„Manapság minden kisgyerek jövendőbeli célja, hogy szakképzett fogyasztóvá legyen.” (David Riesman: A magányos tömeg)

Dr. Riesman, híres tanulmányában, amely az amerikai jellem századunkban lejátszódott gyökeres változásáról (belülről irányítottból kívülről irányítottá váló átalakulásáról) szól, megállapítja, hogy a minden máson mindinkább eluralkodó fogyasztói tevékenységünk is ezt a változást tükrözi. E tevékenységünk, jegyzi meg, különösen a gyermeki szinten intenzív (s ezt az eladásra szánt termékek előállítói lelkesen támogatják). Az amerikai gyermek – mondja Riesman – „fogyasztó-inas”.

A régi szép időkben, mikor még nem szorultunk rá annyira, hogy fogyasztókat képezzünk, a fiúknak és lányoknak írott ifjúsági magazinok a gyermekeket a termelés (és ezen belül a háború) feladataira igyekeztek előkészíteni. Ehhez az is hozzátartozott, mutat rá Riesman a Magányos tömegben, hogy a szépreményű ifjú sportoló tartózkodjék a dohányzástól és az italtól. – Ugyanazok

a magazinok ma fogyasztóvá akarják nevelni a fiatalokat

– megmagyarázzák nekik, hogy mi a különbség a Pepsi-Cola és a Coca-Cola közt, mint ahogy később megtudják, miben különbözik az Old Golds a Chesterfieldtől – írja. Idézi a régi gyermekversikét az ujjacskáról, aki elment vadászni, és a másikról, aki meglőtte, és savanyúan megjegyzi: − Ezt a belülről irányított korszakban kialakult rigmust úgy kezelhetjük, mint a gyermekek nem szocializált viselkedésének és individualizálódásának paradigmáját. Ma mindegyik ujjacska elmegy vadászni, ma mind lő nyulat, ma mind megsüti, mindenki eszik belőle, és bármit teszünk is, mind „mi” tesszük.

A jövendőbeli lelkes fogyasztók nevelésének kérdéséről tárgyalt az American Marketing Association (Amerikai Marketing-társulat) egyik, az ötvenes évek derekán tartott értekezletén. A Gilbert Ifjúságkutató Intézet vezetője elmondta, hogy a kereskedelemnek nem okoz már gondot, hogy pénzt kerítsen „az ifjúsági piac megcélzásához”; pénz az van bőven. A gond csak az, hogy ezt a pénzt a maximális hatásfokkal hasznosítsák. Charles Sievert, a New York World Telegram and Sun hirdetési szakírója megmagyarázta, hogy mit kell „az ifjúsági piac megcélzásán” érteni: − Az ifjúsági piacon eszközölt beruházás haszna természetesen az, hogy kialakul a termékhez és a márkához való ragaszkodás, tehát a jövendőbeli hűséges felnőttpiac.

A Printer’s Ink  pár évvel ezelőtt nyersebben fogalmazta meg, hogy a kisgyerekek mekkora üzleti lehetőséget jelentenek. Egy tanszergyár, amely falitérképeket, kivágós játékokat, pedagógiai kézikönyveket állít elő, az alábbi felhívással fordult a kereskedőkhöz és hirdetővállalatokhoz: − Formáld úgy a mohó lelket, hogy igényelje a termékeidet! Amerika elemi iskoláiba huszonhárom millió kisfiú és kislány jár! Ezek a gyerekek mind esznek, ruházkodnak, tisztálkodnak! Ma fogyasztók, holnap vásárlók lesznek. Íme: termékeid roppant piaca!

Tanítsd meg a gyereknek márkád nevét, és nem fogja tűrni, hogy a szülei mást vegyenek. Az előrelátó hirdető ma pénzt ad ki… de a holnap számára épít… azzal, hogy alakítja a mohó lelket…

− és így tovább, mindezt azzal az indokolással, hogy tanszereket árusít tanítóknak. Végül megnyugtatóan hozzáteszi: − E cukorbevonatú mondanivaló mind egy célt szolgál: hogy az árut elfogadtassa és megteremtse rá az igényt… − Clyde Miller The Process of Persuasion (A meggyőzés módszere) című könyvében, ahol a gyermekek reflexeinek kondicionálásáról beszél, azt mondja: − Időbe kerül, az igaz, de aki nem akar hamar kicsöppenni az üzleti életből, az gondolkozzék: mi hasznot hajt a vállalatának, ha milliónyi vagy tízmilliónyi gyereket kondicionálhat, s ezekből mind felnőtt válik, aki már gyerekkorában éppúgy megtanulta, hogy az ő termékeit vásárolja, mint ahogy a katona megtanulja, hogy ha a cselekvést kiváltó szót, „előre!” meghallja, támadnia kell.

Jól példázza a fiatalok elcsábításának s valamely márka hűséges hívévé való megnyerésüknek módszereit, hogy a diákok, ha hajlandók diáktársaik közt ingyen cigaretta-mintacsomagokat osztogatni, ezzel megkereshetik egyetemi költségeik egy részét.

Az ötvenes évek elején vitathatatlanná vált, hogy

a tv hatalmas szerepet játszik a fiatalok kondicionálásában, s már akkor egy-egy termék lelkes híveivé teszi őket, mikor talán még nem is a fogyasztói.

