A popipar új üdvöskéje, a 22 éves Lil Nas X március 26-án jelentette meg Montero (Call Me By Your Name) című klipjét, amit három nap alatt több mint 30 millióan tekintettek meg. Azon túl, hogy a tőle megszokott módon nyíltan propagálja benne a homoszexualitást, ezúttal már a sátánista utalásokkal sem fukarkodott.

il Nas X egy nyíltan homoszexuális énekes, aki az utóbbi néhány évben – értelemszerűen csakis utánozhatatlan tehetsége miatt – világsztárra nőtte ki magát. Az énekes videóiban és internetes megnyilvánulásaiban már eddig is előszeretettel buzdította buzulásra követőit, új klipjében azonban még ezt is sikerült felülmúlnia: mostantól a sátánizmus, vagy pontosabban szólva, a sátánizmus és a homoszexualitás ütős kombinációja a nyerő.

A videót csak saját felelősségre tekintse meg az érdeklődő

Nincs az a YouTube cenzor, aki megakadályozná Lil Nas X szabad önkifejezésének e magasztos megnyilvánulását, annál nagyobb tiltásban részesülne ezen a felületen az, aki szóvá tenné, hogy nincs minden rendben a videóklip üzenetével, főleg, hogy kiskorúak számára is megtekinthető. Ezért most nem videóban, hanem írásban reagálok a Call Me By Your Name gusztustalanságaira, aminek egyébként már az egyik ismert homoszexuális regényre/filmre utaló címe is azt sejteti, hogy aberrált mondanivaló vár a megtekintőre.

Lil Nas X új albumának borítóján az Ádám teremtése című Michelangelo festmény homoszexualizált, mondhatnánk úgy is, „haladó szellemű” változata található

Lil Nas X klipje egy édenszerű környezetben kezdődik. Azért írom, hogy „szerű”, mert inkább hasonlít a pokolra. A vadember kinézetű énekest egy kígyó kísérti meg, bűvöli el és kényszeríti közösülésre.

A lénynek van egy harmadik szeme, és a feje olyan, mintha a karaktert a Csillagkapu egyik alternatív univerzumából szedték volna elő. Ajka fordított pentagramot formáz. Láthatóan elvarázsolja a klip főszereplőjét.

A dal szövege arról szól, hogy Lil Nas X el szeretne csábítani más férfiakat. Olyanokat is, sőt, főként olyanokat, akik heteroszexuálisok. Azt üzeni nekik, szóljanak nyugodtan, mikor „Évájuk” (barátnőjük, feleségük) épp nincs otthon, ő azonnal ott terem egy kis fajtalankodásra.

Új számában Lil Nas X kokainról, drogokról énekel, és egész részletesen beszámol róla, hogy mit csinálna partnerével. Egyik sora például így hangzik: „Shoot a child in your mouth while I'm ridin”, azaz „Miközben rajtad lovagolok, a szádba lövök egy gyereket” (azaz: a szádba lövöm a spermám). Fiatalok számára is könnyen emészthető, kedves kis sorok ezek, amin csak a sötét bunkók háborodnak fel.

Így néznek ki azok a klip szerint, akik elítélik a homoszexualitás nyílt és agresszív propagálását

A klip ezután azzal folytatódik, hogy Lil Nas X-et egy nagy stadionban láncra verik. A közönség fújol, megdobálják, aminek következtében meghal, és a mennybe repül.

Seggdugóval dobják fejbe, ez okozza a halálát – újabb, kimondottan fiataloknak szóló tartalom

Lil Nas X azonban az utolsó pillanatban meggondolja magát, és inkább rúdtáncolva leereszkedik a pokolba. Megfelelő ízléssel megáldott, jóérzésű ember számára ismét csak próbára tevő képsorok következnek.

Most jön azonban csak a java. Az eddig látható tömény buzulást, biztos, ami biztos, még egy kis sátánizmussal is megspékelik. Lil Nas X-et a pokolban trónon ülve várja a sátán, akinek az énekes az ölébe ül, majd különféle pózokban elkezd vele közösülni.

A sátánizmus és a homoszexualitás valójában kéz a kézben járnak, nem véletlen, hogy ebben a klipben egymásra is talált a két téma. Mind a kettő deviáció, azaz úttévesztés. A homoszexualitás a nemek szintjén, a sátánizmus pedig a vallás szintjén minősül eltévelyedésnek.

A klip azzal zárul, hogy Lil Nas X végül kitöri a sátán nyakát, és a helyébe lép. Csábítását arra használta fel, hogy úrrá váljon a pokolban. „Inkább leszek úr a pokolban, mint szolga a mennyben” – jellemző hozzáállása ez a normalitásból kifordult, hagyományellenes köröknek, és ebben a klipben is pontosan ez az üzenet.

És itt a dolog még nem ér véget, ugyanis a napokban Lil Nas X új Nike cipőt is piacra dobott, amiből, mily meglepő, összesen 666 darab készült. Neve: Satan Shoes. A cipő légpárnájába a 66 milliliter vörös tinta mellé egy csepp emberi vér is került. Elején pedig még egy pentagram is díszeleg. Bizonyára csak vicc az egész, esetleg ártatlan fricska a konzervatív (értsd: maradi) gondolkozásúaknak, semmi esetre sem egy beteges sátánista rituálé része. Az kizárt!

Lil Nas X előszeretettel hivatkozik arra, hogy ő klipjeiben, dalaiban csak szabadon felvállalja önmagát. Ez süket duma. Feladata valójában az, hogy a homoszexualitást propagálja a fiataloknak, akiket ma minden téren igyekeznek eltéríteni a normalitástól. A sátánizmus a történetben egy újabb fokozat. Már egyre kevésbé kényszerülnek a Lil Nas X-et bábként mozgató körök arra, hogy elkendőzzék, mi a forrása valójában az általuk kiváltott, emberi normalitást teljes egészében lerombolni kívánó legújabb globális folyamatoknak. A szóban forgó sátánista klip is ékes bizonyítéka ennek.

NÉZD MEG LEGÚJABB VIDEÓNKAT ELON MUSKRÓL:

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Nem olyan régen jelentették be, hogy a világ jelenlegi technológiai átalakításában forradalmi szerepet betöltő Elon Musk, a nem létező háttérerők két másik nagy gennyládáját, Bill Gateset és az amasonos Jeff Bezost beelőzve

a világ leggazdagabb embere lett.

Jó apropó ez arra, hogy körüljárjuk a milliárdos életét, ellentmondásos személyiségét és sokrétű, de ugyanabba az irányba mutató globális misszióját. Nem, ez nem egy gazdag, intelligens és mindezen felül vagány ember mérhetetlenül közhelyes és nyálcsorgató felmagasztalása lesz. A világ egyik legkártékonyabb arcáról van szó, noha hozzá kell tennünk, a látszat sokszor csal: ő csak a világ megrontásán ügyködő látható szereplők egyik legrosszabbika. Kétségtelen, hogy felette is állnak alakok, akik közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak tevékenységére, de mivel a láthatatlan ügyvivőkre nehéz mutogatni, érjük be ezúttal azzal, akit a függöny elé dobtak.

Elon Musk furcsa és első pillantásra nem is olyan könnyen bekategorizálható figura. Ellentmondásos alak, mind bizarr, polgárpukkasztó, botránykeltő megnyilvánulásait, mind bizonyos állásfoglalásait tekintve. Füvet szív egy ismert rádiós műsorában, kínos táncot lejt egy kínai közönség előtt, megosztó vagy egyenesen értelmezhetetlen Twitter üzenetekkel bombázza a követőit, azt a benyomást keltve, mintha csak meghibbant volna, kilövi az űrbe az autóját vagy épp robotnevet ad az újszülött gyermekének – X Æ A-12, így akarta hívni a fiát, de végül ezt a transzhumán nem engedélyezték. Nem kell aggódni, pár év, és ebből is divat lesz majd.

Másfelől néha olyan dolgokat mond, amik a világ háttérösszefüggéseit illetően tájékozottabb ember érdeklődését is felkeltik. Elmondja, hogy szerinte a mesterséges intelligencia veszélyes, a maga kétértelműségével

utalgat az illuminátusok világi befolyására,

felszólal az értelmetlen, járványügyinek mondott korlátozások ellen, rámutat a média manipulatív oldalára, és olyan, elsőre érdekesnek tűnő felvetésekkel szolgál, miszerint ez a világ nem valós, sokkal inkább egy szimuláció – de ez utóbbira még visszatértünk, mert azért ezzel is gondok vannak.

Mindezen felül Musk egy kimért, elhivatott, felelősségteljes, altruista hajlamú és értelmes ember benyomását kelti, és a megjelenése is sokkal megnyerőbb, mint mondjuk egy Bill Gatesnek, akinek már ránézésre sem szívesen hiszünk el semmit, még azt sem, amit kérdez. De hiába a néha elgondolkodtató felvetései, vagy a látszólag emberséges megjelenés, tette alapján ismerszik meg az ember, és Elon Musk minden nagyobb tette, minden főbb projektje arra utal, hogy

ez az alak mindenekelőtt és mindenekfelett egy technokrata,

aki jelenleg főszerepet vállal a világ alászállításában.

Musk olyannyira technokrata, hogy már az apja és az anyai nagyapja is az volt. Különösen a nagyapja érdekes számunkra,

Joshua Haldeman ugyanis a 30-as években a korabeli technokrata mozgalom kanadai vezetője volt.

Később, a 40-es években útjának induló pártja pedig a beszédes Social Credit Party elnevezést kapta. Ismerős? A szociális kreditrendszer az, amit Kínában már alkalmaznak, és amit a covidra meg a klímaváltozásra hivatkozva Európában is be akarnak vezetni hamarosan. Ennek lényege, hogy minden egyes állampolgár viselkedését, társadalmi tevékenységét folyamatosan megfigyelik, majd ez alapján értékelik, rangsorolják és kiváltságokban vagy éppen megvonásokban részesítik. A Médiavadász korábban már Huxley és Orwell kapcsán beszámolt róla, hogy a technokraták csak most igazán kibontakozó tervei a régmúltba nyúlnak vissza, ezek kidolgozásában és képviseletében pedig a jelek szerint már Musk felmenői is szerepet játszottak.

Elon Musk sok mindennel foglalkozott. Ő programozta 12 évesen a Blastar nevű számítógépes játékot, ő alapította az online fizetőrendszerként működő PayPalt, ő működtet Solarcity néven napelemgyártó céget, ő alapította Hyperloop projektet, amely rendkívül hosszú és gyors földalatti úthálózatok létrehozását tervezi, és szintén ő hozta létre az OpenAI nevű mesterségesintelligencia-fejlesztő céget, ami a milliárdos géniusz szerint szigorúan demokratikus elveken alapul, de erre is visszatérünk még. Így vagy úgy,

mindegyik kezdeményezése a technokrata agenda tökéletesítéséhez járult hozzá.

Ezek közül is kiemelkedik három. Az automata járműveket fejlesztő Tesla, a világűrt meghódítani kívánó SpaceX, és mind közül talán a legveszedelmesebb, az emberi elme feletti kontrollt átvenni akaró Neuralink.

Lássuk először a Teslát. A Teslát nem Musk alapította, de 2007-ben átvette a vezetését. A cég azóta nagy erőkkel törekszik arra, hogy vezető szerepet játsszon a közlekedés globális átalakításában, ami az utóbbi évek agresszív és legalább ugyanennyire álságos klímapropagandájának köszönhetően már tényleg a küszöbön áll. Ezek az autók azon túl, hogy teljesen elektronikusan működnek, szinte teljesen automatikusak is. Ami sokkal nagyobb veszélyekkel és korlátozásokkal  jár, mint amire általában gondolnánk. Ezek az elektromos járművek a jövőben az 5G-re vagy a szintén Elon Musk által föld körüli pályára állított Starlink műholdakra lesznek csatlakoztatva. Már van is ilyen Tesla, ami tud az 5G-hez csatlakozni, vagyis ezek a járművek előbb-utóbb az emberi irányítás alól teljesen ki lesznek vonva, helyette távvezéreltek lesznek. Egy következő lépésben pedig az is valószínű, hogy az utazást is a bevezetés előtt álló elektronikus kreditrendszerben megítélt rangunk alapján vehetjük majd csak igénybe.

Szóval, ami egyik oldalról csodás fejlődésnek tűnik, az a másik oldalról az eddig viszonylag szabad közlekedés korlátozását jelenti. Bármilyen szándékai is legyenek Musknak, a Teslával lényegében egy olyan utópisztikus, emberi képességeket elsorvasztó, mesterséges intelligencia vezérelte közlekedés megalkotásában játszik szerepet, amit egy valódi önállóságra és szabadságra törekvő ember nem akarhat magának. A járművek és tágabb értelemben a mindennapok során használatos dolgok automatizálásával azt érjük el, hogy az ember egy idő után már egyáltalán nem fog bízni magában, és minden döntését, tettét csak a gépekre hagyatkozva lesz képes meglépni.

A Tesla széles körű elterjedésével egy újabb látványos szintet léptünk afelé, hogy az ember teljesen elveszítse az élete felett a kontrollt.

A következő a SpaceX. A SpaceX-nek két fő küldetése van. Az egyik a Starlink nevű műholdkilövéses projekt, a másik pedig a Mars kolonizálásának elgondolása. A Musk-féle műholdkilövésekről már sokat lehetett hallani a hírekben. Nem kevesen közvetlenül is szembesültek a jelenséggel, hogy olykor 40–50 egymás után libasorban közlekedő műhold szokott áthaladni a csillagos égen. Jelenleg nagyjából 1000 ilyen műholdat lőttek fel, de ezt a tervek szerint a következő években további 40 ezer fogja követni. Aztán pedig még ki tudja, mennyi. A cél elvileg a globális internetszolgáltatás fejlesztése. Lényegében

azt akarják elérni, hogy az egész bolygót lefedjék rendkívüli gyorsaságú internettel.

Hogy ne lehessen olyan pont a földön, amit nem tudnak internetes ellenőrzés és befolyás alá vonni. Hogy ne maradjon egyetlen árva terület, ami megőrizheti eredendő természetességét, és ami egy technológia- és sugárzásmentes, az úgynevezett „tiszta energiával” szemben valóban tiszta övezet lehetne. Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Guénon „az ég beboltozásának” nevezett, ez szimbolikus értelemben az ember szellemi influenciáktól való elvágását jelenti. Noha az internetnek kétségtelenül van haszna is, ez a projekt is elsősorban a technokrata kontroll és központosítás kialakítását szolgálja. Nem utolsó sorban pedig ezek a műholdak teljesen beszennyezik a drágakőként ragyogó csillagos ég látványát.

