lennie kell, az ébredő erő cím legalábbis erre utal. De vajon mi ez? Az első, ami szembeötlik az embernek, hogy a főhősök egy nő (Rey) és egy néger (Finn), akik közt az első pillanattól cuki kis románc szövődik. Mindkettőjüket üldözi az „Első Rend” nevezetű neonáci szervezet. Közös kalandjaik során Rey lassan ráébred arra, hogy „vele van az erő”, ami lényegében annyit jelent, hogy képes a gondolataival férfiakat irányítani. Helyben is vagyunk. Amazonunk így vagy úgy, de minden férfit le tud dominálni. Bár ez nem is olyan nehéz, ha a „főgonosz” Kylo Ren gyakorlatilag egy hisztis óvodás, Finn (akit nem az erővel, de máshogy dominál…) pedig egy néger. Így a főhős picsának nincs is nehéz dolga. Félreértés ne essék, nem akarom a konyhába parancsolni a nőket, és természetesnek tartom, ha egy nő próbálkozik azzal, hogy a férfiakat irányítsa, de elmegy a kedvem attól a bigétől, aki primitíven és átlátszóan próbálkozik ezzel. De ha például (hogy filmes hasonlatnál maradjak) Vito Corleonéval, vagy Piszkos Harryvel találkozna kedves kis hölgyünk, parancsolgatós elmetrükkjével hamar az ajtón kívül találná magát.

Hogy miért fontos ezt a részt kiemelnünk? Mert minden filmnek van olyan üzenete, ami hatásaiban a valós életünket befolyásolja, tereli. Jelen esetben ez a női manipulációs technika a film háttérüzenete. Ez az, amit a női nézők levesznek ebből a filmből. Vajon akkor a férfiaknak mit üzen? Röviden fogalmazva: jobb nektek, ha jóban lesztek a nőkkel. Ezt a négertől meg is tanulhatjuk, aki engedelmes jó fiú, nem okoskodik, könnyen mozgatható. Lényegileg ennyiről szól a film. Ugyan ez jelenik meg a szétbotoxolt arcú Leia és Han Solo kapcsolatában, vagy a leszbikus sárgabékánál is. Mindent a nőstények irányítanak, a férfiak csak eszközök bizonyos tervek végrehajtásában. A legjobb hím pedig a néger, aki korlátlan mód manipulálható. Ő a végén jutalomból még el is nyeri majd a fehér kislányt. Ennyi. Persze nincs ebben semmi új, hiszen a filmek nagy része már régóta ilyen.

A sok Star Wars rajongó balfasz fiúcska pedig mosolyogva beszopja a sztorit.

Érezzék csak jól magukat a kóla ízű, popcornos világukban, legyenek engedelmes csicskák. De köszi, én más irányba megyek.

Hámory Dénes

A sejtésünk beigazolódott a Star Wars 7. részével kapcsolatban. Mindig van lejjebb. Csupán egy jól tejelő gazdasági vállalkozás újabb fejési kísérletéről van szó. A történet sablonos, már meg sem próbálják bonyolítani vagy fordulatossá tenni. Az események valahogy jól „adódnak”, nincs valódi oka a „fordulatoknak”. A történet elején egy birodalmi zászlóalj éppen egy falut irt ki, amikor is az egyik vödörfejű befalsul, és nem hajlandó darálni a népet. Hogy miért nem, az nem derül ki, és az sem, hogy a nagyvezír sith utód, amikor ezt észreveszi, miért nem tesz semmit. Pusztán véletlenül ez a negroid pont oda zuhan le, ahol a másik főhős kütyümániás lányka lakik. Azt nem találja meg, akivel együtt lezuhant, bezzeg a megmentő droidot megmentő leányt rögtön. Jó,

mondjuk a néger szemlátomást végig nem tudja hol van.

