Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Vétel. Vétel. Van odakint valaki? Akadnak még e vészterhes időkben szemek, amik látnak? Akadnak még fülek, amik hallanak? Vannak még az önkéntes házi őrizetben sínylődő rémhír zabálók közt, akikben az éberség és az önálló gondolkozásra való képesség nem hunyt ki teljesen? Van még ott valaki, aki hozzám hasonlóan minden egyes sejtjében érzi a kénköves leheletű változás fenyegető közelségét? Jelezzetek! Ha akadna még olyan, aki ellenállna, ha maradtak még olyanok, akik nem kérnek az ő jövőjükből: adjatok életjelet magatokról. Hallassátok hangotokat, jelezzetek, szóljatok, amíg szólhattok, mert holnap talán már késő.

A világjárvány okozta káosz következtében egyre több helyről suttogják, hogy változás közeleg. Az eddigi rendszer, mindazzal együtt, amit szerettünk vagy még inkább gyűlöltünk benne, most, 2020 elején, kicsit talán korábban is, mint néhányan számítottunk erre, máris a világtörténelem szemétdombján találhatta magát. Némelyek diadalittasan, mások gyanakvóbban, óvatosabban, de szinte egyöntetűen egy új világ beköszöntét rebesgetik. Szerintem tévednek. Nagyon tévednek. Nem abban, hogy változásról vagy új világról beszélnek, hanem abban, hogy ezzel együtt egy rendkívül fontos dolgot elhallgatnak. Azt, hogy kezdetét vette egy háború: az utolsó és az elképzelhető legkegyetlenebb háború, amit már nem országok vagy birodalmak közt vezényelnek le, hanem egyenesen az ember ellen.

Használhatnám azt a szót is, hogy leigázás. Mert ez fog történni, ha a seggünkön ülve, kalickákká vált otthonainkból nézzük végig, ahogy a szemünk előtt valósítják meg a hollywoodi filmek gyerekkorunk óta belénk nevelt groteszk és beteges utópiáit. Túlzónak tűnő, kemény szavak ezek, mert kemény az is, ami a jövőre vonatkozó egyik lehetséges forgatókönyv szerint hamarosan várni fog ránk, ha nem vagyunk eléggé éberek. Míg mi a magunkra és másokra vigyázás indokával kisebb-nagyobb lakásainkba gyámoltalanul elvonulva ócska dalokat költünk arról, hogy „maradj otthon”, a látványosan központosított irányítás szerint intézkedő országok vezetői akadálytalanul és véleményünk megvitatása nélkül éppen egy új felvonáshoz rendezik be a díszleteket. Üzleteket zárnak be, gazdaságokat omlasztanak össze, kétes indokokra alapozva korlátlan időre karanténba száműzik a népet, mi meg csak pislogunk, mint a moziban. A veszélytelenségükre eddig meggyőző bizonyítékokat nem hozó 5G hálózatok agresszív terjeszkedésével, az utolsó fingásunkat is rögzítő keresőmotorok és applikációk finomra hangolásával, túrázókat és napozókat megfegyelmező drónok beiktatásával, arcfelismerő és test-hőmérsékletet vizsgáló kamerák beszerelésével, a mindennapos teendőink összes mozzanatának digitalizálásával nemcsak egy új világot alkotnak meg, hanem egyenesen el is lehetetlenítik a normális és természetes emberi élethez való minden jogunkat és lehetőségünket.

Ezért most titeket szólítalak meg. Titeket, akik hozzánk hasonlóan úgy látjátok, nem jó irányba mutatnak a mostani fejlemények. Egyikünk sem jós, nem tudhatjuk, pontosan mi fog történni. Nem tudhatjuk, hogy a járvány ténylegesen azt készíti-e elő, amire gondolunk. Azt viszont tudjuk, hogy mit nem akarunk. Nem akarjuk sem Orwell, sem Huxley, sem Spielberg fikcióit megvalósulni látni. Nem akarunk a modern technológia szabadjára engedett gólemének rabszolgáivá válni. Nem akarunk bizonytalan eredetű vakcinákat, applikációkat, amik sípolnak, ha két méterre megközelítünk valakit, testünkbe épített csipeket vagy virtuális istentiszteleteket. Nem akarjuk a természettel és embertásainkkal való közvetlen kapcsolatunkat elveszíteni.

Ezért egy új mozgalomba invitálunk titeket. Egy mozgalomba, amely ha a fennálló törvények és szabályok áthágására nem is buzdíthat, az emberi ostobaság és a világ irányítóinak jövőnkkel kapcsolatos elmebeteg elképzelései elleni lázadást meghirdetheti. Egyszerű laikus vagy, aki valahol érzi, hogy nincs minden rendben a világgal? Itt a helyed. A modern technológia valamelyik ágazatának szakértője vagy, de tudod, hogy mindez nagyon is a visszájára sülhet el? Oszd meg meglátásaidat! Humán területen dolgozol, és látod, miképp rontja meg gyökeresen a gyerekek fejlődését vagy az ember tudatos önreflexióját a kütyük jelenléte? Hallasd hangodat! Orvos vagy, és látod, hogy a vírus kapcsán miképp machinálnak a számokkal? Szólj, szólj, amíg lehet. Továbbra is hagyományos úton ismerkednél, vagy szeretnéd, hogy gyermekeid egy viszonylag normális környezetben nőhessenek fel? Légy részese ellenállásunknak, és tegyél velünk együtt aktívan, elsősorban építő jellegű diskurzusokon keresztül azért, hogy elkerüljük azt a világot, ami talán még annál is nagyobb szörnyűségekkel kecsegtet, mint amekkorával mostanában riogatnak bennünket a járvány kapcsán szüntelen a médiában.

A mozgalomhoz csatlakozva a következő alapvető pontokat érdemes figyelembe venni:

1. A lázadás a jelen kontextusban nem azt jelenti, hogy kukákat borogatunk és belekötünk a rendőrökbe, hanem azt, hogy józanul és tudatosan vizsgáljuk a körülöttünk zajló eseményeket, és határozott nemet mondunk mindarra, amit alapos mérlegelést követően testi és lelki épségünk vonatkozásában károsnak ítéltünk meg.
2. A mozgalom két legfőbb jelszava a tudatosság és a szabadság, melyek egyik legnagyobb ellenségének és kerékkötőjének a jelen körülmények között a legmodernebb technológiát tekintjük, illetve azokat a döntéshozókat, akik ész nélkül vagy éppen valamilyen hátsó szándékkal ezeknek erőszakos terjesztéséhez járulnak hozzá.
3. Az előbbi pontból kifolyólag a mozgalom kiemelt céljának tartja, hogy korunk körülményeihez képest minél jobban visszaszorítsuk a mindennapi életünkből a modern technikai eszközök használatát. Ez nem azt jelenti, hogy a pattintott kőkorszak tankönyvekből jól ismert bamba előembereivé kellene korcsosulnunk, vagy tűzrakó kiscserkészekké kellene válnunk, hanem azt, hogy minimalizáljuk az életünkben azokat a dolgokat, amikre jobban megnézve, nincs is annyira nagy szükségünk, illetve társadalmi szinten elutasítsuk azokat az újításokat, amelyek láthatóan már nem annyira az élet megkönnyítését, sokkal inkább az emberi önállóság feletti technológiai hatalomátvételt szolgálják.
4. A mozgalom tagjai tudják, mennyire kiemelt jelentőségű a személyes, élő, közvetlen kapcsolatok ápolása. Az emberek karanténban való elszigetelése, ha a jelen helyzetben indokoltnak is tűnik, nem válhat társadalmi normává. Az élő találkozások és fizikai érintkezések kiemelt fontossággal bírnak az egyén lelki-szellemi fejlődését illetően, amit semmilyen elsőre logikusnak tűnő alternatíva sem tud helyettesíteni.
5. Végezetül, a mozgalom tagjai tisztában vannak vele, hogy azok, akik az új rendszer kiépítésén munkálkodnak, nagyon is számolnak egy ilyesfajta ellenállással, és stratégiákkal rendelkeznek arra vonatkozóan, miképp térítsék le az útjáról vagy vegyék át felette az irányítást. A mozgalom követője ezért minden olyan törekvésre gyanúval tekint, amelyek a most felsorolt pontok jelentőségét kisebbíteni akarnák, és olyan korunkban divatos deviáns eszmékkel akarnák felhígítani, amik a technológiai kibontakozástól független utakon már eddig is az emberiség megrontásának irányába mutattak.

A további pontok és részletek megvitatása már rajtatok is múlik. Megtettük az első lépést, most rajtatok a sor.

#nemkérünkajövőtökből
#lázadásaszépújvilágellen

Madonna a Tel-Avivban megrendezett 2019-es Eurovíziós Dalfesztiválon előadott közel tízperces performanszának elején fekete ruhában, fején csuklyával jelenik meg (lásd ezzel kapcsolatos videónkat). Az énekesnő és az őt körülvevő, hasonló öltözékben jelenlévő, gregorián stílusban éneklő társai azt a benyomást keltik, mintha egy sötét szekta rituáléján lennénk. Madonna ezt követően felfedi kilétét: egyik szeme el van takarva, fején pedig korona van. Szemén és mellkasán az „X” jele van, háta mögött vörössel egy halálfejhez hasonlatos alakzat. Madonnát az előadás közepén gázálarcos alakok veszik körül. Az énekesnő egyesével megöli őket, közben különös monológot intéz feléjük:

„Olyan naivak! Azt hiszik, nem tudunk a bűneikről. Hogyne tudnánk! Csak még nem szántuk rá magunkat a cselekvésre. A vihar nem a levegőben van, hanem bennünk. Szeretnék neked mondani valamit szeretetről és az egyedüllétről. De már késő. Nem hallod a csuklyád alól, hogy feltámadt a szél?”

A jelenet végén pedig fúj egy nagyot a levegőbe, aminek következtében mindenki elpusztul. Madonna ezt követően egy lepusztult világban arról énekel:

„Nem mindenki éli meg a jövőt, nem mindenki tanul a múltból, nem mindenki léphet be a jövőbe, nem mindenki marad életben.”

Az életben maradtak az előadás végén bebocsátást nyernek a jövőbe, egy paradicsomszerű valóságba.

Van tehát egy koronában megjelenő, a halált megtestesítő szereplőnk, aki körül néhány alak olyan maszkot hord, mint amit sokak hordanak a mostani járvány idején is, és valamiféle viharról beszél, ami hamarosan feltámad, amit nem fog mindenki túlélni. Elképzelhető, hogy mindez a koronavírus jelenségének előrejelzése?

Kapcsolódó videónk:

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Koronavírus. Olyannyira ez a kérdés tematizálja most a közgondolkozást, hogy kénytelenek vagyunk mi is hozzáfűzni néhány dolgot a helyzethez. De le kell szögeznem, annyira sokismeretlenes egyenlet ez a jelenség, hogy a legtöbb dologgal kapcsolatban nem igazán van lehetőségünk biztosat állítani. Kérdéseket viszont feltehetünk. Mert ha válaszaink nincsenek is, a helyes kérdésfelvetések lehetővé tehetik, hogy legalább részben ne kelljen bamba szamárként végig pislognunk a most zajló és az ezzel összefüggésben bekövetkező jövőbeli eseményeket.