 A másik a Mars kolonizálásának nevetséges ötlete. A dolog nem is azért nevetséges, mert teljes képtelenségnek hallatszik, hanem inkább azért, mert totálisan értelmetlen és felesleges. Gondoljuk csak el, hogy azt a pénzt és energiát, amit ilyen küldetésekbe ölnek, mi mindenre lehetne fordítani itt a földön. Mindig is azt gondoltam, hogy az emberiség másik bolygóra való kimenekítése olyasfajta mentalitást tükröz, mintha valaki új szemetest venne ahelyett, hogy a régit kiürítené. Teljesen kifordított, fától az erdőt nem látó gondolkozásra vall egy távoli, kietlen, sivár, élettelen bolygótól várni valami csodát. Muskék még olyasmivel is előálltak, hogy nukleáris rakétákat küldenének a Marsra, hogy azzal melegítenék fel a felszínét. Az én meglátásom az, hogy

a Marsra utazás legfőbb célja egyszerűen az, hogy az emberekben a megállás nélküli fejlődés illúzióját tovább éltessék.

Arról nem is beszélve, hogy ha abból indulunk ki, hogy egy másik országban történt hírről sem lehet ma már eldönteni, mi igaz belőle és mi nem, a Marson történtekről pláne bármit mondhatnak nekünk, nem lesz senki, aki azt közvetlenül képes lesz leellenőrizni. Nem azt mondom, hogy a Marsra utazás teljes egészében kamu, de a jelenlegi digitális technológia ismeretében nyugodtan kijelenthető, hogy a megrendezettség esete egy ilyen helyzetben minden más esetnél inkább valószínű. És aki ennek lehetőségét nem veti fel, az egyszerűen dilettáns.

Végezetül beszéljünk a Neuralinkről, illetve ezzel összefüggésben a mesterséges intelligenciáról. A Neuralink látszólagos célja, hogy segítsenek beteg, sérült, alzheimeres, amputált végtagú embereken azáltal, hogy az agyukba chipet tesznek. Például van egy ember, aki nem tudja mozgatni a testét. Az agyához egy érzékelőt csatlakoztatnak, ami felfogja az agy jeleit, és továbbítja a számítógépnek. Így az illető a gondolatai által kiváltott elektromos jelek révén például böngészni fog tudni a neten. Mint ahogy maga Musk is beszámol róla, ez azonban távolról sem kizárólag a rászorulók számára létrehozott technológia. Mindenki hozzáférhet, aki szeretné magának.

Musk szerint erre előbb-utóbb szükség is lesz, ha lépést akarunk tartani a mesterséges intelligencia fejlődésével.

Na de mi is ezzel az egésszel a baj? Rengeteg aggasztó szempont merül fel. Nem térhetünk ki mindre, ezért most csak az egyik legfontosabbat említem meg. Ez a beültetett szerkezet vezeték nélküli internetes kapcsolatra lesz képes. Ami nemcsak azt jelenti, hogy az ember csatlakozni tud majd egyfajta mesterséges telepátiát mímelve bizonyos szintén internetes kapcsolattal rendelkező eszközökhöz, hanem azt is, hogy ugyanúgy mások, például a rendszer irányítói is képesek lesznek hatást gyakorolni az ő agyába ültetett szerkezetre. Azaz

a chipen keresztül az ember a saját agyi működésének külső befolyásolását kockáztatja.

Könnyen elképzelhető, hogy a jövő emberét azzal fogják például büntetni, hogy az agyát különféle impulzusokkal fogják bombázni, mely révén az illető viselkedését, hozzáállsát módosítani tudják. Azzal, hogy az ember a legérzékenyebb szervét nyújtja oda önként az őrült tudósoknak, azok beteges elképzeléseit támogatva, a legkiszolgáltatottabbá teszi magát a külső erők manipulációval szemben. Noha az agy nem azonos a tudattal, ez a lépés voltaképp önnön szabad lényegünk végleges feladásával egyenértékű.

Ebből is látszik, miért tekinthető orbitális hülyeségnek vagy egyenesen aljas megtévesztésnek Elon Musk azzal kapcsolatos érve, miért foglalkozik a Neuralinkkel. Szerinte az ember és a gép összeolvasztása azért fontos, hogy ellenálljunk a mesterséges intelligencia fenyegetéseinek. A valóság azonban ennek pontosan az ellenkezője.

A Neuralink technológiája lehetővé teszi, hogy az ember immár ne csak külsőleg, hanem bensőleg is ki legyen téve a mesterséges intelligencia támadásainak.

Látva azt, hogy mennyire erőszakosan kényszerítenek bennünket a maszkviselésre vagy az oltás beadatására, nem kizárt, hogy valami agyament indokkal a jövőben ezt is kötelezővé fogják tenni.

És ezen az se segít, hogy Musk egy olyan OpenAI nevű mesterséges intelligencián munkálkodik, ami elvileg nemcsak pár öncélú vezető kezében összpontosulna, hanem mindenki hozzáférhetne, és alakíthatná. De sajnos akár demokratikus, akár diktatórikus jelleget ölt, a mesterséges intelligencia ugyanúgy az emberiség egyik legnagyobb és legveszedelmesebb szörnyszülöttje marad, aminek egyedül a természetes és hagyományos életforma követésével lehetne csak ellenállni. A többi csak rizsa, vagy még inkább szándékos megtévesztés. Becsalogatás kedvezőnek hangzó jelszavakkal egy olyan világba, ahol teljes egészében elveszítjük embervoltunkat. Általában nem szívesen hivatkozom David Icke-ra, de az Elon Muskról készült 2018-as hivatalos dokumentumfilmben őt is megkérdezték erről a kérdésről, és teljesen helyesen jegyezte meg a következőket:

„Amikor Elon Muskot arról hallom beszélni, hogy az MI forradalma egyet jelent azzal, hogy az emberiség megidéz egy démont, akkor azt mondom, igen, pontosan így van. De mikor aztán támogatja és beindítja a Neuralink nevű vállalatot, hogy az MI-t az emberi aggyal összekösse, az egy olyan őrületes ellentmondás, hogy fogalmam sincs, miféle logika állhat a hátterében.”

Elon Musk sok olyan elsőre értelmesnek tűnő kijelentést tesz, ami jobban megnézve a semmitmondó okoskodás és a szándékos megtévesztés egyvelegének jellegzetességeit mutatja. Ilyen például a világ szimulációként való elgondolása. Musk a jelenlegi technológia fejlettsége alapján lehetségesnek tartja, hogy az a világ, amiben élünk, hasonlóan a mátrixhoz, szintén egy számítógépes, virtuális szimuláció eredménye. Csakhogy ez a gondolat az ősi tradíciók tanításainak kifordítása.

A hagyományok a világot hasonlóképp illúzióként fogták fel, de ennek az illúziónak semmi köze a technológiához.

Egyetemes tudati teremtés révén jön létre, függetlenül mindenféle külső eszköztől. A hagyományok szerint ugyanis a tudat mérhetetlen képességekkel és lehetőségekkel rendelkezik. Ennek szellemében pedig az is elmondható, hogy pont azok lesznek technokraták, pont azok fognak mesterséges szimulációkban gondolkozni, akik képtelenek elgondolni, hogy az abszolút tudat önmagában is milyen nagyszerű. És emiatt szánalmas, erőltetett, hitvány boszorkányságaikkal próbálják elérni, külsődlegesen leutánozni azt, amit önmaguktól, minden külső eszköztől függetlenül megvalósítani sohasem lesznek képesek.

Végezetül csak annyit üzennék: óvakodjatok a technokratáktól, és törekedjetek a természetes életre addig, amíg még lehet. Napjaink meg vannak számlálva, a végidők közelegnek. Eggyel azonban mindig számolhatunk: Isten az igazakat nem hagyja el!

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Anatolij bűnös ember volt. Fiatalon megbocsájthatatlan dolgot követett el. A legnagyobb bűnök egyikét. Megölt egy embert. De nem elég, hogy gyilkolt, egy utolsó, gyáva, áruló, hitvány féregként gyilkolt. Nyüszítő korcsként könyörögte ki magát a halál karmaiból. Anatolijnak megkegyelmeztek, majd ezt követően ortodox szerzetesek közé került. Nem ő akarta ezt, a sors rendelte így. A vallásos közeg és Anatolij egyre ébredő lelkiismerete nem engedték, hogy a szerzetes szemet hunyjon tette felett. Meg kell hagyni, Anatolij egy dologban mégiscsak bátornak bizonyult: szembenézett azzal, amivel szinte lehetetlenség szembenézni. Ahelyett, hogy szépítette, elkendőzte, tudatalattijának legmélyebb bugyraiba száműzte volna a történtek emlékét, felvállalta a terhet, hátára vette a többmázsás keresztet, és ha a pontos okát nem is fedte fel másnak, beismerte: bűnös lélek ő, aki tettére mentséget nem hozhat, megbocsátást nem remélhet. Anatolij éjt nappallá téve tüzelőt talicskázott a kazánházba, ami egyben otthonaként is szolgált, ágya egy szénkupac volt, imahelye a kietlen puszta. A személyes dicséretet sértésnek, csodatevő erejét és bölcsességét pedig Isten tréfájának tekintette, amire nem szolgált rá, és amit több életnyi vezekléssel sem érdemelhetne ki.

Anatolij bűne összeforrt a személyével. Anatolij ha magára tekintett, a bűnt látta, és ha a bűnre tekintett magát látta. E két dolog a szemében a gyilkosság pillanatától fogva megszűnt különállónak lenni. Valahol persze minden igaz hívő így látja ezt. Csakhogy Anatolij tulajdon bőrén érezte is, amit a többi ember csak fogalmi szinten tud. Mert az ő testét szó szerint a bűn pokoli lángjai perzselték. A szerzetes ugyan nem halt meg, és nem került a pokolba, de lényegében valami mégiscsak meghalt benne, és az állapot, amibe került, tényleg pokoli volt. Nem átlagos szerzetes volt, aki imádságait, bűnbánásait, napi teendőit megszokásból, jóhiszeműségből, hitbuzgóságból végezte. Anatolij nem kötelességből imádkozott, hanem kényszerből, testét nem azért sanyargatta, mert a fogadalma ehhez kötötte, hanem mert saját személyét teljességgel megvetette, Isten után nem azért vágyott, mert magasztos dolog, ha valaki így tesz, hanem mert ő volt az utolsó és egyetlen mentsvára. A világi kísértéseket sem úgy utasította el, mint mások: a múlt hitvány emlékképei gondoskodtak róla, hogy messzire riasszák azokat.

Istenkáromlás-e vagy sem, kimondom, Anatolijt a bűne tette naggyá. Anatolij a bűnének köszönhetően undorodott meg végérvényesen a testétől, a személyétől, a földi élet hívságaitól. A szerzetes hitét a bűn táplálta, csodatévő erejét a saját gyarlósága iránti megvetése kölcsönözte, Istenben való bizalmát bűnnel egylényegű esendő személyének totális elutasítása fűtötte. Anatolij tudta, hogy ha meg akar szabadulni a bűntől, akkor egyszersmind meg kell szabadulnia a személyétől, vagy ami ugyanaz, attól a hamis éntudattól, amivel a legtöbb ember tévesen azonosítja magát. Bölcs, nagytudású, hasonlóan szentéletű társai mellette esetlen gyermekekként mutatkoztak, akik lelkét az önösség láthatatlan démonai, a személyiségükhöz való ragaszkodás erői kísértették. Csipetnyi büszkeség, árnyalatnyi irigység, leheletnyi kényelemközpontúság. Még nem szakadtak el eléggé a világtól, még nem vágyakoztak kizárólagosan Isten után, mert még nem ismerték a bűn legsötétebb árnyalatait, amitől Anatolij már harminc éve töretlenül szenvedett. Anatolijt a bűntől való rémület vezette Istenhez, és csakis Istenhez. Anatolij akkor, ott, a hajón, azon a szörnyű estén, amikor nadrágjába hugyozva, a kocsonyaként remegő kezében tartott pisztollyal lelőtte a kapitányát, meglátta, milyen az igazi istentelenség, és többé egyetlen pillanatot sem akart Isten nélkül eltölteni.

Anatolij bűne alól később feloldozást nyert, azért is, mert kiderült, a férfi, akit halottnak hitt, nagyon is él, és azért is, mert a férfi, akivel különös utakon újra találkozott, meg is bocsájtott neki. Tényleg túlélte, vagy csak Anatolij szüntelen imádkozása élesztette fel a halottnak hitt kapitányt? Bárhogy is legyen, üdvének fő oka mégsem ez volt. Anatolijt elsősorban az a hiszem mentette meg, hogy ölt. És mert azt hitte, hogy ölt, érdemtelennek tartotta magát az életre. És csakis így tarthatta magát teljesen érdemtelennek arra. Egy olyan dolog birtokosa volt, ami nem járt neki. Mert életét nem kiérdemelte, hanem megszánták vele. Anatolijnak azon a sötét, hideg, istentelen éjszakán meg kellett volna halnia. És ő ezzel nagyon is tisztában volt. Ezért Anatolij bizonyos mértékben már életében eldobta az életét. És pontosan ettől vált méltóvá az életre. Mert kevésnek tartotta magát hozzá, mert nem tekintette a sajátjának, mert nem kötődött olyasmihez, ami véges és esendő. Ahogy a bibliai tanítás is mondja, „elveszítette életét, hogy megtalálja azt”. És neki ez az élmény kellett ahhoz, hogy az életet eldobja és egy magasabb szinten újra megszerezze. Hogy meglássa, a halálnál csak egy rosszabb van, az élethez való görcsös ragaszkodás. Anatolij elmenekült az élettől. De nem úgy, mint az öngyilkosok. Nem a nihilbe menekült. Istenhez futamodott meg az élet elől. Anatolij, a szent őrült, a bűnös bölcs végül megtért Istenhez. De itt hagyta nekünk csodás történetét, hogy példaként szolgáljon Istenhez vezető rögös útjainkon.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Kihez fordulsz, ha a hegyek bendője fortyogni kezd, a világ szenvedésének terhétől megremeg a föld a lábad alatt, az üvöltő szél pedig egyre csak a madarak, fák, emberek elmúlását ordítozza. Mitévő leszel, ha egyszer örök nyugvóhelyükről kimozdulnak a csillagok, ha a nap sugarai egyre elhalványulnak, és a szellemtelenség hidege majd minden ember szívét megdermeszti. Hol lelsz menedékre, ha a hamis hírek mérge kiműthetetlenül az erekbe mélyed, ha mindenki süketté vált az igazságra, s ha éberebb pillanataidban feldereng a felismerés, hogy száz tűszúrás sem védhet meg az elkerülhetetlentől.