Aztán elmenekülnek az „ezeréves verében”, és véletlenül pont arra jár Han Solo bácsi meg a szőrmók. Ott, a nagy fennforgásban véletlenül pont jó gombot nyom meg a lányka, aminek hatására az elszabaduló száj-szörnyek véletlenül pont a gonoszokat eszik meg. Egy másik példa, amikor mán’ megint egy halálcsillagot akarnak felrobbantani, elfogják a védők parancsnokát, Phasma kapitányt (ezüstvödör fejű lényezet), és az készségesen kikapcsolja a halálcsillag teljes védelmét, mert a csokigyerek ráfogja a plazmastukkert. Pedig lerí róla, hogy még a cipőfűzőjét is édesanyja kötözgeti, nemhogy majd ölni fog. Egyébként minden terv nélkül támadják meg a halálcsillagot, mert már megszokták, hogy a véletlen és az evolúció nekik dolgozik. Han Solo amúgy sem híve az intelligens tervezettségnek, ő inkább a szabad asszociációk világában szeret csapongani.

Enyhén komolyra fordítva a szót, ez egy színtiszta szuggesztió, hogy szokja mán’ meg a paraszt, neki nem kell semmit tervezni, neki már nem kell erőfeszítést tenni, mert

majd minden jön magától.

A film tele van bugyuta helyzetkomikummal és mászolygással. A legfurcsább, hogy a moziban az elmeprogramozott nézősereg automatikusan nevetgél ezeken, miközben egy magára valamit is adó ember a fejét fogja az émelygéstől. A legízetlenebb momentum, hogy a szökött bennszülött, voltvödörfejű négus és amazon hősnőnk közt szerelem szövődik (volt egy rész, amikor már nagyon úgy festett, hogy csók lesz, na akkor ki kellett takarnom a mozivásznat; később hátborzongató módon volt képük ölelkezni). A fajkeveredés már bevett szokás a Háborgó csillagok világában. Ha emlékszünk, már az első részben boldog boldogtalan űrlény együtt sörözött a klubban a Tetüin, ez most sincs másként.

Abban viszont rendhagyó e filmezet a sorozatban, hogy már nem rejtett módon azonosítják a birodalmiakat a nácikkal.

A film derekán egy szőke, kékszemű „árjagyerek” beszédet tart (amolyan Hitler-stílusban), az arca már torzul elfele a gyűlölettől, és amikor befejezi, a rendezett sorokban felsorakozott birodalmi vödörfejűek karlendítenek neki.

Az alkatói kreativitás és a „véletlen” összjátéka.

Minden díszlet és részlet a Harmadik Birodalomra hajaz, és a következő jelenetben egy egész bolygórendszert égetnek széjjel egy jól táplált szuperplazmaágyúval, egyértelműen utalva a holokausztra. Ocsmány egy fogás, de tény, hogy már kellően elő van készítve a terep arra, hogy az ilyen olcsó trükkök is hatásosak lehessenek. A Halálcsillag energiáját különben egy közeli Nap fényének elnyelésével nyerik, akár egy fekete lyuk, hogy még a hülye is megértse: itt aztán nagyon csúnya bácsikról van ám szó.

A film infantilis, árad belőle a posztmodern üresség. A szuggesztiók terén annyit fejlődött, hogy itt már főszerephez jut egy néger, és körülbelül ő az egyetlen, aki önfeláldozó tettekre képes. Rey, az amazon technokrata leány valószínűsíthetően tanítványa lesz a kiöregedett Luke-nak. A nőuralom már korábban megjelenik a sorozatban, de akkor pacifista módon, Amidala, a Naboo bolygó királynőjének személyében. Persze ha kell, ő is plazmastukkert ragad, és szórja a lézernyalábokat. Ő amúgy ellenzi a háborút és még rendelkezik nőies – bár torzult – vonásokkal. Itt a megvénült Leia „hercegnő” már tábornoki címet visel, egyszóval túlléptek az anyai nőiességen, ez már a harcos amazonok világa.

Kiváncsian várjuk a következő lukasfilmet, mert mindig van lejjebb.

Csáki István

Itt a nigger, hol a nigger?