Az első kérdés, amit akkor is fel kell tennünk, ha a válasz kézenfekvőnek és teljesen evidensnek tűnik, hogy (1) létezik-e egyáltalán ez a vírus? Tudom, minden jel arra utal, hogy létezik. Mégis hogyan keltene ekkora pánikot az egész világon valami, ami nem is létezik? Jogos ellenvetés. Nem is azt mondom, hogy nincs vírus, hanem egyszerűen azt, hogy a legtöbben azok közül, akik a koronavírusról hallottak, csupán a médián keresztül találkoztak ezzel az egész világot rettegésben tartó láthatatlan entitással. Márpedig a média állításaiban sosem lehetünk teljesen biztosak. Lássuk be, a médiából értesülők közvetlenül sosem tapasztalták, sem magukon, sem a környezetükön a koronavírust. Valaki mondta, hogy valaki hallotta, hogy valaki látott ilyet. Vagyis ha egy elszigetelt falucskában élnénk, ahova nehezen jutnak el a hírek, vélhetően még a gyanú sem merülne fel bennünk, hogy most valami megváltozott a világban. Ennek ellenére egyáltalán nem állítom, hogy nincs vírus, vagy hogy ne tartsd be a javasolt óvintézkedéseket, és köpködj össze mindenkit, akivel találkozol az utcán. Mindössze arra akarok rávilágítani, hogy semmi sem vehető készpénznek, amiről közvetlenül nem tudunk teljesen meggyőződni. Még akkor sem, ha hivatalos személy képében tetszelgő öltönyös vagy fehérköpenyes emberek, komoly képet vágó híradósok vagy celebek számolnak be róla.

Egyébként anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnék le belőle, nem lehet nem észrevenni, hogy a járványt először felfedező és annak hírét elterjesztő, majd a kínai kormány által alaptalanul meghurcolt és elhallgattatott, végül a saját maga által felfedezett vírus áldozatává váló vuhani orvos esete mennyire hajaz a giccses hollywoodi katasztrófatörténetek forgatókönyveire.

A második kérdés, hogy ha létezik is a vírus, (2) indokolt-e ezeknek a világszinten összehangolt, viszonylag drasztikus intézkedéseknek – iskolák, templomok bezárása, határlezárás, kijárási tilalom stb. – a megtétele? Állítólag sok olyan vírus volt és van, ami az emberi életre hasonló vagy nagyobb fenyegetést jelentett, mint a koronavírus. De a kérdést másképp is feltehetjük: ha indokolt is ez a lépés, minek köszönhető akkor, hogy az utóbbi tíz-húsz évben felbukkanó, szintén széles körben elterjedő mikroszkopikus démonhadakkal kapcsolatban nem tettek ugyanígy? Nem azt akarom mondani, hogy nem látom értelmét a vírussal szembeni alapvető állami intézkedéseknek vagy az állammal való együttműködésnek, szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. A kérdés viszont akkor is adja magát: mi az oka annak, hogy ehhez látványosan másképp viszonyulnak? Amikor azt látjuk, hogy vigyorgó sztárok és politikusok szinte büszkélkedve „kámingáutolnak” fertőzöttségükről, majd kis idő elteltével tünetmentesen ki is jönnek a kórházból vagy a karanténból; vagy amikor azt halljuk, hogy szinte csak olyanok halnak bele, akik már nagyon idősek, és eleve rendelkeznek valamilyen betegséggel, határozottan az az érzésünk támad, hogy ez a jelenség valahogy nincs összhangban azzal a felhajtással, amit a hírekben tapasztalunk.

Ezzel kapcsolatban felmerül az a részletkérdés, hogy mennyire jogos a média részéről, hogy gigantikus, félelmet és undort keltő vírussejteket és hasonló célzatú felvételeket mutogatnak? Vagy hogy néhány száz fertőzött megjelenését követően az ábrákon az adott országot teljesen vörösre satírozzák, azt érzékeltetve, mintha a halál mérgező leheletének gyakorlatilag már a teljes lakosság áldozatul esett volna? A NASA ugyanezt csinálta különben az ausztráliai erdőtüzekkel kapcsolatban is: olyan térképet tett közzé, mintha szó szerint az egész kontinens lángokban állna. Ráadásul erről sokan azt gondolták, hogy műholdról készült felvétel. Valóban nagy tüzek voltak, de azért ez akkor is túlzó, manipulatív és a szándékos pánikkeltés gyanúját veti fel.

A harmadik kérdés, hogy (3) miképp jött létre a koronavírus? Spontán alakult ki vagy létrehozták? Tegyük fel, hogy spontán alakult ki, és tényleg onnan ered, ahonnan mondják. Fogadjuk el, hogy senkinek nem volt semmilyen külön bejáratú célja ezzel. Játsszunk el a gondolattal, hogy most tényleg egy olyan valós veszéllyel szembesültek a világ vezetői, ami teljesen váratlanul érte őket. Azt kell mondanunk, így is megállapítható egy közvetett, öntudatlan szándékoltság. Mi tehetünk róla, hogy most az égiek az egykori pestisjárványok modern köntösében mintha azt kürtölnék szét az egész földön, hogy mindenki vegyen vissza az arcából, de nagyon gyorsan. Hogy az eddigi szétszórt, nyüzsgő, hedonista, zaklatott, pénz és hatalomorientált életmódunkat, és ennek fő kiváltó okait, a globalizmust és a liberalizmust haladéktalanul szüntessük be. Az életmohóságába beleszédült, mindent magának követelő modern ember és a neki otthont adó, egyre elborultabb ideológiák mentén kibontakozó társadalmi rendszerek az extrém kifelé fordulással, az egész világ felé való totális megnyílással óhatatlanul megnyitották az utat a testi és lelki, külső és belső szennynek is. Ha ez egy spontán esemény, olvasnunk kell a jelekből, és szakítanunk kell eddigi, sok szempontból beteges és szellemellenes életformánkkal. Ez azonban rengeteg módon megtörténhet, és messzemenően nem bizonyos, hogy azok, aki a fontos döntések meghozataláért felelősek, feltételezett önvizsgálatukat követően valóban a szükséges, a szív és a lelkiismeret számára is elfogadható lépéseket fogják megtenni.

Ha azonban létrehozták a vírust, felmerül az újabb kérdés, (4) hogy kik alkották meg és volt-e valamilyen gazdasági-politikai céljuk ezzel? Az amerikaiak fejlesztették ki, hogy Kínát tönkre vágják gazdaságilag, csak éppen elszámították magukat és visszanyalt a fagyi? Vagy ez is benne volt a tervben? Trump vajon nem azért nevezi ezt a vírust következetesen „kínai vírusnak”, hogy ezzel is leplezze az Egyesült Államok érintettségét a járvány kirobbanásával kapcsolatban? Vagy éppen hogy a kínaiak találták ki, hogy tönkre vágják a nyugati világot?  Esetleg valami más áll a háttérben? Egyelőre csupán találgatni lehet, ki az, aki a világpolitikai csatározások szintjén ténylegesen hasznot húz a helyzetből. De valójában a további kérdésekből majd kiderül, hogy ezek a találgatások nem is annyira központi jelentőségűek.

Mindenesetre vannak jelek arra, hogy mindez eltervezett volt. Például egy 1981-ben írt könyvben, A sötétség szemében  egy rendkívül veszélyes világjárványról beszélnek, ami egy későbbi kiadásban ráadásul pont a Vuhan nevet kapta, ami annak a városnak a neve, ahonnan elvileg a koronavírus is elindult. Egy másik könyvben (Sylvia Browne: End of Days) egy 2020-ban megjelenő, egész világon elterjedő tüdőbetegséghez hasonló járványról számolnak be. Ennél talán még különösebb, hogy a vírusok és vakcinák ügyben évek óta nagy erőkkel buzgólkodó Bill Gates egyik alapítványának támogatásával 2019 végén, azaz néhány hónappal a vírus terjedését megelőzően egészségügyi szakemberek, vállalatvezetők és kormányhivatalnokok részvételével egy olyan rendezvényt szerveztek, ahol hogy, hogy nem, szintén egy bizonyos koronavírus okozta világjárvány kirobbanását modellezték le. Meglehetősen furcsa az is, hogy a Netflix ez év januárjában, a vírus megjelenésével egyidőben jelentette meg Pandemic: How to Prevent an Outbreak, magyarul Világjárvány: Hogyan akadályozzuk meg a terjedést? című sorozatát, amit értelemszerűen szintén a járvány megjelenése előtt kellett leforgatniuk. Szintén érdekes, hogy a NATO ugyancsak a káosz bekövetkezte előtt szervezte meg ez év márciusára az elmúlt 25 év legnagyobb méretű hadgyakorlatát Lengyelországban. A közlemények szerint a hadgyakorlat célja „annak demonstrálása, hogy Washington kész jelentős amerikai haderő gyors bevetésére a NATO támogatására bármilyen válság esetén”.

Az is elgondolkodtató, hogy bizonyos ábrák alapján úgy tűnik, a vírus a magterületnek nevezett összefüggő eurázsiai szárazföldi terület határait nem igazán lépi át. Egy a mai nagyhatalmak működését nagyban befolyásoló geopolitikai elmélet szerint, aki birtokolja a magterületet körülölelő övezet feletti irányítást, azé a világ feletti kontroll is. Ez a térkép arra utal, mintha a jelenlegi járvány is összefüggésben állna ezekkel a törekvésekkel.

Mindez egy lehetséges háborús konfliktustól kezdve, a lakosság tudatos tesztelésének szándékán át, a bevándorlás megakadályozásán, az aktuális demográfiai helyzet átalakításán vagy a globalista rendszer beolajozásán keresztül, a sajtó vagy a közösségi média megszigorítására tett intézkedésekkel bezárólag számos lehetőséget magában hordoz. (Nem vagyok a szólásszabadság híve, azonban az már koránt sem mindegy, hogy a véleményszabadság e korlátozását milyen elvek, szempontok, világnézet alapján hajtják végre.)

A következő kérdés, hogy a gazdasági és politikai következményeken túl (5) ürügyül szolgálhat-e ez a vírus – akár spontán alakult ki, akár nem – átfogóbb, akár az egész földet érintő gyökeresebb társadalmi változásokhoz? Vajon 2001. szeptember 11-éhez hasonlóan nem válik-e ez az eset is kitűnő hivatkozási alappá az emberek azzal kapcsolatos meggyőzésében, hogy elfogadják egy újfajta társadalmi berendezkedés bevezetését?

Az előbbihez szorosan kapcsolódik egy másik kérdés is: (6) a koronavírus globális méretű problémája összefüggésben áll-e a terrorizmus, a bevándorlás vagy az úgynevezett „klímaváltozás” szintén globális szintű problémájával, valamint a velük összefüggő, rendkívül agresszív médiapropagandával? Például érdekes, hogy a tavalyi év végén a hatalmas erdőtüzekkel kapcsolatos rémhíreknek éppen hogy csak vége lett, amikor a koronavírus formájában máris egy újabb fenyegetés híre járta körbe a világot. Olyan, mintha ezek a különféle természetű, egymást láncszerűen követő, világvége hangulatot keltő rémhírek össze lennének hangolva. Vajon ezek nem ugyanabba az irányba mutatnak, mint amilyen irányba a mostani vírus jelensége is? Vajon nem azt sugallja mind, hogy a külvilág olyannyira veszélyessé vált, hogy többé nincs ott biztonságban az ember? Nem azt üzenik, hogy jóléted, egészséged és biztonságod érdekében mondj le maradék szabadságodról is, és még az eddigieknél is jobban igazodj a mindent ellenőrző, mindent megfigyelő, mindent automatizáló és digitalizáló technokrata hatalom intézkedéseihez?

Ebből a szempontból a többi embertől való távolságtartásra felhívó, alapesetben persze logikus javaslatok más oldalról is megközelíthetőek: felmerül a gyanú, mintha ez az egész elsősorban nem is arról szólna, hogy egymást védjük. Sokkal inkább arról, hogy minden más embert potenciális vírushordozóként, minket fenyegető fertőző entitásként, már-már zombiként könyveljünk el; hogy minden hozzánk közeledő illetőre sanda pillantásokat vessünk, és ne bízzunk a többi emberben. Hosszú távon sem.