Egy fiatal New York-i reklámszakember a helyi egyetem marketing-tanfolyamán azt az odavetett megjegyzést tette, hogy a tv-nek hála, a gyerekek hamarabb tanulják meg a sör- és egyéb reklámdalocskákat, mint az amerikai himnuszt. A Nation szerint az Ifjúságkutató Intézet azzal dicsekszik, hogy már az ötévesek is lelkesen és fáradhatatlanul fújják a sörgyárak reklámdalait. A lap rámutat, hogy a csöppségek nemcsak egyszerűen eléneklik, hanem fáradhatatlanul, révült elragadtatással naphosszat zengik a reklámozott áru érdemeit, s „mindez még csak egy külön vasába se kerül a vállalatnak”. A gyereket ráadásul még ki se lehet kapcsolni, mint a tv-t. Mikor a tv az ötvenes évek elején még gyermekcipőben járt, az egyik reklámszaklapban megjelent egy hirdetés, amely fölhívta a vállalatok figyelmét a tv hallatlan lehetőségére, hogy a kívánt mondanivalót belevésse a fiatal agyakba. – Vajon van-e a világon más eszköz – tette föl a kérdést a hirdetés −, amely olyan szilárdan meggyökereztetné a négyéves csöppségek agyában a márka nevét, mint a tv?... Vajon van-e még valami, ami a vállalatnak annyit ér, mint hogy közel férkőzhet a tv ifjú hallgatójához, és évről évre, irányított körülmények közt befolyásolhatja, míg csak föl nem nő, és maga is teljes jogú fogyasztójává nem válik? Márpedig erre MÓDJA VAN! Érdekli? – (Miközben e könyv szerzője épp e fejezetet írta, hallotta, hogy nyolcéves kislánya lelkesen fújja a cigaretta reklámdalt: − És ne felejtsd, hogy szívni jó, hogy szívni jó, hogy szívni jó!)
„Felháborodottan figyelem, hogy gyermekeinket elönti a kommercializmus áradata.”

Az a rámenős mód, ahogy az egyik tv-hirdető igyekezett az óvodás csöppségeket 1955-ben megbűvölni, széles körű tiltakozást váltott ki. Jack Gould, a New York Times tv-kritikusa keserűen kommentálta e reklámműsort, amelyet egy vitaminpasztilla népszerűsítésére dr. Francis Horwich, az óvodások Bim-bam sulijának „igazgatója” állított össze. Úgy látszik ugyanazzal a kiszámított lendülettel mutogatta a gyerekeknek, hogy milyen szépek is ezek a piros pasztillák, s hogy milyen könnyű őket lenyelni, mint amilyen lendülettel játékokról szokott a gyerekekkel elcsevegni, vagy a mamájukat jó tanáccsal ellátni. Azt mondta: reméli, hogy minden reggel beveszik, „mint ő is”, és a lelkükre kötötte, hogy ha a mamájukkal legközelebb a drug-store-ban járnak, vigyázzanak, hogy a mama a jó üveget vegye le a polcról. Gould megjegyzi: − Hogy enyhén fejezzük ki magunkat, dr. Horwich kissé túlzott mértékben engedte érvényesülni a kereskedelmi meggondolásokat a gyerekek iránti felelőssége rovására, akik pedig hisznek és megbíznak benne. – Először is, mutatott rá, itt a biztonság kérdése. A gyerekeket inkább távol kéne tartani mindenféle orvosságtól, s nem bátorítani őket, hogy azt is játékszernek tekintsék. Sok olyan pirula akad (köztük a mama altatója is), amely szép piros, és könnyű lenyelni, és végül is az óvodás gyerek nem tud olvasni. Gould kétségbe vonta a tv jogát, hogy beleszóljon annak eldöntésébe, hogy egy gyereknek szüksége van-e vitamintablettára vagy sem. Szerinte a gyerek vitaminhiányát a szülő könnyebben megállapíthatja, ha orvost kérdez, mintha a tv tanácsát követi. Végül leszögezte: – A gyerek hiszékenységét bunkónak használni, amivel a szülőt belekergetik a vásárlásba, jó esetben is sérelmes. De a gyermek egészségére is kiható szer reklámozására kihasználni egyenesen megbocsáthatatlan. – Orvosok levélben gratuláltak Gould kiállásához, s egy anya azt írta neki: − Felháborodottan figyelem, hogy gyermekeinket elönti a kommercializmus áradata.

De hiába Gould panasza, a kereskedők továbbra is igyekeznek a gyerekeket úgy „nevelni”, hogy ne csak jövendőbeli fogyasztó váljék belőlük, hanem már ma is kergessék be szüleiket a boltba. Dr. Dichter figyelmeztette az egyik nagy autógyárat: tanítsa meg az eladóit, hogy a gyerekeket szövetségesüknek, s ne bosszúságnak tekintsék, ha kocsit mutogatnak a szüleiknek. Az eladónak nem szabad elzavarnia őket, sőt különösen figyelmesnek kell lennie hozzájuk, s meg kell magyaráznia minden részletet, amin fönnakadnak. Ez, mondta, nagyszerű módszer, hogy a megértő és engedékeny apát is belevonják a beszélgetésbe.