Mit is mondhatna a magamfajta reptilián hívő és mindenütt cionista összeesküvést vizionáló paraszt a Star Wars legújabb részével kapcsolatosan? Mindenekelőtt kezdem azzal, hogy egészen elképesztő az a sajátos receptúra, amelynek alapján a franchise urai újra feltuszkolják báránykáik kloákáján a klasszikus trilógia meghatározó cselekményszálait, egy pofátlanul újrahasznosított mixtúra keretein belül. Ebben a kétórás űrhisztériában minden olyan jelenetet megkapunk újra, amelyek a IV., V. és a VI. részek esetében olyan manipulatív erővel bírtak, hogy még maguk az alkotók sem voltak képesek megszabadulni eme sarokkövektől, és valamelyest felüldefiniálni a Lukács György által teremtett blődli játékszabályait. Így egy gyors sztaniolpapír csere után

pofátlan boldogsággal nyújtják át újra felkérődzött ajándékukat az űrdiétán vegetáló fanatikusoknak, akik alázatos novíciusként nyeldekelik tovább uraik galaktikus váladékát.

Maximális naivitás és felületesség lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy nem fedezhető fel némi különbség Ábrahám Jákob legfrissebb kókányolása, és a régi, h-a-t-a-l-m-a-s közimádatnak örvendő, magvas filozófiai kérdéseket felvető részek között.

De hát a recept a szokásos, így minden kardinális momentum ismételten felhasználásra kerül, csak még jobban meghintve a liberalizmus szivárványporával, az esélyegyenlőség könnyzacskót pukkasztó hozsannájával és a kihagyhatatlan náci-gyalázás unalomig ismételt, aljas kliséivel.

Újra izzadhatunk a – Tatooine hasonmásának megfelelő – Jakku bolygón szerencsétlenkedő főhőseinkkel, no de nem a feszültségteljes cselekmény miatt, hanem az egalitarizmus propagálása miatt bevetett feka, és a feminista Leia hercegnő nem létező erotikus kisugárzását pótló cica-mica kínos bájolgása végett.

Briliáns húzás a halálcsillag harmadszori felbukkanása. Egészen elképesztő bizonyítéka ez az alkotók határtalan kreativitásának.

Ahogy az is, hogy a fájdalmasan halovány Darth Vader utánzatként funkcionáló Kajla Renáta az öregek otthonából disszidált Han Solo egy szem fiacskája. Micsoda váratlan fordulat! A talajvesztettség állapotában hánykódó néző azt sem tudja, hogy megrázkódtatottságtól heves tapsviharral vagy heveny hányingerének végtermékével hálálja meg a forgatókönyv parasztvakító fordulatait. Az az egyszerű tény már korántsem annyira szembetűnő a demokratikusan agyhalott rajongók számára, hogy az az eszme, amiért az ellenállók harcolnak, avagy a hőn áhított köztársaság megszilárdítása és kiterjesztése, milyen módon nyilvánítja meg magát a Star Wars univerzumában. Minden egyes bolygó lakossága, amely a Birodalom – jelen esetben az Első Rend, azaz a megmaradt konzervatív erők és eszmék rendszere – fennhatóságán kívül áll, úgy jelenik meg, mint egy VIII. kerületi vagy a karancslapújtői cigány putri és egy amszterdami buzibár kéjelgőinek tökéletes egyvelege.

Guberáló szemétlakók, sajnálatért kiáltó, esetlenül cuki kis robotok, a napi bevetőért vasat gyűjtő feministák, bazseváló szörnypofák és new ages közhelyeket eregető aszott rémségek hirdetik a békében és egyenlőségben való együttélés hazug mámorát.

Íme, ez a köztársaság esszenciája, a technokratizmus és az evolucionizmus csodás harmóniája. Minden, ami az állítólagos főellenségek uralma alá tartozik, az a fegyelem és rend égisze alatt áll, erőteljesen rasszista felhangokkal, és a kihagyhatatlan aduászként működő, a holokausztra utaló faluirtás sötét szuggesztiójával. Mindezek hiánya olthatatlan hiányérzetet keltene az új világrend csecsein nevelkedett filmőrülteknek. Érzelgősségük révén menthetetlenül hozzákötődtek a filmbirodalom háttérurainak istentelen nézeteihez, vég nélkül hajtogatva a szép új világrend eljövetelének propagandáját mint önállónak hitt forradalmi gondolatot. Észre sem veszik, hogy eközben már annyira függenek fogvatartóik bujtatott sugalmazásaitól, mint Darth Vader az oxigénmaszkjától.