Egyesek szerint az egész jelenségben rejlik egy pozitív lehetőség is. Végre az emberek kicsit befelé fordulhatnak; jobban odafigyelhetnek a szeretteikre; csökken a légszennyezés; Spanyolország helyett megint itthoni paradicsomot ehetnénk; végre a mérgezett egér módjára történő jövés-menés helyett megint lenne idejük értelmes dolgokkal foglalkozni. Ez sajnos hosszútávon aligha több egy illúziónál. Egyfelől azért, mert az emberi életre egyre szorosabban rátelepedő és azt sok tekintetben megrontó modern technológia továbbra is jelen lesz az életünkben. Másfelől azért, mert a globalizmusnak nemcsak fizikai formája létezik. A virtuális valóság és az internet lehetővé teszi, hogy a fizikai globalizmus esetleges háttérbe szorulása a virtuális globalizmus kibontakozását idézze elő. Az emberek számára vélhetően továbbra is nyitott marad a világ. Legalábbis egy világ biztosan. Egy a fizikai természettől százszorta veszélyesebb világ.

Ez az egész helyzet a technikafüggő emberben a virtuális valóságban való kibontakozás vágyát vélhetően csak fokozni fogja. Vajon nem fog-e megnövekedni hirtelen a virtuális térben végzendő munkák száma? Nem váltja-e fel a fizikai utazás mániáját a virtuális turizmus? Nem akarnak-e majd ezek után saját egészségük megőrzésére hivatkozva egyre többen csupán online találkozni? Nem lesz-e egyre nagyobb igény a virtuális távoktatás rendszerének bevezetésére? Nem könnyebb ezek után elfogadtatni az emberekkel például a testműködést ellenőrző szenzorok, chipek, nyomkövetők beültetését? (Lásd ezzel kapcsolatban az egyébként rendkívül zavaros szerző, Yuval Noah Harari gondolatait.) Nem remek alkalom ez a csúnya, „vírushordozó” érmék és papírpénz beszüntetésére? Nem fogják az emberek kétségükben szép fokozatosan egyre több személyes döntésüket a mesterséges intelligencia mechanizmusára bízni? Biztosat nem állíthatunk, az viszont egyértelmű, hogy az óriásvállalatok pontosan ennek lehetővé tételén munkálkodnak már évtizedek óta. Ez pedig semmi jóval nem kecsegtet, hiszen így a problémát nem megoldják, csupán más síkra terelik. És ez akkor is így van, ha mindezt nem diktatórikus keretek közt vezetik be, hanem az állampolgárok úgymond „felelősségteljes” és „józan” együttműködésével.

Nem állítjuk, hogy ennek a konkrét vírusnak a megjelenése egyértelműen ilyen célokat szolgál, de értelmes ember azt sem mondhatja, hogy ezek a lehetőségek teljesen ki lennének zárva. Mindenesetre a jelek szerint koránt sem olyan egyszerű a magyarázat az aktuális helyzet kialakulása vonatkozásában, mint azt elsőre gondolnánk.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Filmeket és könyveket – mert ne feledjük, könyvek is vannak a világon – számtalan okból lehet nézni és olvasni, és rengeteg szempontból lehet értelmezni is. Van, amikor egyszerűen azért vesszük elő őket, hogy szórakozzunk vagy kikapcsolódjunk. Azon állásponton vagyok, hogy még egy ma ritkaságszámba menő tudatos ember is megengedheti magának, hogy eltekintsen a zavaró részletek és a mögöttes utalások felett, és egyszerűen élvezze, amit elé tárnak. Nem jó, ha az eltúlzott szőrszálhasogatás miatt elfelejtünk önfeledten, játékosan viszonyulni az élet dolgaihoz. De a másik végletbe sem eshetünk. Nincs róla statisztikám, de tudom, hogy a legtöbben úgy darálnak le néhány nap alatt több évados sorozatokat, úgy nézik egymás után az őket rendkívül nagy információmennyiséggel bombázó filmeket, hogy utána soha az életben nem gondolkoznak el azon, hogy mit is láttak. Nem beszélgetnek róla a barátaikkal, legalábbis semmiképp sem beszélgetnek róla érdemben, a mű megértésének kifejezett szándékával. „– Láttad? –Ja! – Jó volt? – Jó!” – Valahogy így néz ki egy mai átlagbeszélgetés egy alkotásról, mondjuk négy évaddal számolva, akár negyvenórányi tartalom megtekintését követően is.

Nem csoda, ha az embereknek hideg futkos a hátán, ha olyasmiről hallanak, hogy szórakozásuk tárgya mögöttes sugalmazásokat is tartalmazhat. Így nem gondolnak bele abba sem, hogy mindazok a dolgok, amiket egy mű kapcsán nem tudatosítottak, az ott lebeg majd valahol a tudatalattijukban, és befolyásolni fogják őket a szemléletük kialakításában és a döntéseikben, anélkül, hogy észrevennék. Ez ugyanaz, mint amikor azon kapod magad, hogy egész nap egy szar számot dúdoltál a fejedben. Nem tetszik, nem is értesz vele egyet, mégis az adja a napodhoz az alaphangot. A különbség, hogy a filmekben még hozzájön a kép is. Látsz egy ártatlan anyát, akit elszakítanak a gyermekétől. Látsz egy nőt, akit kegyetlenül elvernek, amiért megpróbált megszökni embertelen fogvatartóitól. Mutatnak egy másik nőt, akinek kiszúrják a szemét, mert ellentmondott egy vezetőnek. Látsz egy harmadikat, a film zsargonjával élve egy „nemi árulót”, akit kérdés nélkül felakasztanak azért, mert egy másik nőt szeret. Valakinek még a csiklóját is levágják. A készítő ezt úgy jeleníti meg, hogy megsajnáld őket, együtt érezz velük. Olyannyira, hogy a néző számára valahol még az is érthető és elfogadható, amikor egy másik jelenetben ezek a nők jogos dühükben, pár perc erejéig végre tettekben is kiélve bosszúszomjukat, szó szerint szétmarcangolnak egy férfit. Ezeket a képeket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, ha tudatosan nem dolgozod fel őket, ha nem vizsgálod meg, pontosan miről is szól az, amit láttál, szintúgy magaddal viszed, és befolyásolni fognak a világban zajló folyamatok megítélésében.

A szolgálólány meséje a nem túl távoli jövő Amerikájának disztópikus világában játszódik, ahol megtizedelődött a társadalom, a nők többsége pedig meddővé vált. Ezért az válik a félig-meddig orwelli berendezkedésű ország irányítóinak egyik fő céljává, hogy begyűjtsék az előkelő vezetők számára a még megtermékenyíthető nőket, hogy aztán egy ószövetségi tanításokat kiparodizáló vallásos szekta bizarr szexuális rítusának keretében utódokat nemzenek maguknak.

A sorozat Niedermüller Péter unalomig ismételt mondatainak megfelelően lényegében arról szól, hogy a bigottan vallásos, ódivatú eszmékhez ragaszkodó, érzéketlen, kizárólagos hatalomra törő és úton útfélen erőszakot alkalmazó fehér heteroszexuális férfiak, tehát a „rémisztő képződmények” mennyire elnyomják a nőket és a többi úgynevezett „hátrányos helyzetű” élőlényt ezen a földön. (Zárójelben hozzáteszem, nagyon okos volt a létrontás ügynökei részéről, hogy a nők jogaiért való harcot összemosták minden egyéb beteg eszme melletti kiállással, hiszen így a nők az általuk megkövetelt, őket véleményük szerint megillető jogok mellett a többi „kirekesztett” jogáért is harcolni fog.) A különbség csupán az, hogy a filmben bizonyos mértékben még a nemességet is lejáratják, amire Niedermüller botrányos felszólalásában egész egyszerűen azért nem utalt, mert arra már nem kellett utalnia. A fajtája már gondoskodott róla, hogy ez az embertípus ne legyen probléma többé. Sajnos igen valószínű, hogy a többi is hasonló sorsra jut.

A szolgálólány meséjével nem az a baj, hogy bemutatja egy szerencsétlen sorsú nő szenvedését és fájdalmait, amire talán nem is szolgált rá. Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, legalábbis mindaddig, amíg nem válna ideológiai üzenetté is a története. Csakhogy az, nagyon is az. Főszereplőnk az ízig-vérig „felvilágosut” nőszemélyek prototípusa: az „interracial” kapcsolatok támogatója, legjobb barátnője egy leszbikus nő, továbbá a feminizmus és a női függetlenség, mi több, a női felsőbbrendűség korlátok nélküli igenlője. Vagyis ő egyszemélyben egy ideológia megtestesítője is. Nem egyszerűen nő, hanem egy ultramodern szemléletet képviselő nő. És a film el akarja hitetni velünk, hogy a nő egyedül és kizárólag akkor teljes értékű emberi lény, csak akkor valódi nő, ha ultramodern. A sorozat szerint a nő csak akkor igazi nő, ha lázad és bosszút áll, ha vezet és dominál, ha független és önálló. Akkor normális, ha a hagyomány értékeire hazugságként, a vallásos előírásokra a mindenkori elnyomó rendszer eszközeként, a férfira együgyű, de annál nagyravágyóbb rabszolgatartóként tekint. A női felsőbbrendűség egyik legbeszédesebb szimbóluma, ami többször is visszatér, hogy a főszereplő mindig úgy akar szexelni, hogy ő van felül. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom azzal, ha a nő akar felül lenni, csakhogy itt ez a póz egyértelműen a nők erkölcsi felsőbbségének, férfiak felett aratott győzelmének jelentését ölti magára.

Persze lehetne azt mondani, hogy ez a sorozat a „meetoo” mozgalom farvizén evezve egyszerűen arra akarja tanítani a nőket, hogy ne hagyják magukat és álljanak ki magukért. De bármennyire is nehéz ezt megérteni egyeseknek, ehhez, ellenben azzal, amit a film egyedüli megoldásként sugall, nem kell liberálisnak lenni. Ehhez nem kell a transzvesztiták jogai, az abortusz igenlése és mindenféle aberrált eszme mellett kiállni, vagy minden vallásos, politikai és családi tekintélyként fellépő férfival szembeszállni. Nem kell a saját természetüknek megfelelő életmódot elutasítani, vagy kiakadni azon, hogy a férjük nevét kell viselniük. Sőt, ideális esetben még csak ki sem kell harcolniuk maguknak a megbecsülést. Egy hagyományokra építő társadalom biztosítja a nők tiszteletét, sőt, sokkal inkább biztosítja, mint a mai világ. Az a férfi például, aki komolyan veszi a keresztény Mária kultuszt, vagy a hindu női istenségek egyikének kultuszát, arról elképzelhetetlen, hogy a velük rokon természetű húsvér nőkhöz ne viszonyulna ugyanolyan tisztelettel. Aki mást állít, csak azt tanúsítja, hogy semmit nem ért a hagyományokból.

Az nem kérdés, hogy amibe ez a nő bekerül, az egy defektes társadalom. Az sem kérdés, hogy a mai világban is sok a degenerált férfi. De a rossz példákból nem következhet az, hogy Isten, a királyok, a papok, a tanítók, a nemesség autoritásának aláásását követően a férfi tekintélyét és a férfiúi minőség szimbolikus értékét is negatívnak tekintsük. Ez így szándékos eltorzítása és kiforgatása a dolgoknak. De az a mértéktelenül émelyítő felmagasztalás is rettenetesen átlátszó, amivel az úgynevezett „másságot” illetik. Alig akad egy jelenet, amiben nem tolnak a képünkbe egy „másságát” fennkölten hirdető alakot. A sorozatban gyakorlatilag minden homoszexuális vagy „kirekesztett” személy egy szent. Jófejek, aranyosak, segítőkészek, és az egyedüliek, akik ténylegesen önmagukat adják, annak ellenére is, hogy el vannak nyomva. Minden belevaló nő egyetemi professzor, de ha nem is az, zsenialitásban azon a szinten áll. E sok „színes” egyéniségnek otthont adó Kanada státusza pedig már-már az ígéret földjével vetekszik ebben a történetben. A fehér vallásos családok ellenben nemcsak hogy rosszul bánnak minden körülöttük élővel, de hazug eszméikkel lényegében még saját magukat is önmegtagadásba kergetik. Azok pedig, akik besimulnak a rendszerbe, természetesen gyáva, undok, megfeleléskényszeres alakok vagy agymosott hülyék.