Kérdések, amikre nem fogsz feleletet kapni a világ fenyegetéseivel állítólag hősies harcot vívó szupervirológusok, klímahéroszok, politikusmártírok és a nézők érdekeit mindenekfelett szem előtt tartó sztárbemondók részéről. Kérdések, amik előtt megfagy a közönséges értelem, és amik elől a világ minden problémájára csettintésre megoldást nyújtó büszke tekintélyek nyüszítő kutyákként menekülnek nyamvadt odujaikba. Kérdések, amik letaszítják az egészségügyi diktatúra felsőbbrendűségtudatban sütkérező helytartóit valódi tudásuk áporodott mocsarába.

Apokalipszis és halál. Nem éppen szívderítő témák. De beszélnünk kell róla, mert a világ is beszél róla. Méghozzá megállás nélkül, egyre nagyobb hangon, egyre veszedelmesebb jövőképet tárva elénk. És erre valahogyan reagálni kell. Ha nem is lehet megakadályozni, legalább a hozzáállásunkon kell tudni változtatni, annak érdekében, hogy a legszörnyűbb időkben is legyen mibe kapaszkodnunk és legyen egy megoldásunk. Még ha ez nem is tekinthető túlontúl egyszerű, hétköznapi megoldásnak.

Egy jó ideje a világot mozgató és a világ alászállását hitvány csatlósként támogató erők egyik kiemelt törekvése, hogy egyfajta általános világvége hangulatot keltsenek az emberekben. Nostradamus-jóslatok, maja jövendölések, asztrológiai előrejelzések, apokaliptikus filmek és regények, vészjósló hírek napi szinten, és, mint ahogy most is tapasztalhatjuk, a józanész számára megmagyarázhatatlan vészhelyzeti intézkedések igyekeznek folyvást emlékeztetni, hogy bolygónk és az emberiség a kipusztulás szélén áll. Ez a gondolat persze nem újkeletű, és, miként minden más modern elgondolásnak is, eredete a hagyományokban gyökerezik. Csakhogy van egyprócska bökkenő: a modernek apokaliptikus elképzelései távolról sem azt a cél szolgálják, mint a hagyomány emberének világvége felfogása.

A tradíciók képviselői számára a világvége elgondolásoknak volt egy határozott gyakorlati jelentősége. A világtól való elszakadás, a szokások, berögződések, mindennapokba vetett illúziók felszámolását szolgálták. A csapások, katasztrófák, globális válságok jó lehetőségként mutatkoztak az élet múlandóságának felismeréhez és ezzel együtt a transzcendens igazságokba vetett bizalom megerősítéséhez. Bármennyire is szörnyű forgatókönyveket vázoltak, közös volt bennük, hogy a hangsúly mégsem ezeken, hanem – mint ahogy maga az apokalipszis kifejezés is utal rá – egy újfajta igazság feltárulásán, egy magasabb rendű létállapot betörésén volt. Az apokalipszis azt tárja fel, ami valójában van. Elszakítja a közönséges élet függönyét, elsöpri a lényeg elől mindazt, ami lényegtelen, kizökkent a szerepből, amivel hosszú idők óta tévesen azonosítod magad. A drámai végkifejlet veszteségei mögött mindig ott húzódott egyfajta szellemi derű, ami végül kárpótolt a földi életben bekövetkező keserűségekért. Ebből kifolyólag az apokalipszis a maga módján, egy sajátos rátekintésből áldás is lehetett. A sötétség, akár spontán, akár a gonosz közreműködésével jött létre, végső soron, ha jól éljük meg, rávezethet emberi esendőségünk, tévképzeteinkhez való ragaszkodásunk felismerésére, és elindíthat a szellemi beteljesedés útján. Már amennyiben van elég bizodalmunk Istenben és a transzcendens valóságok igazságában.

Ma viszont valami teljesen mást látunk. Iparágak épülnek a válságkreálásra. Nemcsak átélik és elszenvedik az élet természetes rendjéhez hozzátartozó válságokat, hanem egyenesen csinálják őket. Persze, sok esetben még azzal kapcsolatban sem lehetünk biztosak, hogy a szóban forgó válságok léteznek-e egyáltalán, és ha igen, pontosan úgy léteznek-e, ahogy beadagolják nekünk. De ez lényegében nem is számít, egy a fontos, hogy az emberek fejében ott legyen az egyre fokozottabb és egyre elkerülhetetlenebbnek mutatkozó globális katasztrófa fenyegetése. Klímaváltozás, bevándorlás, terrorizmus, járványok, háborús konfliktusok, sőt, mostanában még az ufókról is egyre gyakrabban esik szó hivatalos körökből. Ufókról. Gondoljuk csak el. Ufókról beszélnek halálkomolyan ugyanazok, akik egyébként mindenki mást legyíkemberhívőznek, akik kevésbé népszerű elméleteket mernek megfogalmazni.

Hogy miért is van mindez? Egyfelől azért, hogy káoszt idézzenek elő a fejekben. A káosz azért jó, mert felborít minden hagyományos rendet, eltöröl minden hagyományos értéket, az embereket pedig teljes kétségbeesésbe és kiszolgáltatottságba taszítja. A káosz jó, mert a maga mögött hagyott romokra ráépülhet az új világ, egy antikrisztusi birodalom, ahonnan a régi hitrendszerek utolsó morzsáit is kisöprik. A káosz célja, hogy eljöhessen végre az igazi megváltó, aki aki megfoszt mindentől, ami az embert nemessé, széppé, igazzá tehetné. Az apokalipszis ma már nem a túlvilági erők betörésének előszelét jelenti, hanem egyfajta szükséges rosszat, ami a normalitástól teljesen elszakadt, lelketlen antibirodalom kiépítését előzi meg.

Mindehhez pedig egy sajátos hitrendszer is társul. Egy hitrendszer, ami pontosan az eredeti megközelítések ellentéte. Ez a fajta hitrendszer ugyanis pont a lényeget, a transzcendenciatudatot irtotta ki magából gyökeresen. Hiszen éppen ez a legnagyobb ellensége. Hinni egy felsőbb valóságban. Hinni az életen túliban. Élni az életen túliért. Támadja és elhallgatja, mert totálisan idegen tőle. És épp ettől lesz olyan groteszk és komolytalan és szánalmas minden szigorúsága és erőlködése ellenére. Épp ettől lesz olyan nevetséges a maszk helytelen használata miatt rádförmedő biztonsági őr, a vakcina hatékonyságáról kenetteljes ábrázattal szónokló egészségügyi szakember és a felelősségteljes életre buzdító, újságírónak nevezett főállású manipulátor. Mert vakok a lényegre, mert elhiszik, hogy ők most tényleg valami mindent előző fontosságú, világmegváltó dologban vesznek részt. Csak egyetlen cél, egyetlen mindenekfeletti érték lebeg előttük, a túlélés, még ha az ironikusan pontosan az élet megrontásával, a természet megerőszakolásával, az emberi tudat rossz szándékú befolyásolásával jár együtt. Ez a hitrendszer a kárhozottak hitrendszere, aminek lényege éppen az, hogy az életre hivatkozva kiirtsa, megrontsa, megerőszakolja mindazt, amiért igazán érdemes élni.

Így vagy úgy, előbb vagy utóbb az apokalipszis el fog jönni. Eljön, és ha eljön, kegyetlenül mindent magával sodor. Elviszi a nagyot és a kicsit, a gazdagot és a szegényt, az ellenállót és a meghunyászkodót, a hitetlent és a hívőt. Eljön akkor is, ha a tudomány legújabb boszorkányágainak köszönhetően több évszázadra növelik az emberek élethosszát. Akkor is, ha minden elhasznált szervünk helyére újat tesznek; ha a legapróbb porszemmel, a legkisebb esőcseppel és a legjelentéktelenebb járvánnyal szemben is százszoros óvintézkedéseket vezetnek be. Ezer vakcinát is beadhatnak, húsz maszkot is rádhúzhatnak, a vég, az emberi élet vége eljön egyszer. És akkor csak egy dolog fog számítani. Hogy az istentelenek népéhez tartozol-e? Hogy a halál gondolatára végleg megbénuló nyomorultak táborát gazdagítod-e, akik gyávák a világon túl tekinteni? Hogy a kárhozottak kilátástalan apokalipszisét választod-e? Vagy inkább azon kevesek közé tartozol, akik tudják: a világvége csak egyetlen világ végét jelenti, és ami igazán számít, ami igazán figyelmet érdemel, hogy mi az, ami utána jön. Ezt pedig csak azok láthatják meg, akik felismerték, hogy az emberi élet nem végcél, nem végső érték: csak egy hosszúra nyúlt zarándokút állomása.

A Nacionalista Zóna fél évvel ezelőtt készített interjút a Médiavadásszal. Ennyi idő elteltével úgy gondoltuk, érdekes lenne elemezni kicsit az eseményeket, és természetesen a jövőbe tekinteni.

“Jézus így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket. Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is. De ez még csak a kezdete a gyötrelmeknek.” – Mt. 24, 4–8

Csizmadia Bálint / Nacionalista Zóna – Több mint fél év telt el az előző beszélgetésünk óta, és a saját tapasztalatom az, hogy az akkor érintett témák kapcsán az események igencsak felgyorsultak. Bár még nem látjuk, pontosan milyen lesz az az állomás, ahova ez a száguldó vonat befut, a jelekből igencsak sötét jövőre következtethetünk. Te miként látod az elmúlt fél év történéseit?

Médiavadász: Nekem végig olyan érzésem volt, mintha Orwell „1984” című regényébe csöppentem volna. Ebben a történetben az állampolgárokat folyamatosan azzal hitegetik, hogy a háború – ami talán nem is létezik – hamarosan véget ér, és beköszönt a béke. Aztán persze mindig kiderül, valakit mégis meg kell támadni, valamilyen területet mégis vissza kell foglalni, valakin mégis bosszút kell állni.

A béke ígérete csak illúzió.

Azért beszélnek róla, hogy hamis reményt keltve letörjék az elégedetlenekben ébredező ellenállást. Már nem sokat kell várni – ígérik folyton a mindenhová kihelyezett „teleképek”. Ja, nem sokat kell várni? – kérdez vissza az átlag polgár. Akkor minek törjem magam? Minek tüntessek, minek lázadjak, minek ellenkezzek? Hamarosan úgyis vége a megszorításoknak, és folytatódhat a megszokott élet. Hisz írták az újságok, bemondták a tévében, és a „nagy testvér” hangsúlyozásában is volt valami megnyugtató…

Ugyanez folyik most is. Vége lesz nem sokára, csak pár dologra van szükség előtte – sugallja a (világ)kormány megállás nélkül. Maszk mindenhová, kijárási tilalom egyre hosszabb időre, kötelező tesztelés egyre több helyen, oltási igazolás, állandósult online oktatás, járványkövető applikáció stb. Ha ezt, meg azt, meg amazt még egy darabig betartjuk, akkor vége lehet hamarosan. Együtt sikerülni fog – mondogatja mantraszerűen a propagandagépezet.

Aztán mindig kiderül, hogy még sincs vége.

Mert jön még egy hullám, egy újabb mutáció, egy újabb ismeretlen vírus, amivel szemben még egy darabig ki kell húznunk.

Olyan ez, mint amikor egy nő elkezd hitegetni, hogy lehet köztetek valami,

de aztán a végén mindig leráz. Elviteti magát veled kocsival, elmegy veled moziba, aztán mikor megcsókolnád, faképnél hagy. De amikor azt hinnéd, nem lehet már köztetek semmi, váratlanul felhív. És folytatódik tovább az ördögi kör. Férfiak éveket tudnak eltölteni abban a tudatban, hogy hamarosan révbe érnek az őket már régen „friend zone”-ba száműző nőknél. Hiába tudják legbelül, hogy nincs esélyük, mindig látnak valami jelet, amiből arra következtetnek, hogy még sincs minden veszve. Ezt a szánalmas folyamatot látjuk most is, csak nagyban, társadalmi szinten a vezetők és a nép között.

A vezető a hitegető nő, a nép pedig a palira vett férfi,

akinek nincs mersze szembenézni a kellemetlen igazsággal és felszámolni ezt az egészségtelen kapcsolatot. Persze bizonyos tekintetben eddig is ez ment, csak most már kezd az egész helyzet olyan látványosan groteszk formát ölteni, hogy az ember hirtelen nem is tudja sírnia vagy nevetnie kellene e disztópikus jelenségek láttán.

Még a világ szükségszerű alászállásának törvényét ismerők közül is képesek sokan azt gondolni, hogy ebben a kérdésben bízhatnak a kormány jóhiszeműségében. Ezek az önmagukat hitegető emberek, legyenek más kérdésben bármilyen éleslátóak, a szememben olyanok, mint ezek a lúzer férfiak, akik naivan egy olyan tőlük független esemény bekövetkeztére várnak, ami valószínűleg sohasem fog eljönni. Arra hagyatkozni, hogy a jelenlegi hatalom majd megoldja a dolgokat kábé annyira reális, mint amikor ’56-ban azt vártuk, hogy jön az USA és felszabadít bennünket.

Bármiféle armageddonvárás nélkül jegyzem meg, hogy a nagy hagyományokban szó esik arról, hogy a világ exponenciális gyorsasággal kezd el alászállni. Egy általunk mélyen tisztelt személy, László András ezzel kapcsolatban valahogy így fogalmazott: „Az arra érzékeny ember egy reggel felkel, és azt veszi észre, hogy a világ sokkal mélyebbre süllyedt, mint tegnap volt.” Még ezen ismeret birtokában is lehetetlen megjósolni, milyen lesz pontosan a jövő, mégis, mit gondolsz, mit hozhat a 2021-es év?

Ami bizonyos, hogy az új világrend kiépítése nagy erőkkel folytatódni fog tovább. A háttérerők felépítettek négy-öt jól ismert globális elbeszélési módot, amikkel továbbra is meg fognak ágyazni a jelenlegi rendszer átalakításához.

Járvány, klímaváltozás, terrorizmus, bevándorlás, világháború.