Katzenberger Márk

A Star Wars-nak nevezett jelenség lassan negyven éve van jelen világunkban. Az 1977-ben megjelent első résznek egy addigra már súlyosan modernizált és lerombolt műveltségű világ volt a befogadó táptalaja, sőt egyben kitermelője is. A 90-es évek végén és a kétezres évek elején megjelent új trilógia pedig az akkori generációkban is folytatólagosan fenntartotta az ellenkulturális aktivitást.

A Star Wars azt a helyet foglalta el, amelyet eredetileg a mítoszok, mesék és legendák töltöttek be. Ez katasztrofális. Miért? Hát ebben is vannak lovagok, küzdelem, hőssé váló szegény legény, nem? Nem. Valójában, ha közelebbről és hagyományos értékek mentén vizsgáljuk, vagy egy nem-szerzői mesével összevetjük, akkor úgy találjuk, hogy messze nem azt képviselik a szereplők, mint amit az alkotói szuggesztió társít hozzájuk. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor ezek az új ál-, de inkább ellenmesék nem tartalmaznak olyan jelentésrétegeket, amelyek a megnyilvánulton túlra mutatnának. Olyat viszont igen, amely az anyaginak nevezett világba még inkább beleszédít. A jelenség lényege pedig ebben áll. A szédítésben és a passzív bódulatban, amit egy ilyen film világa és az azért való rajongás adhat.

Ez a posztmodern kor ópiuma.

Az örökös ámuldozás, képzelődés, reménykedés és ájultság világa. A nem-jelenlevés. Erre hív meg ez az alkotás is.

Az ellenmítosz és -mese hollywoodi műhelye beüzemelte saját bejáratott csodaszerét, és a mostani generációnak is belőtt egy dózist.

Hogy néz ez ki külsőleg? Elkeserítően. A moziba izgatottan érkező kisfiúk és az őket hozó apukák, esetleg anyuka is (rejtett érdektelenséggel), star wars pólós rajongók, a trendiség kedvéért eljövő tizenévesek és egyetemisták – mami otthon főz. Eddig „zseniális”. De a komoly dolgok csak ezután jönnek.

Véletlenül világok megmentőjévé váló négerfiú, férfi szerepben tetszelgő nők, pulikutya robot, röpködő-csüffögő űrhajók, kutyánmajom, sértődött, kamasz sötét „lovag”, egy harmadik halálcsillag (ami most nem olyan, mert ez nagyobb), de sokáig azt sem kell nézni, mert még a délutáni kávé előtt gyorsan felrobbantják és végül, de nem utolsó sorban egy fonnyadt füge fejű főgonosz, aki bármelyik pillanatban felszippanthatja magát a saját száján keresztül.

Röviden ennyit lehet mondani. Nagy dolgot nem kell és nem is lehet várni egy ilyen alkotástól, a szellemi és lelki gazdagodás lehetősége ezen fényévekkel túl kezdődik.

Komáromy Imre

„Szabadítsd fel a tudatod!”

Az ezredforduló legnagyobb filmes dobásáról, a mind témájában, mind kivitelezésében példátlan színvonalat felmutató Mátrixról rengeteg elemzés jelent már meg az utóbbi bő tizenhat évben. Mégsem haszontalan egy újabbal előállni, mivel ezek – érdekességük ellenére – sokszor éppen a lényegi mondandótól terelnek el, nem beszélve a hajmeresztő félrebeszélésekről és belemagyarázásokról.

A Mátrix lényegében egy dologról szól: a tudat felszabadításáról,

és minden, ami ezen kívül a filmet jellemzi, járulékos információ.