Külön érdekesség, hogy a mű alapjául szolgáló regényt egy olyan nőszemély ihlette, akit a hírhedt salemi boszorkányperek idején vádoltak meg. Állítólag varázserővel rendelkezett és rontásokat küldött a falu megfélemlített lakóira, emiatt felakasztották, de még azt is túlélte. A regény írója azt állította, hogy őt ez azért ragadta meg, mert a mérhetetlen női kitartás jelét vélte benne felfedezni. Még bizarrabb adalék, hogy ennek a bizonyos Mary Webster nevezetű boszorkánynak a szerzőnő, Margaret Atwood állítólag egyben a leszármazottja is. Sőt, a történet maga is a Salemhez közeli Bostonban játszódik, ahol a nő pere zajlott. A feminizmus többé vagy kevésbé nyíltan mindig is rokonságot vállalt a boszorkánysággal, amiben a modern feminizmus egyfajta előképét vélik felfedezni. Az imént említett tényből és a filmben elrejtett sok apró utalásból látszik, hogy ezt a művet is lényegében a boszorkányság eszméje táplálja. Az egyik rendre felbukkanó szimbólum például elvileg egy Oberon Zell nevű, magát varázslónak valló zavaros személytől való, aki olyan beteges marhaságokkal mulatta az idejét, hogy sebészeti úton saját bejáratú unikornisokat kreált magának. De jó, ha tudjuk, a boszorkányság nem merül ki a puszta rendszerellenességben és az elnyomott embercsoportok jogaiért való harcban, mint ahogy ezt a sorozatból kölcsönzött szolgálólányruhában tüntető feministák próbálják beállítani. Nem pusztán annyit jelent, hogy küzdök a saját világnézetemért vagy azokért a dolgokért, amikről úgy gondolom, jogosan megilletnek. Legsötétebb formáiban az ártás, a megrontás, a szellemellenesség és a káoszteremtés jegyében működik. A boszorkányok – jungi fogalmat használva – az emberben rejlő gonosz archetípusának megtestesülései, amit véletlenül sem a buta papok találtak ki. Még ma is létező hivatás, sőt újra kezd egyre divatosabbá válni. Csak egy példa a sok közül a híres énekesnő, Lana del Rey esete, aki nyíltan felvállalta, hogy rontást szokott küldeni Donald Trumpra, és követőit is hasonlókra buzdította. Sőt a popkultúra maga is erősen épít a boszorkánysággal kapcsolatos szimbólumokra. A boszorkányság tehát még ma is él, hatása pedig a feminizmus leple alatt és A szolgálólány meséjéhez hasonlatos alkotások álruhájában továbbra is méregként szivárog az emberek szívébe.

A „klímaváltozásnak” nevezett probléma engem személy szerint sohasem érdekelt igazán. Szeretem magam megválasztani a témákat, amikkel foglalkozom. Nekem ne a tévé meg az internet diktálja, mire kell aktuálisan odafigyelnem. De más okból sem szeretek ezzel a kérdéssel foglalkozni. Hogy van-e klímaváltozás vagy nincs, és hogy pontosan ennek mi az oka, ez az ember számára eldönthetetlen. Nincsenek olyan eszközök a kezünkben, amikkel kétség kívül megállapíthatnánk, mi folyik a világban, és pontosan miért. Egyébként ez nem is szükséges, mert jót tennünk akkor is kötelességünk, ha nincs tudomásunk semmiféle „klímakatasztrófáról” a környezetünkben. A dolgot már az is megnehezíti, hogy a környezetszennyezés és az úgynevezett „klímaváltozás” kérdését általában szándékosan összemossák, holott a kettő távolról sem ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy az emberek azt szinte sohasem hajlandóak beismerni, hogy nem a környezetszennyezés (pláne a „klímaváltozás”) a fő probléma: az csak következménye sokkal súlyosabb emberi-társadalmi-szellemi problémáknak, amikről már egyáltalán nem divatos beszélni. Most komolyan, napelemekkel, meg szélerőművekkel, meg elektromos autókkal akarják elejét venni annak az erkölcsi fertőnek és szellemi rövidlátásnak, amit modern civilizációnkban majd minden ember görnyesztő teherként cipel nyomorult vállán?

Most egy másik kérdéssel foglalkoznék, a néhány napja felmerülő „anti-Greta” jelenséggel. A szintén egyre nagyobb hype-ot kapó 19 éves Naomi Seibt a tudatosan felfuttatott gyermekszínésszel, a jövőért őszintén aggódó, megrémült, de mégis bátor klímaaktivistát eljátszó, a nép egyszerű gyermekének, a lelkiismeretes vezetőért kiáltó tömeg szócsövének szerepében sütkérező Greta Thunberggel szemben azt állítja, hogy a globális szinten kirobbanó klímahisztéria hátterében nincsenek valós bizonyítékok.

Engem nem érdekel, hogy mit akar nekem mondani egy svéd kislány a világ helyzetéről, magasról teszek a tanítónénis dorgálásaira és „bölcs” életvezetési tanácsaira, de ugyanígy az is hidegen hagy, hogy egy német kislány mit üzen nekem, még ha ellent is mond Gretának. (Persze jól tudom, üzenetük elsősorban nem is nekem szólnak, hanem a még tőlük is fiatalabbaknak.) Hogy miért? Nem azért, mintha utálnám a kislányokat, vagy ne gondolnám úgy, hogy az ember bárkitől tanulhat. Hanem azért, mert ordít a jelenségről, hogy itt – mint oly sok más esetben, amikor társadalmi kérdésekről van szó – egy szánalmas színjáték tanúi vagyunk.

Az egyik dolog, ami a jelenség kapcsán egyből eszembe jutott, hogy ez az „oszd meg és uralkodj” tipikus esete. Lerágott csont, mégis működik. Nesze, itt van két lehetőség, válassz „szabadon”! Végső soron mindegy, melyiket választod, mert mindkét opció úgy lett megalkotva, hogy az a „bábmesterek” érdekeit szolgálja.

Az alábbi manipulatív kép a 444.hu oldaláról való. Érdemes megnézni a hátteret. Naomi mögött füstölgő gyárkémények, Greta mögött zöld pázsit, kék ég és szivárvány látható. Az egyik megtévesztés az, hogy elhitetik velünk, hogy ebben a kettősségben kell gondolkoznunk, a másik megtévesztés pedig az, hogy megmondják nekünk, e kettősségen belül ki a jó és ki a rossz.

A másik érdekesség, hogy egyre több olyan arcot kezdenek el a médiában világszerte tekintélyként felfuttatni, akik tulajdonképpen még gyerekek. Persze a felnőtt celebek és politikusok elsöprő többsége sem bír valódi tekintéllyel. Legtöbbjük báb és/vagy fogalmatlan hülye. Azonban egy felnőtt ember számára legalább ott a lehetőség az érésre, a megkomolyodásra, a szemléletformálásra, a világnézet kialakítására, a tapasztalatszerzésre, a különféle életvezetési módszerek kipróbálására, a próbatételekre stb. Egy gyermeknek – a kevésnél is kevesebb kivételtől eltekintve – nincsenek kiforrott gondolatai és világnézete. Akkor sem, ha balos, akkor sem, ha jobbos.

Naomi Seibt megjelenésével tehát egy olyan folyamat újabb lépésének lehetünk tanúi, ami a klímakérdés ürügyét felhasználva szép lassan beszivárogtatja a fiatalabbnál fiatalabb közszereplőket a világ többnyire mesterségesen felépített tekintélyeinek csarnokába. A gyermekek hatalomra jutásának, az infantilizmus uralmának küszöbére léptünk. Nem lepne meg, ha 20-30 év múlva a 15 éves kisgyerekek lennének a világ meghatározó megmondó emberei. Itt a hangsúly még csak nem is azon van, hogy ezek a gyermekszínészek mit mondanak, hiszen ezek javarészt nem saját gondolatok: a mindenkori rendező adja a szájukba a „klímabölcsességeket”. A fő sugalmazás inkább abban áll, hogy a nézőkben, hírolvasókban azt a képzetet ébresztik, hogy egy fiatal is tekintéllyé, bölccsé, vezetővé válhat. Csak úgy magától, különösebb erőfeszítés nélkül. Mintha felnőni többé nem is lenne cél, vagy mintha mindenki eleve, mintegy spontán hordozná magában a felnőttséggel járó tulajdonságokat. Vagyis a felnőtté válás többé nem egy feladat, hanem egy adottság, ami ott rejlik mindenkiben.

Hogy mi ezzel a cél? Talán az, hogy a végletekig vitt hülyeség uralkodhasson végre az egész világon. Ugyanis a gyerekek nemcsak őszintébbek és spontánabbak és szeretetre nyitottabbak, mint a felnőttek általában, hanem a sötét sugalmazások sokkal öntudatlanabb és védtelenebb áldozatai is, és ebből kifolyólag talán a létrontás még megfelelőbb szócsövei is. Így fordul a „klímaváltozás” elleni harc rettenetesen sürgető és komolyságban semmi mással nem überelhető missziója önnön paródiájává.

Kapcsolódó videónk:

Nagyjából a 19. század második fele és a 20. század első fele között a spiritizmus óriási népszerűségre tett szert világszerte. A materializmusba beleunó, de a keresztény szellemiséghez visszatérni már nem tudó vagy akaró tömegek körében nagy divattá vált az Egyesült Államokból eredő spiritiszta szeánszokon való részvétel, aminek kiemelt célja a holtakkal, a földi életből eltávozott lelkekkel vagy az emberi testtel nem rendelkező értelmes lényekkel való kapcsolatfelvétel volt. A második világháborút követően a spiritizmus iránti nagyfokú érdeklődés megcsappant. A gyakorlatot ma már csak elvétve, kisebb elszigetelt körökben végzik. A nagyrészt önszuggesztión és a tömegpszichózis mechanizmusán alapuló szellemidézések módszere azonban úgy tűnik, a 21. században, más formában ugyan, de újabb erőre kapott, és a jövőben minden valószínűség szerint még nagyobb érdeklődésnek fog örvendeni. A szellemidézés módszerének újabb „kiadása” ezúttal tudományosabb formát öltött magára. Ma az úgynevezett mesterséges intelligencia és a virtuális valóság közbenjárásával lényegében ugyanazt a célt képesek egyre tökéletesebben kivitelezni, amik eredetileg az eredményes spiritiszta szeánszokon is állítólag megvalósultak. A különbség annyi, hogy elhunyt szeretteinket most nem gyertyagyújtás és füstölőégetés kíséretében, különféle mágikus praktikák alkalmazásával, hanem egy virtuális sisak felvételével hozhatjuk vissza hosszabb-rövidebb időre az élők világába.