Ezeket a jövőben folyamatosan nyomatni fogják. Hol ez, hol az fog előtérbe kerülni, de a lényeg, hogy valamelyik mindig közbeszéd tárgya lesz (a szó klasszikus értelmében vett világháborúról egyelőre nincs szó, de ez sem zárható ki).

Ezen elbeszélések révén folyamatosan sakkban lehet tartani az embereket,

és mindenféle szabályozást el lehet fogadtatni velük, míg fokozatosan le nem mondanak minden jogukról.

Hallani olyan tervekről is, hogy meg akarják szüntetni a magántulajdont, és ezt állítólag már 2021-ben elkezdenék. Az alanyi jogon járó jövedelem kritériuma az lesz, hogy cserébe lemondasz minden tulajdonodról. Az pedig, akinek nincsen semmije, még könnyebben ráncigálható, mint korábban. Innentől gyerekjáték lesz a legelvetemültebb technológiai és egyéb beavatkozások alkalmazása, hiszen ha valamibe nem egyezel bele (elutasítod a maszkot, a vakcinát, a chipet, az egész napos nyomkövetést stb.), szépen elvágnak a pénzedtől vagy kilakoltatnak a házadból, és ugrott a megélhetésed. Zseniális, ahogy ez ki van ez találva. Ördögien zseniális.

Az előző beszélgetésünk alkalmával említetted egy ezen kor szelleme ellen küzdő mozgalom létrejöttének lehetőségét. Hogy állnak a dolgok ezen a fronton? Van lehetőség az ellenállásra?

A mozgalom fogalmát ebben az esetben tág értelemben kell venni. Persze jó lenne, nagyon jó lenne, ha a technokráciaellenesség konkrét mozgalomként is meg tudna nyilvánulni, de első körben az a fontos, hogy maga az idea verjen gyökeret az emberek fejében. Az az idea, hogy a most tömegesen bevezetésre kerülő technológiák, és az ezekre a technológiákra építkező új hatalmi rendszer kártékony az emberiségre nézve. Sajnos olyannyira a modern technológiára épül a mai ember élete, hogy, noha a jelek magukért beszélnek,

sokak számára még most sem mutatkozik meg valós problémaként a szóban forgó fenyegetés.

Szóval idő és sok-sok ismétlés kell ahhoz, hogy szélesebb körben is leessen, mi forog kockán.

Nem rég sikerült véglegesítenem ennek a technokráciaellenes mozgalomnak az alapelveit. Ez talán segítség lehet ahhoz, hogy az érdeklődők egyértelműsítsék a maguk számára, miről szól a technokrácia, mi a baj vele és miért jelenti a legnagyobb fenyegetést jelenlegi világunkban. Igyekeztem rövid, tömör és lényegre törő lenni. Jó lenne, ha ez minél több emberhez el tudna jutni.

Internetes csoport már működik egy ideje, ennek megvan a maga haszna, de nem nagy a hatékonysága. Amíg nem alakul ki egy egységes és határozott tömörülés a különféle jobboldali-nemzeti szerveződések között a járvány ürügyén meghozott korlátozások és technológiák ellen, nem hiszem, hogy túl sok mindent el lehetne érni. Persze még azzal együtt sincs igazán túl nagy esély. Mindenesetre az elgondolkodtató, hogy a környező országokból azért időről időre hallani a brutális, indokolatlan és hasztalan korlátozások elleni tüntetések, megmozdulások híreiről, de nálunk síri csönd van.

Amikor igazán sorsdöntő ügy mellett kellene kiállni, akkor mindenki hallgat vagy mással foglalkozik.

Ez azért a környező országok teljesítményéhez képest nagy szégyen.

Vannak különféle körök, nem is kis számban, akik a jelenlegi helyzet kapcsán azért nagyjából tisztán látják a dolgokat, viszont fogalmuk sincs, pontosan mit kellene és egyáltalán, mit lehetne tenni. Ezen általam megfogalmazott alapelvek mentén talán jobban egységesíteni lehetne az ellenállást, illetve egy világosabb célt is lehetne adni neki.

Jelenet a Metropolisz (1927) című technokrata filmből

Sok platformon tapasztalható volt, még jobboldaliak körében is, hogy lehetetlen józan vitát folytatni a koronavírus, a digitalizáció, az intézkedések szükségessége vagy azok hosszútávú pszichológiai és társadalmi vonatkozásairól, mert a frontot bizonyos erők igyekeztek bipolarizálni. A véleményeket igyekeztek szétválasztani, mondjuk úgy, szakmaiakra és konteósokra. Mi a véleményed erről?

Elkeserítő látni, hogy miközben nagy erőkkel zajlik a külföldön csak „great reset”-ként emlegetett totális társadalmi-gazdasági-politikai átalakítás, a jobboldaliak zömének látóteréből mintha teljesen kikerülne ez az elhanyagolhatónak nem éppen nevezhető jelenség (ezt a „great reset”-et vagy „nagy újraindítást” nem „konteósok” találták ki, hanem Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum alapítója és elnöke). Többségük e témát illetően továbbra is homokba dugja a fejét, és olyan problémáknál és témáknál van leragadva, amik ugyan fontosak, de a jelenlegi helyzetben mégis másodlagosnak tekinthetők. Gondolok például az LMBTQ-propagandára, azon belül is a meseországgal kapcsolatban nem olyan rég kirobbant botrányra. Félreértés ne essék, példás, hogy vannak még körök, akik lelkiismeretesen harcolnak ez ellen (én is csináltam erről videót, a YouTube azonban a napokban „gyűlöletkeltésre”, azaz gondolatbűnözésre hivatkozva törölte anyagot). Csakhogy

úgy tűnik, a legtöbben nem képesek felismerni, mi élvez prioritást.

A buzipropaganda probléma, de egy adott társadalmi rendszeren belül probléma, most viszont magát a társadalmi rendszert alakítják át. A COVID ürügyén ezúttal nemcsak egyes elemeit támadják a mai, hagyományos értékeket nyomokban még mindig tartalmazó társadalmi berendezkedésnek, hanem magát a rendszert. És

ez minden veszélynél nagyobb veszélyt jelent,

ezért most az összes figyelemnek erre kellene irányulnia.

A magukat helyesen vagy helytelenül jobboldalinak nevezők hozzáállása a jelenlegi helyzetben olyan, mintha kisvödörrel próbálnánk kiönteni a vizet a süllyedő hajóból, ahelyett, hogy megpróbálnák befoltozni a lyukat. Igaza van annak, aki kisvödörrel meg akar szabadulni a víztől? Tulajdonképpen igen. Ér valamit a tevékenysége? Sajnos azt kell mondani, alig többet a semminél.

Semmit nem fogunk érni a feminizmus, a homoszexualitás, a bevándorlás, az abortusz, a fajkeveredés, a kiskorúak ideológiai vagy akár fizikai megrontása stb. elleni harccal, ha megengedjük, hogy mindeközben a hátunk mögött egy végletekig disztópikus rendszert vezessenek be. Számomra meglepő, hogy a más kérdésekben viszonylag tisztán látó személyek egyszerűen nem képesek belátni:

egy olyan világban, ahol az ember a technokrácia kiszolgáltatottjává válik, már igencsak nehéz lesz a jobboldaliságot hitelesen képviselni.

A szememben nem igazi jobboldali, aki ugyan hellyel-közzel támogatja a hagyományos értékeket, elítél néhány modern deviációt, de mindeközben a technokrácia, a deviációk egyik legveszedelmesebbike simán átmegy a szűrőjén. Aki ma nem technokráciaellenes (és ez nem egyenlő a technológiaellenességgel), az nyugodtan adja vissza a képzeletbeli igazolványát, az ilyen ember nem méltó arra, hogy a jobboldalisággal egy lapon említsék.

Valahol egyébként

a járvány létével vagy veszélyességével kapcsolatos vita is része a figyelemelterelésnek

és a hamis frontvonalak megnyitásának. A vitának persze szintén van helye. Egy épeszű ember számára minimum gyanús, ha egy témában semmiféle ellentétes vélemény nem megengedett. A járványkérdésben más véleményed csak akkor lehet, ha magadra vállalod az üldözésimániás őrült nem éppen megtisztelő titulusát, és itt az se számít, hogy rengeteg hivatalos kutatás és tanulmány szól például a maszkviselés értelmetlenségéről, sőt veszélyeiről. De azt azért látni kell, hogy lényegi szempontból valójában mindegy, hogy van-e járvány vagy nincs, illetve hogy veszélyes-e vagy sem. Mert akár átverés a járvány, akár nem, a következmények ugyanazok:

az emberből rabszolgát akarnak csinálni,

aminek eléréséhez a vélt vagy valós járvány csak egy nagyon meggyőző ürügy. És itt a „rabszolga” kifejezés alkalmazása nem retorikai ügyeskedés: a technológiai elnyomás által a szó legszorosabb értelmében és az élet minden területére kiterjedően meg akarnak fosztani a szabadságunktól.

Metropolisz (1927)

A minap érdekes hirdetésbe botlottam. A Vodafone, Magyarország legnagyobb 5G konstruktőre a Facebookon a jövő digitális, otthoni irodáit propagálja, mindemellett a méhészet átalakulását, annak digitalizációját és a méhek irányítására felhasznált robotméhek bevetését reklámozza. Ez utóbbi annak érdekes, aki olvasta a múltkori beszélgetésünk alkalmával ajánlott tanulmányt, ami a Magya Hüperiónban található: dr. Tanka Endre: Az ötödik generációs elektromágneses mikrohullámú sugárzás alkalmazása a világban és Magyarországon. Ebben számos kutatással támasztja alá, hogy ez a fajta elektromágneses sugárzás rendkívül káros, pusztító hatással van a kistestű élőlényekre, respektíve a méhekre. Nem kell mondanunk, hogy a méhek esszenciális jelentőséggel bírnak emberlétünk szempontjából, hiszen ha kiesnek a láncból, akkor megszűnik a jelenleg ismert mezőgazdasági termelés is. Ennek fényében igen érdekes a fent említett hirdetés.

A már említett László Andrástól hangzott el az a szintén figyelemreméltó megállapítás, hogy a „mai ember fokozatosan egy denaturált állapotban lévő világot épített ki a maga számára:

a természetfelettitől már elszakadt, és most készül elszakadni a természetitől is.”

A természetszeretet önmagában, szellemi nyitottság nélkül nem sokat ér, de még a spirituális háttértudást nélkülöző természetszeretet is százszor értékesebb, mint egy olyan élet, ahol a természet mint olyan teljesen ki van iktatva. A mai városi embernek sincs már túl sok kapcsolata a növény- és állatvilággal. De eddig, ha akartad, megtehetted, hogy meglátogatod a hegyeket, a folyókat, az erdőket vagy a tanyákat, ahol állatokat tartanak.

De mi lesz ezután? A vírusra és a klímaváltozásra hivatkozva bármikor betilthatják ezeket a lehetőségeket is. Az ember a jövőben valószínűleg elfelejtheti a természetet, hiszen az a vírus terjedése és a kiszámíthatatlan természeti katasztrófák miatt rendkívül „veszélyes”. És ha valamiképp mégis kiszabadul, azt fogja tapasztalni, hogy ott is mindent behálózott a technológia.

Az egész nagyon ördögi.

Azt sugallják, hogy minden, ami organikus, valahogy veszélyes és megbízhatatlan, és ezért gépekkel, meg szoftverekkel kell azokat felügyelni vagy helyettesíteni.

Hogy a példádban említett méhekre is kitérjek, a döntéshozók részéről senkinek nem jutott eszébe, hogy talán mégsem kellenének 5G tornyok, mert a méhek élete és a gazdálkodásban betöltött szerepe mégiscsak többet ér. Nem, inkább bevállalják a méhek kipusztulását és az agyament robotméhek ötletét. A fejlődés nem állhat le, még ha ez a fejlődés valójában az élet pusztuláshoz is vezet.

Mi ez, ha nem a természet és az élet lényegével való kapcsolatvesztés ordító jele?

Miféle világ az, ahol az élet legfőbb fizikai feltétele, a levegő is veszélyessé válik? A járványpropagandának köszönhetően még egy olyan alapvető cselekvési formával szemben is gyanúval kellene élünk, mint a természetes levegővétel. Még az sem biztonságos. Sokak szemében az állatok sem többek, mint potenciális vírusterjesztők. Ilyesmit csak azzal a társadalommal lehet elhitetni, aki maga is olyannyira messzire sodródott az élet lényegétől, hogy már észre sem veszi, mitől fosztják meg.

Metropolisz (1927)

Az utolsó szó joga a Tiéd. Mit üzennél az olvasóknak?

Ismerkedjenek a technokráciaellenesség alapelveivel, és – bármennyire is nehéz – barátkozzanak meg a gondolattal, hogy ma a háború teljesen más frontokon zajlik, mint amit az eddigi évtizedekben megszokhattunk. Új világ közeleg, amivel szemben csak akkor tehetünk érdemi ellenlépéseket, ha kellően átlátjuk azokat a veszélyeket, amelyekkel a járvány ürügyén bevezetett technokrácia fenyeget.

Eredeti megjelenés

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A világ nem fejlődik, hanem alászáll. A világ nem fejlődik, hanem alászáll. Nehezen emészthető gondolat a modern közoktatás, a mainstream hírek és a hollywoodi filmek aszott csecsén nevelkedett tömegember számára. A világ hanyatlik. Azon belül is különösen az ember az, aki hanyatlik. „Konteó konteó hátán” – mondja az önhitegetésből jelesre vizsgázó és a világ aktuális trendjéhez minden tébolyultsága ellenére kritikátlanul igazodó mintapolgár.

Pedig nincs ebben a felfogásban az égegyadta világon semmi földtől elrugaszkodó.

Az igazság az, hogy számos gondolkodó képviseli ezt a nézetet. A kérdésben egyedül egy nehézséget kell tudni megugrani: el kell tudni sajátítani a más szempontok felvételének, a megszokott berögződések és hiedelmek felülírásának képességét. Ez valami olyasmi egyébként, amit elvileg a felvilágosultság egyik fő kritériumának tekintenek. Fogadjuk hát el legalább a videó erejéig, hogy a világ alászáll, vagy legalább engedjük meg azt a lehetőséget, hogy a világ akár alá is szállhat.

Jó hírem van, a gondolattal való, bevallom, nem egyszerű megbarátkozáshoz nem kell mindjárt fejest ugranod a – mondanom sem kell – egyöntetűen konteós tradicionalisták mélyvizébe. Noha kétségtelen, hogy ők voltak azok, akik a legkövetkezetesebben és a leginkább végletekig elmenően képviselték a hanyatlás gondolatát, azt mondván, hogy a kezdetek kezdete volt az abszolút normalitás, amitől az idő előrehaladtával, kisebb-nagyobb hullámhegyek és hullámvölgyek kíséretében fokozatosan és szükségszerűen eltávolodunk.