1955 végén a Nation egy cikke kifejtette, hogy a gyerekeknek csalétkül adott ajándékok okos alkalmazása „halomra döntheti a szülők minden szükségletét, árat, minőséget és családi költségvetést illető vásárlási meggondolását.” Példaként a General Electric ajándékát említi – azt a hatvan darabból álló cirkuszt, vagy a sugárpisztolyt és űrsisakot −, amit azoknak a gyerekeknek ajánlott fel, akik elhozzák a szüleiket a General Electric új hűtőszekrényeinek bemutatójára. A Sylvania pedig a hír szerint egész űr-járőr felszerelést – nemcsak sisakot, hanem dezintegrátort és űrtelefont is – kínál a gyerekeknek, ha sikerül becsalogatniuk szüleiket a boltjaiba. A Nash autógyár meg játék-szervizállomással kedveskedik nekik. A Nation cikkírója az alábbi következtetéssel zárja cikkét:

− Ha a gyermeklelket vallási vagy politikai gondolatokkal próbálnánk manipulálni, nyomban kitörne a szülők viharos tiltakozása, és a Kongresszus a vizsgálatok egész sorát indítaná. De a kereskedelem világában a gyermek szabad és törvényes préda.

Herb Sheldon, a tv-sztár, akinek rengeteg gyerekhíve van, 1956-ban kijelentette: − Nem állítom, hogy a gyerekeket kényszeríteni kell, mert máskülönben nem zaklatják a szüleiket, hogy vegyék meg nekik ezt vagy azt, amit a tv-ben láttak, de nem hunyhatok szemet a tény előtt, hogy igenis kényszerítik őket napról napra. – Majd hozzátette (szavait bárki olvashatja az Advertising Agency-ben): − Amit a gyerekeknek napról napra hangoztatunk, az elevenen, beszédesen megrögződik az agyában, mint egy gramofonlemezen.

Az indítékelemzők segítségét is igénybe vették, hogy megtalálják azt a garantáltan eredményes módszert, amellyel a gyerekre hatni lehet. A Social Research Rt. egy tv-tanulmánnyal igyekezett a kérdés mélyére hatolni, amelynek címe: − A gyerekeknek… −  Megállapítása szerint a tv gyerekműsorok összeállításánál két alapvető tényezőt kell figyelembe venni: az egyik, hogy kielégítse a kicsik „belső szükségleteit”, a másik, hogy a műsor feltétlenül „elfogadható” legyen (azaz megnyerje a mama tetszését is, különben nem engedi a gyereknek, hogy végignézze, márpedig ez a veszély mindig fennáll). A Social Research Rt. néhány lélektani útmutatással szolgál.

A műsor „vonzhatja a gyereket, anélkül, hogy feltétlenül mulatságot vagy gyönyörűséget jelentene neki. A műsor ugyanis akkor vonzó, ha reálisan kifejezi belső feszültségeit és fantáziaképeit; akkor, ha némi ijedelmet, haragot vagy zavart kelt benne, de módot nyújt rá, hogy később meg is szabaduljon ijedelmétől, haragjától, zavarától. Persze az ijedelmet nehéz pontosan adagolni, hisz ami pontosan megfelel egy nyolcéves gyereknek, az sok lehet a hatévesnek és kevés egy tízévesnek.

A Social Research Rt. a nagy sikerű Howdy Doody meseműsort diagnosztizálta, s kimutatta, hogy akad benne egy-két olyan elem, ami a gyereknek lényegesen többet nyújt, mint ártatlan, gyerekes szórakozást. Clarabelle, a vásott bohóc például következetesen a lázadó gyermek jellemvonásait mutatja. Clarabelle, jegyzi meg a tanulmány, „a gyermekeknek a felnőtt tekintéllyel szemben tanúsított ellenállását képviseli, és csínyjeit általában büntetlenül ússza meg.” −  A műsor úgy hasznosítja az elfojtott ellenséges érzéseket – szögezi le −, hogy vagy tréfát űz a felnőttekből, vagy kedvezőtlen színben tűnteti fel őket. A „rossz” szereplők (Mennydörgős Mennykő főnök, Mr. Nagyszáj és Mr. X.) mind felnőttek. Ezeket a műsor vagy félelmesen erősnek, vagy határtalanul ostobának ábrázolja… Míg a felnőtt szereplők minduntalan nevetséges helyzetekbe bonyolódnak (belegabalyodnak a saját kabátjukba, a bábuk túljárnak az eszükön), addig a gyerekszereplők mindig fölénybe kerülnek velük szemben. Más szóval – magyarázza −, itt egy fordított folyamatnak vagyunk tanúi: a felnőttek viselkednek „gyerekesen” és ostobán, és a gyerekek „felnőtt módjára” és okosan. – Hozzáteszi: a hoppmester, Buffalo Bob, sokkal inkább jóságos nagybácsi, mint apa.

A szülő-szimbólumoknak ez az alattomos lejáratása mind azalatt folyik, amíg a mama, nem lévén tisztában e szimbólumrendszer jelentésével, vidáman cseverészik telefonon, abban a nyugodt tudatban, hogy fiacskája kellemesen elszórakozik valami gyerekes csacsiságon, amit a családi béke csodálatos őre, a tv, elektronikus úton szolgáltat.

A Social Research Rt. pszichológusai ezután az űrműsorokat vették bonckés alá, s úgy találták, hogy akár a huszonegyedik, akár a huszonnegyedik században játszódnak, keretük mindig ugyanaz: a „rendes kölykök” harcolnak a modern technika eszközeivel a „rossz emberek” ellen. Figyeljük meg: „rendes kölykök” kontra „rossz emberek”.

A rendes kölykök, érdekes módon, alig idősebbek húsz évesnél, és olyan csoportot alkotnak, amelyet a csoporthűség szoros kötelékei tartanak össze. Vezetőjük is inkább idősebb testvért formáz, mint apát (nem apa-szimbólum!). A gazemberek vagy gyávák viszont mindig idősebbek: szimbolikus apafigurák. Az apa tehát vagy rossz, vagy gyönge.