Ebből kaphatunk ízelítőt egy koreai anyukával, a négy gyermekes Jang Ji-sunggal készített videóban, melyben a hölgy számára lehetővé tették, hogy elhunyt kislányát viszontláthassa. Sőt, nemcsak hogy láthatta, de beszélgethetett vele és meg is érinthette. A videóban közösen énekelnek, szülinapot ünnepelnek, majd az anyuka, aki addigra a meghatottságtól könnyesre sírta a szemét, el is altatja elfáradt virtuális gyermekét. A programozóknak 8 hónapba telt, mire a hétéves kislányról készült fényképek, videók és hangfelvételek alapján valamilyen szinten rekonstruálni tudták a kis Nayeon személyiségét. A cél hivatalosan terápiás jellegű: segít feldolgozni a gyász időszakát.

Azonban a fentebb említett nyilvánvaló összefüggés másra enged következtetni. Ez lényegében az okkult világgal való kapcsolatfelvétel egy új formája, a spiritiszta szeánszok modernizált, technikai eszközökkel felturbózott verziója. Ha jobban megnézzük, nincs különbség. A tudományos és technikai fejlődés felszíne alatt valójában ugyanazt a kaput nyitják meg, amit az 1848-tól fogva elterjedt spiritizmus is. Csakhogy míg korábban az okkult világra nyíló kapu csupán a szeánsz idejére maradt nyitva, megújult formájában egy szüntelen átmenetet biztosítanának az emberi és az okkult világ közt. Bizonyára sokan vannak, még azok közt is, akik nem hisznek a „szellemek” létezésében, akik azt mondanák, hogy a spiritiszta szeánszokon való részvétel nagy veszélyekkel járhat, elsősorban az egyén lelki harmóniájának megbomlása értelmében. És igazuk is lenne. De vajon miben lenne ez másként ebben a helyzetben? Csak a legegyszerűbb esetre gondolva: innentől fogva mi akadályozza majd meg, hogy az emberek, attól félve, hogy halott vagy elveszített hozzátartozóik nélkül kell élniük, egy olyan világ foglyaivá váljanak, ami egy idő után teljes mértékben képtelenné teszi őket az emberi valóságban való létezésre? Az elmúlástól és a haláltól, az emberi élet természetes velejáróitól való félelmükben vajon hányan lesznek, akik a könnyebb utat választva a virtuális kísértetek birodalmának megnyugtató hazugságát választják majd?

Ebben a világban elvileg nem kell szembesülni a halállal. Kár, hogy ennek ára éppen a virtuális térbe lépő egyén tulajdonképpeni, teljes értékű élete lesz.

Forrás

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Isten… vallás… Egyház… papság… Mi jut eszünkbe elsőre ezekről a szavakról? Mire asszociálunk, milyen érzések ébrednek bennünk sokszor teljesen automatikusan és öntudatlanul e szavak hallatán? Megmondom. Isten, már ha egyáltalán feltételezik a létét, a többség szemében egy gonosz, mogorva, őszszakállú öregember a felhők felett, aki abban leli örömét, hogy teremtményeit szenvedni láthatja és megbüntetheti. Vallás? Az önmagukat megnyugtató hazugságban ringató, alacsony IQ-jú, maradi, buta emberek babonája. (Igaz, Index?) Egyház? A korrupció melegágya, a jó szándékú, egyszerű emberek tudatos megtévesztésének hivatala. Papság? Gyarló képmutatók, pedofilok gyülekezete.

Szeretném egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy ezek a világ leges legközhelyesebb, legunalmasabb, leghitványabb gondolatai. És nem, elsősorban még csak nem is az a baj ezekkel, hogy vallásellenes vagy keresztényellenes gondolatok. Hanem az, hogy másoktól átvett, szolgai módon lemásolt gondolatok. Amit az illető sohasem vizsgált meg még őszintén, alaposan, előítéletektől mentesen, higgadtan és önállóan. Amikor ilyeneket mond az ember, amikor a papokat úton-útfélen lepedofilozza, Istenről meg úgy nyilatkozik, mintha maga az ördög volna, nem ő beszél: ilyenkor a más elméken élősködő szenzációhajhász hírbemondók és a felszínesen okoskodó brit tudósok használják őt gazdatestként. Ilyenkor nem ő szól, hanem ők szólnak rajta keresztül, és még csak észre sem veszi. Utálom, amikor valaki azt csicsergi vissza saját véleményeként, amit az esti hírekben hallott. Utálom, amikor valaki ennyire kényelmes, önállótlan, alkalmazkodó, a médiának ennyire behódoló, és ennek ellenére mégis okosként és műveltként adja elő magát. Na, ettől rosszul vagyok.

Az ifjú pápa úgy tűnt, hogy legalábbis részben, intelligensebben viszonyul ehhez a kérdéshez. Végre egy alkotás, mondtam magamban, ami képes valamilyen mértékben tiszteletet ébreszteni az előbb említett fogalmak iránt. Ami rámutat, hogy a pápa lehet példakép is, az Egyház lehet mindannak őrzője is, ami igazán fontos, a vallás lehet az emberi élet megnemesítője is, Isten pedig lehet lényünk legbensőbb, legtitkosabb, legfelszabadítóbb igazsága is. A sorozat magának a pápának a személyén keresztül is felülír bizonyos jól ismert ostoba közhelyeket. Lenny Bellardo, azaz XIII. Piusz konzervatív, de nem ódivadú vagy maradi; radikális, de nem elvakult; élete Istenről és az Egyházról szól, de ez mégsem teszi elvonttá vagy gyakorlatiatlanná; fontos számára a tekintélytisztelet és a hagyományok hű követése, de ez egyáltalán nem teszi őt lelketlenné, merevvé vagy rideggé; tiszta életet él, nem enged a kísértéseknek, de ez mégsem teszi őt álszentté vagy ájtatoskodóvá. Szóval a felmerülő emberi hibák, a vallást helytelenül képviselők súlyos botlásai vagy szemléleti tévedései ellenére van ilyen is – és nem kellene úgy tenni, nagyokos felvilágosult módjára, mintha ez csak a mesében létezne.

Na, ez az, amiben egyébként A két pápa című film csúnyán leszerepelt. Ebben az alkotásban a megkeseredett, magányos, kiégett vénemberként megjelenített XVI. Benedeken keresztül úgy ábrázolják a tradicionalizmust, mint ami egy korlátolt, begyepesedett, változásra képtelen, mindenféle spontaneitás és könnyedség híján lévő, idejétmúlt képződmény lenne, ami rég megérett a pusztulásra. Vagyis nem kevés manipulációt alkalmazva, pont azokat a szánalmas félreértelmezéseket erősíti meg, amiket Az ifjú pápa itt-ott képes volt felülírni.

Persze Az ifjú pápa sem tökéletes. Kicsit sok benne a szürreális jelenet, nem idegenek tőle a kétértelmű vagy egyenesen blaszfémikus utalgatások sem, és szükségtelen, indokolatlan túlzásokba esik a homoszexualitás problémájának boncolgatását illetően. A végére pedig mind a sztori, mind a főszereplő mintha ellangyosodna. De úgy voltam vele, még ezzel együtt is megjelenít valamit a film, ami új, értékelhető színt kölcsönöz a témának. Ami végre intelligensnek, férfiasnak, harciasnak, vagánynak állítja be az istenhitet és a tradíciótiszteletet, nem pedig a reményvesztett elesettek olcsó babonájának és a kiüresedett élet kétségbeesett pótlékának. És beint azoknak, akik mára csupán elpuhult, megalázkodó módon, érdekből, a lényeget szem elől tévesztve képviselik egyre eltorzultabb hitüket. Végre egy pápa, bólintottam elégedetten, aki magasról tesz arra, hogy megnyerőnek tűnjön a képmutató, profán világ szemében, akitől mi sem áll távolabb, mint hogy megfeleléskényszerből, megalkuvó gesztusokkal hízelegje be magát a hívek szívébe, és akinek tényleg arról szól a vallás, amiről annak eredetileg és mindenekfelett szólnia kell: Istenről.

A sorozat rendezője, Paolo Sorrentino, érdekes, egyedi színfolt a filmkészítők társaságában. Szépek a felvételei, magával ragadóak a filmzenéi, ütősek a dialógusai, alaposan kidolgozottak a karakterei és a témafelvetései is mélyebbek, filozofikusabbak az átlagnál. Filmjeiben a fiatalság és öregség, hagyomány és modernitás, élet és halál, szépség és rútság, jelenlét és elmúlás ellentétének körbejárása rendre visszatér . Ezeket általában nem egy szigorúan összefüggő történet mentén bontja ki, inkább hangulatok, érzések megjelenítésén keresztül ábrázolja. Stílusának egyik legjellemzőbb eleme a groteszk megjelenítése, az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek összeolvasztásának módszere, ami meghökkentő hatásán túl egész jól érzékelteti azt a katyvaszt, azt a feje tetejére állított világot, amivel a mai ember a posztmodern mindennapokban szembesül. Egy szó, mint száz, figyelemre érdemes alkotó. Amit láttam tőle, például A szerelem következményei, A nagy szépség, az Ifjúság, a Silivio és többiek egy megtekintést mindenképp megérnek. Azonban amikor Az új pápára, Az ifjú pápa folytatására terelődik a szó, a helyzet kicsit megváltozik.

Szóval az előbb felsoroltam, mi mindent tartok szimpatikusnak Az ifjú pápában. Tudtam, hogy nem tökéletes alkotás, azt pedig még inkább tudtam, hogy ilyesmi aligha fog megtörténni a valóságban. Nem olyan időket élünk, amelyben egy tradicionális pápa hatalomra kerülhetne. Nem is voltak illúzióim. De azért néha jól esett ábrándozni róla. Sorrentino azonban itt nem állt meg. A rendező valami mélyről feltörő perverz vágyat érzett arra, hogy még ezt a félig-meddig kedves ábrándot is valahogy eltorzítsa. De ez nem legjobb szó arra, amit csinált. Mert, hogy mit is művelt Sorrentino a második évaddal? Nos, fogta, az első évad felé állt, letolta a gatyáját, és szó szerint telibe szarta a saját alkotását, és mindazt, ami nézhetővé és szerethetővé tette azt. Hogy ő hülyült-e meg, vagy felülről szóltak-e rá, hogy Az ifjú pápa által közvetített pozitív üzenetet be kellene piszkítani, nem tudom, de akárhogy is legyen, úgy tűnik készséggel vállalta a feladatot.

Az eredmény szöges ellentéte annak, amit eddig láthattunk. Lenny nem szent többé, csak egy ember a sok közül; nem visz véghez csodákat, csak „jókor van jó helyen”; nem tradicionalista, hanem egy megszállott, szélsőséges fanatikus; nem határozott többé, csak egy kétségbeesett szerencsétlen; nem Isten küldötte, hanem már-már maga az Antikrisztus; döntései nem a hit és az Egyház korrekcióját és megerősítését, hanem elvakult keresztény fundamentalizmust idéz elő. És ha ez nem lenne elég, a rendező a pápát körülvevő pozitívabb szereplőket is megrontja. Hűséges barátja, Gutierrez bűnös szexuális kapcsolatba lép egy másik férfival, odaadó követőjéből, Estherből pedig kurva lesz, de nem is akármilyen, olyan kurva, aki undorító, torzszülött, szőrös majomemberekkel közösül. Ha már megbecstelenítünk valakit, ne végezzünk fémunkát, nem igaz? A papokat és a Vatikán személyzetét továbbra is csak az érdekli, hogy ki buzi, és ki nem az, az apácák pedig úgy viselkednek, mint az ostoba feminista igazságharcosok legrosszabb példányai. Az ideiglenesen XIII. Piusz helyébe lépő, John Malkovich által eljátszott új pápa ráadásul egy fájdalmasan semmitmondó, súlytalan, ráadásul szemléletileg is kifogásolható karakter. A történet többi része pedig csak simán egysíkú és érdektelen.