Szóval mint mondtam, nem kell mindenkinek ilyen messzire elmerészkednie. Elég, ha a világirodalom két elismert és méltatott könyvére, a disztópiák két prototípusára,

a „Szép új világra” és az „1984-re” mutatunk rá.

Most olyan művek és azok szerzői kerülnek a figyelem középpontjába, akik a közfelfogás szerint is elfogadottnak minősülnek. És hogy miért esik szó róluk? Azért, mert a 2020-as év történései láttán akaratlanul is eszünkbe jutnak ezek a megannyi disztópikus regény és film számára alapul szolgáló történetek, amelyek megvalósulásához soha nem járt ennyire közel az emberiség. Hangsúlyozom, ne mazichizmusból foglalkozzunk ilyesmivel, hanem azért, hogy átlássunk a manipuláción, ha a fikció valósággá válna.

Huxley és Orwell vagy eredeti nevén Eric Blair ismerték egymást. A tíz évvel idősebb Huxley egy időben franciául tanította Orwellt. Egymás regényeit is ismerték, sőt az „1984” kapcsán levelezést is folytattak. Huxley, akinek könyve 1932-ben jelent meg, némi elismerés kíséretében bizonyos megközelítésből kritizálta Orwell tizenhét évvel későbbi művét.

Szerinte a jövő társadalmaiban nem annyira a diktatórikus eszközök, mint inkább a körmönfont manipuláció, a mesteri szintre emelt tudatalatti befolyásolás fog érvényesülni, de kétségtelen, hogy ennek ellenére számos pontban egyezést is mutatnak vagy éppen kiegészítik egymást. Tulajdonképpen együttes figyelembevételükre van szükség ahhoz, hogy elég mankónk legyen az alászállás különféle folyamatainak felismeréséhez. Itt ugyanis, tegyük hozzá, nem csupán annyiról van szó, hogy pár okos ember megjósolta a jövőt, mi meg tapsolunk, hogy milyen ügyesek voltak, hanem arról is, hogy rámutattak bizonyos jelekre, amiket, amennyiben időben felismerjük őket, ideális esetben megfelelő ellenlépésekre ösztönözhetnek.

Ami talán legalább ennyire fontos, és amire a nem szokványos elméletekre azonnal konteózni kezdők nincsenek eléggé tekintettel:

ezek a szerzők meg is voltak győződve róla, hogy az, amiről írtak, nagy valószínűséggel bekövetkezhet a jövőben.

Még egyszer hangsúlyozom: ők számoltak azzal, hogy ilyesfajta, totális kontroll és megtévesztés és deviáció mentén működő társadalmak ki fognak alakulni. Márpedig ha valaki komolyan vesz egy szerzőt, illene az ilyesfatjta gondolatainak is hitelt adnia. Akkor is, ha nincs ínyére nyíltan szembenézni ezekkel a szörnyűségekkel. Meggyőződésem, hogy több volt Orwell következő mondataiban is, mint hogy csupán a halál előtti depresszió jeleit lássuk benne.

És mielőtt valaki tévedésből megvádolna, hogy irányítás- és hatalomellenes vagyok: nem erről van szó. A baj a burkolt vagy nyílt erőszakkal van, és az olyan intézkedésekkel és szabályokkal, melyek teljességgel ellehetetlenítik az ember harmonikus kapcsolódási lehetőségét önnön lényegi természetéhez, és ha már itt tartunk, a többi emberhez és magához a természethez is.

A szerzők szerint ezekben a disztópiákban óriási szerepe van a technológiának, például a „nagy testvér” mindent megfigyelő rendszerének vagy az olyan módszereknek, melyek révén az ember életét biológiai szintekig elmenően beszabályozzák. És ha körülnézünk, nos, mondani sem kell,

pontosan a technológia az, ami irgalmatlan térhódításra tesz szert korunkban.

Huxley ugyan önmagában semleges jelenségnek tartja a technológiát, de abban talán ő is egyetértene, hogy ahogy haladunk előre az idővel, e semlegesnek vélt technológia mégis oly módon kerül kialakításra, hogy az egyre inkább alkalmasabbá válik az elnyomásra, és főleg arra. Mondhatnánk úgy is: egyre inkább elnyomáscentrikus lesz.

Ha már technológiai elnyomás, csak én gondolom azt, hogy ez a párttagok hűségét letesztelő és hamis ellenségképet éltető jelenet az „1984”-ből kísértetiesen hasonlít ahhoz a meglehetősen átlátszó és minden irányból bűzlő propagandához, amivel a klímahiszti vagy a járványhiszti kapcsán élnek szerte a világban?

Huxley gonosz erőkkel kapcsolatos meglátásából kiindulva egyébként nem arról van szó, hogy megtaláljuk azokat a konkrét ügyvivőket, akik felelősek a történésekért. Nem az a fő kérdés, ki, miért, mikor és milyen szándékkal veti be a pusztító technológiát. A lényeg, hogy minden jel szerint bevetésre kerül, és erre nekünk jogunk van nemet mondani. Nem azért, mert minden áron ellenkezni akarunk az újjal és a változással, hanem azért, mert meg akarjuk őrizni a tegnap pótolhatatlan értékeit, amit a technokraták tudatosan vagy tudattalanul sosem látott ütemben és hatásfokkal igyekeznek eltörölni a világból.

Érdekesség és óriási átverés is egyben, hogy amikor 1984-ben az Apple megjelentette az első Macintosh számítógépét, az „1984” című regényre hivatkozva reklámozta azt. A kisfilm azt sugallja, mintha az Apple számítógépe nem a szóban forgó disztópikus rémálmot, hanem épp ellenkezőleg, a felszabadulást hozná el. A dolgok mai állása szerint, elnézve például az iPhone-függő fiatalságot, Steve Jobsnak és társainak nem igazán sikerült betartania az ígéretét.

Szóval, ha például Orwell regényét nézzük, nehéz lenne azt mondani, hogy most nem

a tömeges és mindenre kiterjedő megfigyeléseknek, az önálló véleményformálás drasztikus lekorlátozásának, a személyiség eltörlésének,

az egyének egyetlen központi akarathoz kötésének, a töméntelen propagandának, a tények egyértelmű meghamisításának korszakába lépünk be. Orwell még a szexualitással kapcsolatban is jó irányba tapogatózott. Japánban például az utóbbi időkben állítólag erőteljesen visszaesett a szexualitás iránti érdeklődés. Nyugaton is testet ölt e téren a deviáció, csak más formában. Itt jelenleg nem annyira a szexuális ösztön elfojtásáról, mint inkább annak végletes elkorcsosulásáról beszélhetünk. Nem kell azonban zseninek lenni, hogy kikövetkeztessük: az emberek közti távolságtartás hosszútávú erőltetése szintén a szexuális, illetve a testi és érzelmi elidegenedés orwelli irányába mutat.

És ugyanígy, ha Huxley világára tekintünk, ki az, aki ma teljes bizonyossággal azt merné állítani, hogy nem a minél alacsonyabb életkorúak ideológiai beprogramozása zajlik? Ki merné azt mondani, hogy a gyógyszeriparnak, a nagymértékben korrupt modern orvoslásnak vagy a pszichiátriának köszönhetően nem annyira az emberek meggyógyítása, mint inkább

a leszedálása, fájdalomcsillapítása folyik?

Ki lenne az, aki azt mondaná, hogy most nem a tömegek olyan mesteri befolyásolását végzik, hogy a legtöbb ember tényleg örömmel elfogad mindenféle agyament döntést, amik tovább fokozzák rabszolgaságát? Huxley a virtuális valóságnak vagy a tömegek napjainkra egyre jellemzőbb álvallásos megszédültségének is érdekes előképét adja. Ez a „vigyázzunkegymásra” duma is egyből egy furcsa sci-fit alternatív köszönési módját juttatja az ember eszébe.

A pusztító című Stallone film történetének alapja egyébként ugyanaz, mint a „Szép új világé”. A főszereplőnő neve itt is Lenina, akit ugyanúgy egy 20. századi „ősember” látogat meg, mint Huxley művében. A különbség annyi, hogy itt a mese egy szentimentális „hepiendben” végződik, ami tekintve a technokrata erők elszántságát, a valóságban azért nem annyira valószínű.

Hátravan még egy dolog, amit röviden meg kell vizsgálnunk. Ha ezek a szerzők ennyire jól látták, mi fog bekövetkezni, az is lehet, hogy valahonnan tudomásukra juthattak tényleges tervek és célok a világ átalakításával kapcsolatban. Orwell ilyesfajta kapcsolatairól nem sokat tudni, azonban azt rebesgetik, hogy

élete vége felé a szerző attól tartott, hogy meg akarják ölni.

Meglehet, hogy azok a részben kommunista körök, akikkel korábban kapcsolatban állt, nem szívlelték a halála előtt kialakult és a disztópiájában is megfogalmazott állásfoglalását.

Huxley esetében teljesen nyilvánvaló a behatás. Huxley nagyapja, Thomas Huxley, akit annak idején csak „Darwin buldogjaként” ismertek, az evolúciós elmélet legnagyobb korabeli igehirdetője volt. Julian Huxley pedig, aki az író bátyja volt, a technokrácia, az eugenetika és a totális kontroll bevezetésének ideológusa és agresszív előre mozdítója volt, és nem mellesleg transzhumanista. Olyannyira az volt, hogy ő maga használta először ezt a kifejezést. Aldous Huxley tényleges motivációi számomra nem egyértelműek,

a családja viszont láthatóan a fejlődés szükségszerűségének és a technokrata hatalom kialakításának pártján álltak.

Ennek az agendának lehetett a tudatos vagy tudattalan szócsöve a „Szép új világ” szerzője. Elnézve a legújabb híreket a készpénz megszüntetéséről, az alapjövedelem bevezetéséről, a magántulajdon eltörléséről és az elképesztő állami központosításról, úgy tűnik, mostanra sikeresen beértek Julian Huxley gyümölcsei.

Érdekes különben, hogy Huxley könyve pontosan ugyanabban az évben jelent meg (1932), mint amikor a „Szép új világ” elveivel lényegében megegyező technokrata mozgalom is megalakult.

Egy szó, mint száz, a könyveket érdemes elolvasni, a szerzőkkel érdemes foglalkozni, főleg azoknak, akik minden csapás és rombolás közepette a szívükben örökké ott őrzött szépség és jóság tudatában még ma is képesek talpon maradni a romok között, és tenni azért, hogy az elnyomás végső fázisa ne következhessen be.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Bizonyára mindenki hallott már róla, hogy az egyik magyarországi buzernyák egyesület kiadásában nem rég megjelent egy óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló mesekönyv, melynek szerzői transzvevsztita Hamupiőkék, egymással házasodó hercegek, aszexuális és feminista „hősök” kalandjait prezentálva igyekeznek velejéig 21. századivá nevelni a saját nemükkel és az életet meghatározó alapelvekkel éppen csak ismerkedő gyermekeket.

Miután a Mi Hazánkos Dúró Dóra bedarálta a homoszexuális propagandának természetesen még csak véletlenül sem minősülő, ártatlan művészek mindenki máséval egyenértékű véleményét tükröző, a magaskultúra szintjét jócskán megugró műalkotást, országos témává vált, van-e létjogosultsága ilyesfajta könyveknek, és hogy egyáltalán, mi a mesék szerepe és értelme az ember életében.

Sok dolog elhangzott már a kérdéssel kapcsolatban, sok dolog azonban nem. Például az, hol fordulnak elő még legalább ennyire kártékony történetek és történetmesélők napjainkban. Vagy hol lapulnak ilyen esetben azok, akik megvédenék a fiatalokat a minden irányból fenyegető elmerombolás további sárkányaitól, amik már jóval előbb elkezdték és jóval szerteágazóbb formában gyakorolják lélektipró tevékenységüket, mint Ratyi Matyi most megjelent kalandjai. Ahogy arról sem sok szó esett eddig, hogy alapvetően mi is a mese szellemi, azaz a közönséges emberi létátélést meghaladó haszna és jelentősége.

Beszéljünk akkor először a mesélésről mint olyanról a maga általánosságában. Mesékre mindenkinek szüksége van, a felnőtteknek éppúgy, mint a kicsiknek. És ha jobban megnézzük, a felnőttek ugyanúgy meg is nézik vagy hallgatják minden áldott nap a maguk esti meséjét, mint a gyerekek. A különbség annyi, hogy a felnőtteknek szánt, az átlagos gyerekmesékhez képest sokszor jóval légbőlkapottabb, elszálltabb és képtelenebb meséket, tessék megkapaszkodni: híreknek nevezik.

A mesemondás legnagyobb bűnösei, a történetmesélés legnagyobb gazemberei a hírkészítők, akik nap nap után újabb és újabb sztorikkal hülyítik az átlagembert. És hogy mi ezeknek a célja? Lényegében ugyanaz, mint Hamupapóka bátor nemváltásának köztudottan óvodásoknak való története. A híreknek a mai időkben az ál- és antimesékhez hasonlóan az a célja, hogy archetipikus történeteinkről, azok tanulságairól, ideáiről, elveiről és tanításairól eltereljék a figyelmet.

Képzeljünk el egy szép, kellemes hőmérsékletű őszi napot. Kiülünk a teraszra, élvezzük a napsütést és a madárcsicsergést, kedvenc könyvünk társaságában teát vagy kávét kortyolgatunk, és beszippantjuk a frissen vágott fű illatát. Létátélésünk idilli, békés, már-már aranykori.

Aztán bemegyünk, és megnézzük a híreket, amik tudatják velünk, hogy mindaz, amit addig tapasztaltunk nem létezik. Nincs aranykor, nincs béke, nincs idill, hiszen lám a világban, ezernyi szörnyűség tapasztalható. Erdőtüzek, árvizek, földrengések, hurrikánok, migráncsok, gyilkosságok, járványok, karambolok, BLM-randalírozók, terroristák vannak helyette.