Hogy mindez ténylegesen mit jelent, arról nemsokára. Lássunk előtte néhány tényt, amik a filmkészítés furcsaságaira mutatnak rá, és amik minden pozitívuma ellenére ezt az alkotást is a „gyanús” kategóriába sorolják. Közismert, hogy 1999 tájékán több olyan film jelent meg, amik különböző formában és színvonalon a „virtuális valóság” egyre aktuálisabb problémáját és a tudat lehetőségeinek kérdéskörét boncolgatta. Ilyen a kísértetiesen hasonló zöld színt és filmes elemeket használó Tizenharmadik emelet (premier ’99 május), a gusztustalanságból jelesre vizsgázó Existenz (’99 április) vagy a tudati teremtés vonatkozásában legmesszebb menő Dark City (’98 szeptember). Az azonos témafelvetés, az időbeli közelség és az áthallások arra engednek következtetni, hogy ezek a filmek összehangoltan, egy ismeretlen megbízó parancsára készülhettek el, és nem a „véletlen” rendezte a történéseket éppen így. Okkal kérdőjelezhetjük meg a szerzőiség kilétét a némelyek által csak transzvesztita propagandaként emlegetett Felhőatlaszt és az elképesztően bugyuta Jupiter felemelkedését rendező Wachowskiéknál. Szavakba nem önthető mélyrepülésük csak azzal magyarázható, hogy a Mátrix eredeti ötlete és cselekményének fő motívumai egyszerűen nem tőlük származnak. De ha belegondolunk, nincs is túl sok értelme bármiféle magasröptű gondolatot tulajdonítani annak a rajongótáborát rózsaszín rasztájával ijesztgető, Larryből Lana Wachowskivá keresztelt lénynek, akinek legnagyobb gondja az életben, hogy aberrált szexuális beállítottságát minden filmjében kényszeresen igazolja. (Volt, aki alappal vagy alap nélkül, nem tudjuk, be is perelte őket plágium miatt.)

A ködbe burkolózó háttérakarat meglétére mutat az a szintén elhíresült tény, hogy a filmben utalások történnek a World Trade Center lerombolására Thomas Anderson útlevelének lejárati dátuma (2001. szeptember 11.), a felhőkarcolóba csapódó helikopter és a terrorizmusra való utalás révén. (Érdekes, hogy a szintén ’99-ben bemutatásra került Harcosok Klubjának végén ugyancsak ikertornyok robbannak.)

Zionnak, az egyetlen épen maradt városnak a megemlítése szintén zavarossá teszi a képet. A cionizmus, Izrael területi és hatalmi terjeszkedése nem igazán vág egybe a felszabadulással, a gépek és a hamis ideológiák elleni forradalommal. Mivel éppen a cionizmus képviselői azok, akik ezek kibontakozásáért és elterjedéséért felelősek (és ne csináljunk álszent módjára úgy, mintha ez nem így lenne). Ezért Zion a mai valóságban nem a szabadságnak, hanem az elnyomásnak és a hatalommal való visszaélésnek a szimbóluma. Sajnos úgy tűnik, az ilyen anomáliákat még a jó filmekben is meg kell szoknunk.

A furcsa egybeesések olyan személy vagy személyek hatására utalnak, akik bizonyos, színfalak mögötti összefüggésekkel messzemenőkig tisztában vannak, legyen az politikai vagy okkult vonatkozás. Ez utóbbi tekintetében érdekes, hogy néhány szabadkőműves jelzés mellett (pl. szobaszámok, csempe mintázata) falfirka formájában megjelenítésre kerül a napfogyatkozás, a ’99-es év egyik kiemelt eseménye (augusztus 11). A napfogyatkozás rendkívül negatív szimbolikus jelentéssel bír, és valamiféle üzenetként funkcionálhat a filmben (és megint csak megjelenik a Dark Cityben, egy Napot ábrázoló reklámtábla elsötétüléseként). Minthogy többek közt Platón nyomán tudjuk, hogy a szem és a Nap között szimbolikus megfelelés áll fenn, a jelenetek egyik elengedhetetlen kelléke, a napszemüveg – minden túlzás nélkül – szintén utal a napfogyatkozásra, ily módon az új évezredet általánosan meghatározó szellemi vakságra.