E szellemi táplálékot értelmezhetjük úgy is, mint szülőellenes merényletet, amely a gyerekeknek szívderítő és biztonságos módot nyújt, hogy a szüleik iránt táplált ellenséges indulataikat levezessék. – A gyerekek szemében – mondja a tanulmány – a felnőttek az „uralkodó osztály”, amely ellen nem tudnak a siker reményében föllázadni.

A tanulmány ad egy-két jó tanácsot a tv-filmek rendezőinek, hogyan tudnák megőrizni a jó viszont a szülőkkel is. Az egyik, hogy legalább egyszerű dolgokban álljanak a szülők pártjára, s szerepeltessenek valakit, aki inti a fiatalokat, hogy egyék meg, ami a tányérjukon van. A másik, hogy „vonják be a mondanivalójukat valami oktató szándékú cukorbevonattal”. Ha a cowboy-filmet „amerikai történelemnek”, az űrkalandot „tudománynak” kereszteleik el, máris le tudják szerelni a szülők panaszait. És az utolsó jó tanács: − legyenek egy kicsit tekintettel a szülőkre is… Az a gondolat, hogy a gyerekeket akármi megvásárlásába be lehet ugratni… bosszantja őket. Egy csekélyke változtatás, és máris el lehet kerülni a szülők megsértését, anélkül, hogy a műsor a gyerekek szemében veszítene vonzerejéből.

Az Egyesült Államok egyik-másik vállalata szemmel láthatóan azzal keresi a gyerekek kegyét, hogy termékeivel levezető csatornát kínál agresszivitásuk számára. E. L. Bernays reklámtanácsadó és lelkes indítékelemző 1954-ben állítólag kijelentette, hogy a reggelire fogyasztott legnépszerűbb süteményfélék annak köszönhetik üzleti sikerüket, hogy kellemesen ropogósak, s ezzel levezetik az ellenséges indulatokat, utat engednek az agresszivitásnak és más heves érzelmeknek. (Bernays különféle élelmiszeripari vállalatok tanácsadója volt.) Azok a tésztafélék, amelyek evés közben „törnek-pattognak-ropognak” a gyerekek szemében nyilván nem csupán kalóriatartalmuk miatt kedvesek.

Az ifjúsági piac egy másik aspektusa, amely a mélységi manipulátorokat erősen foglalkoztatja, az úgynevezett „lázak” kérdése. A felületes szemlélő e kölyökhóbortokat – a cowboy-lázat, a lovag-lázat vagy a Davy Crockett-lázat legfeljebb ha tajtéknak látja az amerikai élet felszínén. De a jelenséget jól ismerő kereskedők az efféle megnyilvánulásokat a gondos manipuláció eredményének tekintik. Lehetnek hihetetlenül hasznot hajtók és katasztrofálisan fizetésesek is, attól függően, hogy egy-egy kereskedőnek hogy sikerül meglovagolnia őket.

Hogy mekkora üzlet lehet egy ilyen országos hóbort, arra jó példa az 1955-ös Davy Crockett-láz, amely háromszázféle Davy Crockett-terméknek adott életet, és 300 millió dollárt csalt ki az amerikai zsebekből. Jókora rábeszélés.

Fekete péntek (Black Friday) láz

Az amerikai kereskedők úgy érzik, mélyebben meg kéne érteniük ezt a jelenséget, hogy ne csak osztozkodjanak a hasznán, de azt is tudják, hogy mikor nem szabad már több kockázatot vállalniuk. Jókora kutatómunkára van szükség, hogy a kapott eredményekre támaszkodva ne becsüljék túl az efféle „lázak” időtartamát, hisz amikor a Crockett-láz minden előzetes jel nélkül, egyik napról a másikra elült, sok kereskedő esett a mosómedvefarkokkal és szarvasbőr-rojtokkal teli raktárak csapdájába. Akkor mondta az egyik gyáros: − Ha az ilyen láz meghal, szörnyű halált hal.

A láz-probléma megoldása még olyan híres indítékszakértőket is foglalkoztatott, mint dr. Dichter vagy Alfred Politz. A Tide című kereskedelmi szaklap pedig részletesen elemezte a „láz” jelenségét.

A szakértők a Crockett-lázat választották kiindulópontul, és arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy sikerét annak a három lényeges alkotóelemnek köszönhette, amely nélkül jövedelmező „láz” nem létezhet: megvolt a szimbóluma, elterjedésének megvolt az eszköz, és tudatalatti szükségletet elégített ki. Terjedésének eszköze, ebben minden szakember egyetértett, egyszerűen páratlan volt: David Crockett balladája, amely minden Walt Disney-műsorban ilyen-olyan formában visszatért. Több szimbolikus tárgy is kapcsolódott hozzá, mint bármi más hasonló lázhoz: a mosómedveprémből készült sapka, a rojtos szarvasbőr nadrág, a kováspuska. A Tide megmagyarázza: Krisztus keresztjétől a nácik horogkeresztjéig minden népmozgalomnak megvolt a maga megkülönböztető szimbóluma.