Sorrentino a főszereplőt kómába juttatta, majd visszahozta úgy, hogy már lelket nem adott hozzá. Ám ez végzetes hiba volt, hiszen ő volt az egyetlen karakter, akitől működni tudott a sorozat, és aki képes volt még némi isteni szikrát felvillantani ebben az egyre pokolibb hangulatot magára öltő történetben. Ez nem folytatás, sokkal inkább visszacsinálás. Ez nem egy koncepció tovább gördítése és kibontása, hanem annak könyörtelen elvágása és meggyalázása. Ez nem műalkotás, hanem egy gyermekgyilkossággal felérő kegyetlen rombolás. Sorrentino a nézőtől nemcsak egy álmot vett el, hanem ezzel együtt a rendezőbe vetett további bizalom lehetőségét is elvágta. Igazi alkotó-e az, aki ilyen szinten képes megrontani, megerőszakolni mindazt, ami szép és jó? Valódi művész-e, aki Az ifjú pápában felmerülő, többé-kevésbé pozitívan ábrázolt hagyományhű szemléletet ilyen szinten képes feláldozni az öncélú alkotói szabadság ördögi oltárán? Aligha. És megsúgom előre, ezt sajnos az állítólagos harmadik évaddal sem lehet már jóvátenni.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Felnőttkori eszmélésem óta nem tartozom azok közé, akik akár az újabb, akár a régebbi Star Wars részekről általánosságban elismerően nyilatkoznának. Nemcsak azért, mert az eredeti trilógia legjobb jeleneteit leszámítva módfelett bugyuta történeteknek és karaktereknek ad otthont ez a kétségtelenül magával ragadó univerzum, hanem azért sem, mert a Star Wars véleményem szerint alapvetően sem érdemel akkora figyelmet, mint amilyenben évtizedek óta részesül. Temérdek hagyományos mese és mítosz várna még a különleges kalandok szerelmeseire, akik sajnos annyira el vannak árasztva a látványos, de mondanivalójában egyre gyatrább minőséget felmutató, futószalagon gyártott filmekkel, hogy nincs alkalmuk azokat a történeteket felkutatni, amik hasonló vagy talán még fokozottabb elragadtatásban részesíthetnék őket, mint George Lucas korai alkotásai.

Persze, én is voltam gyerek, és emlékszem, micsoda erővel hatottak rám az eredeti filmek képsorai. Nem tudom, mennyire volt tudatos a rendező részéről, hogy úgy csinálta a dolgokat, ahogy, de rabul ejtett a világa. A lézerkard különös hang kíséretében felvillanó kék színe számomra nem csupán egy szín volt, hanem éteri tisztaságú, földöntúli erők vibráló jelenléte. A tárgyak gondolat általi röptetése az én szívemben az anyagvilág feletti szabadság és hatalom érzetét ébresztette fel. Darth Vader koponyához hasonlatos, halált megidéző maszkja a mindnyájunkban ott lakozó sötétség ősi fenyegetését testesítette meg. A rejtélyes bolygókra és űrállomásokra való utazások az emberfeletti létállapotok meghódításának sajátos szimbólumaiként éltek lelkemben. Sokszor megesett, hogy éjszaka új részekről álmodtam, melyben magam is az „erőt” és lézerkardot használva gonosz erőkkel küzdöttem, és mindez olyan valóságosnak hatott, mintha egy messzi-messzi galaxisban ténylegesen léteznének, és már készen ott lennének ezek a történetek. Szóval a felnőtt fejjel megfogalmazott fenntartásaim ellenére nagyon is tudom, mely elemei miatt váltak olyan varázslatossá a régi filmek.

Az újabb trilógia lezáródásával azonban egyértelműen kijelenthetjük, hogy sem a Disney, de még az előzményfilmeket elkészítő Lucas sem volt képes újra megidézni az eredeti filmek hangulatát. Amit létrehoztak, külsőségeiben persze hasonlít arra, amit Star Warsként ismerünk, de anélkül, hogy a készítők meg tudták vagy meg akarták volna ragadni annak lényegét.

De mégis, mi a Star Wars lényege? Sokszor hallani a készítők részéről, hogy ezek a filmek a „családról” szólnak. Ez süket duma! Legpozitívabb olvasatában ezek az alkotások a gonosz elleni harcról szólnak, egyúttal a bennünk rejtőző gyengeség és tudatlanság legyőzéséről; a férfivá és hőssé válás próbatételekkel kikövezett útját mutatják be, és ezen ösvény bejárásának fontosságát, misztériumteli, mágikus jellegét igyekeznek érzékeltetni. A hétköznapiság szintjén túlmutató igazságok felfedezésének és megőrzésének történetét mondják el. Ezen az egyszerű, de megunhatatlan recepten alapulnak a klasszikus mesék is. Ez az, ami mélységeiben meg tud szólítani egy embert; ez az, ami által igazán azt fogja gondolni a néző, hogy most ténylegesen lényének azon részéhez szóltak, akivé ő legbelül válni akar. Ez az, amit a kitartó, de egyre kétségbeesettebb rajongók még mindig remélnek az új részektől: hogy a készítők újra rámutassanak arra a bennük szunnyadó őstörekvésre, amit a bátor űrlovagok kalandjai ébresztettek fel lényükben.

Mi maradt ebből? Az 1-2-3 e misztikus atmoszférát lecserélte unalmas politikai beszédekre, egy rettentően kínos szerelmi történetre, egy meglehetősen zavaros és ellentmondásos történetre, a jó és a rossz közötti valódi feszültséget és lelki mélységeket nélkülöző küzdelmekre, egysíkú karakterekre és emberi viszonyokra, midikloriánokra, egy emberszabású, nyúlfülű halra, CGI cunamira, és a jedi lovagok egy olyan felszínes világára, amiben az erő, a lézerkard, a tanítás, a küldetés, a hősiesség titokteliségét, egyediségét, komolyságát szinte teljesen elveszítette. És ott van még Jar Jar, ez mindenki által utált nyúlfülű idióta, aki néhány elmélet szerint egy esetben válhatott volna zseniális karakterré: ha kiderül róla, hogy ő az előzményfilmek Palpatinnal összejátszó főgonosza, aki a hülyét csak eljátssza, és valójában mindenkit manipulál a háttérből. De az előzménytrilógiának legalább volt története, és megpróbált a maga módján, leginkább külsőségeiben eredeti lenni.

A Rogue One-ban a titokzatos lovagok már csak komikus töltelékkarakterekként, a keményvonalas rajongók olcsó kielégítéseként jelennek meg. A Soloban pedig kellett a játékidő a droidok egyenlőségéért harcoló ultraciki feminista robotnak, így szintén nem volt alkalom arra, hogy a filmvásznat újra betöltse a várva várt misztérium. Ezeknek a filmeknek viszont legalább van egy nagyjából egységes koncepciója, tartanak valahonnan valahová, hogy mi szükség volt rájuk, az már egy másik kérdés.

A 7-8-9-nek ellenben már mondanivalója sincs. Egyszerűen nincs. A 7. rész még csak meg sem próbált újat mondani, csupán egy könnyed bevezetőnek, egy szimpla rebootnak, a régi részek új köntösben való megidézésének szánták. A 8. rész „Ruin” Johnson gúnynévre hallgató rendezője pedig túlságosan el volt foglalva azzal, hogy felülírja a nézők elvárásait, ezért nem ért már rá, hogy emellett egy épkézláb történetet is kieszeljen. De tényleg, „Ruin” Johnson maga a fájdalmas semmit mondás koronázatlan királya, aki Luke barlangi próbatételét, a császár megkísértését, Yoda mester Luke-kal szembeni kezdeti szkepticizmusát, a lázadók üldözését, a hócsatát, a családi titok kiderülését olyan otromba, érzéketlen, minden valódi drámaiságot, értelmes üzenetet és az eredeti részek mágiáját nélkülöző módon ismételte meg, hogy arra szavakat sem lehet találni.

George Lucas kezdte ezt az ismételgetést, szerinte ezek olyanok, mint a rímek a versben. Nos, ezek valójában sokkal inkább annak jelei, hogy a rendező képtelen szabadulni az általa felépített vagy rá átruházott gondolatrendszer útvesztőjéből. Ismételgetni kezd, mert nem veszi észre, hogy a formai elemek puszta lemásolása nem elegendő ahhoz, hogy az ember maradandót alkosson. A forma üres marad, ha azt nem töltjük meg az élet elmélyült szemléléséből következő intuitív felismeréseinkkel.

A 9. rész tehát abból az előnytelen helyzetből indult, hogy van egy rakás érdektelen, sőt egyenesen visszataszító karakter, akikről még mindig nem tudjuk, hogy kicsodák, hogy honnan hová tartanak, hogy mi a céljuk, a világnézetük és melyik oldalt képviselik, és van egy történet, amit úgy kellene lezárni, hogy igazából még el se kezdődött, amiből ráadásul minden értékelhető elemet kigyomláltak, és aminek létjogosultságát – a dollármilliós bevételszerzésen és a nézők ideológiai agymosásának szándékán túl – meg kellene valahogy indokolni. Ebbe még a legprofibb rendezőnek is beletörne a bicskája, nem csoda, hogy J. J. Abrams is elvérzett a próbálkozásban.

The Rise of Skywalker

Beszéljünk akkor egy kicsit a The Rise of Skywalkerről… amit valamiért Skywalker korának fordítottak, noha a „rise” egyértelműen „felemelkedést” jelent. Szóval itt ez a film, amiről azt állítják, ez az, ami ráteszi az i-re a pontot, ami az 1977-ben elkezdett történetnek méltó lezárást ad, ami végre választ ad minden kérdésre, elvarr minden szálat és kerekké teszi ezt a nagy-nagy elbeszélést… Hogy mi? Lemaradtam valamiről? Nem úgy volt, hogy nyertek a jók, és elpusztultak a rosszak, és mindenki plüssmacikkal karöltve ünnepelte a csúnya birodalom feletti végső győzelmet? Lett volna A Jedi visszatérben egy a nézők figyelme felett elsikló, de ennek ellenére roppant lényeges utalás, ami folytatásért kiáltott? Csak én nem vettem észre, hogy az eredeti trilógia hiányt és lezáratlanságot és hatalmas űrt hagyott maga után, amit ráadásul pont ezzel a három résszel kellett betölteni? Nagyképűség azt állítani, hogy az alkotásod valaminek a betetőződése, főleg olyanok részéről, akik nemhogy a régi filmekhez nem tudták érdemben hozzáilleszteni a történetüket, de még a saját három részüket sem voltak képesek koherens egésszé összetákolni.

A történetről és a karakterekről

Sok mindent elárul egy filmről és annak szereplőiről, ha annak legszórakoztatóbb és legtöbb együttérzést kicsikaró alakjává az C-3PO válik, akit a korábbi részekben az egyik legidegesítőbb karakterként ismerhettünk meg. Persze vannak benne poénok, jól eltalált hangulatok, és a kötelező Star Wars elemek sem hiányoznak, de egészében mégiscsak egy izzadságszagú alkotással van dolgunk, ami sehogy sem tud organikus történetté összeállni. Elsőre nem is gondolnánk micsoda hasonlóság húzódik a Skywalker kora és e mestermű között. Vicces, lézerkard is van benne, és még csak nem is rabolja el annyi időnket, mint egy mozifilm.