Ezért olybá tűnik, hogy a Mátrix története nem annyira izgalmas fikció, mint inkább figyelmeztetés bizonyos jövőbeli sötét folyamatokra, amik szoros összefüggésben állnak az akkori eklipszissel. (Idehaza ráadásul augusztus 5-én, a jelenség előtt pár nappal kezdték vetíteni. Egyébként a forgatást övező, és legdurvábban a főszereplőt, Keanu Reevest érő szerencsétlenségek tovább fűszerezik ezt a párhuzamot, amit tovább tetéz az az érdekesség, hogy az orákulumot játszó nő és a Mátrix: Újratöltvére leszerződtetett énekesnő 2001. szeptember 11-e előtt és után pontosan ugyanannyi napra haltak meg.) Eszerint 9/11 világméretű hazugsága csak kiindulópont azon az úton, ami végezetül az úgynevezett virtuális valóság börtönébe vezet. Érdemes felvetni, hogy ha valóban tudomásuk volt már évekkel korábban a terrortámadásnak álcázott műveletről, vajon az elme csapdába ejtése kapcsán más-e a helyzet?

„Nap” és „árnyék” egy sötét, földalatti állomáson

A Mátrix kitálalása ambivalens, hiszen egyrészt népszerűsíti a virtuális valóság gondolatát, másrészt viszont a vele szembeni ellenálláshoz ad receptet. Emiatt nehéz eldönteni, negatívumai vagy pozitívumai voltak nagyobb hatással a társadalomra. Mindenesetre meggyőződésünk, hogy a trilógiává bővítésre azért volt szükség, mert az első rész – annak ellenére is, hogy nem kizárt, hogy az „új világrend” beharangozásának (NEO) és egyfajta sötét beavatás elmesésének indult – túl jóra sikeredett, amit le kellett butítani az eredeti mondandóhoz semmi pluszt nem adó további két résszel. A film nagy előnye, hogy témája és találó mitikus utalásai mellett (amire itt most nem térhetünk ki) szereposztása és a karakterek megformálása is kiváló. A kiválasztott nem afrikai bevándorló, nem harcol egyenlőségért és a nők jogaiért, nem lázad a tekintély ellen, és nem villog minden második jelenetében félmeztelenül az izmait feszítve. Szóval lehet vele azonosulni, komolyan lehet venni (és ez a filmekben nagy ritkaság), ahogy az összes többi felvetést, elhangzott igazságot is, amik valahogy többé-kevésbé ismert voltuk ellenére sem hatnak közhelyesen a filmben. Az olyan pompás kiszólások pedig, amelyek minden fel nem szabadított emberről mint „rendszerhez tartozóról” és mint „potenciális ügynökről” beszélnek, olyan találóan írják le az illúziókba ájult modern társadalom általános viselkedését, minden magasrendű gondolattal szembeni fékevesztett dühét és „fejlődéshez” való szemellenzős ragaszkodását, hogy egészen nyilvánvalóvá válik, miért volt szükséges mindezt kicsit „korrigálni”.

Ezek már nem pusztán konzumidióták, hanem vad védelmezői egy velejéig hazug rendszernek

Azokat viszont, akik szerint a film alapvetően az eszetlen iramban kibontakozó technikai civilizáció kritikája lenne, ki kell ábrándítanunk. A mesterséges intelligencia létrejöttéért folyó perverz és felelőtlen rajongás és a gépek hatalomátvételének veszélyével csak addig érdemes foglalkozni, amíg nem terelik el a hangsúlyt a lényegibb mondandóról.

A film főszereplője a tudat,

amelyet illúziók tartanak fogva, és amik elhitetik vele, hogy amit lát, a nagybetűs valóság. Az illúziót a Mátrix nevű számítógépes program teremti, amiből a kivételesek is csak nagy erőfeszítések és hit révén képesek megszabadulni. Ez a probléma sajnos napról napra aktuálisabb. Az emberek idejük egyre nagyobb részét töltik a képernyő előtt, amelytől egyre kevéssé tudnak elszakadni. Tudatukat függési viszonyba hozták az internettel, elszemélytelenedett „közösségeivel”, játékaival, munkáival. A tudat rabláncai egyre szorulnak, és már alig vannak, akik hajlandóak mindennek ellenállni.