Ami meg a tudatalatti igény kielégítését illeti, Dichter így vélekedik a Crockett-lázról: − A gyerekek kapnak az alkalmon, ha az ország hagyományaival összhangban fejezhetik ki önmagukat. Crockett megadta nekik az alkalmat rá, képzeletükben a gyerekek valóban azonosultak Davy Crockettel…

És mi okozza az efféle lázak hirtelen elmúltát? A szakértők szerint részben a túlzott kiaknázás. A másik ok szociológiai jellegű. Mr. Politz mutatott rá, hogy minden láznak felülről lefelé irányuló görbéje van. A felnőttek divathóbortjainál ez annyit jelent, hogy a magasabb jövedelmű és képzettségű csoportoktól az alacsonyabbak felé tartanak. Így van ez a gyerekek esetében is, mondja Politz: − Először azok a gyerekek teszik magukévá, akik életkoruknál fogva vezető szerepet játszanak a közösségben, majd látják, hogy fölkapják a kicsik is, tehát az a csoport, amelyikkel nem kívánnak azonosulni. A nagyok ilyenkor szándékosan szakítanak korábbi hóbortjaikkal.

Politz is, Dichter is úgy véli, hogy az efféle lázak lefutása óvatos tervezéssel nemcsak hogy irányítható, s így mindenki számára hasznossá tehető, hanem hogy hasznot hajtó lázakat előidézni és mesterségesen szítani is lehet. A Tide lenyűgözőnek érzi e kilátást. Dichter szerint kellő indítékkutatási módszerekkel még ilyen Crockett-nagyságrendű lázakat is elő lehet idézni, ha egyszer sikerült megtalálni a fiataloknak azt a szükségletét, amelynek kielégítésére a láz irányulhat.

Politz szerint némi kutatás árán meg lehet állapítani a hasznot hajtó láz előidézésének általános feltételeit. A hivatásos rábeszélők iránt érzett nagyrabecsülése jeléül hozzáteszi, hogy ha az általános szabályokat már megállapították, akkor nincs többre szükség, csak némi „művészi fantáziára”. Ő is, Dichter is egyetért abban, hogy

e sokat ígérő jövendő feladat – ilyen elsőrendű lázakat előidézni gyermekeink örömére – a kutató és az alkotó művész közös gondja lesz.

Kövesd a Médiavadász videócsatornáját: 

Oldalunkon több ízben rámutattunk arra, hogy a tudatalatti befolyásolás milyen módszereit alkalmazzák a különféle filmekben, videoklipekben, reklámokban. Korábban egy videoklip elemzésének kíséretében mutattunk rá néhány alapvető manipulációs módszerre, legutóbb pedig a nagy botrányt keltő Telekom reklámot vizsgáltuk (Mi a tipikusan magyar). De foglalkoztunk már a Samsung korábbi reklámhadjáratával is, akik a tavalyi évben nagyon rákapcsoltak a virtuális valóság népszerűsítésére. Most ismét egy frissen megjelent Samsung reklámot veszünk elő, amin keresztül azt szeretnénk bemutatni, mi az a cél, ami felé a nagy manipulátorok hosszú évek óta észrevétlenül terelgetnek minket. Nézd meg a reklámot, aztán vizsgáljuk meg lépésről lépésre:

Már a szlogen is sokatmondó: „Lépj be a tökéletes valóság világába!” Az egész reklám arra fut ki, hogy elhitesse a nézővel: a Samsung felfedezett egy új világot, ami még a valóságnál is valóságosabb. Ez szerintük nem más, mint a virtuális valóság, amelyet ezúttal legújabb termékük, a QLED 8K hozhat el a számunkra.

A klip egy otthonában kényelmesen üldögélő nővel kezdődik, aki bekapcsolja az új tévéjét, ami immár nem pusztán egy tévé: ablak a „tökéletes valóságra”. (Beszédes, hogy a virtuális valóság világára nyíló ablak szimbólumával a legtöbbünk által használt operációs rendszer is él, már a nevében is: Windows.)

A nő elcsodálkozik a látványon, fény világítja meg az arcát, az ablakon befújó szellő meglebbenti a haját, a következő pillanatban pedig már a virtuális térben találja magát, zöldbe öltöző hegyekkel és furcsa, lilás árnyalatú, mágikus hatást keltő csillagos éggel a háttérben.

Ezt követően különböző képek ágyazódnak egymásba. Hidakat látunk, egy könyvtárszobát és egy mozgólépcsőt. A híd és a lépcső egyértelmű utalás az átmenetre, az új világba való belépésre. Ezekkel a szimbólumokkal sugallják nekünk a helyes irányt, és mintegy teremtenek hidakat és utakat a „tökéletes valóságba”.

A könyvtárszobában különös eseménynek vagyunk tanúi. A polcról egy „Reality”, azaz „Valóság” című könyv esik a földre, a lapjai rendezetlenül hullámoznak, kicsit azt a benyomást keltik, mintha égne a könyv. Ez utalás arra, hogy a könyv által szimbolizált hagyományos valóság a múlté. (Az ilyesfajta videók sosem szalasztják el az alkalmat, hogy így vagy úgy belerúgjanak a hagyományokba, és szóvá tegyék a tradicionális értékekkel szembeni ellenszenvüket.)

A könyvben látható is egy kép, amiben régies öltözékű emberek vannak. A könyv és a könyvben foglalt tudás idejétmúlt, képtelen az életben maradásra, hiszen a polcról is leesett. Ráadásul a levegőben egy repülni próbáló madár képét kelti, aki tehetetlenül verdes szárnyaival. Itt az idő lecserélni valami újra.

A könyvtárszoba ezzel együtt arra is utal, hogy a virtuális térben bármit megtalálhatsz, amire csak szükséged van: minden egy csettintésre a rendelkezésedre áll.

