Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Az utóbbi években mintha megszaporodott volna azoknak a filmeknek a száma, amik különféle megközelítésekből a világítótorony szimbóluma köré építették történetüket. Ennek egyik oka, hogy mostanság sokak fantáziáját beindította egy 1900-ban történt furcsa eset, amikor három világítótorony-őr nyomtalanul és azóta is megmagyarázatlan körülmények között eltűnt a Skóciától északnyugatra fekvő Eilean Mór szigetéről. De vélhetően nem kizárólag ez az eset az, ami a készítőket megérintette. A távol eső, magányos szigeteknek és a belőlük függőlegesen kiemelkedő hatalmas tengeri útjelzőknek önmagukban is elég nagy szimbolikus erejük van ahhoz, hogy jó sztorikhoz adjanak alaphangot. Fény az óceán felett (2016), The Lighthouse (2016), Az eltűntek (2018), Cold Skin (2017). Az elmúlt néhány év felhozatalának némelyikéből ki lehetne emelni kisebb-nagyobb pozitívumokat. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy például az utóbbi története, miután a toronyőrök a környékbeli démonfajzatokkal kezdenek el közösülni, eléggé megnehezíti az értékes elemek megtalálását. De összességében egyik sem volt képes megidézni azt a hangulatot, amire Robert Eggers Világítótornya (2019) volt képes. Egyik sem tudott olyan merész lenni és olyan mélyre ásni a jelenlévők lelkivilágát és közvetlen átéléseit illetően, mint ez az eddig mindössze két nagyjátékfilmet magáénak tudó rendező. Egyik sem tudta az ihletettség szükséges fokát elérni, vagy a rejtély és a misztérium olyan szintjét megütni, ami e szavak eredendő értelméhez közelítenének.
Csónakkal szárazföldet érő csecsemő, mellette egy hulla; kinccsel megrakott csónak, mellette szintén egy félholt alak, ki tudja, honnan fújta őket ide a szél; eddig ismeretlen idegen lények éjszakai inváziója. Itt egy kis titok, ott egy kis sejtelem, de nem kapjuk meg, amiért képzeletben ezekre a szigetekre látogattunk. Minden rejtély és megpróbáltatás ellenére ezekben a történetekben túlságosan is megrekedünk a megszokott hétköznapi élet talaján. A világítótorony más tészta. A világítótorony már kezdő képsoroknál hallatszó rettenetet ébresztő búgása is arra figyelmeztet, hogy a szigetre lépők egyúttal egy veszélyes határátlépésre is vállalkoznak. Az úgynevezett józanész, az úgynevezett normális élet határának átlépésére. A külvilágtól való reménytelen elvágottság, a remeteszerű elszigeteltség, az egyre erősödő vihar, az egyre magasabbra csapó hullámok fenyegető közelsége és az erre egyedül adható logikus reakció, a töménytelen vedelés ebben a történetben egy másfajta valóság betöréséhez teremt alkalmat. Szereplőink életébe lassacskán beszivárog a mítosz valósága. Átkot hozó sirályokat, partra vetett, egyszerre elemi vonzalmat és elemi borzalmat ébresztő sellőket látunk, hőseinkben pedig egy-egy pillanatra mintha a haragvó Poszeidón és a vesztébe rohanó Prométheusz archetípusait vélnénk felfedezni. Őrület? Mondod te. Őrület annak, akinek csak egy valósága van, az, amelyikben a heti ötnapnyi és a napi nyolcórányi robotolás a fő viszonyítási pont. Más azonban ezt a mítosz beszivárgásaként is megélheti, földöntúli erők pillanatnyi testetöltéseként, az ember mélyén rejlő ősminőségek felszínre bukkanásaként.
Az alkotás egyik különlegessége, hogy a filmbéli szimbólumok nem csupán utalnak valamire, hanem közvetlenül meg is jelenítik azt, amire utalnak. Vajon miért nem engedi a kapitány Thomas Howardot a fény közelébe? Miért bámulja egész éjszaka kéjtől megrészegülve a világítótorony lámpását? Mert amit ő lát, az már valami több. Már nem a tengeri utazók útjelzője, már nem pusztán a remény jelképe vagy a hagyomány átadásra váró és minden körülmények közt megőrzendő lángjának metaforája. Amit lát, az isteni fény, az isteni tudás, az isteni tűz maga. Amit emberi síkon egy mogorva, parancsolgató, fingorászó vénember és egy zavaros múltú fiatal közti kicsinyes hatalmi harcnak látunk, az a mélyebb síkokon az égi tűz ellopásának drámája, az égi birodalmakba érdemtelenül bejutni kívánó titáni létező tragédiája. Ez az isteni hatalmak dinamikus hömpölygése az esendő és halandó emberi élet hátterében.
Eggers már A boszorkány (2015) című filmjével is megmutatta, hogy különös érzékenysége van a mítosz iránt. Ahelyett, hogy a megszokott egysíkú hozzáállást majmolva a puszta babona körébe sorolná a boszorkányokat, a sötét misztériumokat, a mitikus alakokat vagy a vallásos elragadtatás élményét, a művészet eszközeivel megpróbálja értelmezni és elhelyezni, beolvasztani azokat az általános emberi élet folyásába. Az úgynevezett normalitás és józanész hamar semmivé foszlik, ha étlen-szomjan botladozol egy elhagyatott sötét erdőben, ha bizonytalan időre egyedül maradsz egy magányos szigeten vagy ki tudja, hány méteres hullámok csapnak át a fejed felett. Ilyenkor a brit tudósok agymenéseibe vetett hited már nem segít, ekkor a tévében és az interneten hallott filléres bölcsességek kritikátlan visszaböfögése már szart sem ér. Amikor a lenyugvó nap megnyúló árnyai behabzsolják a mindennapokba vetett bizonyosságodat, innen-onnan összelopott világnézeteddel már semmire sem mész.
De azért érdemes tudatosítani, hogy amikor ezek megszűnnek, valami fel is tárul. Valami nagyon nem hétköznapi, ami valóban könnyen okot adhat a bukásra és az őrületre. Egyeseknek viszont, a nagyon keveseknek ez egy belépő is lehet. Belépő egy magasabb rendű valóságba, lehetőség egy újfajta létátélés magvalósulására, alkalom egy testet-lelket átformáló újjászületésre és a világítótorony által megtestesített titokteli fény befogadására. Eggers ennek a misztériumteli valóságnak a határait kapargatja eddigi két filmjében. Remélhetőleg a további munkái is a megkezdett nyomvonalon haladnak tovább.