Mese. Közlöm veletek, ez mind mese, a szó legnegatívabb értelmében. Kitalált, nem abban a tekintetben, hogy semmi valóságalapja nincs, hanem abban, hogy ha kitalált lenne sem számítana. Mert a lényeg a mesélés, a megtévesztő, elterelő mesélés, amihez képest a hír valóságtartalma csak sokadlagos kérdés. Mesélnek és mesélnek, de nem magasrendű, megnemesítő, lélekemelő történeteket. Ezeken a meséken keresztül értelmezik helyetted a valóságot, ezek a mesék azok, amik elhitetik veled, hogy közvetlen átéléseid és tapasztalataid, önmagaddal és a világgal kapcsolatos intuícióid hazugságok.

Ezért nem lehet felhozni teljesen megalapozott és logikus érveket a járványmizéria kapcsán sem: nem illik ugyanis az aktuális mesébe, amit addig-addig mondogatnak, míg végül még az is el fogja hinni, aki egyszer egy titkos aberrált szekta félreeső boszorkánykonyhájában kitalálta ezt az ördögien zseniális járványmesét.

Szóval kérdem én, ki fogja megvédeni a gyerekeket a hírbemondóktól és a mindennapi álmeséket megállás nélkül gyártó, a fejlődésről és a modernitás szépségeiről még mindig, oly sok bukás, ellentmondás és kínos magyarázkodás ellenére dicshimnuszokat zengő híroldalaktól? Mit ér Csipkejózsika betiltása, ha a gyerekekhez is eljutó, komoly hírek álruhájába öltöző felnőttmesék erőszakos valóságértelmezése ugyanúgy megmarad? Mit ér Bagdy Emőke pszichológus példás kiállása a gyerekek mellett és a mesevilág eltorzítói ellen, ha egy másik helyen az aktuális narratívába beszállva éppen a gyerekek ellen intéz szenteskedő beszédet, melyben elmondja, milyen körmönfont és alávaló manipulációkkal lehet elhitetni a kicsikkel, hogy az őket hipohonderré és antiszociálissá átnevelő maszkviselés miért nagyszerű dolog?

De a sort még a végtelenségig sorolhatnánk. A zeneipar ügyeletes díszribanca, a felfújt seggű, csöcsű és szájú Cardi B-nek és társainak fiatalokra mérhetetlenül káros hatást gyakorló klipjei és zenéi miért mehetnek a magyar tévékben és a rádiókban? Vagy a klipjeiben rendszeresen démoni megszállottat játszó, égből aláhulló Lucifer szerepében tetszelgő és a fiatalok millióit masszív kockulásra biztató Billie Eilish-sal kapcsolatban ki fogja azt mondani, amit Viktorunk a szóban forgó mesekönyv kapcsán mondott: „el a kezekkel a gyerekeinktől”? Hogy a másságot egyre kendőzetlenebbül népszerűsítő Disney-mesékről és a további, a hagyományos mesék kimondott gyalázásáról szóló, például a Shrekhez hasonlóan destruktív történetekről ne is beszéljek.

De túl a homoszexuális propagandán, ki fogja végre akkor is mondani, hogy el a kezekkel a gyerekeinktől, amikor kijön az iPhone legújabb szériája? Ki fogja mondani, hogy el a kezekkel a gyerekeinktől, amikor az evolucionisták majomkodnak velük és materialisták hittérítenek nekik Isten nemlétéről; amikor tech-cégek invitálják őket mézeskalács házikójukba és transzhumanisták nyújtják nekik a mérgezett almát; amikor a tudatalatti üzenetekkel bombázó reklámszakemberek és multicégek turkálnak az agyukban; vagy amikor közösségi oldaltulajdonosok szenderítik őket emberöltőnyi öntudatlanságba?

Ezzel a homoszexualitással kapcsolatos társadalmi vitaszerűséggel abszurd egy helyzet állt elő. Abszurd, mert ezek a kis csaták semmit nem érnek, ha közben úgy teszünk, mintha a gyerekeket körülvevő világgal egycsapásra minden rendben lenne, ha az összes könyvespolcról kisöpörnénk ezeket az újonnan megjelent fércműveket. Csak hogy tudjátok, a nemváltó Jancsika ugyanúgy visszatérne majd, csak más álruhában, magának karácsonyra 5G-vel összehangolható robotkart kérő technokrata fiatal képében. A tulajdonképpen nem is annyira gonosz boszorkánnyal összemelegedő Juliska klímaharcosként vagy hülyítő műsorok tökkelütött celebjeinek egyikeként támadna újra.

A gyerekek a modern világ mérgezéseivel szemben már rég nincsenek biztonságban. Itt nem az a kérdés, hogy egyetlen felforgató mesével szemben mekkora egy jó esetben heteroszexuális felnőttnek készülő gyermek ellenálló képessége. A buzernyákok ugyanis úgy állítják be, mintha az álmesekönyv ellenzői attól tartanának, hogy ez az egyetlen könyv tenné aberrálttá a gyerekeiket. Nem. Maga a modern-posztmodern klíma az, ami megrontja a gyerekeket. A COVID-tól milliószor erősebben terjedő ellenszellemi sugalmazások nyomorítják meg a szemléletüket. Egy mesekönyv önmagában még nem feltétlenül romboló hatású, csakhogy nem egyetlen mesekönyvről van szó, hanem éppen arról, hogy ma már nincs az életnek olyan területe, ahol a hagyományos értékek ne lennének meggyalázva. Az úgynevezett kisebbség csak papíron kisebbség. Valójában már rég nekik áll a zászló.

De akkor mi a megoldás? Nos, a negatívumokra való rámutatás csak a kezdetek kezdete lenne. Következő lépésben meg kellene nekünk is újra ismerkednünk a valódi, hagyományos mesékkel, mítoszokkal, vallási történetekkel és azok érdemi üzeneteivel. Mert lássuk be, azt könnyű megmondani mi a rossz, de vajon hányan tudnák megfogalmazni, mi is egy-egy régi mesénk lényegi mondandója? Mik azok a fő alapelvek, ideák, archetípusok és tanítások, amik miatt nagyobb értékkel bírnak, mint egy kortárs agyszülemény, és amik miatt az egészséges szellemi fejlődéshez elengedhetetlenek? Lássuk be, mi is okai vagyunk e létrontó tendenciák megjelenhetnek. E varázslatos történetekkel kapcsolatos felejtésünk, hanyagságunk, értetlenségünk miatt bukkanhattak elő. Szóval itt az idő szintet lépni, és elmélyedni azokban a kérdésekben, amik már jóval túllépnek a mindennapi rémhírek és botrányok Meseország szempontjából különben teljesen valótlan és jelentéktelen problémáin.

Szóval kié Meseország? Azé, aki magáévá teszi. De nem ám a privát önkény jegyében, hanem az eredeti történetek őszinte nyíltsággal és értő elmélyedéssel való befogadásának értemében. Unod már a népmeséket vagy a Grimm meséket? Nem kell mindjárt sarkaiból kiforgatva újraalkotnod őket. Újra felelevenítheted a görög mítoszokat, felfedezheted a viking sagákat, ellátogathatsz az indiai és arab mesék birodalmába, és ott vannak azok a történetek is, amelyek nem megrontják, hanem épp ellenkezőleg, könyveiken újra felelevenítik a tradicionális motívumokat. Van itt változatosság, van itt sokszerűség, anélkül, hogy megtörnénk az igazi mesék által képviselt harmóniát. Sokkal előremutatóbb lenne ezeket megismerni. Ez lehet az egyetlen igazi fegyver a Sátánnak, Isten nevetséges majmának ördögi hadai ellen.

A járványhelyzet miatt a 2020-as év olyan változást hozott a világ majdnem teljes lakosságának életébe, amire a legtöbben legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Sokan vannak, akik a tévéből napi szinten elismételt riogatások hatására, anyagi megfontolásokból vagy éppen a kormánypárt iránti kötődésük következményeképp mindenféle kritikai érzéküket félredobva bólogató Jánosként hajolnak meg bármilyen intézkedés előtt, amit a járványra hivatkozva aktuálisan bevezetnek.

A világjárvány kikiáltását követően életbe léptetett szabályozásokat és megszorításokat már orvosi szempontból is erős kritika érte, és ez a tény a fősodratú média, a politikusok és a politikai befolyás alatt álló „szakemberek” lejárató hadjárata ellenére is tény marad. A legszakavatottabb orvosok részéről számos tudományos tanulmány, előadás, elemzés látott napvilágot az utóbbi hónapokban, amelyeknek a PCR-tesztek, a maszkok, a lélegeztetőgépek, a karantén, a társadalmi elkülönítés valós hatékonyságát és szükségességét érdemben sikerült megkérdőjelezniük vagy egyenesen megcáfolniuk. (Itt olvasható azoknak a szakembereknek a listája, akik tudományos alapon értelmetlennek tartják az intézkedéseket. Elég sokan vannak ahhoz, hogy egy normális világban ne lehessen ignorálni álláspontjukat.)

Van azonban egy másik legalább ennyire fontos terület is, ami alapjaiban ingatja meg a járványellenes intézkedések hatékonyságát és értelmét. Ez pedig a pszichológia.

Az emberek lelki életében minden trauma, válságos helyzet nyomot hagy. Ezzel alapvetően nem lenne probléma. Egy válság során veszteségek érik az embert. Ezt, ha nehéz is, el kell fogadni. Jó esetben később talpra áll az illető, és folytatja megszokott életét. A 2020-as járványhelyzet azonban egy módfelett groteszk helyzetet tár elénk, ugyanis itt nem teljesen ugyanaz a helyzet, mint egy átlagos krízis esetében.

A világ lakosságának döntő hányadának életét nem maga a konkrét válság, a konkrét vírus okozta betegség nyomorította meg, hanem azok az intézkedések, amiket a válság megelőzésére, visszaszorítására találtak ki.

A válságot bizonyos értelemben maga a hatalom hozta létre: a válság maga éppen az, amit a válság elleni védekezés címszava alatt vezettek be a világon szinte mindenütt. Ebben a speciális esetben tehát nem arról van szó, hogy a válság lelkileg megpóbálta az embereket, hanem arról, hogy maga a lélek az, ami ellen a tulajdonképpeni támadás zajlik.

Persze nem kevesen vannak olyanok is, akiket például a gazdaság leállítása tett tönkre, de a járványügyi intézkedések sokakban legalább ekkora traumát okoznak lelki értelemben, vagyis egy olyan területen, amellyel mindezidáig nem igazán foglalkoztak. És ide most képzeljünk el legalább három felkiáltójelet, mert

a pszichológiai háttér feltárásának hiánya ordító fogyatékossága a járványellenes cirkusznak.

Ha szó is esik róla, igazából csak az emberek feszültségének levezetéseképp, egy a következő pillanatban már el is felejtett Fókusz-riport keretében kerül rá sor, ami semmilyen érdemi következményhez nem vezet a való életben.

Azonban a hosszútávú káros pszichológiai következmények miatti aggódás, illetve a pszichológiai szempontok mérhetetlen fontosságának hangsúlyozása teljesen jogos reakció az úgynevezett vírusrealisták részéről, éspedig azért, mert hivatalos személyek elszólásai alapján ezeket a rendkívül ellentmondásos korlátozásokat még évekig tűrnünk kell majd. Nem átmeneti helyzetről van tehát szó, hanem egy hosszú távú stratégiáról, ami ennyi idő alatt az emberek pszichéjét is rendkívüli módon deformálhatja. Lásd például Orbán Viktor kijelentését, aki azt mondta, „2022 tavaszán választás lesz, addig védekezés lesz”.

1. HÚZZ MASZKOT! – A maszk elidegenít

Ne legyenek illúzióink. A modern társadalmak tagjai már COVID-19 előtt is rettentően el voltak idegenedve egymástól. Nem a járványellenes szabályok azok, amik mindezt kialakították. Ez a folyamat már elég régóta tart, és az időben előrehaladva egyre rosszabb a helyzet. A szétszakított, megcsonkított családok esetét mindenki ismeri. Ma már nemhogy négy generációt összetartó családok nincsenek, ma már annak is örülni lehet, ha egy gyereknek megvan mindkét szülője, és egyik sem képzeli magát transzgender rózsaszín elefántnak.

Az viszont nem kérdéses, hogy most még tovább fokozzák ezt, méghozzá exponenciálisan.

Aki nem látja a rémhírek szükségtelen mértékű megfélemlítő hatása mellett a korlátozások és szabályozások elidegenítő hatását, és ennek a ténynek a társadalomra nézve elképesztően fenyegető voltát, az csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy egyáltalán nem érzékeny az emberi élet lelki vetületei iránt,

illetve nem képes vagy hajlandó a hosszútávú gondolkozásra.

Mint fentebb jeleztem, a maszkviselés járványmegelőzési hatékonysága orvosi szempontból is rendkívül megkérdőjelezhető, de még inkább az pszichológiai szempontból.

Nemcsak szimbolikus értelemben, hanem a szó szoros értelmében is igaz az, hogy a maszk elhallgattat.

Nem értem, mit motyog nekem az eladó a boltban, egyrészt, mert a maszk felfogja a hangját, másrészt mert a szájáról sem tudom leolvasni, hogyan artikulál. Szintén nehezen tudom megállapítani az érzéseit, a hangulatát, a reakcióit, még összemosolyogni sem tudunk.

Nehezebb így ismerkednem is, hiszen akadályozva érzem magam az önkifejezésben, és a másik arcát sem látom, ami szintén szükséges ahhoz, hogy megállapítsam, milyen ember és hogy milyen viszonyt akarok kialakítani vele.

A maszk viselése olyan érzést kelt az emberben, mintha be lenne fogva a szája. Egyfajta tiltást fejez ki, mintha az egyénnek nem lenne joga megszólalni. A maszk mögül beszélő személy, ha mégis meg akar nyilvánulni, hangja erőtlenebb, fellépése bizonytalanabb, ami az önkitárulkozás lehetőségét gyengíti.

A mindenhová maszkban mászkáló ember elveszti személyiségét és egyéniségét. Egy lesz a sok közül. Egy bármikor pótolható csavarrá válik a gépezetben. A maszk azt a benyomást kelti, hogy már nemcsak bensőleg, hanem még külsőleg is a semmi egyedivel nem rendelkező tömegember szintjére züllesztik a társadalom tagjait.

Vagy például a gyermek is nehezebben fogja eltanulni az arcra kirajzolódó emberi érzéseket, mert azokat a maszk miatt nem látja a felnőtteken. Így feltételezhető, hogy ő maga is kevésbé lesz képes az érzelmek megfelelő beazonosítására és kifejezésére.

A maszkviselés elmaradásának büntetése miatt az emberekben egyre inkább bűntudat és szégyenérzet fog ébredni, ha fedetlen arccal jelennek meg valahol.