Kevesen gondoltak még bele, hogy például a már egész városokat leképező számítógépes játékok nem szórakoztatás céljával jöttek létre és kerülnek folyamatos fejlesztésre, hanem próbaverziói egy jövőbeli – és bizonyos értelemben már jelenleg is fennálló – virtuális térnek. Meglehetősen furcsa, hogy olyanok is tetszésüket nyilvánítják ki a Mátrixszal kapcsolatban, akik semmi kivetni valót nem látnak abban, ha valaki egész nap a telefonját vagy a számítógépét babrálja. Ez valószínűleg azért van, mert a nézők zöme tévedésből éppen azt tartja a képzelet szüleményének, amit a legkomolyabb üzenetnek szántak a történetben. (Habár a mobiltelefonálást részben éppen a film hozta divatba – vagy ez is egy afféle előrejelzés?) Sajnos az a kétségbeejtő helyzet alakult ki korunkra, hogy az embereket az áruló Lu Cypherrel egyetemben (akinek beszédes nevét összeolvasva Lucifert kapunk) nem csak hogy nem zavarja ez a tendencia, de egyenesen vágynak az alászállásra és önmaguk alulmúlására.

A Mátrix tehát szó szerinti jelentésében is fontos és valóságos kérdést vizsgál, ami miatt minden ma született embernek kötelező lenne megtekinteni, s a benne foglaltakat alaposan megfontolni. A dolog viszont akkor válik igazán érdekessé, ha a történetet analogikusan értelmezzük. Mi van akkor, ha az a dilemma, ami a virtuális valósággal kapcsolatban felmerül, a mi valóságosnak tekintett, ébrenléti életünkben is fennáll? Mi van, ha a Mátrix készítői – bárkik is legyenek azok valójában – igazából rejtetten és ügyesen megkomponáltan arra akartak utalni, hogy szabaduljunk meg, de nem annyira a virtuális világból, mint inkább emberi létünkből, földi egzisztenciánkból, ébrenléti börtönünkből? Mi van, ha az is álom és káprázat, amit jelenleg megmásíthatatlan valóságként tapasztalunk?

Itt most képbe hozhatnánk Platón barlanghasonlatát, a tibeti buddhizmus tudattal kapcsolatos tanításait vagy az ind-hindu nagy hagyománykör figyelemreméltó megállapításait, ahogy azt általában az ilyen elemzéseknél szokás. És igazunk is volna, hiszen ezt az ötletet a készítők bizonyosan innen merítették. Ám itt most nem az a fontos, hogy mi a forrás, hiszen az ilyesféle érdekes kutatással is csak akkor érünk valamit, ha nemcsak a hasonlóságot fedezzük fel, hanem ha belátjuk megállapításaik igaz voltát is. Nevezetesen azt, hogy

az átverés minden eddig elképzeltnél nagyobb méretű.

Ha belátjuk, nemcsak a korrupt politika, nemcsak a züllött közoktatás, nemcsak az agymosó gépezetként működő média fedi el előlünk igazságot, hanem az egész jelen pillanatban tapasztalt világ a legapróbbtól a leghatalmasabb eleméig. A film nem a téma, a látvány vagy a jó rendezés miatt kiemelkedő elsősorban, hanem azért, mert meglebegteti önnön korlátolt létünkből való felébredés lehetőségét. És akkor nevezhető kiemelkedő képességűnek a néző is, ha hatására eljut saját lényének és világának a filmből egyébként teljesen logikusan következő, mindazonáltal igen nehezen megléphető

totális megkérdőjelezéséig.

Talán meredeknek hangzik… vagy talán csak a néző túl gyáva, hogy leszámoljon minden illúziójával. Amikor Neo megfordul, és szembenéz az addig legyőzhetetlennek hitt ügynökkel, vagy amikor Morpheus, az „álom istene” átugrik egyik tetőről a másikra, hiedelmeit, önmagáról alkotott korlátolt képét összetöri. Ahogy a filmben is elhangzik, „felszabadítja tudatát”. Mi alól? A lehetetlen nyomasztó gondolata alól. Mert a tudat mindent átfogó. És mivel az, semmi sem szabhat neki határt. Még a „valóság” sem.