Szóval Palpatine visszatér, és gonosz, nagyon gonosz, de senki sem veszi komolyan, mert a személye nincs normálisan felvezetve a történetben, ráadásul ugyanazokat az elcsépelt mondatokat ismételgeti, mint A Jedi visszatérben. Arról nem is beszélve, hogy jelenléte feleslegessé teszi mindazt, amiért a korábbi részek szereplői harcoltak. Az Első Rendhez leglojálisabb Huxból áruló lesz, de ez megint csak nem tud minket érdekelni, mert a pálfordulás drámáját nem ismertetik velünk. Rey különleges erőket használ, de nem tudunk örülni a sikerének, mivel nem vezetik fel nekünk, milyen fáradságos úton, mennyi kudarcot és megpróbáltatást követően sajátította el őket. Reyről kiderül, hogy ő Palpatine unokája, de ez is hidegen hagyja a nézőt, mivel ennek a ténynek a történet dinamikája szempontjából nincs semmilyen funkciója. Nem következik belőle egy olyan érzelmi feszültség, mint A birodalom visszavág „én vagyok az apád” kijelentéséből. Kylo Rent az előző filmben úgy állítják be, mint aki végérvényesen átállt a sötét oldalra, itt mégiscsak kiderül, hogy ő jó. De ez sem igazán indítja meg a nézőt, mert a makulátlan Rey erkölcsi fölénye mellett áldozathozatala nem annyira nemes tettnek, mint inkább hitvány, szolgai behódolásnak hat. Poe-t a 8. részben még teljesen becsicskították a feministák, most viszont mégis az ellenállás vezetője lesz. De ebben az előléptetésben is van valami keserűség, hiszen túlságosan érzékeltetik velünk, hogy Rey képességeihez mérten ő továbbra is egy utolsó kis senki. Leia mint mester, hiteltelen, és nemcsak azért, mert kínosan érződik, hogy a színésznő halála miatt a készítők korábban felvett anyaggal dolgoztak, hanem azért is, mert az előző részekben egy nagy felháborodást kiváltó jeleneten kívül semmi sem utal rá, hogy a jedik útját járná. Luke Skywalker szellemként való felbukkanása pedig rettentően erőltetett, súlytalan és továbbra is méltatlan. Ennyiből is látszik, hogy a film csak úgy hemzseg a logikai ellentmondásoktól, a gyengén megírt jelenetektől és karakterektől, és egyenesen bűzlik az egységes koncepció és az érdemi mondanivaló hiányától.

Rey „Mary Sue” Skywalker

Térjünk vissza a címre és a film leggyengébb pontjára, Reyre. A The Rise of Skywalker a főszereplő, Rey felemelkedésére utal, aki a film végén könnyű szerrel legyőzi az ellenségeit, jedivé válik, és felveszi a Skywalker nevet. A „felemelkedése” kifejezés nem azért problémás, mert hat szótagból áll, és így lényegesen hosszabb időbe telik kimondani, mint a csupán kétszótagos „kora” szót, hanem azért, mert nehéz felemelkedésről beszélni egy olyan személy esetében, aki már az első képsoroktól fogva teljesen tökéletes volt. Rey ugyanis az a fajta irritáló karakter, aki mindent is tud. Méghozzá különösebb nehézséget okozó próbatétel, tanulás, és a fejlődéshez elengedhetetlen bukások és csalódások nélkül. Az ilyen karaktereket szokás Mary Sue-nak nevezni. A Mary Sue-k olyan szereplők, akik a hihetőség határát jóval túllépően, mindenféle történeti felvezetés vagy kielégítő magyarázat nélkül: hibátlanok. Éppen ezért minden ép eszű ember utálja őket. Az egyszerű halandó nehezen tud olyanokhoz kötődni, akikről úgy érzi, érdemtelenül tettek szert hihetetlen képességeikre; a gyarló emberi lény nem igazán talál kapcsolódási pontot olyanokkal, akik láthatóan semmiféle gyengeséggel nem rendelkeznek.

Felsorolok néhány példát, hogy világos legyen, mire gondolok. 1. Rey mindenhez ért, anélkül, hogy erre bárki megtanította volna. A tulajdonosánál is jobban tudja, hogyan kell a hajót megszerelni,  több támadót egyszerre likvidálni, különféle nyelveken beszélni, falat mászni, nulla tapasztalattal űrhajót vezetni és a legdurvább manővereket végrehajtani. Profi módon használja a lézerpisztolyt és a lézerkardot, noha életében most látott ilyeneket először, és kiválóan bánik az erővel, jóllehet, azt se tudja, mi az. 2. Reyt mindenki szereti. Szerelmes belé Finn és Poe, a droidok kérdés nélkül követik, a segglyukszemű narancs-Yoda csak két szót váltott vele, de máris oda akar adni neki egy nagyon ritka fegyvert, Han és Leia minden ok nélkül lányaként tekint rá az első pillanattól fogva, ráadásul egy napos ismeretség után annyira megbíznak benne, hogy még Luke-hoz is őt küldik el. 3. Rey mindenkinél hatalmasabb és erősebb. A tapasztalatlan Rey könnyedén legyőzi a Luke által évekig képzett Kylo Rent. Rey később egy rövid kardpárbajban Luke-on is felülkerekedik. És maga Snoke is Rey közbenjárásának köszönhetően hal meg. 4. Rey folyton megmenti a társait, de neki soha sincs szüksége rájuk. Rey először megmenti a droidot, aztán Hant a bérgyilkosoktól, majd Finnt a szörnyektől és Kylo Rentől, és a 8. rész végén is ő menti meg a tehetetlen ellenállókat. Ő viszont nem szorul szinte semmilyen segítségre. A droidra támadókkal egymaga végez, a cellájából magától szabadul ki, Ben Solót egymaga hatástalanítja, és még a jedi szigeten is saját magát képzi.

A legújabb részben folytatódik az őrület. Rey ereje mostanra már a Star Wars összes eddigi jediét felülmúlja. Levitál, gyógyító képességet birtokol, és az erővel megállít egy elrepülő űrhajót, majd villámokat szórva rá, felrobbantja azt. Kylo Rent ismét legyőzi és halálosan megsebesíti. A mellette mindig ostobaként feltüntetett barátait megmenti egy óriáskígyótól, a rájuk törő ellenséges hordáktól és rohamosztagosoktól, majd tanácsuk ellenére egyedül átszeli a veszélyesnek tűnő, de számára láthatóan veszélytelen tengert, amiben a lúzer haverjai vélhetően csak hátráltatták volna. És lássuk be, Palpatinnal sincs túlságosan nehéz dolga, akit egyébként szintén egyedül győz le. Minden sikerül neki, és amikor azt gondolnánk, hogy az űrhajóval együtt Chewie-t is felrobbantotta, néhány jelenettel később máris közlik velünk, hogy a szőrmóknak semmi baja – minden oké, megnyugodhatunk, Rey, szokásához híven, ezúttal sem vétett hibát. A 9. részben legalább végre eljutottak odáig, hogy Leia elkezdte kiképezni őt, de ez túl kevés ahhoz, hogy ez a beton biztos Mary Sue titulus egyáltalán meginogjon.

Rey annyira idegesítő, hogy ennek még J. J. Abrams is tudatában van. A történet egy pontján, miután Rey simán legyőzött egy rátörő kisebb csapatot, a rendező a következő mondatot adja a vezetőjük szájába, kiszólva ezzel a nézőnek, miképp érdemes vélekedni Rey személyéről. A nő ezt mondja: „Lehet, hogy nem érdekel, de szerintem jó fej vagy.” Nos, nem tudom, hogy vagytok vele, de az ilyesfajta pofátlanul manipulatív mondatok hallatán én csak még nagyobb vágyat érzek arra, hogy Rey borzalmas kínok közötti haláláról fantáziáljak.

Az erős, független nő koncepciója

A trilógia egészét tekintve jól kirajzolódik, hogy Kathleen Kennedyéknek tulajdonképpen egyetlen egy dologban volt határozott elképzelése: abban, hogy a korábbiakkal ellentétben most nem egy férfi, hanem egy női hőst kreálnak, aki erős, okos, találékony, független és lehetőleg mindenben felülmúlja nemcsak a körülötte lévő, becsicskított férfiakat, hanem gyakorlatilag a galaxis összes valaha élt férfiját. Ez a filmek egyetlen tudatosan felépített üzenete, hogy nők is lehetnek jedik, vagyis a nők is képesek lehetnek mindarra, mint a férfiak, sőt, igazából még többre is. Jut eszembe, van még egy fontos üzenet, ami a kilencedik részben többször is elhangzik, hogy „sose becsülj alá egy droidot”. So deep… A filmben van egy nagyon rövid visszaemlékezés, amiben a fiatal Luke és Leia kardoznak egymással. Luke alulmarad Leiával szemben és a földre zuhan – a testvére ezzel bizonyítja, hogy elérte az ő szintjét. Mutatnak egy icipici jelenetet, amikor végre betekinthetünk Luke múltjába, amire mindig is kíváncsiak voltunk, és akkor is egy alávetett pozícióban találjuk… Ez a kép jól kifejezi az egész trilógia üzenetét is: a férfiak ideje lejárt, eljött az erős és független nők kora.  

Ez lenne a nagy mondanivaló? Ez tenné teljessé a történetet? Erre kellett volna kifutnia az előző hat résznek? Ez jelentené a filmekben elbújtatott tanítás csúcspontját? Hogy a nők szuperebbek, mint a férfiak? Ettől válnánk mi teljesebb, igazabb, önnön lényükhöz közelebb jutó emberekké? Hol van ez az üzenet a videó elején megfogalmazott, eredeti mondanivalóhoz képest?

Nem vagyok Star Wars rajongó. Utálom például a birodalomellenességét, a katonás renddel és a parancsuralmi rendszerrel kapcsolatos egyoldalú álláspontját. De minden hibájával együtt is százszor nagyobb pozitívumot tud felmutatni, mint Rey és ütődött barátainak kalandjai. Az új filmeknek nincs lelke, a trendi eszmék propagálásán túl nincs mit mondania. Egy élőhalott. Kívülről még mozog, de belül már réges rég az enyészeté. Eljött az idő, hogy a Star Warst végleg elengedjük.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Világűr. Mi vonzza a kisfiúkat ekkora erővel a világűr felé? Miért akarnak űrhajósok lenni, és miért szeretnek rejtélyes kinézetű bolygókat, különös színekben pompázó idegen világokat ábrázoló atlaszokat bogarászni? Mi hívogatja őket egyre az apró fénypontokkal ékesített végtelen feketeségbe? Miért álmodnak az éjszakai égen misztikusan vibráló drágakövekről? Hogyan ébred fel bennük a vágy, hogy meghódítsák a modern tudományos szemmel fekete lyukak és fortyogó gázgömbök, hagyományos rátekintésből az égre kihelyezett mitikus lények határtalan birodalmát? Miért kockáztatnák életüket, csakhogy a leghatalmasabb hegycsúcsot is meghaladó magasságból tekinthessenek le a fenséges mélységbe, s az egyre parányibbá váló emberek távolodó zsongásának otthont adó Földre? Mit várnak legfőbb útitársuk, a metszőn bíráló zord magány s az anyagtalan, mélysötét tér kapaszkodók nélküli formátlan ürességétől?

Az ég, s az eget gazdagon benépesítő csillagok nem csupán képzeletbeli kalandos űrutazások terepe lehet. Szimbólum is, mely egy húron rezonál az ember szívében, ha halványan is, de kiolthatatlanul izzó vággyal, mely a végtelen felé tör. Vannak, akik szerint a hollywoodi filmekben vagy a Nasa által közzé tett videókban látottak ellenére, nem lehetséges kijutni az űrbe. De ha a többséghez igazodva el is fogadjuk, hogy lehet, fel kell tenni a kérdést: érdemes-e hamiskás ürügyekre hivatkozva, a saját világát leromboló emberiség számára új otthont keresve, a túlértékelt tudományos felfedezések lehetőségétől elcsábulva, idegen életformákat kétségbeesetten kutatva, a különféle missziókra milliárdokat költve útra kelnünk a nagy fizikai semmibe? Vajon hányan akadtak, s akadnak majd a csillagok közt hosszú éveken át zarándokló űrremeték közt, akikben felsejlik, hogy az imént említett vágy eléréséhez, az egektől homályosan remélt csoda beteljesüléséhez, az emberi létsík tényleges elhagyásához űrhajók és szkafanderek, kifinomult műszerek és tudományos forradalmi áttörések sem elegendők?