Szégyellni fogják a saját arcukat, a biztonságérzetet szép fokozatosan az eltakart arccal fogják tudat alatt összefüggésbe hozni. A saját arc és ily módon a saját egyéniség felvállalása a kirekesztés kockázatát fogja maga után vonni.

A maszkhordás miatti tortúra, aminek az eladók, a biztonsági őrök és a rendőrök teszik ki az embereket, a közösségbe járás élményébe is belerondítanak: az ember még közösségben is egyedül marad, valamint támadva és fenyegetve érzi magát. Nem a vírus miatt, hanem azok miatt, akik megbélyegzik azért, mert szabad, önmagáért felelősséget vállaló, tudatos, önmagát felvállaló emberként próbál fellépni.

És ez csak néhány meglátás a maszkviselésből következő negatív pszichológiai hatásokkal kapcsolatban, amit még a végtelenségig lehetne sorolni.

2. HÚZZ FALAT TENMAGAD ÉS EMBERTÁRSAD KÖZÉ! – A plexifalak elidegenítenek

Az első intézkedések között volt, hogy minden üzletbe védőplexit szereltek a pult elé, illetve olyan helyekre, ahol az eladó és a vevő találkozhat. A kommunikációt ez szintén megnehezíti. Nehezebben hallom a másikat, mert az elválasztó fal felfogja a hangot, és emiatt a közvetlenebb megszólítás lehetősége is elvész. A fal pszichológiailag azt a hatást kelti, mintha nekem nem szabadna közvetlennek lennem a másikkal. Mintha nekem nem lenne megengedett a másikhoz való közeledés és a normális emberi kapcsolatfelvétel kezdeményezése. De ha szabadna is, akadályozva vagyok ebben.

A plexifal lelki értelemben nem véd, épp ellenkezőleg: újabb akadályokat gördít a másokkal való bensőséges, emberhez méltó találkozás normális átélése elé

és tovább növeli a távolságot az egymás iránt már így is eléggé bizalmatlan állampolgárok között. Ugyanilyen funkciót töltenek be egyébként az egyelőre szerencsére még nem kötelező plexi sisakok is. De ami késik, az sajnos nem múlik.

3. NE KÖZELÍTS! – A távolságtartás elidegenít

Mint megjegyeztem, a mai ember egyik legnagyobb betegsége éppen az, amire most is kötelezik: távolságot tart. A mai ember eleve olyan rendszerben él, ahol a másikhoz való közeledés óriási akadályokba ütközik. Mindenki szeretetre, elfogadásra, megértésre, biztatásra vágyik. Az emberek nagy része szenved a megértés hiányától és a magánytól. Szenvedünk az elvágottságtól, a szeretetlenségtől, azonban általában mégsem találjuk a kiutat ebből az állapotból.

Nem igazán vannak valódi közösségek sem, ahol az ember számára megadnák a szükséges lelki töltetet és egységélményt, ami elengedhetetlen a harmonikus élet kialakításához. Erre mit találnak ki? Tarts távolságot!

Hogy micsoda marhaság ez pszichológiai szempontból, azt alig lehet szavakba önteni. A testi közelség, a fizikai érintés az egészséges lelki élet kifejlődése, az egészséges emberi kapcsolatok ápolása szempontjából rendkívüli jelentőségű.

Milyen felnőttek lesznek azokból a gyerekekből, akiknek egy olyan világban kell felnőniük, ahol az egyik legtiltottabb, legmegbélyegzetteb dolog éppen az, ami az ő lelki kibontakozásuk és lelki egészségük tekintetében az egyik legnagyobb fontossággal bír? Nem tűnik túl valószínűnek, hogy egy szerető, meghitt, bensőséges társulást fog megalkotni az így felnövő generáció.

4. NE JÁRJ KÖZÖSSÉGBE! – Az élő közösségek elutasítása elidegenít

Közösségekbe járni manapság bűnös dolog. Más emberek társaságát személyesen felkeresni felelőtlen és meggondolatlan. Találkozni az interneten kell, videóüzenetek és virtuális találkozások formájában. Ez normális? Nem az, de senkit nem érdekel, mert a járvány elleni védekezés felülmúl minden más szempontot. A döntéshozók, a szigorítások bevezetői nem ismerik fel, hogy

egy groteszk élet már nem élet. A legfontosabb elemeitől megfosztott élet már nem érdemes a megmentésre.

Közösségbe járni az ember vele született ősi hajlama, amit semmilyen virtuális sisak nem tud pótolni. A közösség által tudunk tanulni, a közösség tart nekünk tükröt, hogy önreflexiót gyakorolhassunk, a közösség ad erőt a megpróbáltatásokban és mutat szokásmintákat, amik révén megfelelő keretekbe tudjuk illeszteni az életünket. Most viszont bűnös az, aki közösségeket keres fel, mert a vírus terjedését segíti elő. Most az a menő, az a társadalom felelősségteljes tagja, aki otthon marad, és az internet bugyraiban keres virtuális barátokat. Ehhez kéne jó képet vágnunk? Erről kellene a nagyobb jó érdekében lemondanunk? Miféle „nagyobb jó” az, ahol nincsenek valódi, élő, személyes közösségek? Miféle társadalom az, ahol a közösség tagjainak tilos találkozniuk, közös programokon részt venniük? Ez nem élet, és semmiképp sem „jó” élet. Ez egy utópisztikus világ, amiből senki nem kért, mégis ledugják a torkunkon.

5. GYANAKODJ MINDENKIRE! – A bizalmatlanság és a félelem elidegenít

Nem hord az utas maszkot? Vagy hordja, csak nem jól? Jelentsd fel! Nem fertőtlenítette a kezét valaki, amikor belépett a bíróság épületébe? Mindenki előtt nyilvánosan alázd meg! Közel lépett hozzád valaki az utcán? Kerüld el nagy ívben, mint a leprást! A kezét nyújtja? Háborodj fel a szemtelensége miatt!

Tudom, nehéz mindenkit kritikátlanul elfogadni. Utáltuk egymást többnyire már a COVID-19 előtt is. De legalább nem voltunk erre felbátorítva. Nem kaptunk kitüntetést érte, ha mindenkiről egyből a legrosszabbat feltételeztük. Legalább nem kaptunk piros pontot, ha spiclikként viselkedtünk.

Mi van most? Mindenki potenciális beteg. Mindenki potenciális ellenség. Egy két lábon járó fenevad, ami bármikor elszabadulhat és ránk támadhat.

Mi pedig akkor vagyunk jó nebulók, ha véres rongyként tekintünk a másik emberre, kiváltképp azokra, akik nem hajlandók látszatvédekezni.

A másiktól félni kell. A másik közeledése már nem a szeretet gyakorlását jelenti többé, hanem a fertőzés kockázatát. Az eddigi élet sem adott túl sok lehetőséget a másik személlyel való közös pontok megtalálására, a gyanakvás, a félelem, a tartózkodás felszámolására. Ezt csak tovább nehezíti a mostani folyamat. De hagyjuk a pszichológiát! Minek is foglalkozni a lélek igényeivel egy ilyen halálos vírus jelenlétében? Minek is foglalkozni azzal a komponenssel, ami az embert valóban emberré teszi? A fő a mi életünk megvédelmezése – akár az életünk, a valódi élet árán is.

„Aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Ján 4,18)

Hogy mi a megoldás? Remélhetőleg nem az, hogy mikrofont szerelnek a maszk alá, hogy jobban hallhassuk egymást. Remélhetőleg nem az, hogy digitális szájmaszkokat kapunk, amelyek aktuális érzelmi állapotunkat szmájlikat kivetítve tudatják a másik emberrel. Remélhetőleg nem az, hogy egy következő lépésben a fejre illesztett védőplexiket a kommunikációt látszólag segítő digitális képernyőkké alakítják. Remélhetőleg nem az, hogy a telefonunk applikációja vagy a testünkre illesztett szenzorok riasztani fognak, ha túl közel mentünk valakihez.

Sajnos egyáltalán nem légbőlkapott ez a forgatókönyv sem. Pedig a fenti levezetésből egyértelműen látszik, hogy amennyiben meg akarjuk menteni az emberiséget, és azon belül is az emberek lelkét, pont a hónapok óta érvényben lévő szigorítások ellentétére lenne szükség. Azon kellene dolgozni, miként hozhatjuk össze az embereket, miként teremthetünk barátságokat, hosszantartó párkapcsolatokat. A feladat épp az lenne, hogy megtanítsuk egymást szeretni, hogy megtanuljunk megbocsájtani és szívből jövő tiszteletet kimutatni a másik irányába. Nem arról beszélek, hogy fogadjunk el minden hülyeséget, ami szembejön velünk. Amit mondok, az az, hogy

legalább a lehetőségét teremtsük meg annak, hogy a hasonló a hasonlóra őszinte és szívbéli nyitottsággal rátalálhasson.

Amíg ez nem történik meg, a legbiztosabb járványellenes intézkedést is kidolgozhatják, az ember felemeléséért és megnemesítéséért továbbra sem tettek semmit. Amíg ez nem történik meg, mindenféle állítólagos mentőakció hiábavaló és összességében tragédiába torkolló látszatmegoldás marad.

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A The Last Kingdom egy eddig négy évadot megélt sorozat. Elvileg már az ötödik is készülőben van. Eredetileg a BBC-n futott, aztán átvette a Netflix. Az alkotás Bernard Cornwell regényei alapján készült. A történet a 9–10. század környékén, a vikingek és a szászok csatározásainak idején játszódik, és az utolsó angol királyság, Wessex megvédelmezésének, illetve az egységes keresztény Anglia megalapításának témája körül forog. Mind a könyv, mind a sorozat valós történelmi adatokon alapul, azonban épp a főszereplő, akinek a szemszögéből megismerhetjük a történetet, egy kitalált alak. Uhtred, Uhtred fia, aki egy királyi család sarja és korának egyik legnagyobb harcosa, a sorozatban, még ha olykor akarata ellenére is, óriási szerepet játszik abban, hogy Alfréd király hozzáláthasson megvalósítani álmát, a keresztény Anglia egységesítését. Noha ez néző szívébe magát hamar belopó karakter kitalált, a Bebbanburg-kastélyt birtokló Uhtred család maga egyébként valós, olyannyira, hogy az író is az ő leszármazottjuk.

Bernard Cornwell azért fogott hozzá a regények megírásához, mert furcsállotta, hogy a mai angoloknak nincs igazi eredettörténete. A mai angoloknak állítólag fogalma sincs, hogyan jött létre Anglia, fogalma sincs róla, hogy a mai Anglia eredetileg több királyságból álló területe miképp, milyen víziók és áldozatok révén vált egy nagyobb egység részévé. Így jött létre egy történelmi tényeket és fiktív elemeket összeolvasztó könyvsorozat, amely a száraz történelmi tanulmányoknál fogyaszthatóbb stílusban mindezekre jobban rávilágít. Hogy milyen égető szüksége lenne egy hasonló, csak éppen magyar kontextusban játszódó alkotásnak és hogy mennyire kiaknázatlan témája ez a magyar filmkészítésnek, arra még később visszatérek.

A sorozat hátteréről és történetéről elég ennyit tudni, sőt, talán már így is sokat mondtam. Inkább arról szeretnék beszélni, miért is érdemes végignézni. Elsősorban azért, mert olyan ideákat ébreszt fel a nézőben, amikre a modern mindennapi élet általánosságban nem ad lehetőséget. Egy mai embernek már nincs királya, aki előtt meghajolhatna és aki felé az önlemondás áldozatát gyakorolhatná. Nincs Isten kegyelméből hatalmat gyakorló ura, aki előtt hűséget fogadhatna. Az adott szónak nincs súlya, a férfinak nincs becsülete, a mindennapoknak nincsenek igazi, embert próbáló, életet kockára tevő kihívásai. A megszentségtelenített és varázstalanított, langyos, profán hétköznapok nem teszik lehetővé azoknak a nemes érzéseknek az átélését, azoknak a szimbólumoknak és ideáknak a rendszeres megtapasztalását, amikre a középkori életmód alapvetően berendezkedett.

Ez a sorozat lenne az egyetlen ebben a műfajban? Erről szó sincs. De kétségkívül egyike azoknak a középkor világát megelevenítő alkotásoknak, ahol minden viszály, hatalmi ellenségeskedés, vallási ellentét, árulás és bosszú ellenére a domináns mégiscsak az emberi tisztaság és a hagyományos értékekre alapuló élet szépségének ábrázolása. Királyokat látunk, akik nem csak születés szerint, de tetteikkel is kiérdemlik titulusukat, harcosokat látunk, akik büszkén, a túlvilágba vetett megkérdőjelezhetetlen bizalommal vállalják a halált, és határozott jellemű, már megjelenésükkel is tekintélyt parancsoló férfiakat, akiknek a szintjéhez tíz korunkbeli férfit összegyúrva sem érnénk fel. Nincsenek történelmileg teljesen hiteltelen néger királyok, nincsenek a mai filmekből sajnos szinte elmaradhatatlan, a férfi-nő kapcsolat folyamatos aláásására irányuló homoszexuális kicsapongások, és szerencsére a feminista kiszólásokkal is csínján bánnak a készítők.

Azt a világot látjuk, amit a modern ember feláldozott a puha kanapé, a meleg víz, a lámpa, az angol vécé és az internet kényelmének oltárán. Azt látjuk, amit a filmvásznon oly szívesen lát a mai ember, és amit különös módon legalább ekkora vehemenciával ítél el, ha az a saját tényleges élete szempontjából kerül szóba. Igen, a sorozat apropóján erre a meglehetősen furcsa jelenségre is szeretnék rávilágítani. A mai világgal szembeállítva a középkori katonák, uralkodók, birodalmak valóságának első számú rajongói megveszekedett ellenségeivé válnak a régi koroknak, ha azok a túlzottan megszokott és többnyire kicsinyes életük látszólagos előnyeit és vívmányait fenyegetik. Olvasni jó róla, nézni izgalmas, de nem, köszönjük, a való életben nem kérünk a királyokból, hiszen azok kivétel nélkül önző, hataloméhes zsarnokok, elnyomók, a nép kizsigerelői és megnyomorítói voltak. Felemelő látni a harcosok minden félelmet felülmúló bátorságát, de kiállni a saját igazunkért, felemelni a szavunk a normális emberi életet feldúló intézkedések és manipulációk ellen, az már sok. Tiszteletre méltónak tartjuk a határozott, kitartó, elveikhez, hagyományaikhoz és felmenőikhez hű férfiakat, de nekünk azért ne kelljen túlzottan megerőltetnünk magunkat, a lóval és a szekérrel való utazás fáradalmait vagy a telefon hiányából adódó lelassult kommunikáció hátrányait elviselnünk. Nem, az milyen elavult lenne már.