A fehér ruhás nő ezt követően felemelkedik a mozgólépcsőn. Lentről felfelé halad, valami alacsony rendűtől (könyvtárszoba) egy magasabb rendű felé (virtuális valóság). A mozgólépcső is üzenetet rejt: ehhez az emelkedéshez nem kell erőfeszítéseket tenned, az mintegy magától be fog következni, csak annyi kell hozzá, hogy teljesen átengedd magad a fejlődés sodrának.

Majd a nő a kemény talajról átlép a tengerpart puha homokjára, mint aki a megfeszített munkát követően végre hazaér a finom szőnyeggel borított otthonába.

A nő a tengert és a felette csoportosuló felhőket nézi. A táj megint csak szimbolikus. Tudvalevő, hogy felhőnek nevezik azokat a tárhelyeket, ahová el tudjuk menteni a dokumentumainkat, ahol „örökre” megőrződnek az emlékeink, és ahol bárki által hozzáférhetővé válik minden internetre feltöltött program és adat. Az informatikai felhő a posztmodern ember mennyországa, a tengerpart és az ott repkedő sirályok pedig a szabadságra utalnak.

Tehát ha megveszed a tévét, nem csupán új világba kerülsz, hanem a „tökéletes világba”, a mennyországba, ahol végtelen szabadság a jutalmad. És ahol olyan dolgokra is rálátásod lesz, amit a „közönséges valóságban” nem láthatsz meg. Erre utal az utolsó kép, ahol a tévében olyan kristályokat is látunk a tengerparton, amik a valóságban nincsenek ott.

Ebben a reklámban nem kertelnek tovább. Egy az egyben kimondják, amit kisebb-nagyobb árnyalásokkal eddig is előszeretettel sugalltak: a számítógépes világ valóság, mi több, maga a valóság, amihez képest a megszokott világunk teljesen eltörpül. Mi a gond mindezzel? Az, hogy a virtuális valóság koránt sem tökéletes, továbbá nem felülmúlja a valóságot, hanem épp ellenkezőleg: alulmúlja és megrontja azt. A reklám végső üzenete tehát mindkét szavában hazugság. Tökéletlen, hiszen hamisítvány, utánzás, és csak engedményekkel nevezhető valósnak, hiszen puszta másolata, leképezése a világunknak.

De ha valaki nem is ért egyet velünk, érdemes felvetni a kérdést: miért szorulna rá valaki arra, hogy szublimináris üzenetekkel bombázza követőit egy bizonyos eszmét illetően, ha nem éppen azért, mert koránt sem egyértelmű, hogy igaz lenne, amit állít? Valójában éppen azért szorul valaki tudatalatti manipulációra, mert éppen hogy nem igaz, amit propagál. Ezért ki kell játszania a nézők tudatosságát. Ahogy a szóban forgó reklám is teszi, hogy egy minden eddiginél nagyobb átverés áldozatává, egy megrontott, hamis valóság foglyává tegyen.

Nézd meg a virtuális valóság veszélyeivel kapcsolatos videónkat és a többi elemzésünket. Kövesd a videócsatornánkat:

Korunkban bicskanyitogató reklámokból nincs hiány. Ezek között akad néhány kirívóan aljas darab, amik arról ismerhetőek meg, hogy többről szólnak, mint pusztán egy adott márka népszerűsítéséről. Azért jöttek létre, hogy a néző világnézetét, gondolkodásmódját tudatalatti üzenetekkel befolyásolják. (Ezt a reklám werkfilmjében sem rejtegetik a készítők: „Ez egy társadalmi vállalás, nem csak kommunikáció, nem csak reklám.” [0:32])

Ebbe a kategóriába tartozik a jobb érzésű nézők körében nagy botrányt keltett „Mi a tipikusan magyar” című Telekom reklám, ami nyílt magyar gyalázás kíséretében igyekszik népszerűsíteni a technokrata életérzést.

Ha még nem tetted, nézd meg a reklámot, utána pedig lássuk képkockákra lebontva, hogyan is épül fel egy tipikus manipuláció:

A reklám alapkoncepciója, hogy el akarja vezetni a nézőt egy negatív állapotból egy pozitívba. Ebben a kontextusban a negatív állapot a „magyar”, a pozitív állapot pedig a „most generáció”. (0:48) Mondanunk sem kell, az, hogy a Telekom ügyvivői szerint mi tekintendő magyarnak, teljesen önkényes felfogáson alapul és szándékosan provokatív indíttatásból ered. A videó elején megjelenő előretolakodó alak például, aki nem mellesleg angol nyelven kér bocsánatot a többitől („Szorri vagyok, szorri! Ekszkjúzmi!” [0:04]), nem egy tipikus magyar, hanem egy tipikus tahó.

Ahogy a mozgólépcsőn útonálló, női táskával flangáló, vélhetően hímnemű lény sem magyar, hanem egy identitását kétségbeesetten kereső sutyerák. (0:14) De nézzük tovább. Hm... Szerintünk sem látni mást a magyar városokban és falvakban, mint ilyen zacskós tejet szürcsölő balkáni arcokat. Ha valaki nem tudta volna, most jelzem, hogy Magyarországon a gyermekeket igazából anyatej helyett zacskós tejjel táplálják! (0:09)

Mi van még itt? Bódi Guszti mulatósára táncoló proli pár, a szocreál nosztalgia utolsó hírvivői. Tényleg ez lenne a tulajdonképpeni magyar néptánc és népzene? (0:13) Aztán láthatunk egy a mai fiatalok számára legfeljebb filmekből ismerős régi Daciát, ami köztudottan magyar találmány, és még csak véletlenül sem egy országunkat gazdaságilag és katonailag ledomináló nagyhatalom ránk erőszakolt terméke. (0:41)

Van még régi porcelánokat poroló vénasszony. (0:32) Szürke, élettelen és ízléstelen panelszoba. (0:34) Lángosos. (0:53) Ja, és egy lovon először ülő, sörhasú huszárimitátor. (0:16) Valóban, ezek mind olyan dolgok, amikről félreismerhetetlenül kiderül, itt velejéig hatolóan magyar dolgokról van szó.