A csillagképek formájában égre szegezett Orion és Perszeusz még ma is visszhangzó ősi kiáltása, a hajdan erőkként és istenekként tisztelt bolygók titokzatos lüktetése néhányakban valami többet is felébresztenek. Törekvést, de már nem a Holdra, a Marsra vagy távoli galaxisokba. Törekvést: befelé, lényegi önmagukba. Azokról beszélek, akiknek az égre tekintve már nem az űrháborúknak vagy az értelmes lények látogatásának gondolatára dobban meg nagyravágyó szíve, hanem azon felismerés miatt, hogy az ég nem más, mint transzcendens valóságunk egy apró szelete, a metafizika leheletnyi ígérete. Hogy ezt elérjük, már nem a Földtől, hanem esendő lényünktől kell eloldódnunk, hogy ezt megtapasztaljuk, már nem az élettelen, fagyos űrt kell egyre spécibb távcsövekkel kémlelnünk, hanem a bennünk rejlő, mindenségnek alapot adó égtiszta ürességet. Utaznunk már nem a fényévekre lévő, reménytelenül hajszolt, életre alkalmas bolygókra kell, hanem saját lényünk mélyebb dimenzióiba.

Mire vágyik hát a gyermek, mikor az üstököst szemléli, s nem tud betelni a szivárványszínű alkonyat esthajnalcsillagának szenvedélyes tündöklésével? Mi rejlik lelke mélyén, mikor úgy érzi, oly szívesen szállna űrhajóba, s lebegne a gondtalan súlytalanságban? Mit keres ott, a mérhetetlen messzeségben, és sejti-e, hogy amit kutat, talán közelebb van, mint azt a legtöbben valaha is gondolnák? Istenre szomjazik ő, a mennyek örömére, angyalhadak hatalmára, a mindent magában foglaló, végtelenül szabad, emberfeletti egyedüllétre. Végső soron mire vágyik? Önmagára. S e halványan felderengő titkot a természet örök szentkönyvéből ő olvasta ki.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Sokáig nem terveztem kritikát csinálni a Jokerről. Nem igazán sikerült megfejtenem ennek az alapvetően remekül elkészített és sokféle értelmezésnek teret engedő alkotásnak az üzenetét, majd megértenem a vele kapcsolatban felmerülő reakciókat. Egyfelől ott van maga film, ami összességében és a felszínen egy ellenmegvalósítási folyamatot ír le, az elit vagy a gazdagok elleni lázadásra buzdít, és úgy ábrázolja a gyilkosságokat, hogy azok elfogathatónak, jogosnak, megérdemeltnek tűnjenek. Nehéz lenne az alkotás ezen oldalát pozitívumként értelmezni. Másfelől azonban ott van az amerikai liberális értelmiség, akiknek a mű láttán valamilyen oknál fogva egyből beriasztott a hiperérzékeny nácimérő műszerük, és leginkább „erőszakra buzdító” jellege miatt befolyásos lapjaikban negatív kritikák áradatával kezdték el bombázni a Jokert – ami meglehetősen álszent és komolyan vehetetlen, ha megvizsgáljuk, mennyi erőszak ömlik az emberre nap mint nap a tévéből.

Amikor a felforgatás ügyeletes ügyvivőinek nagyon nem tetszik valami, akkor általában joggal merül fel az emberben a gyanú, hogy az adott alkotásban elhangzott valamiféle igazságmorzsa, amit az újságírók és, ne feledjük, az újságírók különféle érdekeket képviselő megrendelői szeretnének minél hamarabb és minél alaposabban eltussolni. De miféle igazságról van itt szó? Míg néhány napja bizonyos okok folytán meg nem látogattam egy igencsak lehangoló helységet, a munkaügyi központnak nevezett segélyosztó intézményt, magam sem láttam tisztán a nyilvánvalót. Amikor, mint ahogy az az ilyen közintézményekben túlontúl megszokott, hosszas várakozás után végre felvillant a sorszámom, egy negyvenes csinos nő fogadott az irodájában, aki tekintetével, gesztusaival, lekezelő beszólásaival cseppet sem igyekezett leplezni azok iránti mérhetetlen megvetését, akik az asztalához ülnek. A szemében én is csak egy notórius munkakerülőnek, egy lecsúszott egzisztenciának, egy beilleszkedni képtelen és tehetségtelen lúzernek tűntem, a társadalom hasznavehetetlen söpredékének, aki határozott célok és elképzelések nélkül tengeti értelmetlen és a lesajnáló legyintésen kívül semmi másra nem érdemes mindennapjait.

És ahogy el-elakadó, rövid és szemlátomást érdektelen válaszaimat követően ezt a pökhendisége folytán egészen megcsúnyult nőt unottan, a belém fojtott szó miatt kissé feszengve hallgattam, és apró elszólásaiból eltorzult világszemléletét igyekeztem rekonstruálni ebben az önkéntelenül szégyenérzetet keltő helyzetben, rám tört a felismerés, hogy az igazat megvallva… tulajdonképpen… én vagyok Joker!

Én vagyok ez titkon valahová beilleszkedni vágyó, de a rendszerbe sehova sem illő, és beilleni igazán nem is akaró bohóc; én vagyok ez a két ujjal felhúzott, erőltetett, polgári mosoly, ha bemegyek az értelmetlen munkahelyemre, vagy járókelőkkel találkozom a városban; én vagyok ez a sok színben táncoló, befestett arc, amikor egy tettetésből érdeklődő látásból ismerősnek kell elmagyaráznom a filozófia vagy a vallás figyelemre érdemes voltát, és a szellemi élet mindent előző fontosságát. Én vagyok ez a még mindig anyjával lakó, nőtlen, az anyagi prosperálást más ügyek mögé helyező vesztes, akinek a tevékenysége iránt messzemenő értetlenséget és közönyt mutató emberek undorral vegyes szánakozásának kereszttüzén kell nap mint nap átverekednie. Én vagyok ez a szeretetre vágyó senki, ez a mindenki által vállalhatatlannak tartott bolond, ez a más szemével klinikai esetnek és érinthetetlen leprásnak mutatkozó száműzött, aki a rend kollektíve éltetett látszatának jóhiszemű fenntartása érdekében konstans önmegtagadással gyötri magát.

Szóval milyen igazságot is fogalmaz meg a rendező Todd Philips? Azt mondja el, hogyan érzi magát a mai ember a mai társadalomban. Így. Ilyen nyomorultként. A rendező azt mondja el, ami van, és ez az, ami Pulitzer-díjas sztárírnokoknak fáj. Mert nem az afrikai árvagyerekek, a harlemi gettókban nevelkedett „ártatlan” gengszternövendékek vagy a hetente nemet cserélők közvetlenül nem túl sokakat érintő mindennapos problémáival foglalkozik, hanem azzal az általános életérzéssel, ami a modern civilizációban majd minden ember sajátja. Az elhagyottság, a szeretetlenség, a kitaszítottság, a valami több hiányának szinte velünk született emóciójával. A többre hivatott, mégis folyamatosan elgáncsolt, a hétköznapi valóságon túliban hinni akaró, de abban egymaga hinni nem tudó ember tragédiájával.

A filmben Joker szemlátomást egy durva lelki betegségben szenved. Kényszeredetten hahotázik, bohóc létére nem érti a viccet, míg az ő „viccei” fájdalmasan gyatrák, mindemellett képzelődik és részben borzasztó családi hátteréből következően képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Ne szépítsünk: fogyatékos. A filmben egy valóban patologikus esetet látunk, de ennek ellenére jó pár dologban mi is osztozunk vele. Talán nem is tudatos ez előttünk, de bizonyos értelemben, hozzá hasonlóan nekünk is sok-sok fogyatékossággal kell együtt élnünk. Vagy talán nem egy megromlott, istentelen, hagyományos értékektől megfosztott korszak kísértetlakói vagyunk? Nem egy önnön eredetéről megfeledkezett roncstársadalom névtelen tagjaiként tengődünk érdemi indítékok és szellemi célok nélkül? Nem az élet kiüresedettségét kegyes hazugságokkal és nagy adag giccsel elfedő „late-night show-k” tudatlan rászedettjei vagyunk? Mi ez, ha nem az unalomig szajkózott „hátrányos helyzet” egy olyan meghatározása, amely univerzális jellegéből adódóan minden másnál több figyelmet érdemelne?

Joker ebben a filmben nem annyira magának Batmannek az ellensége, mint inkább annak a ma olyannyira divatos mézes-mázas szuperhős-kultusznak, ami elhiteti gyerekkel és felnőttel egyaránt, hogy a mai, lepukkant, ideológiai és fizikai szeméthegytől bűzlő társadalomban vannak és lehetnek még igazi hősök. Nos, nincsenek hősök… hogyan is lehetnének, ha egyszer éppen a rendszer az, aki nem kívánja felbukkanásukat, ha éppen a rendszer az, aki csírájában elfojt vagy félresiklat minden ilyen pozitív próbálkozást. Butaság lenne, mint ahogy ezt némileg a film sugallja, mindezt pusztán a gazdagok nyakába varrni. Itt valami többről van szó, még ha tudjuk is, hogy mérhetetlen felelősség terheli azt a csupán néhány, nem éppen nemes céljairól híres személyt, akik az emberiség összvagyonának nagy szelete felett rendelkeznek. A Joker az én olvasatomban a tradíciót vesztett ember nyomoráról szól, legyen az nemes vagy nemtelen, pénzes vagy nincstelen. A kíméletlenül ledózerolt szentélyek és templomok helyére épített, groteszk tanokat hirdető plázapaloták már réges-rég bekövetkezett disztópiájában ugyanis a modernitás átkában mindenki egyaránt részesül. És ha a főszereplő bizarr, kétségbeesettségből fakadó, gaztettekbe torkolló kitörési kísérleteit nem is tekinthetjük példamutatónak, az alkotás jól érzékelteti, mennyire így van, hogy a jelenlegi civilizáció elenyésző kivételtől eltekintve csak lefelé hagyja nyitva az utat a szabadságot és az önkiteljesedést ösztönösen igenlő, de azt ebben az elkorcsosult világban csak botladozva képviselő, embervoltát minden egyes kudarcnál egyre inkább maga mögött hagyó egyén előtt.

Bajos lenne, ha mindebből arra a következtetésre jutnánk, mint a világszerte kirobbanó zavargások és tüntetések bohócmaszkban randalírozó résztvevői, miszerint minderre a megoldás egyedül az anarchia lehet. A Joker által bejárt meredeken leejtő ösvény, akkor is, ha kezdeti helyzetével azonosulni tudunk, a valódi önkiteljesedés paródiája. A felszabadulás homályos vágyának egy elhibázott és a kilátástalan felállásból adódóan borítékolt végkifejlete. A tudatlan ember félmegoldása, aki a káosz kirobbantásán és az egy pontig akár még jogosnak is mondható másokra mutogatáson kívül nem képes érdemi alternatívát felmutatni a felismert problémára. Nem képes pillanatnyi elégedetlenségét magasabb rendű célok igenlésévé transzformálni, és felismerni, hogy a hagyomány nyomokban ma is felfedezhető értékeinek fénye még korunkban is képes lehet eloszlatni az egész földet sűrű felhőkkel beárnyékoló kétségbeesés fenyegető jelenlétét. Ezért lesz végső soron, a válság húsba vágó tényének tudatosítása ellenére mégiscsak követhetetlen elárvult pillanataink és földbe taposott kibontakozási kísérleteink örök reprezentánsa, a Joker.