Nem tudom, követhető-e, mire akarok kilyukadni. Túlzottan kényelmesek vagyunk. Beérjük a puszta képzelettel. Nem tudjuk, nem merjük a valóságban akarni, amit a képernyőn annyira a magunkénak érzünk. Megérint bennünket a sokat szenvedett és ellehetetlenített hős kitartása és nagy áldozatok révén elért diadala. Megérint a wessexi király Isten és az angol nép iránti alázata. A kard, amelynek markolatába olvasztott borostyánkő az ősök dicsőségére emlékeztet. A papok, akik miután elmondták az imájukat templomaikban, az első sorba mennek harcolni a csatában. A minden ellenségesség dacára meglévő tisztelet a harcosok közt, a vezető iránti őszinte odaadás, vagy az, hogy a nő képes úgy teljes értékűen beteljesíteni a sorsát, hogy közben nem akar férfivá átalakulni, és nem is válik a férfi ellenségévé. De nekünk ez elég. Megnézzük, és éljük tovább a középkor misztériumaitól teljesen steril mindennapjainkat.

Belegondoltatok már abba, a modern ember mennyit veszített azzal, hogy nincs királya? Komolyan mondom, merüljünk el egy kicsit ebben a kérdésben. A ma létező államoknak nincs igazi lelke, középpontja, éltetője, motorja. Az emberek számára nincs már egy biztos pont a külső világukban, a társadalmukban, a közösségi életükben, aki a sokaságot egyként képviselné. Ha a mai ember körültekint a világban, nem igazán fog találni egy olyan relatíve örök princípiumot, amely minden egyes nap saját jellemének lényegére, legnemesebb állapotára és legmagasztosabb céljaira emlékezteti. Pedig régen ez volt a király valódi funkciója. A király egykor nem pusztán a társadalmi hierarchia csúcsát jelentette. Szimbólum volt. Kapu, amelyen keresztül beszivárgott Isten hatalma és áldása az emberekre. A király az volt, akire rátekintve a túlvilág örök fénye ragyogott vissza a földi világra.

Ma már nincs király, akinek hűséget fogadva a valami többé válás útjára léphetnél, akit illetően még az elköteleződés is felszabadítólag hatna. És mi valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy a négyévente újraválasztott, az égről a csillagokat is lehazudó politikusbohócok, és a minden méltóságukat és hatalmukat elvesztő celebkirályok kora a példamutató. Mi mégis büszkék vagyunk arra, hogy a korona egyesítő szimbóluma nélkül éljük az érdemi célokat és magasabb rendű küldetéseket szinte teljes egészében nélkülöző életünket. Mi mégis azt hisszük, hogy a nagyjából semmit nem érő szavazati jogunkkal megbecsültebb, kiteljesedettebb és természetesen mérhetetlenül bölcsebb lények vagyunk, mint a régi idők embere.

Persze mi mást is várhatunk azoktól az országoktól és vezetőiktől, akiknek nincsenek a The Last Kingdomot még csak távolról megközelítő alkotásai sem. Magyarországon még a filmvásznon sem képesek megvalósítani azt, amit egy másik kor kiváltságosai eleven valóságként tapasztalhattak meg. Idehaza még a filmek és a sorozatok szintjén sem helyezkedhetünk bele nagy királyaink és államférfiaink gondolataiba, csatáiba, életfelfogásába, kapcsolataiba, istennel való viszonyába. Hogy miért? Úgy gondolom, azért, mert a magyar emberekben valahol nagyon rejtve még mindig ott forr őseinek vére. Azért, mert még ha megtörve és megalázva és gyökértelenül is bolyong ebben a világban, ilyen alkotásokkal még mindig fel lehetne benne ébreszteni valamit, valamit ami őseire, dicső hőseinek szellemiségére emlékeztetné. Ilyen kockázatot pedig azok, akik az országunk feletti valódi hatalmat birtokolják, értelemszerűen nem vállalhatnak. A királyság ideájának újbóli felbukkanása a magyar embernek felérne egy újjáélesztéssel. A magyar embernek, még ha tudatosan nem is ismeri be, talán mindenki másnál nagyobb szüksége van egy vezetőre, egy igaz, vérség szerint is uralkodásra méltó tekintélyre. Egy földön túli erőkre rámutató szimbólumra, amely felébresztené benne azt, amit felébresztett Uthredben is, Anglia bátor harcosában, a dánölőben, Bebbanburg valódi urában. Hogy a jövő a filmkészítés terén mit hoz, nehéz lenne megmondani, optimizmusra mindenesetre eddig nem sok okot adtak nekünk szerény hazánkban. Akárhogy is legyen, szerencsére azért nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, hiszen itt vannak nekünk addig is a The Last Kingdomhoz hasonló alkotások, amelyek, ha csak árnyalatnyit is, visszarepítenek és részesítenek bennünket a középkor hangulatában és hőseinek dicsőségében.

A globális telefonszolgáltatók, így a Telekom kiemelt szerepet játszanak a hagyományos értékek eltörlésében és kiforgatásában. Folyamatosan aláássák, meggyalázzák és nevetségessé teszik az emberiség évezredekig érvényes normáit, ezek helyett a saját luciferi világképüket és álértékeiket népszerűsítik egyre fékezhetetlenebb lendülettel. (Lásd például a korábbi magyargyalázó reklámjukat.) A még mindig csak 18 éves, világhírű énekesnő, Billie Eilish videoklipjeivel és különféle médiaszerepléseivel szintén hasonló célok megvalósításán munkálkodik. A két hagyományromboló fél most a Telekom új kampányának keretében összefogott, hogy közösen folytassák tovább az elsősorban fiatalok megrontására és átnevelésére irányuló agymosást.

Mint ismeretes, a „felhő” kifejezés azokra a távoli tárhelyekre, szerverekre utal, ahol a felhasználók az adataikat tárolhatják. Billie Eilish ebből a felhőből, a posztmodern ember pokoli hangulatú álmennyországából üzen rajongóinak.

Új közös, What We Do Next (Mi a következő lépés?) címre hallgató reklámjukban a még most is mindössze 18 éves Billie Eilish, több évtizetes életbölcsességet birtokló matrónaként telefonüzenetet küld a mai tiniknek, ami arról szól, miképp is álljanak hozzá az élethez. Ha valaki azt hinné, arra buzdítja őket, tartsanak mély, szerteágazó önvizsgálatot, lapozgassák a Bibliát, tanuljanak meg az erdőben tüzet gyújtani, otthon ebédet főzni, vagy kövessék a példamutató felnőttek életvezetését, nagyobbat nem is tévedhetne. Az egyetlen üzenet, ami itt elhangzik, hogy ne szégyelld, épp ellenkezőleg, légy büszke arra, hogy egy okostelefon-függő, az élete nagy részét az Instagramon és TikTokon leélő, önreflexióra és a való életben helytállni képtelen idióta vagy.

Az elemzés előtt a reklámot az alábbi linken megtekintheted. A videó alatt pedig a szöveg fordítását is megtalálod.

„Nézz csak ránk! Egy csomó gyerek, megszállottan a telefon képernyője előtt. Másoktól elszigetelten. Nem éli meg a pillanatot, igaz? A mi internetfüggő generációnk mégis hogyan tudna bármit is a való világról? Az életünk csak a klikkelésről és képernyő lapozgatásáról szól. A telefon a kezünkben, a gondolataink a felhőben. (A világ népességének több mint fele 30 alatti fiatal, ezért erkölcsi kötelességünk, hogy a bevonjuk őket a döntéshozási folyamatokba.) De tudod mit, amikor arra kerül a sor, amivel igazán törődünk, annál nagyobb változást érhetünk el. Szóval, ha legközelebb látnak minket, ahogy a telefon képernyőjét bámuljuk, és megkérdezik, mit művelünk, miért nem mutatjuk meg nekik, mit is csinálunk valójában?”

Mi ez a szöveg, mi ez a reklám, és miért érdekes ez számunkra egyáltalán? Azért mert jól bemutatja, milyen csatornákon keresztül és milyen módszerekkel zajlik a mai fiatalok átnevelése. Nincs szó túl bonyolult dolgokról. Egy kis szivárványos zászló itt, egy kis okostelefonnal lazuló társaság ott, egy kis klímaváltozás miatti tüntetés amott, csupa-csupa olyan értéknek hazudott álérték, amelyekkel a mai tizenéves generációnak mindenképp azonosulnia kell, ha kedves az élete. Az okostelefon képernyőjét lelkesen bámuló, a szelfijük filterének kiválasztásán ügyködő fiatalokról készülő képsorokat pedig az új generáció ügyeletes ikonja Billie Eilish legitimizálja kincset érő szavaival.

Az énekesnő lényegében azt üzeni a fiataloknak, hogy teljesen rendben vannak így. Mindaddig, amíg a fosszilis tüzelőanyaggal működő autók ellen tiltakoznak, mindaddig, amíg elfogadják, sőt támogatják a másságot, mindaddig, amíg a „toxikus férfiasság” ellen harcolnak, semmi baj nincs azzal, hogy levakarhatatlanul ott lógnak az interneten. Ellenezd a klímaváltozást, tagadd meg a saját nemedet, amibe születtél, és magasról szard le, mit gondolnak a felnőttek, hiszen egyedül a fiataloké a jövő.

Aki ismeri a modern világ legújabb jelszavait, annak egyértelmű, hogy a tizenéves generáció agymosása zajlik. A reklám először megkeresi a közös hangot a mai fiatalokkal. Szelfiző, netező fiúkat és lányokat látunk. A reklám bemutatja, mi a helyzet most, amiből a fiatalok egyből magukra ismernek. „Igen, én is folyton nyomogatom a telefont. Néha már az agyam is kifolyik a képernyő folyamatos bámulása miatt, de hát a valóság olyan unalmas!” – gondolhatja magában a képsorok láttán a néző. Azonban ahelyett, hogy elmondaná ennek az életstílusnak a hátrányait, ahelyett, hogy bemutatná, milyen identitászavaros, nárcisztikus, önhitt lényeknek fog életet adni egy olyan világ, ahol a felnőttek szava vagy a tényleges valóságban eltöltött idő semmit sem ér, a videó a következőket sugallja: „Ti így vagytok jók, srácok! Titeket mi így szeretünk! Jó úton haladtok! A világ most rossz időket él meg, de majd ti megváltoztathatjátok. Hogy mivel? Lényegében azzal, hogy csináljátok azt, amit eddig. Ültök a gépetek vagy a telefonotok előtt, elfogadtok mindent, amit a médián keresztül üzenünk nektek, és gondolkozás nélkül belájkoljátok, ha klímatüntit szervezünk, ha BLM-lázongást szítunk, vagy újabb járványügyi korlátozásokat követelünk. Ilyen egyszerű!”

Gyakorlatilag öntudatlan zombik tenyésztése zajlik nagyipari méretekben. Alább kiválasztottunk néhány képet, amik a mostani generáció legnagyobb értékeinek számítanak a Telekom és Billie Eilish szerint.

Az arcára filtert kereső, szelfiző fiatal éppen megpróbálja elűzni a mindennapi valóság unalmát.

Fiatalokból álló társaság, akik nem egymásra figyelnek, sokkal inkább telefonjukat bújják, teljesen elveszve fiktív kis világukban. Ez a jelenség sajnos mára mindennapossá vált.

Egy felgyorsított naplementét láthatunk (utalás arra hogy a nap teljes szakaszában mobilozik), majd a fiatal felébred, és tovább görgeti az értelmetlen, mindenféle pozitív tartalmat nélkülöző idétlen posztokat.

Katasztrófa sújtotta városképet láthatunk, ami a gördeszkás lány megérkeztével ismét virágba borul. Csak úgy spontán minden jobb lesz. Egyértelműen sugallja, hogy a fiatalok kezében a jövő.

A táblán a következő felirat olvasható: „Az én generációm meg fogja változtatni a világot.” Újabb ártatlan sugallat a fiatalok felé, hogy eszükbe ne jusson hallgatni az idősebbekre.

Mosolygós fiatalok klímatüntetésre, hosszabb távon pedig a világ megváltoztatására készülnek. De milyen lesz ez a megváltozott világ, és jó lesz-e nekünk egyáltalán? Nos, ezek olyan kérdések, amiket vélhetően még soha nem tettek fel.

Ferde hajlamú, felismerhetetlen nemű véglények utaznak a villamoson, önfeledten szelfiznek, és láthatóan tojnak a világ valós problémáira. Minden okod megvan rá, hogy példát vegyél róluk.

„Your pixels are powerful” – ez a kifejezés nagyjából arra utal, hogy igenis van jelentősége annak, hogy egész nap a telefonodat nyomkodod.

Anya és lánya ölelkeznek a kanapén, akik az aktuális „szentbeszédet” hallgatják korunk népszerű popénekesnőjétől. Billie Elish kétség kívül a legnagyobb bálvány a tinik körében. Morbid látványvilágú klipekkel mutatkozik, aminek alapesetben ijesztőnek, taszítónak, semmint példamutatónak kellene hatnia. Mindezek ellenére abszolút kedvenc a zöld hajú lány.

Tini a parlamentben. Ki volt az a zseni aki előállt egy ilyen marhasággal? És miféle emberek azok, akik ezt simán támogatni tudják? (Vö. Greta Thunberg)

„Me too" lányok a „toxikus férfiasság" ellen.

Eljött a kor, ahol lúzer kockának lenni már menő. Az „Everything is being secured" felirat arra utal, hogy egyáltalán nem kell aggódnod amiatt, hogy a technokrata rendszert ellened használnák fel.

Ahhoz, hogy az embereket minél hatékonyabban és minél szélesebb körben manipulálni lehessen, az ilyen videók az értelem helyett mindig az érzelmekre igyekeznek hatni. A Telekom reklámja nem bocsátkozik valódi érvelésekbe. Egyszerűen megmutatja, mikor számítasz jó embernek. Akkor, ha technológiafüggő és ultraliberális eszméket követő fiatal vagy. Ez az, ami említésre méltó. Minden más csak idejétmúlt ostobaság, amit hamarosan maga mögött hagy a fejlődés megállíthatatlan folyamata. A fejlődésé, ami, ma már tudjuk, az emberiség megrontásának egy kevésbé vészjósló szinonimája.