Összegezzük az eddig látottakat. A reklám egy negatív állapotból indul ki. Ezt a negatív állapotot magyarnak nevezi, majd olyan képsorokat vetít elénk, amiknek ugyan semmi köze a magyarság lényegéhez, mégis visszatetszést, elutasítást keltenek bennünk. A képsorokat látva feloldást várunk.

A feloldásban a következőket üzenik: ha nem akarsz ódivatú, proli, öreg, unalmas, egysíkú, idegbeteg (0:06) vagy tahó, egyszóval magyar lenni, akkor tarts lépést a Telekom által diktált ütemmel! Szakíts a hagyományokkal! Vesd le a magyar népi viseletet! (0:21)

A való élet megmérettetései helyett ülj be a kényelmes fotelbe a számítógép elé (0:30) vagy húzz a fejedre virtuális szemüveget, és szállj el az élménytől! (0:25) Fotózkodj, (0:52) töltsd fel a képeidet Instagramra, (0:43) ültess be robotkezet! (0:36)

Növessz nőként férfias bicepszet, beszélj férfias hangon, (0:20) fordíts hátat a férfiaknak, mi több, válj férfivá!

A reklám eddig a következőket sugallta. Magyarnak lenni rossz, de legalábbis a magyarokról általánosságban rosszakat gondolnak. Ha nem szeretnéd, hogy rosszakat gondoljanak rólad, ha meg akarsz válni a téged érintő sztereotípiáktól, akkor technokratává válsz. Vagyis folyton a neten lógsz, letöltesz minden friss fejlesztést, és egyből megveszed a legújabb kütyüket, amint piacra dobták azokat. Mindemellett a gender- és feminista mozgalom elkötelezett hívévé és a transzhumanista utópia lelkes támogatójává válsz. (0:36 és 0:57) Mindezen túl, ha akarsz, mellékesen egy picit sportolhatsz is. (0:29)

A reklám végén konklúzióként arra a kérdésre, mi a tipikusan magyar, az a válasz érkezik a sok (köhm) tipikusan magyar arc közül előlépő szőke spinétől, hogy „azt mi döntjük el”. (0:47) Ez viszont nem igaz. Mi nem döntöttünk semmiről. A videó készítői már eldöntötték helyettünk, hogyan lehetünk „jó” magyarok. Ez pedig szerintük csak egyféleképpen valósítható meg: ha megválunk minden hagyományos értéktől, ami a magyarsághoz köthető, és kritikátlanul behódolunk a technokrácia és az egyéb agyzsibbasztó ideológiák mindent eluraló térhódításának.

Tipikusan magyar arcok

Mit akar elérni az ilyen kisfilmekkel a Telekom és a többi hozzá hasonló nagyvállalat? (Ne feledjük, a többi telefonszolgáltató ugyanilyen sunyi módszerekkel igyekszik minket nevelni.) Hogy stréber nebulóként asszisztáljunk társadalomátformáló terveikhez, vígan dalolva azt a fülsértő, hamis dallamot, amit fáradhatatlanul és sokak számára észrevétlenül fütyülnek nekünk.

Vajon miért csak lányok vannak az énekkarban? (0:40 és 0:57)

Hogy mit is nevezhetünk egészen pontosan magyarnak, azt nehéz meghatározni. Azt azonban könnyű belátni, hogy amit magyarság alatt értünk, mérhetetlenül túlmutat az előző évszázad második felében eluralkodó kommunista-szocialista befolyáson, de a huszárgúnyán és a hímzéses szoknyán is, amin Arányi Bogi és társai nem akarnak, de talán nem is képesek túllátni.

Szabó Béla és Arányi Bogi – Jegyezzük meg ennek a két tipikus manipulátornak a nevét, mert van egy olyan gyanúnk, hogy munkásságukkal sokat fognak még ártani a magyarságnak.

A videóban elhangzik, hogy „csak az a fontos, hogy a mostban élők szerint mi a tipikusan magyar”. (0:26) Tudjuk, hogy vannak olyanok, akik ezeréves múltunkat és értékeinket egy laza mozdulattal kidobnák az ablakon. Nemcsak a magyar királyok koronájától szeretnének örökre megválni, hanem a vele együtt járó méltóságtól is, nemcsak a templomainktól, hanem a velük együtt járó szentségtől is, nemcsak a kardtól, hanem a hősies bátorságtól is, nemcsak régi idők mesterembereitől, de a munkájuk iránti alázattól is, nemcsak a költőktől és művészektől, de egészségesebb és tisztább világlátásuktól is. Mindezt miért? Hogy növeljék a profitot, és mindezen túl, hogy végérvényesen becsalogassanak bennünket egy olyan ízig-vérig modernista, telefon-, internet- és számítógépfüggő valóságba, ahol egyedül ők alkothatják a számunkra a koránt sem kellemesnek ígérkező szabályokat.

Nézd meg, milyen jövő felé vezet a Telekom által kijelölt út az alábbi elemzésünkön keresztül:

A Médiavadász kezdetben azzal a céllal indult, hogy a mindennapi híreket, politikai történéseket, kulturális jelenségeket alternatív értelmezési keretben vizsgálja. A stílus kezdetben sok tekintetben kiforratlan volt, és némely cikk teljes következetessége is megkérdőjelezhető. Eleinte egy túlzott kritikusság jellemezte az írásainkat, bíráltunk majdnem mindent és mindenkit, amik kicsit is eltérnek szemléletünktől. Attól a szemlélettől, ami bizonyos formai vagy hangsúlybeli változások ellenére alapjaiban sosem változott tevékenységünk során.

Újabban rájöttünk, nem elég bírálni ahhoz, hogy a pozitív minőségeket felébreszthessük magunkban és a világban. A bírálat, a kritika, ha túlsúlyba kerül, megmérgezi a szemléletet is. Ha mindent rossznak látunk – és ebben a világban nem nehéz mindent rossznak látni –, a kiutakat is elzárjuk magunk elől. Ha a kritika és bizonyos dolgok elvetése nem is kerülhető el, szem előtt kell tartanunk, hogy a gyűlölettel, a megvetéssel magunknak is ártunk. Tisztán kell látnunk, manapság mire megy ki a játék a világunkban. Tudnunk kell, mit szolgál a liberalizmus, a technokrácia, minek a jegyében működik a virtuális valóság vagy a mesterséges intelligencia. Látnunk kell, milyen okkult parancsokat követve ténykednek a modern világ nagy tekintélyei. Ám a végkövetkeztetés sosem lehet a gyűlölet. Nem azért hozunk ítéleteket, hogy legyen kire mutogatnunk, hanem hogy ennek mentén ki tudjunk jelölni másoknak és magunknak egy irányt. Egy irányt, ami lehetőleg szellemi emelkedésünket szolgálja.

Jelenleg van egy blogunk, egy honlapunk és egy videóblogunk. Előbbi kettőre azért van szükség, mert a honlap szervere sajnos néha akadozik, a blog így arra van, hogy ha a honlap nem elérhető, az írásokhoz akkor is hozzá lehessen jutni. (Először csak blogunk volt, de mivel többször előfordult, hogy az üzemeltető letörölte néhány írásunkat – amik valójában semmivel sem voltak durvábbak, mint azok az irományok, amikre válaszul születtek – szükség volt egy honlapra, amibe nem tudnak belenyúlni.) Mostanában kevés új anyag került fel ezekre a felületekre. Ez természetesen még bővülhet, de az oldal részben már elérte a célját, ami az volt, hogy egy olyan tárhelyként szolgáljon a látogatók számára, akik a rajta található írásokon keresztül elindulhatnak önnön szemléletük átformálásának és az önálló gondolkozásnak az útján.

A videóbog képezi a fő csapásvonalat jelenleg. Ez új kihívást jelent számunkra az előzőekhez képest, mindemellett így új csatornát tudtunk nyitni azok felé is, akiket ilyen-olyan okokból elkerülhettek eddigi meglátásaink.

Nem titkolt célunk, hogy ezt főállásban szeretnénk végezni. A videók vagy cikkek megjelenései közti kisebb-nagyobb szüneteknek az az oka, hogy jelenleg még más elfoglaltságainkra is időt kell szakítanunk. Hogy ez változhasson, követőink anyagi támogatására van szükségünk. Erre egyfelől a Patreonon keresztül van lehetőség. Ennek kapcsán nem rég készítettünk is egy könnyed felhívást:

Megrendelésre is szívesen készítünk cikkeket vagy videókat,

amennyiben a felvetett téma illeszkedik eddigi tevékenységünkhöz (egyeztetésre ezen a címen van lehetőség: mediavadasz01[kukac]gmail[pont]com). Ily módon nézőnk vagy olvasónk is elégedett, hiszen éppen arról hallhat-olvashat, ami őt kifejezetten érdekli, és mi magunk is támogatást kapunk ahhoz, hogy a jövőben is folytathassuk munkánkat.

Úgy véljük, rendelkezünk a megfelelő szemlélettel és tájékozottsággal ahhoz, hogy a megrendelő által felvetett témákat alaposan körüljárjuk, és levonjuk belőlük azokat a konzekvenciákat, amik révén a megrendelő tiszta áttekintésre tehet szert a kérdéses területet illetően. És nem mellesleg – főleg a videók tekintetében – jól szórakozhat.

Vadászatra fel!

Nem volt könnyű dolga a legjobb film kiválasztásakor az akadémikusoknak. Hiszen a néma nő és a mocsári kreatúra szerelmi története mellett - szokásukhoz híven - más deviáns alkotást is jelöltek a 90. Oscar-gálára. Ott van például A legsötétebb óra, ami Winston Churchillt, a második világháború egyik legaljasabb figuráját élteti. De nem maradhatott el a kötelező homoszexuális és transzgender propaganda sem a Szólíts a neveden! vagy a - horribile dictu - A Fantastic Women című manipulatív filmeknek köszönhetően. Végül az ellenkultúra egyik legnagyobb élharcosa A víz érintését hozta ki győztesnek, ezzel is jelezve a rendező, Guillermo del Toro felé, hogy megütötte az Oscar groteszk ideológiájának mércéjét.

Nézd meg a kritikánkat a filmről, és győződj meg róla te is, hogy az Oscar-díjátadó nem arról szól, hogy ki készítette a legjobb filmet, hanem arról, hogy ki tudja minél színvonalasabban ledugni a pozitívnak nem éppen nevezhető legújabb trendeket az emberek torkán.